Anda di halaman 1dari 372

K. M.

HOLMES

MIÉNK A PILLANAT
„Adj egy esélyt, hogy megmutathassam,
neked találtak ki engem.”
J. C. REED
ELSŐ FEJEZET

HELENA

Los Angeles repülőtere


A csomagomért nyúltam, és leemeltem a bőrön-
dömet a szalagról. Nehéz volt, az hétszentség. A fele
ruhát otthon kellett volna hagynom, de idő híján
mindent csak bedobáltam, amiről azt gondoltam,
hogy szükséges lehet.
Délelőtt tizenegy órakor szállt fel velem a gép
New Yorkban, és hatórányi utazás után, az időelto-
lódásnak köszönhetően, délután kettőkor landolt itt,
az angyalok városában.
Igyekeznem kellett. Gyorsan az órámra pillantot-
tam, miközben magam mögött vonszoltam a koffert.
Nem kellett volna magassarkút húznom.
És szoknyát.
Mert a kettő kombinációja nem segített a mozgás-
ban. Mi több, inkább csak akadályoztatott. De na-
gyon szűkös volt a rendelkezésemre álló idő. Nem
jöhettem kényelmes viseletben, mivel szobát sem
foglaltam, ahol át tudtam volna öltözni. Meg aztán
délután négyig be kellett érnem a PieceOfMind épü-
letébe, mert egy nagyon fontos interjút kellett készí-
tenem a Homályba taszítva című sorozat rendezőjé-
vel, amit a barátnőm, Camie Bensőn intézett el ne-
kem.
Camie-vel nem maradtunk szoros kapcsolatban,
miután megszereztük a diplomát, mert teljesen más
területeken próbáltunk szerencsét, azonban az
együtt töltött évek megalapozták a barátságunkat.
Én újságíróként szerettem volna érvényesülni, míg ő
forgatókönyvíróként, így elágazott az utunk. Ám ez-
úttal a szokásos, évenkénti három-négy levélváltá-
sunkat meg kellett toldanom egy ráadással, amiben a
segítségét kértem. Napokig gondolkodtam, hogy mi-
tévő legyek, de mivel semmilyen írásomat nem akar-
ták leközölni, így győzött a szükség. Kellett egy jó
sztori. Ahhoz pedig Camie, aki mindezt leszervezi
nekem. Már hónapok óta elkerült a szerencse, és
New York nem egy olcsó város. Az újságok sorra
utasítottak vissza, és mivel szabadúszóként evickél-
tem a zavaros vízben, ez eléggé kimerítette a tarta-
lékaimat. Vagyis lenullázódtam, feléltem a pénzem.
Ezzel a kiruccanással meg aztán végképp. Ez volt a
szomorú igazság. Hogy csessze meg! De nem sírok,
ehhez a sztorihoz ide kellett utaznom! Hiszen benne
volt a megváltás ígérete, ugye... A számlák és a főbér-
lőm ez egyszer várhatnak a kifizetésre.
Vettem egy mély levegőt.
Felszegtem az állam, és dacolva a kialakult hely-
zettel, tudatosítottam magamban az elhatározáso-
mat: pozitív életszemlélet! Hisz itt vagyok, készen
arra, hogy megváltoztassam az életemet.
Újra.
Rutinos újrakezdőként ez nem volt újdonság.
Úgy terveztem, hogy itt töltök egy éjszakát, vagy
kettőt, ha jó áron találok szállást. Apámmal már jár-
tam Los Angelesben, gyerekként, amikor fellépések-
re kísértem, de az akkori emlékeim elvesztek az el-
múlt évek élményeinek sokaságában.
Ezért most kihasználom az időt, hogy újra felfe-
dezzem Los Angelest, kikapcsolódjak, és talán még
egy buliba is elnézek, mielőtt újra elnyelne az ottho-
ni metropolisz tömege. Tetszett, hogy itt nincs olyan
emberrengeteg, mint odahaza. Mindenesetre a köz-
lekedés errefelé sem a leggördülékenyebb. Még sze-
rencse, hogy a repülőjeggyel együtt előre lefoglaltam
egy bérelt autót, mert anélkül csak pénzt spóroltam
volna, időt azt nem, hiszen még mindig sorban áll-
nék taxiért.
A Piece Of Mind épületéhez érkezve, kisimítottam
a szoknyámat, próbáltam összeszedni magam, mie-
lőtt beléptem a forgóajtón.
Huh...
Odabent megdöbbentő volt a látvány, ami elém tá-
rult. Ha jellemeznem kellene ezt az épületet, az im-
pozáns és a monumentális szavakkal kezdeném. Te-
kintélyt parancsoló, grandiózus előcsarnok, ami jól
érzékelteti a vállalat nagyságát, utalva a filmes szek-
torban kivívott pozíciójára.
A márványpadló alattam olyan fényes volt, hogy
szinte tükröződtem benne. Alulról. Szoknyában. Még
talán a csipkét is látni lehetett a bugyim szélén.
Nagyszerű...
– Helena Jones! – szólított meg egy ismerős hang,
alig pár méter megtétele után. írtam a barátnőmnek
a parkolóból, hogy megérkeztem, de nem hittem,
hogy mire belépek az épületbe, már várni fog rám.
– Helló, Camie! – mosolyogtam, és szorosan meg-
öleltem, ahogy odaért.
Lassan négy éve nem láttuk egymást, és mindket-
ten jelentősen megváltoztunk. Camie sugárzott a
boldogságtól, a haja sokkal hosszabb volt, mint az
egyetemi évei alatt, és ízléses öltözéke kihangsúlyoz-
ta a bájait. Régen a farmer-póló kombinációt hordta
szinte minden alkalommal, ha kimozdult. Szentül
hittem, hogy a diplomáját is abban fogja átvenni.
Most egy egészen más, nőies oldalát mutatta. Ami
mellesleg egészen jól állt neki, annak ellenére, hogy
bírtam azt a „mindent leszarok” stílusát.
– Annyira örülök neked! – szólt vidáman, és ő is
végigfuttatta rajtam a tekintetét. – Megváltoztál –
állapította meg.
Igen. Akkoriban gyakorlatilag még kerestük ön-
magunkat. Kettőnk közül én voltam a cicababa, de
most úgy tűnt, ruhatárat cseréltünk. A hajam is söté-
tebb szőke lett, ahogy teltek az évek, a sminkem pe-
dig több réteggel halványabb. Sokkal konszolidál-
tabb lett a megjelenésem. Rájöttem, hogy mitől több
a kevesebb.
Az új külsőm velejárója volt még a szemüvegem,
amit olvasáshoz kellett csak hordanom. Igaz, láttam
anélkül is, de nem akartam az állandó fókuszolás
miatt mély mimikái ráncokat a szemem környékére.
Elég volt az apróbbakkal megbarátkoznom minden
áldott reggel, amikor a tükörbe néztem.
Szóval mindketten megváltoztunk. Ő szebb lett, én
kókadtabb.
– Gyere, főzök neked egy kávét, és közben elme-
sélhetnéd, mi van veled! – folytatta, ahogy a lift felé
terelt.
Kényszeredetten mosolyogtam, ami egyet jelen-
tett a szájhúzással.
– Nem akarok magamról beszélni – tudattam vele,
miközben a felvonóra vártunk. Csupa depressziós
történetet tudnék mesélni neki, amiket igyekeztem
magam mögött hagyni. Ide menekültem előlük.
– Értem – mondta, és beléptünk a megérkező lift-
be.
Az ajtó bezárult, és megnyomta a hatodik emelet
gombját.
– Mégis, dióhéjban?
Felemeltem a kezem, és számolni kezdtem az ujja-
imon.
– Egy: nincs melóm, kettő: nincs pénzem és há-
rom: nincs pasim.
– Ó!
– Ne is mondj rá semmit! Egy rakás szerencsétlen-
ség vagyok. Ezért is tartozom neked óriási hálával,
amiért összehoztad nekem ezt a lehetőséget. Talán
ez végre átlendít a nehezén.
– Jut eszembe, Damian Reshore is beugrik pár
percre. Legalábbis megígérte.
Minden túlzás nélkül a nyakába tudtam volna ug-
rani. Csak úgy mellékesen közli velem, hogy az exk-
luzív interjúmon három fontos személy is a tisztele-
tét teszi? Menten összepisilem magam!
Camie sorozatát kéthetente vetítették a legneve-
sebb tévécsatornán, és nem mellesleg óriási siker-
nek örvendett. Ő írta a forgatókönyvet, és a pasija
rendezte. Minden kritikus pozitívan nyilatkozott a
munkájáról, a magas színvonalat, a páratlan rende-
zést és a karakterek megformálóit istenítették. Az
összes médiafelületen ez pörgött, főleg az újabb epi-
zód vetítését megelőző napokban. Biztos voltam
benne, hogy bármelyik újság szerkesztősége megve-
szi majd a kész anyagot, amihez ma elkészítem az
interjúkat. Egyszóval Camie-é volt a mentő kéz,
amely kihúzott a slamasztikából.
Fontos, hogy ma összeszedett legyek.
A fejemben azok a kérdések cikáztak, amelyeket
feltétlen fel akarok majd tenni az aktuális szuper-
sztárnak. Volt már ilyenben részem, telefonáltak
már rám, hogy húsz percen belül legyek ott egy in-
terjún, amihez az anyagot az odaút alatt futottam át.
Ami azt illeti, Miguel Wyak interjújára is a repülőút
alatt készültem fel.
Íratlan szabály a szakmánkban, hogy két nappal az
interjú előtt illik visszajelezni az újságírónak. Nor-
mális esetben, ugye. Az elég felkészülési időt jelent.
Ez viszont nem olyan eset volt, mert ma hajnalban
kaptam az e-mailt, hogy jöhetek. De Damiannel sze-
rencsés helyzetben voltam, hisz gyakorlatilag a kira-
katban élte az életének jelentős részét. Nem volt
olyan sztármagazin, amelyikben ne tűnt volna fel.
Nagy levegőt vettem, és hálásan Camie-re moso-
lyogtam.
– Ha elájulnék riport közben, a táskámban vannak
a jegyzeteim – utaltam Damian váratlan felbukkaná-
sára. -Nélkülem kell majd folytatnod az interjút.
A barátnőm megcsóválta a fejét.
– Most mi van? – kérdeztem a szememet forgatva.
– Damian Reshore! – mondtam ki az álompasi nevét,
hogy leessen neki, miért áll fenn az ájulásveszély. –
Nem mindennap találkozgatok világsztárokkal. Isko-
laigazgatókkal, ügyvédekkel, brókerekkel és a hot
dog árussal igen. Velük elég gyakran. Ahogy olyan
hétköznapi emberekkel is, akik kivívnak maguknak
annyi figyelmet, hogy megemlítsük őket egy helyi
újság utolsó előtti oldalán.
Kinyílt a liftajtó, és abban a pillanatban ledermed-
tem. Lehet, hogy az előbb azt vázoltam fel Camie-
nek, hogy egy celebtől fogok elájulni, de biztos vol-
tam benne, hogy ez mégis inkább a most szemem elé
táruló látvány miatt fog bekövetkezni. Egy szekun-
dum alatt végem volt, csak egy pillantás kellett hoz-
zá. Elfogyott a levegő, és lassan a szívem is megállt.
Meg kellett fogjam Camie karját, hogy biztosítsa a
stabil állást számomra.
– Helló! – üdvözölte az elképesztően vonzó fiúkat,
akik velünk szemben álltak, és vélhetően épp be
akartak lépni a felvonóba.
Odasandítottam a lift kijelzőjére, és láttam, hogy a
hatodikon vagyunk, tehát mi megérkeztünk. Persze
nem volt olyan egyszerű művelet lépésre bírni a zse-
léként remegő lábamat, de mindent elkövettem a
mozgás érdekében.
Miguel Wyakot felismertem, és sajnos a mellette
álló másik pasit is. Őt, nos, nem a szakmából, hanem
egészen máshonnan és egészen közelről ismertem.
Egy pillanatra az ő szeme is megakadt rajtam, pont
annyira, hogy képtelen legyek uralkodni magamon
és a reakcióimon.
Erre aztán nem számítottam!
Istenem, segíts, ez... ez nem lehet a valóság...
– Helló, csajok! – szólt Miguel, és Camie-re mo-
solygott, ahogy helyet cseréltünk a liftben. – Mind-
járt megyek az irodába, csak el kell intéznünk vala-
mit. Max tíz perc, rendben?
– Jó, akkor majd az irodában mutatlak be titeket
egymásnak -válaszolta Camie, de én csak a cipőm or-
rát fürkésztem. Az ismerős idegennek viszont hoz-
záért a válla az enyémhez.
Vajon szándékosan? Amiért egy zavart pillantáson
kívül tudomást sem vettem róla?
Az illata... pontosan olyan volt, amilyenre emlé-
keztem. Még ennyi idő után is beleborzongtam.
Gyorsan, el innen! – ismételgettem magamban, és
megszaporáztam a lépteimet. Azt se tudtam, ki va-
gyok, hova tartok, de olyan magabiztosan lépdeltem
a bizonytalanság talaján, mintha most találtam volna
rá a helyes irányra.
– Erre! – szólt Camie, és behúzott egy irodába,
ahol levágódtam a legközelebbi székre.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Légszomjam van, alig bírok beszélni, és ráadásul
izzadok. Szóval nem tudom, ez jót jelente, de így ér-
zem most magam.
Camie az arcomat fürkészte, miközben tombolt
bennem az adrenalin. Olyannyira, hogy felpattan-
tam, és járkálni kezdtem a helyiségben.
– Ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el! – hajto-
gattam, miközben a tenyerembe temettem az arco-
mat.
A lift felé fordultam, aminek már csak a zárt ajtaja
bámult vissza rám.
– Ki volt az a srác Miguellel? – kérdeztem az
ámuldozó Camie-től.
– Nathanre gondolsz? – nevetett. – Már meséltem
neked róla. Ő Miguel öccse.
– Hogy mondtad? – kérdeztem vissza cérnavékony
hangon, majd szitkozódni kezdtem. – Bassza meg...
aj-aj... a szentségit!
– Helena? Mégis mi ez az egész?
Magamban én is ezt a kérdést ismételgettem egy-
folytában.
Nagy levegőt vettem.
– Előtte meg kell ígérned, hogy nem borulsz ki –
kezdtem.
– Mi?! – tisztán kiérződött a sértettség a hangjá-
ból, mert emlékeztettem egy általam jól ismert tu-
lajdonságára.
– Meg kell ígérned! Csapnivalóan viseled a rossz
híreket, nem akarom, hogy kiborulj és drámázni
kezdj.
– Remek! – duzzogott tovább Camie. – Nem én
lépdeltem idáig remegő térdekkel, összeszedett is-
tennő benyomását keltve... -jegyezte meg.
Na, jó. Ebben igaza volt. Az arcát fürkésztem, vár-
tam egy kicsit, pedig tudtam, hogy most rettentően
mérges rám. Nem arról volt szó, hogy nem mertem
rábízni egy titkomat, hiszen már minden régi törté-
netemet ismerte, csak féltem kimondani azt
– Nathan... izé... szép neve van, különben...
– Helena!
– Nos... hú, még mindig eszméletlenül jól néz ki...
– Helena?
– Szóval... Ő az!
Összeráncolta a homlokát. Láttam, ahogy pörgeti
magában a gondolatokat, de nem tud rájönni, kire
céloztam. Pedig hónapokig csak miatta sírtam neki a
telefonban. Igen, az ingerszegény éveinkben volt há-
rom kemény hónap, amikor ápolni kényszerült a lel-
kem, mert őt terheltem az összes bűntudatos és el-
keseredett gondolatommal.
– Ő az. Ő az – ismételte egyfolytában. – Kicsoda?
Kifújtam végre a mélyre szívott levegőt.
– Neee... – szólt másodpercekkel később. Láttam
rajta, hogy leesett neki.
– Deee.
– Nem, nem, nem, nem! – tiltakozott. – Helena,
mondd, hogy csak szórakozol velem!
A fejemet ráztam, mire tovább hüledezett.
– Az a szoknyapecér törte össze a szívedet?
Most már bólogattam. Az arcomat újra elnyelte a
tenyerem. Elképesztő érzések lettek úrrá rajtam.
Idegesen járkálni kezdtem azon a három méteren,
ami a bejárati ajtótól az iroda végéig vezetett.
– Mint egy igazi, elcseszett szappanopera, komo-
lyan! -mondta maga elé nézve. – Nem hiszem el,
hogy Nathan volt az.
– Tudtam, hogy ki fogsz akadni.
Sokkal nyugodtabbnak tűntem most nála. Lehet,
hogy tudatosan erőltettem magamra ezt a nyugal-
mat, de nem akadhattam ki még ennél is jobban.
– Megismert?
– Nem... vagyis nem tudom. Akkor még másként
néztem ki. -Lenéztem magamra, és elképzeltem, mi-
ként hathattam rá az imént. De nem, azt inkább nem
is akartam elképzelni. Fényévekre voltam az akkori
önmagámtól.
– És mi bajod van az érett férfiakkal? – fakadt ki
Camie. -Nathan... Istenem, vagy öt év van köztetek!
– Miii?! – vágtam sértődött arcot. – Három év. –
Talán.
– Négy – erősködött. – Harmincegyből huszonhét.
– Mi vagy te, valami megszállott matematikus? –
hördültem fel. Kezdett komolyan megijeszteni. Nem
számítottam rá, hogy ennyire kiakad.
– Próbálok a realitás talaján maradni, annak elle-
nére, hogy ez az egész történet veled és Nathannel
marhára nem a realisztikus szót juttatja az eszembe.
Egyetértőén bólogattam.
– Igen, ez nem valószerű – helyeseltem. – Nem hi-
hető...
Ilyen nincs, mondogattam én is magamban. Ez
képtelenség. Kalifornia állam legnagyobb és legné-
pesebb városába jöttem. Közel négymillió ember kö-
zül megtalálni pont ezt az egyet...
Camie-vel mindketten némaságba burkolóztunk.
Bár ezernyi szavam lett volna, mégse kezdtem bele a
magyarázkodásba. Kívülről fújta a sztorit. Akkoriban
lehetett olyan két éve, hogy New Yorkba költöztem.
A karrierem kezdett beindulni, és minden a helyére
kerülni az életemben. Egy helyi magazinnál kaptam
állást, igaz, csupa idétlen sztorikkal láttak el, de a
bennem élő bizonyítási kényszer miatt egyiket sem
vettem félvállról. Keményen güriztem, és jutalmul
idővel már hangsúlyosabb és nagyobb horderejű
dolgokról is írhattam.
Két évvel korábban
Egy hosszú és rendkívül fárasztó szerkesztői érte-
kezlet végén közölték velem, hogy helyettesítenem
kell az egyik kollégámat egy könyvbemutatón. Ami-
vel nem is volt problémám, mert voltam már hason-
ló eseményen, és szívesen tudósítottam róla. Viszont
a meghívás az azt követő összejövetelre is szólt, a
főszerkesztő pedig külön kiemelte annak fontossá-
gát. Megparancsolta, hogy a legkevésbé ismert és
érdekes emberrel is innom kell – vagyis meginterjú-
volni –, hogy minél színesebb legyen a beszámoló.
Ahogy kihallottam a sorok közül, a könyv csupán egy
másodlagos, talán említésre sem méltó történet volt.
Elképzelhető, hogy arról fogok a legkevesebbet vi-
szontlátni a megszerkesztett anyagomban. A főnö-
kömet inkább a bulvársajtóba illő történetek érde-
kelték. Bár utáltam a pletykarovatokat, és rendsze-
rint kerültem az abban való mélyebb elmerülést,
most mégis nekem kellett ilyen történeteket kreál-
nom. Ez pedig egy racionalista, tényeket kedvelő
embernek eléggé megterhelő feladatnak bizonyult,
hisz a kétértelmű, félreértelmezhető és elejtett
mondatokból képtelen voltam oldalnyi hazugságot
írni a fantáziám segítségével. Tisztában voltam vele,
hogy mi a célja a főnökömnek a bemutatóval, mert a
vendégek sorát látva elámultam. Illusztris társaság-
ban, népszerű emberek között foglalhattam helyet.
Engem a könyv szerzője is lenyűgözött, aki a saját
élete történetét vetette papírra. Az írása arról szólt,
hogy miként jutott a csúcsra egy jó ötlet segítségé-
vel. Pedig a mai világban, ahol az emberek már kiak-
názták a lehetőségek tárházát, nehéz volt újat mu-
tatni. Eleinte úgy tűnt, mintha az egyik Kardashian
lány történetét kaptam volna kézhez, de attól még
tartogathat újat is a sztori. A fülszöveggel engem
mindenesetre megvett, és lelkesen jegyzeteltem a
beszéde alatt.
Ahogy elkezdődött a fogadás, és egyre több em-
berrel elegyedtem szóba, már tudtam, hogy nincs
annyi üres oldal, amit ne tudnék teleírni. A pezsgő és
egyéb mámorító ital hatására elég sokan megnyíltak
nekem. Még kérdeznem sem kellett. És akkor elér-
kezett a mindent romba döntő pillanat, mert össze-
futottam vele.
A sok pezsgő egy kissé a fejembe szállhatott, és
valamilyen egyensúlyzavar is fellépett nálam járás
közben, mert meg kellett kapaszkodnom egy erős
férfi karjában, hogy ne csókoljam arcon a padlót.
– Sajnálom... – motyogtam alig hallhatóan, és a ke-
zem alatt dudorodó izmokat elengedve már tovább
is haladtam volna, de az izmok tulajdonosa megra-
gadta a derekam, és magához rántott. Olyan határo-
zottan tartott, hogy biztonságban éreztem magamat
annak ellenére, hogy egy teljesen vadidegen préselt
magához.
– Ami azt illeti, én egyáltalán nem sajnálom – súg-
ta a számhoz igen közel hajolva, és mindezt egy pi-
masz mosoly kíséretében tette.
A mellbimbóm ágaskodni kezdett, ami nagyon
árulkodó tud lenni egy olyan ruha alatt, aminek a vi-
selése nem engedi meg a melltartót. Reméltem, hogy
az a barna szempár, amely rám villant, nem siklik
lejjebb, hogy tanúja legyen az izgalmamnak.
A fülem zúgott, a nyelvemmel megnedvesítettem a
számat egy félkört rajzolva az alsó ajkamra, de az
ismeretlen erre még inkább magához szorított, hogy
a maradék levegőt is kipréselje belőlem.
– Kérem... – nyögtem a szája felé, amitől megrán-
dultak az ajkai.
– Mit...? – kérdezte úgy, hogy alig pár centiről né-
zett a riadt tekintetembe. – Mit kér?
Levegőt! Legelsőnek. Utána pedig egy jó széles
egérutat szeretnék, hogy elmenekülhessek.
Az illata olyan volt, hogy oxigén helyett csak érte
kapkodott a tüdőm, a tekintetére válaszul pedig a
szívem kergült meg. Mélyen beszívtam az illatát, és
egész testemben lüktettem az erős ritmustól, amit a
szívem diktált. Soha nem volt még részem hasonló-
ban. Tettek már rám mély benyomást férfiak, de ő
egészen másként hatott rám.
Kissé lazított a szorításán, és végre kifújhattam a
levegőt.
– Egy italt? – kérdezte ismét.
A fejemet ráztam.
– Köszönöm, nem... nem kellene többet innom.
Gyorsan hátat fordítottam neki, és elléptem tőle,
de ahogy a derekamat elengedte, biztosítva a szabad
utat, nem úgy tűnt, mintha fogságból menekültem
volna. Inkább hiányérzetet hagyott a keze maga
után, mintsem megkönnyebbülést hozott volna. El-
nyomtam magamban a késztetést, hogy visszanéz-
zek, és még egyszer utoljára magamba véssem a lát-
ványát. Féltem attól, hogy túlságosan kifejező lenne
a tekintetem. Mert nagyon vágytam a folytatásra.
MÁSODIK FEJEZET

NATHAN

– Ki volt az a csaj Camie-vel? – kérdeztem a test-


vérem, ahogy az épület legfelső szintjére érkezve a
folyosón haladtunk.
Miguel lesújtóan nézett rám, ahogy a kezében lévő
telefonjáról elvonta a tekintetét.
– Már most felejtsd el!
Mi van?
– Camie barátnője. És ajánlom, hogy tartsd magad
távol tőle! -Megérkeztünk apánk irodájának ajtaja
elé, és mielőtt beléptünk volna, még hozzátette: –
Semmi kedvem hetekig azt hallgatni, hogy mekkora
egy szemétláda vagy.
Ez beszarás. A bátyám rólam alkotott képe nem
igazán döbbentett meg, de most kivételesen teljesen
másnak szólt az érdeklődésem.
Emlékeztem rá. A tökéletes nőre. A mosolyára. A
hangjára. A tekintetére. Belém ivódott, átitatott és
megpecsételt vele. Pontosan emlékeztem minden
egyes négyzetcentiméterre a testén. Ő volt az a nő,
akit azóta is mindenkiben kerestem.
Hogy bassza meg az élet! Hisz a nevét se tudtam!
Mint egy káprázat, olyan volt nekem. Csak egy ka-
landot kerestem akkor New Yorkban, de helyette
életem legszebb ajándékát kaptam.
Nem is kétséges, hogy ő az. Parókában, vagy egy
zsákba bújtatva is felismerném. A mai napig fel tu-
dom őt idézni magamban. Igaz, már egyre ritkábban
teszem, de amint rágondolok, megjelenik előttem.
Most viszont nem álmodtam vagy nem fantáziáltam
róla, hanem a valóságban láttam. Ott állt előttem. És
én megszerzem őt magamnak. Újra!
HARMADIK FEJEZET

HELENA

Tulajdonképpen mondhatjuk nagy szerencsének


is, hogy összefutottam Nathannel, mert így Damian
Reshore jelenléte már nem is volt annyira izgató.
Teljesen koncentráltan vezényeltem le az interjút
vele Miguel Wyak irodájának a kanapéján ülve. Tud-
tam, hogy nincs sok időm rá, ezért a leglényegesebb
kérdéseimet tettem csak fel. Átlagosan húsz perc
mondható ideálisnak egy ilyen világsztár esetében.
Persze nem nekem, akinek nem ez volt a szakterüle-
te. Nem a világsztárok életéről és a mozifilmekről
írtam eddig, hanem sokkal hétköznapibb dolgokat
vetettem papírra. De azért akadt olyan felkérés is,
amikor mást kellett helyettesítenem. így beleszalad-
tam már órákig tartó telefonos beszélgetésbe, mi-
közben háromszor szakadt meg a vonal, és a színész
akcentusa a recsegő vonallal párosítva egy alig
használható anyagot eredményezett. Még mindig
megmosolyogtat az akkori kétségbeesésem, ahogy a
sorokat írtam, bízva abban, hogy talán ezt akarta
mondani... Természetesen most rögzítettem a hang-
anyagot is, de biztonsági játékosként régimódinak
mondható módon is megtettem ugyanezt, egy toll és
papír segítségével.
Szerettem a személyes találkozást az interjúala-
nyokkal. Sokkal színesebb, tartalmasabb és közvet-
lenebb riportot
lehetett így készíteni. Például, ha nem jöttem vol-
na el idáig, akkor nem láthattam volna Damian reak-
cióját, ami a válaszadását előzte meg.
– Miért jelentkezett erre a szerepre? – kérdeztem
tőle, és láttam, hogy a tekintetét a barátnőmre kapja,
ami elég egyértelmű üzenet volt számomra.
Érezni lehetett abban a villanásnyi időben egyfajta
bizsergető, féltő áhítatot. Amikor Damian újra rám
nézett, már tudtam, hogy a szavai nem az igazat fog-
ják elárulni. Nem azt, amire valójában gondolt.
– Az ügynököm keresett meg vele, mert remek le-
hetőséget látott benne. És a film sikere bizonyítja,
mennyire igaza volt.
Bólogattam, és jegyzeteltem. Ha igazán jó riporter
lennék, nem hagynám szó nélkül az előző kis jelene-
tet, de Camie zavarából levontam a következtetést,
így nem kellemetlenkedtem. Mégiscsak a barátnőm-
ről volt szó. Láttam a fotókat, melyeken ketten sze-
repeltek... talán csók közben. Sosem kérdeztem rá
nála, hogy mi igaz a pletykákból, de volt alapja, azt
biztosan tudtam. Mert mindig van egy első tégla, ami
nem véletlenül kerül az alapra, és amire építeni tud
a meglódult fantáziával rendelkező kollégáim egyi-
ke. A képzelőerő használata az olvasottság növelésé-
re nálam egyet jelentett a csalással. De az ilyen cik-
kek is kielégítettek bizonyos társadalmi igényeket.
– Hogyan jellemezné ezt a szerepet?
Damian elmosolyodott.
– Csúcsnak.
Én is mosolyogtam, de nem hagytam, hogy ennyi-
vel elintézze.
– Milyen értelemben ért a csúcsra vele? – faggat-
tam.
Reméltem, hogy nem szúr ki velem egy újabb egy-
szavas válasszal, mert eddig sem eresztette bő lére a
mondanivalóját.
– Minden színész retteg a beskatulyázástól, és ez
alól én sem vagyok kivétel. Az eddigi szerepeim so-
rán nem volt lehetőségem a bennem rejlő egyéb ké-
pességeket felszínre hozni, mert a játék nem köve-
telt meg többet. Félre ne értsen, nem vagyok hálát-
lan a régi szerepek miatt, hiszen a siker útján kísér-
tek idáig. Azonban Victor megszemélyesítésével más
lehetőségek nyíltak meg előttem. Lehettem végre
megtört és elgyötört főhős. Ahogy erős és domináns
is egyszerre.
– Ezek szerint a pályája kezdetén voltak elképze-
lései arról, hogy milyen szerepeket szeretne elját-
szani?
– Nem igazán tudtam még akkor, hogy milyen ka-
rakterek megszemélyesítésében fogok részt venni.
Az volt a lényeg, hogy fejlődni tudjak egy adott sze-
repben.
Jegyzetelés közben Miguelre néztem, majd arról
kérdeztem, hogy miért nem saját alkotással jött elő,
amikor az általa írt forgatókönyvekből készült fil-
mek is óriási sikernek örvendtek.
– Mert egyszerűen lenyűgözött az író tehetsége –
mosolygott Camie-re. – Nem szerettem volna, ha
bármi is megváltozik azzal, hogy komolyabban bele-
folyok az írásba, ezért csak pár szakmai tanáccsal
láttam el az alkotót. Megmaradt a stílus és a párbe-
szédek minősége, ami a lelke a sorozatnak. Az én fel-
adatom egészen más területre összpontosult. Szeret-
tem volna minél jobban visszaadni, amit Miss Ben-
sőn megálmodott. A jelenetek megfelelő ábrázolása
ugyanolyan lényeges volt, mint a színészek játéka.
– Ahogy a színészvezetés is – szólt közbe a barát-
nőm.
– Damiant könnyű volt instruálni? – kérdeztem.
– Abszolút – vágta rá Miguel, de megfeszült az arc-
izma, amitől egy pillanatra kidomborodott az állkap-
csa. Idegesnek tűnt. Jó riporterként ezt is boncolgat-
hattam volna tovább, de nem tudtam, mitévő legyek.
– Akadtak nehézségek a forgatás során?
Kicsit meg akartam kapargatni a felszínt. Miguel
kemény tekintetét látva azonban nyeltem egy na-
gyot.
– Mire gondol pontosan? – kérdezte.
Oké. Figyelmen kívül kell hagynom ezt a pillantást.
Nem fogok kellemetlenkedni, de az istenit! Hisz ez a
dolgom. Észrevenni és rákérdezni, amire más nem
mer. És eszem ágában sem volt neki átadni az irányí-
tást, hagyva, hogy ő tegyen fel kérdéseket. Tudtam,
hogy pontosan arra kíváncsi, amire én. Az irányra,
amin el akartam indulni. Megfontoltabbnak kellett
lennem.
– Egy adott forgatókönyvhöz minden rendező
másként nyúl hozzá. Összeegyeztethető volt a maga
elképzelése az íróéval?
Miguel hosszan vizsgált, mielőtt válaszra nyílt
volna a szája.
– Úgy érzem, az enyém találkozott az övével. Nem
is vállalom el a rendezést, ha nem éreztem volna ké-
pesnek magamat arra, hogy igazodjak az ő elképze-
léseihez.
Hamiskás mosolyt villantott Camie felé. Igen, nem
ebben a kontextusban ez a szöveg egészen más ér-
telmet nyert volna. A barátnőm vörös arca pedig azt
bizonyította, hogy bizony ő is felismerte azt a másik
értelmezést.
– Technikai nehézség akadt egyébként, mert a fő-
hős szobájának helyszínéül másikat kellett keres-
nünk, mivel sokkal nagyobb térre volt szükségünk,
mint ami a sorozatban látszik. Hisz abban a szobá-
ban el kellett férnie a kamerának és az egész stáb-
nak. Ráadásul egy másik stáb egy másodlagos kame-
rával vette fel az aprólékos, időigényes jeleneteket.
Szóval a helyszín, amit eredetileg kiválasztottunk,
egy nyomortanyánk tűnt, és amikor ott álltunk egy-
más szájában, és pontosan éreztem mindenki lehele-
tén, hogy mit fogyasztott ebédre, eljött az a pont,
hogy feladjuk az eredeti helyszínt.
Nevettünk, Damian pedig helyeslőén bólintott.
A hangnemváltással sokkal oldottabb lett min-
denki, és kicsit lazábban folytatódott az interjú.
Örültem neki, és hálás voltam Miguelnek a
stüusváltásért.
– Mennyire bízott a sorozat sikerében? – kérdez-
tem ismét őt.
– Ha munka közben azon filozofálok, hogy vajon
ez tetszeni fog-e a közönségnek, vagy azon, hogy a
producerek mit fognak hozzá szólni, akkor az alko-
tás örömétől fosztom meg magam. Szóval nem ké-
telkedem soha egyetlen munkám sikerében sem, és
mint utólag kiderült, felesleges is lett volna.
– Mik a jövőbeli tervek? Lehet tudni róluk?
Damianre néztem először, aki magasra húzta a
szemöldökét tanácstalanságában.
– Az idén már nem fogok forgatni, amit nem is bá-
nok, mert egy kis pihenésre vágyom. Az elmúlt év-
ben három filmben szerepeltem, itt az ideje egy ki-
csit lazítani.
Miguel következett, így rápillantottam, miközben
a toliamat a papír fölé tartottam, készen a gyors
jegyzetelésre. Az ujjaim viszont nem várták, hogy új-
ra munkára fogjam őket, hiszen már annyit jegyze-
teltem, hogy kezdtek elfáradni. Nem mellesleg az or-
romról állandóan le akart csúszni a szemüvegem, így
a betűk összemosódtak a lapon.
– Én sosem vagyok várakozó állásban, jelenleg is
egy új projekten dolgozom.
– Ahogy én is – mosolygott Camie. – De arról még
nem beszélhetek.
– Van még valami? – kérdezte Damian mosolyog-
va, de láttam, hogy az órájára pillant. Mindig tudtam,
hogy meddig tart az emberek tűrőképessége. Neki
eddig tartott.
– Nincs, nagyon köszönöm, hogy nyilatkozott.
Felpattantunk, kezet fogott velem, rám villantotta
kék szemét, és elköszönt. Újra leültem, de már sze-
delőzködnöm kellett, így a táskámért nyúltam, majd
a többiekre néztem.
– Hát... – kezdtem bepakolni a holmijaimat. – Nek-
tek is örök hálám mindenért.
Miguel nem titkolta, hogy nincs ellenére a távozá-
som.
– Ha esetleg később még akad kérdésed, e-
mailben felteheted őket.
Ő is pakolászni kezdett az iratai között. Örültem a
tegeződésnek. A hivatalos forma, a magázás olykor
zavaró, de szükséges a munkámban, most viszont
magánemberként beszélt hozzám.
– Rendben – mosolyogtam, de rövid időt hagyott
nekem erre az élet, mert kivágódott az iroda ajtaja,
és Nathan lépett be rajta, egyenesen és határozottan.
Meg sem állt Miguel asztaláig, ahol levágódott egy
székbe.
A mai napom második nagy szerencséje volt, hogy
ültem.
Mert mindenféle túlzás nélkül kijelenthetem, hogy
ájultan estem volna össze a padlón, ha nem így tör-
ténik. De Nathan a zavar legapróbb jele nélkül kez-
dett a mondandójába.
– Miguel, kell nekem valaki, aki ha kinyitja a szá-
ját, értelmes szóáradat hagyja el, mert a mostani
szóvivőnk, bassza meg, azt se tudta, mikor jön ki a
Zárszó előzetese! Csak hebegett az az istenverte.
Camie-re pillantottam, aki mellettem ült a bőrgar-
nitúrán, és aggódó tekintettel figyelte a reakciómat.
Gyakorlatilag levegőt se mertem venni, nehogy bár-
kinek is feltűnjön a létezésem.
– Nathan, épp egy interjúba sétáltál bele – muta-
tott felém Miguel.
Koszi! Akkor ennyit a láthatatlanságról...
– Ó, zavarok talán? – kérdezte Nathan, de mivel én
még mindig csak értelmezgettem a létezés fogalmát,
képtelen voltam reagálni, így a mellettem ülő barát-
nőm válaszolt helyettem.
– Már nem. Pont végeztünk.
– Sejtettem – vigyorgott Nathan. – Diana egyéb-
ként lesprintelt volna, hogy megakadályozzon a be-
jutásban.
Miguel mosolyra húzta a száját. Ez igaz lehetett. A
titkárnője egyébként nagyon kedvesnek és alázatos-
nak tűnt – sejtettem, hogy az élete árán is megakadá-
lyozná, hogy bárki is belerondítson egy fontos meg-
beszélésbe.
Ebből le is vontam a következtetést, hogy mennyi-
re felesleges a jelenlétem, hiszen az interjú véget ért,
és én csak raboltam az idejüket. Más viszont egyálta-
lán nem zavartatta magát, és tovább faggatott.
– Maga újságíró?
Most viccel velem ez a fickó, igaz? Miért akar kí-
nozni?
Szemlesütve nyögtem ki egy igent.
– Az szuper! – csapta össze a tenyerét. – Fel van
véve.
– Hogy tessék?! – kérdeztük mindhárman egy-
szerre. A legdöbbentebb arcot mégis én vágtam. El-
érte a célját, mert a tekintetem belefúrtam az övébe.
Már várta. Ó, de mennyire! A megránduló ajka el-
árulta. Épphogy nem húzta mosolyra.
Ki kell tartanod! – győzködtem magam, és álltam a
pillantását. Az sem zavarta, hogy beszélnek hozzá.
Hogy kérdőre vonják az előbbi mondatáért. Pont le-
tojta a külvilágot. Mintha csak egy rádió zümmögne
mellettünk, ekkor úgy hatottak már rám is a külső
zajok ebben a létezési síkban.
– Ismerjük egymást? – kérdezte tőlem.
Összeszűkült a szemem.
Szórakozik velem? Vagy tényleg nem emlékszik?
Nem tudtam eldönteni. Sok mindent mutatott ma-
gából, de a lényeges dolgokat hibátlanul elfedte. Ez-
zel elbizonytalanított. Most mit feleljek? Nem mond-
hattam, hogy igen, mert azzal csak segítettem volna,
hogy tovább kutakodhasson az emlékezetében.
Márpedig ha kutakodnia kell utánam, mert csak fel-
sejlett neki az arcom, akkor egyértelműen nem vol-
tam rá olyan nagy hatással a múltban, amilyennel ő
volt rám.
Így hát hazudtam.
– Nem.
Most ő gondolkodott el egy pillanatra.
– Mit tud rólam? – kérdezett újra.
Miféle csapdába akar csalni?
– Semmit.
Mindent. Ó, istenem, hát valójában semmit, de azt
a kis semmit mindenként éltem meg!
– Maga jó lesz – szögezte le, és felállt a székből.
így tettem én is, és velem együtt nagyjából min-
denki. De leghamarabb én nyitottam szóra a számat,
mielőtt még eltervezi az egész életemet, és szerző-
déssel kötelez, hogy az abban foglaltaknak megfele-
lően csináljak meg ezt-azt. Nem, nem, nem! Én nem
az a fajta lány vagyok, akit csak így irányítgathat!
– Köszönöm, hogy ebben a kétségbeesett helyze-
tében ilyen bizalmat szavazott egy ismeretlennek, de
nem munkaszerzés céljából jöttem a céghez, szóval
vissza kell hogy utasítsam az állásajánlatát.
Nem munkaszerzés miatt? Csakis amiatt! De nem
ilyen jeliegűre gondoltam. Már megkaptam a lehető-
séget, hogy talpra állhassak, hiszen túl vagyok az in-
terjún, amiért ennyit utaztam.
Nathan megfeszítette az állkapcsát, és dühös te-
kintettel méregetett.
– Megkérhetném, hogy fáradjon át az irodámba? –
kérdezte.
Nem.
Nem? Mert, ha még sokáig így néz rám...
Biztos, hogy nem! – erősítettem meg magamban.
– Igazából meg akartuk hívni vacsorára... – próbált
segíteni a helyzetemen Camie.
– Pár perc – válaszolta neki Nathan, de közben en-
gem nézett. Annyira nyütan és behatóan kutatott a
tekintetem után, hogy képtelen voltam kitérni előle.
– És utána akár velem is vacsorázhat – tette hozzá.
– Hát... ööö... nos... – próbáltam az agyamat műkö-
désre bírni, de nem volt ez olyan egyszerű, miköz-
ben csodás szemek villantak rám éhesen elidőzve
rajtam. – Még szeretnék néhány dolgot megbeszélni
Camie-vel, utána... ráérek.
Nathan elmosolyodott.
– Megvárom.
Ezzel ellépett mellőlem, és csak bámultam a távo-
lodó alakját. Miguel is lelépett, biztosítva nekünk pár
percnyi beszélgetési időt a barátnőmmel.
– Csak szeretném még egyszer megköszönni, amit
értem tettél – öleltem meg Camie-t.
– Nem kell ennyire hálálkodni, nem telt semmiből.
De mi lesz most veled? – kérdezte aggódva.
Megrántottam a vállam.
– Mi lenne? Meghallgatom a remek ajánlatát, aztán
szépen visszautasítom.
Camie szeme résnyire húzódott.
– Nathant? Visszautasítani? – nevetett. – Sok sze-
rencsét hozzá!
NEGYEDIK FEJEZET

NATHAN

Ez a pár perc pontosan elég volt nekem arra, hogy


kutakodjak egy kicsit. Mielőtt helyet foglaltam volna
az irodámban, Diana volt olyan kedves, és elárulta az
újságírónő nevét, így nyert ügyem volt. Pillanatok
alatt kiderítettem, hogy szabadúszó, tehát nincs fix
szerződése senkivel.
Még hogy nem ismert meg? Hazugság. Az első pil-
lantásával és a kikerekedett szemével rögtön elárul-
ta magát.
Vigyorogva pötyögtem a betűket az előttem heve-
rő laptop billentyűzetén.
Sima ügy lesz. Megszerzem magamnak!
Halk kopogásra lettem figyelmes, és ahogy felnéz-
tem, a titkárnőm nyitott be. Megkérdezte, hogy bekí-
sérheti-e a kint várakozó hölgyet.
Mi az hogy! Vezesse csak be, és mielőbb hagyjon
minket kettesben.
– Köszönöm, Gwen, átküldtem magának két do-
kumentumot, nyomtassa ki, legyen szíves, és hozza
be nekünk – szóltam utána, miután eleget tett a ké-
résemnek.
Ezután az előttem álló észbontó nőre vándorolt a
tekintetem.
– Foglaljon helyet – mutattam a szemben lévő
székre.
Helena kissé tétován lépett néhányat, és leült a
felkínált helyre.
Eddig megvolnánk.
– Ne értsen félre, nem akarok hálátlannak tűnni,
de holnap utazom is vissza... – Elakadt a beszéde egy
pillanatra. – Haza... és nem akarom az ön idejét sem
vesztegetni, hogy olyan dologról beszélgessünk,
aminek nincs jövője – kezdte mindenféle előzetes
nélkül.
Mielőtt reagálhattam volna, Gwen beviharzott, és
átnyújtotta nekem a kért iratanyagot.
– Köszönöm, mára ennyi lett volna, ha gondolja,
hazamehet.
– Köszönöm, uram – mosolygott a titkárnőm, és
kilépett az irodámból.
– Nos... – fürkésztem Helena arcát, amire az volt
írva, hogy legszívesebben ő is mielőbb szeretne tá-
vozni. Persze, ha hagynám.
Felé nyújtottam az előbb behozott papírokat. Csak
nézte értetlenül, mire segítettem neki.
– Ezt olvassa el, kérem, mielőtt bármilyen lehető-
séget is elvetne.
Látta, hogy hajthatatlan vagyok, ezért gyorsan ki-
kapta a kezemből, és bőszen járt a szeme a sorokon.
Zavaros tekintettel rám pillantott, összeráncolta a
szemöldökét, de egy kézmozdulattal jeleztem, hogy
folytassa, amit elkezdett. Mire a lap aljára ért, én már
majdnem vigyorogtam. Fogalma sem volt, mennyire
elszánt vagyok.
– Végzett? – kérdeztem, amikor újra találkozott a
tekintetünk.
– Igen, de...
– Mikor lesz az első vetítés? – faggattam, időt sem
hagyva neki, hogy tovább tiltakozhasson. Kezdtem
türelmetlenkedni.
Lepillantott a papírra, de rámordultam.
– Ide nézzen, rám! És válaszoljon!
Teljesen ledöbbent, ugyanakkor szót fogadott.
– Október tizennegyedikén.
– Jó – mondtam szűkszavúan. – Hol?
– A Döme moziban.
– Hány órakor?
– Hétkor.
– Melyik céggel szerződtünk le a műsor látvány-
tervének elkészítéséhez?
– 15/40 Productions? – kérdezte, mert nem volt
biztos a válaszában. Ellenben én annál inkább, hogy
ez a nő az enyém lesz. Nemcsak szép volt, de okos is.
Számomra e kettő kombinációja nagyon meggyőző,
de egyúttal kockázatos is. Azonban annak, aki szereti
a kihívást, ez egy újabb lenyűgöző személyiségvonás
volt.
– És még mindig kételkedik a döntésem helyessé-
gében? -kérdeztem tőle. – Mindegyik válasza tökéle-
tes volt. Egy perc alatt visszamondta a sajtóközle-
mény lényegét.
– Én... nem tudtam, hogy ez egy vizsga.
– Nem vizsga, felvételi. – Ismét a kezében lévő
iratra mutattam. – Lapozzon!
Az újabb oldalon egy konkrét munkaszerződés
szövege volt.
– Reméltem, hogy eljutunk idáig – mosolyogtam.
Olyan összeget írtam bele, amit képtelenség visz-
szautasítani, de mégsem annyit, hogy úgy hasson,
mindenáron meg akarom szerezni magamnak. Szó-
val igyekeztem meggyőzni őt, de nem leplezni a
szándékomat.
– Én... – sóhajtott nagyot, amikor felfogta, hogy mit
is olvas. -Nem is tudom, mit mondjak.
Na jó. Ezzel már el is árulta, hogy hajlandó a köz-
reműködésre.
– Elég, ha a kijelölt részen aláírja – mondtam hatá-
rozottan.
Riadtan felkapta a fejét, és a hosszúra nyúlt pillan-
tásom hatására rágcsálni kezdte az ajkát.
Most komolyan? A nők tisztában vannak vele,
hogy ez mennyire begerjeszti a férfiakat? Főképp az
olyan csillapíthatatlan kangörccsel megáldott példá-
nyokat, mint jómagam. A tekintetemet igyekeztem a
szemén tartani, mert a nadrágom szorítása már kez-
dett kellemetlenül idegesíteni.
– Helena... – szólítottam meg, de jéggé dermedt a
hatására. Nekem is furcsa volt, ahogy kiejtettem a
nevét. Általában nem szoktam a nőket a nevükön
szólítani. Kivéve Gwent, ugye, de az más tészta. Neki
csak a beosztását látom. A többi nőt illetően pedig a
cicám, drágám, gyönyörűm és ehhez hasonló becéző
szavak használata volt a leginkább jellemző rám.
Ez idáig.
Mert az övét én akartam megtudni. Ezért nem
esett nehezemre kimondani.
– Igazából – köszörülte meg a torkát zavarában –
ebben a szerződésben nincs semmi konkrétum. Se
feladatkör, se beosztás, semmi. Csak az, hogy mun-
kavállalóként szerződtet...
– ...a marketingigazgató mellé – egészítettem ki az
elhangzottakat.
– Aki maga lenne?
– Pontosan.
Teljesen ledöbbent.
Két perc alatt írtam meg az említett munkaszer-
ződést, csoda, hogy ennyi is benne volt. Próbálja meg
ezt bárki más utánam csinálni!
Atyaisten!
Ez nem vall rám.
Nem lehetek ennyire oda valakiért! Nem akarha-
tok egy nőt ilyen nyilvánvalóan!
Elvesztem a kékségben, ahogy a szemét bámul-
tam, és ez meggyőzött mindenről. Ő idegesen feljebb
tolta a szemüvegét az orrán, de ettől csak még in-
kább meglódult a fantáziám. Ebben a pillanatban el
is határoztam magam: kell nekem ez a nő, minden
idegesítő és fenyegető gondolatom ellenére. Dacára
annak, hogy valami azt súgta, nem áldozhatom fel őt
is a szórakozás és a vágyaim oltárán. Viszont... olyan
nagyon csábító volt a gondolat, hogy vajon megtehe-
tem-e... ismét.
– Természetesen szerkesztőként tartanánk önre
igényt, és lévén, hogy ezzel némileg új feladatkört
kapna az eddigiekhez képest, három hónap próba-
időre vennénk fel, mielőtt véglegesítenénk a szerző-
dését.
Igyekeztem, veszettül megerőltettem magam,
hogy csak szigorúan munkával kapcsolatos dolgok-
ról beszéljek, és kimért maradjak. Nem volt egysze-
rű, de aki olyan apa mellett nőtt fel, mint amilyen az
enyém, az pár dolgot elsajátított az évek alatt. A tár-
gyalás vezetését például. És a manipulációt. Meg a
sikerességet.
Kifújta a levegőt, de én egy még inkább zavarba ej-
tő ajánlattal akartam előállni.
– A fizetése természetesen a próbaidő lejártával
már egy új tárgyalási alapot fog képezni, és biztosít-
hatom, hogy nem lesz ellenére.
– Hát... én... – hebegte, és újra rágcsálni kezdte a
száját. Ránéztem duzzadt ajkára, és egy nagy sóhaj
hagyta el a számat, ahogy hátradőltem a székemben.
– Ezt még át kell gondolnom – suttogta.
Aj-aj! Az semmi jót nem jelent. Ez egy fél elutasí-
tás.
– Átírhatja, ha gondolja. Javaslatokat tehet, átbe-
szélhetjük és konkretizálhatjuk a feladatkörét. Nem
akadály.
Erősen gondolkodott.
– Rendben.
Igen!
– Holnap keressen meg! – A naptáramra pillantot-
tam, hogy lássam, mikor van egy szabad fél órám. –
Délután kettőkor.
Bólogatott és felállt, mire válaszul elindultam,
hogy kinyissam neki az ajtót, de aztán elálltam az út-
ját.
– Velem vacsorázik?
– Már foglalt az estém.
Ó, ez fájt!
– Holnap? – próbálkoztam újra.
Összeszűkült a szeme, és kutatóan ugrált rajtam a
tekintete. Kitartó egy istencsapása vagyok, na!
– Ebéd? – kérdezett vissza.
– Adja meg a telefonszámát.
Elővettem a telefonom, de miután kioldottam a
billentyűzárat, beszéd helyett kivette a kezemből, és
bepötyögte a számokat. Mosolyogtam, pedig más
esetben kurvára felidegesített volna egy ilyen tett.
Merész. Majd leesik neki, én is mennyire az vagyok,
és akkor nem lesz ennyire pimasz.
– Még valami? – kérdezte, amivel arra célzott,
hogy akadályozom a kijutásban.
– Volna még valami, igen. – Kicsit kivártam. – Kér-
hetném, hogy ezek után tegeződjünk?
Lesütötte a szemét.
– Inkább maradjunk a magázódásnál.
– Rendben – álltam el az útjából. – Viszlát, Miss
Helena Jones!
Két évvel korábban
Néztem a távolodó női alakot, és nem tudtam le-
venni róla a tekintetem. Az illata még mindig körül-
lengett, és rendkívül tetszett a kettőnk egyvelege.
Vajon... ő is érezte azt az erős vibrálást, ami közöt-
tünk cikázott, és ami még most is arra ösztönöz,
hogy utána menjek?
Megráztam a fejem, hogy némileg kitisztuljon, és
magamhoz térjek. Henry rángatott el ide, egy klassz
este ígéretével, de eddig csak dögunalmas párbeszé-
deket folytattam. Csupa munkával kapcsolatos cse-
vejt, amelyektől már most majd elaludtam. És nem-
csak azért, mert a téma untatott, hanem mert rohadt
fáradt is voltam. De még annál is kanosabb. Főképp
azután, hogy egy csodálatos nőt tartottam a karom-
ban.
A tökéletes kalandomat.
Sőt! Még attól is jobbat, mert azon kaptam magam,
hogy szedem a lábam utána.
Követtem őt.
Árnyékként lépkedtem a nyomában, figyeltem a
teste vonalát, ahogy az emberek közt kering, és egé-
szen a bárpultig vezetett. Tökéletes fenekét a bár-
székre helyezte, meztelen háta pedig szexin hívoga-
tott. Elképzeltem, miként halmoznám el csókokkal,
ami meglehetősen ostobaságnak bizonyult, mert a
hatása sem maradt el, és eléggé kirajzolódott a ga-
tyámban. El kellett számolnom magamban háromig,
hogy lenyugodjak. Mindenhol.
Igazából nem vágytam kihívásra, mert semmi
kedvem nem volt udvarlásra pazarolni a szemernyi
erőmet, de valamiért most feltüzelt ennek a lehető-
sége.
– Mégis iszik valamit? – súgtam a fülébe, ahogy he-
lyet foglaltam mellette.
Nem nézett rám, de pontosan tudta, hogy én va-
gyok az. Nevetségesen egyszerű viselkedési formát
vettem fel. Puszta ösztön, ami vezérelt, de úgy lát-
szott, bejön neki ez a nyers stüus, mert mosolyra
húzta a száját.
– Vizet.
Felemelte a poharát, hogy lássam, mi van benne,
majd lassan a szájához emelte és kortyolt egyet.
– Megkívántam – mondtam.
Erre már felém kapta a tekintetét, és szívesen állí-
tanám, hogy rémülten, de valójában pajkos bájt lát-
tam megcsillanni a mélyén, amire intenzíven reagált
az amúgy is izgatott testem.
Kivettem a kezéből a poharat, és belekortyoltam
én is.
Tátott szájjal bámult rám.
– Megkívánta... a vizet? – kérdezte.
Nem. Kurvára nem a vizet kívántam meg, hanem
téged.
Méghozzá egész estére.
– Milyen válaszra vár? – érdeklődtem.
– Nem érdekelnek a csajozós szövegek, sokkal im-
ponálóbb számomra, ha egy férfinak van mersze.
Tehát ne kíméljen, és legyen őszinte!
Bátran állta a tekintetemet, a pupillája kitágult, és
egyre szaporábban vette a levegőt. Ha megérinthet-
ném, biztosan érezném a felgyorsult szívverését is.
Nem kérdés, hogy hatással voltam rá. Pompás! Az
égőm önelégülten elvigyorogta magát, ami némi-
képp kiült az arcomra is. Kicsit közelebb hajoltam a
válaszom előtt.
– Biztos, hogy hallani akarja?
Nyelt egyet, miközben mindketten ittuk egymás
látványát. A tekintetem a szeme és a szája közt ciká-
zott, mialatt elátkoztam minden egyes gyötrelmes
percet, hiszen nagy erőfeszítések árán fogtam csak
magam vissza, hogy ne essek neki.
Ezt a nőt ma meggyötrőm. Átkozottul ellátom a
baját. Könyörögni fog nekem. Csak mondja ki, hogy
akarja, és hallani fogja a gondolataimat.
– Biztos – nyögte.
– Inkább megmutatom.
Sose kellett nekem sok idő, hogy megadásra kész-
tessek egy nőt. Rekordidő alatt bejutottam olyan he-
lyekre, melyet apró fehérneművel fedtek el. Nem ta-
gadom, ez eléggé nagy önbizalommal vértezett fel,
legfőképp az ilyen helyzetekben.
A szám épphogy nem érintette az övét, s miköz-
ben a hüvelykujjammal cirógattam az álla vonalát,
finoman megérintettem az alsó ajkát is. A verőere
félreérthetetlenül tudatta velem az izgatottságát.
Amikor már a végtelenségig nyújtottam ezt a sóvár-
gó pillanatot, váratlanul áthidaltam a kettőnk közti
távolságot. Megcsókoltam. Finoman megízleltem az
ajkát, de hamar berántott magával az érzés, amitől
hajtva őrjítő vággyal vettem birtokba. Egyre erőseb-
ben tapadtam a szájára, és a nyelvünk érzéki játéka
teljesen megvadított.
Egy pillanatra elvontam magam tőle, levegőért
kapkodtunk mindketten. Elvesztem az izzó tekinte-
tében, mely hűen tükrözte vissza az én vágyamat, de
a legnagyobb döbbenetemre felpattant a székből, és
ha nem kapok a karja után, talán soha többé nem lá-
tom.
– Várj!
Nagy levegőt vett, és rám nézett.
– Nem az a lány vagyok, akit keresel – szúrta oda,
és kirántotta a karját a kezemből, majd otthagyott.
Engem.
Értetlenül bámultam utána.
Mikor romlott el a kibaszott szenzorom, hogy ek-
korát tévedtem?
Na nem! Ezt márpedig nem hagyom ennyiben!
ÖTÖDIK FEJEZET

HELENA

A vacsora Camie-ékkel nem nyúlt hosszúra, tekin-


tettel a rájuk váró félnapos repülőútra. Európába
utaztak egy filmfesztiválra, és reméltem, hogy díjjal
érkeznek majd haza.
Az autómban ülve róttam Los Angeles utcáit, né-
zelődtem és zsörtölődtem az erős forgalom miatt.
Kaptam pár jó tanácsot a szállodákat illetően, de
most egyedüli célom az volt, hogy meglássak egy
táblát, amire az van írva, hogy szoba kiadó. Mindegy
volt a szállás minősége, jelenleg csak egy ágy lebe-
gett a szemem előtt. Teljesen kimerített ez a mai
nap, a váratlan fordulataival együtt. Ami Nathannel
történt...
Az a baj, hogy szemérmetlenül jó ajánlatot kaptam
tőle. Nagyon elgondolkodtatott. Ha kizárólag a nem
létező anyagi helyzetemet nézném, akkor kapásból
igent mondtam volna az állásra. De nem csak arról
volt szó, hogy mit, hanem arról is, hogy kivel kellene
együtt dolgoznom. Mert a közelében lenni annak a
férfinak, aki két éve kibillentette a világomat a ten-
gelyéből... nem hinném, hogy kibírnám még egyszer
azt a hurrikán erejű érzelmi kavalkádot.
Viszont, ha azt nézem, New Yorkba már egy kicsit
belefáradtam. Négy éve gyakorlatilag csak vergőd-
tem a metropoliszban, és a céljaimért hajtottam.
Nem volt más a szemem előtt, csak az, hogy minél
jobb és jobb legyek a szakmában. Egy kis garzonban
éltem nulla magánélettel, a családomtól távol, kizá-
rólag a munkatársakkal és pár baráttal körülvéve.
Egy ideig ez egyáltalán nem zavart, élveztem a füg-
getlenségemet, apám hiányával sokkal jobban meg
tudtam birkózni, mint otthon, Vegasban. De az üres-
ség aljas módon kúszott vissza belém, és szép lassan
kiszipolyozta elárvult lelkemet. A súlyok, melyeket
cipeltem, egyre nehezedtek. Egyszerűen semmit
nem voltam képes lezárni magamban. A mazochista
énem makacsul ragaszkodott minden elporladt em-
lékhez, és folyamatosan újjáépítette azokat a romja-
iból.
A munkahelyem egy éve megszűnt, ezért arra
kényszerültem, hogy szabadúszóként mindenről ír-
jak, ami elegendő hírértékkel bírt, hogy fenntartsam
magam. Közel sem bontakoztam ki annyira, mint azt
elképzeltem, amikor elindultam ezen a pályán. Még-
se akartam feladni. Görcsösen bizonygattam ma-
gamnak, hogy van helyem a szakmában, és majd fog
jönni egy olyan lehetőség, amiben megmutathatom
végre magam.
Fájón az ajkamba haraptam.
Lehetséges, hogy ez volna az? Hogy ennyire ki-
számíthatatlan lenne az élet? Négyezer kilométernyi
távolságra volt tőlem mindez? Idáig kellett utaznom,
hogy rám találjon a lehetőség? Soha nem foglalkoz-
tatott a filmvilág, és az ahhoz kapcsolódó dolgok.
Nem jártam még jelentősebb filmbemutatón, sajtótá-
jékoztatón sem. Ellenben szerkesztőként belekóstol-
tam a sztárvilágba, mert ebben a pozícióban is dol-
goztam, és nagyon kedveltem a hozzá tartozó fel-
adatkört. Csak túlságosan kevés ideig volt rá lehető-
ségem, mert a válság elérte a magazint, és bedarálta
az én jövőbeli terveimmel együtt, így végül meg-
szűnt létezni. Ezért csábító számomra ez a lehetőség,
amit Nathan kínált. Akár még távmunkában is mű-
ködhetne. Meg kellene ragadnom ezt az alkalmat,
minden félelmem ellenére, el kellene fogadnom az
ajánlatát, hiszen a próbaidő alatt úgyis kiderül min-
den: a munka milyensége és az én alkalmasságom is.
Nagyot sóhajtottam, mielőtt folytattam az agyalást.
Képtelenség, hogy sikerüljön... de talán pont emiatt
lenne jó döntés itt maradnom és megpróbálnom.
Azok a dolgok, amikről eddig biztosan azt gondol-
tam, hogy menni fognak, sorra kudarcba fulladtak.
Itt az ideje, hogy egészen másként reagáljak az elém
gördülő lehetőségekre. Hogy belevágjak az elképzel-
hetetlenbe. Elmerüljek az ismeretlenbe, és csak
hagyjam, hogy vigyen az ár.
A gondolataimból visszatérve a valóságba, érez-
tem, hogy majdnem leesik a fejem a fáradtságtól. Le-
kanyarodtam egy mellékutcába, és megakadt a te-
kintetem a Black Piano Bar nevű helyen, a kirakatá-
ban egy gyönyörű, feketelakk-zongorával. Lefékez-
tem. Ismerős volt a bár, de nem őriztem élénk emlé-
keket róla. Megkerülve az épületet, megálltam egy
hátsó parkolóban. Igyekeztem összekapni magam,
amikor lágy zongorajáték ütötte meg a fülem.
Minden feszültségem ellenére elmosolyodtam.
Igen! Ez az én világom. Gyerekkorom hétköznapi
hangjai. Apám zongoraművész volt, világszinten el-
ismert és közkedvelt zenész. Bejártam vele a létező
összes nagyvárost, imádtam minden együtt töltött
percet.
Nagyot sóhajtottam a visszaemlékezés hatására.
Tizenöt éve nem volt velem, és máig éreztem a hiá-
nyát.
Amint elindultam befelé a bárba, csak akkor vet-
tem észre, hogy van egy eldugott hátsó terasza is.
Elsétáltam a kerthelyiség halványan megvilágított
asztalai mellett. Minden részlete tökéletes volt. Újra
szélesre nyúlt a szám. Egy kincsre leltem. Tetszett ez
az intim környezet, az elbúj ási lehetőség. El is hatá-
roztam, hogy megpihenek a bárpultnál.
A zene nem a kirakatban lévő zongorából szólt,
amire egy kicsit elhúztam a számat, de megbocsátot-
tam az illetőnek, aki rendkívüli finomsággal kezelte
az ujjai alatt lévő billentyűket, mert szinte repültem
a hangokkal. Gyorsan le is ültem a fiatal zongorista
közelébe, a bárpult elé, és kértem egy „mindegy, mi,
csak erős legyen”-t a pincértől, majd megkönnyeb-
bülve fújtam ki a levegőt, miután legurítottam a tor-
komon az italt.
– Bassza meg! – mondtam hangosan a következő
pillanatban, és a számhoz kaptam a kezem. Szinte
huhognom kellett, hogy az alkohol gőze kijuthasson
a testemből. Úgy égette végig a nyelőcsövem, hogy
talán még lyuk is keletkezett rajta. Mi a fenét adott
nekem ez az ember?
Idegesen a pultosra néztem, aki önelégült mosoly-
lyal az arcán magasra húzta a szemöldökét. Szinte
leolvastam az arcáról, hogy „Na, ütött, anyukám?”.
Annyira szeretem, amikor komolyan vesznek, de
ez az állat egy pohár itallal akart megölni! „Koszi
szépen, hogy rohadnál meg!” fejet vágtam, és igye-
keztem nem bemutatni neki.
Aztán a tekintetem a falon lévő képekre vándorolt,
természetesen apámat is felfedeztem köztük az
egyiken, amin épp átszellemülten a zongora mögött
ül. Odaléptem, és megsimítottam a mosolygó arcát a
fotón.
– Helló, apa... – suttogtam, mire a vörösen izzó
szememből kipréselődött két könnycsepp. Átkozott
könnycsatornáim! Egyszerűen nem tudtak leállni,
mert mindig újabb és újabb könnycsepp követte az
előzőeket. Pedig nem akartam itt bőgni. Csak inni. És
aludni. A könnyeknek már hosszú ideje búcsút
mondtam, és megtanultam nem rágódni. Sírtam én
már eleget évekig a gyász miatt.
– Csak nem a kis Helena vagy?
A pultos, akivel az előbb szemmel kommunikál-
tunk, alaposan méregetni kezdett.
– Dehogynem, bassza meg! Te vagy Earl Jones lá-
nya! – lépett oda hozzám. A feltűnésmentesen sze-
retnék elvegyülni tervem súlyos, nagyon-nagyon sú-
lyos kudarcot vallott. Ott álltam földbe gyökerezett
lábbal, kisírt szemmel, elnyúlt ábrázattal, ez a majom
meg ölelgetett örömében.
– Mi járatban vagy erre? – fogta meg a vállamat, és
visszakísért a pulthoz.
Oké, kudarcnak kudarc, de ingyenpia még lehet
belőle...
– Ismerjük egymást? – mutattam felváltra hol rá,
hol magamra.
– Ne mááár... – Elkeseredetten megrántotta a vál-
lát. – Azt ne mondd, hogy elfelejtettél! Együtt alma-
leveztünk, meg minden, míg az apáink a zongorán
játszottak.
Elkerekedett a szemem. Visszakaptam tekintetem
a képekre, melyeknek központi szereplője egy másik
zongorista volt. Nem mondhatnám, hogy sokszor lát-
tam, ahogy a fiát sem, de a nevére emlékeznem kel-
lett volna.
– Mason Hall – nyújtotta felém a kezét. Nekem
nem derengett semmi. Gáz.
– Örülök... és? – néztem szét a helyiségben. – Tiéd
lett a bár?
– Hát ja – nyögte, és egy újabb ismeretlen eredetű
italt töltött nekem, amit vonakodva fogadtam el. –
Nem ízlett? – kérdezte, látva a tétovázásomat.
– De. Kivégzés előttinek pont jó volt.
Felkacagott úgy, hogy közben a fejét hátravetette.
Nem tudtam, hogy ennyire vicces csaj vagyok, de
most már én is mosolyogtam.
– Ez ugyanaz, mint az előző? – kérdeztem a poha-
rat megemelve, és meg is szagoltam, próbáltam a
tartalmára fényt deríteni, bár fogalmam sem volt,
mit akar megitatni velem. Gyógynövényre emlékez-
tetett az illata.
– Ez már gyengébb.
Megrándítottam a vállam, és lehúztam ezt is.
– Rohadt gyilkos! – sziszegtem két levegővétel kö-
zött, mire ő már a pultot markolta, hogy hátra ne es-
sen a nevetéstől.
– Hát ez már nem almaié, mint régen! – mondta el-
fúló hangon.
– Határozottan nem az. De jó. – Megnyaltam a
számat, és megízleltem az ital aromáját. – Bármi is
ez, finom, de nagyon erős.
Erre odatartotta a zöld üveget, hogy el tudjam ol-
vasni, miből töltött nekem. Abszint volt, méghozzá
hetvenszázalékos. Szuper!
– Még egyet – kértem.
– Csak nem felejteni akarsz?
Mason fürkésző pillantásokkal méregetett, de te-
relés gyanánt legyintettem egyet.
– Újrakezdés.
Ha minden igaz...
– Az se rossz... – koccintott velem, és egyszerre gu-
rítottuk le a rettentő erős nedűt.
– Munkát is keresel?
– Egén... vagyis nem... nem tudom. – Üt ez a nyava-
lya, az szent! Isten áldja a magas fokszámú alkoholo-
kat, amik tuti biztosan kitörlik még az olyan dolgo-
kat is a fejedből, amire mindenképpen emlékezni
akartál. – Tudsz valamit? -kérdeztem mégis, mert ha
tényleg engedek az eszement ötletemnek, miszerint
itt maradok valameddig, kell egy biztos pont. Egy
olyan kiegészítő állás, ami rendszeres bevételhez
juttat, és amiből kifizethetem a New York-i lakásom
rezsijét is. Mellette pedig simán írhatnék... vagy
szerkeszthetnék cikkeket, sajtóközleményeket... Ó,
jaj, kezdek elcsábulni...
– Ami azt illeti... – mutatott fel a táblára, amin az
szerepelt, hogy pultost keresnek. – Feltéve, ha nem
zavarnak a buzik.
Azt hittem, kiugrik a szemem a helyéről, és
meztelencsigaként odakúszik az övéhez, hogy job-
ban szemügyre vegye.
– Mit mondtál?
– Nézz szét!
Körülkémleltem a helyen, jó alaposan szemügyre
véve a vendégeket.
Atyaisten! Nem viccelt. Minden vendég melegnek
tűnt. Kivétel nélkül. Ezt eddig én hogyhogy nem vet-
tem észre?
– Ez egy olyan bár? – kérdeztem.
Ó, pedig annyira szimpi hely volt! Na, igen, mindig
elfelejtem, hogy néhány nagyváros híresen toleráns
a felnőtt szórakozási formákat illetően.
– Olyan bizony. Ahogy én is az vagyok.
– Te... tessék?
– Pfff! Ne is mondd, apám forogna a sírjában, ha
még életében látta volna ezt. A meleg fia melegbárja.
Kicsit jobban megnéztem magamnak ezt a meleg
fiút. Nagyképű volt, de szuper helyes, és egyáltalán
nem ordított róla, hogy a saját neméhez vonzódna.
Ropogósra vasalt fekete inget viselt, ami alatt még
egy kevés izommennyiség is dudorodott.
– Bár néha teszek kitérőt. A szomszédban dolgozik
egy Rosie nevű csaj, nagyon jól tud szopni.
Megnémultam. Kellett egy kis idő, míg végül meg-
találtam a hangomat.
– Mindenkit megörvendeztetsz az őszinteséged-
del, vagy csak engem akartál sokkolni?
Lazán a vállára csapta a kezében lévő fehér ron-
gyot, majd kitöltött két italt a vendégeknek, és újra
felém fordult.
– Ha itt akarsz dolgozni, meg kell szoknod a stílu-
somat. Ilyen vagyok. Nem szeretek magamban tar-
tani semmit, elég volt évtizedekig titkolni a szexuális
hovatartozásomat.
– 0... oké.
– Na, jó lesz a meló?
Hát, marha kegyes velem az élet! Los Angeles egy
nap alatt a keblére ölelt, és a nélkülözős, borús New
York-i napjaimat a szőnyeg alá seperte. Munkahe-
gyek várták, hogy meghódítsam őket.
Nem tudtam egyből válaszolni, újra meg kellett
néznem a vendégeket. Semmi visszataszító és felhá-
borító jelenetet nem láttam. Normális, hétköznapi
emberek módjára iszogattak, beszélgettek és élvez-
ték a zenét.
– Azt azért még előrebocsátom, hogy nem fizetek
sokat, ellenben elvárom, hogy az estéd java részét itt
töltsd, és keményen dolgozz.
Hát ez nekem több mint megfelelő feltétel volt.
Ragyogtam. Kiegészítő munkának kiváló!
– Tökéletes! – mondtam neki, mire széles vigyor
terült szét az arcán.
– A zongorát... – kezdtem szégyenlősen – használ-
hatom munkaidőn kívül?
– Persze. Ha nincs bent senki. – Beszéd közben
pakolászott, és a poharakat törölgette. – Nem akarok
miattad vendégeket veszíteni, és én sem bírom a bé-
nákat.
– Nagyon köszönöm a bizalmat – húztam el a szá-
mat.
– Nincs mit. Miért? – kérdezte, és nyüegyenesen a
szemembe nézett. – Te talán profin tudsz játszani?
Mert én messzire kerülöm azóta is. – A kirakatban
lévő, kissé kopott zongorára kalandozott a tekinte-
tünk. – Annyit kínzott vele a fater, hogy nem tudok
hangszerként ránézni. De azért megtartottam. Vala-
miért mégis kell nekem ez az emlék.
Szomorúan bólogattam. Igen, az ember valójában
sosem tud elszakadni a múltjától. Bármennyire is
fájó, bármennyire is sebző, mégis megőrizzük az em-
lékét.
– Reggel kezdhetsz – szólt újra Mason, egy újabb
itallal örvendeztetve meg közben. – És mivel eléggé
nyilvánvalóvá tetted, hogy szart se tudsz a piákról,
így azok bemagolásával indítunk. Délutánra, mire
kinyitunk, az alapdolgokkal már tisztában kell len-
ned. Szóval, ez itt az utolsó italod. Nem akarok egy
másnapos, hisztis picsával vesződni.
– Rendben. – Egy pillantásnyi időre erőt gyűjtöt-
tem, megittam az italomat, és ránéztem. – A fizeté-
semet kápéban kérem, és amint eldurvul itt egy buli,
én lelépek. Az alap italokat ismerem, és képzeld, bele
is tudok találni az üvegből a pohárba.
– Bámulatos...
Biccentett a fejével, miközben megemésztette a
hallottakat.
– Hol laksz?
– Nézd, pár órája vagyok Los Angelesben, még
nem kerítettem szállást, és arról is letettem, hogy a
bár mosdójában töltsem az éjszakát. – Egy pillanatra
elgondolkodtam. – Van itt egyáltalán női mosdó?
A vendégek között egy női párt láttam csak. Java-
részt pasik uralták a terepet.
– Természetesen. Az a raktár.
Vigyorgott, akár egy idióta, de aztán komolyabb
hangvételt ütött meg.
– Az épület felsőbb szintjein kiadó apartmanok
vannak.
– Te viccelsz velem...
– Nem, nem viccelek. Hány szobásat keresel?
Ez nem lehet ilyen egyszerű. Hamarosan biztos
kibukik valami szörnyűség. Szervkereskedelem vagy
hasonlók. A kalapomat rá, hogy így cserkészik be az
áldozataikat.
– Még... még nem tudom.
– Jayden! – szólt oda a másik pultosnak, aki látszó-
lag szépen elvolt a maga kis világában, mert a füle
botját se mozdította. -Jayden! – ismételte meg eré-
lyesebben.
Erre már a név tulajdonosa összerezzent, és oda-
ugrott.
– Felvinnéd a kisasszonyt, és megmutatnád neki a
szobáinkat?
– Persze!
Magához kapott egy kulcsrengeteget, és elindult
előre, Mason pedig intett nekem, hogy kövessem a
kollégáját.
Ahogy a liftbe léptünk, a gyanakvás már olyan
mértékben szétáradt a testemben, hogy felidéztem
magamban néhány önvédelmi alapszabályt. A lényeg
az, hogy a legfájóbb pontot kell eltalálnom. Fej vagy
farok. Mivel Jayden elég magasnak bizonyult ahhoz,
hogy orrnyergen tudjam fejelni, így maradt a legne-
mesebb testrésze.
– Fent szeretsz lenni, vagy alul?
Hogy mi?!
– Jaj, várj, ez rossz vicc volt. Pasiknál be szokott
jönni -kacsintott rám. – Az emeleti részeket nézzük
meg, vagy maradjunk az elsőn?
Még mindig be voltam feszülve, és nem igazán vol-
tam vevő a poénjaira, pláne, hogy arra célozgatott,
hogy kiknek szokta feltenni. Már láttam is az elhasz-
nált, szétgyilkolt ágyakat a lelki szemeim előtt a ko-
pott bútorokkal és a kitaposott szőnyeggel. Nem va-
gyok annyira válogatós, de nem feltétlen alkalmi
légyottoktól büdös ágyneműbe akartam feküdni.
Azért olyan nagyon nem voltam elkeseredett. Kissé
lemondóan válaszoltam:
– A legfelső szint. Az jó lesz.
Rám mosolygott, miközben megnyomta a gombot.
Nem tudtam, ez a mosoly minek tudható be, de re-
méltem, nem annak, hogy általában ezt a választ
szokta kapni...
Két ajtó volt a folyosón, gyorsan kinyitotta a köze-
lebbit, és be is tessékelt. Én minden idegszálammal a
karaterúgásokra összpontosítottam, talán már fel is
vettem a kezdő pozíciót, de amikor megláttam a la-
kást, teljesen ledermedtem attól, ami fogadott.
– F... – asza, fejeztem volna be, de helyette inkább
ezt mondtam: – ...antasztikus!
A tévképzeteim, hála az égnek, nem igazolódtak
be, mert egy csodálatos, ízléses, modern és tiszta
apartmanlakásba léptem, ami egyáltalán nem lát-
szott lelakottnak, és nem fedeztem fel az alkalmi
légyottok nyomát sem...
Felragyogott az arcom. Reméltem, hogy ez nem az
a fényes, piros alma, amibe, ha beleharapok, kiderül,
hogy mérgezett.
– A másik ugyanez, csak a tükörképe. Megnézzük?
– Nem. Ez tetszik.
Egyből a nappaliban találtam magam, ahol egy
csontfehér színű, kényelmesnek tűnő ülőgarnitúra
helyezkedett el, előtte sötét, vastag szőnyeggel, amin
volt még egy dohányzóasztal is. Helyet kapott itt egy
tévé, néhány fotó a falon, majd jött a konyha, ami
méretét tekintve nem volt túl nagyra szabva, de lé-
nyegében minden megvolt benne, ami kellett. Az ét-
kező ablaka az utcafrontra, a nappalié és a hálóé a
hátsó udvarra nézett. A fürdőben nem láttam kádat,
csak zuhanyzót, de nem okozott bennem hiányérze-
tet. Az ágynemű és minden kiegészítő élénkkék és
zöld színével a fehéret és a világosszürkét kívánta
feldobni. Tökéletesen működött. Jobban tetszett,
mint a New York-i lakásom, bár feleannyira sem,
mint az otthonom Vegasban.
Erre a gondolatra lerogytam egy székbe.
– Jól vagy? – aggodalmaskodott Jayden, aki ez idá-
ig szinte egy szuszra mutatott be minden részletet a
lakásban.
– Persze, csak elfáradtam.
– Nos, kiveszed?
– Mennyi?
– 950 egy hónapra.
– Hm. Akkor ki.
Meg kell hogy mondjam, ha egy kettessel megtol-
dották volna az elejét, az sem számított volna kiug-
rónak egy nagyvárosban. Igaz, lehet, hogy nem eb-
ben a negyedben, de amennyire jónak tűnt ez a la-
kás, szerintem alul volt árazva. Vagy New York túl
drága viszonyítási alap.
– Alkalmazottaknak kedvezmény is jár.
– Jelentkezni fogok érte.
– Akkor – lépett közelebb, és kezet nyújtott –, is-
ten hozott a lehetőségek városában!
Halványan elmosolyodtam. Igen. Lehetőség az van
bőven.
Kihalásztam a telefonomat a táskámból, és az ab-
lakhoz sétáltam, hogy a város fényeit fürkésszem.
Anyámat hívtam.
Már lassan három hete nem beszéltem vele. És
megint csak nekem jutott eszembe tárcsázni őt.
– Halló?
– Szia, anya!
– Helena? – Valamiért most mégis örömöt fedez-
tem fel a hangjában. – Hogy vagy, drágám? – érdek-
lődött. – Még mindig olyan sokat dolgozol?
Egy nagy sóhaj után mesélni kezdtem. Elmond-
tam, hogy új lehetőségek vannak kilátásban, és
mennyire jól érzem itt magam, és csak mondtam,
mondtam, mintha olvastam volna a történetemet.
– Te jól vagy? – kérdeztem vissza, de a szokásos
válasz helyett ezúttal egy egészen másmilyen érke-
zett.
– Remekül.
– Hogy mi?! – szaladt ki a számon. És nem azért,
mert nem tetszett, hogy remekül van, hanem azért,
mert meglepett vele. Ilyenkor általában fél óra saj-
nálkozás szokott következni arról, hogy mennyire
magányos, és milyen szürkék a hétköznapjai. Vajon
mi változott?
Felkacagott.
Igen, jól hallottam. Az anyám tizenöt éve nem
adott ki magából ilyen hangot.
– Van valakim. – Nem kellett, hogy lássam, mégis
tudtam, hogy szinte repes a boldogságtól. – Nem ter-
veztem, csak megtörtént – mentegetőzött. – Tudod,
apád halála óta én nem néztem egy férfira se, de
Joshua... – nem fejezte be a mondatot. Szóval a pasi-
nak neve is van. Nem mondom, hogy el tudtam volna
képzelni mást apám helyére, de ha boldoggá teszi
anyát, felőlem Lucifernek is hívhatják.
– Haragszol? – puhatolózott.
– Mi? Anya, dehogy haragszom! Istenem, örülök
neked!
– Tényleg? – kérdezte, és mintha kövek gördültek
volna le a szívéről.
– Tényleg. Megérdemled, hogy boldog legyél.
Drukkolok neked.
– Majd eljössz valamikor?
Nem voltam otthon, amióta elhagytam Las Vegast,
és New Yorkba költöztem. Amióta elhagytam a szü-
lői házat, ahol felnőttem... Sajnos túl sok emléket
hagytam ott, amelyek nem feltétlen tettek jót a
gyenge szívemnek. Rég volt, de még nem álltam ké-
szen arra, hogy kitárjam az ajtót és belépjek.
– Majd elmegyek – mondtam mégis.
– Hiányzol, Brendonnak is. – A mondat elhangzása
után behunytam a szemem. Nekem is hiányzott az
öcsém. – Tudom. Még kereslek.
– Szia, drágám!
– Szia!
Fáradtan megdörzsöltem a szememet. Zuhanyoz-
nom kellett volna, nem pedig a várost bámulni, még-
se tudtam elmozdulni az ablak elől. Szóval Los Ange-
les, mondogattam magamnak, ahogy tudatosult ben-
nem, hogy itt kívánok lehorgonyozni. Itt, ahol min-
den ismeretlen, mégis minden ismerősnek hat. Kö-
szönhetően a barátnőmnek, az emlékeknek,
Masonnek és nem utolsósorban Nathannek.
Két évvel korábban

Végighúztam az ujjaim hegyét a csókjától duzzadt


ajkamon. Elképesztő volt az a csók, és nem is maradt
el a hatása. Soha még férfi nem ébresztett bennem
ilyen vágyat.
Istenem...
Teljesen megrészegített, és a hatása alá kerültem.
Akartam őt.
Nagyon is. Csakhogy pontosan ismertem a fajtáját:
a csábító. És én most túl könnyű préda lettem volna.
Egyrészt, mert ittam, ami kissé oldottabbá tett, és
sajnos felelőtlen flörtölésre ösztönzött, másrészt az
elmúlt hónapok magányossága óvatosságra intett.
Még csak flörtölni sem flörtöltem senkivel már jó
ideje. Se időm, se energiám nem volt hozzá, hogy
párkapcsolatot létesítsek, az egyéjszakás kalandokat
pedig nem nekem találták ki. Mindazonáltal eléggé
hiányzott az érzés, hogy kellek valakinek.
De ez a pasi veszélyes. Ki kell őt űzni a fejemből,
mert túlságosan érti a dolgát. Pontosan tudja, meny-
nyire ellenállhatatlan és rohadtul szívdöglesztő. Egy
hódító.
A felismeréstől elkapott a pánik. Mielőbb ki kell
jutnom ebből a bárból. A munkámat elvégeztem, sőt
túlteljesítettem, elég anyagot gyűjtöttem a cikk meg-
írásához, szóval az elhatározásomban ez nem gátolt.
A kabátomért nyúltam, amikor egy kéz megelőzött,
és levette a fogasról, mielőtt megérinthettem volna.
Az illata elég volt ahhoz, hogy tudjam, ki a tulaj-
donosa.
– Segíthetek? – kérdezte mosolyogva, és széttárta
a ruhadarabot, hogy fel tudjam venni.
A szentségit!
Ez nem a tervem szerint alakult. Faképnél hagy-
tam és tudattam vele, hogy részemről nem áll a do-
log. Most mégis itt van.
Kétségbeesetten bújtam a kabátomba, és egy kö-
szönömöt rebegtem felé. Elkísért a kijáratig, és ki-
nyitotta előttem az ajtót. A hideg késő őszi időtől
megremegtem. Igen. Fogjuk csak nyugodtan az átko-
zott időjárásra!
– Hazakísérlek – szólt. Inkább tűnt ez kijelentés-
nek, mint kérdésnek. Bizonyára tisztában volt vele,
hogy ha választási lehetőséget ad, könnyen elutasí-
tásba ütközik.
Némán elővettem a telefonomat, és egy alkalma-
zással már hívtam is egy taxit. Félénken néztem a
kísérőmre. Egyáltalán mikor került rá is kabát? És
miért ilyen jóképű a félhomályban? Idegesen topo-
rogni kezdtem.
– Fázol? – kérdezte, minden lehetőséget megra-
gadva, hogy beszédre bírjon.
Megráztam a fejem. Jobb, ha csöndben maradok.
Abból baj nem lehet.
– Elnézést, ha az előbb... bent... – mutatott a csó-
kunk helyszíne felé. – Csak... – nevetett, és zavartan
az állát érintette a kezével. – Egyszerűen káprázatos
nő vagy, és azt hittem...
– Rosszul hitted – szögeztem le, mielőtt kimondta
volna. Nem akartam hallani az igazat. Már így sem
volt olyan testrészem, ami ne remegett volna, akár a
kocsonya. Túl közel állt hozzám, és túlságosan dögös
volt, én pedig olyan kétségbeejtően gyenge! Az el-
lenállás szót már definiálni is képtelen lettem volna,
nemhogy alkalmazni.
– Nézd... – lépett még közelebb, és megfogta a ke-
zem.
Valamelyik épségben maradt szenzorom érzékel-
te, hogy begurult a taxi mellém, de reagálni már kép-
telen voltam rá, mert az ismeretlen mogyoróbarna
szeme az összes többi testrészemet megbabonázta.
– Kezdjük elölről, rendben? – mosolygott, és az uj-
jait az enyémek közé fűzte.
Nem lehetek gyenge! Nem lehetek gyenge! – ismé-
telgettem magamban, de mégsem cselekedtem.
Hagytam, hogy a taxishoz hajoljon, adjon neki pár
bankót, és elküldje. Majd, amikor újból rám nézett,
már semmilyen ellenállás nem volt bennem. Maga
voltam a megadás megtestesítője.
– Most pedig – simított ki egy tincset az arcomból
– mondd el, hogy mit szeretnél. Mit csináljunk?
Nagyot nyeltem. Ezt biztos, hogy nem szedi ki be-
lőlem...
ÖTÖDIK FEJEZET

HELENA

– Mason... – könyörögtem, ahogy a fejemet a pult-


ra hajtottam. -Kérek egy aszpirint, mert szétszakad a
fejem...
Igen, pontosan az a tegnap este említett másna-
pos, hisztis picsa voltam, akit reggel egy kegyetlen
telefonhívás ébresztett egy kegyetlen főnöktől, akit
inkább egy kiképzőtábor hadnagyának képzelnék el,
nem pedig egy bár tulajdonosának. Biztos voltam
benne, hogy rajtam éli ki a nőkkel kapcsolatos
frusztrációját.
– Nem adok, amíg meg nem mondod a nevét!
Ránéztem a rozsdaszínű alkoholt tartalmazó
üvegre, és leadtam rá az utolsó tippemet.
– Szag alapján rum.
– De milyen?
– Ó, cseszd meg! – Elvettem a kezéből az üveget,
és a számba zúdítottam belőle egy kis adagot. –
Captain Morgan.
Elégedetten elhúzta a száját, és kikapta az üveget
a kezemből.
– Helyes. De ha még egyszer munkaidőben iszol, ki
leszel rúgva.
– Baszd meg!
– Nem, azt nem szeretném, de a gyógyszert meg-
érdemled.
Kirakott elém egy levél Advilt, és töltött egy pohár
vizet. Mint egy narkós, úgy kaptam utána, és hirte-
lenjében két pirulát is bevettem.
– Na, most, hogy az alapokon túl vagyunk, tartha-
tunk egy szusszanásnyi pihenőidőt.
– Pazar!
– Azalatt kipakoljuk a kinti teraszra a székeket,
asztalokat, és szépen kidekoráljuk őket.
– Tessék?
– Igyekezz, nem fogok órákig várni rád. Itt nem a
láblógatásé a főszerep!
A szememet forgatva indultam utána, de nevetve
megállított.
– Neked tényleg kell ez a munka, mi?
Döbbenten néztem rá. Nem is állt szándékában a
teraszra menni, csak tesztelt ez a mocsok.
– De mi a francnak, amikor újságírással foglalko-
zol?
Azt hittem, csak képzelődöm. Tegnap nem beszél-
tem neki erről. Ugye?
– Talán lekérdezted a számlaegyenlegemet is,
vagy mi?
– Majdnem. Kicsit azért utánad nézettem... Nem
fogok egy félig ismeretlent alkalmazni, csupán, mert
szomorú, és megsajnálom. Lehettél volna csecsemő-
rabló is, vagy mit tudom én...
A szemhéjamat a lehető legkisebbre zsugorítot-
tam, és rosszallóan néztem rá, de ő folytatta.
– Mert a múlt az egy dolog. Nem is emlékeztél
rám, ami meglehetősen furcsa, mert te bennem mély
nyomot hagytál.
– Nem lehetett sok barátod – szóltam vissza élből,
miközben a fejemet szorítottam, hátha úgy enyhül a
fájdalom.
Megtorpant.
– Ez sajnos igaz.
Érzelmek sokasága futott át az arcán, nem lehetett
egyszerű gyerekkora, azt már biztosan tudtam ab-
ból, amit láttam rajta.
– Ellenben nekem... – kontráztam rá. – Ne hara-
gudj, de már vagy húsz éve történt, nem jegyeztem
meg mindenkit, akivel gyerekként találkoztam. Fél
Las Vegast és New Yorkot ismernem kellene.
– No, igen – értett velem egyet. – Borzasztó lehe-
tett.
– Életem legszebb évei voltak – háborodtam fel a
szarkasztikus humorán.
Bólogatott, majd odasétált a bárpulthoz.
– Igen. Ne haragudj. Hajlamos vagyok azt képzelni,
hogy mást is földbe döngölt az apja hírneve.
Nagy levegőt vett, és ejtette a témát.
– Jöhetnek a poharak?
Erre leeresztettem a vállam.
– Ha muszáj...
– Muszáj.
Követtem, ő pedig folytatta a felkészítésemet.
– Más jelentkező nem is volt az állásra? – kérdez-
tem Masont, amikor az egyik legnépszerűbb koktél-
juk készítését magyarázta. Dél is elmúlt már, éhes
voltam és kezdett az agyam tompulni. Aligha értet-
tem tisztán a mennyiséget... egy rész ebből, a fele
abból... majd jött a gyömbér...
Leeresztette a kezét, és felém fordult.
– Volt, de mind szakmabeli, akik gördülékenyen
felvették volna az ütemet, de azokban nem láttam
semmi kihívást -vigyorgott, majd rögtön komolyra
váltott. – Nem nagyon akadt mostanában jelentkező.
Aki ide betér, az nem munkát keres. Aki pedig mun-
kát keres, nem biztos, hogy betér ide. Érted?
– Ühüm.
– Kivéve azt, aki véletlenül épp itt parkol le, és
csukott szemmel ül a bárpultnál. Azt rögtön beháló-
zom.
Megcsóváltam a fejem.
– Igaz. Nem néztem körül, csak jöttem a zongora-
hang után. -Hirtelen rám tört a félelem ettől az
egésztől. – Hogy fognak hozzám viszonyulni ezek az
emberek? Nem lesz nekik furcsa, hogy én... én... –
nem tudtam befejezni a mondatot.
– Hogy nőből vagy? És ráadásul heteró?
Megrántotta a vállát.
– Nem hiszem, hogy problémát fog okozni.
Beledobott a kész italba egy szívószálat, és felém
tolta.
– De ez ma úgyis kiderül. Ha bárkinek szúrni fo-
god a szemét... Akkor a próbaidődnek vége.
Beleöklöztem a vállába.
– Minden bizalmad bennem van, mi?
– Figyelj, nem elég, hogy fogalmad sincs a vendég-
látásról, ráadásul még másképp is kilógsz innen, ar-
ról nem is beszélve, hogy ha elriasztod a törzsven-
dégeimet, nekem befellegzett.
– Jó, jó, értem, értem!
Újra kinevetett, mert megint csak poénkodott.
Tényleg nem vette komolyan az aggodalmamat. Kis-
sé dühített, mert tőlem ez az egész munka nagyon
távol állt. Annyi közöm volt a vendéglátáshoz, hogy
ha betértem valahova, tudtam ételt és italt rendelni.
Szóval semmi, csak a vendégszerep.
– Emberek vagyunk mi is, Helena – folytatta már
barátságos hangnemben. – Nem mondom, hogy gya-
kori eset egy ilyen helyen, hogy egy magadfélét al-
kalmazzanak, de én szeretem a változatosságot.
Színt hozol ide, hidd el! A tolerancia csak irányunkba
akadozik, mi feltétel nélkül elfogadóak vagyunk.
Erre belépett a bárba egy kissé vézna csaj, hosszú
hajjal, fekete ruhában, arcán halvány jelét sem mu-
tatta annak, hogy egyáltalán ismeri a barátságos ki-
fejezést. Masonnek köszönt, rajtam viszont átnézett,
pedig rámosolyogtam.
– Ő itt Helena! – kiáltott utána Mason, majd rám
nézett, és odasúgta: – Kicsit elvont a csaj, de jól ját-
szik csellón – majd újra felé fordult. – Itt fog dolgoz-
ni, jobb lesz, ha köszönsz neki!
Erre az ismeretlen lány megfordult, és kelletlenül
mosolygott egyet.
– Helló – vetette oda, és elkezdte kicsomagolni a
hangszerét. -Mikor jön Connor? – fordult Mason felé.
– Nem mondta. Miért? Van valami?
– Ami azt illeti, van.
Mason a szemét forgatta.
– Hozzak esetleg egy kínzóeszközt, vagy magadtól
is elárulod?
– Időben megtudod.
– Remek.
A téma ezzel passzolva lett, nagyon úgy festett,
hogy Mason nem akarta firtatni a dolgot, de láttam
rajta, hogy ideges lett.
Intett, hogy fogjam meg az előttem heverő poha-
rak egyikét, és a példáját követve törölgessem el.
Nekiláttam és tettem a dolgomat. Mindenki hallga-
tott. Olyan nyomasztóan csendes volt a következő fél
óra! Pedig eddig annyira szuperül működött a gon-
dolatelterelési hadműveletem, hogy egy percre sem
tudtam másra koncentrálni, mint az előttem lévő
feladatra. Pontosan eddig a fél óráig. Mert már ka-
pott is az alkalmon a lelkem, és egészen New Yorkig
repített, vissza Nathan karjába. Az emlékek szépen
lassan elleptek, és arcának, érintésének felidézésébe
beleremegtem. A jelenben nemsokára találkozni fo-
gunk, és teljesen tanácstalan voltam. Miként fogok
reagálni, ha újra meglátom? Ha esetleg olyan hely-
zetbe kerülünk, hogy esélye legyen egy aprócska
folytatásnak? Nem lesz ez így jó. Vagy a munka ér-
dekel, vagy ő. A kettőt semmiképp sem szeretném
keverni. Ezenkívül még az sem biztos, hogy tudja, ki
vagyok.
– Minden rendben?
Mason aggódó pillantása hamar helyrerántott.
– Persze, csak... messze jártam.
– Rendbe kell hoznod magad.
Végigszaladt a szemem a ruházatomon. Nem iga-
zán tetszett a látvány nekem sem. Tegnap ledobtam
magamról mindent az ágy mellé egy kupacba, mie-
lőtt lezuhanyoztam. És szépen ott is maradt, így reg-
gelre jól összegyűrődtek. Ahogy a többi ruhám is a
bőröndben, hasonló gondatlansággal begyömöszöl-
ve. Az idő itt sokkal melegebb, mint amilyenre szá-
mítottam. Kicsit hűvösebb napokra készültem, ezért
nem hoztam olyan ruhát, ami megfelelő lett volna.
Kivéve a fehérneműket. Azok jók voltak.
– Igazad van – egyeztem bele. Nem voltam szalon-
képes, pultba valónak pedig egyenesen szégyenletes.
Főképp, hogy Mason kifogástalan öltözettel bírt, és a
vendégei sem melegítőben tértek be ide italozni.
– Rosie a szomszédban majd segít neked.
– Miben?
Mason kifújta a levegőt.
– Nézd, Rosie ruhaüzletet vezet, remek ízlése van,
és ahogy rád nézek, elkelne egypár váltóruha. Szó-
val, ha azt vártad, hogy beléd karolva végigvezetlek a
méregdrága butikokon, és mosolyogva szebbnél
szebb ruhákat vásárolunk neked, ki kell, hogy áb-
rándítsalak.
Csak álltam ott döbbent ábrázattal. Mason elébe
ment minden lehetséges piszkálódásnak és meg-
jegyzésnek, pedig nekem eszem ágában sem volt
bármilyen sztereotípiát ráaggatni. Rutinos elhárító
technikájával azonban egyből lefegyverezett.
– Rendben – mondtam halkan, és letettem az utol-
só poharat is az asztalra, amit tökéletesen csepp-
mentesre töröltem.

Rosie nagyon bájos és kedves csaj volt, aki pillana-


tok alatt belopta magát a szívembe. Ruha terén ver-
hetetlen profizmus jellemezte, egyből tudta a mére-
teimet, és pár percnyi beszélgetés után már a stílu-
somat is belőtte. Nem volt nehéz dolga különben,
mert eléggé átlagosnak mondható a megjelenésem.
Praktikusság mindenekelőtt, kivéve, ha a bulizásé a
főszerep! Akkor már a merészebb darabok is szóba
jöhettek. De hétköznap semmi feszengés. Semmi
cicikirakás vagy combmutogatás.
Végigsimítottam a fehér blúzomon, mire Rosie
odalépett kezében egy vékony nyakkendővel, hogy
felkösse rám. A szoknyámat kissé rövidnek találtam,
de mivel zsebes volt, így nem vetettem el. Szerettem
a zsebeket. Mindig szükség volt rájuk.
Szóval végre elegáns és egyenruhaszagú öltözék-
ben illegettem magam a tükör előtt... majd villám-
gyorsan el is kezdtem lerántani magamról, mert ezt
a vásárlást nem kalkuláltam be a szigorú napiren-
dembe.
– Mason odalesz tőled! – ragyogott a segítőm sze-
me, amikor megálltam előtte a pénztárnál, majd a
többi ruhára mutatott, ami a pulton hevert.
– Azokat is elviszed?
Nem állt szándékomban felélni és ruhára elverni
az összes maradék pénzemet, de ezekre szükségem
volt.
– Mindet.
Ha lehet, még szélesebbre nyúlt a szája; feltételez-
tem, hogy lelki szemei előtt a jutalék összege villan-
hatott fel, mert elégedetten pötyögte be a számokat
a pénztárgépbe.
– Aztán nehogy lecsapd a kezemről! – figyelmezte-
tett, amikor fizetés után a szatyrokért nyúltam. Egy
pillanatra elgondolkodtam, majd leesett a tantusz.
– Masont? – méltatlankodtam kikerekedett
szemmel, és meglepődötten kutattam az övét, hátha
választ kapok arra a kimondatlan kérdésre, hogy
„Hát nem tudod, melyik csapatban játszik?”.
– Nem az esetem, és nem is gondolom, hogy esé-
lyem lenne nála – mondtam, mire válaszul legyintett.
– Én is azt hittem. De ha tudnád, miket művelt már
velem az ágyban... tutira csak megjátssza, hogy me-
leg.
A mondata végén elhalkult, mintha titkot árult
volna el. Kissé össze is zavarodtam. Igaz lenne? És ha
igen, miért tenné ezt Mason?
Kérdések százával érkeztem meg a lakosztályom-
ba. Fáradtan zuhantam a kanapé kényelmes felszí-
nére. Szusszannom kellett, mielőtt bármibe is bele-
fogtam volna. Kimerített az a sok új impulzus, ami
ért. És ami miatt eszem ágában sem volt panaszkod-
ni, mert amíg ilyen megterhelő a munka, és ennyi új
arcot ismerhetek meg közben, a saját kis életem szé-
pen megbújhat a háttérben. Nem kell vele foglalkoz-
nom, ami teljesen megfelelt nekem. Ha nem így ala-
kulnak a dolgaim, ha Mason nem „csap le rám”, már
biztosan hazafelé tartottam volna, nem pedig egy
tárgyalásra az áhított munkakör betöltéséhez.
Riadtan ültem fel, és az órára pillantottam.
– A szentségit! – kiáltottam hangosan, és felkap-
tam a táskám a szék párnájáról. Elkések!
Fél kettő után ültem az autóba, nagy kapkodást
követően. A fejem zsongott az italok nevétől, csak
poharak lebegtek a szemem előtt, és még véletlenül
sem az út. Ennek pedig meglett az eredménye, mert
alig találtam oda a másik leendő munkahelyemre.
Vagyis mire megérkeztem, már eléggé késésben vol-
tam. A parkolót fürkésztem egy szabad helyre va-
dászva, de mielőtt rákanyarodhattam volna a beve-
zető útra, idegesen a telefonért nyúltam, és próbál-
tam elolvasni az előbb érkezett üzenetet. Hiba volt,
mert amint ráléptem a fékre, nekem jött valaki.
Atyaisten.
Ez nem lehet igaz!
Idegesen kikapcsoltam a biztonsági övem, és szin-
te kiszakítottam az ajtót a helyéből. Kettőt se kellett
lépnem, hogy meglássam a mögöttem lévő autót.
Magamban fohászkodtam, hogy ez csak egy álom le-
gyen, de sajnos a valóság mocsok módon arcul csa-
pott. Egy Bugatti dübörgött mögöttem.
A szentségit! Egy Bugatti, csessze meg!
Hirtelen százával törtek rám az aggasztó gondola-
tok, miközben remegtem az idegességtől. Bérelt au-
tóval koccanni egy másikkal, aminek a lökhárítóját
se fedezné az éves fizetésem... parádés napközbeni
esemény. Simán lehetek én a vétkes, amiért váratla-
nul befékeztem, de mentségemül felhozhatom a kö-
vetési távolságot.
Láttam, ahogy kinyüik a sötétkék autó ajtaja, majd
egy napszemüveges, öltönyös, kifogástalan... várjunk
csak egy pillanatot!
Kikerekedett a szemem.
Valaki ásson el. így. Élve. Bárhogy. Nem bánom.
Csak ne legyek itt.
– Te?! – kérdezte tőlem Nathan.
Széttártam a karom. Én. Jól látod.
– Azt hiszem, keletkezett egy kisebb kár... – mutat-
tam az autójára, bár nagy sérülés nyomát nem lát-
tam rajta.
Még mielőtt odanézett volna, alaposan végigmért.
– Igen – helyeselt, miután vizsgálgatni kezdte az
autóját. – De mi történt?
– Hát... izé... üzenetet kaptam... – makogtam, és a
kezemben levő telefonra pillantottam. – Tőled...?
Megdörzsölte az állán a borostát, és pimaszul el-
mosolyodott.
– Ja, igen – válaszolt, miközben elolvastam az sms-
t, amiben közölte, hogy késni fog. – Az előbb írtam.
Ettől a mondatától működésbe lépett a túlélési
ösztönöm, és kapkodó levegővétellel kezdtem bele a
mondandómba:
– Fel kell hívnom a céget, amelyiktől béreltem az
autót... majd... – sóhajtottam tehetetlenül – majd ők
megmondják, mit kell most tennem.
– Átnézted a szerződést?
Eltátottam a számat.
– Nathan... most ütköztünk.
– Azt mindjárt megoldjuk. Válaszolj!
– Tessék?
Hanyagul a kocsi oldalának dőlt, és várt. Felemel-
tem a kezem, hogy hosszas magyarázkodásba fogjak,
de egy hang sem jött ki a torkomon. Nem igazán tu-
dom, mennyi idő telt el azzal, hogy értelmes ábráza-
tot varázsoljak magamra, de miután összeszedtem a
fejemben lévő mondatokat, meglett végre a kellő
hangmagasság is.
– Átnéztem, persze.
– És?
– Azt hittem, erről az irodában beszélünk, nem itt
– tártam szét a karom, a körénk gyűlt autósok hadá-
ra mutatva. Eddig is nagy volt a káosz a parkoló
előtt, de mi most rettentő nagy torlasszá váltunk.
Ránézett az órájára.
– Két órára szólt a megbeszélésünk, szóval igen,
most szeretném tudni, mert mire az irodához ér-
nénk, már egy másik tárgyalásom lesz.
Idegesen a fülem mögé tűrtem egy haj tincset.
– Szívesen elvállalom a munkát, amennyiben
konkretizáljuk a feladatkörömet. Beszámolók, nyi-
latkozatok szerkesztésében sokat tudnék segíteni... –
Megköszörültem a torkomat. – De nem tudok állan-
dóan bent lenni. Ha távmunkában működhetne a...
– Arról szó sem lehet.
– Hogy?
– Nem utazhatsz el – szögezte le Nathan. – Még
nem.
– Nem fogok – vágtam rá indokolatlanul gyorsan.
– Már találtam szállást...
Lekapta a fejéről a napszemüvegét, és felém lé-
pett, ahogy elrugaszkodott az autótól. Olyan elége-
dett mosoly szaladt végig az arcán, hogy meg kellett
kapaszkodjak, nehogy hanyatt vágódjak a puszta
látványától.
– Akkor ez esetben megállapodhatunk – közölte
lágy hangon. – Ami pedig az autót illeti... – mondta,
és tárcsázni kezdett –, hívok egy autómentőt, ame-
lyik visszaviszi a kölcsönzőbe -mutatott a jármű-
vemre.
– Az enyémet? Nem, nem, nem! Szükségem lesz rá.
Rosszallóan nézett rám, és telefonálni kezdett.
Némán dühöngtem. Nem kértem meg rá, hogy elin-
tézze helyettem a dolgaimat. És különben sem esett
nagy baja egyikünk kocsijának se.
Lemondóan odébb sétáltam. Igaza volt. Akármi-
lyen csekély mértékű a kár, az autóval baleseteztem.
Ezt nem lehet félvállról venni, vissza kell mennem a
kölcsönzőbe, jegyzőkönyvet írni, intézkedni. Idege-
sen tördeltem az ujjaimat, és az irodaépületet für-
késztem, amikor Nathan csodás arca bejött a képbe.
– Mehetünk.
Remek. Ő a tőmondatok királya.
– Azt mondtad, egy másik tárgyalás vár rád... –
próbáltam visszautasítani, de ő felém nyújtotta a ke-
zét, és addig tartotta, amíg el nem indultam vele. Mi-
vel eszem ágában sem volt a kezem az övébe helyez-
ni, ezért finoman megérintette a derekam, ahogy el-
haladtam mellette.
– Arra van időm, hogy bemenjünk az irodába, és
aláírjuk a szerződést. De az ebédet át kell tennünk
máskorra – mormolta a fülembe.
Erre már aggódva beleharaptam az ajkamba.
– Két napja vagyok itt, és az életem kész káosz.
Már előre félek a folytatástól.
Vigyorgott, miközben kitárta előttem az autója aj-
taját.
– Az egészen más izgalmakat tartogat – mondta, és
a felénk szaladó biztonságihoz lépett, majd miután
az kiállt előlünk az autómmal, mi is behajtottunk a
parkolóba.
HATODIK FEJEZET

NATHAN

Széles vigyorral az arcomon hajtottam a mélyga-


rázsba, és leparkoltam. Helena idegesen tördelte az
ujjait, és szünet nélkül harapdálta a száját. A ruha,
amit viselt, gyönyörűen simult a testére, és ahogy
lépdelt előttem a liftig, én biz’ isten, nem bírtam el-
vonni a tekintetemet róla. Csodásán kerek feneke
karcsú derékban végződött...
– A hatodikra? – pillantott rám kérdőn, ahogy be-
lépett a felvonóba. A szemébe néztem, s csak még
inkább rabul ejtett. Eddig nem tudtam, hogy van
kedvenc színem, de ez a kék valamiért a tetszési lis-
tám élére került.
– Pontosan – válaszoltam, majd hagytam, hogy
megnyomja a gombot.
Két négyzetméteren osztoztunk, de a körülöttünk
lévő energiamező az ötödére csökkentette ezt a te-
rületet. Én őt néztem, ő pedig a cipőjét, és minden
mást, csak engem ne kelljen. Hosszú másodpercek
teltek el így, mire az ajtó újra szabad utat engedett.
Hallottam, ahogy megkönnyebbülten felsóhajtott, és
ezzel egy újabb elégedett mosoly rajzolódott ki az
arcomra. Minden kétségbeesett, visszafogott pillana-
ta őrült vágyat szított bennem. Éreztem a vonzalmat,
mégse tehettem vele semmit. Egyelőre. De nagyon
tetszett ez a játszma. A múltbéli dolgok árnyalta je-
len.
Az, hogy ismertük egymást, mégis idegenekként
próbáltunk viselkedni. Az ösztöneimre hatott, ami
kurvára kiéhezett már egy ilyen kihívásra.
– Gwen, azonnal kérek egy kávét, és a hölgy... –
néztem Helénára, ahogy a titkárnőmhöz értünk, és
vártam, hogy befejezze a megkezdett mondatom.
– Semmit, köszönöm – mosolygott, és belépett az
irodámba, mikor kitártam az ajtaját.
Az enyém, a bátyáméval ellentétben, nem volt
üvegfalú, bizonyos okokból kifolyólag. Nem szeret-
tem a kíváncsi tekinteteket, és egyébként is idegesí-
tett a járkáló alakok sziluettje munka közben. Szá-
mos alkalom volt már, amikor egy tárgyalásom kissé
elhúzódott... és a kanapén ért véget. Vagy az aszta-
lon. Vagy a falnak döntve.
– Foglalj helyet! – szóltam Helénának, majd én is
levágódtam az asztalom mögé, és a munkaszerződé-
sünket kezdtem kozmetikázni, ő pedig türelmesen
várt.
Az, hogy koccantunk, teljesen kibillentette a ma-
gabiztosságából, és ha másért nem is, ezért nem bán-
tam, hogy megtörtént. Egy kicsit kötetlenebbé tette a
kommunikációnkat. A jövőre nézve ez nagyban
megkönnyítette a terveimet.
Megérkezett a kávém és a kinyomtatott példány is
a kész szerződésből, melyet Helena elé toltam.
– Amennyiben megfelel, a kijelölt részen kérem
aláírni.
Aljas szándéktól vezérelve voltam ilyen tárgyila-
gos. Nem akartam előre megrémiszteni, és különben
is, maga az állás, amit be fog tölteni, igenis komoly
tárgyalási pont volt.
Válasz helyett olvasni kezdte, és mire a végére ért,
a toliamért nyúlt.
Győzelem!
– Amikor hívlak, a rendelkezésemre kell állnod –
szóltam, miközben szignózta az oldalakat.
Bólintott.
– Naprakész anyagokat fogsz kapni, elvárom, hogy
kivétel nélkül mindegyiket bemagold. Menni fog?
Láttam, ahogy mosolyra húzódik a szája.
– Ezt csak most kérdezed? – nyújtotta felém a pa-
pírokat. -Már leszerződtünk.
– Csak tudatni akartam, hogy kemény három hó-
nap áll előtted.
És előttem nemkülönben. Mert ez a szó tökélete-
sen leírta a helyzetet, már ami a nadrágomat illeti.
Soha nem keveredtem még kalandba a közvetlen
munkatársaimmal. Soha. Belsőssel nem kezdünk,
mert az túl bonyolult. Most mégis azért kötöttem
szerződést, mert nem akartam őt elengedni a köze-
lemből. Szóval az elveimet valahol már rég feladtam.
Nagyon ingoványos és ismeretlen talajon lépkedtem.
De bíztam benne, hogy az élet kegyes lesz hozzám,
és nem most fog megbüntetni az összes eddigi hi-
bámért.
– Ami az autót illeti... – szólalt meg halkan, kizök-
kentve a gondolataimból.
– Elintézem – válaszoltam, meg sem várva a mon-
data végét.
A szemét forgatta.
– Igen, azt értem, de nekem szükségem volna rá,
és nem tudom, miért kellett elvitetni. Szerintem jár-
hattam volna vele tovább.
– Arra semmi szükség. Kapsz egy cégeset.
– Hogy... hogy mit?
– A biztonsági a portán majd eligazít. Már mindent
elrendeztem.
Elhúzta a száját, a leghálátlanabb módon kifejezve
a nemtetszését.
– Nem szeretem, ha ennyire irányítanak.
Valóban?Nem így emlékszem...
Felálltam, ahogy ő is, annyi különbséggel, hogy
míg én felé léptem, ő idegesen nyugtázta a közeledé-
semet.
– Van pár dolog, amit még tisztáznunk kell.
Nyelt egyet, de bátran állta a tekintetemet.
– Egy: a főnököd lettem. Ez azért némi irányítási
lehetőséget biztosít nekem. – Szóra nyüt a szája, de
folytattam, mielőtt megszólalhatott volna. – Kettő:
ugrásra készen kell állnod a hívásomra. Ezért kell a
céges autó.
Némán csatároztunk tovább. Szűk szemrésein ke-
resztül figyelt engem, de nem túlzottan hatott meg a
dühös ábrázata.
– Uram – szólt Gwen, ahogy bedugta a fejét az aj-
tón, de én továbbra is csak Helénát néztem. – Meg-
érkezett a kettő negyvenes ügyfél...
– Egy perc – válaszoltam, de még mindig Helena
szemébe temetkeztem, ő viszont feladni kényszerült
ezt a néma csatározást, és a táskáját magához véve
az ajtóhoz sétált.
Mielőtt kilépett volna, még hátraszólt.
– Három: mégis maradjunk a hivatalos magázó-
dásnál... Mr. Hamphton.
Ezzel becsukta maga mögött az ajtót, és magamra
hagyott egy kaján vigyorral az arcomon. Állatira él-
vezem ezt a tusát, és tudtam, hogy végül úgyis beju-
tok a bugyijába. És akkor nem fog többé magázódni,
az hétszentség.
– Máris jövök! – kiáltottam oda a titkárnőmnek,
amikor Helena után iramodtam, és a liftnél elkaptam
a karját.
– Négy – szóltam halkan, és berántottam a felvo-
nóba én diktálok.
Ahogy közelebb hajoltam hozzá, a kezét megtá-
masztotta a mellkasomon. Pontosan tudta, mit ké-
szülök tenni.
– Nem csókolhatsz meg.
Hát persze.
– Rendben. A szádhoz nem érek.
Ezzel a füléhez hajoltam, és finoman csókolgatni
kezdtem a bársonyos bőrét. Halk nyögéssel tudatta,
mennyire jóleső érzés, ahogy a nyelvemmel és a
számmal simogatom. A tenyere, amivel megtámasz-
totta a mellkasomat, már nem tartott ellen. Beszív-
tam az illatát, és követelőzőn faltam, ahol értem.
Magamhoz húztam a csípőjénél, hogy pontosan
érezze, milyen hatással van rám.
Kinyüt a liftajtó, és én csak gyönyörködtem a kéj-
ben úszó arcában. Fogva tartottam a tekintetét. A
bőre kipirult, a lélegzete szaggatottá vált. Az ajka
résnyire szétnyüt, és szinte könyörgött azért, amit az
előbb saját maga tiltott meg nekem.
De én már megtudtam, amit akarok. Elengedtem a
csípőjét, és félreálltam.
– Holnap reggel kereslek.
– Igen... khm...
Kilépett a felvonóból, és gyorsan szedni kezdte a
lábát. Mielőtt elkanyarodott volna, még visszapillan-
tott. Intettem neki, és megnyomtam a gombot, amire
a liftajtó bezáródott, a tekintetének emléke viszont
az irodámig kísért. Sőt, a napom hátralévő részében
is megőriztem magamnak.
HETEDIK FEJEZET

HELENA

Istenem, istenem, istenem!


Szedtem a lábamat, ahogy csak bírtam, mielőbb
kint akartam lenni az épületből. Tökéletesen besé-
táltam a csapdájába. Úgy lépkedtem, mint egy sakk-
figura a táblán, amit ő irányított.
Mégis emlékszik rám...
Úgy csókolt, hogy nyilvánvalóvá tette: egyszer
már az övé voltam. Hatalmas pánik lett úrrá rajtam.
Ha csak azért választott ki erre a munkára, hogy
könnyebben a lábam közé juthasson, akkor nagyot
hibázott. Mert a kis munkahelyi flörtölésünk ezzel be
is fejeződött. Nem voltam sosem az a „főnökkel du-
gok” típus, és ezen még Nathan kedvéért sem fogok
változtatni.
Hangosan kinevettem magam. Nem tudtam visz-
szafojtani a feltörő hangokat.
Mégis, hogy a fenébe fogok neki ellenállni?
Az volt rá a válaszom, hogy: sehogy.
Mély levegőt kellett vennem.
Ideje szépen átgondolni mindent. Az már eldön-
tött tény, hogy itt maradok. Egyelőre három hónapig.
Csak addig kell visszavernem a csábítási kísérleteit.
Menni fog. Igen.
Tettem még pár kétségbeesett lépést.
Nem. Nem fog.
Jesszus! Ezt nem gondoltam rendesen végig...

A gyomrom görcsben állt egész délután, mert még


azon is izgultam, hogy miként fogok teljesíteni a má-
sik munkahelyemen, a bárban. Olyan tömérdek
mennyiségű információval lettem gazdagabb az ita-
lokat és a hozzájuk való poharakat illetően, hogy je-
lenleg azt sem tudtam, egy ásványvizet mibe fogok
kitölteni. Nem véletlenül oktatják évekig a vendéglá-
tást, mert ezt egy nap, de egy hét alatt sem lehet
megtanulni. Egy külön szakma, és sosem hittem,
hogy ennyi tudást és odafigyelést igényel. Zsongott a
fejem, pedig még csak annyit magyaráztak el nekem,
amivel fenn tudom tartani a látszatot, hogy egy han-
gyányit is értek hozzá. Nem kellett az asztalokhoz
mennem, elég volt a pult mögött maradnom, az
előbbit megoldotta Jayden, mindenki legnagyobb
megkönnyebbülésére és szerencséjére. Alig volt, aki
itt foglalt volna helyet, mindenki az asztalokat része-
sítette előnyben. így Jayden leadta a rendelést, én
kitöltöttem az italokat, persze hátam mögött a főnö-
kömmel, aki nem volt rest szólni vagy köhögni, ha
rossz pohár után nyúltam.
Igazából nem érintett kellemetlenül a dolog, leg-
alább elterelődött a figyelmem egy igen jelentős
problémáról: Nathanről. Őt illetően ugyanis teljesen
tanácstalan voltam. Egy igazi „mindent a kezemben
tartok” típus. Kontroll minden és mindenki felett.
Ami nem épp kedves tulajdonság a szememben,
mert a hideg is kiráz a fennhéjázó, arrogáns alakok-
tól. Miket beszélek?
Megráztam a fejem, és csapoltam egy sört. Nem
aggathatok rá olyan jelzőket, melyek csak feltétele-
zéseken alapulnak. Az irányítása alá akart vonni, és
minden velem kapcsolatos dolgot. Ennyit tudok, a
többit csak beleképzelem, remélve, hogy kiábrándu-
lok végre belőle.
Amióta délután találkoztunk, már lezuhanyoztam
és átöltöztem, de az illata valahogy képtelen volt
megválni a testemtől, mert egyfolytában magamon
éreztem, és most, hogy oltári melegem lett, csak még
inkább fokozódott az intenzitása.
Szuper jó. Hogyan zárjam ki őt a fejemből, miköz-
ben egyfolytában olyan érzésem van, hogy itt áll
mellettem, előttem, mögöttem?
Az istennyilát!
Maradjunk csak a realitás talaján, hisz ez volt terv.
Dolgozni jöttem a bárba, és Mason fürkésző tekinte-
te nem is hagyná, hogy megfeledkezzem erről.
Gyorsan eltelt az este, és pár órával később már
fáradtan néztem a sokasodó vendégeket, és hallgat-
tam a főnököm hangját, aki megtörte a többiek egy-
befüggő morajlását.
– Az a rohadék! – szitkozódott Mason, miközben a
mobilja már recsegett a kezében, ahogy marokra
szorította.
– Ó, jaj, ezt add ide! – nyúltam a kezéhez, és lefej-
tettem az ujjait a készülékről. – Tudok neked segíte-
ni?
– Igen. Szolgáld ki a vendégeket – bökött a fejével
a rám várakozó pasira.
A vendég irányába fordultam, és próbáltam nor-
mális fejet vágni, miközben a pultra dobtam a ke-
zemben lévő telefont. Tényleg kedvességből kérdez-
tem, nem a munka alól akartam kibúvót keresni. Míg
csapoltam egy sört, remegő kézzel és feldúlt állapot-
ban, addigra Mason már kezdett megnyugodni. Ő le-,
én pedig felfelé haladtam a bosszankodási skálán.
– Connor lemondta a mai estét – tájékoztatott, de
én pillantásra sem méltattam. Már nem érdekeltek a
problémái, oldja meg nélkülem. Értettem én az előző
célzást: azért vagyok itt, hogy dolgozzam. Ezért is
törölgettem olyan szorgalmasan az amúgy fényesen
csillogó pultot.
– Aztán a beszélgetésünk végére az összes többi
estét is -folytatta.
Na, erre azért rásandítottam. Egész ügyes srác volt
a szóban forgó személy, ő zongorázott tegnap is, ha
jól sejtettem. Ahogy azt is, hogy az volt az utolsó itt
töltött estéje.
– Riri ki fog nyírni.
– Riri?
– Ja. A csellós csaj – bökött felé.
– Á, szóval neve is van.
Mason rosszallóan méregetett.
– Rendes ember, ne ítélj elsőre. Mellettem volt
mindig, amikor szükségem volt rá – sóhajtott. – Nem
tudom, ezt hogy fogja viselni.
Megdörzsölte az arcát, és az előbb említett sze-
mélyt pásztázta, aki széttárt karral várta a váltást.
Lassan már egy órája néma csendben fogyasztottak
az emberek, és a kép kezdett kissé letargikus hangu-
latot sugallni.
– Te tudsz zongorázni – mondta hirtelen, de olyan
hangsúllyal, hogy nem tudtam eldönteni, kijelenti
vagy kérdezi.
– Nem, aki zongorázni tud, az nem én vagyok.
Sokkal inkább az öcsém.
– Brendon? – kerekedett el a szeme. – Á, őt nem
tudnám megfizetni. Bostonban hallottam játszani, a
saját szerzeményét adta elő, mire a zongoratanár
felállt, és közölte vele, hogy semmit sem fog tudni
neki tanítani. – Elmerengett az emlékeken. – Ő már
kész művész volt elsőéves növendékként is.
Próbáltam nem meghökkenni a hallottakon.
Brendon Bostonban ekkora ász volt? Basszus... az
öcsém a Berklee College of Music egyetem hallgató-
jaként ekkorát tarolt? És én nem is tudtam? Istenem,
hát ez aztán a meglepetés csupa-csupa nagybetűvel
és óriási felkiáltójelekkel! Szépen kimaradtam a csa-
ládi életből, az nem vitás. Nekem az utolsó emlékem
az volt róla, hogy állandóan nyavalygott és pufogott
a zongorázás miatt. A kis álszent! Közben meg min-
denkit lehengerelt a tehetségével.
– Vagy gondolod, hogy eljönne? Itt van a város-
ban?
Mason az utolsó szalmaszálba is belekapaszko-
dott.
– Nem tudom... játszik már néhány helyen...
– Fantasztikus! – dühöngött. – Tele van a város
zenészekkel, de egyet sem bírok idecsábítani, mert
amint meghallják a hely nevét, rögtön a betelt naptá-
rukra hivatkoznak.
Idegesen dobolt a pulton az ujjaival a vendégeket
fürkészve.
– Nincs itt zenegép, vagy valami hasonló? – szólal-
tam meg, csak hogy kérdezzek valamit. De baromi
nagy hülyeség volt, éreztem én is, és Mason tekintete
is ezt sugallta.
– Megyek, megoldom. – Nagyot szippantott a leve-
gőből, majd szigorúan rám mutatott. – Figyelni fo-
gom, hogy mit csinálsz! Mosolyogva, a megfelelő po-
harakba tölts mindent, és ha ki mersz nevetni, soha
többé nem jöhetsz ide, értetted?
A fejemet csóváltam.
– Nem vagy kedves.
– Nem. Ahogy csúnya sem. Mégis szívdöglesztő ez
a kombináció.
Kacsintott egyet, és odalépett Ririhez, majd leült a
zongora elé. Végzett néhány ujjmozdulatot, kirop-
pantotta őket, majd leheletfinoman átsiklott pár bil-
lentyűn velük.
– Tessék, mit szeretnél? – mosolyogtam a követ-
kező vendégre, aki helyet foglalt, de abban a pilla-
natban megmerevedett a kezem mozgás közben.
Mason zongorázni kezdett.
– Úristen... – takartam el a kezemmel a döbbenet-
től elnyúlt számat. Micsoda egy hazug alak! Még
hogy rá sem bír nézni a zongorára? Valószínűtlen
állítás. Az az ember, aki ott ül, biztos, hogy átkozott
nagy tehetség. Elég sok zongoristát hallottam már
ahhoz, hogy meg tudjam ítélni, melyikük játszik jól,
és melyikük kiválóan. Mason pedig az utóbbiak tá-
borát erősítette. Alig pár akkord hangzott csak el, de
ez a bevezető eléggé letaglózott, és átbillentett egy
másik világba: Mason világába.
Kicsit melankolikusan indított, pár taktus kellett
csak, hogy felismerjem Beethoven Holdfény szonátá-
ját. Az első tételét adta elő, mely a legismertebb és
leggyakrabban játszott darab volt világszerte. Én ki-
fejezetten imádtam, Mason interpretációja pedig na-
gyon magával ragadó volt. Könnyed és érzelmes.
Tetszett a dinamika és a légkör, amit a lelkiállapotá-
val megfűszerezve teremtett. Mindenki csodálattal
hallgatta a majdnem nyolcperces előadást.
A szemembe könnyek gyűltek a meghatottságtól.
Mason végig elmélyülten játszott, távol tőlünk, és
egy másik dimenzióban járt. Igazi művész volt. Nem
a közönségnek szóltak a dallamok, hanem a saját
maga élvezetére szólaltatta meg a hangszert. Ez a
kirekesztés azonban engem egyáltalán nem zavart.
Láttam már apámat számtalanszor elveszni a maga
által létrehozott világban, és tudtam, hogy az élmény
úgy is óriási, ha csak fültanúja lehetek mindannak,
amit ő átélhet. Imádtam a nagy pillanatok részesévé
válni. Mason nem is sejtette mennyire betalált ná-
lam.
Amikor elhalkult a zene, tapintani lehetett a fe-
szültséget a levegőben. Mason pár másodpercig még
csukott szemmel ült a csendben, majd erőt vett ma-
gán, és egy nagy levegővétel után a közönségére mo-
solygott. Ekkor áttört a gát. Hangos taps és üdvrival-
gás vette kezdetét, melyre Mason kissé kipirult arc-
cal megcsóválta a fejét, azt sugallva, hogy nem is volt
ennyire jó.
Aztán Riri is a húrokhoz emelte a vonóját, és
együtt folytatták a játékot. Mindkettejük arca ragyo-
gott, látszott rajtuk, hogy nem ma kezdték a szak-
mát. A vendégek is elégedetten kurjantottak, majd
helyreállt a bár atmoszférája, ismét zavartalan és
meghitt lett. Igazából már kezdtem is elfelejteni,
hogy pultosként vagyok itt, míg valaki bele nem kö-
högött az öklébe.
Ó, a szentségit! Az ital – jutott az eszembe. Milyen
koktélt is kért ez a srác itt velem szemben?
– Egy Cuba Libre lesz – ismételte meg közelebb
hajolva.
Hálásan rámosolyogtam, majd megfordultam, és a
mögöttem lévő italokat fürkésztem. Tiszta őrület.
Azt se tudom, mi kell bele, pedig az egyik legegysze-
rűbb ital a világon. Legalábbis Mason szerint. Jó,
hogy erre a megjegyzésére emlékeztem, de a koktél
tartalmára nem.
Gondolkozz!
Összeszorított szemmel próbáltam koncentrálni.
Long drink pohár. Oké, ez megvan. Kóla, lime, rum
– soroltam magamban. Lekaptam a polcról egy Ba-
cardit, és kimértem két unciát, majd felöntöttem kó-
lával, és két gerezd lime-ot facsartam bele, sok jéggel
és lime-szelettel megrakva.
– Tessék – nyújtottam át elégedetten a várakozó
férfinak, aki vonakodva kortyolt bele.
Bólogatással jelezte, hogy megnyertem a menetet
az ízlelőbimbói kegyeiért folytatott küzdelemben.
Kissé megnyugodtam. Ha egy egyszerű rumoskóla-
recept nem jut az eszembe, hogy fogok egy bonyolul-
tabb koktéllal boldogulni? Mert Mason alaposan el-
magyarázott nekem mindent az italok eredetéről, de
a koktélok összetevőit csak elhadarta. Kiselőadást
tudtam volna tartani történelemből és a Cuba Libre
eredetéről. 1900 nyaráról, amikor a spanyolok elleni
győzelem után Russel kapitány Havannában a Ba-
cardi Rum Coke-ját egy szelet lime-mal kérte, és ez
úgy megtetszett a katonatársainak, hogy ugyanígy
rendelték az italukat, csakhogy ők is megkóstolhas-
sák. A kapitány pedig felkiáltott a poharát a magasba
emelve: Por Cuba Libre!, azaz „A szabad Kubára!”.
Természetesen azt is megjegyeztem, hogy a világon
naponta hatmillió pohárral fogyasztanak belőle. Ne-
kem pedig sikerült egyet hozzátennem.
Érdekes memóriával rendelkeztem. Ami a mun-
kámhoz elengedhetetlen információ volt, az a szelek-
tív hallásomnak köszönhetően el sem jutott hozzám,
de amiben találtam valamilyen érdekességet, azt bő-
szen elraktároztam.
Végignéztem a velem szemben ülő pasin. Kizárt,
hogy díjazná a történelmi visszatekintésemet. Majd a
vendégekre siklott a tekintetem. Nem akartam tola-
kodóan bámulni őket, ezért óvatosan kémleltem
körbe. Mindenki a zenei előadást figyelte, és ahogy a
vendégek többsége, én is teljesen megnyugodtam a
hangoktól. A finoman, lazán és pontosan leütött
hangoktól.
– Mit szólsz? – állt mellém Jayden, és fejével a „ze-
nészek” felé bökött.
– Elképesztően jók – válaszoltam elámulva.
– Régen hallottam már a főnököt játszani. Kivéte-
les ez a mai este.
Szívesen faggattam volna az okáról, de nem paza-
rolhattam erre az időmet. Fontosabbak voltak a
munkával kapcsolatos kérdések, mert Jayden annyi
rendelést hozott, olyan sokféle itallal, hogy az olva-
sásukba is belefáradtam. Egyre inkább éreztem,
hogy nem való nekem ez a szakma. Túlságosan elva-
rázsolt és dekoncentrált vagyok, és egyáltalán nem
olyan jó a kézügyességem, mint ahogy azt korábban
gondoltam magamról. De Jayden igyekezett minden
segítséget megadni. Persze az orrom alá dörgölte azt
is, hogy ez egy elég gyenge nap... szóval, ha helyt
akarok állni, össze kell szednem magam.
Pénteken kezdeni egy új munkahelyen, teljesség-
gel lehangoló élmény. Már csak amiatt is, mert a teg-
nap esti vendégsereg elég jól érezte magát, és ennek
az lett az eredménye, hogy hajnal kettőkor kerültem
ágyba. Ekkor láttam, hogy jött egy sms Nathantől, aki
nem bánt óvatosan a szavakkal.
Nathan: Holnap reggel nyolcra várlak. Nem szere-
tem a későn érkezőket. És ha már így megnyíltam, a
szófogadatlan nőket sem.
Nagyot nyeltem, amikor reggel visszagondoltam
erre a taxi hátuljában ülve. Tegnap, miután szélsebe-
sen távoztam a Piece Of Mind épületéből, pont meg-
pillantottam a bérelt autómat, amint egy tréleren el-
szállítják a parkolóból. Biztosra veszem, hogy han-
gosan káromkodtam is.
De már teljesen mindegy! Amúgy sem tudtam vol-
na azzal járni, amíg meg nem kapom az első fizeté-
semet... de a céges autó kulcsát, ami a portán vár
rám... biztos, hogy nem kérem el. Tudom, hülyeség,
alapdolog egy nagymenő cégnél, hogy az alkalma-
zottjuknak gépkocsit biztosítanak, de jelen helyze-
temben a tiltakozásomat – az elvakult irányításmá-
nia ellen – csak ezzel tudtam kifejezni. így is elég sok
mindenért lehetek hálás. A munka, amit kaptam, az
eddigi karrierem csúcsa volt. Tapasztalatszerzésként
még ingyen is elvállaltam volna, ehhez képest az ed-
digi legjobban fizető munkám lett. így kellőképp fel-
vérteztem magam tudásvággyal és megfelelő hozzá-
állással, ami vélhetően szédítő dolgokat fog eredmé-
nyezni.
– Mennyi idő, míg odaérünk? – kérdeztem a taxis-
tól, miután már harmadszorra néztem az órámra az
elmúlt öt percben, és szomorúan nyugtáztam, hogy
fél métert sem haladtunk.
– Nem tudom kikerülni a forgalmat, hölgyem –
szólt hátra, és az előttünk feltorlódott autórengeteg-
re mutatott.
Idegesen nyújtogattam a nyakam a kígyózó sorok-
ra pillantva.
Basszus! Ez így nem lesz jó. Ha elkések – márpedig
elkések –, biztosra veszem, hogy azonnal felmonda-
nak nekem. Vagy ha nem, akkor milyen véleménnyel
lesznek rólam? A megbízhatóságomat ezzel el is te-
methetem.
A GPS-re pillantottam, és láttam, hogy kicsit több
mint kétszáz méter választ el a munkahelyemtől. In-
nen látni lehetett az épület oldalát.
– Kiszállok! – szóltam hangosan a taxisnak az el-
tökéltségemet bizonyítva, majd fizetés után rohanni
kezdtem.
Menni fog! – sulykoltam magamban, ahogy futni
kezdtem. Ha más nők futóversenyt nyernek
magassarkúban, akkor nekem is meg kell tudni bir-
kózni ezzel a feladattal. Remélem, hogy nem bokatö-
rés lesz a vége!
Még öt... ötven méter...
Megálltam, és térdemre támaszkodva lihegtem.
Túl erősen indítottam, már az elején mindent bele-
adtam, aminek az lett a következménye, hogy a vég-
cél előtt kifulladtam. A szemem sarkából láttam,
ahogy egy kék Bugatti kanyarodik be a cég parkoló-
jába. A látvány és a biztos késés tudata úgy hatott
rám, mint egy adrenalinlöket, így újabb sprintelésbe
kezdtem. Átkoztam magamat és a csökönyös önérze-
temet, amiért ilyen helyzetbe sodortak.
Nem kellett a céges járgány? Akkor fuss, aranyom!
A forgóajtón majdhogynem beestem, de nem tö-
rődtem a kíváncsi szemekkel, lehúztam a belépőkár-
tyámat a kapun, amit tegnap a szerződésemhez kap-
tam, és a lifthez siettem.
Már nem mertem az órámra nézni. Egyszerűen
nem vitt rá a lélek.
Toporogva megvártam, míg kivánszorognak az
emberek a felvonóból, és miután megnyomtam a ha-
tos gombot, kifulladva dőltem az oldalának. Szakadt
rólam a víz. Éreztem, ahogy a homlokomról is elin-
dul néhány csepp, melyet idegesen letöröltem, mi-
közben hörgésszerű hangot hallatva próbáltam mi-
nél több oxigénhez jutni. De mielőtt a lift elnyelt vol-
na, egy kéz nyúlt az érzékelőhöz, amitől újra kinyílt
az ajtó, és megjelent előttem Nathan.
– Jó reggelt! – köszönt rám vigyorogva.
Nem kellett volna ennyire ledöbbent és bamba fe-
jet vágnom, miközben mosolyogva léptek be mellém
az emberek a liftbe, Nathannek egyetemben... A ro-
hadt életbe már!
Hebegtem egy jó reggelt!-et, és próbáltam normá-
lisan lélegezni.
Hallgattunk. Aztán Nathan törte meg a csendet.
– Szóval tényleg te voltál.
– Ki?
– Akit futni láttam.
A mosolya elakasztotta a szavam, akárcsak a für-
késző tekintete.
– Szeretek futni – mondtam, mire hangosan ne-
vetni kezdett. -Mi az? – kérdeztem vissza.
– Így már értem, miért maradt a céges autód a
parkolóban. -Összevontam a szemöldököm, de foly-
tatta. – Szóval reggelente bekocogsz ide, és ezzel le-
tudod a sportolást is. Egyébként remek ötlet – bic-
centett elismerően. – Kivéve a cipőd. Ebben fájha-
tott.
Lenéztem az egyébként kényelmes, de futásra tel-
jességgel alkalmatlan körömcipőmre. Valóban elég
erős késztetést éreztem, hogy levegyem, amivel
enyhíteni tudtam volna a görcsöt, ami beleállt a lá-
bamba.
– Fontosabb volt, hogy időben beérjek. Este kap
egy kis jeges borogatást, és holnapra nyoma sem
lesz a fájdalomnak.
Megérkeztünk a kívánt emeletre, és Nathan ked-
vesen maga elé engedett. Nem elég, hogy teljesen le-
izzadtam, kilihegtem az életem, de még a járásomat
is koordinálnom kellett.
– Merre? – kérdeztem.
– Először az irodámba.
Francba!
– Jó reggelt, uram!
A titkárnője felragyogott, amikor meglátott min-
ket, és rögvest felpattant a székéből.
– És önnek is, Miss Jones – mosolygott rám barát-
ságosan, amit egy köszönés kíséretében viszonoz-
tam. – Hozhatok egy kávét?
Inkább egy új ruhát – mormogtam magamban, de
válaszul csak megráztam a fejem.
– Igen – reagált Nathan szűkszavúan, majd miután
benyitott az irodába és engem is betessékelt, még
hallottam a titkárnőjének feltett kérdését.
– Volt említésre méltó hívás vagy üzenet?
– A bátyja üzeni, hogy csak szombat este érkez-
nek, a többit átküldtem e-mailben.
– Értem – mondta, és becsukta az ajtót.
Bár háttal voltam neki, de abból, hogy a zár katta-
nása után hosszúra nyújtott másodpercekig nem
mozdult, csak arra tudtam gondolni, hogy engem
vizslat. Zavartan hátranéztem a vállam felett, és egy
pillanatra láttam, hogy karba font kézzel támasztja
az ajtót, majd elindult felém. Lassan lépkedett, mégis
határozottan.
– Foglalj helyet – szólt halkan, amikor a közelem-
be ért.
NYOLCADIK FEJEZET

NATHAN

– Nos – kezdtem a mondandómat, miután belekor-


tyoltam a kávémba, és Helena csoda szép arcára sik-
lott a tekintetem. – A terület, ahol kezdeni fogsz, a
kommunikációs osztály. Az első napokban a már
megjelent és leközölt híreket, reklámanyagokat, nyi-
latkozatokat fogod átböngészni, mintegy útmutatás-
ként.
Helena hevesen bólogatott.
– Azután a sajtó és a média felé intézett közlemé-
nyeket kell szerkesztened. Gondolom, már van ta-
pasztalatod ezen a területen.
Nagy szemekkel bámult rám.
– Természetesen.
– Jó – mosolyogtam. – A betanulást követő hetek-
ben dupla vak lektorálást fogsz végezni. Tehát nem
fogod tudni, kinek az anyaga került hozzád, ahogy ő
sem fog tudni rólad semmit. Hozzád fogom irányíta-
ni azokat a szövegeket, amelyek közlésre várnak, és
kíváncsi leszek a véleményedre. Ez a későbbiekben
nyilván kivitelezhetetlen lesz, hiszen gyakorlatilag
mindenkit ismerni fogsz itt a vállalatnál, aki nyilat-
kozatot tehet, de addig, amíg új vagy, kihasználnám
ezt a helyzetet. Független és szakmai jelentéseket
várok.
– Értem, bár... – kezdte, de beleharapott a szájába,
hogy ne tudja kifejteni a mondandóját.
– Igen? – kérdeztem, mert szóra akartam bírni.
Minden gondolata érdekelt. Meg akartam ismerni,
mind szakmailag, mind emberileg. Alig vártam, hogy
kitárulkozzon előttem. Testileg és lelkileg is.
Félmosolyra húztam a számat.
– Az eddigi munkáim során javarészt az írás volt a
feladatom, de nem kifejezetten erre a szakterületre
koncentráltam. Bár dolgoztam szerkesztőként, de
nem biztos, hogy minden szakmai szöveghez megfe-
lelő tudással rendelkezem.
Tetszett az őszintesége, de tisztáznunk kellett bi-
zonyos dolgokat.
– Arra van a próbaidő, hogy ezt kiderítsük. A szak-
zsargontól pedig garantálom, hogy pár nap múlva
zsongani fog a fejed.
Reméltem, hogy nem bátorító monológot vár tő-
lem. Itt hamar fel kell vennie a ritmust, talpraesett-
nek kell lennie, és még nem is sejti, milyen maxima-
lista főnöknek kell megfelelnie.
Nem jellemző rám, hogy adnék második esélyt.
Sajnálom, ha emiatt százak utálnak, akik ennek áldo-
zatául estek, de a munkában számomra nem létezik
pardon. Gyerekkorunk óta ezt verte belénk az apánk,
úgyhogy erről a bátyámmal mindketten hasonlóan
vélekedtünk. Nem egy csemegeüzletet reklámozunk,
hanem világszerte vetített filmeket. így elvárható,
hogy kellő profizmussal bírjon, aki a csapatunk tagja
szeretne lenni.
Az előttem ülő, lábával idegesen doboló nőre néz-
tem. Nagyon bíztam benne. Reméltem, hogy megfelel
annak az elvárásnak, amit szakmailag támasztok fe-
lé. Ám ez jelentős problémát is eredményezhet, amit
természetesen én idéztem elő.
Ez az első eset, hogy valaki alkalmasnak bizonyul.
Ami remek lenne az üzletre nézve, mert jelenleg
másra sem vágyom, mint egy jó sajtosra. Csak hát
akkor a kettőnk szerelmi viszonyának ezzel be is fel-
legzett. Mert nem akarok bonyodalmat. Igaz, fogal-
mam sincs, mekkora bonyodalmat kavarhat egy
munkahelyi viszony, mert soha, semmilyen körül-
mények között nem kezdtem ki a cégünk egyik al-
kalmazottjával sem. De ha a bátyám példáját né-
zem... neki ugyanez volt a hitvallása, és nagyon úgy
fest, itt talált rá az igazira Camie személyében.
De menjünk tovább a teóriákban! Második eset,
hogy nem válik be. Ez sem viszi előrébb a dolgokat,
mert akkor el kell bocsátanom. Azzal megnyühatna
az út számunkra, de kétlem, hogy a kirúgása után
még szóba állna velem. Tehát mindkettő szívás.
Nagyot sóhajtottam.
Akkor induljunk, és bemutatlak a közvetlen mun-
katársaidnak – mondtam Helénának.
Lesz, ami lesz, nem fogok egész nap a feltevései-
men morfondírozni.
– Rendben!
Úgy láttam rajta, hogy nagyon boldoggá teszi ez a
lehetőség, aminek örültem. A felvételi menetét nem
én szoktam lefolytatni, csak a kiválogatott és megfe-
lelőnek bizonyult emberekből szoktam szemezgetni.
Nem variálom túl a dolgokat, számomra az elbeszél-
getés három-négy kérdésből áll. Az pont elég ahhoz,
hogy döntsék. Nincs szükségem arra, hogy órákig
tartó, felesleges információáradatot hallgassak vé-
gig.
A kommunikációs osztály a harmadikon volt. Ha-
vonta kétszer fordultam meg itt, most is, mint álta-
lában, nagy riadalom övezte a j öttömet. Mindenki
eszeveszetten pakolni kezdett az asztalán, volt, aki
gyorsan elköszönt a telefonban, majd ideges tekin-
tettel nyugtázta az érkezésemet.
– Jó reggelt! – üdvözöltem őket.
Helena leendő asztala a helyiség végén volt, közel
az osztályvezető irodájához.
– Ide pakolj le, bemutatlak a közvetlen felettesed-
nek, ő majd ellát feladatokkal. Leegyeztettem vele
mindent.
Félénken bólogatott, és az asztalra tette a táskáját.
Nagy sóhajtás után belépett a nyitott ajtón.
– Monica, bemutatom Miss Helena Jonest. Innentől
a gondjaidra bízom, mert engem várnak a tárgyaló-
ban.
Jelentőségteljesen az órámra néztem.
– Helló, Nathan és viszlát, Nathan! – mosolygott
rám Monica, majd Helena felé fordult. – Gyere, drá-
gám, körbevezetlek, és utána nekilátunk a munká-
nak.
Két évvel korábban

Már percek óta sétáltunk némán New York belvá-


rosában, amikor az egyik épület előtt elhaladva meg-
ragadta a kezemet.
– Ide... – kérdezte halkan – volna kedved bemen-
ni?
Nem tudtam a mosolyomat visszafogni.
– Jobb helyet nem is találhattál volna.
Összevont szemöldökkel nézett rám, nem értette
az utalásomat. Nem is baj, majd időben elárulom.
– Szereted a komolyzenét? – tudakolta, mert aho-
vá betértünk, onnan lágy zongorajáték hangja szű-
rődött ki. – Vagy talán az éhségnek tudható be ez a
nagy öröm?
– Részben – válaszoltam kétértelműen, amikor ki-
tártam előtte a hatalmas ajtót.
Az étterem balra volt, ahová a halion át vezetett az
út. Biccentettem a fejemmel a főpincérnek, aki máris
odavezetett minket egy üres asztalhoz. Kikértük az
italokat, és az étlapot fürkésző nőt bámultam. A szá-
ja ívét, a hosszú szempilláit, a szőke tincseit. Tetszett
nekem mindene, és ahogy egyre inkább elmélyültem
a látványban, csak még több szerethető részt fedez-
tem fel benne.
– Hol jársz? – kérdezte, miközben rám sem pillan-
tott, csak az étlapot olvasta tovább.
– Hogy érted?
– Úgy értem – folytatta, most már egyenesen a
szemembe nézve –, a vetkőztetésemben – mutatott
végig a teste vonalán.
Hátradőltem a székben, és végigszántottam a ha-
jam az ujjaimmal, hogy némi időt nyerjek.
– Még rajtad van a ruha... – vágtam vissza. – Szóval
sehol nem járok.
– Ühüm... – dünnyögte az étlap felé. – Akkor meg-
nyugodtam. Kissé feszengenék itt alsóneműben.
Én is, mert a gatyámban már így is állt a szerszá-
mom, mint a százlórúd.
– Nincs is rajtad melltartó – igyekeztem a tudtára
hozni, hogy attól még vannak gondolataim vele kap-
csolatban.
Csillogó szempár villant rám.
– Az itala, hölgyem – szakított félbe minket a pin-
cér. – Sikerült választani valamit? – tudakolta.
– Igen... khm...
Elvonta rólam a tekintetét, és elmondta, mit sze-
retne vacsorázni, ahogy én is, de előtte kértem még
bort mindkettőnknek. Ezúttal egy üveggel.
– Nem árultad még el a nevedet.
– így igaz, ahogy te sem.
Összeráncoltam a homlokom. Rendszerint ennyi
beszélgetés sem volt szükséges ahhoz, hogy az ágy-
ban kössek ki egy nővel, ahogy arra sem volt soha
szükségem, hogy a nevük után érdeklődjem, mert
azt automatikusan elárulták nekem.
– Mivel foglalkozol? – kérdezett vissza, mellőzve a
bemutatkozást.
Jó. Nekem megfelel ez a névtelenség, úgyse terve-
zek hosszú távra.
– A filmiparban dolgozom.
A mutatóujját a szájára tette, miközben morfondí-
rozott.
– Kitalálom! – lelkesedett, amikor úgy érezte, rá-
jött az igazságra. – Bizonyára... – kezdte mosolyogva,
ami ragadós volt, én meg közelebb hajoltam hozzá,
hogy alaposan szemügyre tudjon venni –
...marketing?
Az állam majdnem leesett. Feltörekvő színészre
vagy kaszkadőrre számítottam tippként, erre beta-
lált, mert javarészt ezt a feladatkört láttam el. Na, jó,
részben, de attól még ez volt a kedvenc szakterüle-
tem. Fogadni mernék, hogy másnak a filmipar kap-
csán a rendező vagy a színész jutna először eszébe.
Ezzel a tippel eléggé meglepett.
– Úgy látom, nem csak nekem éles a tisztánlátá-
som -nyugtáztam.
– Á! – mosolygott a győzelmét ünnepelve. – Akkor
halljam, én ki vagyok?
Felvettem a poharamat, és nagyot kortyoltam a
fehérborból.
– Nézzük csak... – fogtam bele halkan. Tudtam,
hogy ezzel leleplezem magam, hogy mennyi figyel-
met szenteltem neki. -Egész este ingáztál az embe-
rek között. Mindenkivel váltottál pár mondatot. –
Döbbent arckifejezése azt sugallta, hogy jó felé tapo-
gatózom, így folytattam. – És a könyvbemutatón is
lelkesen jegyzeteltél ahelyett, hogy hozzám hasonló-
an egyszerűen csak megpróbáltad volna túlélni az
író monológját.
– Jesszus, kezdek megijedni... – szólt közbe.
– Tőlem? Vagy a tippemtől? – vigyorogtam. – Szó-
val, szerintem magánnyomozó lehetsz, és az eltűnt
barátnőd után kutatsz, akit véleményed szerint elra-
bolt a maffia. Ezért tértünk be ebbe az olasz étte-
rembe, hogy utánajárj a dolognak.
Hangosan felnevetett.
– Tudsz róla valamit? – kérdezett vissza halál ko-
moly fejjel. -Izabella a neve – suttogta, és lopva kö-
rülkémlelt a helyiségben, folytatva a megkezdett já-
tékot.
– Semmit.
– Ez esetben... – súgta szomorú ábrázattal – lehet,
hogy másik forrás után kell néznem, mert te nem az
vagy, akinek gondoltalak.
– Nagyon is az vagyok – feleltem, mire félelem je-
lent meg a tekintetében. Szóval sejti, mik a szándé-
kaim...
– Újságíró – vágtam rá, hogy visszarángassam a
borús gondolataiból. Nem volt rossz döntés, mert
elismerően bólintott.
– Szóval... – sütötte le a szemét – önként sétáltam
bele a csapdádba, és csak egy újabb áldozat vagyok?
Először arra gondoltam, hogy elütöm egy vicces
válasszal, de aztán meggondoltam magam. Kivétele-
sen nem akartam elodázni a dolgokat és felszínes
párbeszédet folytatni, hogy végül oda lyukadjunk ki,
ahová szeretném. Tényleg érdekelt ez a nő. Saját
magamnak is nehezen megmagyarázható érzés volt,
de tetszett nekem, és nem csak a külseje. Nem tud-
hattam, milyen kimenetele lesz az estének, de azt
már most sejtettem, hogy fájdalmas lesz a búcsúzás.
– Fogalmam sincs, mi leszel nekem – válaszoltam
őszintén. -De nem áldozat, abban biztos lehetsz.
Mély lélegzetet vett, és lassan, hosszan fújta ki.
Éreztem, ahogy a levegő elér hozzám, és megcirógat-
ja a karom. Még ez az apró dolog is felizgatott.
– Nem fekszem le ismeretlen férfiakkal... – kezdte,
mire közbevágtam.
– Én be akartam mutatkozni...
– Attól, hogy tudom a nevedet, még ugyanolyan
idegen maradsz.
Nos, ezzel nem igazán tudtam vitatkozni. De attól
még vágott az eszem, és nem engedtem el a gyeplőt.
– Figyelj, van egy ajánlatom. – Kíváncsian nézett
rám. – Ne agyaljuk túl a dolgokat. Most itt vagyunk,
méghozzá azért, hogy jól érezzük magunkat, rend-
ben?
Ezzel nem lehetett vitába szállni.
– Rendben – válaszolta mosolyogva, mert tudta,
hogy meggyőztem.
– Semmi csók, semmi érintés – tette hozzá.
– Azt nem mondtam – szúrtam vissza.
– Én mondtam.
– Miért? – kérdeztem.
– Anélkül nem élveznéd? – kérdezett vissza.
A napját sem tudom, mikor randiztam úgy nővel,
hogy nem történt fizikai kontaktus...
– Attól félek, nem bírnám ki.
Kuncogott. Olyan édes hangja volt!
– Őszinte vagy – állapította meg.
– Ez miért ilyen meglepő? – kérdeztem vissza, pe-
dig saját magamat is megleptem vele.
– Ritka manapság, hogy valaki vállalja a gondola-
tait.
– Azért a szexuális vonatkozásúakat megtartanám
magamnak, ha nem gond – kacsintottam rá, mire el-
vörösödött az arca.
– Nincs ellenvetésem.
Az utolsó mondata után felszolgálták az ételeket,
és falatozni kezdtünk. Nem kerülte el a figyelmemet,
ahogy párszor a zongorista felé pillantott. Néha bó-
logatott a zene ütemére, és egyszer még a szemét is
behunyta, annyira átadta magát neki. Furcsa volt ez
a nő, de teljesen ámulatba ejtett.
KILENCEDIK FEJEZET

HELENA

Két évvel korábban

Istenem, ez a pasi úgy bámult, hogy egy falatot


sem tudtam lenyelni. Szinte mind megakadt félúton,
annyira összeszorult a torkom. Legszívesebben ki-
szaladtam volna a mosdóba, hogy a hideg víz alá
dugjam az arcomat.
Nevetségesen kétségbeesetten és ellentmondáso-
san viselkedtem a jelenlétében. Életemben nem vol-
tam még ilyen helyes pasi társaságában, aki ráadásul
már azt is bemutatta, hogyan tud szemmel dugni. A
legfurcsább az egészben, hogy nagyon is imponált
nekem ez a tekintet, ami más esetben az ellenkezőjét
váltotta volna ki. Ha más férfi viselkedne ennyire
kendőzetlenül, az taszítana, de ő... vonzott. Darabja-
imra hullok, mint a vasreszelék, és köré rendeződik
minden sejtem, szabályos sorban a mágneses erő-
térben.
– Szereted a zongora hangját? – kérdezte a part-
nerem, kirángatva a róla szóló képzelgéseimből.
– Nagyon.
– Tudsz játszani is?
– Valamicskét.
Na jó, annál azért jobban, de nem volt kedvem ezt
a témát mélyebben boncolgatni. Ő azonban intett a
főpincérnek, és az egyenruhás férfi néhány gyors lé-
péssel az asztalunknál termett. Halkan egyeztetett
vele.
– Mi az? – kérdeztem tőle, amikor már újra ket-
tesben voltunk, mert semmit sem hallottam, hiába
füleltem. Szélesre nyúlt a szája, és elégedetten bele-
kortyolt az italába.
– Semmi, semmi, semmi – ismételte egymás után.
– Jobban tetszettél őszintén.
Ekkor az előző figura, akit Jamesnek hívtak a név-
táblája alapján, ami a pincéregyenruhájára volt tűz-
ve, újra odalépett hozzánk, és közölte velem, hogy a
zenészek pihenőidejüket töltik, és azalatt nyugodtan
használhatom a zongorát, ha van hozzá kedvem.
Kikerekedett szemmel néztem vissza rá, majd
mérgesen a velem szemben ülő férfira pillantottam.
– Ez mégis mit jelentsen?
– Fel akarlak fedezni. Lepj meg valamivel – mo-
solygott rám a partnerem önelégülten.
Hevesen megráztam a fejem.
– Nem fogok neked zongorázni – feleltem, de nem
törtem le nagyon a mondatommal.
– Sejtettem, hogy csak zenehallgató vagy – sóhaj-
totta. – Titkon abban reménykedtem, hogy van némi
kézügyességed -kacsintott, és megmozgatta az ujjait.
– Kézügyességem? – kérdeztem vissza a szóra, ami
már megint olyan kétértelműen hangzott. Önma-
gukban ártatlanok, de a szövegkörnyezet jelentősen
módosít rajtuk.
– Mit mondhatnék? – mosolygott úgy, hogy elő-
bukkantak a fogai is. – Kíváncsi típus vagyok.
Pár pillanatra farkasszemet néztünk. Néma csatá-
rozás vette kezdetét, mely nem vezetett sehova. Pon-
tosabban szólva...
– Gyere, négykezest fogunk játszani – pattantam
fel az asztalra dobva a szalvétámat, és kinyújtottam
felé a kezem.
A maga hallgatag módján tiltakozott, de végül fel-
adni kényszerült. Én is láttam, hogy már többen bá-
mulnak minket, jó pár ember figyelmét felkeltettük a
közjátékunkkal.
Ő volt az oka, hogy ilyen szituációba keveredtünk.
Meg a hülye ötletei!
– Nagyon remélem, hogy te tudsz játszani, mert én
szart sem értek a zongorához – szólt, miközben fel-
állt, és az ujjait az enyémek közé csúsztatta. így kéz a
kézben sétáltunk a hangszerhez, majd az egyik köze-
li asztaltól odahúztam elé még egy széket.
Velem akar szórakozni? Hát tessék!
– Látod azt a billentyűt? – mutattam a sor végén
lévő magas hangok egyikére.
Vágott egy fintort, jelezve, hogy persze, hiszen
nem vak.
– Az a te hangod. Ha rád nézek, nyomd le, rend-
ben?
Lenyomta hát, válaszul a kérdésemre.
– Remek leszel! – vigyorogtam rá, és a billentyűk
fölé emeltem a kezem. Idefelé kitaláltam, hogy mit
fogok játszani, és bátran belecsaptam a kezdő taktu-
sokba.
Ha ez egypár éve történik, biztosan nem lettem
volna ilyen bátor, hiszen a zongorával való viszo-
nyom megszakadt egy időre.
Évekre.
Hosszú évekre.
Tulajdonképpen apám halála után rá sem bírtam
nézni a hangszerre. Aztán eljött a nap, amikor meg-
éreztem a hiányát, és az emlékezés fájdalmával
megküzdve játszani kezdtem magamnak. A bérelt
lakásomban még ágyam sem volt, de elektronikus
zongorám, az igen. Az volt az első, amit megvettem,
és órákig zokogva játszottam rajta.
Onnantól kezdve minden nappal egyre könnyebb
lett. Segített a gyász feldolgozásában, és közben
érezhettem apám jelenlétét.
Azonban a közös dalainkhoz akkor nem volt még
erőm, így csak a kedvenc slágereimet játszottam,
ahogy most is, Kygo Firestone című számának zon-
goraátiratát. Bizony, Kygo. Nem éppen erre tanított
az apám, de nem tehettem róla, nagyon kedveltem a
zenéjét. Mindegyik dalának volt valami mondaniva-
lója számomra. Ezerszer lejátszottam már magam-
nak a most következőt is, de megremegtek az ujjaim,
ahogy az étteremben lévő emberek zsongása abba-
maradt, és feszült csöndben figyelni kezdtek. A mel-
lettem ülő férfi nemkülönben.
Koncentráltan mozogtak az ujjaim, egyre jobban
elengedtem magam, és háromszor is ránéztem a
partneremre, aki mindháromszor lelkesen – de telje-
sen kiesve a ritmusból -lenyomta a kért billentyűt.
Nem bírtam ki mosolygás nélkül. Micsoda összjáték
volt a miénk! A végére, a nehéz résznél már lazán
vettem a gyors billentyűváltásokat is. Helyén volt a
ritmus, és meggyőződésem, hogy még dúdoltam is
hozzá halkan.
Amikor végeztem, szégyenlősen a mellettem ülő
férfira pillantottam, aki elkápráztatva bámult rám.
Másodpercekig egyetlen zongorahang szólt, mert be-
lefeledkezve nyomkodta az ujja alatti billentyűt. Ösz-
szemosolyogtunk.
– Elég lesz? – kérdezte, majd felemelte a kezét, és
megsimította vele a nyakamat. Közelebb húzott, és
finom csókot lehelt az ajkamra.
– Nem hittem volna, hogy ilyen jó leszel – mosoly-
gott, és nem értettem, miért tölt el ilyen boldogság-
gal a dicsérete, és miért nem háborodtam fel azon a
leheletfinom csókon.
A billentyűk felé biccentve intett, hogy folytassam
még.
Hát jó. Engem aztán nem kell győzködni, ha zon-
gorázásról van szó!
Remind Me To Forget. Ezt a számot még nem gya-
koroltam be tökéletesen, de felbátorodva belekezd-
tem. Épp, amikor a refrén előtt jártam, valaki meg-
fogta a vállam, és így szólt:
– Elölről.
Megfordultam, és egy óriási mosollyal találtam
szembe magam. Egy fiatal srác állt mellettem, és mi-
után állított az erősítőn, levette a mikrofont a helyé-
ről, majd intett, hogy kezdhetem.
Nem tudtam a zavaromat leplezni, de belefogtam
a dalba az elejétől, ő pedig énekelni kezdett. A hang-
ja valami elképesztően szólt! Zongorázás közben egy
ó-t formált a szám, annyira letaglózott. Sajnos el is
rontottam a ritmust egy helyen, de szerencsémre
épp csak annyira, hogy az avatatlan fülek ne vegyék
észre. Én bosszúsan megcsóváltam a fejem, de az
énekes gyakorlottan kezelte a dolgot, és hamar
összhangba kerültünk újra.
Még sose kísérték a játékomat, nagyon nehéz volt
egymásra hangolódni így hirtelen, mégis elégedetten
ütöttem le az utolsó hangokat a zongorán. Az énekes
ezeket a sorokat ismételgette zárásképp: „Itt hagy-
tad a nyomodat a szívemen. / Itt hagytad a nyomo-
dat, hogy emlékeztessen, hogy felejtsek.”
– Egész ügyes voltál – szólalt meg az ismeretlen
énekes, és a közelgő zongoristájára nézett. Gyorsan
felpattantam, a kísérőm is ugyanezt tette, és a székét
is visszahelyezte az asztalhoz. Ezután átkarolta a de-
rekamat, és mielőtt távoztunk volna, néhány bankót
hagyott a zenészeknek a hangszer tetején.
– A szobámban is van egy zongora, ha folytatni
szeretnéd -súgta a fülembe.
Megálltam, hogy a szemébe tudjak nézni.
– Itt szálltál meg? – kérdeztem, mert tudtam, hogy
egy hotel éttermébe tévedtünk be.
– Szerencsés nap ez a mai... – mondta vágyakozón.
HELENA

Aznap már nem láttam többet Nathant. Monica


nagyon kedves volt velem, bemutatott a többieknek,
meginvitált egy kávéra, és próbált mindent alaposan
elmagyarázni. Odaadta a felkészülésemhez az anya-
gokat, amiket ki is nyomtattam, hogy haza tudjam
vinni.
Haza?
Odasétáltam az apartmanom ablakához, és kibá-
multam rajta. Hajnali három volt, amikor végre el-
nyúltam az ágyamon, de nem akart álom jönni a
szememre, annak ellenére, hogy nagyon fáradt vol-
tam. Mason az eddigi legkegyetlenebb főnökömként
ma is megdorgált, amiért késni mertem. Öt percet.
Ötöt! Ettől teljesen kikészült.
Van arról egy mondás, hogy nem lehet két lovat
egy seggel megülni... ezt nem fogom tudni így sokáig
csinálni.
Lassan kivonszoltam magam a fürdőbe, és beáll-
tam a vízsugár alá, mely forró permetével felfrissí-
tette fáradt testrészeimet. Behunyt szemmel élvez-
tem.
Miután befejeztem a zuhanyzást, megváltó álomba
szenderültem, de nem tartott sokáig.
Nem sokkal később azon kaptam magam, hogy
már több mint fél órája bámulom a sötét mennyeze-
tet. Teljesen kikészültem. Annyira fáradt voltam,
hogy nem voltam képes elaludni. Röhejes. A plafon-
tól vártam, hogy álomba ringasson. Amikor nem bír-
tam tovább, felkeltem és egy fürdőköpenybe bújva
elhagytam ideiglenes otthonomat. Ásítva megnyom-
tam a földszint gombját a liftben, és nekidőltem az
oldalának. Azt se tudtam, hogy merre megyek, csak
hagytam, hogy vezessen a lábam, mint egy holdkó-
rost. Egészen a bárig vitt.
Amint leültem a zongorához, tüstént megváltozott
a hangulatom. Felnyitottam a tetejét, és játszani
kezdtem. Ez mindig segített. Annyi mély és fájdalmas
helyzetből mutatott már kiutat, amire nem is számí-
tottam. Most is így hatott rám. A lelkem lecsillapo-
dott, a szívem nyugodtabban vert. A zene volt az én
kapaszkodóm. Talán, mert ez az egyetlen olyan do-
log, amiben otthon éreztem magam, amiben felnőt-
tem, és amiben önmagam lehettem, megnyugodhat-
tam. Ismertem a hangokat, amiktől biztonságban
éreztem magamat.
Mint egy megváltó, úgy fonódott körém a zene, és
úgy elsimította a háborgó telkemet, hogy a meg-
könnyebbüléstől hirtelenjében meg is részegültem.
Érzések, amelyek egy kellemes helyre repítettek, egy
olyan valóságba, amely csak számomra létezett. Eb-
ben a világban csak olyan dolgoknak engedtem teret,
amiket én teremtettem.
A klasszikus darabok mindig apámat idézték fel
bennem, ezért azokat máig mellőztem. Egészen ed-
dig a merész pillanatig.
Chopin egyik műve talált rám ebben a forgatag-
ban. Szerettem játszani ezt a darabot a különleges
ritmusaival, a törékeny melódiáival és az erős váltá-
sokkal. Chopin masszív és érdekes zenéket írt. Töké-
letesen tükrözte a jelenlegi állapotomat.
Elképzelésem sem volt arról, meddig voltam eb-
ben a bűvöletben, de amikor abbahagytam, ütemes
taps ütötte meg a fülemet. Talán azért nem sikítot-
tam fel, mert még nem tértem teljesen magamhoz...
Megpróbáltam a kirajzolódó alakra fókuszálni, aki az
egyik asztalnál foglalt helyet. A szívem felköltözött a
torkomba, és alig hagyott utat a levegőnek, aminek
eredményeképp egyre szaporábban kapkodtam utá-
na.
– Nocsak... nocsak... nocsak... – hallottam az isme-
rős hangot.
Mason az, csak Mason – nyugtattam magam meg-
könnyebbülten.
– Mi a jó francot csinálsz itt? – kérdeztem szemre-
hányóan.
Erre felállt és odalépett hozzám.
– Mikor cseréltünk szerepet, kisanyám? Elvégre ez
az én tulajdonom – mutatott körül –, ahogy a kezed
alatti hangszer is. Szóval te voltál az, aki betolako-
dott ide.
Hosszan méregettem. Nem tudtam eldönteni,
hogy most mérges, vagy csak szórakozik velem,
ahogy az az esetek kilencven százalékában jellemző
rá.
– Úgyhogy te válaszolj a kérdésedre – mondta.
– Én csak lejöttem, mert nem tudtam aludni. De...
nem gondoltam, hogy találkozni fogok itt bárkivel is.
– Vagy úgy... – simogatta meg a borostáját. – Az aj-
tó nem véletlenül volt nyitva, drágám. Nem szoktam
kitárva hagyni, szabad rablást hirdetve. Nekem is
dolgom volt idelent.
A bárpulthoz sétált, ami halvány fényeivel kiemel-
kedett a sötétből, lekapott a polcról egy üveg piát
meg két poharat és visszaballagott hozzám. Letette a
zongorára, majd mellém húzott egy széket, és töltött
az üvegből, miközben leült mellém. Amikor felém
nyújtotta a poharat, rögtön megeredt a nyelve.
– Konyak – mondta, és elvettem tőle. – Tudtad,
hogy honnan származik az eredeti? – Nemet intet-
tem a fejemmel. -Franciaországból. Cognac város-
ának szinte minden lakója konyaküzlettel foglalko-
zik. Minden munkafolyamatot helyben végeznek. –
Beszéd közben megbillentette a poharát, és az
aranyszínű italt nézte. – Szőlőtermesztés, hordóké-
szítés, lepárlás, érlelés... mindent.
El kellett nyomnom egy ásítást. Ez egy esti mesé-
nek is beillett, és a hatása tökéletesen altató volt.
Legközelebb csak felhívom Masont, és megkérdezem
a sörcsapoló működési elvét – ez a biztos alvás re-
ceptje.
– Tudod, a fahordókból évente sok hektoliternyi
párolog el az érlelés alatt. A franciák úgy hívják ezt:
az angyalok jussa. Nem veszteségnek fogják fel, ér-
ted? Zseniálisan kitalálták. Imádom őket – emelte fel
a poharát, majd lehúzta a tartalmát.
Én még vonakodtam. Nem lehetett olcsó mulatság,
nem akartam egyszerre lenyelni. Egyébként sem al-
koholizálni jöttem ide.
– Idd meg! – erősködött Mason, és már töltött is
magának egy újabbat. – Egyébként... miért titkoltad,
hogy ilyen jól megy neked a játék? – bökött a zongo-
rára.
– Nem is... – kezdtem, de a szavamba vágott.
– De igen – ellenkezett. – Mutass még valamit!
Kápráztass el!
Egy pillanatig hezitáltam, de miután eszembe ju-
tott, hogy az előbbi játékomat is végighallgatta, bát-
ran nyúltam a billentyűkhöz, és belekezdtem egy vi-
dámabb darabba, csak hogy kizökkenjünk ebből a
búskomorságból.
– Ez most komoly? – vigyorgott, amikor felismerte
a Despasito kezdő dallamát.
– Komoly, bizony – válaszoltam, és folytattam.
Imádtam ezt a számot zongorán megszólaltatni. És
működött. Rohadt jól ment a játék, mintegy varázs-
ütésre kihúzott minket a gödörből. Fél percen belül
mindketten vigyorogtunk, Mason odáig ragadtatta
magát, hogy énekelni kezdett, amikor a refrénhez
értem. Igaz, nem volt borzasztó hangja, de a spanyol
akcentusán lett volna mit faragni...
Újabbnál újabb zeneszámokkal örvendeztettük
meg magunkat, még több konyakkal és rengeteg mo-
sollyal kísérve. Talán a társaság, vagy az, hogy végre
zongorázhattam, végérvényesen elűzte a rossz érzé-
seimet. Annyira felbátorodtam, olyan szabadon és
felhőtlenül játszottam, mintha csak ebből állna a vi-
lágom. Amikor Kygo Remind Me To Forget című
számába csaptam, hirtelen elkaptam a kezem a bil-
lentyűkről. Erre még nem álltam készen.
A Nathannel töltött éjszakám...
Olyan mélyen felszántotta a szívemet ez az emlék,
hogy azt éreztem, ha tovább folytatom, darabokra
tépi, mire észbe kapok.
– Átvegyem? – kérdezte Mason, mire bólogatással
feleltem. Odahúzódott mellém, és legnagyobb döb-
benetemre elkezdte játszani a félbehagyott számot.
Gyorsan rátettem a kezem az övére, ezzel megsza-
kítva a játékát.
– Ezt ne... – kérleltem. – Ebbe belehalok, Mason.
Meglepetten nézett vissza rám, és a kezével óvato-
san letörölte a szememből kibuggyanó könnycsep-
pet, de már nem volt megállás, utat engedtem a töb-
binek is.
Mason magához húzott, és a fejemet simogatva vi-
gasztalt.
– Kicsi Helena... – suttogta. – Mit zártál el így
magadban?

Reggel – nevezzük így azt a késői órát, amikor


magamhoz tértem – nem kellett dolgozni mennem.
Hangyányit sem bántam. Nagyon-nagyon fáradt vol-
tam. A tükörképemet megpillantva azt hittem, eláju-
lok. Rút banyává változtam, nem is kérdés. Nincs az
a fésű, ami ezt a fejemen lévő szénaboglyát rende-
zetté tudja tenni, és akkor még nem esett szó a sze-
mem alatti karikákról... Sose festettem még ilyen
szarul, és gyakorlatilag pár nap alatt történt ez a vál-
tozás. Kenhettem én alapozót magamra, hogy lefed-
jem a sötét árkokat, gyatra próbálkozásnak bizo-
nyult.
Feladtam, és visszabandukoltam az ágyhoz, amibe
arccal bele is zuhantam. Reméltem, hogy a követke-
ző ébredésemnél kegyesebb lesz velem a tükör...
vagy inkább bele se nézek többet. Igen, az lesz a leg-
jobb, ha nem látom többet azt a szemétládát.

– Helena...
Nyöszörögtem.
– Helena...
Valaki gyengéden megsimogatta az arcomat, és én
csak doromboltam, akár egy kiscica.
– Ki az a Nathan?
Erre a kérdésre azért már kipattant a szemem.
Mason mosolygott rám, és egy tálcán illatos, gőzölgő
csésze kávét nyújtott felém. Megdörzsöltem a sze-
mem, és felültem.
– Jó reggelt! – üdvözölt. – Kávét?
– Jöhet! – vágtam rá egyből, és már nyúltam is a
koffeines italért. Végre! Ez kell nekem! Sokkal job-
ban indult ez a második reggel.
– Kitaláltam egy remek programot kettőnknek.
– Szuper – fintorogtam, de valójában tetszett a fel-
vetése.
– Volna kedved felújítani az öreglányt?
Hosszan néztem a szemébe. A kirakati zongoráról
beszélt, nem is kérdés.
– A Steinway-re gondolsz? – kérdeztem. Jobb, ha
tisztázzuk, mert nagyon úgy tűnt, hogy az évek óta
érintetlen.
– Ja! – pattant fel. – Be kell hangolni. Kicsit hamis-
kás a drága.
– Fogalmam sincs, hogyan kell azt csinálni – vála-
szoltam két korty kávé között.
– Nem gond. Apámmal már vagy ezerszer végig-
csináltam. Igaz, nem tegnap volt, de emlékszem még
pár dologra -sóhajtott. – Akkor benne vagy? Szuper!
Szedd össze magad, lent találkozunk.
Ezzel elindult kifelé a lakásból.
– Hé, Mason! – kiáltottam utána. – Azt ugye tudod,
hogy most betörtél a magánszférámba?
Széttártam a karom, és körbemutattam a cuccai-
mon, hogy értse, mire céloztam.
– Csak ellenőriztem, hogy megvagy-e. Nem vetted
fel a telefont – indokolta a tettét.
A szememmel a nem is olyan távoli készülékre pil-
lantottam. Basszus! Ekkor jutott csak az eszembe...
én tegnap telefonáltam. Nem is tegnap, hanem ma.
Méghozzá hajnalban. Részegen... Istenem!
Gyorsan, őrült módjára kutatni kezdtem a
mobilomban, miközben százával törtek rám az em-
lékek, és minél több lett, annál aggasztóbb kép rajzo-
lódott ki előttem. Nem, nem, ez nem lehet! Velem
még ilyen sosem történt, biztos, hogy csak az elmém
próbált megtréfálni. Álmodtam az egészet, hisz so-
sem mondanék neki olyan dolgokat... ugye? Ugye?!
Bassza meg...
Lefagytam, amikor a kimenő hívásaimra néztem.
Sajnos nem álmodtam, mert az utolsó tárcsázott te-
lefonszám Nathané volt. Végső reményként megnéz-
tem a hívás időtartamát, ami nem sokkal több mint
két perc volt.
Két perc?
Az nem olyan vészes. Az semmi.
Istenem!
Kit akarok átverni? Két perc alatt az életemet is el
tudnám mesélni. Vagy az érzéseimet, amivel szegény
Nathant lesokkolhattam.
Néhány órával korábban
– Helena? – kérdezte tőlem Nathan a telefonban
fáradt, rekedtes hangon. – Valami baj van?
Először képtelen voltam válaszolni, mert fogal-
mam sem volt, miért nyomtam rá a hívás gombra.
Legalább annyi eszem lett volna, hogy kikapcsolom a
hívószám-azonosítást előtte.
– Istenem, milyen szexi a hangod... – nyögtem bele
végül a készülékbe. Nem is neki, inkább csak ma-
gamnak jegyeztem meg.
Felnevetett. Ahelyett, hogy jól leüvöltötte volna a
fejem, inkább szórakozott rajtam.
– Jó tudni – mondta. – Nem tudsz aludni? – kér-
dezte, és elnyomott egy ásítást.
Elhúztam a szám az alvás szóra. Majd miután rá-
jöttem, hogy csak magamban válaszoltam neki, igye-
keztem felvenni a fonalat és hangosan is reagálni.
– Nem megy.
Csend lett. Úgy éreztem, hogy hosszú percekig tar-
tott.
– Miért hívtál? – kérdezte komoly hangon, amitől
berezeltem.
– Nem is tudom... én csak... beszélni akartam vala-
kivel.
Hazugság! Azért hívtalak, mert felbátorított az az
aljas konyak, és egy hang folyamatosan azt duruzsol-
ta a fülembe, hogy hiányzol Kívánlak. És megőrülök
attól, hogy újra látlak, érezlek, de mégsem teszünk
semmit, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Pedig
én akarom! Téged akarlak, Nathan!
– Helena?
– I... igen?
Az előző gondolatsort vajon kimondtam, vagy
csak akartam?
– Tudom, mire vágysz, hidd el. Én... – elhalt a
hangja, és nagyot sóhajtott. – Pontosan tudom. –
Újabb csend követte a mondatát. – De ezt ne telefon-
ban beszéljük meg – zárta le a témát.
Fájón az ajkamba haraptam. Ostoba vagyok! Miért
vetemedtem erre? Teljesen leégettem magam előtte!
– Ne haragudj, hogy felkeltettelek.
– Inkább örülök neki. Szeretek veled beszélgetni.
– Igen, én is mindent szeretek... megbeszélni, de
nem három pohár konyak után kellene ezt tennem...
Újra felnevetett, és a hangja olyan menedéket
nyújtott az én árva szívemnek, hogy egyre erőtelje-
sebben dobogott érte.
– Mennem kell – próbáltam menekülni, mielőtt
még ostobábbnak tűnök.
– Akkor jó éjszakát! – búgta egy sóhajtással egy-
bekötve.
– Neked pedig jó reggelt! – kuncogtam.
– Még maradok az ágyban – válaszolta. – Ha gon-
dolod, szorítok neked helyet...
– Ezt most miért kellett? – hördültem fel. így is ál-
landóan róla fantáziálgatok, erre benyom egy ilyet,
amivel tesz róla, hogy sose szabaduljak a képzelgés
világából.
– Nem ezért hívtál? – kérdezett vissza, és tudtam,
hogy vigyorog.
– Öntelt barom – morogtam.
Nem valami felemelő érzés rájönni, hogy túlságo-
san átlátszó a viselkedésem. Persze hogy azért hív-
tam. Hiányzott. De attól még egy öntelt barom volt.
– Akkor legalább már ezt is tudod rólam – lőtte
vissza a választ.
– Én semmit sem tudok rólad.
– Hm – pillanatnyi csönd támadt. Szerintem mind-
ketten ugyanazt vizualizáltuk. – Szeretnéd, ha fel-
frissíteném az emlékezetedet?
Felnevettem, de inkább tűnt kétségbeesettnek,
mint egy jó viccre adott válaszreakciónak.
– Inkább maradjunk az alvásnál, Nathan.
– Mondd ki még egyszer!
– Mit?
– A nevemet.
Elkerekedett a szemem.
– Már miért tenném?
– Csak tedd meg! Hallani akarom a szádból.
Baszki!
– Jó éjt, Nathan.
– Neked is... Helena.
Ha olyan hatást értem el nála, mint most ő nálam,
miután kiejtette a nevemet, már értem, miért ismé-
teltette meg velem. Mert bizony engem megremegte-
tett a hangja. Hanyatt vágtam magam az ágyon. Meg-
fogadtam, hogy soha többé nem iszom. Masonnel
meg pláne nem!
HELENA

Komótosan készülődtem, és mire leértem a bárba,


Mason már egy megterített asztal mögül integetett
nekem. Ott ült vele Riri is, aki ugyanolyan savanyú
képet vágott, mint én, amikor megláttuk egymást.
– Gyere, gyere! – sürgetett Mason, aki olyan lázban
égett, hogy szinte falta a tányérjáról az ételt. – Ren-
deltem neked is ebédet vagy reggelit, vagy tudom is
én, mit, aztán hallgasd meg az ötletünket!
Levágódtam mellé egy székre, és bizony én is nagy
elánnal kezdtem neki elfogyasztani mindazt, amit
elém tettek. Kellett az energia, meg aztán a gyomrom
is sóvárgott már némi tápláló étel után.
– Szóval... – kezdte Mason –, Ririvel elmegyünk
New Yorkba egy ötnapos zenei fesztiválra.
– Szuper! Hol lesz pontosan? – érdeklődtem.
– Carnegie Hall – nyammogta két falat között, ami-
től a kezem megállt a levegőben.
A klasszikus zene fellegvárában? Atyaisten... A
Zankel Hall nevű termében már jártam gyerekként,
felejthetetlen élmény volt. Kiváló akusztika egy gyö-
nyörű reneszánsz épületbe zárva. Hatalmas sztárok
léptek itt fel, a klasszikus zene kiválóságai, de a
popműfaj előadói is megvetették már benne a lábu-
kat. Elsők között a Beatles adott itt koncertet.
– Riri is fel fog lépni, ha minden jól megy, velem
együtt.
– Hogy?
Az említett személy kissé kihúzta magát, szinte
sértésnek érezte a kérdésemet.
– Igen, igen – hadarta gyorsan Mason. – Egész na-
pos programok lesznek, valamikor délután kerülünk
sorra.
– Mason – kezdtem meglepetten –, azt akarod
mondani, hogy ti is a fesztivál meghívott zenészei
vagytok?
– Pontosan – vigyorgott.
– Azt a kurva... – Hátravágódtam a székben. – Még-
is, miért mondtad, hogy egyáltalán nem bírsz ránéz-
ni a zongorára?
Megrántotta a vállát.
– Mert így is volt... – mondta, és én türelmetlenül
vártam a folytatást. – ...de nem is megy olyan rosszul,
mint ahogy emlékeztem. És különben is! Szarok be-
le! Elmegyek, zongorázok, beleteszem, ami tőlem te-
lik, és pont. Nem akarok többet ezen agyalni. Egyéb-
ként is csak miatta csinálom. -Fejével a néma lányra
bökött. – Az a szemét Connor ezt is lemondta. Ő lett
volna a kísérője.
Ledöbbenve néztem hol az egyikükre, hol a
másikukra.
– Szóval a hanszerfelújítást mellőzzük egy dara-
big, okés?
Megrántottam a vállam.
– Okés.
Huh, hát itt aztán gyorsabban változtak a dolgok,
mint ahogy egy szélkerék körbe forgott.
Ettől kezdve a bárban a gyakorlásé volt a főszerep.
Egy zongora és egy cselló közreműködésével csodá-
latosan adták elő az aktuális slágereket. Kicsit átdol-
gozva, lassítva, vagy épp gyorsítva, de mindenképp
igényes előadásokat hallhattam. Nem volt okom a
panaszra, de amikor már huszadjára kezdték el
ugyanazt játszani, szemernyit kezdtem unni a mono-
tonitást.
– Mikor lesz a nagy fellépés? – kérdeztem Masont,
amikor szünetet tartva odajött a pulthoz, hogy igyon
egy üdítőt.
Későre járt már, kint sötétedett, és a vendégek is
sokasodtak.
– Két hónap múlva. Ennyi időm van rá, hogy töké-
letesen megtanuljak két számot.
– Szerintem nem lesz gond.
– Koszi – a szemével az arcomat fürkészte. – Na jó,
megyek vizelni, meg utána pihennék is egy kicsit,
addig ülj a zongorához, rendben?
Az arcom elnyúlt.
Gyorsan az asztalok felé sandítottam, ahol már
majdnem minden széket elfoglaltak. Kezdett telt ház
lenni, és Mason épp most akar kivenni a pultból?
Normális? Ráadásul azért, hogy zongorázzak? Ma-
ximum tíz percet bírnék játszani. És nem mellékesen
egy akkord se jutott eszembe a rám szakadó gondo-
latoktól.
– Nem hagyhatom itt Jaydent egyedül, te is tudod -
próbálkoztam kiutat találni ebből a szituációból
anélkül, hogy visszautasításnak tűnne.
– Ó, miatta ne izgulj! – mosolygott, és elindult a
mosdó felé.
Remek!
Vonakodva letöröltem a pultot, csak hogy húzzam
az időt, és összeszedjem magamat. Tanácstalanul to-
porogtam egy négyzetméternyi helyen.
Tiszta hülye vagyok!
Megráztam a fejem, és ledobtam a rongyot a ke-
zemből.
Tudomást sem vettem a vendégek kérdő tekinte-
téről, odasétáltam a Panasonic zongorához, és leül-
tem elé. Ha ez kell a főnöknek, én megcsinálom. To-
jok rá, mit gondolnak mások. Szeretek zongorázni.
Akinek nem fog tetszeni, az majd tehet egy szívessé-
get...
Jó érzés volt közönségnek zenélni. Csak hogy
megmutassam, nem vagyok egy kezdő senki, Yiruma
River Flows in You című számát kezdtem el játszani.
Rögtön elcsendesedett az élénk társalgás. Riri is
meglepetten figyelt, megállt pakolás közben, és el-
kaptam egy pillantását, ami már nem is volt olyan
ellenséges. Gyönyörű volt ez a dal, imádtam minden
taktusát. Olyannyira belemerültem, hogy nem tud-
tam eldönteni: most én adok a közönségnek valamit,
vagy ők adnak nekem? A figyelmüket, a rezgésüket.
Azt, ahogy velem együtt lélegeznek.
Amint végeztem, valaki tapsolni kezdett, majd
sorban a többiek is ugyanígy tettek. Felnéztem, és
meglepetten láttam, hogy Mason vigyorog rám elis-
merően. Felemelt hüvelykujjal mutatta, hogy rend-
ben van, amit az előbb produkáltam.
Hálásan és megszeppenve mosolyogtam vissza rá,
majd egy kissé meggondolatlanul a Metallica
Nothing Else Matters című számába csaptam bele.
Aj-aj! Aj-aj! Basszus, ezt már teljesen elfelejtettem!
Miután sokadszorra estem ki a ritmusból, végre
megálltam.
Próbáltam összpontosítani, de ezt a számot el kel-
lett engednem. Bár több százszor is lejátszottam
már, most felesleges lett volna újra megpróbálnom,
olyan régen volt. Nem tudtam, mibe fogjak.
Kíváncsi tekintetek szegeződtek rám, a szívem
egyre jobban és erősebben kezdett kalapálni.
Pompás!
A kezemet újra a billentyűk fölé helyeztem, mert
tudtam, hogy ha még pár percig tétovázok, nem fo-
gok tudni tovább játszani.
Bátraké a szerencse. Nekifogtam hát.
Charlie Puth: Attention.
Valaki felkurjantott, mire elmosolyodtam. Leg-
alább neki tetszett a választásom...

Zárás után még pakolgattam, amikor Jayden egy


csomagot tett le elém a pultra. Értetlenül néztem rá.
– Mi ez?
Megrántotta a vállát.
– Az egyik vendég hagyta itt neked.
Elképedt ábrázattal vizsgáltam a kis csomagot.
– Nekem? Biztos vagy benne?
– Ha nem te vagy Helena Jones, én átkeresztel-
kedhetek rá -vigyorgott, és a csomagért nyúlt. – Bár
engem eléggé kiborított az a faszi. – Megrázta a cso-
magot és közölte: – Ez nem ékszer.
Kikaptam a kezéből, és feltéptem a csomagolást.
– Baszki! – kiáltottam fel, és majdnem elejtettem,
amikor megláttam, hogy egy kocsikulcs van benne.
Elsápadt az arcom, és megragadtam Jayden karját,
amit úgy szorítottam beszéd közben, hogy a körmöm
belemélyedt a bőrébe.
– Hogy nézett ki? Jayden, ki volt az? Megmondta a
nevét?
Ő lenézett a karjára, amit még mindig úgy szoron-
gattam, ahogy azt egy életéért küzdő fuldokló tenné.
És nem, nem engedtem el, hiába szisszent fel a fájda-
lomtól.
– Neeeem? – válaszolta bátortalanul.
– Istenem, ezt kérdezed vagy mondod?
Összeszűkült szemmel vizsgált.
– Valójában fogalmam sincs, hogy hívták, de ahogy
most kinézel, ezt nem merem bevallani neked. Még
letéped a karomat, vagy ilyesmi.
Ekkor már kissé megnyugodtam, és lefejtettem az
ujjaimat Jayden említett testrészéről. Nagyon sok
dolog jutott eszembe. Záporoztak az agyamban a
gondolatok, majd egyszerre kitisztult a kép. Csak
egyvalaki lehetett, egy ember képe villant be újra és
újra. Főképp, mert a jeladón egy ismerős embléma
díszelgett.
– Magas, izmos? – kérdeztem.
Jayden összefont karral bólogatott, majd folytatta
a felsorolást.
– Barna haj, barna szem egy elképesztően helyes
pofival.
– Ne!
– De. És egész este téged lesett.
– Nem, nem, nem! – Idegesen járkáltam fel s alá, az
arcomat a tenyerembe temetve.
– Mi az? – kérdezte derűs arccal Mason, aki épp
akkor lépett be.
– Ahogy elnézem, egy összeomlás van kialakuló-
ban – felelte Jayden, majd felemelte a dobozt a pult-
ról, és folytatta. -Ajándékot kapott. De nem örül neki.
– Az utolsó mondatot csak suttogta.
– El kell tűnnöm – szólaltam meg.
– Á-á-á! Sehova se mész, kislány – utasított Mason,
majd lenyomott egy székbe, és leült mellém.
– Mason...
– Nem Mason – tiltakozott, majd hátrafordult. –
Jayden! Hozz nekünk abból a konyakból, ami meg
van bontva.
– Máris! – kiáltotta vissza a legalázatosabb alkal-
mazottja.
– Most pedig mondj nekem szinonimákat a tökéle-
tes szóra.
Ez megbuggyant?
– Mi van?
– Hallottad, ne ellenkezz!
Ő várt, én pedig éretlenül bámultam rá.
– Mit akarsz ezzel?
– Helena – kezdte mélyet sóhajtva. – Mondj egypár
kibaszott szinonimát a tökéletes szóra. Köszönöm.
– Ez elképesztő! – Hátradőltem a székben és ke-
resztbe fontam a karomat. – Kiváló, remek, hibátlan,
nagyszerű, makulátlan, szenzációs – soroltam.
Bólogatott.
– Megy a szleng is?
– Csúcs, príma, báró, raj, állati, brutál.
– Na, ez bitang jó volt – vigyorgott. – És most...
hogy kissé kizökkentél az előző hisztiből, eljött az
ideje a kitárulkozásnak.
Innentől pedig nem volt visszaút, minden titkomat
ki akarta szedni. Nem akartam magamról beszélni,
mégis azt tettem. Csak annyira, hogy körvonalazzam
az életemet. Ami, magam sem értettem, miként fe-
neklett meg. Mert jelenleg egy olyan hajó fedélzetén
ültem, amely kétségbeesetten várta a dagályt. Fél-
tem feleleveníteni magamban mindent. Oly sok re-
ményvesztett emlék pihent bennem, hogy nem mer-
tem utat engedni nekik. Jobb volt elzárva tartani
mindet, mert akkor kordában tudtam tartani a
fájdalmat is.

Kint ültem a teraszon, és a semmibe bámultam.


Majd egy órát beszélgettünk és konyakoztunk mun-
ka után mi hárman, de erre a kis magányra szüksé-
gem volt a mai nap befejezéséhez.
Nathan itt járt.
Nem akartam elhinni.
Egész este itt volt, látott és hallott engem. Mégse
keresett meg. Miért?
A kezemben lévő kulcsot forgattam, mert tudtam,
jelentőséggel bír. Üzenni akart vele, és pontosan tud-
tam, hogy mit. Azt, hogy mennyire számítok neki.
– Az anyád szentségit, az a kezedben egy Chiron
kulcsa? -hallottam Mason hangját mögülem. Nem
hagyott nekem sok időt az egyedüllétre.
– Igen... azt hiszem... – forgattam a tenyeremben a
„fogalmam sincs, hogyan működik” kulcsot.
– Anyám... – nyögte Mason, és levágódott mellém.
– Valami arab sejk udvarol neked, vagy mi a fene fo-
lyik itt?
Kétségbeesetten bámultam rá.
– Vagy nem is jár hozzá autó? – kérdezett újra, a
kezemben lévő tárgyra célozva.
Megnyomtam rajta egy gombot, mire a hátsó par-
kolóban ránk villant a Bugatti lámpája.
– Azt a kurva eget! – pattant fel Mason, és felrán-
tott engem is. – Itt áll a parkolómban? – lelkendezett
szélesre nyúlt vigyorral az arcán. – Egy Bugatti,
baszki!
Engem viszont a rémület karolt magához, és
ahogy közelebb értünk a sötétkék autóhoz, már a
szívem is kezdett az áldozatává válni, mert a hatásá-
ra őrült módon dübögött a mellkasomban.
– Istenem... – súgtam magam elé, amikor teljes
nagyságában megláttam Nathan autóját. – Ez nem
normális...
Mason annyira el volt kápráztatva, mint egy kis-
gyerek karácsonykor. Tátott szájjal járta körbe az
autót, és nem győzte dicsérni.
– Tudtad, hogy kézzel rakják össze? – fordult fe-
lém, amire megráztam a fejem. Nem. Annyit tudtam
csak róla, hogy rohadt drága. Semmi egyebet.
– Évtizedenként jön ki egy új autó a gyárból. Ez
itt... – némult el a hangja – tízévnyi műalkotás. –
Majd szigorú tekintettel rám nézett, és folytatta a ki-
oktatásomat: – Nyolcliteres, tizenhat hengeres mo-
tor van a kicsikében – szólt büszkén –, amiből négy
turbófeltöltővel ezerötszáz lóerőt és ezerhatszáz
newtonméter nyomatékot hoztak ki.
– Hűha! Az... az rohadt sok.
A hangomban rejlő félelem teljesen valós volt.
– Szabad? – kérdezte, amikor a kilincshez ért.
– Persze.
Kinyitotta az autó ajtaját, és hallottam, ahogy fel-
nyüszít, mint egy kiskutya. Reméltem, hogy nem fog-
ja összepisilni magát örömében.
– Helena, gyere, ülj be te is, ez... ez egyszerűen el-
képesztő! Nem találom a szavakat.
Azokat bizony én sem leltem.
– Menjünk vele egy kört – tárta elém az ötletét
Mason.
– Te teljesen meghibbantál? – förmedtem rá. –
Vagy három pohár konyakot belém tukmáltál, és kü-
lönben is... én... én nem fogom ezt az űrhajót vezetni!
Majd felhívom a tulajdonosát, hogy vigye csak szé-
pen vissza.
Úgy bólogattam, mintha ezzel meggyőzném ma-
gamat a felvázolt tett helyességéről. Mason ezzel
szemben teljesen elcsüggedt.
– Jó – mondta leplezetlen csalódottsággal. – Akkor
legalább töltsük benne az éjszakát. Hátradöntjük az
üléseket, és alszunk egy jót. – Kényelembe helyezte
magát a kagylóülésben, majd esdekelve bámult rám.
– Kérlek!
– Nem.
– Helena...
– Nem, és gyere innen, mert ráfolyik a nyálad a
bőrülésre, és semmi kedvem azért dolgozni, hogy
minden kárt kifizessek, amit ebben az autóban oko-
zunk.
– Kárt?
– Hát, ja. – Közömbös volt a hangom, de a tekinte-
tem szégyenről árulkodott. – A múltkor befékeztem
előtte, és egy kicsit...
A kezemmel mutattam, hogyan ütköztünk, de Ma-
son olyan arcot vágott, hogy nem tudtam folytatni.
Konkrétan úgy nézett ki, mint akinek érzéstelenítő
nélkül húzzák a fogát.
– Istenemre... jobb, ha te minél távolabb mész tőle
– nyögte.
Kiszálltunk az autóból.
– Hozom a hálózsákom – vigyorgott Mason, és el-
indult befelé. – Jössz? – kérdezte, de csak álltam ott,
és bámultam a járgányt. Erre visszaszaladt hozzám,
és az arcomra nyomott egy puszit. -Inkább kettesben
hagylak vele – pillantott a Bugattira. – Jó éjszakát
nektek!
TIZEDIK FEJEZET

NATHAN

– Hogy mit csináltál az autóddal? – kérdezte a bá-


tyám teljesen ledöbbenve. Láttam rajta, hogy kétel-
kedik az épelméjűségemben, mégis hanyagul meg-
rántottam a vállam.
– Kölcsönadtam.
– A Chiront?
– Azt.
– Te?
– Én.
Farkasszemet néztünk, ahogy a whiskyt felém tar-
totta. Bontottam a szemkontaktust, elvettem tőle a
poharat, és levágódtam a kanapéra.
– Miféle dologba keveredtél, mondd? Nekem ne
akard bemesélni, hogy önszántadból váltál meg attól
a járgánytól, amit talán még az életednél is jobban
imádsz!
Elhúztam a számat.
– Talán mást még annál is jobban... – válaszoltam,
és nagyot kortyoltam az italból.
Miguel a homlokát ráncolta.
– Mást... – gondolkodott el. – Egy nőről van szó?
Nem jött ki az igen a számon, de attól még vála-
szoltam. A bátyám jobban ismert bárkinél e földön,
és most is pontosan olvasott a reakciómból.
– Te egy marha vagy. – A fejét csóválta. – És a far-
kaddal gondolkodsz, ami – magyarázta – a legmeg-
gondolatlanabb testrészed.
A mondata közben belépett a nappaliba Camie, és
egy tálca szendvicset rakott elénk, majd Miguel ma-
gához rántotta őt és megcsókolta.
– Te mondod... – jött ki belőlem félhangosan, mire
mindketten rám szegezték a tekintetüket.
– Miről van szó? – kérdezte Camie, miután leka-
pott egy szendvicset a tálcáról, és felém nyújtotta
kistányéron.
– Semmi, csak... – kezdtem bele, de Miguel kedve-
sen kisegített a nyers stílusával.
– Az öcsém egy barom. Odaadta az autóját egy
csajnak, hogy azzal járjon dolgozni.
– Ó!
Mindketten tudták, hogy különös módon ragasz-
kodom ahhoz a négykerekűhöz. Nyomós oknak kel-
lett lennie, hogy megváljak tőle. Akár csak pár napra
is.
– Ki az? Ismerjük? – kérdezte Camie.
Majdnem megfulladtam a szendvicstől. Miközben
köhögtem, megpróbáltam egy kitérő választ találni,
de mivel nem gyártottam még háttérsztorit, ezért ez
elég megerőltető feladatnak bizonyult.
Összenéztek, és aggódva vártak a közlendőmre.
– Nos... igen, ismeritek. Futólag – mondtam, majd
Camie-re néztem. – Te egy kicsit jobban.
Elámult az elhangzottakon.
– Nathan... te megint összejöttél vele?
Miguel is érdeklődve nézett rám, majd a barátnő-
jére.
– Kivel?
– Hát... Helénával – válaszolta neki, és a tenyerébe
temette az arcát.-Te jó isten...
– Ki az a Helena? – kérdezte Miguel, majd leesett
neki. – Az újságíró csaj?
Camie arcát még mindig a tenyere borította, de
hevesen bólogatott. Erre Miguel rám emelte a tekin-
tetét. Mivel nem tiltakoztam, tudatosult benne az
igazság.
– Mondtam, hogy felejtsd el, baszki!
– Ezt pont nem te fogod megmondani, baszki – vá-
laszoltam hasonló stílusban, mert nem volt joga ezt
kérni tőlem. Én vagyok, aki irányítom az életemet, és
nem más. Hiába próbált mindenki elnyomni, mint a
családunk legkisebb tagját, már felnőttem. A vállala-
tot majdhogynem én irányítom, nem is akárhogy.
Senki nem hitte, hogy ekkora ász leszek, de én igen.
Miguel sokkal tehetségesebb, az igaz, de más terüle-
ten. Nem ugyanabban vagyunk érdekeltek, mert ő a
filmgyártásban mint alkotó veszi ki a részét, míg én
vagyok az, aki mindent kézben tart és koordinál.
Apám nyomdokaiba léptem, eltanultam tőle min-
dent, és mivel már papíron a testvéremmel közös a
cég, nem hagyom, hogy bárki is azt feltételezze ró-
lam, hogy képtelen vagyok irányítani.
Hoztam egy döntést. Igen, ott hagytam abban a
melegbárban a legféltettebb kincsemet. De ez csak
egy játszma, annak is csak egy kis lépése, amire már
nagyon vártam a válaszlépést. És addig, míg ezt eny-
nyire élvezem, felőlem bárki bármit állíthat rólam.
De a testvérem, akivel átmentünk már számos ne-
hézségen, igenis tartson ki mellettem, és ne kétel-
kedjen a döntésemben.
– Jól van – lazított a nyakkendőjén. – A te dolgod.
Végre.
– De te honnan tudsz rólunk? – fordultam Camie
felé, mert nem siklott csak úgy el a fülem mellett,
hogy ismeri a múltam Helénához kapcsolódó részét.
– Barátnők vagyunk – magyarázta. – Megbeszé-
lünk egymással ezt-azt...
– Szóval elmondta, mi történt?
– Persze, még akkor. De csak itt szembesült vele,
hogy ki is vagy.
Bólintottam. A sejtésem beigazolódott. Nem akar-
tam tovább faggatózni, mert néma csend lett, és tud-
tam, hogy Camie nem fogja elárulni a barátnője tit-
kait. Nem baj. Szeretem a megfejtésre váró dolgokat.
– Nathan... – törte meg a csendet végül Camie. Vo-
nakodva kezdett bele a mondandójába. – Ne törd őt
össze még egyszer, rendben?
Nem igazán értettem, mire céloz pontosan, de a
megnyugtatására azt válaszoltam, hogy rendben.
Két évvel korábban

Amint kimondtam a mellettem álló nőnek, hogy


szeretném a hotelben lévő lakosztályomba csábítani,
a merész és magabiztos énje háttérbe húzódott. Kel-
lett nekem célozgatni...! De az isten áldja meg! Azóta
állt a farkam, hogy megláttam. És kurvára szerettem
volna már őt megízlelni. Szét akartam szedni. Min-
den egyes sejtjébe befúródni. Addig kényeztetni,
amíg képtelen tiltakozni. Mert én nagyon akartam.
Vágytam arra, hogy foggal tépjem le róla a bugyit, és
beletemetkezhessek végre az ölébe.
A liftben a gyönyörű szemét néztem, és bizony
győzött a vágytól megrészegült akaraterőm, mert a
hideg fémhez döntöttem őt, és mohón a szájára ta-
padtam. Jó jelnek vettem, hogy nem lökött el magá-
tól. Viszonozta a csókom, és a nyelvünk kerge táncba
kezdett. Finom volt a szája, tetszett az íze. Az még
jobban, hogy engedte, hogy birtokba vegyem. Viszo-
nozta a csókom, és az a halk nyögés, az az apró sóhaj
és levegőért való küzdelem tudatta velem, hogy a
vágy, ami engem lángra lobbantott, bizony őt is be-
kebelezte.
– Várj! – szólt, amint egy lélegzetvételnyi időhöz
jutott. – Én... – fogott bele, de nem folytatta a meg-
kezdett mondatot.
Lassan fogta csak fel, mi is történik közöttünk. Az
örvény, mely folyamatosan próbált mélyebbre húzni,
egy pillanatra sem hagyott fel az őrült forgással, és
mi ketten a közepén tudtuk, hogy hova fog lerántani
bennünket. Mégis volt ebben a feszült állapotban
egyfajta gyengédség. Féltés. Odaadás.
Nem mozdultam, vártam.
A mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt, mi-
közben a felgyorsult szívverésemet próbáltam nyu-
godt levegővételekkel megzabolázni. Milliónyi gon-
dolat suhant át az agyamon, ahogy a józanabbik fe-
lem próbált lebeszélni erről a nőről. Nem éreztem
még ilyet, soha nem akartam mást ennyire. Talán
ezért keletkeztek a fejemben borús gondolatok, hi-
szen a többi nőt lelkiismeret-furdalás nélkül hálóz-
tam be és csábítottam az ágyamba. De itt most lehet,
hogy az ellenkező szerepbe kényszerülök. Éreztem
az irányítást, de nem úgy, mintha az én kezemben
lett volna, sokkal inkább, mintha dróton rángatná-
nak. Nem is sejtette... ennek a nőnek fogalma sem
volt, hogy mekkora hatalmat gyakorolhatna felet-
tem.
Kinyüt a liftajtó, és mi csak álltuk ott, zihálva és
mozdulatlanul.
A tekintete lefelé irányult, de az álla alá nyúltam,
hogy rám találjon.
– Kapsz még egy utolsó esélyt a nemre – mondtam
neki, igaz, fogalmam sem volt, miként fogok ural-
kodni magamon, ha elutasít, de meg akartam adni
neki rá az esélyt.
Nem válaszolt. A tekintete a szemem és a szám
között cikázott, de nem kísérte más tett ezt a mozdu-
latát.
– Átutazóban vagy? – kérdezte végül.
Behunytam a szemem, hogy ne áruljam el a csaló-
dottságomat.
– Igen, holnap repülök tovább.
Tudtam, hogy ezzel vége. Az arcára volt írva. De
csak ennyit tudtam ígérni neki, csak egy éjszakát.
Miután már eleget vártam, hogy meghozza a döntést,
hátráltam, és kiléptem a liftből, teljesen ellentétesen
cselekedve minden ösztönös fizikai reakciómmal.
– További szép estét! – mondtam félmosollyal a
nőnek, aki még mindig ledermedve támasztotta a lift
oldalát. Aztán mielőtt bármit szólt volna, elkezdett
bezáródni az ajtó. Már majdnem elnyelte a fémren-
geteg, amikor az érzékelőjéhez tette a tenyerét. A
liftajtó újra kinyílt.
– Igen – szólt, ahogy kilépett. – Igent mondok rá.
Felkaptam, és az ölemben a lakosztályom ajtajáig
vittem, közben pedig egy pillanatra sem szakítottam
meg a csókunkat. Végre!
Erről a pillanatról ábrándoztam, amióta meglát-
tam.
Istenem, mennyire kellett nekem, mennyire meg-
részegültem a tudattól, hogy megkaptam!
NATHAN

– Elnézést... – szóltam Miguelnek, aki éppen él-


ménybeszámolót tartott a londoni útjukról, és elő-
vettem a telefonom, mert jelzett, hogy üzenetem ér-
kezett. Láttam, hogy Helena az. Minden bizonnyal
már megkapta a kocsim kulcsát.
Helena: Képes vagy ekkora áldozatra, hogy kide-
rítsd, mennyire vagyok engedelmes?
Elmosolyodtam, és bepötyögtem a választ.
Én: Kielégíthetetlen a kíváncsiságom, ha rólad van
szó.
Nem írt vissza egyből. Már azt hittem, túllőttem a
célon, amikor újra rezgett a farzsebemben a készü-
lék.
TIZENEGYEDIK FEJEZET

HELENA

Nézzük csak, mit is válaszoljak?


Az autójában ültem, éreztem az illatát, és mivel
megint ittam abból az átkozott konyakból, amely
komoly őszinteségi rohamokat okozott nálam, simán
bepötyögtem, hogy: „Ha rólad van szó, akkor a vá-
gyam kielégíthetetlen”, de szerencsére azonnal ki is
töröltem.
Nagyot sóhajtva a kormányra hajtottam a fejem.
Nemrég még kinevettem Masont, amiért az autót
meglátva nyüszített, de most én is nagyon hasonló
hangokat adtam ki. Szenvedtem. Hisz tudtam, mit
nyerhetek ezzel az egésszel, ahogy azt is, mennyit
veszítek. És igen, szándékosan hagytam el a veszítek
szónál a feltételes módot.
Mégse tudtam azt mondani, hogy megbántam,
amiért a múltban engedtem a csábításnak. Az az es-
te... amit vele átéltem, történetesen a legjobb dolog
volt, ami az elmúlt tíz évben történt velem.
Talán azért sem mertem sokszor felidézni ma-
gamban, hisz rávilágított, mennyire sivár és kietlen a
lelkem nélküle. Nem csak az együttlétünk volt rám
hatással. Mindenével megigézett. A rám villanó te-
kintetével, a hangjával, a szavaival. Olyan érzelmeket
keltett bennem, hogy szinte megbénultam tőlük.
Egyszerre volt csábító és bűnös.
Próbáltam valami sablonos választ adni a monda-
tára, de újra meggondoltam magam. Nem akartam
veszni hagyni ezt az érzést, ami feltört bennem. Va-
lamiért kellett nekem ez a vágyakozás, ez a széthul-
lás.
Szóval kielégíthetetlen a kíváncsisága?
Én: Akkor hétfőn meglátjuk, kielégül-e.
Nagyon gyorsan reagált:
Nathan: Már alig várom!
Huh!
Egy nap. Ennyi időm volt felkészülni rá. Ez egyet
jelentett a totális bukással.

A hétvégém azzal telt, hogy megírtam végre a cik-


ket, amiért ideutaztam. Tudtam, hogy melyik újság-
nak akarom elküldeni. Annak, amelyiknél volt kap-
csolatom, és akiket menetrendszerűen mozgósíthat-
tam, nem terveztem szétszórni az összesnek. Ez a
sajtóanyag önmagát fogja eladni, de azért igyekez-
tem a legjobb tudásom szerint megírni a biztos siker
érdekében.
Vasárnap elégedett mosollyal zártam le a
MacBook tetejét. Pihenőnapom volt, ezért eldöntöt-
tem, hogy a délután hátralévő részében lazítok, sétá-
lok egyet a városban, feltöltődöm, hogy holnap újra
energiával telve vethessem bele magam a munkám-
ba. Mindkettőbe.
így fogtam magam, és egy gyors zuhanyt követően
nyakamba vettem a várost. Az út szélén bandukolva
és bámészkodva azon kaptam magam, hogy mosoly-
gok. Los Angeles szuper város. Meleg és szórakozta-
tó. Még ezen a kis mellékutcán, az épületek között
sétálva is éreztem, ahogy áramlik és vibrál benne az
energia. Aztán itt volt nekem a két új munkám. So-
sem gondoltam, hogy valaha meleg fickóknak fogok
italt mérni, de az élet pont ettől jó, hogy ilyen kiszá-
míthatatlan. És itt volt Mason is. Kedveltem őt, még
akkor is, ha nem volt rá különösebb okom. Bejött
nekem az őszintesége, és tudtam, hogy a goromba-
ságával pont az érzékenységét akarta palástolni. Ke-
zet nyújtott nekem, amikor rászorultam, és ezért az
a legkevesebb, hogy odateszem magam a munkában.
Nem hinném, hogy nélküle ilyen jó lenne itt élni. Bár
aki valójában felvillanyozta a napjaimat, az nem ő
volt. Sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám Nathan.
Bárkinél és bárminél nagyobbat. Miatta remegett
meg a térdem és lett légszomjam, ami mellé alkal-
manként még egy jó kis „szívroham” is társult. Jó,
ezek nem épp arra utaltak, hogy kellemes hatással
lenne rám, sokkal inkább tűntek gyilkosnak a
tünetegyüttesek, de semmi pénzért nem mondtam
volna le ezekről. Szerettem, ha a szívem megkergült,
ha darabjaimra hullottam, és eszeveszetten próbál-
tam újra összerakni magamat. Szerettem, ha az illata
megrészegített, és olyan megszállottan szívtam egy-
re mélyebbre, ahogy a mámorra szomjazó alkoholis-
ta.
Egyszóval a mosoly, ami szétterült az arcomon, az
valójában a kettőnk közt kialakuló, vagy újfent fel-
lángoló érzelmeknek volt köszönhető.
Basszus!
Ez nagyon kétségbeejtő következtetés volt.
Jó. Találok rá megoldást. Kezdhetném azzal, hogy
nem szabad gondolkodnom. Soha.
Soha többé.
És álmodoznom sem szabad. Nem-nem. És...
Atyaég... Ez a felsorolás egészen addig tarthatna,
míg végül megtiltanám magamnak a szívdobogást is.
Lennie kell valamilyen megoldásnak arra, hogy ne
reagáljak üyen intenzíven Nathan közeledésére.
Másnap reggel korán keltem, sietősen elkészül-
tem, és remegő kézzel nyúltam a Bugatti kulcsáért,
ami az étkezőasztalon díszelgett. Mason már várt
rám, a parkolóban pihenő autónak dőlt. Hanyagul,
karba font kézzel figyelte a közeledésem, majd felém
nyújtotta a kezét, és a kérdő tekintetemre válaszul
közölte:
– Kérem a kulcsot.
Felnevettem.
– Ügyes próbálkozás – nyugtáztam, és próbáltam
félretolni őt, de sziklaszilárdan védte az ajtót.
– Mason, ne szórakozz már, időben be kell érnem.
– Szóval te akarod vezetni? – kérdezte, és tovább-
ra sem tágított.
Értetlenül néztem rá.
– Persze.
Pár pillanatra elgondolkodott.
– Meg akarsz halni, vagy mi bajod van?
Na, jó. Kezdett felbosszantani, de elállt az utamból,
és miközben a Bugatti kilincséhez nyúltam, hogy be-
szálljak, a fülembe súgta:
– Ezerötszáz lóerő.
Ránéztem.
– Ezerhatszáz newtonméter... – kontrázott rá,
majd a közeli oszlopra mutatott. – Egy gázfröccs, és
úgy kitör alólad az autó, hogy csak az fog megállítani.
Ledermedtem. Ebbe nem gondoltam bele. Ahogy
abba sem, hogy Lewis Hamiltont kell felhívnom, ha
egyáltalán meg akarok mozdulni a járgánnyal. Szo-
morúan elhúztam a számat. Mikor lettem olyan naiv
és meggondolatlan, hogy azt hittem, képes leszek
vezetni egy ilyen sportautót?
– Csak hogy tudd, nem a te hibád, a vásárlókat is
külön oktatják. Nagyon veszélyes lenne, ha így in-
dulnál el vele, mindenféle szaktudás nélkül, ami en-
nek a vezetéséhez kell.
– Ó, szuper. Akkor hívok egy taxit.
Idegesen becsaptam az ajtót, majd lezártam az au-
tót, és felbőszült bikaként fújtam ki a levegőmet, mi-
közben a telefonomat kutattam a táskámban.
– Én vagyok a taxi – szólt Mason. – Add ide a kul-
csot.
– Hogy mondtad?
– Kérem – türelmetlenkedett.
Megráztam a fejem, amivel tudatosítottam benne,
hogy ne is álmodjon róla, hogy megkapja.
– Az előbbi monológod után kétlem, hogy bárme-
lyikünk is vezetni fogja.
– Nekem van benne tapasztalatom – ellenkezett. -
Bebizonyítom, csak engedj a volánhoz – erősködött.
Elnyúlt az ábrázatom. Szórakozik velem, vagy csak
szimplán hülyének néz? Átver, hogy vezethesse?
A szemét fürkészve rájöttem, hogy nincs benne al-
jas, előre megfontolt szándék. Egyszerűen csak nem
hagyta, hogy ostobaságot csináljak. Ezért inkább há-
lásnak kellene lennem, nem pedig ilyen felfuvalko-
dott hólyagként feszíteni.
Így hát a kezébe nyomtam a kulcsot, amit ez idáig
erősen szorítottam, és az anyósülés felé léptem. Mie-
lőtt elnyelt volna minket a karosszéria, feltűnt, hogy
pár másodperces örömtáncot lejtett.
A Bugatti gombnyomásra indult. A motor felbőgé-
se hallatán berántott egy örvény, ami az izgatottság
és a félelem remegtető kettőséből állt. Nem hiány-
zott ez a kora reggeli izgalom, mely teljesen kibillen-
tett az egyensúlyomból. Tíz lépéssel ezelőtt még tud-
tam, miként fogok megjelenni a munkahelyemen, és
egyáltalán nem egy remegő tacskóként vizualizáltam
magam. Most viszont teljesen azonosultam azzal a
kis cuki, de kétségbeesett négylábúval. Mert Mason
gondoskodott róla, hogy így legyen.
Mielőtt gázt adott, megkérdezte, hogy be vagyok-e
kötve.
Feszült mosolyomat látva szívből felkacagott, mi-
közben intett a parkolóban várakozó öltönyös férfi-
nak, ahogy elhajtottunk mellette.
– Ki volt az? – tudakoltam.
– Az a fickó? – mutatott a fekete ruhás pasi felé,
aki addigra már beült egy fekete Jeepbe. – Egész hét-
végén itt volt -magyarázta. – Ő vigyázott az autóra,
és azt hiszem, az ő feladata lett volna furikázni té-
ged.
Kikerekedett a szemem.
– Komolyan? – kérdeztem. – Ezt honnan tudod?
Elhúzta a száját, mutatva, hogy mennyire nem tet-
szik neki a kíváncsiskodásom.
– Onnan, hogy reggel vittem neki kávét, és beszél-
gettünk egy kicsit.
– Vittél neki kávét?
– Igen. Észrevettem, hogy egész este a Bugattit fi-
gyeli. Ki kellett mennem, hogy meggyőződjek a kilé-
téről. Lehetett volna tolvaj is.
Bólogattam, de fogalmam sem volt, hogy miért. El-
lenben megnyugtató volt hallani, hogy Nathan gon-
doskodott pár dologról. Például egy sofőrről...
– Hogyhogy megengedte, hogy mégis te vezesd? –
kérdeztem, mikor kissé észhez tértem, és elemezni
kezdtem a helyzetet.
Mason arca átváltozott, és egy félmosollyal tudat-
ta:
– Meggyőztem.
– Mason... – kezdtem bele vonakodva. – Hogyan
győzted meg?
– Hát... A beszélgetésünk során kiderült, hogy van
pár közös vonásunk.
Az arcom a tenyerembe temettem.
– Jézusom, Mason, lefeküdtél vele?
– Mi?! – hördült fel hirtelen. – Már elnézést, de
nem fekszem le csak úgy egy vadidegennel, akiről
kiderül, hogy meleg! Viszont adtam neki kávét, és
használhatta a mosdót. – A pirosnál szúrós szemmel
méregetett. – A meggyőzőképességem anélkül is
működik, hogy bedobnám a testemet érvelés gya-
nánt. De a feltételezésed arra enged következtetni,
hogy számodra nem ismeretlen az ilyesmi.
Elvörösödött a fejem a célozgatására, és belebok-
szoltam a vállába ellenkezésül.
– Mocsok vagy. Soha nem lennék képes rá.
– Hát... – simogatta meg a kormányt, és kacsintott.
– Soha ne mondd, hogy soha!
Tátva maradt a szám. Ez a pasi aztán össze tudta
zavarni az embert! Kikérte magának a feltételezé-
semet, majd arra célozgat, hogy mégsem volt alapta-
lan...
– Kikerülöm ezt a forgalmat – szólt ismét, kirán-
gatva a gondolatmenetemből, majd egy mellékutcá-
ba kanyarodott. Onnan egy másikba, majd egy újab-
ba, és tudtam, hogy nem épp arra tartunk, amerre a
munkahelyem van. Vagy átkozottul nagy kerülővel
juthatunk csak oda.
– Mason?
– Mindjárt meglátod, jó lesz.
– Mi lesz jó?
Ekkor felragyogott az arca.
– Ez.
A következő utca viszonylag kis forgalmú volt és
egyenes.
Mason megmarkolta a kormányt, és kissé megrúg-
ta a gázt.
– Mason, ha megteszed, én megöllek.
Féltem attól, mi fog következni, de ő már teljesen
más dimenzióban járt.
– Megéri – szólt, de én már képtelen voltam rá re-
agálni, mert gyorsulni kezdünk, és belepréselődtem
az ülésbe.
A mellettem ülő nevét sikítottam, hosszan, el-
nyújtva a betűket, miközben a kapaszkodót markol-
tam. Lélegezni sem mertem. Elképesztő élmény volt.
Mason nem hazudott, tényleg kordában tudta tartani
ezt a hihetetlen motorerőt. Magabiztosan kormány-
zott, olyan volt, amilyen én soha nem szoktam a vo-
lán mögött, feleekkora tempónál sem.
Hamarabb értünk az irodához, mint ahogy remél-
tem, és miután megálltunk a felszíni parkolóban,
már megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Mason
csak vigyorgott rám, miután leállította a motort.
– Ha ez a csoda a tiéd lesz, akkor én leszek a te al-
kalmazottad, ezt most megígérem – mondta.
– Szóval a sofőri állásra pályázol?
Bólogatott, de az órámra nézve sürgetni kezdtem.
– Mason, mennem kell.
Miután kiszálltunk az autóból, és megkaptam a
kulcsokat, Mason megölelt, és egy puszit nyomott az
arcomra búcsúzóul. Ekkor gurult be Nathan egy
Maseratival, és leparkolt a másik autója mellé. Már a
szemem sem rebbent az újabb csoda láttán.
– Jó reggelt! – üdvözöltem mosolyogva, és a kezé-
be nyomtam a Bugatti kulcsát, ahogy odaértem hoz-
zá. Egy pillanatra ledöbbent, de azért némi meg-
könnyebbülést is felfedeztem az arcán.
– Remélem, nem a Chironnal szedted fel útköz-
ben... -biccentett a fejével a távolodó Mason irányá-
ba.
– Nem – nyúlt szélesebbre a mosolyom. – Már a
parkolóban felszedtem – mondtam, és faképnél is
hagytam, mert az iroda épületébe igyekeztem.
A lépcsőn indultam el a harmadikra, mert nem
akartam a liftre várakozó emberek mögött sorba áll-
ni, az a pár lépcsőfok pedig nem tűnt megerőltető-
nek. Az már inkább, hogy levegyem a tekintetem a
rám várakozó férfiról. Ott állt a lépcsőházban, karba
font kézzel, a falnak dőlve. Természetesen a harma-
dik emeleten.
Hogy a fenébe előzött meg? Befurakodott a liftbe,
vagy mi?
– Érdekes edzésterved van – szólalt meg.
Nos, igen. Magassarkúban lépcsőztem, és bizony
kettesével szedtem a fokokat.
– Szoros az időbeosztásom. Minden alkalmat ki
kell használnom a testmozgásra – magyaráztam,
csak hogy jókedvre derítsem. Nem maradt el a hatás,
mert mosolyra húzta a száját.
– Lennének alternatíváim, amivel ki lehetne válta-
ni a lépcsőzést és a futkározást – ajánlotta.
Felszisszentem.
– Bármennyire is csábítóan hangzik, nem szeret-
ném kideríteni, miként érnéd el nálam a kívánt
eredményt... -lihegtem visszautasítás gyanánt, ahogy
felértem, és megálltam előtte.
– Tudnom kell, mit tűztél ki célul.
Nathan szeme sötét árnyalatba borult. Nem sejtet-
tem, hogy egy ártatlan lépcsőzésből előjáték is le-
het... Okosnak kellett lennem, nem árulhattam el
magam.
– Vannak bizonyos dolgok... – kezdtem bátortala-
nul ... amiket jobb titokban tartani.
Az illata...
Hogy lehet ennyire vonzó ez a pasi?
Megfeszítette az állkapcsát, és gondolkodóba
esett.
– Tapogatózhatok? – kérdezte, mire rémület lett
úrrá rajtam. Már megint ez a kétértelmű szóhaszná-
lat!
Láthatta, hogy kétségbeestem, mert egyre maga-
biztosabb lett a tekintete, akár egy oroszlánnak, aki
épp egy gazellát szorít sarokba. Ki kellett tartanom.
Felszegtem az állam.
– Természetesen – válaszoltam magabiztosságot
tettetve.
Erre ő megindult felém. Hirtelen eltűnt az a kétlé-
pésnyi távolság, ami eddig menedéket nyújtott ne-
kem.
– De nem fizikai értelemben – hadartam, mielőtt
megérintett volna.
Felvont szemöldökkel méregetett, megtartva egy
kis távolságot.
– Melyik testrész megdolgoztatása a fő cél? – kér-
dezte.
Baszki.
Erre most mégis mit válaszoljak?
– Úgy az egészé – mutattam végig magamon. Talán
így nem tud belevinni semmilyen kétértelmű dolgot
a válaszába, gondoltam magamban.
– Ó, szóval egész testet átmozgató programot sze-
retnél?
Tévedtem.
Nathan volt a kétértelmű társalgás nagymestere.
– Ezt nem mondtam – vágtam rá.
– Nem. Én mondtam – vigyorgott.
– Most az jön, hogy trénerként felajánlod a szolgá-
lataidat? -kérdeztem a szememet forgatva.
– Ha mindenképp fel akarsz címkézni, lehetek a
trénered.
Hosszú másodpercekig nézett a szemembe, és
képtelen voltam kitérni a pillantása elől.
– Mennem kell – szóltam, és bontva a szemkontak-
tust, az órámat fürkésztem. Jobb lett volna, ha látom
is, mennyi az idő, nem csak megtippelem, mert ak-
kor kicsit konkrétabb tudtam volna lenni. – Mindjárt
elkések – hadartam.
Elléptem mellőle, de utánam nyúlt, és magához
rántott.
– Meddig fogod még ezt csinálni? – kérdezte.
– Nem értem, mire gondolsz.
– Ó, nagyon is érted – mondta a számhoz hajolva. -
Megőrjítesz.
Jézusom, miért érzem állandóan azt, hogy amint
közelebb kerülök hozzá, megszűnik körülöttem
minden? Átszáguldunk egy ismeretlen dimenzióba,
ahol csak mi ketten létezünk. Elveszve, de minden-
nél erőteljesebben vibrálva. Izzik közöttünk a leve-
gő, minden lélegzetvétel felperzseli a tüdőm, mégis
mélyen magamba szívom.
El fogok ájulni. Ez már biztos. Ez a közelség nekem
már túl sok volt. Minden elhatározásomat sutba dob-
tam, és csak arra koncentráltam, hogy ellen tudjak
állni neki. Nem volt egyszerű. Nathan annyira csábí-
tó volt! Életem első kalandja, akinek -igaz, már ezer-
szer megbántam, hogy – odaadtam magam. Hiszen
azóta csak kóvályogtam a világban. Nem találtam
vissza a valóságba, mert nélküle üresnek hatott
minden.
Ehhez elég volt egy este.
Egyetlen egy, hogy beleszeressek.
Megnedvesítettem az ajkam, mert erre kényszerí-
tett egy cselekedni vágyó erő, de alighogy végigsik-
lott az ajkamon a nyelvem hegye, Nathan halkan fel-
nyögött, amit a szája érintése követett. Lágyan kós-
tolgatott. Beszívta az alsó ajkam, és finoman harap-
dálta. Aztán óvatosan elengedte, és ahogy a nyelve
megtalálta az enyémet, a földszintre zuhant az ellen-
állásom. Nem nagyon kapkodtam utána, sőt a ke-
zemben lévő táskámat is leejtettem, ahogy megad-
tam magam a követelőző vágynak. Elvesztem az ér-
zelmi kavalkádban, és fogva tartott a szenvedély,
ahonnan már nem tudtam és nem is akartam mene-
külni.
Ugyanolyan volt minden, mint két éve. Pontosan
ezt éreztem akkor is. Ezt a kétségbeesett vágyat, a
telhetetlenséget, mely folyamatosan arra sarkallt,
hogy még többet akarjak. Még több csókot, még több
érintést, még több Nathant.
Nem!
Eltoltam magamtól. Mindaz, amit most kaphatok,
csupán csak illúzió. Nem valós, mert a múltban sem
teljesült be. Hisz a pillanat elmúlt, ő pedig elment és
otthagyott.
– A szentségit... – lihegtem, és felkaptam a táská-
mat a földről.
Nathan összevont szemöldökkel bámult rám, de
figyelmen kívül hagytam.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Te! – kiáltottam könnyes szemmel. – Te vagy a
bajom! -tettem hozzá, és kiviharoztam volna, de a
hangja újfent megállított.
– Már megint elmenekülsz.
Lehorgasztottam a fejem.
– Igen, elmenekülök, mert állandóan csapdába
csalsz -válaszoltam a tekintetemet a padlóra szegez-
ve.
– Ha máshogy nem tudlak elkapni... – kezdte, mi-
kor mellém ért, és az államat felemelte az ujjával,
hogy a szemébe tudjak nézni. – Add meg magad,
Helena.
Nem is tudta, mennyire meg akartam adni magam
neki, és annak az érzésnek, ami mindig rám tört, ha a
közelemben volt. Csak bámultam a szemét, és pró-
báltam mozgásra kényszeríteni magam, mielőtt újra
megcsókolna. Láttam, ahogy megfeszíti az állát, és
ebből arra következtettem, hogy ő is hasonló önura-
lomra inti most magát. Hosszúra nyúlt másodpercek
teltek el ebben a fegyelmezett szemkontaktusban,
mire végre elengedett.
Észre sem vettem, hogy ez idáig bent tartottam a
levegőt, csak most, amikor hosszan kifújtam azt. Azt
hittem, ellép mellőlem, de még visszafordult.
– A Chironra igényt tartasz a továbbiakban, vagy
ráveszed magad végre, hogy a céges autót használd?
– Elviszem a cégest, köszönöm – válaszoltam,
mert hálás voltam a felajánlásáért. Azok után, hogy
visszautasítottam a kocsit, biztos, hogy magamtól
soha nem kértem volna el. De szükségem volt rá.
Kellett, hogy közlekedni tudjak a városban.
Még egyszer végigmért, mintha mondani akarna
valamit, de aztán elköszönt, és szó nélkül elviharzott.
TIZENKETTEDIK FEJEZET

NATHAN

Két évvel korábban

Olyan volt nekem ezt a nőt megcsókolni, mintha a


létező legfinomabb süteményt ízleltem volna meg, és
nem akartam, hogy elfogyjon. Minél többet kaptam
belőle, annál jobban kívántam.
Elhúzódtam egy pillanatra, hogy lássam az arcát. A
lakosztály nappalijába beszűrődő halvány fényben is
jól láttam a tekintetét. Izzott. Rám vágyott.
Megragadtam hát, és újra odahúztam egy csókért
magamhoz, miközben a ruhájára siklott a kezem, és
a cipzárt kerestem rajta.
– Várj... – riadt meg hirtelen, és kissé eltávolodott.
Értetlenül ráncoltam a szemöldökömet. Azt hit-
tem, a tétovázás részén már túl vagyunk.
– Mondanod kell valamit magadról – hadarta.
– Mi van? – kérdeztem vissza értetlenül.
– Valami kiábrándítót, amit majd feleleveníthetek
magamban, ha rád gondolok ahelyett, hogy elfelejte-
nélek örökre.
Elmosolyogtam magam.
– Ez most komoly?
– Jó – mondta, mikor tanakodni kezdett, és a mu-
tatóujját a szájához érintette, majd finoman dobolt
rajta. – Kezdem én. Nekem... nekem számos rossz tu-
lajdonságom van – közölte.
– Ó, ne is mondd – kaptam utána, és magamhoz
szorítottam. -Nem hinném, hogy tudnál olyat mon-
dani, amitől ez az éjszaka feledésbe merülhetne.
– Még nem történt semmi – suttogta.
Felvontam a szemöldököm.
– Nem? – kérdeztem vissza. – Akkor itt az ideje be-
levágni.
Megfogtam a vállán a ruhája pántját, és lejjebb
húztam. A mozdulattól leomlott róla az anyag, szé-
pen, lassan, centiről centire felfedve a testét. Össze-
rezzent az érintésemtől, amikor megcirógattam a
meztelen karját. Azt hiszem, ez a látvány sosem fog
kitörlődni az agyamból. Kerek mellek ágaskodó
mellbimbókkal, és az az apró tanga, ami története-
sen eltakarta, amire a legjobban áhítoztam. Persze,
csak miután kiélveztem a többi részét.
– Gyönyörű vagy! – mondtam, mert a pillantása
valamiért aggodalmassá vált. A szavaimra viszont
abbahagyta az ajka ideges harapdálását.
Lerántottam magamról a felsőmet, hogy azonos
esélyekkel induljunk.
– Ennyi? – kérdezte a nadrágomra mutatva köz-
ben.
– Jobb, ha az még fent marad – közöltem, miköz-
ben elindultam felé.
Felkaptam, és a kanapéra ültettem. Kissé csüggedt
arckifejezését egy pillanat alatt sikerült megváltoz-
tatnom a következő mondatommal:
– Hidd el, másra sem vágyom, csak, hogy elmerül-
hessek benned, de szeretném, ha nem sietnénk el ezt
az estét.
Felnézett rám, és finoman megragadtam az állát,
hogy magamon tartsam a tekintetét. Amikor lenéz-
tem rá, és láttam, hogy csak pár centi és némi ruha-
anyag választja el a szerszámomtól, szívesen dobtam
volna a francba azt a rohadt nagy higgadtságot.
Mély levegőt vettem, és nyugalomra intettem a tü-
relmetlenkedő testrészemet. Megdolgoztam ezért az
élményért, és ki akartam élvezni minden egyes pil-
lanatát. Ittam a testének látványát, és a kezem sem
lustálkodott közben. Finoman megérintettem
bronzbarna bőrét, és figyeltem minden apró reak-
cióját. A résnyire nyüt ajkát, ahogy pihegve vette a
levegőt a simogatás hatására. Finom csókokban ré-
szesítettem, és közben egyre közelebb jutottam a
kezemmel az alhasához, ahol az aprócska csipkét
megérintve már teljesen biztos lehettem a vágyában.
A nedves anyag elárulta, hogy mennyire kíván ő is
engem.
Az ujjaimat végighúztam a punciján, igaz, még
csak az anyagon keresztül, de felnyögött az érintés
hatására.
– Ezt a hangot – súgtam neki, megszakítva a csó-
kot – egész éjjel hallani akarom.
Félrehúztam a csipkés anyagot, és az ujjaim utat
találtak a nedves puncijához. A csiklóját kezdtem in-
gerelni lassan, körkörös mozdulatokkal, majd fel-le,
egyre mélyebben csúsztatva az ujjaimat a hüvelyébe.
Minden porcikája reagált rám. Minden izma megfe-
szült az érzéstől, és a kétségbeesett sóhaja tudatta
velem, hogy jó úton haladok az orgazmusa felé. Le-
térdeltem elé, és anélkül, hogy a kezemet kivettem
volna a lába közül, a számat a mellére tapasztottam.
Beletúrt a hajamba és erősen megszorított, miköz-
ben a vágytól vezérelve egyre jobban húzott magá-
hoz. Istenem, annyira finom volt! Éreztem a bőre il-
latát, és a nyelvem alatt a kemény bimbóját.
– Atyaisten... – nyögte válaszul, amikor csókokkal
halmoztam el a bőrét, egyre lejjebb haladva a legér-
zékenyebb ponthoz, ami már megduzzadva várta,
hogy végre kielégüléshez jusson. Alig értem hozzá,
máris remegni kezdett a lába. Nem tudtam nem mo-
solyogni ezen, mert ez tagadhatatlanul azt mutatta,
hogy az orgazmus határán jár.
Megragadtam a combját, és lassan fogtam bele a
kényeztetésébe. Nem hevesen, nem mélyen. Újra a
hajamba fűzte az ujjait, és egy kicsit erőteljesebb
mozdulatokra buzdított, mire úgy döntöttem, ha-
gyom neki, hogy irányítson. Lesz még alkalmam el-
nyújtani a gyönyörét, most azonban mindennél job-
ban vágyott a kielégülésre. Erősebben szorítottam,
és mélyre engedtem a nyelvem, sokkal határozot-
tabb erővel nyaltam és szívtam a csiklóját, mire vá-
laszul végül elélvezett. Csodálatos volt, ahogy elérte
a hullám, megfeszült a teste, és hangos nyögéssel él-
vezett. Majd újra nyalni kezdtem. Megfeszült megint,
és az előző hangokat ismételte, csak most kicsit han-
gosabban. Tetszett ez a játék. Az, hogy hagyok neki
időt a pihenésre, de mielőtt lecsengene az érzés, újra
fellobbantom benne a vágyat a nyelvemmel.
– Ah! – kiáltotta, és próbálta magától eltolni a fe-
jemet.
– Csak élvezd – súgtam neki, de ekkorra már az
egész teste remegett a kezem között.
– Kérlek... – suttogta, én pedig nem bírtam ki, hogy
ne kerekedjek fölé, és csókoljam meg a száját. Ellop-
tam tőle az utolsó lélegzetét is, majd gyors mozdu-
lattal felkaptam az ölembe, és a hálóba vittem. Ott
pedig már nem volt kétséges a folytatás. Letoltam a
nadrágomat, és gyorsan kivettem egy gumit az éjjeli-
szekrényből.
– Várj! – szólt rám, miközben vadul téptem fel a
csomagolást.
– Akarod, hogy... – kezdte, és az ágaskodó hímta-
gomra nézett.
Jesszus, ez a nő be akarja kapni.
Közelebb léptem, hogy ne akadályozzam a dolog-
ban. Kellett nekem a szája. Nem számítottam rá,
hogy a szemérmes pillantás mögött egy ilyen vad-
macska rejtőzik. Megragadta a farkamat, és miután
megízlelte a végét, lassan a szájába vette, én pedig
már attól kezdtem elveszteni az eszemet, hogy a far-
kam mélyen eltűnt a szájában. Istenien csinálta, a
nyelvével igyekezett simogatni, és közben szorosan
körbefont a szájával. Nagyon intenzív volt ez most
nekem, nem is bírtam sokáig.
– Abba kell hagynod – mondtam, mire rám emelte
kérdő tekintetét –, különben a szádba élvezek a pun-
cid helyett. Megsimogattam az arcát és megragad-
tam az állát. – Bár elég csábító a gondolat, hogy le-
nyeled – súgtam neki, de a következő pillanatban
hátradöntöttem, és villámgyorsan beléhatoltam.
Az istenit neki... annyira szűk volt, hogy koncent-
rálnom kellett, nehogy idő előtt érjen véget ez a pil-
lanat, mert rendesen meg akartam járatni benne a
farkam. Ahol csak tudtam, csókoltam, magamba
szívtam a bőre illatát, és a nyögéseink egybefüggő
zajként kísérték a mozdulatainkat. Megdugtam
szemből, hátulról, végül oldalról is, és amikor már a
határon voltam, a csiklóját simogattam, hogy velem
együtt élvezhessen el. Ahogy éreztem, hogy megfe-
szül a hüvelye, már nem volt több erőm nekem sem,
és hagytam, hogy kitörjön belőlem az orgazmus. Ma-
gamhoz öleltem a remegő testét, és szorítottam, míg
alább nem hagyott a szapora szívverésünk. Finom
csókokat leheltem a nyakára, mire válaszul felnyö-
gött.
Simogattam, csókolgattam és tudtam... már ekkor
tudtam, hogy nem akarok elszakadni tőle.
NATHAN

Péntek délutánra a frusztrációm már olyan mér-


tékben eluralkodott rajtam, hogy idegesen becsap-
tam magam mögött az irodám ajtaját, miután a sze-
rencsétlen titkárnőmre zúdítottam a haragomat.
Pontosan tisztában voltam a kiváltó okkal. Egész
héten nem jártam Helena felé. Szigorúan csak a
munkával kapcsolatban leveleztünk, mert különben
nem tudtam volna visszafogni magam. Ha a köze-
lemben érzem, rögvest rástartolnék, de mivel elha-
tároztam, hogy munkatársként tekintek rá, ezt csak
így tudtam kivitelezni. Tudtam, megoldást kell erre
találnom. Ezért is tartottam itt. Azt akartam, hogy
mindig a közelemben legyen, de ezzel csak jól meg-
bonyolítottam mindent.
Teljesen kicsinálta az agyamat ez az önmegtartóz-
tatás.
Én mint a visszafogottság példaképe? Akartam őt,
de mégis távolságtartóan viselkedem ahelyett, hogy
letéptem volna róla a bugyiját, és rongyosra kefél-
tem volna.
Hát ez kibaszottul nem én vagyok!
Kitöltöttem még egy pohár konyakot, és egy hú-
zásra megittam.
Miguel ebben a pillanatban lépett be az irodámba,
maga elé engedve egy bombázót.
– Nathan, volna pár perced a számunkra? – kér-
dezte, de tekintetével a poharamat fürkészte, és ösz-
szevont szemöldökkel nézett rám.
Nem jellemző, hogy az irodában igyák, ráadásul
egyedül, mint egy szánalmas barom, de most szük-
ségem volt rá, hogy kissé ellazuljak. A mellette álló
nőre néztem, aki széles mosollyal mért végig. Mire a
szememhez ért, már tudtam, hogy nagyon bejött ne-
ki minden, amit eddig feltérképezett. Ha nem lennék
ilyen menthetetlenül oda Helénáért, már valószínű
azon járna az eszem, hogy milyen pózban dughat-
nám meg. Ehelyett csak elhúztam a számat, és pró-
báltam elvonni a tekintetem a plasztikai sebészet
eme remekművéről. Valami félrecsúszott a világban.
Ezek a vakítóan fehér fogak, a tökéletesre szabott
cicik, a feltöltött ajkak és a póthaj már kezdett taszí-
tani. Miért kell ennyire tönkretenni a természetes
szépséget? Miért kell az egyediséget, az arcvonáso-
kat, a test adottságait ilyen módon megváltoztatni?
Kinek tetszik ez?
Nekem inkább hidegrázásom van tőle, mint erek-
cióm.
Miguel bemutatott bennünket egymásnak, és rö-
viden tájékoztatott, hogy a hölgy az egyik igen fontos
partnerünk új felesége, aki szeretne szerephez jutni
a sorozatban, amit nemrég elindítottunk.
Pazar. Ezért megfogom ölni Miguelt.
Állandóan rám hagyja ezt a szemét munkát, mert
rájött, hogy példaértékű a visszautasítási technikám,
szemben az ő arrogáns megnyilvánulásaival. Most
azonban én sem voltam a topon, és ennek az lett az
eredménye, hogy egy későbbi időpontot kértem a
hölgytől, amikor elküldhetem a picsába a hülye ötle-
tével együtt. Vagy addig kitalálok valami olyan sze-
repet, amit biztosan nem vállalna el.
Elköszönésnél hosszasan szorongatta a kezemet,
és „azonnal dugj meg!” arckifejezéssel nézett rám,
mielőtt bezárta volna maga mögött az ajtót a tárgya-
lás végeztével.
Hangosan kifújtam a levegőt, és a rám meredő bá-
tyámra néztem.
– Mi bámulsz? – kérdeztem tőle.
Az ajtó felé mutatott.
– Mi van veled? – értetlenkedett. – A nő ennél
nyütabban már nem is tudott volna felkínálkozni
neked.
Legyintettem egyet.
– Pont leszarom.
– Ez nagyon érdekes. Kíváncsi vagyok a részletek-
re, mert te nem az az ember vagy, akit én eddig is-
mertem.
Miguel a bárpulthoz lépett, és mindkettőnknek
töltött egy italt, de alighogy a pohárért nyúltam,
Camie dugta be a fejét az iroda ajtaján.
– Isztok? – kérdezte kikerekedett szemmel, ami-
kor belépett. -Én is kérek – jelentette ki határozot-
tan, mire Miguel felé nyújtotta a saját italát, és töltött
magának egy másikat.
Mindketten helyet foglaltak a kanapémon, mintha
csak meghívtam volna őket egy jó kis lelkizésre.
– Szóval? – érdeklődött Miguel, miközben kortyolt
egyet a pohárból.
– Szállj le rólam, nem fogsz belőlem kihúzni sem-
mit -förmedtem rá.
Felnevetett.
– Becsaj óztál? – kérdezte, és az arcomat fürkészte
még mindig vigyorogva.
– Igen, látom, elég jól megy neked az analizálás –
fintorogtam egyet, és leküldtem a torkomon az egész
adag piát. – Emlékszel arra, amikor Camie-t ki akar-
tad űzni a fejedből?
Miguel arcizma megfeszült, az említett személy
pedig felhördült mellette.
– Hogy mit mondtál? Ez mikor volt? – kérdezte a
bátyámtól.
Miguel higgadtan válaszolt.
– Semmi okod az aggodalomra – mondta, majd
rám emelte a tekintetét. – Neked viszont annál több.
– De képtelen volt rá. Tudod – magyaráztam
Camie-nek, nem törődve a bátyám fenyegetésével –
akkor jött rá, hogy másra már nem is tud reagálni a...
szóval semmilyen testrésze. Nos, velem is hasonló
most a helyzet. Kivéve, hogy én nem vagyok szerel-
mes.
Miguel hangosan felmordult.
– Még két mondat, és tényleg pofán töröllek.
– Nem, nem, hagyd csak! – szólt Camie, és megfog-
ta a karját. -Engem érdekel. Helena lenne az a nő, aki
miatt most... most ilyen állapotban vagy?
Bólintottam.
– Jézusom! – mosolygott. – Ez fantasztikus!
– Nem az – szólt Miguel, majd rám mutatott. – Is-
mered őt, nem? Egy megátalkodott szoknyapecér.
Ne akard őt a barátnődnek.
– Láthatatlan vagyok? – kérdeztem tőlük, és végig-
futtattam a szememet magamon. – Ne beszéljetek
rólam úgy, mintha itt sem lennék. És fogalmatok
sincs, milyen vagyok valójában. Az igaz, hogy... – tű-
nődtem el beszéd közben – ...eddig nem tagadtam
meg magamtól a női nem szépségét...
– A női testeket, Nathan – pontosított Miguel. –
Nem hinném, hogy bármilyen más szépséget is felfe-
deztél volna ezen kívül egy nőben.
Sóhajtottam, és ellöktem magam az asztaltól, ami-
nek eddig támaszkodtam, hogy újabb itallal tegyem
elviselhetővé ezt a szituációt.
– Helena... – folytattam a beszélgetést nyugodtabb
hangnemben, és egy pillanatra elmerengtem, mert a
neve említésére máris magam előtt láttam az arcát. –
Ő más. Eszes, szorgalmas – fogtam bele a felsorolás-
ba, és meglepően könnyen jöttek a szavak. – Gyö-
nyörű és sajnos elérhetetlen.
Camie a szájához emelte a poharát, hogy némi-
képp leplezze széles mosolyát. Nem mintha nem vet-
tem volna észre. Reméltem, ez nem annak szól, hogy
jót szórakozik rajtam, amiért így megszívtam, hanem
annak, hogy örül a helyzet alakulásának. Mert itt va-
lami igencsak alakulni kezdett. A fejemben legalább-
is mindenképp. Nem gondolkodtam még nőn eny-
nyit... kivéve persze két éve. A személy viszont
ugyanaz volt: Helena Jones. Mit megadtam volna, ha
korábban megtudom ezt a nevet! Megspórolhattam
volna magamnak pár kínzó napot... hónapot... évet.
TIZENHARMADIK FEJEZET

HELENA

Hajnal kettőre járt, amikor kopogásra lettem fi-


gyelmes. Azért voltam ilyen biztos az időben, mert
egy perce pillantottam az órára, miután kiléptem a
fürdőből. Egy fél órán keresztül élveztem a forró vi-
zet, mely ellazította minden porcikámat. Meg is ér-
demeltem, mert fárasztó hetem volt. Mindkét mun-
kahelyem kiszívta az erőmet. Úgy tűnt, Nathant vég-
képp eltaszítottam magamtól, mert a csókunkat kö-
vetően egyszer sem láttam. Se az irodában nem fu-
tottunk össze, se a parkolóban. Felszívódott. Igye-
keztem nem gondolni rá túl sokat, de azért be kell
vallj am, nagyon hiányzott.
Kicsit igazítottam a törülközőn, amit körbeteker-
tem a testemen zuhanyzás után, és az ajtóhoz lép-
tem. Meg mertem volna esküdni, hogy Masont pil-
lantom meg, amikor kinyitom, de a valóság ettől
sokkal meglepőbb volt.
– Helló! – mosolygott rám Nathan, és meglepetten
végigmért.
Esküszöm, nem akartam csodálkozó szemű szo-
borrá válni, de a tény, hogy ott állt tőlem egy kar-
nyújtásnyira, eléggé ledermesztett.
– Mit keresel itt? – kérdeztem, de a hangom mesz-
sze nem úgy csengett, mint ahogy általában szokott.
– Látod, ez egy jó kérdés. Eredetileg nem ezt ter-
veztem ma estére, de végül itt kötöttem ki – vála-
szolta, majd visszakérdezett. – Beengedsz?
– Nem.
– Hát persze hogy nem – mondta, és felém lépett,
majd a számra tapasztotta a száját. Attól, hogy ez vá-
ratlanul ért, még tiltakozhattam volna, ehelyett a ha-
jába túrtam, és viszonoztam a forró csókját.
– Engedj be... – nyögte a számba, majd újra birtok-
ba vette. Szerettem volna megkapaszkodni valami-
ben, hogy ne őt kelljen magamhoz ölelnem, mert a
csókja olyan szédítő volt, hogy kezdtem kibillenni az
egyensúlyomból. De a vágy, amit bennem keltett,
makacsul megragadta helyettem. Akartam őt, bár-
mennyire is féltem.
– Nathan – mondtam, amikor sikerült eltolnom
magamtól –, te részeg vagy?
– Az igaz, hogy ittam, de nem vagyok részeg – ma-
gyarázta.
– De – erősködtem, és csak ekkor döbbentem rá,
hogy már a nappaliban vagyunk. – Részeg vagy.
Leeresztette a vállát.
– Jó. Definiáljuk.
– Mi van?! – kérdeztem emelt hangon. – Nem fo-
gok neked hajnal kettőkor definiálni semmit, amikor
a napnál is világosabb, hogy totál eláztál!
Mosolygott.
– Még nem kelt fel a nap.
– Ah... te.
A tenyerembe temettem az arcom. Nem bírtam
vele. Képtelenség volt. Pimasz, helyes, szexi, és álla-
tira kanos.
Mi az istent fogok csinálni?
– Nem fogok rá engedélyt kérni, Helena – lépett
hozzám közelebb.
– Mire?
Az arcán féloldalas mosoly jelent meg, és egy
mozdulattal kioldotta rajtam a törülközőt.
– Erre – szólt, és csodálattal végigmért, miközben
a lehulló anyag felfedte a meztelen testemet.
Szégyenlősen a törülköző után kellett volna kap-
nom, hogy újra eltakarjam magam vele, ehelyett
Nathan tekintetét fürkésztem, és mozdulatlan ma-
radtam. Meglazította a nyakkendőjét, és hangosan
kifújta a levegőt.
– Édes istenem, te szebb vagy, mint amire emlé-
keztem -mondta, mielőtt újra birtokba vette a szá-
mat. Ahogy a meleg tenyere a hátamat simította, és
egyre lejjebb ért, már nem bírtam a feltörő vággyal.
Azt tettetni, hogy nincs rám hatással, egyenlő lett
volna a lehetetlen küldetéssel, mert olvasott a moz-
dulataimban, érezte a szapora szívverésemet.
Kívántam őt. Állandóan, amikor a közelemben
volt. Képtelen voltam megálljt parancsolni magam-
nak. Nathan olyan könnyen elcsábított, ahogyan
senki más. Tetszett a határozottsága, az, hogy ponto-
san tudta, mire vágyom.
És most meg is adja nekem.
A karjába vett, és a kanapéra fektetett. Mire fel-
eszméltem, már a mellemet kényeztette, és az érzés
hatására hátravetett fejjel toltam magamat még in-
kább felé. Nem sietett. Míg a szájával az egyiket szí-
vogatta és harapdálta, addig a másikat az ujjaival in-
gerelte. Minden érzéki vágy, ami elindult bennem, az
ágyékom felé hullámzott. Az alhasamban keletkező
ismerős nyilallás pedig egyre közelebb sodort az el-
kerülhetetlenhez.
Amikor halk nyögéseim megtöltötték a néma nap-
pali csendjét, ismét felém tornyosult.
– Mégis hallani akarom – szólt lihegve. – Mondd,
hogy akarod, Helena. – Az egyik kezével már a com-
bom belő ívét simogatta. -Mondd, hogy akarsz en-
gem.
Istenem! Hát nem érzi?
Olyan görcsösen kapaszkodtam a tarkójába, hogy
az felért egy könyörgéssel. De nemcsak a testem kö-
nyörgött neki, hanem az egész lényem.
– Akarom – súgtam felé.
Ekkor az arckifejezése megváltozott, és pontosan
illett a csípőmhöz nyomuló, érezhető erekciójához.
– Nem is tudom, melyik részedet faljam fel első-
nek... -mondta, és az ujjaival finoman megsimogatta
a kitárulkozó ölemet.
Felnyögtem.
Rettentően vártam már, hogy a magáévá tegyen.
Hogy bennem legyen újra. Annyi hónapon át vára-
tott magára ez az érzés! Oly sokszor nyomtam el
magamban, hogy most meg akartam kapni. Meg-
könnyebbülésre vágytam. Kiutat akartam találni eb-
ből a kétségbeesett sóvárgásból. Menedékre lelni,
legalább egy kis időre.
– Kezdjük talán ezzel – szólt, miközben belém
csúsztatta két ujját, én pedig felnyögtem az érzéstől.
– Annyira gyönyörű vagy! – súgta lejjebb hajolva,
és az államat puszilgatta. Az ujjai azonban nem vol-
tak ilyen ráérősek, és szaporán jártak ki-be a hüve-
lyemben, hogy egyre közelebb vigyenek az áhított
orgazmus felé.
Nekem mindegy volt, hogyan juttat oda, csak csi-
nálja, és ne hagyja abba. De Nathan nem osztozott
velem ebben a gondolatban, mert kihúzta az ujjait,
és végignéztem, ahogy bekapja és megízleli a ned-
vességemet.
Hiába, vannak dolgok, amelyek csak akkor hatnak
izgatóan az emberre, amikor átéli. Engem ez nagyon
felizgatott, és felkönyököltem, hogy megcsókolhas-
sam, hogy én is megízlelhessem a szájában. Elmoso-
lyodott.
– ízlik? – kérdezte, amint szétvált az ajkunk.
Elvörösödtem, de nem hagyta, hogy lehajtsam a
fejem, mert az állam alá nyúlt és most ő tapadt a
számra.
– Mert nekem nagyon ízlik mindened, Helena. – A
nyakam ívén haladt egyre lejjebb, és közben nyalta,
szívta a bőrömet. -És kibaszott éhes vagyok – mor-
molta, majd finoman harapdálni kezdett. A mellbim-
bóim lelkesen ágaskodva várták, hogy végre elérjen
hozzájuk, de nem sokat időzött velük, mert tovább-
haladt, és meg sem állt, amíg el nem érte a legérzé-
kenyebb pontomat.
Feszülten vártam, hogy ott is érezzem a száját, de
néhány pillanatra felhagyott a csókokkal.
Lenéztem, és találkozott a tekintetünk.
– Szeretném látni az arcodat, miközben elmész –
mondta, majd a nyelvével párszor megnyalta a csik-
lómat.
– Istenem! – kiáltottam, és olyan görbét írt le a ge-
rincem, amilyen mozdulatra nem is hittem, hogy ké-
pes vagyok.
Levegőért kapkodtam, és a fejéhez nyúltam, hogy
még jobban magamhoz szorítsam. Remegtem. Az
egész testem rázkódott, pedig gyakorlatilag még alig
ért hozzám.
– Oké, majd a következőt megnézem – mondta
Nathan mosolyogva a puncimnak, majd olyan erősen
rátapadt, hogy pillanatok alatt a csúcsra juttatott.
Most már tudtam, milyen nevet kiáltsak a gyönyör
pillanatában, és hangosan ki is szakadt belőlem. Túl-
ságosan könnyen elélveztem, nagyon egyszerűen és
magától értődőén. Kétség sem fért hozzá, hogy Nat-
han mennyire nekem való férfi.
A nyelvével végigszaladt a testemen, fel egészen a
számig, hogy azt is felfalhassa. Vadul tépni kezdtem
róla az inget. Azt a rohadt sok gombot! Alig bírtam
velük, annyira remegett az ujjam. Kettőt sikerült ki-
gombolnom, amikor a segítségemre sietett, megfog-
ta az anyagot, egy határozott mozdulattal áthúzta a
fején, és lerántotta magáról, elém tárva a szépen ki-
dolgozott felsőtestét.
Elámultam.
Sokkal több izom rajzolódott ki rajta, mint amire
emlékeztem.
Nem is bírtam a késztetéssel, és simogatni kezd-
tem, majd csókokkal borítottam a mellkasát. Erre
megragadott és pozíciót váltottunk. Lovagló ülésben
helyezkedtem el rajta, meztelenül, míg ő még mindig
nadrágban volt. Ezen sürgősen változtatni akartam.
Felnevetett a mohó mozdulataimon, hiszen alig
vártam, hogy kiszabadítsam végre a kemény férfias-
ságát.
Feltámaszkodott, a tarkómnál megragadva egy
csókra húzott magához, de közben már átvette az
irányítást, s szépen beleültetett a merevedésébe.
Hátrahajtott fejjel hangosan felnyögtem. Alig tudta a
testem befogadni, pedig mindennél jobban vágyott
rá.
– Ahhh! – nyögte, s vele együtt én is.
Micsoda párosítás volt ez! Minden négyzetmilli-
métert kitöltött bennem. Lassan mozogtam, miköz-
ben ő újra hátradőlt, hogy élvezhesse a látványt.
Megtámaszkodtam a mellkasán, és nyögdécselve lo-
vagoltam rajta. Megmagyarázhatatlan sóvárgás haj-
tott az újabb gyönyör irányába.
Megragadta a csípőmet, így segített a tempót tar-
tani, mert kezdtem elfáradni ebben a mozdulatsor-
ban.
– Istenem, ha nem hagyod abba... – nyögte, és las-
sítani próbált, de én nem engedtem. Mélyen magam-
ba fogadtam, hagytam, hogy a testem ránehezedjen,
és közben a tekintetét kerestem, mert látni akartam,
milyen élvezetet nyújtok neki. Körkörös mozdulatot
írtam le a csípőmmel, amire egy néma ó-t formázott
a szájával.
– Még! – nyögte, és én megismételtem újra és újra,
míg a testem újra remegni nem kezdett. Behunytam
a szemem és vártam a következő megváltó orgaz-
musra, mire rám parancsolt:
– Nézz rám!
Nehezemre esett ebben a pillanatban eleget tenni
a kérésének, de egybeforrt a pillantásunk, pont az-
előtt, hogy elélveztem rajta. Ziháltam és levegőért
küzdöttem. Éreztem, ahogy a hüvelyem a farkát szo-
rítja, és lüktetve körülöleli.
– Ez fantasztikus volt – mosolygott, majd kisimí-
tott egy tincset az arcomból. – Mehet még? – kérdez-
te, megmozdítva magát bennem.
– Ó, te jóságos ég... – nyögtem az érzés hatására,
mert az előbbi orgazmus elnyújtását eredményezte.
Főképp, mert közben a mellemet izgatta a kezével.
Csak vitt a gyönyör, sodródtam vele, és alig bírtam
elviselni ezt az elnyújtott élvezetet.
– Nathan... – nyögtem a nevét, mintha könyörüle-
tért imádkoznék, de nem hagyta abba. Sőt újra maga
alá gyűrt, és keményen dugni kezdett.
Atyaisten! Nekem végem.
Olyan mélyen tolta magát belém, hogy felsajdult a
hüvelyem, de mégsem bírt a kínálkozó gyönyörrel
betelni. Nathan hátrahúzta a csípőjét, majd erőtelje-
sen előrelökte.
Keményebben, mint eddig.
Majd újra.
Egyre keményebb lökések következtek, és én egy-
re hangosabban nyögtem. Nem is, ezek a hangok in-
kább sikításra emlékeztettek, mint nyögésre.
Újabb kemény döfés rázta meg a testemet, és érez-
tem, hogy nem vagyok messze attól, hogy darabja-
imra hulljak. Már harmadjára fog magával rántani ez
a hihetetlen érzés, míg ő visszafogta magát. Eltökél-
te, hogy halálra kínoz?
– Helena... – súgta a zihálásom közben, és egy csó-
kért odahajolt hozzám.
Ahogy a nyelve az enyémhez ért, már be is szív-
tam levegő helyett. Csókolóztunk, közben nyögdé-
cseltem, mert a fenekem alá nyúlt, hogy kissé meg-
emelje, és akkor... ott... azon a ponton érintett meg,
ahonnan nem találtam vissza a valóságba. Zuhantam
és zuhantam, kábultan kapaszkodva Nathan nyaká-
ba, aki ekkor hosszú, lassú, de kemény lökésekkel
kísérve
belém élvezett.
– Atyaisten – nyögte, és kissé rám nehezedett.
Jó érzés volt érezni őt, a súlyát és a zihálását. Tet-
szett az is, hogy nem húzta ki magát belőlem, nem
gurult félre, mint aki jól végezte dolgát, hanem így
összekapcsolódva maradtunk még egy kis ideig.
Apró csókokkal halmozott el, majd felemelte a fe-
jét, hogy a szemembe tudjon nézni.
– Hogy érzed magad? – kérdezte, mire minden fá-
radtságom ellenére szélesen elmosolyodtam.
– A lehető legjobban – válaszoltam, ha esetleg nem
venné észre, hogy mennyire boldog vagyok és elége-
dett.
Kaptam egy gyors puszit a számra, majd kihúzta
magát belőlem, és felállt.
– A fürdő arra van? – mutatott egy ajtóra.
Bólogattam.
– Csatlakozol?
Nem válaszoltam azonnal. Az ajkamba harapva
palástoltam a vigyoromat, miközben meztelen testét
pásztáztam a tekintetemmel.
– Megyek – szóltam végül, és a felém nyújtott ke-
zét elfogadva hagytam, hogy felsegítsen az ágyról.
Mikor szemben álltam vele, magához ölelt, és mé-
lyet szippantott a hajamba.
– Imádom ezt az illatot – súgta. – Sőt... – tette hoz-
zá halkan, de nem fejezte be. A következő kérdése
azonban kijózanítóan hatott:
– Még szedsz gyógyszert, ugye?
Az arcomra kiült a döbbenet. Azért annyira fele-
lőtlen nem vagyok, hogy mindenféle védekezés nél-
kül lefeküdjek vele.
– Kicsit késői a kérdés, nem gondolod? – húztam.
– Baszki – túrt a hajába zavartan, de nem akartam,
hogy tovább aggódjon, és elmúljon ez a meghitt han-
gulat, így közöltem vele a tényt, hogy megnyugod-
jon: védekezem.
Aztán alaposan megmosdatott a zuhany alatt áll-
va, aminek kifejezetten örültem. A keze finom simo-
gatása teljesen ellazított. Olyannyira, hogy miután
ágyba kerültünk, én néhány perc múlva elmerültem
álomvüágban.
Magam mögött éreztem Nathan testét, ahogy szo-
rosan átölel és magához húz. Hallottam, ahogy a fü-
lembe szuszog, és elképzelhető, hogy hamarabb el-
aludt nálam. Bár nem voltam biztos abban, hogy je-
lenleg egy valóságban vagyunk-e.

– Helena – hallottam félálomban. – Helena! – szólt


valaki egyre hangosabban, mire nyöszörögni kezd-
tem.
A hang irányába fordultam, és a halvány fényben
megvilágított arcra mosolyogtam.
Nem álom volt, Nathan ébresztgetett. Ekkor jutott
el hozzám a valóság, mert éreztem, hogy a szívem
zakatol, a mellkasom szaporán emelkedik és süllyed,
és levegőért kapkodom. Mi az isten történik velem?
Kisimítottam a homlokomból egy tincset, és érez-
tem, hogy szinte vizes, ahogyan az egész testem,
mert verejtékben úszom.
– Reggel van? – kérdeztem, miközben próbáltam
magamhoz térni.
– Nincs... pár órája aludtunk csak el.
Hirtelen felültem.
– Elmész? – kérdeztem, a hangomon pánik és két-
ségbeesés érződött.
Nathan visszahúzott magához az ágyba, és egy pu-
szit nyomot a számra.
– Úgy nézek én ki? – kérdezte nevetve, arra utalva,
hogy meztelenül fekszik mellettem.
Már nyugodtabban bújtam hozzá, és mélyet szip-
pantottam az illatából.
– Csak rosszat álmodtál – súgta. – Nem megyek
sehova -nyugtatott meg, majd cirógatni kezdett,
óvón átölelve, amitől azonnal elgyengültem.
Itt van velem, mosolyogtam magamban. Nem kell
pánikolni...

Reggeltájt kopogtattak. Óvatosan kikeltem az ágy-


ból, magamra húztam a köntösömet, és az ajtóhoz
léptem.
– Jó reggelt! – vigyorgott rám Mason, kezében egy
tálcán két gőzölgő, illatos kávét tartva.
– Csssss! – figyelmeztettem, hogy ne hangoskod-
jon, miközben kitártam az ajtót, hogy bejöhessen.
– Vendéged van? – kérdezte halkabban, és még
szélesebbre nyúlt a szája, majd ahogy odalépett a
konyhaasztalhoz, bekukucskált a hálóba.
– Szent isten! – sziszegte a foga közt, amikor meg-
látta Nathan testét elnyúlni az ágyon, főképp, hogy
azt alig takarta a paplan.
Kuncogtam, majd a karjánál fogva magammal húz-
tam, hogy jöjjön velem, és üljön le az asztalhoz.
– Akkor ma elmarad a betanulás? – kérdezte a
helyzetre való tekintettel.
– Ha lehet... – vigyorogtam. – Azért köszönöm a
kávét -mondtam, és belekortyoltam a forró italba.
Bár sose voltam valami nagy kávéfogyasztó, de az
egyetem évei alatt megszerettem. Akkor Camie-nek
volt köszönhető, most pedig Masonnek, mert amióta
Los Angelesben voltam, újra lelkes fogyasztójává
váltam, annak ellenére, hogy az elmúlt években mel-
lőztem.
– Övé a Bugatti? – faggatózott Mason suttogva.
Bólintottam, de a következő pillanatban összerez-
zentem Nathan hangjára.
– Jó reggelt! – mosolygott, és megállt mellettem
egy szál alsóban, hogy szájon csókoljon.
Lehajolt hozzám, és csöppet sem szemérmesen
birtokba vette a számat.
– Mmm... kávé – mondta, miután elvált az ajkam-
tól, és a másik csészéért nyúlt, hogy beleigyon.
Masonnek tátva maradt a szája, én pedig egy
mozdulattal jeleztem neki, hogy zárja is be.
– Ezt nem bírom nézni, szóval megyek – közölte,
és felpattant.
Magamban mosolyogtam. Nem tudtam pontosan,
hogy a csókunkra értette, vagy Nathan testének a
látványára.
– Várj! – szóltam utána, mert be akartam őket mu-
tatni egymásnak, de Mason egy kézmozdulattal leál-
lított.
– Tegnap már bemutatkoztunk egymásnak – kö-
zölte, majd elindult kifelé a lakásból. Még hallottam,
ahogy hozzátette: -Szerinted honnan tudta, melyik
ajtón kell kopogni, cseszd meg...
Mikor bezárult mögötte az ajtó, Nathannal egy-
másra bámultunk. Ő nem jött zavarba, hanem fogta
magát, és levágódott mellém.
– Hogyan tovább? – kérdezte.
Képtelen voltam megszólalni, a döbbenet lebéní-
tott.
– Hogy érted? – kérdeztem vissza kisvártatva, mi-
re megvonta a vállát.
– Úgy értem, hogy a nap további részében beleil-
lek-e a terveidbe, vagy húzzak innen?
– Tessék? – kérdeztem vissza magas hangon. –
Nincs... nincs tervem mára... – lódítottam.
– Akkor talán tehetek javaslatokat – mosolygott,
és közelebb húzódott hozzám, hogy a kezével hozzá-
férhessen egy bizonyos testrészemhez.
Felnyögtem, ahogy simogatni kezdett.
– Először letérdelek eléd, és kinyallak itt a kony-
hában.
Jesszus!
Már teljesen nedves voltam.
– Aztán megkeféllek az asztalra fektetve.
Nagyot nyeltem.
– Akarod? – kérdezte közel hajolva hozzám, és a
fülem mögé simította a hajamat. – Szeretnél elélvez-
ni a farkamtól? -suttogta, miközben kioldotta rajtam
a köntöst, és egy pillanat alatt belém csúsztatta az
ujját, majd elégedetten felmordult.
– Máris csupa nedves vagy – mondta, és újra be-
lém nyomult, ezúttal mélyebben. – Szeretem, hogy
ennyire kész vagy rám.
ígéretéhez hűen letérdelt elém, de közben az ujját
mindvégig bennem tartotta.
– Kivételes nő vagy te, Helena – mondta, miközben
az ujjaival dugott –, ezért kivételesen fogok veled
bánni. Addig foglak a csúcsra juttatni újra meg újra,
amíg azért nem könyörögsz, hogy hagyjam abba.
Jelenleg azért könyörögtem volna neki, hogy te-
gyen velem bármit, ami kedvére való.
– Kérlek... – súgtam, mert kezdett feszíteni a vágy.
– Ez számomra parancs – válaszolta, és a puncim-
ra tapadt, majd ígéretéhez hűen addig abba sem
hagyta a kényeztetésem, amíg nem sikoltoztam az
élvezettől.
A kimerítő délelőtt után elsétáltunk egy közeli ét-
terembe, és csak Nathan telefonjának rezgése zök-
kentett ki minket az étkezés nyugalmából. Két falat
között elnézést kért tőlem, és fogadta a hívást. Amíg
Nathan telefonált, én kibámultam az ablakon, és
igyekeztem nem fülelni, bár néha annyira hangosan
nevetett és olyan vehemenciával válaszolt a vonal
túlsó végén lévőnek, hogy a kint sétáló emberek is
felkapták rá a fejüket. Némi túlzással, persze.
– Várj egy percet – mondta valakinek, majd rám
nézett. -Volna kedved ejtőernyőzni egyet? – kérdez-
te.
Kikerekedett szemmel bámultam rá, de mivel ő
ugyanolyan kérdőn nézett a szemembe, leesett, hogy
tőlem várja a választ.
– Hogy nekem?! Most? – kérdeztem vissza.
– Mondj igent! – győzködött. – Eljön értünk az
egyik haverom.
– Hogyne mennék! – mondtam félig nevetve. –
Közvetlenül azután, hogy tüzes vasat nyeltem, és egy
nagy fehér cápa uszonyába kapaszkodva átszeltem
az óceánt.
Nathan a fejét csóválva elmosolyodott.
– Hányra érsz ide? – kérdezte a beszélgetőpartne-
rétől. -Ühüm... te seggfej! – vigyorgott. – Igen, nővel
megyek.
Megköszörültem a torkomat, és piszkálni kezdtem
a tányéromon lévő ételt a villámmal, de olyan ama-
tőr voltam, hogy nem bírtam ki, hogy ne nézzek
Nathanre, felfedve a kíváncsiságomat.
– Nem ma, te bunkó – mondta újra, ezúttal hal-
kabban. – Ne fárassz, inkább lépj a gázra, rendben?
Úgy sejtettem, az illetőnek nem is volt ideje vála-
szolni, mert ahogy ezt kimondta, már bontotta is a
vonalat.
– Tíz perc múlva itt lesz értünk Lucas – magyaráz-
ta, és habzsolni kezdte a tányérján lévő ételt. – Meg-
látod, nagyon rendes csávó.
Megvontam a vállamat. Bánja a franc, milyen tu-
lajdonságokkal bír, csak maradjak a földön.
– Röviden annyit tudok elmondani róla, hogy vi-
lágbajnok ejtőernyős, aki jelenleg is aktív versenyző,
és a hét minden napján ugrik – folytatta Nathan
meggyőzés gyanánt, és közben bólogatott is mellé. –
Több mint hatezer ugrással a háta mögött már elég-
gé tapasztalt tandempilótának számít.
– Ami azt illeti, a gyomrom is bukfencezett egyet,
pedig csak elképzeltem a jelenetet.
Tüntetőleg hátradőltem a széken, és megsimogat-
tam a hasamat.
– Nem lesz a gyomrodnak semmi baja – mosoly-
gott rám, és intett a pincérnek a számláért. – Gyere,
menjünk! – nyúlt a kezem után, miután fizetett, és
felálltunk az asztaltól. – Bízz bennem... – súgta a fü-
lembe, amitől megremegett az ajkam.
Nem tudom, miként volt képes csupán csak a sza-
vaival ekkora hatást gyakorolni rám, de tökéletesen
csinálta, mert akárhányszor közelebb hajolt hozzám
és közben megvillantotta ezt a mosolyát, nem bírtam
uralkodni a testem reakcióján.
Lucas egy Jeeppel érkezett, valamint egy erőteljes
satufékkel, amivel megállt előttünk az étterem bejá-
ratánál. Azonnal kipattant, és kinyitotta az autója aj-
taját, majd betessékelt a hátsó ülésre, és ő is vissza-
ült.
– Hölgyem – kacsintott, és a kezét nyújtotta, mert
szeretett volna bemutatkozni –, Lucas vagyok.
Mosolyogva csúsztattam a tenyerem az övébe, és
éreztem, ahogy finoman megszorítja, miközben én is
bemutatkoztam. Nathan bevágódott mellé előre, és
nagy gázzal elindultunk.
– Egyből oda? – kérdezte tőlünk a piros lámpánál.
– Nem – vigyorgott Nathan –, előbb elmegyünk az
óceánhoz, és keresünk egy nagy fehér cápát.
– Mi van? – értetlenkedett a sofőrünk, mire kun-
cogni kezdtem.
– Szerintem most ugorjuk át ezt a részt – válaszol-
tam Nathannek, aki felém fordult.
– Biztos? – kérdezett vissza. – Se tüzes vas, se cá-
pa?
– Csak a zuhanás.
Lucas is engem figyelt a visszapillantó tükörből,
majd elégedetten mosolyra húzta a száját.
– Ez a beszéd!
Közel egyórás út után megérkeztünk a helyszínre,
ami gyakorlatilag teljes körű programot kínált a
vendégeknek. Volt ott medence, étterem, bár, a gye-
rekeknek külön játszóbirodalom, pedig szerintem
csak a felét láttam a területnek, ahonnan még repü-
lőgép és helikopter is felszállt.
– Ezt idd meg – tolt elém Nathan egy rövidet, és a
fejével jelentőségteljesen a pohár felé biccentett.
– Délután fél kettő van – szóltam megrökönyödve.
– Nem fogok inni – szögeztem le határozottan.
Ekkor őrült nagy ricsajjal berontott egy kisebb
társaság, és Lucas vezényletével leültek az aszta-
lunkhoz. Nathan természetesen mindenkit üdvözölt
a maga módján. Volt, akivel vigyorogva lekezelt, volt,
akit meg is ölelt. A két csajt pedig, akik szintén a tár-
sasággal jöttek, megpuszilta. Alighogy mindenki he-
lyet foglalt körülöttünk, az összes szem rám szege-
ződött.
Oké.
Mégiscsak jó lesz az a pia.
– Kit üdvözölhetünk benned? – kérdezte egy
szimpatikus srác, aki alaposan végigmért.
Nathan átkarolta a váltamat.
– Ő itt Helena, a barátnőm – mondta, majd a döb-
bent társaságra mutatott, akár egy porondmester a
közönségére, akik ámulva bámultak rám. – Ők pedig
a gyerekkori cimboráim, és annak a két félnótásnak
itt van a felesége is.
– Kapd be, Nathan – szólt az egyik felháborodást
színlelve, és megcsókolta a mellette ülő nőt. – Életem
legjobb döntése volt.
A nő arca felragyogott, és én is rájuk mosolyog-
tam. Nathan ezután villámgyorsan bemutatta őket
név szerint is, és kötetlen beszélgetésbe kezdtünk.
– Hé, John! – kiáltott a pultosnak Lucas egy kis idő
múlva. -Dugd ide a pofádat, mert a hölgyeknek kok-
télt kérnénk, nekünk pedig sört, de azonnal!
– Igenis, főnök! – szólt vissza a srác, és bemutatott
neki a középső ujjával.
Mindenki vihogott rajtuk.
– Miért nem rúgtad még ki? – kérdezte Iker. Leg-
alábbis reméltem, hogy jól emlékeztem a nevére...
– Az lenne számára az igazi megváltás – nevettek
újra, majd Nathan felvilágosított, hogy akiről szó
van, az Lucas fia, akit így kíván az életre nevelni. A
srác is nagyon jó ugró, de az apja nem hagyja, hogy
oktató legyen addig, amíg nem becsüli meg a kétkezi
munkát. Állítólag egy elkényeztetett kölyök, akit
igyekszik megnevelni.
Egy pillanatra az említett személyre néztem, de
egyáltalán nem láttam olyan elkényeztetettnek.
Gyorsan járt a keze, és pillanatok alatt szervírozta a
kért italokat.
– Helena Jones, mesélj magadról! – kérte a folyton
vigyorgó Iker.
– Mire vagy kíváncsi? – kérdeztem vissza.
– Mivel csavartad el ennek a megrögzött aggle-
génynek a fejét?
Nathan felhördült mellettem.
– Ezzel be is fejezhetitek a szekálást!
– Mi van? Csak kíváncsiak vagyunk, haver, mert
eddig nemigen jöttél még ide csajjal.
Meglepődtem az elhangzottakon.
– Vagy kifogytál a randizási ötletekből? – unszolta
egy másik srác.
– Hagyd már! – szólt Karén a szemközti férfira,
majd rám nézett. – Örülünk, hogy itt vagy, Helena.
Ezekre a féltékeny barmokra meg ne is figyelj oda.
A koktélomat iszogattam, és az asztalnál ülők el-
képesztő történeteit hallgattam. Egyik sztoriból a
másikba keveredtünk, és már fájt a hasam a sok ne-
vetéstől. Nathan múltja minden volt, csak unalmas
nem. Elképzelni sem tudnék nála kiválóbb rosszfiút,
és ebben Karén egyértelműen megerősített.
– Mit szólnátok, ha közösen ugranánk? – kezdte
Iker. – Ezer éve nem jött így össze a csapat! Lucas
biztos meg tudná oldani!
Az említett személy bólintott.
– Kivéve, ha anyád nem fog fenyegető üzenetet
hagyni a rögzítőmön! – mutatott Nathanre, aki fel-
háborodva fújtatott.
– Tíz évvel ezelőtti történettel jössz nekem? –
kérdezett vissza, amire Lucas a szívéhez kapott.
– Még most is megvisel, ha felidézem magamban a
szavait.
Karén közbevágott, és elárasztott információval.
Elmondta, hogy a fiúk egész kiskoruk óta nagyon jó
haverok voltak, és a létező összes baromságot meg-
csinálták, amit csak ember képzelhet. Nathan anyja
ezért nem kedveli Lucast, amit az említett hangrög-
zítőn hagyott üzenet is alátámasztott. Lucas állítása
szerint Nathan anyja megfenyegette őt, és megtiltot-
ta neki, hogy akár a házuk közelébe is menjen. De
nyilván ez egyik fiút sem hatotta meg, hiszen azóta
több csontjuk is eltört már a közös extrém sportok-
nak köszönhetően. Ahogy nőttek, úgy lett egyre me-
részebb a célkitűzésük.
– Szart se tanultunk a sérülésekből. A legtöbbet
természetesen hamar feladtuk, de van, aminek a mai
napig a szerelmese vagyok – zárta az élménybeszá-
molót Nathan.
– Akkor gyarapítsuk az élmények sorát! – lelken-
deztek mellettem a többiek. – Menjünk ugrani végre!
Látszólag mindenkiben pezsegni kezdett a vér,
csak én ültem ott úgy, mint akinek kétségbeesés raj-
zolódott ki az arcára.
– Én benne vagyok! – vigyorgott a velem szemben
ülő Lucas, és kacsintott egyet. – De csak ha a hölgy is
jön! – mutatott rám.
– Micsoda? Én? – kérdeztem, ő pedig bólogatott.
– Kizárt, hogy jöjjön – szólalt meg mellettem Nat-
han, és egy határozott kézmozdulattal jelezte, hogy
ez halott ötlet. – De megpróbálhatjuk rábeszélni –
vigyorgott a kis mocsok.
És ekkor, a sok győzködés eredményeképp, meg-
történt életem legfelelőtlenebb fejbólintása.
Te jó ég!
Tényleg beleegyeztem ebbe a marhaságba?
Az elégedett arcukat látva tudatosult bennem,
hogy igen.
Atyaisten!
Nem kellett volna Lucasra hallgatnom, aki élete
egyik legmeghatározóbb élményeként emlegette az
ugrást. Arra biztatott, hogy szedjem össze a bátorsá-
gomat, mert egy felejthetetlen, valóban extrém és
különleges dologban lehet részem.
– Bízz magadban, és bízz bennünk! – ez volt az
utolsó mondata, ami megadásra késztetett. – És
megígérem, hogy utána, amint elérjük a talajt, te újra
a fellegekbe fogsz vágyódni.
Nem sokkal ezután egy helikopteren ültem egy
kék színű kezeslábasban, és a légzésemre összpon-
tosítottam. Már lassan tíz perce tartott a felszállás,
és csodálkoztam, hogy még nem kaptam pánikro-
hamot. Kifelé nem mutattam, mennyire irtózatosan
be vagyok tojva.
Két sorban ültünk a helikopter utasterében, de
eszem ágában sem volt a velem szemben ülőkre
nézni. Volt két bátor lélek is, akik a lábukat kilógatva
ültek a gép végének padlólemezén.
Nem értem, hogyan vettek rá erre.
Tényleg.
Végignéztem a vigyorgó arcokon, és kényszere-
dett mosolyt erőltettem magamra.
– Hogy vagy? – kérdezte az egyik srác, Pol.
Nathan volt az, akire először rá mertem nézni a
levegőért folytatott küzdelmemben. Mellettem ült,
én pedig megmarkoltam a karját.
– Mit mondott? – kérdeztem tőle, mert a hangza-
var és a motor zúgása miatt tényleg nem értettem
Pol szavait.
– Azt kérdezte, jól vagy-e.
Ránéztem Polra, aki semmit sem tudott rólam,
mégis próbált olvasni rólam a szemével.
– Mondd meg neki, hogy jól vagyok. így is eleget
szívta ma már a véremet, szerintem azt várja, mikor
fogom elhányni magamat idegességemben.
Erre a csapat nagy része kuncogni kezdett.
– Ezt mindannyian hallottuk – mondta Pol, és mo-
solyogva a többiekre nézett.
– Mindenki fogja be! – szólt Nathan, és fürkészni
kezdte az arcomat. – Tényleg hányingere van – tette
hozzá, és a többiek ismét felkacagtak.
Hát marhára együtt érző itt mindenki!
– Nincs semmi baj, ez teljesen normális. Csak a
légzésedre figyelj, és zárj ki mindent – mondta szűk-
szavúan Pol, aki most már aggódva nézett rám.
– Akkor lesz jobban, ha te is befogod, mert amíg
nem szóltál hozzá, egész jól volt – oktatta ki Nathan,
mire Pol megadóan felemelte a kezét.
Ezután felálltak, és felsorakoztak az ajtónál, hogy
egy kézjelzést követően sorra kiugorjanak a fedél-
zetről.
Még fel sem dolgoztam az előzőt, amikor egy kéz
nyúlt felém, én pedig félve a tulajdonosára néztem.
Lucas, mintha nem látta volna az előző riadalmamat,
szigorú hangnemben utasítgatni kezdett:
– Állj fel, még utoljára ellenőrizzük az ernyőt, mie-
lőtt a mélybe vetnénk magunkat.
Ez most komoly? Miért kellett ezt így megfogal-
maznia?
A reakcióidőm egyenlő volt a leglassúbb száraz-
földi emlősével, miközben felálltam, és mindkét ol-
dalamon megrángatták rajtam a hevedert, majd Lu-
cas összekapcsolt magával, amihez Nathan asszisz-
tált.
Próbáltam a korábban elhangzott oktatást felele-
veníteni magamban. Azt a tizenöt percnyi magyará-
zatot, ami felkészített a lehetetlenre. Például arra,
hogyan fogunk az összecsatolt hevederekkel együtt
haladni a helikopterben, vagy arra, hogy milyen a
szabadeső testhelyzet. És a kézjelekre.
Jesszus! Semmire sem emlékszem!
Mire kettőt pislogtam, rám adták a szemüveget, s
már ott álltam a gép ajtajánál, készen az ugrásra.
Legalábbis, ami a felszerelést illeti.
A többiek már mind kivetették magukat a gépből,
Nathan pedig még utoljára megcsókolt és összemo-
solygott Lucasszal, azután eltűnt a szemem elől...
Nagyot nyeltem. Jött a rettegett kézjelzés.
Három, kettő... behunytam a szemem. Igen. Édes
istenem, hisz apró felhők voltak alattunk!
...egy...
Lucas felkészült, és elrugaszkodott a padlólemez-
ről, aminek eredményeképpen mi is kizuhantunk a
többiek után.
– Atyaúristeeeeeen...!
Úgy visítottam, ahogy a torkom bírta, és minden
reflexem ellenére sikerült nyitva tartani a szememet,
és kitárt karral zuhanni.
Azt az a rohadt eget!
Azt a csodálatos rohadt eget!
A szabadesés érzéséhez semmi sem fogható! Meg-
szűnt a tér és az idő, mert a pillanat szépen kezdett
kitágulni. Százharminc mérföld per óra sebességgel
zuhantunk, de amit éreztem, az csak a vegytiszta
mámor volt. A gyomrom egyáltalán nem rendetlen-
kedett, nem émelyegtem, csak zuhantam és ámul-
tam.
Nathan nem sokkal volt alattunk, és láttam a töb-
bieket is, ahogy bukfenceztek, de a legkorábban ug-
rók már nyitott ernyővel siklottak és pörögtek a le-
vegőben.
Ötven másodpercig tartott a végtelen szabadság
emóciója. Nem éreztem még olyat sosem, hogy nincs
talaj a lábam alatt. Hogy nincs kontroll, csak a lebe-
gés. Meglepően könnyen tudtam lélegezni, egyedül a
levegő ellenállását éreztem az egész testemen.
Aztán Lucas megrántotta a zsinórt, és kinyílt az ej-
tőernyő. Ennél a résznél – kár lenne tagadnom – már
érezhetően megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.
Az összes félelmem elmúlt, és a biztonságérzet
vette át a helyét. Minden porcikámban éreztem az
eufóriát. Lebegtünk és csak gyönyörködtünk a közeli
tóban, a kopár sziklás hegyoldalban és a buja nö-
vényzettel benőtt területben, amibe innen nézve
egyre inkább beleszerettem. Elképesztő volt az elém
táruló látvány. Soha nem hittem volna, hogy hasonló
élményben lesz részem. Még életemben nem éltem
át hasonló izgalmakat és ekkora eufóriát.
Erre jött Nathan. És ezek az idióták. Mert mind lö-
kött, az nem is kérdés! De bejött nekem ez az őrült-
ség. A korlátáim már annyira kitolódtak, hogy azt
éreztem, bármit képes lennék bevállalni.
Nos, igen. Amint felemeltem a lábam, és a fenekem
érintette a talajt, máris sajnáltam, hogy vége... Lucas
nem hazudott.
Mégiscsak életem legfelemelőbb érzését okozta az
a fejbólintás.
Nathan már lekapcsolta magáról az ejtőernyőt, és
elindult, hogy segítsen, de Lucas addigra kioldotta a
hevedert, és én a földről felpattanva rohanni kezd-
tem Nathan felé. Nem terveztem, hogy az ölébe ug-
rok, ahogy azt sem, hogy ennek hatására hanyatt fo-
gom dönteni, de így történt. Ott feküdtem rajta a fű-
ben, és mindketten nevettünk a vehemenciámon.
– Soha nem voltam még ilyen boldog! – mondtam
neki, és egy puszit nyomtam a szájára.
Elégedetten vigyorgott, majd egy gyors mozdulat-
tal megfordított, és pozíciót váltottunk. Most ő fe-
küdt rajtam.
– Mi lenne, ha sose érne véget? – kérdezte, és egy
hajtincset igazított a fülem mögé, majd hosszan
megcsókolt.
– Menjetek szobára... – jegyezte meg Pol, ahogy el-
sétált mellettünk.
Nathan vigyorogni kezdett.
– Nem is olyan hülye ötlet... – mondta, majd felállt,
és engem is felsegített a földről.
– Fél óra, és újra ugrunk! – kiáltotta Lucas, és uta-
sítani kezdte a többieket. – Kapjátok össze a szere-
lést, nyomás! – Majd rám nézett. – Benne vagy?
Már nem voltam olyan szemérmes a megnyilvánu-
lásaimat illetően:
– Az hétszentség!
A válaszomra elmosolyodott, és ő is szorgoskodni
kezdett.
– Fél óra... – mormogta Nathan a fülembe, miköz-
ben magához szorított. – Addig végzünk – közölte, és
megragadva a kezemet, húzni kezdett magával egy
épület irányába.
– Hova megyünk? – tudakoltam.
– A mennyországba! – vigyorgott rám.

Szombaton délután ötkor kezdődött a munka-


időm, és annak ellenére, hogy minden tagomban
izomlázat éreztem, igyekeztem egy teljesen össze-
szedett nő benyomását kelteni. Példaértékű hozzáál-
lással és szorgalommal próbáltam palástolni, hogy
gyakorlatilag mozdulni sem bírok.
Nathan nehezen, de elfogadta, hogy az estémet a
bárban fogom tölteni, és miután hazahozott, ő is ha-
zament. Nem búcsúztunk hosszan, nem beszéltünk
meg semmit, csak szorosan megölelt, és olyan finom
csókot lehelt a számra, amivel elérte, hogy kizárólag
erre tudjak gondolni egész munkaidő alatt. Még a
neve felidézése is mosolyt csalt az arcomra, amit a
főnököm nem is állt meg szó nélkül.
– Le se tudnád tagadni, hogy mivel telt a napod –
mondta Mason úgy, hogy közben rám sem nézett, de
láttam, hogy vigyorog.
– Nem is akarom – vágtam vissza.
– Legalább benned nincs felgyülemlett feszültség,
ellenben velem. Meg kell látogatnom Rosie-t.
Miközben beszélt, körülnézett a helyiségben.
– Lassan beindul az este.
Én is nagy levegőt vettem, majd kifújtam. Nem
akartam, hogy lássa rajtam, mennyire nem vágyom
most egy kisebb tömegre. De tettem, amit tennem
kellett. A ledolgozott órák száma azonban nevetsé-
gesen lassan növekedett. Bizonyára ezzel vezekel-
tem, amiért az egész napot szórakozással töltöttem,
és hagytam magamat kényeztetni.
Mason és Riri folyamatosan zenéltek, most kivéte-
lesen nem a gyakorlás miatt, hanem a vendégek szó-
rakoztatására, aminek kifejezetten örültem.
Tizenegy órakor rezgett a telefon a zsebemben.
Szétnéztem, hogy megbizonyosodjam róla, senki
nem figyel, és a pult alatt elolvastam az üzenetet.
Nathan: Velem alszol ma?
Hazudnék, ha azt mondanám, nem dobbant na-
gyot a szívem. Gyorsan pötyögtem is a választ.
Én: Mire én ágyba kerülök, inkább lesz reggel,
mint este...
A válaszát már nem tudtam elolvasni, mert Jayden
mellettem termett, és leadta a következő rendelést,
így gyorsan zsebre vágtam a telefont, és az italok felé
fordultam. De a választ jelző rezgés csak nem ha-
gyott nyugodni, és győzött a kíváncsiságom, mert a
vodkásüveg helyett a telefonért nyúltam.
Nathan: Pedig alig várom, hogy kihámozzalak a
kék ruhádból, és újra felfalhassalak.
Lassan felemeltem a fejem, és szétnéztem. Itt kell
lennie, hiszen honnan tudná, milyen színű ruha van
rajtam? Nem is kellett sok, hogy a bejáratnál ácsin-
gózó Nathan szemébe fúródjon a tekintetem. Egé-
szen addig fogva tartotta a pillantásomat, amíg a
pulthoz nem ért.
– Akkor itt megvárlak, ha nem gond – kacsintott
rám.
Ó, hogy a szentségit!
Elakadt a szavam. Szerencse, hogy Jayden rám
szólt, hogy töltsék a kezemben lévő vodkásüvegből,
amit kétségbeesetten marokra fogtam, és csak re-
méltem, hogy nem fog kicsúszni a gyenge ujjaim kö-
zül. Bontottam Nathannel a szemkontaktust, és
igyekeztem összeszedni magam, mert a tény, hogy
megjelent előttem, nem kell hogy megbénítson. Ne-
hogy már a puszta jelenléte elég legyen hozzá, hogy
elolvadjak! Igenis ellen tudok állni ennek a szívdög-
lesztő pasinak itt velem szemben.
– Kérhetnék egy...? – kezdte, miközben a nyakát
nyújtogatva elnézett mellettem.
Kiálltam a képből, hogy jobban lássa a kínálatot,
pedig szívesen ragasztottam volna címkét magamra,
jelezve, hogy akár engem is kérhet. Elvitelre, vagy
helyben fogyasztva.
Basszus.
Néhány gondolatsorral ezelőtt még arról győzköd-
tem magam, hogy nem leszek folyékony állagú, ha
rám néz...
– Ajánlhatok egy Jamesont? – kérdeztem jó pultos
lévén.
Elmosolyodott.
– Egy sör most elég lesz.
Ó, szóval józan akar maradni. Nem baj. Majd én
mindjárt lehúzok valamit, amitől megnyugszom.
Ó, nem, nem, nem! Nem szabad innom! Ha gátlá-
soktól mentesen beszélgetek ezzel a pasival, az
egyenlő azzal, mintha az agyam kéjenc kis rejtett zu-
gát szélesre tárnám előtte. Sajnos fogalmam sincs,
hogy kezdjek bele egy normális kommunikációba. A
legjobb lesz, ha ráhagyom. Akkor csak hárítanom
kell, és az menni fog.
Kitöltöttem neki egy Heineként, mire rám kacsin-
tott, és vörös fejjel rámosolyogtam.
Ennyit a technikámról. Ha nem sorakozik fel mö-
gém az FBI terrorelhárítási csoportja erősítés gya-
nánt, én nemsokára újra Nathan karjában kötök ki.
– Egy pillanat – szóltam oda neki, mert egy másik
vendég is intett.
Kiszolgáltam őt és még rajta kívül két embert, de
amikor újra Nathan elé értem, szélsebesen lehup-
pant mellé Riri, és az ilyenkor szokásos italát kérte,
azaz egy émelyítő trópusi gyümölcsös koktélt, ami-
nek a látványától is görcsbe rándult a gyomrom.
– Mason mondta, hogy itt van az állatira szexi fő-
nököd, akivel összejöttél – kiáltotta nekem, amitől
mozdulat közben megálltam. Nagy szerencsém, hogy
épp háttal voltam nekik, mert egyikőjük sem látta az
arckifejezésemet.
Ez komoly? Riri épp most akar jópofizni és barát-
kozni velem? Ez annyira jellemző! Valaki mindig be-
éget.
Próbáltam semleges arckifejezéssel feléjük for-
dulni, de Riri nem adta fel a barátkozási kísérletet.
– Kíváncsi lennék, hogy tényleg olyan dugnivalón
helyes-e -kontrázott rá, miközben a vendégek felé
nyújtogatta a nyakát, és a jelenlévők között keres-
gélt.
Ha csak az egyik jelző hagyta volna el a száját, az is
épp elég kínos lett volna, de a kettő együtt...
Nem szépítek. Lángolt a fejem.
– Merre van? – tudakolta.
Rámutattam a mellette ülő, vigyorgó pasira.
– Itt – válaszoltam kurtán, mire a szája elé kapta a
kezét.
Hát leesett neki végre...
– Huh, bocsi... – szabadkozott, majd Nathan felé
nyújtotta a kezét, és bemutatkozott. – Én vagyok a
legkellemetlenebb pontja az estéteknek – tette hozzá
sajnálkozóan, majd rám nézett, miután Nathan is
bemutatkozott neki.
– Amúgy tényleg szexi... – kacsintott, és a koktélját
felemelve elsétált a pulttól.
Legszívesebben addig szorítottam volna a nyakát,
amíg őszintén bocsánatot nem kér, merthogy ezt
nem fogja elintézni az előbbi bocsival, azt garantá-
lom!
Nathan szája viszont szélesre húzódott, úgy mo-
solygott.
– Ne légy zavarban – szólt oda, miközben próbált
közelebb hajolni hozzám, majd a pultra támaszkod-
va folytatta: – Nem vettem sértésnek.
– Marha vicces vagy – forgattam a szemem.
A távolban láttam, ahogy Riri elkapja Mason kar-
ját, majd súg neki valamit, amin hangosan nevetnek,
ezután pedig mindketten rám néztek.
Reméltem, hogy hamarosan összeesnek, mert ak-
kor bebizonyosodna, hogy képes vagyok tekintettel
ölni.
Jayden ismét megjelent, és további két fazon fog-
lalt helyet a pultnál. Minden kétséget kizáróan ez a
mai nap volt a legkeményebb, amióta itt dolgoztam.
És nemcsak azért, mert a velem szemben ülő pasi
megállás nélkül engem bámult, aminek következté-
ben mérhetetlen zavarban voltam, hanem azért is,
mert még sosem volt ennyi vendég, akit ki kellett
szolgálnom. Jayden keze is megállás nélkül járt, majd
egyszer csak feltűnésmentesen odahajolt hozzám, és
a fülembe súgta, miközben egy italért nyúlt:
– Nem is tudtam, hogy vendéged lesz...
Nathan felé sandított, aki kivételesen a zenészek
irányába nézett, és az előadást élvezte.
– Ami azt illeti, én sem tudtam – válaszoltam
Jaydennek.
– Rendesen teper ez a pasi – kacsintott rám, majd
a szeme Nathanen időzött el egy ideig. – Először az
autó, most pedig személyesen is megjelenik... Adok
egy jó tanácsot, cica. Minél jobban húzd el a dolgot,
oké? Ne add oda magad neki, mert minél tovább ta-
gadod meg tőle, amire vágyik, annál jobban fogja
akarni.
Megrökönyödve felnevettem. Ezzel a mondattal
kicsit elkésett. Egészen pontosan két évet.
– Rajta leszek – válaszoltam kacsintva.
Sosem voltam az a kitárulkozós típus, és most sem
állt szándékomban kiadni magam Jaydennek.
Az idő innentől fogva már nem kínzó lassúsággal
telt, hanem felpörgött, és szédületes gyorsasággal
haladt. Alig tudtam a vendégemre figyelni, néhány
bocsanátkérő pillantástól eltekintve. De Nathan nem
tűnt morcosnak a helyzet miatt, inkább próbálta
magát jól érezni, annak ellenére, hogy csak két női
tekintet szegeződött rá, a többi a meleg pasiké volt.
– Mikor végzel? Van szüneted? – kérdezte, amikor
végre odaértem hozzá.
– Nincs – hazudtam. – Addig vagyok, amíg Mason
azt nem mondja, hogy mehetek. Ő a főnök.
Az említett személy felé biccentettem, aki az utol-
só szám után felállt, és elindult hozzánk, hogy tölt-
sön magának egy italt. Futólag felmérte a vendégek
számát, mert hajnali egy óra ellenére még meglehe-
tősen sokan tértek be és foglaltak helyet az éppen
megüresedő asztaloknál.
– Úgy hallottam, veled kell egyezkednem, ha pihe-
nőidőt szeretnék kérni a hölgynek – fordult felé Nat-
han.
Mason összeráncolt homlokkal nézett rám. Fur-
csállotta, hogy ilyet állítottam, holott bármikor kér-
hetnék pihenőidőt, ha szükségét érezném. Erősen
gondolkodott, hogy megfejtse az okát, miért nem
árultam el ezt Nathannek. Szerencsére nem villogott
mögöttem a háttérben semmilyen hirdetőtábla azzal
a felirattal, hogy betojtam.
– Pontosan! – szólt Mason, mire kifújtam az eddig
bent tartott levegőt. Végre-valahára kiállt értem. –
De ha besegítesz neki, hamarabb szabadul.
– Micsoda? – kérdeztem felháborodva.
Ennyit a baráti összetartásról. Komolyan fontoló-
ra vettem, hogy most már neki is elkapom a nyakát.
– Semmi gond! – kiáltotta vigyorogva Nathan, és
mielőtt bármit reagálhattam volna, felállt a székből.
– Mit kell tennem? – kérdezte teljesen átszellemülve.
– Amit ő mond – válaszolta a főnököm rám sandít-
va, miközben cinkosan összemosolyogtak.
Értem én, hogy helyes a pasi, de ennyire nem kel-
lene elájulnia tőle... mindenkinek!
Mason a pult végére mutatott, és mindketten elin-
dultak arra. Beengedte a felségterületemre, a bizton-
ságot nyújtó bútordarab mögé, a védőbúra alá, és
amikor Nathan odaért mellém, én már erősen izzad-
ni kezdtem. Besűrűsödött a levegő körülöttem, és
nem létezett olyan izzadásgátló, amivel ezt kivédhet-
tem volna.
Cseszd meg, Mason...
Eddig keménynek éreztem magam, de most úgy
remegtem, mint a velő, amit most készülnek rákenni
egy szelet pirítósra.
– Helena, mi legyen a stratégiánk? – kérdezte tő-
lem Nathan, és a vendégekre mutatott.
Megvontam a vállam. Tippem sem volt, és levegőt
se tudtam venni.
– Azt hiszem, jobb, ha te felveszed a rendelést, én
pedig elkészítem az italokat, mit szólsz? – fogott bele
az ötletelésbe. -Arról fogalmam sincs, mi mennyibe
kerül, de az italokat ismerem. – A szemem az övét
kutatta. – Megfelel?
Bólogattam.
Nagy levegőt vett, miközben próbálta feltérképez-
ni mit merre talál.
– Akkor húzzunk bele, nem akarom, hogy Mason
idő előtt elhajtson a picsába. Nekünk – mutatott fel-
váltva hol rám, hol magára – még dolgunk van.
Így hát felkapartam a földről az állam, és a vendé-
gekre siklott a tekintetem.
– Mit adhatok? – kérdeztem az előttem állótól
olyan zavarban, amilyenben még Bili Clinton sem
volt a Lewinsky-ügy után.
A rendelés leadását követően átadtam Nathannek
az infót.
– Egy Jameson rendel.
Megmosolyogtam a lelkesedését, mivel már pat-
tant is, és elmart egy üveget a tükrös bárszekrény-
ből. Már soroltam is neki a következő rendeléseket,
amikor megláttam, hogy mit művel.
– Nathan! – kiáltottam rá, mire megállt a mozdulat
közben. Kíváncsian nézett rám, el sem tudta képzel-
ni, mi a bajom. -Nem szemmértékre dolgozunk!
Mérd ki az italt, mielőtt kitöltőd – mutattam a há-
romnegyedig töltött whiskyspohárra.
– De Jayden se méregeti... – védekezett.
Jó megfigyelő volt, az biztos, de Jayden nem ma
kezdte a szakmát.
– Az egy dolog, de ha te kétszer annyi adagot töl-
tesz a poharakba, mint amit a vendég kifizet, akkor
nem sokáig maradhatsz mellettem.
Rövid hezitálás után a pasi elé tolta az italt.
– A vendégem vagy – mondta neki, és benyúlt a
zsebébe, majd egypár bankót rakott elém a pultra.
Meredten néztem rá.
– Így jó lesz?
Remélem, sikerült megdöbbentenem, amikor fel-
markoltam a pénzt, és zokszó nélkül eltettem.
– Sokba fog neked kerülni ez az este...
– Minden centje megéri – vigyorgott rám.
Nekem nemkülönben!
Maradjunk annyiban, hogy a kézremegésemen
nem sikerült felülkerekednem, és azon az érzésen
sem, hogy folyamatosan a szájára akartam tapadni.
Nem voltam képes nem arra figyelni, és fantáziáim...
Ő sem volt szemérmes, és a köztünk lévő távolsá-
got folyamatosan áthidalta, például egy finom kis
érintéssel a derekamon, amikor elment mögöttem,
vagy amikor mindketten a pohárért nyúltunk, meg-
simogatta a kezemet. Ha ezeket a jeleneteket egy
filmben láttam volna, borzasztóan csöpögősnek talá-
lom, de így átélve teljesen más hatást keltett. Bejött
nekem. Méghozzá nagyon! Elképesztő, hogy az em-
ber mi mindent meg tud szeretni egy villámcsapásra.
Igaz, ha másvalaki próbál így közeledni felém, a hi-
deg kirázott volna tőle. Jelen esetben viszont azért
állt rajtam a pihe mindenütt, mert fel voltam töltve
energiával.
Egészen hajnali háromig folytattuk így a kiszolgá-
lást, kacérkodva, vidáman, néha egymáshoz dörgö-
lőzve.
– Innentől átveszem, szabad vagy – mondta Mason
váratlanul mögöttem.
– Biztos? – kérdeztem, mert elég sokan ültek még
az asztaloknál.
A tény, hogy innentől kettesben leszek Nathannel,
aggodalommal töltött el. Nem azért aggódtam, hogy
milyen élményekben lesz részem, mert azt pontosan
tudtam, hogy kényeztetni fog, hanem attól féltem,
hogy az érzelmeim rám szakadnak közben. Sosem
hittem a nagy találkozásban. Az egyéjszakás kalan-
dokban meg végképp nem. Erre tessék. A kettő egy-
szerre jött, karöltve. A sorsnak van egy olyasfajta
humora, amiért, ha testet öltene, én lennék az első,
aki pofán vágnám. Nem mondom, hogy megnevettet,
inkább jól megszívat vele.
Nathan felé sandítottam, aki még lelkesen a helyé-
re rakott pár üveg italt. Ahogy bámultam rá, már
nem is átkoztam annyira a sorsot.
– Akkor? – nézett rám kérdőn.
– Mehetünk – válaszoltam.
Ebben a pillanatban magához rántott, és megcsó-
kolt ott a pult mögött, olyan követelőző vággyal,
hogy majdnem felnyögtem.
– A folytatásra nem vagyok kíváncsi – szólalt meg
Mason mellettem, és kitessékelt bennünket. – Azt
majd máshol csináljátok.
Nathan hamiskás mosolyát látva nekem is széles
vigyorra húzódott a szám.
– Megduglak a zongoráján – mondta, de Mason fe-
nyegetően ránk förmedt.
– Hallottam, basszátok meg! – Érezhetően kiakadt,
és a féltett kincsére nézett, majd vissza ránk. – Ah-
hoz senki sem érhet hozzá!
Nathannel hangosan felnevettünk.
– Gyere... – szagolt mélyen a hajamba, amint meg-
ölelt. -Hagyjuk itt ezt a sóher faszt.
– Ezt is hallottam!
– És ezt látod? – emelte fel a középső ujját, ahogy
kifelé sétáltunk a bárból.
– Hé, szépfiú! – kiáltott Mason utánunk, mire Nat-
han kissé felé fordult.
– Ilyet itt ne mutogass! – nevetett, és széttárta a
kezét. – Lesz rá jelentkező bőven – utalt arra, hogy
az előbb Nathan finoman azt üzente neki, hogy kapja
be.
Annyira nevettem, hogy majdnem megfulladtam.
Ezek ketten szépen egymásra találtak, ami a vérszí-
vást illeti. Még akkor is mosolyogtam, amikor egy
gyors zuhanyzást követően ágyba bújtam, és Nathan
meleg testéhez simultam, aki már majdnem aludt.
Behunyt szemmel feküdt, és két kezét a feje alá
téve szuszogott. A mellkasára hajtottam a fejemet, és
meztelen bőrét cirógattam. Szerettem az illatát. Be-
hunyt szemmel szívtam magamba mindent, amit ez
a pillanat adhatott. Olyan megnyugtató volt! Olyan
tiszta, és olyan kétségtelenül tökéletes.
Halkan és elégedetten morgott, ahogy a kezemmel
köröket rajzoltam a kidomborodó mellizmára.
– Nathan?
– Hm? – kérdezett vissza úgy, mint aki tényleg ál-
mában dünnyög csak.
Félve az ajkamba haraptam a kérdésem előtt, ami
végül halk suttogás formájában hagyta el a számat.
– Mi vagyok én neked?
Éreztem, ahogy megemelkedik a mellkasa, de a vá-
lasza kicsit váratott magára. A kezével a hajamhoz
ért, és megcirógatta.
– Az igazi – válaszolta sóhajtva, aminek a hatására
ledermedtem. Kikerekedett szemmel és teljesen le-
taglózva bámultam a halványan megvilágított háló
falát. Meg sem mertem mozdulni. Reagálni sem tud-
tam.
Most tényleg álmában beszél, vagy egész egysze-
rűen én merültem álomba, és kényeztetem magam a
szavaival? Az igazi? Én? Helena Jones?
Atyaisten.
Sosem hittem, hogy ez a pasi, akinek nem tudtam
ellenállni, hasonlóan gondol rám, mint én őrá. Ked-
vem lett volna most azonnal felkelni, és örömtáncot
járni. Ugrálni. Sikítozni. Ehelyett csendben marad-
tam, és boldogan hallgattam, ahogy veszi a levegőt.
Próbáltam erre koncentrálni, és álomba merülni.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Nathan

Két évvel korábban

Hajnalodott, de mi még mindig ébren voltunk. A


mellkasomon pihenő nő vállát cirógattam, és mélyen
beszívtam az illatát. Fenséges volt. Ő válaszul halkan
nyöszörgött az ujjaim kényeztető mozdulataira. Ez a
hang mosolyra késztetett. Imádtam.
– Az autók iránti szenvedélyem – mondtam hal-
kan, amire felemelte a fejét, és összehúzott szemöl-
dökkel rám nézett. – A hibáimra voltál kíváncsi ko-
rábban – magyaráztam. – Soha senki nem érhet a
gyűjteményemhez. Ezek a legféltettebb kincseim.
– Ez a legnagyobb hibád? – mosolygott, miközben
az állát megtámasztotta a mellkasomon.
– Igen.
– Hát... egy ilyen megrögzött autóimádót minden
bizonnyal rémesen fogok utálni. Borzasztó egy tulaj-
donság – nevetett. -Már most kiábrándultam belőled.
– Akkor ezen sürgősen változtatnunk kell!
Megragadtam és magam alá gyűrtem. Ahogy fölé
tornyosultam és csókokkal halmoztam el a nyakát,
máris ágaskodni kezdtem odalent. Úgy látszik, a far-
kam hasonlóan lelkes volt, mint jómagam. Fene nagy
étvágyam lett, amióta megízleltem ezt a nőt. Mert
onnantól fogva, hogy a nyelvemmel érintettem a tes-
tét, egyre inkább fel akartam falni. Legfőképp oda-
lent.
Alighogy a lába közé temetkeztem, és kényeztetni
kezdtem, máris akcióra készen állt a legnemesebb
testrészem. Ezt köszönhettem azoknak az elfúló
nyögéseknek, amik elhagyták a száját, illetve a teste
reakcióinak. Akárhol érintettem, libabőrös lett. És ez
kurvára bejött nekem. Annyira érzékeny volt min-
denütt, és olyan könnyű volt vele játszadoznom!
Hosszan elnyújtottam az orgazmushoz vezető utat.
Amint éreztem, hogy megfeszül a teste, és kétségbe-
esetten markolni kezdte a hajamat, abbahagytam a
nyelvem játékát, és azonnal beléhatoltam. A forrósá-
ga és a szűk hüvelye, ami körülölelt, teljesen ámu-
latba ejtett. Érezni őt, amint a vágytól megfeszül a
teste, és a teljes odaadás tükröződik a tekintetében...
képtelen voltam megálljt parancsolni a közben feltö-
rő érzéseknek. Azoknak, amelyek azt súgták, hogy ne
engedjem el őt...
TIZENÖTÖDIK FEJEZET

HELENA

A következő hét eléggé megerőltető volt, alig bír-


tam a tempót. Kaptam néhány szerkesztésre váró
anyagot a közvetlen felettesemtől, csütörtökön haza
is kellett vinnem belőle, mert nem végeztem az ösz-
szessel munkaidőben. Mason egyáltalán nem volt
tekintettel arra, hogy szinte csak beestem az ajtón a
bárban lévő második műszakomra, mert kíméletle-
nül tanított és dolgoztatott. Este pedig... Nathan volt
az, aki megdolgoztatott... Erről ennyit.
Ha lenne rajtam egy ikon, ami mutatná az energia-
szintemet, már régen jelzett volna, hogy váltsak ta-
karékos üzemmódra. De nem lehetett.
Az, hogy Nathan minden estéjét velem töltötte,
nagyon is jó hatással volt rám. Egész egyszerűen
működött a dolog kettőnk között. Nem agyaltunk
rajta, hogy miként és hogyan viselkedünk, ahogy
azon sem, hogy mit csinálunk, és azt miféle érzel-
mekkel tesszük... csak élveztük a közös pillanatok
nyújtotta örömöt. A PieceOfMindnál egyáltalán nem
kommunikáltunk személyesen, csak e-mailek formá-
jában tartottuk a kapcsolatot, ügyelve a munkahelyi
hivatalos megszólítási formára.
így volt ez egészen a következő hét szerdájáig,
amikor is a pulyka húsos szendvicsemet majszoltam,
és azt hittem, megakad a torkomon a falat, ahogy
megnyitottam a levelezést a gépemen. Korábban egy
olyan sajtónyilatkozatot küldtem át Nathannek,
amihez nem sokat tudtam szakmailag hozzátenni,
csak formailag szerkesztettem meg a szövegét, ezért
megkértem, hogy adja ki másnak ezt az egy felada-
tot.
Tárgy: alárendelt
Kedves Miss Jones!
Felhívom a figyelmét a tárgyban szereplő szó je-
lentésére. Én utasítom valamire, maga pedig nem
ellenkezik, csak megcsinálja.
Mr. Hamphton
Azt a kicseszett rohadt eget!
Kétszer is átfutottam a sorokat, míg meggyőződ-
tem arról, hogy nem az elmém beteges játéka ez.
Összeszűkült a szemem, ahogy a válaszomat pötyög-
tem.
Tárgy: beosztott
Tisztelt Mr. Hamphton!
A figyelmébe ajánlom nyelvünk értelmező
kéziszótárát. Az alárendelt nem megfelelő jelző a
személyemre.
Ms. Jones
Pillanatokon belül érkezett is a válasz.
Tárgy: az alkalmazott
Kedves Miss Jones!
Az alárendelt szó teljesen helytállónak bizonyul,
tekintve a beosztását. Hiszen a szó egyértelműen ar-
ra utal, hogy maga egy vezető hatáskörébe helyezett
személy, aki felett irányítást gyakorolnak. Szóval te-
gye szépen, amit kérek, és ne ellenkezzen.
Mr. Hamphton
Erre már letettem a szendvicsemet, és bátorsággal
felvértezve nyúltam a billentyűkhöz, mert nem tud-
tam szó nélkül hagyni ennek az arrogáns seggfejnek
a levelét.
Tárgy: demokratikus
Tiszteletre nem méltó Mr. Hamphton!
A tárgyban megjelölt szót ismeri? Feltételezem,
nem, de felhívom a figyelmét arra, hogy egy jó veze-
tő bevonja a beosztottját a döntésekbe, támogatja őt,
és hagyja érvényesülni.
Ms. Jones
Ugyancsak rövid reakcióidővel válaszolt is.
Tárgy: parttalan vita
Még mindig kedves Miss Jones!
A demokratikus szó két oldaláról ismeretes. Maga
a vezető felőlit mutatta be, de én felhívom a figyel-
mét a beosztott viselkedésére is, aki önálló és nyitott
a főnöke felé. Megkérem ismét, hogy gondolja át, mi-
ért is hadakozunk, amikor közös a célunk. Szóval te-
gyen, amit jónak lát, ez úgyse lesz másként. Magát
akarom a munkára (is). Ne ellenkezzen tovább.
Mr. Hamphton
– Zavarok? – szólt egy ismerős hang, amitől össze-
rezzentem, alighogy megválaszoltam Nathan levelét.
– Camie! – mosolyogtam a barátnőmre, aki kíván-
csian nézett a monitoromra, s bár nem sok mindent
látott rajta, de biztos voltam benne, hogy az arcom-
ról mindent leolvasott. – Mi járatban erre? – Me-
gyünk a csajokkal ebédelni, és gondoltam, megkér-
dezem, hogy velünk tartasz-e.
A szendvicsem maradékára pillantott.
– Egy perce tettem le – magyaráztam neki.
Megvonta a vállát, és gyorsan témát váltott.
Tudtam, hogy nem az ebéden van itt a hangsúly!
– Mesélned kell – mondta, majd fél fenékkel ráült
az asztalom szélére, és karba font kézzel méregetett.
Körbepillantottam, mert nem akartam, hogy bárki
fültanúja legyen a beszélgetésünknek.
– Mire vagy kíváncsi?
Ő is körbepillantott.
– Inkább menjünk, kávézzunk egyet, és közben
mindent kiszedek belőled. Alig találkozunk, tudni
akarom, mi történik veled – javasolta, és közben be-
lém karolt, ahogy a lift felé igyekeztünk.
– Hova viszel? – értetlenkedtem, hiszen minden
emeleten volt egy étkezésre alkalmas helyiség, ahol
nyugodtan lehetett kávézni.
– A sarkon van egy jó presszó. Legalább odáig gye-
re el. És mesélj!
Válasz helyett beléptem a felvonóba, és nagyot
sóhajtottam.
– Nem tudom, hol kezdjem...
Camie felnevetett.
– Az elején.
Néhány lépés után odaértünk az említett helyhez,
és amikor leültünk az egyik asztalnál, Camie rögtön
szóra akart bírni, miután kihozták a rendelésünket.
– Kíváncsian várom – mosolygott rám a kávéscsé-
sze mögül.
Hangosan kifújtam a levegőt.
– A képlet nagyon egyszerű. Újra összejöttünk, és
én ugyanolyan intenzíven reagálok rá, mint két éve.
– Szóval... – kezdte, de megvárta, hogy én fejezzem
be a mondatot.
– Igen. Azt hiszem, ebből a játékból nem marad ki
a szívem sem.
Most ő volt az, aki nagy levegőt vett.
– Hűha!
Vágtam egy fintort.
– Hűha, bizony.
– Azért kérlek, légy óvatos! Tudnod kell, hogy
Nathan az a típusú pasi, akit ha megkérdezel, hogy
hány nővel volt dolga, visszakérdez, hogy ma?
Sejtettem, hogy korábban miért használta rá a
szoknyapecér jelzőt, de ezt így konkrétan csak most
hozta a tudtomra. És nem értettem, miért keltett
ilyen rossz érzést bennem...
– De ezt nem azért mondtam, hogy elrontsam a
hangulatodat!
– tette hozzá gyorsan. – Mert meg kell hogy mond-
jam, Nathan igencsak sokat beszél rólad. – Felneve-
tett. – Igazából már nem is nagyon tud másról be-
szélni.
Ezzel sikerült mosolyt csalnia az arcomra.
– Én csak azt tudom, hogy mit kapok tőle, és hogy
azzal milyen hatást ér el nálam. – Belekortyoltam a
kávémba. – És az nagyon tetszik nekem.
Ekkor Camie telefonja megcsörrent, és ahogy a ki-
jelzőt meglátva elmosolyodott, rögtön tudtam, ki
hívta.
– Ne haragudj – szólt, és már fel is vette, mielőtt
megvontam volna a vállamat, jelezve, hogy engem
nem zavar, ha báj cseveg a szerelmével.
– Szia! – szólt bele a telefonba. – Igen, mindjárt
megyek, csak kijöttem a sarki kávézóba Helénával...
Hogy mi? Merre? Á, már látlak! – mondta, miközben
kiintegetett a kirakati üvegen.
Az én szemem is a közelgő alakra siklott, de ahogy
kitisztult előttem a kép, és rájöttem, hogy Miguel
nem egyedül siet felénk, el is kaptam a pillantáso-
mat.
– Ez remek, bassza meg... – szitkozódtam félhan-
gosan, és fészkelődni kezdtem, miközben Miguel és
Nathan belépett a kávézó ajtaján, és egyből lehup-
pantak velünk szemben.
Nathan széles mosolyától egyáltalán nem jöttem
zavarba, és még véletlenül sem vörösödtem el. Vagy
legalábbis ezekkel a hazugságokkal próbáltam ma-
gam nyugtatni.
Amikor odajött hozzánk a pincér, Miguel egyből
elkérte az étlapot. Camie értetlenül bámult rá.
– Miguel, ez csak egy kávézó – mondta, és felemel-
te a poharát, hogy pontosan jelezze, mire is gondolt.
– Itt nincs steak és ahhoz hasonló főétel – nevetett.
Miguel arcán olyan kifejezés jelent meg, amelyet
nem lehet pontosan leírni. De ha megpróbálkoznék
vele, akkor biztosan az elképedt és a totál kiakadt
szavakat használnám.
– Hát az rohadt jó – szólt végül. – Márpedig én
éhes vagyok. Ti ettetek? – kérdezte.
– Még nem – válaszolt Camie, mire én azt düny-
nyögtem, hogy egy pulykás szendvicsen már túl va-
gyok, de mintha senki se hallotta volna, mert Nathan
felpattant, és elénk tárta az ötletét.
– Akkor húzzunk innen!
Miguel követte a példáját.
– Remek ötlet. Menjünk, tömjük meg a csajokat. –
A mondata közben Camie-re kacsintott, akinek ha-
sonlóan lángvörös lett az arca, mint nekem.
Felálltunk mi is, és ezzel beleegyezésünket adtuk a
dologra. Bárhogy is értették...
Két kocsival mentünk négyen, tekintve, hogy egyi-
kőjük autójában sem volt két ülésnél több. Épphogy
beültem a Chironba, Nathan még odaszólt Miguelnek
a parkolóban:
– Ott találkozunk, mi teszünk egy kis kitérőt.
Miguel mosolyra húzta a száját, és beült a
Mustangba.
Nagyot nyeltem.
– Nem kell aggódnod – szólt Nathan, amikor be-
pattant mellém, és végigsimította a combomat. Me-
leg tenyerének érzése nyugalommal töltött el.
– Már miért kellene? – kérdeztem vissza Mr. Arc-
ról Olvasótól.
– Hát... – kezdte, és beindította az autót – mert
most én viszlek el egy körre.
Oké. Akkor most már aggódom.
Három rövid utca és pár kanyar után rám nézett,
és megkérdezte:
– Látod azokat a fákat?
Az elhagyatott gyárhoz vezető útra és az azt sze-
gélyező fásgazos területre néztem.
– Persze.
– Mindjárt nem fogod.
Mielőtt elöntött volna a pánik, azt érzékeltem,
hogy egy pillanatra megállunk. Nathan szétnézett, és
vele együtt én is, mintha tudnám, mit is kellene néz-
nem. Megnyomott egy gombot az autón, majd a gáz-
pedálra taposott. Nem mozdultunk, csak álltunk egy
helyben, miközben a motor fordulatszámmérője
szépen kúszott felfelé. Ekkor már meg kellett, hogy
markoljak valamit, mert egyre inkább éreztem, hogy
baj lesz. És akkor a legváratlanabb pillanatban kilőt-
tünk. Olyan robajjal lódult meg az autó, hogy ha
akartam volna se bírom ki sikítás nélkül. De történe-
tesen nem is akartam. Isten lássa lelkem, nem va-
gyok egy beszari csaj, de amikor a biztonsági öv erő-
sen rám feszült, és hatalmas nyomással az ülésbe
préselődtem, ha nem tudtam volna, hogy egy autó-
ban ülök, azt hiszem, magasan felszállunk az ég felé.
De ez a dög az úton maradt.
Istenem, áfák!
Hol vannak azok az átkozott fák ebben az elmosó-
dott képben?
Amikor már a szememet se mertem kinyitni, érez-
tem, hogy visszalassulunk. Díjaztam, hogy a mellka-
som képes újra mozgást végezni.
– Na, milyen volt? – kérdezte ekkor Nathan.
– Ne szólj hozzám – válaszoltam mérgesen.
Felnevetett.
– Most mi van?
– Hánynom kell.
Erre már elsápadt.
– Baszki.
Gyorsan megállt és kipattant az autóból, majd fel-
rántotta az én oldalam felőli ajtót. Kioldotta a biz-
tonsági övét, és szinte kiemelt az ülésből.
Igazából csak émelyegtem, de a biztonság kedvé-
ért jobbnak láttam, ha előre tájékoztatom a vezetési
stílusa okozta rosszullétemről. Mert olyan gyenge
lettem, hogy össze kellett kanalaznia. Nagyokat léle-
geztem a térdemre támaszkodva az utcaszegély fölé
hajolva. Ő közben a hátamat simogatta.
– Azt hittem, a buzi gyerek is meghajtotta alattad.
– Ó, istenem, ne hívd így! – nyögtem megbotrán-
kozva.
– De hát buzi.
– Masonnek hívják. – Felegyenesedtem. – És több
közös tulajdonságotok van, mint azt hinnéd.
Erre felhördült.
– Azt kizártnak tartom.
– Pedig mind a kettőtöket beperelhetném, amiért
az életemet veszélyeztettétek – szúrtam oda neki, és
az autóhoz léptem.
– De én jobb voltam?
A szememet forgattam a mondatára.
– Miatta még nem hánytam.
Bár Nathan miatt se, de nagyon közel álltam hoz-
zá.
– Akkor jobb – vigyorgott. – Mire az étteremhez
érünk, megnyugszik a gyomrod – magyarázta.
Megnyugszik. Persze. Ha adok neked egy pofont,
esetleg attól.
– Most ne beszéljünk a kajáról. Csak óvatosan lépj
a gázra.
– Parancs, értettem – szólt, és újra rám vigyorgott.
– Ezúttal szigorúan városi tempóban fogok vezetni –
tette hozzá.
Nem sokkal később az étteremben ültünk, és va-
lami csoda folytán Nathannek lett igaza, mert a
gyomrom egész hamar nyugalomra talált, és megle-
hetősen jó étvággyal ettem, ahogy a körülöttem lé-
vők is. Nem késtünk sokat, Camie-ék alig előttünk
érhettek oda, és az ételre sem kellett órákat várni.
Ettünk, nevettünk, majd egyszer csak Nathan elő-
kapta a telefonját, ami sokadszorra jelzett, és bizo-
nyára érdekelte, ki és milyen okból zaklatja. Hosszú
percekig vizslatta a kijelzőét, és ahogy lapozgatta az
üzeneteit, elmosolyodott.
– Ne haragudjatok – nézett Miguelékre. – De mu-
száj válaszolnom egy szófogadatlan beosztott levelé-
re, aki kikérte magának, hogy ő nem alárendelt.
Ó, szóval még csak most olvasta el azt a levelet,
amit indulás előtt küldtem neki... csodálkoztam is,
hogy nem jött rá válasz, de ezek szerint elfoglalt volt,
és azért maradt abba a levelezésünk.
Camie rögtön fennakadt Nathan szóhasználatán:
– Néha akkora tuskó vagy, mint a bátyád.
– Te most beszóltál nekem? – kérdezte tőle Migu-
el.
– Lehet.
– Ezt jól gondold át.
– Visszaszívtam! – vágta rá mosolyogva, majd
Nathanre nézett. – De az elejét nem. Nem kezelhetsz
így egy alkalmazottat. Ki az?
A következő pillanatban az én telefonom is jelzett,
hogy e-mailem érkezett. Minden szempár rám sze-
geződött. Benyúltam a zsebembe, és kivettem a ké-
szüléket, majd magyarázkodásba fogtam.
– Elnézést, de válaszolnom kell a zsarnok főnö-
kömnek, aki nincs tisztában bizonyos szavak jelenté-
sével.
Idegesen pötyögtem neki két szót. Konkrétan a
következőket: baszd meg. Ezután diadalittasan hát-
radőltem, és a velem szemben ülő pasira néztem, aki
úgy nyúlt a telefonjához, hogy közben nem szakítot-
ta meg velem a szemkontaktust, hiába jelzett a ké-
szülék a kezében. Majd elolvasta az üzenetemet, és
így szólt:
– Ismét elnézést, de tisztázni szeretném a hölgy-
gyel, hogy pontosan mit is kell megbasznom.
Camie eddig bírta tartani magát, és kitört belőle a
nevetés. Vele együtt nevettem én is.
Nathan pillantása rabul ejtett.
– Szóban kell válaszolnom? – kérdeztem tőle in-
cselkedve.
– Mindenképpen. Azonnal tudnom kell.
– Én viszont nem szeretném most megtudni, ha
nem probléma – szólt közbe Miguel. – Bármennyire
is nem stílusom a visszafogottság, mégse kezdek
szexuális vonatkozású társalgásba a nőmmel, ami-
kor kettőnél többen vagyunk egy asztalnál.
Nathan felállt, és felém nyújtotta a kezét.
– Gyere – kezdte, mire bátortalanul az övébe
csúsztattam az enyémet. – Üljünk át egy másik asz-
talhoz.
Miguel nem hagyta szó nélkül.
– A terem másik végébe, ha kérhetem.
– Annál sokkal messzebbre megyünk... – válaszol-
ta Nathan, és elindultunk a kijárat felé.
Alighogy kitettük a lábunkat az étteremből, máris
a számra tapadt.
– Most pedig választhatsz. Autó vagy íróasztal?
Bár ezután a csók után nekem ez az itteni asztal is
megfelelne – ajánlotta.
Önelégült mosolyát újabb csók követte, amitől is-
mételten kiszállt minden erő a lábamból. Komolyan
úgy éreztem magam, mint Bambi, az őzgida, aki új-
szülöttként próbál talpon maradni.
Mindenesetre elmondható, hogy ez az ebédidő
eléggé kitolódott...

A délutáni munkámat a bárban azzal töltöttem,


hogy egyfolytában azt bizonygattam magamnak,
hogy nem vagyok zombi, pedig mindenféle smink
nélkül is beállhattam volna élőhalottnak egy filmbe.
Iszonyatosan fáradt voltam, amit valószínűleg Ma-
son is észrevett, mert alig pár óra munka után leülte-
tett a zongorához. Nem is tiltakoztam ellene, nekem
most bármi megfelelt, ami kikapcsolódást nyújtott. A
zene pedig pontosan ezt jelentette nekem, főleg, ha
azt játszhattam, amit szerettem.
Camie mondata mélyen befúrta magát a fejembe,
és bármennyire is nem akartam, de folyamatosan
eszembe jutott. Nathan és a nőügyei. A cégnél bár-
hová mentem, bárkivel is beszéltem, előbb-utóbb
mindenkiből kibukott egy jelző erre vonatkozóan.
Nőfaló.
– Ezt idd meg! – szólt Mason, és egy gőzölgő, illa-
tos kávét tett le a zongorára.
Rosszul voltam tőle, hogy mindent a hangszerre
pakol, mintha csak egy sima bútordarab lenne, de
mivel nem én rendelkeztem felette, nem tehettem
szóvá.
– Köszönöm – válaszoltam mosolyogva, de intett,
hogy húzódjak arrébb, kitett egy kottát, majd helyet
foglalt mellettem.
– Négykezest fogunk játszani.
– Ludwig van Beethoven D-dúr szonáta négy kéz-
re – olvastam hangosan a kissé megsárgult lapon a
kotta feletti címet. A primo és secondo szólamai
egymás alatt voltak. Egy kezdő zongoristának így
könnyebb követnie, hol tart a másik. Ahogy egy új-
rakezdőnek is.
Mosolyogtam.
– Mehet? – kérdezte Mason, én pedig válaszul a
kezdő hangok fölé tettem az ujjaimat. – Szuper! – vi-
gyorgott, és belekezdtünk.
Egy újabb körre, egy újabb táncba vitt minket a
dallam, amely utat nyitott egy másik valóságba. De
már nem féltem belépni. Hagytam, hogy elérjen, és
megadtam neki magam. Megszűnt a valóság, és csak
a játékunkra koncentráltam. És Masonre. Mert
teljesen lenyűgözött a játékával.

– Az ott én vagyok? – kérdeztem vigyorogva zárás


előtt Masontől, aki épp elhaladt mellettem, és oda-
kapta a tekintetét a fényképekre, amiket nézeget-
tem.
A raktárban voltam, és miután lepakoltam egypár
rekeszt egymásról, feltűnt, hogy eltakartak néhány
régi fotót a falon. Mason reakciója viszont teljesen
ledöbbentett, mert szélsebesen ott termett, lekapta a
falról az említett képet, majd betette az íróasztal fi-
ókjába, méghozzá fejjel lefelé.
– Nem te vagy rajta – válaszolta kurtán a kérdő
pillantásomra.
– Ne szórakozz, az én vagyok. Most mi bajod?
Meggyőződésem volt, hogy csak húzni akarja a fe-
jem, mint ahogy az együtt töltött időnk nagy részé-
ben. De amikor a tenyerével megtámaszkodott az
asztallapon, és lehajtott fejjel mély lélegzetet vett,
éreztem, hogy valami komoly dolog bújhat meg a
háttérben.
– Mason... – kérleltem lágyan, és közelebb léptem
hozzá.
– Nem vagy még készen rá.
– Mire?
Újabb mély levegőt vett.
– Hogy elmondjam neked.
Értetlenül bámultam rá. Teljesen, totálisan értet-
lenül. Nem volt világos számomra, hogy miért mond-
ja nekem ezt, ahogy az sem, hogy miért lett ilyen fáj-
dalmas az arckifejezése. Félve a fiókhoz léptem, és
kivettem belőle a bekeretezett fotót.
Hagyta, hogy megtegyem. Mintha azt akarta volna,
hogy magamtól jöjjek rá arra, amit ő képtelen el-
mondani.
Mason egy szót sem szólt, én pedig elmélyültem a
gondolataimban a képen szereplő embereket bá-
mulva.
– A húgom – súgta, és közelebb hajolt, hogy lássa,
amit én. Az apja mellett állt a kislány, ahogy a tiné-
dzser Mason is.
– Van egy húgod?
Kikapta a kezemből a fényképet.
– Volt.
Visszarakta a fiókba, amit úgy bevágott, hogy
nemcsak az asztal rengett meg a hatására, hanem én
is, miután a csattanó hang a fülemben visszhangzott.
– Ahogy neked is – szúrta oda, és ellépett mellő-
lem.
Kellett pár másodperc, hogy a mondatát értel-
mezni tudjam.
– Miről beszélsz? – suttogtam magam elé.
– Mondtam, hogy nem vagy erre még felkészülve.
Ne faggass!
Azzal kilépett a raktárból, de én utána futottam.
Elkaptam a karját, amivel elértem, hogy rám nézzen.
Azt akartam, hogy lássa az arcomon a kétségbeesést,
ahogy levegőért kapkodom, és magamban imádko-
zom, hogy ne legyen igaz egy szava sem. Nem tud-
tam sokáig tartogatni a könnyemet, amit a hüvelyk-
ujjával letörölt, és magához húzott, hogy megnyug-
tasson. Óvón átölelt és vigasztalni próbált, de az én
lelkemet már elkezdte felemészteni az előbb hallott
mondata. Volt egy húgom?
– Mondd el! – nyögtem a vállába sírás közben.
– Helena... ne haragudj rám, kérlek. Nagy ostoba-
ság volt tőlem, hogy arra utaltam, hogy... neked... –
Éreztem, hogy próbálja tartani magát. – Ne kérd tő-
lem, hogy elmondjam.
– Jogom van tudni.
Sóhajtott.
Várt.
És én is vártam, amíg lassan, remegő hanggal és
elszorult torokkal végre belefogott a mesélésbe. Osz-
toztam vele a fájdalmán, pedig még nem is tudtam
semmit.
– Az a lány... Isabella... a kishúgom volt. Hatévesen
ment el tőlünk, mert egy autó elütötte. – Beszéd
közben folyamatosan simogatta a hajamat. – Rögtön
meghalt. Ő... – itt már éreztem, hogy erőt gyűjt a foly-
tatáshoz – ...ő volt a család angyalkája. Elképesztő
tehetsége volt a zongorázáshoz, szinte csak abból
álltak a napjai.
Szememmel a Steinway zongorára meredtem, és
úgy vártam a története végét.
– Négyéves volt, amikor apád megjelent. Tudtuk...
– halkult el a hangja. – Mind tudtuk, hogy az ő lánya...
Zsongani kezdett a fejem. Tompán hallottam csak
a hangját, és egyre hangosabban a szívem dobogását.
Mi... mi a fenéről beszél?
– De apád csak akkor jött rá. Pontosan emlékszem
az arcára... a felismerésre. Isabella épp játszott, ami-
kor belépett az ajtón. -Ahogy mesélte szinte láttam
magam előtt a jelenetet. Pontosan ott álltunk, ahol
mindez történt. – Először csak megállt, és hallgatta a
játékot. – Mason nagyot sóhajtott. – Csodálatos volt,
apád is tudta. Megbabonázva figyelte őt, és teljesen
magával ragadta a játéka. Aztán történt valami, mert
Isabella felemelte a fejét, és rámosolyodott. Még én
is éreztem, ahogy összekapcsolódtak. De hát a fené-
be is, pontosan olyan volt Isabel, mint te, Helena! A
te arcod tökéletes mása volt az övé.
Ahogy ezt kimondta, eltolt magától, hogy szem-
ügyre vehessen. Az én elgyötört és könnyáztatta ar-
comat.
– Ne haragudj rám, kérlek – szorított újra magá-
hoz. – Nem akartam, hogy megtudd. Amikor beléptél
ide és megláttalak, azt hittem, csak egy káprázat
vagy. Nem akartalak elengedni, mert érezni akartam
a közelségedet, és ez... ez önző dolog volt tőlem.
A mellkasába zokogtam, és megráztam a fejemet.
Hiszen ő nem tehetett semmiről.
– Tudod – folytatta –, apád valamilyen érthetetlen
okból kifolyólag kedvelte az enyémet, és egy időben
állandóan együtt jártak fellépni. Volt egy különszá-
muk is, amiben zongorával párbajoztak egymással.
Nagyon állat volt, a közönség imádta. És máig nem
értem, hogy mi történt... de az biztos, hogy anyám
szerette az apádat, és ez így elég nagy szívás volt. –
Elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. – Én
nem tudtam ilyen döbbent arcot vágni, amikor meg-
tudtam – utalt az arckifejezésemre. – Nem ismerted
az apámat. De nem csodálom, hogy anyám elcsábult
egy kedves ember közelében.
– Le kell ülnöm – szóltam, és megtámaszkodtam a
széken, hogy egy pillanatra fel tudjam dolgozni a
hallottakat.
Mason a pulthoz lépett, majd itallal a kezében
visszafordult, és leült a mellettem lévő székre. Rá-
néztem a pohárra, és azon gondolkodtam, hogy
hányszor kellene ezt a két unciát újra és újra legurí-
tani a torkomon ahhoz, hogy a ma estét kitörölhes-
sem a fejemből.
– Apám odalépett a te apádhoz, és tisztán emlék-
szem, milyen szavakat mondott... – Behunyta a sze-
mét egy pillanatra, majd összeszedetten folytatta. –
„Sosem lesz a tiéd, soha többé ne gyere ide.”
Némán bámultunk magunk elé. Nem tudtam mit
mondani. Sejtelmem sem volt erről az egészről, sok-
kolt a történet.
– Az apádat soha többé nem láttuk, az enyém pe-
dig megkapta a tökéletes gyereket, akiről mindig is
álmodott: egy tehetségeset. Nem kellett már többé
velem szenvednie, és bevallom, ez némiképp meg-
könnyebbülés volt számomra. – Kortyolt egyet, majd
folytatta. – De aztán mardosott a lelkiismeret, amiért
magára hagytam Isabellát. Megváltóként tekintettem
a húgomra, és nem akartam tudomásul venni, hogy
apám neki is ugyanúgy elveszi a gyerekkorát, mint
nekem. Inkább örültem annak, hogy felszabadultam
a rabság alól, amibe ő került helyettem. Mert a te-
hetsége lett a végzete. Apámat nem érdekelte, hogy
nem a vér szerinti lánya. Annyira akarta, hogy le-
gyen egy gyereke, aki továbbviszi a hírnevét, hogy
mellékessé vált számára ez a tény.
– Mason... – kezdtem bele halkan a mondandómba,
de a tekintete lebénított. Helyes arca eltorzult, a
mindig mosolygó szája vékony csíkká préselődött, és
a tekintete olyan mély fájdalmat mutatott, hogy le-
dermedtem tőle. De nem csak az ő fájdalma volt ha-
tással rám. Az a hír is, hogy született egy húgom, akit
még csak nem is láthattam, az, hogy apám képes volt
megcsalni anyámat... és az is rettentően bántott,
hogy egy olyan csodálatos ember, mint Mason,
mennyire kevés szeretetet kapott az apjától élete so-
rán.
– És az anyukád?
Mason arca elsápadt.
– Az ő kezéből szakította ki a húgom a sajátját,
hogy átfusson az úton... – Egy kis időre volt szüksé-
ge, hogy folytatni tudja a mondatot. – Onnantól
kezdve, hogy megtörtént a tragédia, nem tudott
együtt élni a bűntudattal, és nem szólt a világhoz egy
szót sem... A gondolatai viszont kiabáltak, ezért
gyógyszert szedett, hogy elhallgattassa a fejében a
hangokat. Aztán estéről estére egyre többet és töb-
bet, míg... egy reggel apámmal ketten maradtunk.
Döbbent csend lett a bárban. Szerettem volna
megtörni vigasztaló szavakkal, de nem tudtam mit
mondani, annyira szorította a torkomat a sok érze-
lem.
– Most... – szólalt meg végül – mennem kell,
Helena. – Felállt és tenyerével megtörölte az arcát. –
Remélem, nem foglak emiatt elveszíteni.
Nem tudtam tovább visszatartani a sírásomat. A
lelkem minden fájdalma kiszakadt erre a mondatára.
– Gyere ide... – ölelt magához, ahogy felálltam.
Csak szorított és szorított, mintha ezzel is azért kö-
nyörögne, hogy maradjak.
– Nem kérhetem rajtad számon más bűneit, Ma-
son -mondtam, amikor már bírtam hanggal. – Te... –
kerestem szememmel a tekintetét –, te vagy a leg-
nemesebb lelkű ember, akit eddig megismertem –
mondtam egyenesen a szemébe, hogy tudatosítsam
benne a szavaim súlyát. – Nem tudom, mindezt hogy
tudtad feldolgozni.
– Beethovennel – mondta és egy idézettel folytat-
ta. – „Az élet keresztjei olyanok, mint a kotta kereszt-
jei: felemelnek.” -Keserűen a pohárra nézett, majd
újra rám. – Engedj most elmenni... – próbált moso-
lyogni. – Megleszel? – kérdezte, mikor látta, hogy
egyben lehúztam a poharam tartalmát.
– Megleszek – válaszoltam, és az eltűnő alakját
néztem.
Elővettem a telefonomat, és felhívtam azt az em-
bert, akivel most mindenkinél jobban akartam be-
szélni.
– Szia, anya! – szóltam a telefonba, amikor hallot-
tam, hogy felvette.
– Helena, csak nincs valami baj?
Ekkor néztem az órára, amely hajnal egyet muta-
tott.
– Ne haragudj, de azonnal beszélnem kell veled. –
Nagy levegőt vettem. – Itt vagyok Mr. Hall bárjában.
Csend lett. Mérhetetlenül hosszú, fagyos csend.
– A Black Pianóban? – kérdezte végül. Meglepett,
hogy ismeri.
– Igen... és volt egy kép a falon... – kezdtem, de
nem bírtam ki sírás nélkül. – Amin volt egy kislány...
– Istenem, Helena... – Anyám hangja is elcsuklott. –
Akkor tudod...
Bólogattam, de nem látta.
– Miért nem mondtátok el nekünk?
– Mi csak... – remegett a hangja –, mi csak szeret-
tük volna, hogy a családunk tagja legyen. Küzdöttünk
érte, de apád... -hallottam, ahogy szipog – végül fel-
adta. Őérte. Mert nem akarta, hogy emiatt szenved-
jen az a kislány. Le kellett mondania róla, pedig már
a bíróságon volt az ügy. Azt gondoltuk, ha majd ki-
csit nagyobb lesz ahhoz, hogy megértse... akkor újra
belefogunk, de...
– Meghalt.
– Igen.
– Hogy tudsz erről így beszélni? Apa megcsalt té-
ged és...
Rögtön a szavamba vágott.
– Az az én dolgom! Az a gyerek nem tehetett
semmiről. Apád pedig... – vett egy nagy levegőt – so-
se heverte ki a halálát. Nagyobb büntetést kapott ér-
te, mint amekkorát érdemelt.
Mindketten hallgattunk, majd anyám törte meg a
csendet.
– Mikor láthatlak végre?
– Talán nem is olyan sokára – sóhajtottam.
– Várlak.
Bár ezernyi kérdés sorakozott még bennem, nem
zúdítottam rá őket.
– Rendben. Jó éjt anya... és ne haragudj, hogy fel-
keltettelek ezzel.
– Kicsim, bármikor hívhatsz. De most próbálj meg
aludni.
A lakásom felé tartva, amikor megállt a lift és ki-
nyílt az ajtaja a legfelső szinten, Nathan várt. Az aj-
tóm mellett támasztotta a falat, és unalmában a tele-
fonját nyomkodta. Ahogy meglátott, elindult felém.
Azonnal elbőgtem magam, ő pedig két tenyere kö-
zé fogta az arcomat és úgy kérdezte:
– Mi a baj?
Nem tudtam válaszolni, mázsás súlyként nehezed-
tek rám az érzések: a bánat a meglepetés örömével
keveredett, a félelem a boldogsággal, és a nyomasztó
gondolatok a megkönnyebbüléssel, pedig csak annyi
történt, hogy ránéztem.
– Eljöttél? – kérdeztem hozzábújva, és magamhoz
szorítottam. Nem sejtettem, hogy ma még látni fo-
gom.
– Miért ne jöttem volna? – kérdezett vissza, és ő is
szorosabbra fonta a karját körülöttem. Csak szívtam
magamba az illatát, élveztem a teste melegét, és
megbújtam a biztonságot nyújtó karja között.
– Menjünk be – szólt, miközben én csak szipogtam
és bólogattam. – Majd ha akarod, megosztod velem,
rendben?
Bent lezuhanyoztunk, az ágyban pedig szorosan
magához ölelt. Nem faggatott, csak velem volt. Simo-
gatott, dédelgetett, és próbált megnyugtatni.
– Apám zongoraművész volt – suttogtam a sötét-
be, ahogy a vállán pihent a fejem. Az ujjaival folya-
matosan cirógatta a karomat, így tudtam, hogy még
ébren van. – Hihetetlen gyerekkorom volt, mond-
hatni tökéletes. Erre ma... – mélyen beszívtam a le-
vegőt, mielőtt folytattam volna – ma minden úgy
omlott össze bennem, mint egy kártyavár. De tulaj-
donképpen sok mindenre magyarázatot kaptam
apámmal kapcsolatban.
– Mi történt?
– Kiderült, hogy semmi sem az, aminek látszott.
Volt egy húgom, akinek a létezéséről eddig fogal-
mam sem volt, és most, hogy megtudtam, már nem
lesz alkalmam rá, hogy megismerjem.
– Mondd tovább... – kérte, mert elnémultam. Össze
kellett szedni magam ahhoz, hogy folytatni tudjam a
történetet.
– Teljesen tanácstalan vagyok, nem tudom, miként
kellene reagálnom, és azt sem tudom, mit kellene
éreznem. Nem tudom pontosan megmagyarázni, ho-
gyan hat rám mindez. Apám a halála előtt nagyon
megváltozott, amit máig nem tudtam mire vélni.
Most már tudom az okát. Isabella volt az. Megtörte a
tudat, hogy van egy gyereke, akit soha nem ölelhet
úgy, mint engem vagy az öcsémet. – Elmerengtem,
de aztán folytattam. -Pontosan előttem van apám ar-
ca a halála előtti napokban. Mosolygott, de fogalma
sem volt, miért teszi. Semennyi szeretet nem volt
abban a gesztusban. Úgy vesztettük el, hogy mindvé-
gig velünk volt, de mégis olyan elérhetetlen távol-
ságban, hogy nem jutottunk el a szívéhez. Ez a kire-
kesztettség viszont nagyon megviselt nemcsak en-
gem, hanem az egész családot. Azt gondoltam gye-
rekként, hogy az ital az oka, vagy egyéb... mert volt
ott más is, tudom. Szüksége volt valamire, ami mű-
ködésre bírta, hogy fel tudjon lépni, és nem volt ne-
héz találnia olyan embert, aki ezt megszerezte neki.
Aztán már ahhoz is ez kellett, hogy egyáltalán élet-
ben tudjon maradni. Azon a napon, amikor örökre
távozott, vége lett mindennek.
– És úgy gondolod, ennek a húgod az oka?
– Nem ő – suttogtam. – Hanem a hiánya.
– Sajnálom, hogy ez történt a családoddal.
– Nem kell. Én nem így gondolok az apámra. Azt
az embert idézem fel magamban, akire felnéztem.
Azt, aki értünk élt, és nem adta fel. – Teljesen el-
gyengült a hangom, de folytattam. – A szíve viszont
igen...

– Jó reggelt! – ébresztett egy kellemes hang.


Kinyitottam az egyik szemem, és felkönyököltem
az ágyban a kirajzolódó alakot bámulva.
Nathan állt felettem, mosolyogva, és olyan dögös
külsővel, hogy kedvem lett volna azonnal magamhoz
húzni, és jól elrejteni, mielőtt más is megláthatná,
milyen tökéletes.
– Mason hozott fel neked kávét, ott van az aszta-
lon, bár szerintem már kihűlt. – Lehajolt hozzám, és
egy puszit nyomott a számra. – Mára kapsz egy sza-
badnapot, pihend ki magad, rendben? Majd hívlak,
amint tudlak. – Beszéd közben felvette az óráját, és
amikor a számlapjára néztem, akkor szembesültem
a pontos idővel.
– Hogy a jó francba! – kiáltottam, és kiugrottam az
ágyból. -Nem kell szabadnap, azonnal elkészülök.
Döbbenten nézett rám.
– És ne bámulj így – szúrtam oda. – Hidd el, jobb
lesz nekem, ha dolgozom, és elterelem a gondolata-
imat. – Lehajoltam, megráztam a hajamat, majd hát-
racsaptam. – A fésülködéssel megvolnánk. Fogat
mosok és indulhatunk. Várj meg! -utasítottam.
– Figyelj, egyébként is akartam veled beszélni ar-
ról, hogy szerintem túlvállalod magad. Nem tudom,
miért kell neked két munkahely, de ha tartozásaid
vannak, fel tudunk ajánlani egy bizonyos összeget...
Jeleztem neki az ujjammal, hogy hallgasson el. Ki-
köptem a fogkrémet és ránéztem.
– Nincs tartozásom – húztam el a számat. – Vagyis
nem olyan sok. De jelenleg, amit a bárban keresek,
az elmegy a New York-i lakásomra, amit pedig a cik-
kért kaptam, abból élek az első fizumig.
– Tudok adni előleget.
– Nem kell.
– Kifizetem a szállásodat. – Rosszallóan néztem rá,
de nem adta fel. – Megemelem a fizetésedet.
Mosolyogtam, és felvettem a vállamra a táskámat.
– Akkor haladjunk, meg kell dolgoznom a pénze-
mért.
– Várj csak! – nyúlt utánam, és magához rántott. A
tenyeremmel a mellkasának támaszkodtam, úgy
néztem a szemébe.
– Hogy vagy?
Fájdalmas mosoly suhant át az arcomon.
– Túlélem – válaszoltam, mire finoman megcsó-
kolt. Éreztem, ahogy eltűnik belőlem a feszültség, és
a helyébe egy sokkal kellemesebb érzés lép. Ez az
érzés végre nem töltött el aggodalommal.
Az irodába viszonylag kis késéssel érkeztem, ah-
hoz képest, hogy majdnem akkor keltem, amikorra
már bent kellett volna lennem. Az asztalomhoz érve
meglepődve láttam, hogy már elfoglalták a székemet.
Mr. Steve Hamphton ült rajta hanyagul hátradőlve,
és szigorú tekintettel méregetett. Azért ismertem fel,
mert Nathan kiköpött mása volt, és Camie is mesélt
már róla nekem, jellemezve a külső-belső tulajdon-
ságait. Lehet, hogy emiatt nyeltem ekkorát. Ha nem
tudnám, milyen jellem, sokkal lazább tudtam volna
lenni a társaságában.
– Jó reggelt! – köszönt elsőként. – A felettese tájé-
koztatott, hogy kicsoda maga.
Igyekeztem nem túl értetlenül bámulni rá.
Mit akar ezzel mondani?
– Jó reggelt önnek is! – viszonoztam a köszönést,
és felé nyújtottam a kezem, hogy bemutatkozzam. –
Helena Jones vagyok.
Sóhajtva kezet fogott velem, és a monitorra bökött
anélkül, hogy ő is kimondta volna a nevét.
– Ez a maga munkája?
Zavartan közelebb léptem, és a képernyőn lévő
dokumentumra néztem. A tegnapi egyik sajtóanyag
volt az, amit átdolgoztam.
– Igen, én szerkesztettem.
Elsötétült a tekintete.
– Mégis, hogy a fenébe jön ahhoz, hogy átírja a
közleményemet?
Hirtelen meg sem tudtam szólalni.
– Én csak... – kezdtem félig dadogva –, csak egy ki-
csit bulvárosabbá tettem.
– Milyen indokkal?
– Úgy gondoltam, ezzel kicsit jobban fel lehetne
kelteni az érdeklődést a film iránt. Kivettem belőle
egy konkrétumot, ami szerintem túl sokat árul el a
végkifejletről, és helyette kérdéseket tettem bele,
amivel csak utalunk az esetleges befejezésre. – Fe-
szülten hallgatott. – Vagy... elbizonytalanítjuk azokat,
akiknek már volt erről előzetes gondolatuk.
Felpattant a székből.
– Most velem jön.
– Ho... hová?
A hangomból kicsengő félelem annak volt betud-
ható, hogy attól tartottam, kirúg.
Ezért megölöm Nathant!
Még hogy dupla vak lektorálás, mi? Hát úgy lát-
szik, itt csak én vagyok vak, mert mindenki más látja,
hogy ki szerkeszti meg az anyagát.
Ahogy Mr. Hamphton után lépkedtem, futólag ta-
lálkozott az aggódó tekintetem a főnökömével.
Monica fejcsóválva figyelte a távozásomat, és azon-
nal a telefonjáért nyúlt.
Lifttel mentük le, aztán egy másikkal fel, majd két
számkódos ajtó következett, utána pedig egy hosszú
folyosó, ahol csak úgy visszhangzott a magassarkúm
kopogása. Végül Mr. Hamphton benyitott egy helyi-
ségbe, és odaszólt egy nőnek:
– Azonnal hozzák rendbe a külsejét!
Koszi szépen, hogy rohadj meg.
– Igenis, uram – pattant fel a csoda szép nő, és
kedvesen rám mosolygott. – Gyere gyorsan, kérlek,
alig van rád pár percem. Hányas a méreted? Milyen
cipő van rajtad? Ez az eredeti hajszíned? – kérdezte
egymás után, majd elviharzott, és nemsokára har-
madmagával tért vissza.
– Mindenki azonnal munkára! – kiáltott rájuk, én
pedig egy szempillantás alatt egy székben kötöttem
ki, és mindenki egyszerre ugrott nekem.
Nem sokkal később ott álltam teljes pompában
Mr. Hamphtonra várva egy különterem bejáratánál.
Mint kiderült, egy sajtótájékoztatóra rángatott ma-
gával, egyelőre még ismeretlen okból. Gondolom,
azért, hogy tanuljak. Hogy rájöjjek, mekkora hibát
követtem el azzal, hogy belenyúltam a munkájába.
Élesben akart szembesíteni a tényekkel. Hogy test-
közelből érezzem, mennyire félreértelmeztem a ki-
advány lényegét. Mintha nem lenne elég problémám
ezen kívül is. Tegnap este gyakorlatilag többet bőg-
tem, mint amennyit aludtam, erre a mai napom
reggele egy kész idegösszeomlás kezdete.
El fogok ájulni.
Kész. Ez lesz. Biztosan éreztem.
– Jöjjön! – utasított Mr. Hamphton gyorsan, kitár-
va előttem az ajtót. Ráláttam az újságírók tömegére,
miközben egy hatalmas képzeletbeli gombóccal
küzdöttem a torkomban.
– Most bizonyíthat nekem, Miss Jones. Ha itt elbu-
kik, repül a cégtől – közölte, és a kezével jelezte az
útirányt.
Bassza meg!
Bassza meg a rohadt élet!
Egészen a pódiumig kísértem, ahol egymás mellé
ültünk le. Éreztem már hasonló pánikot, de azok el-
törpültek emellett. Kinéztem a nézőtérre. Az eddigi
munkáim során én is a többi újságíró között ültem,
de itt, így, most erősen zakatolni kezdett a szívem.
Mögöttünk a vetítőn a szóban forgó film plakátját
vetítették ki. Remek! Előre borítékoltam, hogy mi
következik.
Az ilyenkor szokásos forgatókönyvet ismertem, a
menetrend minden esetben ugyanaz szokott lenni
egy új film sajtótájékoztatóján.
A szónoki emelvényhez lépve a film producere
felkonferálta a színészeket, akik nagy tapsvihar kö-
zepette egymás után bejöttek, és helyet foglaltak a
kijelölt székeken. Rólam már itt, ennél a résznél sza-
kadt a víz, mert tudtam, hogy aki a pódiumon helyet
foglal, kivétel nélkül meg fog szólalni a filmmel kap-
csolatosan.
Mr. Steve Hamphtonra néztem a szemem sarká-
ból, aki karba font kézzel ült a székében, és látvá-
nyosan unta az egészet. Tudtam, hogy nem egy dí-
szes kiegészítőként ültetett maga mellé.
Újra a sajtosokat fürkésztem. Az újságírók köré-
ben külön alfajnak számítottak azok, akik felkészü-
letlenül estek be egy ilyen eseményre. Természete-
sen valahogy mégis ők érkeznek az elsők között, és a
lehető legjobb helyet foglalják el, hogy észrevegyék
és felszólítsák őket, majd feltehessék a világ legsab-
lonosabb, a filmhez általában egyáltalán nem kötődő
kérdéseiket.
Most, ahogy itt ültem, a filmmel kapcsolatban alig
pár értelmes mondat birtokában, tökéletesen pél-
dáztam ennek az újságírói alfajnak a tagjait. Addig
nem is volt gond, míg csak fültanúja voltam az ese-
ményeknek. Azzal próbáltam nyugtatni magam,
hogy ha régen öt mondatból egy ötoldalas cikket
tudtam kerekíteni, akkor most sem lesz problémám
megtöltenem tartalommal a tegnap elolvasott tíz
sort.
Az emelvényen megjelent a film egyik producere,
ő vezényelte a továbbiakban az eseményt. Először is
kifejezte köszönetét az egész stábnak, majd röviden
méltatta a filmet. Nem nyújtotta hosszúra a mon-
dandóját, és tetszett a tényszerű megfogalmazása.
Ezután az asztalnál ülőkhöz fordult, és egy kérdéssel
elindította a felszólalások sorát.
Mr. Hamphton hangjára összerezzentem. Elmond-
ta a film kapcsán azt a pár mondatot, amibe én egész
eddig kapaszkodtam.
Most komolyan!
Mit tettem, hogy a sors ennyire szorongat engem?
Ezután bemutatott, és közölte a jelenlévőkkel,
hogy a további kérdéseiket hozzám intézzék. Magya-
rán én lennék az a személy, aki betéve tudja a film-
mel kapcsolatos dolgokat a gyártástól egészen a
megjelenésig. A valóságban azonban jelen állapo-
tomban még a film címe sem jutott az eszembe.
– Tessék, parancsoljon – mutatott rá az eseményt
vezénylő producer egy újságíróra.
– Köszönöm, Tara Whitney vagyok az L. A.
Weeklytől – kezdte gyorsan a bemutatkozást, majd
jött a kérdés. – A film előzetes anyagából nem derült
ki, hogy teljesen önéletrajzi ihletésű lesz, vagy csak
átszövik a történetet a zenész életrajzi elemei. Mégis
mire lehet számítani?
Arra, hogy mindjárt kifutok innen.
– A filmet gyártó cég koncepciójának része, hogy
ez valóban csak akkor derüljön ki, amikor a néző be-
ül a moziba, így erről többet nem mondhatok.
Ez a mondatom csak nyomokban tartalmazott
igazságot, de ott és akkor teljesen mindegy volt.
Egyedül arra törekedtem, hogy ne égessem le ma-
gamat, és profinak tűnjön a megfogalmazásom. Most
először örültem annak, hogy közel száz kiadványt
olvastam el a betanuló időszakom alatt.
A tekintetem a hirtelen kivágódó ajtóra szegező-
dött, amin Nathan rontott be nagy svunggal, és alig
észrevehetően intett nekem. A szememmel egészen
addig követtem, amíg egy jól látható helyen le nem
ült, s elvegyült az újságírók között.
– Maga, ott! – szólt a mikrofonba a producer, mire
összerezzentem, pedig nem is nekem mondta.
– L. A. Magaziné, Tim Martin – kezdte a következő
riporter. -Miss Jones, elárulná, hogy klasszikus dra-
maturgia szerinti rendezésről van-e szó, lineáris tör-
ténetmeséléssel?
– Természetesen a klasszikus... – kezdtem, de Nat-
han megrázta a fejét, jelezve, hogy szó sincs róla, így
próbáltam fordítani a mondaton. – Szóval a klasszi-
kus dramaturgiai ívű történetet is átgondoltuk, de
elvetettük. – Nathan helyeslőn bólogatott. – így epi-
zodikusán szerkesztett filmet készítettünk, hiszen a
történetmesélés helyett egy karakter kerül a közép-
pontba.
– Köszönöm – szólt a riporter, és már át is adta
másnak a mikrofont.
– Wave Newspapers, Stacy Hawkins. Miért bontot-
tak szerződést Sawyer Mentőn rendezővel még a kö-
zös munka elkezdése előtt?
Nathan végighúzta a kezét a nyaka előtt, azt imi-
tálva, mintha kivégezné az illetőt. Majdnem elnevet-
tem magam. De kivételesen erre tudtam a választ,
mert benne volt Mr. Hamphton szövegében, amit
történetesen épp kivágtam belőle.
– Ahogy azt már korábban egy külön közlemény-
ben tudattuk, ezek mögött személyes okok álltak, így
a vállalat alapos mérlegelés után jobbnak látta a kö-
zös munkát megszakítani.
– A híresztelések szerint Sawyer Mentonnak
gondjai voltak Miss Anderson színészi játékával.
A tömeg zúgolódni kezdett, az említett színésznő
pedig szót kért. Az isten áldja meg érte! Röviden és
tömören elhajtotta az újságírót a kérdéseivel együtt.
Örültem, hogy kimentett ebből a szituációból, bár
lett volna válaszom nekem is. Még húsz percig fagga-
tózhattak az újságírók, de a kérdések többségére vé-
gül nem nekem kellett felelnem. Amik engem talál-
tak meg, azokra kivétel nélkül tudtam a választ, már
csak azért is, mert Nathan közben a segítségemre
sietett.
Ahogy a producer mindenkinek megköszönte a
megjelenést, Mr. Hamphton is mozgolódni kezdett,
felállt mellettem, és begombolta az öltönyének egyik
gombját. Nagyon ügyelt a megjelenésére. Felálltam
én is, és aggódva néztem a szemébe. Mondania kell
nekem valamit, nem hagyhat itt kételyek között. Úgy
gondolom, meghallhatta a gondolataimat, mert meg-
kaptam tőle a válasz.
– Maradhat.
Ennyi.
Ezzel az egy rohadt szóval tisztelt meg, miután
bedobott a mély vízbe, és csak rajtam múlt, hogy ki-
úszom vagy megfulladok.
Ahogy haladtam kifelé, Nathan került mellém a fo-
lyosón.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem tő-
le.
– Monica hívott fel azzal, hogy apám magával rán-
gatott.
Nagy levegőt vettem, és felé fordultam.
– Ez rohadt szemét húzás volt tőled!
– Mi?! – értetlenkedett.
– Hogy elküldted nekem a vállalat „fővezérének” a
sajtóanyagát, de az még jobban kikészített, hogy az
apád pontosan tisztában volt vele, hogy én kozmeti-
káztam ki a szövegét.
Nathan elfojtott egy nevetést.
– Fővezér? – kérdezett vissza.
– Ah, azt hittem, ki fog rúgni.
Nathan ledöbbent.
– Azért, mert a munkádat végezted? Még soha
senkit nem küldött el ilyen indokból.
Beléptünk a liftbe, ahol már mosolyogva válaszol-
tam neki.
– Nos, engem sem fog – mondtam, és Nathan arcá-
ra nyomtam egy gyors puszit. – És köszönöm.
– Nem érem be ennyivel – súgta a fülembe, majd
az említett testrész mögötti érzékeny bőrömet kezd-
te csókolgatni. – Nagyon tetszik ez a ruha – súgta,
majd szinte nekem esett, de eltoltam magamtól.
– Baszki, ez nem is az enyém! – kaptam észbe hir-
telen. -Vissza kell mennem ahhoz a nőhöz, aki ezeket
rám aggatta és...
– Márpedig ma ebben leszel – jelentette ki. – És a
vacsorához is tökéletes lesz, mert elviszlek valahova
munka után.
– De mennem kell a bárba is... – mentegetőztem,
ám nem tudtam befejezni a mondatot, mert a számra
tapadt, és olyan kendőzetlen vággyal csókolt, hogy
csak nyögni tudtam. A szám után a nyakam követke-
zett, majd a keze utat talált a ruha szoknyarésze alá,
ahol megérezte, mennyire intenzíven reagáltam rá,
és nem is hagyta szó nélkül.
– Mmm – dünnyögte, és megsimította a puncimat.
– Máris csupa nedvesség vagy. – Mélyen a hajamba
szagolt, de az ujjai tovább simogatták a csipkét a lá-
bam között. – Imádom az illatodat. És ezt is. – Óvato-
san az ujjai közé csípte a puncimat, mire felszisszen-
tem, de folytatta a felsorolást. – És ezt az ízt is -azzal
betolta a nyelvét a számba, miközben az ujjával
félrehúzta a bugyimat, és a csiklómon kezdett kö-
rözni.
A lift ebben a pillanatban megállt, mire kénysze-
redetten elengedett.
– És ezt az illatot is imádom – szólt végül, mielőtt
kinyílt volna az ajtó, és megszagolta az ujját, ami az
előbb a puncimban járt.
– Remélem, kiélvezted, mert estig többet nem is
kapsz belőle -vágtam oda neki, és elégedetten kilép-
tem a felvonóból.
– Négyre legyél az irodámban – szólt utánam, de
nem reagáltam rá.
A napom az apja miatt finoman szólva nehezen
indult, de próbáltam a rám váró feladatokra kon-
centrálni. Gyorsan nekiestem a munkának, ahogy he-
lyet foglaltam a székemben, és délutánig fel sem áll-
tam. Már majdnem négy óra volt, amikor a telefo-
nom jelzett, hogy üzenetem érkezett.
Nathan: Nemsokára megkaplak!
Mindig meg tud mosolyogtatni.
Én: Engem várnak a vendégek a bárban.
Igaz, a hátam közepére sem kívántam a kiszolgá-
lást, és a többi Masonnel kapcsolatos dolgot, de el-
döntöttem, hogy nem emésztem magam, és figyel-
men kívül hagyom a lelkemet mardosó fájdalmat.
Több energiát emésztett fel az elnyomása, mint azt
sejtettem, de nem bírtam utat engedni neki.
Nathan hamar válaszolt:
Nathan: Elkértelek Masontől. Nincs kibúvó.
Mondtam már, hogy az enyém vagy.
Miért tetszik nekem ennyire, amikor ilyen hang-
nemet használ? Beleharaptam az ajkamba, hogy né-
miképp tompítsak az arcomon szétterülő vigyoron.
Én: Maga, Mr. Hamphton, a birtoklás megtestesí-
tője.
Nathan: MissJones, mi már tegeződünk.
Én: És most szépen újra magázódni fogunk.
Nathan: Úgy is ki tudom fejezni magam. És a bir-
toklás megtestesítőjeként figyelmeztetnem kell,
hogy ön a kiszemelt áldozatom.
Nem válaszoltam, helyette elkezdtem bedobálni a
táskámba a dolgaimat. Eszem ágában sem volt késni,
ugyanúgy akartam Nathant, mint ő engem. Egész
nap ez éltetett.
TIZENHATODIK FEJEZET

NATHAN

A liftből kiszállva gyors léptekkel célba vettem az


irodámat, mert le akartam zuhanyozni és átöltözni,
mielőtt Helena megérkezik. Ritkaságszámba ment,
hogy itt zuhanyoztam, de nem volt időm hazamenni,
és különben is, mi a francért ne használtam volna ki
az irodámból nyüó privát fürdő kényelmét?
Az egész napom rohanással telt, és alig hittem,
hogy eljön végre ez a nyomorult négy óra, és látha-
tom azt a nőt, aki egész nap a fejemben járt.
– Mr. Hamphton, Mr. Hamphton! – szaladt elém
rémülten a titkárnőm.
Meglepett, hogy még itt találom, rendszerint fél
négykor már el szokott indulni haza.
– Mi a baj, Gwen? – kérdeztem a homlokomat rán-
colva, mire a szemét forgatta.
– Van magánál valaki az irodában – hadarta gyor-
san, próbálva tartani velem a ritmust. – Mrs. Lawson
várja önt, és annyira sajnálom, de nem tudtam meg-
állítani, mert berontott magához, és ragaszkodott
hozzá, hogy megvárja önt. – Lesütötte a szemét. –
Nem mertem a biztonságiakat hívni, mert hát ő...
ugye... Mr. Lawson felesége, és... – szabadkozott za-
vartan.
Megálltam az ajtóban, és mielőtt kinyitottam vol-
na, még megnyugtattam a titkárnőmet.
– Semmi gond, Gwen, majd én elintézem, nyugod-
tan menjen haza.
A szóban forgó nő történetesen ma már egyszer
járt nálam. Ő volt az, akit Miguel nemrég mutatott be
nekem, és én nyertem meg a feladatot, hogy elma-
gyarázzam neki finoman, miért nem tudunk neki
szerepet ajánlani egyik filmünkben sem. Úgy látszik,
nem adta fel az álmát, hogy színésznő legyen.
Benyitottam, és Mrs. Lawson – akinek története-
sen két hónapja húztak az ujj ára egy jégkocka mére-
tű, gyémánttal díszített jegygyűrűt – ott támasztotta
az asztalomat egy csipkecsodában, ami alig takart
valamit a testéből.
Hát ez aztán fasza!
– Helló, Nathan! – búgta, és elindult felém. Máskor
szerettem, ha nem kellett sokat tepernem egy nőért,
de most egyáltalán nem hozott lázba a lehetőség,
hogy megdughatom.
– Mrs. Lawson...
Felkacagott a megszólításon, és megállt közvetle-
nül előttem. Megsimította a zakóm gallérját, és a mu-
tatóujjával megcirógatta az állam vonalát. A kis bes-
tia.
– Ne hívj így, tudod a nevemet... – folytatta, mi-
közben mélyen a szemembe nézett, és a csípőjét
erősen hozzám nyomta.
Megjegyezném, hogy nem, kurvára nem tudtam a
nevét. És marhára nem is érdekelt. Ideje volt ezt tu-
datni vele is.
Megragadtam a csuklóját, és lehámoztam magam-
ról a kezét.
– Nem vagyok vevő erre a játékra – szúrtam oda,
és elléptem tőle, de ő hajthatatlan maradt.
– A farkad nem így gondolja – simult mögém vá-
ratlanul. – Érzem.
Erre megragadta az említett testrészemet és bele-
nyögött a fülembe. Nos, igen, a farkam ágaskodott,
de nem neki köszönhetően. Azért nem bírt magával,
mert Helena testébe kívánkozott, és el is képzeltem
a jelenetet két sms-váltás közben.
Viszont ezt a jelenetet minél előbb be akartam fe-
jezni. Mrs. Lawson irányába fordultam, aki megdöb-
bent a haragos tekintetemtől.
– Higgye el nekem, hogy egyáltalán nem akarom
megbaszni. Dühös lett, és le akart keverni egy po-
font, de elkaptam a kezét, és fenyegetően ráförmed-
tem.
– Ha nem távozik egy percen belül, garantálom,
hogy a férje fog magáért jönni!
Pipacsvörös lett a feje.
– Engem még sosem dobtak ki sehonnan.
Meglazítottam a nyakkendőmet, és a fürdő felé
vettem az irányt.
– Öltözzön fel, és ne bajlódjon az elköszönéssel.
Hallottam, hogy motyog valamit, de már nem ér-
dekelt.
Ledobtam az öltözékemet, és gyors zuhanyzásba
fogtam. Reméltem, hogy elég egyértelműen jeleztem,
és nem kell tényleg kidobnom az irodámból. Azon
töprengtem, hogy mennyire fogom ezt megszívni. Ez
a haszonleső kurva bizonyára befolyással lesz a férje
és a vállalatunk közötti kapcsolatra, de jelenleg az
sem érdekelt, ha Mr. Lawson felbontja velünk a szer-
ződést.
Kirázott a hideg ennek a nőnek a kéjelgésétől. Ez
elég meglepő volt számomra, mert rendszerint örül-
ni szoktam az ilyen felajánlkozásoknak. Pár hete
még hajszoltam a vágyat, és jutott is belőle bőven.
Ahogy kínálkozó alkalom is. De miért hagytam abba
a kalandozást? Mikor kezdtem el mellőzni a könnyen
kapható nőket? Talán akkor, amikor rájöttem, hogy
mennyire vágytam valakire, akit két éve hiába keres-
tem.
Megszárítkoztam, és a derekamra tekert törülkö-
zővel kiléptem a fürdőből. Az elém táruló látvány vi-
szont teljesen letaglózott.
TIZENHETEDIK FEJEZET

HELENA

Nagyon kellett sietnem, mert tényleg nem akar-


tam elkésni. Szinte kettesével szedtem a lépcsőfoko-
kat, hogy felérjek Nathan irodájához. Nem tudom,
honnan jött ez a pluszenergia, ami szinte pezsgett az
ereimben, de sejtettem, hogy az ajtó mögött lévő fér-
fi volt az én adrenalinforrásom.
Gwen nem ült a helyén, és gyakorlatilag már az
egész emelet kongott az ürességtől, ezért bátorkod-
tam benyitni, de a kép, ami elém tárult, hamar rom-
ba döntötte az összes jó érzést bennem.
Egy nő ült Nathan székében, majdnem teljesen
meztelenül, és a fürdőből kilépő férfira mosolygott.
Úgy. Azzal a mosollyal.
Hosszú szőke hajába túrt, és homorított, hogy job-
ban ki tudja tolni a formás mellét. A szeme sarkából
rám nézett, majd megkérdezte Nathant:
– Még egy menet, édesem?
Erre már nem vártam meg a választ, mert nyom-
tam egy hátraarcot, és szélsebesen a lifthez indul-
tam.
– Helena! – kiáltott utánam Nathan, de nagyon el
volt tévedve, ha azt hitte, hogy megállók akárcsak
egy másodpercre is. Olyan mérhetetlen csalódottság
rántott magával a kín mély és sötét gödrébe, hogy
nem tudom, végül mibe kapaszkodott meg a szívem,
hogy ezt túlélje.
Megnyomtam a lift gombját, és a fémajtót bámulva
vártam a megváltó szerkezetre, amelytől reméltem,
hogy elvisz ebből a pokolból. Nathan keze elért, és
maga felé fordított.
– Helena... – szólt, de ahogy le akarta törölni a
könnyeimet az arcomról, elhúzódtam tőle.
– Soha többé nem akarlak látni – mondtam neki
lassan és érthetően.
– Az, amit láttál... – kezdte, és maga mögé mutatott
az irodája irányába, de nem hagytam, hogy befejezze
a mondatát.
– Tudom-tudom. Csak képzelődtem. Bizonyára
olyan kurva fáradt vagyok, hogy odaképzeltem egy
meztelen nőt a székedbe, aki széttárt lábakkal hívott
egy következő dugásra!
– Helena... – próbált csitítani, de még mielőtt meg-
érezhettem volna a tenyerét a karomon, szinte ráor-
dítottam:
– Ne érj hozzám!
Megjött a lift, és én rögtön beugrottam a fémbör-
tönbe. Nathan ott állt előttem bénultan, egy szál tö-
rülközővel a derekán. Le sem tudná tagadni a tettét.
Rohadjon meg. Ő is, és az összes többi férfi is a vilá-
gon!
Egy pillanatra megtámasztotta az ajtót.
– Nem történt semmi, érted?! Az a nő...
– Ezek teljesen felesleges szavak – vágtam ismét
közbe, és megnyomtam a földszint gombját. Nem
voltam kíváncsi a hazugságaira, nem vagyok hülye,
és neki se ajánlottam, hogy annak nézzen. – Felmon-
dok. És ereszd el az ajtót!
Nem mozdult.
– Most iszonyatosan dühös vagy...
– Engedd el az ajtót! – ismételtem meg újra, de a
feltörő sírás már érezhető volt a hangomon. Vett két
mély lélegzetet, majd láttam a lemondást a szemé-
ben, mert az enyémben csak megvetés tükröződött.
Vonakodva, de leengedte a kezét, amire a liftajtó el-
kezdett becsukódni. Alig vártam már, mert nem bír-
tam a szemébe nézni.
Gyalog indultam útnak. Fogalmam sem volt, merre
menjek. Annyit tudtam, hogy minél messzebb aka-
rok jutni innen.
Besötétedett, mire a bárhoz értem, ahol leültem a
hátsó teraszon egy asztalhoz. Csak bámultam ma-
gam elé, mint akinek kiszipolyozták a lelkét, és re-
ményvesztetten siratja magát. Nem tudom, hányszor
jött oda Jayden, és próbált meg szóra bírni, de képte-
len voltam bármit is mondani. Túl sok volt ez így
egyszerre. Felkészületlenül ért ez a sok rossz. Nem
tudtam, miként viselkedjek. Adjam át magam, és es-
sek áldozatul a szomorúságnak? Vagy küzdj ek a
megmaradt darabkákért, és növesszem magamban
újra a reményt?
Lemondóan felsóhajtottam. Nem tudtam már sír-
ni. Nem volt hozzá elegendő könnyem.
Később Mason ült le mellém, és egy vékony plédet
terített a vállamra, hogy ne remegjek tovább. Bár
ennek nem kizárólag a hideg volt az oka.
– Nathan ott van bent – mondta.
Nem reagáltam semmit. Rá se néztem.
– Már órák óta, és nagyon aggódik.
Megnedvesítettem a száraz ajkamat. Sós íze volt,
akárcsak a szememet égető könnyeknek.
– Nem érdekel – szóltam végül. – Ez nem csak egy
félreértés volt, Mason. Láttam... – súgtam magam elé.
Mason nagy levegőt vett, és erősen kifújta.
– Elmondta, mi történt, és... – Abbahagyta a beszé-
det, mert az arcomra volt írva, hogy belül mennyire
könyörgök. – Rendben -bólintott. – Csendben mara-
dok. – Együtt merengtünk a távoli sötétbe, amikor
még hozzátette: – Ezt a nyelvet jól beszélem.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET

NATHAN

Az agyam eldobom ezen a homár csávón, de ko-


molyan! Itt dekkol előttem, hogy ne tudjak kimenni
Helénához.
– Te mi a jó francot művelsz? – kérdeztem, miköz-
ben éreztem, hogy a vállával nekifeszül az enyém-
nek.
Alig volt megvilágítva a terasz, de Helénát azonnal
észrevettem.
– Most nem volna bölcs döntés kimenni hozzá.
– Na, állj szépen félre! – förmedtem rá.
Mit képzel ez magáról, hogy beleszól az életembe,
és kéretlen tanácsokat osztogat?
– Hallgass ide... – kezdte, de közelebb hajoltam
hozzá, hogy jól értse, ahogy tagolom a szavakat.
– Állj. Félre. Most!
Állta a tekintetemet, és nem mozdult. Ideje volt fi-
gyelmeztetnem, mielőtt cselekszem.
– Nem áll távol tőlem, hogy állón vágjak bárkit, aki
felbassza az agyam, és te most elég közel állsz hozzá.
– Kicsit meglöktem. – Ahogy hozzám is.
– Menjünk a pulthoz – mondta nyugodtan.
Értetlenül bámultam rá.
Ez a pali vagy süket, vagy meg akar halni.
– Gyere velem – szólt, és a vállamra tette a kezét,
hogy nyomatékossá tegye a mondatát. – Már láttad,
hogy itt van, nyugodj le. És most arra kérlek, vált-
sunk pár mondatot, mielőtt cselekszel.
Kinéztem az üvegfalon át. Helena egy plédbe bur-
kolódzva ült egy széken, és csak bámult a távolba.
Nem láttam az arcát, nem láttam a könnyeit, de a
testtartása sokat elárult az érzéseiről. Igaza volt a
csávónak. Helena innen már nem szökik el.
Mély levegőt vettem.
– Rendben – mondtam Masonnek.
– Hát baszd meg, pedig azt hittem, hogy tényleg
pofán vágsz!
– Még bármi megtörténhet...
Kezével a pult felé mutatott, és utat engedett ne-
kem. Nagyon okos ez a pali, az egyszer fix. Maga elé
tessékelt, hogy szemmel tarthasson. A pult előtti
bárszékeken foglaltunk helyet egymás mellett, és a
pincér srác pillanatok alatt töltött nekünk egy po-
hárral, ahogy Mason intett neki.
– Mit mondott neked? – kérdeztem egyből.
– Nem sokat – jött a válasz, és leküldte a torkán az
italt. -Semmit sem hajlandó meghallani. És téged
sem akar látni.
– Hát ez elképesztő! – mérgelődtem, és idegesen
végigszántottam az ujjaimmal a hajamon. – Nem
akar velem beszélni, de akkor hogy az istennyilába
értessem meg vele, hogy egy kibaszott félreértés volt
az egész?
Mason fájdalmas arcot vágott.
– Én azt tanultam, hogy türelmesnek kell lenni egy
megbántott emberrel.
– Szóval azt akarod mondani, hogy várjam meg,
amíg megküzd a csalódottságával?
– Pontosan.
Most rajtam volt a sor, hogy lehúzzam a kitöltött
piát. Nem esett nehezemre.
– Mégis mire jó az? Addigra olyan messzire taszít
magától, hogy sosem találok vissza hozzá. Én ezt
nem fogom hagyni! -mondtam, és lecsaptam a poha-
ramat a pultra.
Mason odapillantott, szerintem azt fürkészte, va-
jon eltört-e.
– Inkább ez, mint az orrod – szóltam oda neki, és a
mosolyából rögtön tudtam, hogy vette az adást.
– Nehogy moderáld magad egy percre is – vágott
vissza –, amikor ez a bunkó stílus ilyen jól áll neked.
– Ne terelj – figyelmeztettem.
Eldöntöttem, hogy nem fogok vele jópofizni. így is
alig bírtam a széken maradni, és kulturáltan társa-
logni. Legszívesebben tomboltam volna. Mostanra
elfáradtam a sok aggodalomtól, és nem volt türel-
mem a hülyeségéhez.
– Oké – válaszolta. – Megbántottad. Előfordul az
ilyesmi, főképp, hogy nem tudatosan, hanem vélet-
lenül tetted...
– Hát ez kész! – vágtam közbe.
– Lesz egy olyan mondatom, amit be fogok tudni
fejezni? -kérdezte felháborodva.
– Ez már annak számított – válaszoltam, de a sze-
mét forgatva folytatta.
– A harag múlandó. Az irántad táplált érzései
megmaradnak. Várd meg, hogy lecsillapodjon a lel-
ke, és meglássa azt, amiről most hiába próbálnád
meggyőzni. A legtöbb nőnek idő kell, amíg lebontja a
gátakat, amit a sértődöttségéből épített. Ha szeret,
akkor ő fog vágyni a megbocsátásra.
Felállt mellőlem, és a bárpult mögé lépett. Úgy lát-
szik, már elmondta, amit akart. Szóval tegyek úgy,
mintha nem akarnám visszaszerezni? Ez a legna-
gyobb baromság a világon. De ha mégis igaza van
ennek a fickónak? Életemben először türelmesnek
kell lennem.
Kisandítottam az ablakon, de csak a bár belső te-
rét láttam tükröződni.
Hagyjam itt? Egy szó nélkül?
– Mindenben segítek neked – szólt Mason. – Be-
szélek vele, és tudatni fogom veled, ha szabad az út.
Nem válaszoltam neki semmit. Felálltam, a pultra
dobtam a zsebemben lévő pénzből valamennyit, és
intettem, hogy távozom.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET

HELENA

Két évvel korábban


Mennyi az idő? – kérdeztem magamtól, ahogy ki-
nyitottam a szemem a szállodai ágyban. Felkönyö-
költem, és az erős fény miatt hunyorogva próbáltam
meg szétnézni. Legnagyobb döbbenetemre nem volt
mellettem senki.
Remek!
Visszadőltem a párnára, és két tenyerem közé
szorítottam a sajgó fejemet. Ekkor halk neszre let-
tem figyelmes, és járkálás hangjára. Széles mosolyra
húzódott a szám. De nem az nézett be hozzám, akire
számítottam.
– Elnézést kérek... én... – hadarta gyorsan a sze-
mélyzet egyik tagja, porszívócsővel a kezében. –
Nem volt kitéve a kilincsre semmi, ezért bátorkod-
tam bejönni... – mentegetőzött. – Majd később visz-
szajövök...
– Azt megköszönném, ha nem gond – válaszoltam
neki ugyanolyan zavarban. – Pár perc és elkészülök.
– Ne kapkodjon, hölgyem. Van még az emeleten
rám váró szoba bőven. Nyugodtan készülődjön.
Ezzel fogta magát, és kitolta a takarítógépet a fo-
lyosóra, hallottam az ajtózár kattanását.
Villámgyorsan felugrottam az ágyból, és szede-
lődzködni kezdtem. Magamra kaptam a tegnapi ru-
hámat, és még arra sem szántam időt, hogy megnéz-
zem magam a tükörben.
Mielőbb le akartam lépni.
A liftben nekitámasztottam a fejemet az oldalfal-
nak. Szóval ilyen érzés, amikor kihasználnak valakit?
Mélyet sóhajtottam.
A világ legpocsékabb érzése volt.
Soha többé nem leszek ilyen felelőtlen, és soha
többé nem fogok engedni a vágynak! Hát ez a faszfej
még arra sem méltatott, hogy elköszönjön tőlem!
Egy rohadt cetlit sem hagyott, amire legalább leírta
volna, hogy kösz, klassz este volt, blabla. Semmit.
Az már biztos, hogy messzire el fogom kerülni az
ilyen csábmestereket. Szívtipró seggfej!
Szinte kirohantam a hotelból, és a metró irányába
futottam. Alig vártam, hogy otthon legyek és lemos-
sam magamról az illatát.
HELENA

Amikor szombat reggel felkeltem, és kibotorkál-


tam a konyhába, meglepődve láttam, hogy Mason ül
a székemen.
– Jó reggelt! – üdvözölt.
– Az. Fantasztikus – zsörtölődtem hálátlanul, pe-
dig belül örültem a jelenlétének.
– Mi a terved mára?
– Visszautazom New Yorkba.
Mason idegesen felpattant.
– Nem engedlek el! Helena, ne fuss el! – Két lépés-
sel mellettem termett, és kivette a remegő kezemből
a csészét, amit alig bírtam tartani. – Várj még azzal,
rendben? Engedd meg, hogy segítsek.
Most először néztem a szemébe. Nem tudtam, mit
mondhatnék neki. Fogadjam el a segítő kezét, és en-
gedjem, hogy visszarántson az életbe? Nem hinném,
hogy rajta kívül erre bárki képes lenne. Ahogy abban
sem hittem, hogy nekem segítségre van szükségem
ehhez.
– Miért akarsz megmenteni?
Mason nagyot sóhajtott.
– Ha most így itt hagysz mindent, csak még nehe-
zebb szívvel utazol haza. Nem fogom hagyni, hogy
súlyosabb terheket cipelj, mint amit elbírsz.
– Mason... – súgtam neki, mire átölelt – én képte-
len vagyok jóváhagyni, amit a szívem kér.
– Ne félj érezni, Helena! A fájdalom elmúlik, de ki
kell engedni, hogy a sebek begyógyulhassanak.
Bólogattam a mellkasának dőlve, és végre hagy-
tam, hogy feltörjön belőlem a zokogás.
Nem tudom, meddig tartott. Nem tudom, meddig
álltunk a konyhában, és arra sem emlékszem, Mason
meddig szorított magához. De arra emlékszem, hogy
megkértem, ne engedje Nathant a közelembe... soha
többé.

Eltelt két hét. Ha egy könyvben olvasnám, egy má-


sodperc alatt túljutnék a mondaton, továbbhaladva a
történettel. De amikor az ember nem megéli, hanem
csak túléli a napokat, nem tűnik ennyire rövidnek ez
az idő. A valóság nem ennyire irgalmas, hanem lélek-
facsaró és könyörtelen.
Maradtam.
Nem tudom, melyik mazochista énem kívánt to-
vább gyötrődni ebben a városban, amely megannyi
emlékkel bírt, és amiket mindennap fel is idéztem
magamban. Nathan eltűnt. Elveszett ebben a forga-
tagban. Mason egyszer sem hozta szóba, és nagyon
hálás voltam neki ezért. Csak így tudtam végigcsi-
nálni, másként nem ment volna.
A telefonomat csak esténként kapcsoltam be, ak-
kor sem tudom, miért. Mert az összes üzenetet, amit
Nathan írt, olvasás nélkül kitöröltem. Mégis, min-
dennap vártam az újabbat. Nem normális dolog,
igaz? Tisztában voltam vele. De ebből tudtam, hogy
gondol rám és akar engem. Viszont mindennap egy-
re elszántabb voltam a felejtést illetően. Csak fel kel-
lett idéznem, hogy mit tett... annak a nőnek a monda-
ta kellő elhatározással ruházott fel, ami az elutasítá-
sához kellett.
Napról napra erősebb lettem, és egyre magasabb
falat húztam magam köré. Ám ezt a sziklaszilárd vé-
dőfalat egy szempillantás alatt ledöntötte az a hang-
üzenet, amit Nathantől kaptam.
„Szia Helena... – nagy levegőt vett és úgy folytatta.
– Rohadtul fogalmam sincs, hogy mondjam el, amit
most érzek. Akarlak... annyira akarlak, hogy bármire
képes lennék azért, hogy visszakapjalak. Túlságosan
hiányzol – Egy pillanatra elhallgatott. A torkom ösz-
szeszorult, és alig jutott levegő a tüdőmbe. – Nem
tudom, miért nem hallgatsz meg. Szeretném elmon-
dani, mi történt, és nagyon rosszulesik, hogy meg-
fosztasz a lehetőségtől, hogy újra láthassalak. Kellesz
nekem. De tudom, hogy ezt neked is ugyanúgy akar-
nod kell Ezért nem megyek oda hozzád... ezért kény-
szerítem most is magam, hogy továbbhajtsak az au-
tómmal Kurvára nem volt egyszerű rálépnem a gáz-
pedálra.
A szívem veszettül kalapált. Tudtam, hogy mind-
ketten sérültünk. De nekem el kellett őt engednem,
hogy össze tudjam magam szedni. Hogy visszatalál-
jak az életbe, miután kitaszított onnan.
– Most valahol félúton járhatok hazafelé, de még
mindig azon hezitálok, hogy megforduljak-e. Minden
egyes bekötőútnál ez jár a fejemben. Rohadtul nem
tudom, mit kellene tennem, és fogalmam sincs, ho-
gyan fogok kikeveredni ebből Nem volt ráhatásom a
történtekre, a következményeit viszont viselnem
kell Vagy... vagy tényleg átvágok itt mindenen, és tíz
perc múlva ott leszek nálad. Csak adj valamilyen je-
let. Követelj! Kívánj! Várj!
Én továbbra is sírva hallgattam, ő pedig folytatta:
– Nélküled már nem tudok boldog lenni... de ma-
radt még bennem remény. Találj vissza hozzám...
Vagy hívj, és én megyek. Elképesztően hiányzol Ka-
varogtak bennem a gondolatok. Teljesen maga alá
gyűrt a sok érzelem. Ki lehet még javítani a hibákat?
Meg tudnék neki bocsátani? Fogalmam sincs, hogyan
csináljam. És ha tudnám, már abban sem vagyok biz-
tos, hogy akarom-e egyáltalán.
Ez volt az egyetlen üzenet, amit küldött. És egyben
az utolsó is.
Szomorúan karoltam át a lábamat, miközben a
térdemre hajtottam a fejemet. Ezt a szerelmet jól
elcsesztük.

Masonnel a viszonyom eléggé elmélyült. Kölcsö-


nösen ápolgattuk egymás lelkét. Próbáltunk gyógyírt
keresni a fájdalmunkra. Naphosszat zongoráztunk,
kiszolgáltuk a vendégeket, és igyekeztünk életvi-
dámnak látszani.
Egyik délután tört be a jég Mason alatt, amit való-
színűleg én okoztam. Valószínűleg? Azt hiszem, ez
ferdítés. Kiakasztottam, így a helyes.
Minden asztalt rendben találtam, a pult csillogott,
a bárszekrény roskadásig volt italokkal, szépen,
címkével kifelé sorakoztak. A teraszon is minden a
helyére került, az itallapokat is kitettük. Vártam Ma-
sont, hogy lejöjjön és mindent ellenőrizzen. Már tel-
jesen megszoktam a maximalizmusát.
Amíg várakoztam, egy pillanatra megakadt a sze-
mem a Steinway zongorán. Magamban csak úgy hív-
tam: a mumus. Mert gyakorlatilag egyszer sem ér-
hettem hozzá, a tisztán tartásáról csakis Mason gon-
doskodhatott.
Érinthetetlen volt.
Megfordult a fejemben, hogy közelebbről megné-
zem, és mire észbe kaptam, már ott is álltam előtte.
Gyönyörű hangszer volt. Nem egy mai darab, az tisz-
tán látszódott, de attól volt igazán tökéletes. Egyszer
láttam a CNN egyik műsorában, hogyan készítenek
koncertzongorát. Háromszáz ember, tizenkétezer
alkatrész és körülbelül egy év kell egyetlen zongora
előállításához. Mennyi türelem és aprólékos munka!
Óvatosan felemeltem a billentyűket takaró fedelet,
és döbbenten láttam, hogy a külső csillogásnak itt
nyoma sincs. Tiszta por volt.
– Istenem... Mason... – súgtam magam elé, mert
gyakorlatilag most tudatosult bennem, hogy a fede-
lét sem emelte fel évek óta. Csak a külseje kapott tö-
rődést. A többi része... mintha sötét titkokat rejtő
szelencét tártam volna fel.
Lehajoltam, és lefújtam a port néhány billentyűről,
az évtizednyi titkot, amit magába zárt.
Épphogy lenyomtam egy billentyűt, amikor Mason
eltorzult arccal felém lépett. Egy pillanat alatt visz-
szacsaptam a fedelet. Olyan hangosat szólt, hogy
magam is összerezzentem tőle.
A fülemben visszhangzott a koppanás hangja, és
teljesen megsemmisülve, szégyenkezve néztem Ma-
son dühös szemébe.
– Ne... ne haragudj – mondtam óvatosan, majd bo-
csánatkérően a zongorára pillantottam. Követte a
tekintetemet.
– Miért tetted? – szegezte nekem a kérdést, de
nem ismertem rá a hangjára, olyan fájdalmasan
csengett.
– Nem tudom... csak...
– Idecsalt?
Bólogattam. Ez volt az igazság. De már megbán-
tam. Őszintén átkoztam magamban azt a pillanatot,
mikor ráhelyeztem az ujjam, és megszólaltattam.
– Folytasd – mondta, de láttam, hogy közben meg-
feszül az álkapcsa.
Nem mertem megmozdulni. Csak bámultam rá, és
igyekeztem leplezni a kíváncsiságomat, mert azt vet-
tem észre, hogy tüzetesen figyelem minden rezdülé-
sét. Nem lett volna szabad felszínre hoznom az em-
lékeit, nem akartam feltépni a sebeit. Annyira két-
ségbeesett és homályos volt a tekintete...
– Helena... folytasd, kérlek – követelte újra erőtle-
nül, amire már reagálnom kellett valamit, nem této-
vázhattam tovább.
Leültem a székre, aminek már teljesen hullámos
volt a kiült szivacsa. Kicsit fészkelődtem rajta, na-
gyon nem akartam ezt a pillanatot. Voltam már ilyen
helyzetben, és borzasztóan megviselt. Nagyon is
élénken emlékeztem rá, milyen egy olyan embert
életre kelteni a hangokkal, aki számomra a minden-
séget jelentette.
Vonakodva kezdtem bele Mozart szonátájába.
Nem illett egy hangos, hivalkodó mű ehhez a hely-
zethez. Nem is tudom, miért erre esett a választá-
som, talán az apám miatt. Hisz ez volt a kedvence.
Dinu Lipatti előadásában hallgattuk naphosszat ba-
kelitlemezen. Az In A minor címet viselte.
„ízlés és érzelem” – hallottam a fülemben csengeni
apám hangját, ahogy Mozartot idézte. És ezzel min-
den egy csapásra megváltozott. Az emlékek sokasá-
ga tódult be az ajtón, amit kitártam. Életre keltettem
a múltbéli pillanatainkat. Amikor a könnyedségre
tanított. A természetes ülésre és a könnyű kéztartás-
ra. Megkövetelte a pontosságot. A szigorúan tartott
metrumot. A túl gyors tempó kerülését.
„A szép hang eléréséhez először is el kell képzel-
ned őket. A mozgás vonatkozásában pedig a legfon-
tosabb a lazaság. Ne dőlj előre, ne húzd fel a vállad,
ne legyen merev a nyakad.”
A mondatait mozdulatok követték, melyekkel rá-
vezetett a helyes testtartásra. Majd a tenyerébe vet-
tem a kezemet. „A zongora a legteljesebb összhang-
ban van a kézzel. Az ujjvégek lebegnek a billentyűk
felett, mégis megtartják a kéz súlyát; teljesen önálló-
ak és mozgékonyak tudnak maradni. Csak engedd
meg nekik, hogy tegyék, amire születtek.”
Nem sejtettem, hogy ilyen mélyen belém ivódtak a
szavai, amelyek segítségével újra átéltem a múlta-
mat. A mellkasomban éreztem az egészet. Oda ért el
minden egyes billentyűhang, és annyira feszített,
hogy remegve fújtam ki a levegőt. Tartottam, amíg
bírtam, de nem tudtam sokáig, mert egyszerre zú-
dult rám minden emlék, amiket gondosan elzárva
őriztem. A zongorajáték kicsalogatta őket, és arra
kényszerített, hogy fogadjam el azokat. Hogy éljem
át újra. Azt, ami sose lesz többé. De volt. Megvolt. Ott
táncoltak a szemem előtt az emlékképek, és vidámak
voltak. Rengeteg zongorahang, apám harsány kaca-
gása. Mind telis-tele élettel. A gyerekkorommal. A
sok öleléssel, szeretettel, gondoskodással. A büszke-
séggel, amikor megnézhettük fellépés közben. Ami-
kor mosolyogva integetett le nekünk a színpadról. A
lelkesedésem, amivel elkápráztattam. Éreztem az
ujjait, ahogy az enyémek alatt mozogtak a zongorán,
miközben az ölében ültem és tanított.
Potyogtak a könnyeim. És ahogy egyre több gör-
dült le az arcomon, annál könnyebb volt elviselni a
gombócot a torkomban. Már nem fojtogatott annyi-
ra.
Odanéztem a bejárathoz, ahol apánk állt sok-sok
éve, és elmélyülten hallgatta a testvéremet.
És akkor, ebben a bárban, ebben a pillanatban rá-
jöttem: bármilyen messze is került tőlem, egy dara-
bot örökre itt hagyott magából.
Percekre elmosódott a valóság, amihez kénysze-
redetten találtam vissza. Egy összetört lélek alakját
láttam. Mason.
Amint észrevettem, hogy a tenyerével az arcán le-
gördülő könnycseppeket törölgeti, felemeltem a ke-
zem a klaviatúráról.
– Folytasd – hüppögte, de már annyi erő sem ma-
radt bennem, hogy egyetlen billentyűt is leüssek.
– Nem akarom – súgtam, és nálam is átszakadt a
gát. Keservesen sírni kezdtem, mert annyi mindent
éreztem, hogy lehetetlennek tűnt mindezt feldolgoz-
ni.
Mason letérdelt elém, és a karjába zárt. Simoga-
tott, magához szorított, amíg alább nem hagyott a
roham. Percekig zokogtam a vállán.
– Nem tudom eldönteni, hogy erre már nagy szük-
ségem volt, vagy a pokolba kívánjam minden percét
– mosolygott rám, miközben kifújtam az orromat.
– Pokolba vele... – szipogtam.
– Akkor legyen az ördögé a lelkünk! Gyere! – Fel-
állt és engem is felhúzott a székről. – Elmegyünk in-
nen. Elmegyünk táncolni. És disznó módjára leisszuk
magunkat! – húzott maga után, én pedig már kun-
cogtam. – Röfögve fogunk fetrengeni a földön!
Kibaszottul ránk fér már egy kikapcs.
Aznap este minden úgy történt, ahogy ígérte. Ir-
datlanul berúgtunk. Hazafelé alig bírtunk beülni a
taxiba. Húztuk, rángattuk egymást, úgy mozogtunk,
mint két koordinálatlan hullazsák. A másnap meg is
bosszult minden pohár alkoholt, de egy villanásnyira
sem bántam meg. Elképesztően jól éreztem maga-
mat előző este. Jól? Ez a szó túlságosan lekicsinylőén
és unalmasan csengett ahhoz képest, amit átéltem.
Mason volt a legnagyobb partiarc a világon. Azért
abban megállapodhatunk, hogy nagyon is partner
voltam mindenben. Szétestünk, nem is vitás. Állatira
jó volt! Kivéve azt a pillanatot, amikor hazaértünk,
és eldőltünk az ágyon. Mason szavai kijózanítóan ha-
tottak rám.
– Miért pont Mozart?
Felkönyököltem mellette, hogy a szemébe tudjak
nézni.
– Fogalmam sincs. Apám kedvencét játszottam.
– Az apám zongoráján – mondta, és finoman meg-
cirógatta az arcomat. – Tudod, nekem is ő a kedven-
cem. Nem hittem, hogy valaha még hallani fogom.
Valahol olvastam egy idézetet róla, amit szó szerint
megjegyeztem: „Sötét alapra sötéttel rótta fel ezúttal
égre törő fájdalmának, reményét vesztett küzdelmé-
nek riasztó ábráit a zeneszerző.”
Nem voltak már szavaink, csak odabújtam a vállá-
hoz, és ütemes légzését hallgattam. Alighogy elraga-
dott az álom, újra a hangja riasztott fel.
– Apám szar alak volt. Utált engem. „A kis buzi”,
így hívott mindenki előtt. Akkor még azt sem tudtam
pontosan, ez mit jelent.
– Mason... annyira sajnálom.
Felemelte a kezét, és kisöpörte a hajamat az ar-
comból.
– Én nem. Nem sajnálom. Megerősített. Eleinte el-
nyomtam magamban, és nőkkel keféltem, hogy meg-
feleljek neki. Haláláig nem hitt nekem. Feleslegesen
titkolóztam és bujkáltam. Nem álltam ki magamért,
hanem inkább meghunyászkodtam. A sírjánál meg-
fogadtam, hogy soha többé nem leszek ilyen gyáva.
– Nem tudom, miért ilyenek az emberek. Legke-
vésbé a szüleitől várná ezt az ember.
– Helena, te nem is tudod, milyen gyalázatos em-
berek élnek a földön. Úgy gondolják, attól, mert va-
laki „más”, már el lehet taposni, mint egy kibaszott
csótányt.
A tüdőmben megakadt a levegő. Felültem, és a
zsongó fejemre szorítottam a kezemet.
Szegény Mason! Nagyon sok sérülés lehet a lelkén.
Látszólag átlagos és boldog életet élt, de ahogy
egyre jobban kitárulkozott, ráláthattam a sötét való-
ságra. Ahogy arra is, milyen erős ember. Nem hagy-
ta, hogy a lelke elemésztődjön, hogy felfalja ez a sö-
tétség. Kimászott belőle.
A szemébe néztem.
– Egy percre se higgy nekik. Te csodálatos ember
vagy!
Elhúzta a száját.
– Pedig, ha tudnák... A csótányt nagyon nehéz
elpusztítani.

Kitaláltam, hogy vasárnap meglátogatom


anyuékat. Mason felajánlotta, hogy elvisz hozzájuk,
és azt is megígérte, hogy velem marad egész délután.
Nagyon nehéz volt rávennem, aminek tudtam az
okát, de anyunak egyáltalán nem volt ellenére, hogy
vendégül lássa őt is.
Mason szeme kikerekedett, amikor Las Vegasban
a bérelt autóval bekanyarodtunk a Vista Twiligh
Roadra, és végiggurultunk egészen a házunkig.
– Megérkeztünk.
– Ez... – csodálkozott Mason –, ez a házatok?
– Aha – válaszoltam, és megmosolyogtam a lelke-
sedését, miközben felhajtott a saroktelken lévő ga-
rázs elé, és leparkolta az autót.
– Hát ez kurva jó!
– Nem ilyenre számítottál?
– Egyáltalán nem. Ez olyan... – kereste a megfelelő
szót -kellemes kisugárzású.
Valóban az volt, én mégis hezitáltam, hogy kiszáll-
jak és becsengessek, hogy anyám csodálkozó arcába
mosolyogjak: Meglepetés, megjöttem!
De ráparancsoltam a lábaimra, hogy tegyék meg
azt a pár lépest a bejáratig.
A kétszárnyú, piros faajtó előtt állva Mason meg-
fogta a kezemet. Ránéztem. Nem tudtam, melyikünk
kapaszkodik jobban a másikba, de a bátorító arcát
látva tényleg könnyebb lett minden. Vele valahogy
erősebbé váltam. Biztonságban éreztem magamat
mellette.
– Helena? – kiáltotta anyám, amint meglátott.
Meglepetésében a szájára szorította a tenyerét, és
könnycseppek gördültek le az arcán.
– Anya!
Szorosan megöleltem. Tele voltam bűntudattal.
Túl sokáig voltam távol. Túl sokáig menekültem a
múlt elől.
– Anya, bemutatom neked Mason Hallt – kezdtem,
amikor szétváltunk.
– Örvendek, Mrs. Jones.
– Én is. És szólíts Kate-nek, kérlek.
Anyám rettentő zavarba jött Mason kézfogásától,
majd felbátorodva magához húzta és hosszan meg-
ölelte őt. Beléptünk a házba és elénk tárult a hatal-
mas belmagasságú nappali.
– Itt volnánk – fújtam ki idegesen a levegőt, amire
anyám mosolyogva elkiáltotta magát:
– Josh! Josh, gyere, valakit szeretnék bemutatni
neked!
A szívem hevesen vert. Máris? Még be sem léptem.
Még fel sem készültem rá. És ha utálni fogom?
Josh egy összelisztezett köténnyel a derekán lé-
pett be – és be kell vallj am, egyáltalán nem tűnt el-
lenszenvesnek. Inkább viccesnek, ahogy zavartan
beletúrt a hajába, és így az is lisztes lett. Nem kerülte
a pillantásomat, egyenesen a szemembe nézett.
Őszinte.
Laza stüusú, fiatalos és jóképű pasinak tűnt.
Az agyam eldobom!
Apám után egészen másra számítottam. No nem
mintha ő csúnya lett volna, vagy elhízott, vagy kopa-
szodó, de mégsem volt ilyen... ilyen... dögös. Mert
Joshua bizony az volt.
Mielőtt kezet nyújtott volna, még utoljára megtö-
rölte a kötényében.
– Te lennél Kate lánya? Helena?
– így van – fogtunk kezet.
– Joshua – mutatkozott be, majd Masonnel is kezet
rázott.
– Gyertek beljebb, épp pizzát sütök, remélem, éhe-
sek vagytok!
– Ami azt illeti, én rettenetesen – mondtam, és le-
vettem a cipőmet, majd letettem a táskámat is.
– Dettó – helyeselt Mason.
– Akkor megyek is, hogy minél előbb tálalhassam!
– mondta, és a konyha felé vette az irányt.
– Körbevezesselek? – néztem Masonre, de anyám
közbeszólt.
– A szobádban fogtok aludni...
– Nem maradunk itt éjszakára.
Szomorú pillantásától rosszkedvem lett. Nem
akartam megbántani.
– Milyen titok rejlik abban a bizonyos régi szo-
bádban, hogy nem akarsz ott aludni? – vigyorgott
rám Mason a szemöldökét húzogatva.
– Ne akard tudni. Tiniszoba. Méghozzá egy lányé -
nyomatékosítottám.
Felnevetett.
– Az biztos, hogy nem Mozarttal van kiplakátozva
a falam -folytattam.
– Ó! Ez nagyon felcsigázott. A tiniéned titkos kis
zuga.
A szememet forgattam.
– Gyere!
Bevezettem apám dolgozószobájába, ami nem volt
fallal vagy ajtóval elzárva a nappalitól, hanem egye-
nesen onnan lehetett átsétálni. A falakon lévő képe-
ket nézegettük. A legtöbb apámról készült, ő szere-
pelt rajtuk élete fontos pillanataiban. És egy képen
ott voltunk mi is. Brendon és én. Mindketten az ölé-
ben ültünk, a zongora előtt.
Mason hosszasan elmerengett a fényképet für-
készve.
– Már láttam ezt az arcodat – mondta, miközben
végig a képet nézte. – Megváltozol, amikor zongorá-
zol.
– Biztos.
Igyekeztem közömbösséget tettetni. Nem volt
kedvem erről beszélni, és egy perccel se akartam to-
vább itt lenni. Rá se mertem nézni a szoba közepén
álló barna Yamaha zongorára. Arra a magányos
hangszerre, aminek a hangját még most is tisztán
hallottam a fülemben, és a nehéz billentyűk súlyát
még mindig éreztem az ujjaimban.
– Arra van még a konyha, a mosókonyha, és anyu-
ék hálója... -mondtam Masonnek, és elindultam felfe-
lé a lépcsőn a szobámhoz. Jobban mondva a volt
szobámhoz. Amihez anyám annyira ragaszkodott és
nem hagyta, hogy bármit is megváltoztassak benne.
– Tádám! – tártam ki mosolyogva az ajtót.
– Neee...
Mason kíváncsian lépett be. A fejét csóválta, és
felnevetett egyik-másik poszter láttán.
– Úgy látom, Justin Timberlake nálad mindent vitt.
– Ó, bárcsak mindent vitt volna! – nevettem.
Zavarba kellett volna jöjjek, de egyáltalán nem
éreztem ilyesmit, amiért felfedtem előtte a
kamaszénemet. Mert a szobám tökéletesen tükrözte
az akkori jellememet: moziplakátok, fiúbandák posz-
terei borították a falakat, és némelyikre idézeteket is
ragasztottam. Aztán ott lógtak a fényképek rólam, a
barátnőimmel, Brendonnal és... még a fiúbarátaim-
mal is.
Lehuppantam az ágyra, és elnyúltam rajta, míg ő a
cetlik között szemezgetett. Hangosan felolvasta az
egyiket.
– „Emlékezz minden részletére (...). Emlékezz rá
úgy, ahogyan most látod. Dermedjen így jéggé az
egész kép, hogy bármikor újra felidézhesd. Örökké
fog tartani ez a kikristályosodott pillanat. Minden
örökkévaló lesz számodra, ami csak ebben a másod-
percben van. Emlékezni fogsz mindenre, amit ezek a
sziklák körülzárnak.”
Rám nézett.
A legjobbat választotta. Már el is felejtettem, mi-
lyen kincsek lapulnak a szobámban.
– Eric Knight – tettem hozzá.
Lefényképezte a telefonjával a kézírásomat.
– Ez nem épp egy tipikus tinis idézet.
– Ja, hát a Lassie hazatérből talán helyénvalóbb
lett volna idézni?
Felnevetett.
– Nem pont erre gondoltam. Már akkor is volt ér-
zéked a szavakhoz.
Lefeküdt mellém, és a falat nézte. Vagyis az őt bá-
muló pasikat.
– Ennyi fiatal srác még sosem szemezett velem.
– Miről beszélsz? Mind engem néz – ellenkeztem.
– Helena Jones, most fogd be, és hagyd meg őket
nekem!
– Kész a pizza! – kiáltott fel Josh az emeletre. Aka-
ratlanul is összerezzentem. Még meg kell szoknom,
hogy egy idegen férfi van a házban. Ráadásul apám
helyett.
Lesétáltunk az ebédlőbe és helyet foglaltunk. Az a
pizza életem egyik legjobbika volt. A paradicsom-
szósz pont annyira volt édes és savanyú, amennyire
én szeretem. Nem szégyenlősködtem, ami az adagot
illeti, rendesen belakmároztam belőle.
– Esetleg vacsorára ennétek valami grillételt? Ki-
mehetnénk sütögetni, ha volna kedvetek – törte meg
Josh a csendet, amikor már mindenki degeszre tö-
mött hassal, elégedetten dőlt hátra a székében.
– Jó ötlet. Bár előtte még szeretném ezt meg-
emészteni -simogattam meg a pocakomat.
– Ezt akkor megbeszéltük. Kerti parti lesz – vi-
gyorgott Josh.
Tekintetemmel a medencét fürkésztem.
– Megkeresem a fürdőruhámat.
– Veled megyek – ajánlkozott az anyám.
A fiókban turkáltam, ő pedig idegesen toporgott
mögöttem.
– Helena... – kezdte, és ahogy megfordultam, a
nyakamba borult és magához szorított. – Annyira
örülök neked, kicsim!
Én is megöleltem őt. Éreztem, hogy minden ér-
zelmét átadta ezzel a mozdulattal.
– Hogy vagy? – kérdezte. Ránéztem és a tekinte-
temet látva magyarázkodásba kezdett. – Rég voltál
itthon, és sok minden megváltozott.
– Igen – bólintottam szomorúan. – De Joshua jó fej
-nyugtattam meg.
Hosszú csend után anyám újra feltett egy kérdést.
Olyan volt, mintha minden gondolatomat látná,
ahogy körülöttem lebegnek.
– Akarsz beszélni Isabelláról?
– Nem tudom. Fogalmam sincs, mit érezzék vele
kapcsolatban – válaszoltam őszintén. – Inkább ami-
att vagyok elveszve, mert úgy érzem, más ember volt
az apám, mint amilyennek én ismertem.
Anyám nagyot sóhajtott.
– Tudtam, hogy ez lesz – mondta félig bűnbánóan,
félig mérgesen. – Azért nem mondtuk el neked, hogy
született egy húgod, mert akkor még csak gyerek
voltál, és nem tudtuk, miként érintene. Aztán... ő vá-
ratlanul meghalt. Értelmetlennek tartottuk, hogy fel-
zaklassunk a történetével. Később pedig... -kissé el-
halkult a hangja – apád halála után már azt gondol-
tam, hogy jobb lesz, ha vele együtt az ő emléke is tá-
vozik.
– Láttad őt? Isabellát?
– Igen. A bíróságon.
– Milyen volt? – kérdeztem.
Anyám tekintete a távolba meredt, és láttam,
ahogy kirajzolódik arcára a fájdalom, ahogy felidézte
ezt az emléket. Fogalmam sem volt róla, hogy miként
dolgozta fel, és miként tudott apámnak megbocsáta-
ni, de nekem szükségem volt a válaszokra ahhoz,
hogy el tudjam magamban rendezni a dolgokat.
– Apáddal volt egy olyan időszakunk, amikor eltá-
volodtunk egymástól. A rengeteg fellépése miatt fo-
lyamatosan utazott, én pedig itthon tartottam a fron-
tot, veletek. Nem gondoltuk, hogy ez odáig fog ve-
zetni, hogy már alig beszélünk egymással, és amikor
itthon volt, akkor is csak folyamatosan veszeked-
tünk. Mindketten kimerültünk ebben. – Mély levegőt
vett. – Amit korábban gond nélkül megoldottunk,
egy csapásra problémává vált. Apád egyetlen kiutat
talált ebből az állapotból, ami aztán még inkább
messzire vitte tőlünk.
– Se az alkohol, se ez nem elég magyarázat arra,
hogy más nőnél keresett vigaszt.
Anyám hangosan felhorkant.
– Nem tudok neked többet mondani, mert én ma-
gam sem tudom a teljes igazságot, csak annyit,
amennyit apád elmondott.
– Isabellát.
– Igen.
Kivette a kezemből a zoknimat, amit percek óta
szorongattam, és visszatette a fiókba. Igazából pró-
bált időt nyerni, hogy össze tudja szedni a gondola-
tait, és lenyelje a könnyeit.
– Tudtam, hogy aznap este megcsalt. – Felnevetett,
de a szeme árulkodóan szomorú maradt. – Felhívott,
és könyörgött, hogy bocsássák meg. Aztán rá négy
évre, amikor hazaérkezett Los Angelesből... Azt hit-
tem, nem élem túl még egyszer azt a csalódást, amit
okozott. – Rám emelte a tekintetét, mielőtt folytatta
volna. – De túléltem. És azt a napot is, amikor meg-
láttam Isabellát. – Anyám megsimította az államat. –
Nem volt idegen az arca...
– Anya... – szóltam, hogy leállítsam ezt a múltidé-
zést, de a fejét rázva tiltakozott, és folytatta.
– Az az ember... aki apaként nevelte... – vékony
csíkká vált a szája, és hangjában a düh egyértelműen
felváltotta a szomorúságot – nagyon elszánt volt és
kegyetlen. Nem érdekelte, hogy a tiltakozásával mi-
lyen procedúrán kell átesnie annak a szegény kis-
lánynak, a végletekig elszántan küzdött érte. A leg-
mocskosabb módon, amit csak el tudsz képzelni.
Nem akartuk elvenni tőle, csak annyit szerettünk
volna elérni, hogy az apád is láthassa, és ti is megis-
merhessétek. De Mr. Hall nem volt képes a kompro-
misszumra.
– Igen, Mason mesélt már róla.
– Szegény fiú! – Anyám eltűnődött egy pillanatra,
és Masonre terelte a szót. – Fogalmam sincs, milyen
gyerekkora lehetett amellett a zsarnok apja mellett.
Elhúztam a számat a mondatára.
– Nem egyszerű, azt biztosan tudom.
– Csodálom őt azért, hogy mindezek ellenére ilyen
jó ember lett belőle.
– Igen. – Elhallgattunk, és a kintről érkező han-
gokra figyeltünk. A teraszon a férfiak hangos neve-
tésben törtek ki. -Menjünk vissza – mondtam
anyámnak, és felálltam a földről. Ez a hangzavar kel-
lett nekünk ahhoz, hogy magunkhoz térjünk a kese-
rűségből.
– Igen, ideje visszatérni a jelenbe – helyeselt az
anyám.
– Brendon tudja? – kérdeztem halkan.
– Igen.
Felszaladt a szemöldököm.
Az öcsém tudta?
– Egyik este elég hangosan vitatkoztunk az apád-
dal, és a fejéhez vágtam néhány dolgot... többek kö-
zött ezt is. Nem vettük észre, hogy Brendon ott állt
az ajtóban, és mindent hallott...
– Szóval csak én maradtam boldog tudatlanság-
ban.
Anyám közelebb lépett, a kezem után nyúlt, és
megszorította.
– Hidd el, ha rajtam múlik, sosem szereztél volna
tudomást minderről. Isabella nem lehetett a csalá-
dunk tagja. És nem lehetett a húgod sem. Ez a fájda-
lom, amit érzel... – sóhajtotta -nem a tiéd. Mason ter-
hét cipeled. Nem szeretném, ha sokáig osztoznál raj-
ta, mert fel fogja emészteni a lelkedet. Apád sem tu-
dott megbirkózni a fájdalommal, és látod... – beszéd
közben eleredtek a könnyei. – Őt is elvesztettük.
Megöleltem anyámat.
– Én itt vagyok – súgtam a fülébe, és még jobban
szorítottam magamhoz. – Már itt vagyok, anya.
Apámat szívroham vitte el, alig pár perc alatt.
Anyu mellette volt aznap este, és arra riadt, hogy
apu kapkodva veszi a levegőt, és álmában a szívéhez
kap. Azt mondta, hogy pár hangos sóhaj hagyta el a
száját, majd nem lélegzett többé. Elképzelni sem tu-
dom, milyen kétségbeesett lehetett, ahogy sikoltva
próbálta felrázni őt. De mindhiába.

Estefelé megérkezett Brendon is, és csatlakozott


hozzánk a kerti sütögetésben. Nagyon megnyugtató
volt őt is magam mellett tudni, és órákig beszélget-
tünk mindenféléről. Igyekeztem nem mutatni a lel-
kemben örvénylő szomorúságot, és nagy erőfeszíté-
sek árán, de el tudtam terelni a gondolataimat
apámról. Néhány órával később már teljesen ellazult
állapotba kerültem, és annyit nevettem, hogy meg-
fájdult az összes nevetőizmom. Végignézve a társa-
ságon, egy pillanatra elfogott a meghatódottság ér-
zése. Nem ugyanazok az emberek voltunk már, mint
tizenöt éve. Mind igyekeztünk túllépni a problémá-
inkon és megfigyelve a körém rendeződött embere-
ket, úgy láttam, ez mindenkinek sikerült is. Ideje volt
ezt tudatosítanom. Hogy a dolgok megváltoztak,
nem pedig eltűntek. Örültem ennek a látogatásnak. A
késő estig tartó beszélgetésnek, Joshua hihetetlen
történeteinek és anyám mosolyának.
Masonnel párszor találkozott a tekintetünk, és
minden alkalommal bátorítóan rám mosolygott.
Tudta, hogy szükségem van az ő mosolyára, jobban
kiismert bárkinél. Talán a kettőnk közös tragédiája
hozott így össze minket. Mason és én olyanok let-
tünk, mint a testvérek, amiért inkább hálát éreztem
apám iránt, mint haragot.
– Akarsz egyet kaszinózni valahol, vagy benne
lennél egy jó blackjack-partiban? – kérdezte Mason
alighogy elhagytuk anyámék házát.
– Egy jó pizsamapartiban inkább – válaszoltam, és
kényelembe helyeztem magam az anyósülésen.
– Te milyen lehangoló egy vénlány lettél!
Behunyt szemmel válaszoltam.
– Még így is be tudok húzni neked egyet a meg-
jegyzésedért. Elvigyorodott, és a gázra lépett, ahogy
a főutat elértük.
– Akkor irány Los Angeles!
Igen. Vissza a pokolba...
HUSZADIK FEJEZET

NATHAN

– Beszélnünk kell.
Felnéztem a bátyámra, aki aggódó tekintettel fog-
lalt helyet mellettem.
– Ne fárassz – vetettem oda, és felhajtottam a fo-
galmam sem volt hányadik pohár whiskymet.
– Márpedig nem hagyom, hogy ezt műveld ma-
gaddal! – szólt idegesen, és félrelökte a poharamat.
A szememet forgattam. Semmi kedvem nem volt a
hülye kioktató szövegéhez.
– Itt ülsz egy kibaszott buzibárban, lassan már két
hete minden nap, és csak vedeled a piát.
Nem reagáltam rá, de igaza volt.
Egy szánalmas barom vagyok!
– Nem gondolom, hogy ez lenne a megoldás a
problémádra. Rinyálsz itt egy nő miatt ahelyett, hogy
túllépnél rajta, és keresnél egy másikat.
Elhúztam a számat.
– Nem kell más. Őt akarom.
– Nézd... – Nagyot sóhajtott, és intett a felszolgáló-
nak, aki lelkesen az asztalunkhoz lépett. Rendelt
magának is egy italt. -Ezt már én sem bírom józanul
– magyarázta. – Soha nem hittem volna, hogy jobban
fogom kedvelni azt az istenverte szoknyapecér éne-
det, mint ezt a nyomorultat, aki lettél.
– Kösz szépen!
– Menjünk innen, Nathan! Tudni kell továbblépni,
hallod? Ez a hajó már elment. Elúszott. Fogd fel vég-
re, és szedd össze magad. Elviszlek a törzshelyünkre,
megvigasztalhatod magadat és a farkadat is egy jó
kis csajszival. Vagy kettővel. – Hátradőlt és kifújta a
levegőt. – Bármire befizetek neked, csak ne kelljen
még egyszer ezt a tekintetet látnom.
– Baszd meg, Miguel! – dühöngtem. – Hát nem ér-
ted? Azon már túlvagyok. Két éve mindennap, min-
den egyes kibaszott nap mást keféltem. De nem
azért, mert annyira élveztem ezt az életet. Nekem
kurvára nem azok a nők kellettek! Helena kellett.
Végig őt kerestem mindegyikben. – Legurítottuk az
újabb kört, majd folytattam. – És fogalmam sincs, mit
csináljak. Nem akarom elengedni, de egyre csak tá-
volodunk, és ez egy bizonyos pont után már végleges
lesz.
Miguel pár másodpercig az arcomat fürkészte.
– Akkor figyelj ide, te bárgyú fasz! – kezdte stílu-
sosan, de tőle már nem vettem sértésnek. – Velem
jössz ebből a nyomorult bárból és kialszod magad,
hogy helyreálljon a fejedben a rend. És csak akkor
jössz ide vissza, ha újra a régi leszel!
Felállt a székből, és várta, hogy hasonló mozgásba
kezdjek. Pár pillanatnyi gondolkodási idő után inge-
rülten felpattantam.
Bassza meg. Igaza van!
Elindultunk kifelé. Még egyszer visszajövök ide.
Ha Helena akkor sem lesz kíváncsi rám, elengedem.
Majd kitépem magamból valahogy. Haragudnom kel-
lene rá, amiért nem hagyta, hogy elmagyarázzam
neki a történteket, és azért is, mert ugyanúgy fakép-
nél hagyott, mint azon az istenverte napon két évvel
ezelőtt. Viszont ezúttal nem adtam fel a küzdelmet.
De nem ám!
Két évvel korábban

Kiugrottam a két sarokra lévő Starbucksba, és fej-


csóválva beálltam a sor végére. Még sosem álltam
sorba kávéért senki kedvéért. De mivel az este el-
árulta, hogy az egyetem alatt karamellfrapucsínó-
függő lett, szerettem volna meglepni vele, és közben
a fejemet is ki akartam szellőztetni. Egész éjjel sze-
retkeztünk, mindenféle pózban a magamévá tettem,
és a kéjen át elértem a szívéhez is. Tudtam. Éreztem.
Ugyanúgy odaadtam magam neki én is. Minél tovább
akartam nyújtani az eltöltött perceket, egészen reg-
gelig simogattam őt, figyeltem, ahogy alszik a ka-
romban. Én nem tudtam elaludni, folyamatosan azon
agyaltam, mitévő legyek.
Kellett nekem ez a nő.
Megtanította nekem, hogyan kell szeretkezni. Ed-
dig csak megdugtam a nőket. Nem mondom, hogy
nem volt kielégítő, de a test nem foglalja magába az
egész lényünket. Márpedig ő mindenemet kielégítet-
te.
Vajon velem jönne, ha megkérném rá?
Vagy várna rám, ha elmennék?
Mielőbb ki kell ezt derítenem.
Miután megkaptam a kávékat, villámsebesen ro-
bogtam vissza a szállodába, és izgatottan léptem ki a
liftből. Az üres lakosztály látványa azonban aggoda-
lommal töltött el. Minden helyiségbe
benéztem, de nem találtam sehol.
Ez nem lehet. Nem hagyhatott el csak így...
HUSZONEGYEDIK FEJEZET

HELENA

Hétfőn óriási szatyrokkal tértem vissza a délutáni


bevásárlókörutamról. Igyekeztem igazodni a kör-
nyezetem hangulatához, és hagytam magam rábe-
szélni egy kis költekezésre. Körülöttem mindenki
boldog volt, kiegyensúlyozott... csak én nem. Ráné-
zésre bárkivel el tudtam hitetni, hogy a világon nincs
nálam harmonikusabb ember. Belül viszont zokog-
tam. Reggeltől estig. Aztán estétől reggelig.
Ahogy beléptem a bárba, és ledobtam a cuccaimat
az egyik közeli székbe, máris célba vettem a pultot,
de Mason arckifejezése megállított.
Kellett pár pillantásnyi idő, hogy rájöjjek, mi zajlik
a pult mögött. Mason vadul markolta a pult oldalát, a
nadrágja a földön hevert, és egy kar is feltűnt a kép-
ben, amint a combjába kapaszkodik.
Valaki épp kolbászt ebédelt, csesszék meg!
– Helló, Rosie! – szóltam megrökönyödve, mire a
név tulajdonosa felemelte a karját, és kiintegetett
nekem a pult mögül, én pedig hátat fordítva nekik
igyekeztem elhagyni a terepet.
Már harmadszorra futottam bele ilyen szituáció-
ba! Masonnek elment a józan esze. Három emeleten
hat lakása van, de ő mégis a bárban szeretett kefélni.
Még akkor is mérges voltam és duzzogtam, ami-
kor bekopogott hozzám.
– Na, mit vettél? – kérdezte vigyorogva.
– Az a pillanat már elmúlt, Mason. Nem fogom újra
felvenni a ruhákat.
Közelebb lépett, és a tenyere közé fogta durcás ar-
comat.
– És ha könyörögnék érte?
Szememmel az egyik ágyon heverő ruhára néz-
tem.
– Akkor azt a pirosat megmutatom.
– Lássam!
A kapcsolatunk a baráti és a barátnői között
egyensúlyozott. Volt, amiben határozott férfiként
nyilvánult meg, de akadt már olyan pillanat, amikor
megmutatta a nőies oldalát is. Bár határozottan elle-
ne volt a parádézásnak és a túlzott megjátszásnak,
mégse engedte el magát teljesen sosem. Mintha attól
félt volna, hogy visszataszítóvá válik. Pedig imádtam.
A lelke olyan volt számomra, akár egy érintetlen pa-
tak. Tiszta és élettel teli. Szívesen fürdőztem benne.
Délután kivételesen nem volt tömeg, így nyugod-
tabb, meghittebb légkörben töltöttük a munkaidőn-
ket. Mason és Riri órákon át gyakorolták a fellépésre
a számaikat, így amikor nagy ritkán én is a zongora
mögé ültem, a vendégek megkönnyebbülten sóhaj-
tottak fel.
Mason végre rászánta magát, hogy megszólaltassa
az örökségét, így beiktattuk a zongorafelújítást is
mint programpontot. Én voltam az ügyeletes segéd,
aki a szerszámokat adogatta, és mindenre hevesen
bólogatott... de valójában csak Mason miatt voltam
ennyire lelkes. Szerettem volna neki segíteni. Köz-
ben olyan szavak elsajátítására volt lehetőségem,
mint tompítóalsótag, lökőnyelvszabályzó, visszafogó
vagy kalapácstengelytok rögzítőcsavara. Az, hogy
ezek hol találhatók, mélyen elvesztek a tudatomban,
de elszánt tanulóként még bármikor előhozhatom...
Mason úgyis addig fog nyaggatni, amíg be nem vá-
gom az egész szerkezeti anyagot.
Épp a raktárból tartottam kifelé, amikor majdnem
elejtettem a havi fizetésem összegét. A legdrágább
italt hoztam ki épp, amikor a pult végén megpillan-
tottam Mr. Steve Hamphtont.
Gyorsan lebuktam, hogy ne vegyen észre, és a pult
takarásában odaosontam Masonhöz, aki épp vele
beszélgetett. Mason lenyúlt a pult alá, és elvette a
kezemből az italt, majd egy pohárba töltött belőle.
Én közben négykézláb visszasiettem a raktárhoz,
és próbáltam egyenletesen lélegezni.
Miért ver engem a jóisten?
Könyörgöm, egy melegbárban dolgozom, és rend-
re rám bukkan az összes hetero férfi, akit ismerek.
Minek jött ez ide?
Mi a jó francot keres itt Mr. Hamphton?
Mason szinte feltépte az ajtót, úgy robogott be
hozzám.
– Mibe keveredtél, mondd, hogy ez a főszer utánad
kérdezősködik?
– Szerelmi kalandba – válaszoltam.
– Mi?! – kerekedett ki a szeme. Nem akart hinni a
fülének. -Helena, hisz az apád lehetne! – kiáltotta,
karjával a pult felé mutatva.
– Jaj, nem vele, a fiával! Ő Nathan apja – magyaráz-
tam.
Mason kinézett az ajtórésen, hogy szemmel tartsa
az említett férfit.
– Nem tágít innen. Azt mondta, mindenképp be-
szélni akar veled. Javaslom, essél túl a beszélgetésen
mihamarabb, mert ha csak odázod az elkerülhetet-
lent, azzal nem oldasz meg semmit.
Kétségbeesett arcot vágtam.
– Nem erre tanítottalak.
– Valóban nem – helyeseltem. – De azokban a ké-
sőre nyúló beszélgetésekben nem volt Leendő apó-
sok kivédése című lecke.
Elmosolyogta magát, majd közelebb lépett, és
megemelte az állam, hogy a szemébe nézhessek.
– Itt a gyorstalpaló képzés: fejet fel és kifelé! Ha
nem tetszik a pofája, vagy amit mondani kíván, csak
állj fel az asztaltól, és sétálj a pult mögé. – Fürkésző
pillantásokkal méregetett. -Menni fog?
Nemet intettem a fejemmel.
– Minden rendben lesz – győzködött tovább, majd
lökött rajtam egyet és kituszkolt az ajtón.
Lassan lépkedtem egyre beljebb az asztalok kö-
zött, míg rá nem találtam egy közeli, üresre helyre.
Leültem hát, és Masont figyeltem. Odasétált a pult-
hoz, Mr. Hamphton elé lépett, majd rám mutatott.
Rám, aki úgy vártam, mint a hóhért az áldozata,
Mr. Hamphton pedig komótosan az asztalomhoz jött.
– Üdvözlöm! – köszönt, majd kihúzta a szemben
lévő széket, kigombolta a zakója egyik gombját, s így
szólt:
– Megengedi?
– Természetesen.
– Iszik valamit velem? – mutatott a poharára, amit
letett az asztalra.
Masonre kaptam a tekintetem, aki felemelt egy
pohár italt, és azt tátogta, hogy kéred? Bólogattam,
mire odasietett és letette elém. Nem volt bennem
hezitálás, egyből lehúztam egy jó nagy adagot belőle.
– Ez a legjobb konyak, amit eddig ittam... – jegyez-
tem meg, mire Mr. Hamphton elmosolyodott.
– Remek ízlésre vall – állapította meg, majd egyből
a mondandója közepébe vágott. – Úgy tudom, hogy a
betegszabadságát tölti, de ahogy elnézem, nem gyöt-
ri a láz vagy hasonlók.
Lesütöttem a szememet.
– Nem – helyeseltem. – Tudnia kell, hogy felmond-
tam. Csak nem fogadták el.
– Tisztában vagyok vele, Miss Jones. Ahogyan az-
zal is, hogy milyen okból tette.
Kikerekedett a szemem meglepetésemben.
– De a sajtótájékoztató után én azt mondtam ma-
gának, hogy maradhat, nem pedig azt, hogy távoz-
zon. Nagyon szakmaiatlan magától, hogy megfuta-
modik az első megpróbáltatás után. Ráadásul úgy,
hogy meg vagyok elégedve önnel.
Ez azt hiszi, miatta mondtam fel?
– Tisztán hallottam, mit mondott.
– Akkor a fiam az oka?
Nyikkanni sem tudtam.
Azonnal szükségem lett volna egy
lélegeztetőgépre, mert a tüdőm épp akkor kezdett
sztrájkba.
– Nem... khm, vagyis... igen.
– Sejtettem. – Mélyet sóhajtott, mielőtt folytatta
volna. -Egyszer már megfogadtam, hogy soha többé
nem avatkozom a fiaim szerelmi életébe, és igyek-
szem magam tartani ehhez az elhatározásomhoz –
magyarázta, mire idegesen dobolni kezdtem a lá-
bammal. – De most ezzel szembe kell mennem. Nem
fogadom el a felmondását.
– Hogy mondta? Még próbaidőn vagyok, bármikor
jogomban áll felmondani.
– Kitűnő jogászaim vannak, akik ezt bármikor
megcáfolják egy tárgyalóteremben.
– Istenem... – a tenyerembe temettem az arcomat.
– Nem fog menni, Mr. Hamphton. Képtelen vagyok
odamenni – vallottam be neki, mert úgy döntöttem,
hogy az őszinteség lesz a legjobb ebben a helyzet-
ben.
– Annyi időt kap, amennyi szükséges, hogy rendbe
szedje magát. – Felállt, és az asztalra dobott pár dol-
lárt. Meg se számolta, mennyit vett ki a zsebéből,
csak odavágta. Ahogy a szavakat is. – Ne legyen os-
toba, Miss Jones. Két helyre is várják magát vissza.
Tudtam, hogy mire értette. Nathanre célzott.
– Gondolkodjon, és jelentkezzen nálam. Viszlát!
– Viszlát...
Néztem a távolodó alakját, és most már tényleg
szerettem volna oxigénhez jutni. Odasétáltam a pult
mögé.
– Megkínzott az öreg? – bökött Mason a fejével
abba az irányba, amerre Mr. Hamphton távozott.
– Kicsit meggyúrta a szívemet.
A fejét csóválva elégedetlenkedett.
– Minek nézik ezek? Gyurmának?
– Pedig már rég megkövült.
Felvonta a szemöldökét a mondatomra.
– Aha... olyan, mint egy homokbucka.
Belebokszoltam a vállába tiltakozásképp. Igenis
edzettem erre a szervemre, gyúrtam rá, hogy ke-
mény legyen. Nem ért így leszólni.

Éjszaka arra ébredtem, hogy kopognak az ajtón.


Olyan sebtében keltem fel az ágyból, hogy a falnak
kellett támaszkodnom, nehogy elájuljak. Szedtem a
lábam, mire újabb türelmetlen kopogás hallatszott.
Idegesen téptem fel az ajtót, de a mérgem gyorsan
elpárolgott, ahogy Masonre néztem, és igyekeztem
megtartani a súlyát, ahogy rám dőlt.
– Szent isten, mi van veled? – nyögtem ki aggódva,
de ő csak átkarolta a vállam, és idétlenül vigyorgott.
– Szerintem bebasztam – lökte oda artikulálatla-
nul, majd lehuppant az ágyra.
– Pompás – jegyeztem meg, és néztem, ahogy ke-
resztben elnyúlik a matracon.
Kiballagtam a konyhába, vizet töltöttem egy po-
hárba, kikészítettem egy levél fájdalomcsillapítót,
majd leültem mellé.
– Mason – szólongattam, de alig reagált. – Mason!
– szóltam erélyesebben, mire végre megmozdult. –
Idd meg ezt!
– Neeeem – tiltakozott.
– Muszáj – erősködtem, és odatartottam az arcá-
hoz a poharat. Fél szemmel rám nézett, majd meg-
emelte a fejét.
– Gyere ide – mondta, megragadta a kezemet, és
lerántott maga mellé, majd elhelyezkedett mögöttem
„nagykifliben”. -Mmm... – morgott, amikor belesza-
golt a hajamba. – Nagyon jó az illatod.
Ekkor megéreztem valamit. Valami keményet, ami
a fenekemhez nyomódott.
– Mason... – szólongattam és megütögettem a kar-
ját, hogy engedjen el, mert teljesen magához préselt.
– Mason, neked... basszus...
Próbáltam szabadulni, de nem bírtam el vele.
– Csssss! Annyira szeretlek, kicsi Helena! – búgta a
fülembe, és befúrta az arcát a hajamba.
– Én is szeretlek, Mason, de lankaszd le a farkadat.
– Nem megy. Egész este ez volt vele.
– Nem értem, akkor miért ide jöttél...
– Mert fáj a karom.
Nagyot sóhajtottam. Részeg emberrel beszélgetni
olyan, mintha lóval imádkoznék. Mit jelent az, hogy
fáj a karja? A sok recskázástól, vagy mi? Nem értet-
tem. Egy idő után pedig már nem is akartam, mert az
ütemes szuszogása engem is magával rántott álom-
világba.
Hajnalban szitkozódásra ébredtem. Mason már a
konyhában járkált, és a csuklóját próbálta mozgatni.
Majdnem felordított a fájdalomtól. Kettőt se pislo-
gott, mikor ott álltam előtte, és kétségbeesetten pró-
báltam kitalálni, mi a baja.
– Lehet, hogy eltörtem a kezemet – emelte fel a bal
oldalit, és láttam rajta, hogy komoly fájdalmakkal
küzd. Az említett testrésze bedagadt, vörös volt, és
kicsit deformált.
Odaléptem a pulthoz, lekaptam egy konyharuhát
és hideg vízbe áztattam, majd a hűtőből kivettem pár
jégkockát, amit egy pohárral feltörtem, miután a vi-
zes rongyba csavartam.
– Hadd segítsek! – szóltam Masonnek, és beteker-
tem vele a csuklóját. Felszisszent. – Mindjárt jövök –
szóltam és berohantam a hálóba.
Lekaptam a hálóingemet, belebújtam egy ruhám-
ba, majd a táskámat felnyalábolva elindultam kifelé.
– Gyere – szóltam neki.
– Hová? – kérdezte aggódó tekintettel.
– A kórházba, Mason. Ezt el kell látni. – Nem moz-
dult. Számára csak most lett világos, hogy mi történt.
– Gyere -sürgettem, és erre már elindult felém.
A röntgen után idegesen vártuk az orvost, Mason a
sürgősségi vizsgáló előtt ült egy székben, teletömve
fájdalomcsillapítóval, kissé kábultan, míg én csak
róttam a kilométereket a folyosón. Amint kiszólt egy
köpenyes, bajszos férfi, kezében a felvételekkel,
azonnal odapattantam Mason mellé, és beléptünk a
vizsgálóba.
– Sajnos rossz hírem van – kezdte, és én lerogytam
egy székre. Nem sokat teketóriázott, egyből a köze-
pébe vágott. A mondandója lényege az volt, hogy
Masonnek eltört a csuklója. Pontosan idézve az or-
vost: „úgynevezett típusos csuklótörés, amikor a
csuklóizületet alkotó orsócsont ízület felőli része tö-
rik el”. Valószínűsítette, hogy Mason teljes testsúlyá-
val ráeshetett.
Szemrehányóan rásandítottam, mert ez marhára
nem hiányzott. Vette az adást, mert bűnbánóan lesü-
tötte a szemét.
Hazáig mondtam neki a magamét, miközben a
gipszelt kezét bámulta.
– Helena... – nyögte, amikor befejeztem. – Azért
köszönöm.
– Ezzel nem kensz kenyérre.
Elmosolyodott, mire én is.
– Még sosem tört el semmim.
– Akkor az orrod lesz a következő!
– Hú, de pipa vagy!
– Mason... én jelenleg nem látom azokat a rózsa-
szín pillangókat repkedni, mint te a fájdalomcsillapí-
tóktól. Nekem nem böktek a karomba semmit. Szó-
val...
– Lilák. -Mik?
– A pillangók...
– Istenem – súgtam. Nem mondtam neki semmit.
Nem volt értelme. Majd, ha kialudta magát,
folytatjuk.

Késő este volt már, amikor Mason érzett magában


annyi erőt, hogy csatlakozzon hozzánk a bárban. Az
ábrázatát elnézve, ahogy a pult mögött ült, és az ép
kezébe temette az arcát, szívesen visszaküldtem
volna a szobájába pihenni. Sokféle érzelem tükröző-
dött az arcán: fáradtság, kétségbeesés, fájdalom... és
ahogy Ririre nézett... bűntudat.
– Most mégis mihez kezdjünk? – kérdezte tőle a
lány elkeseredve.
Még én is megsajnáltam, pedig két szót, ha váltot-
tunk egymással. De láttam, ahogy az álmai szerte-
foszlanák, mert Mason utolsó menedékként csődöt
mondott. Az a barom! Majdnem két hónap kemény
munkáját tette tönkre. Még mindig rettentő dühös
voltam rá. Részegen tivornyázott valahol, és nem
elég, hogy a világáról nem vett tudomást, de még a
teste feletti kontrollt is elvesztette. Hogy eshet el így
valaki? Nem vagyunk már gyerekek... sem csontrit-
kulásban szenvedő öregek...
– Nem tudom – válaszolta Mason a mihez kezd-
jünk kérdésre, de nem nézett Ririre.
– Talán hívjuk fel Dawsont – ötleteltem, miközben
az üres poharakat pakoltam a mosogatógépbe.
Mason lassan elvette a tenyerét az arcáról, és
mérgesen a szemembe nézett.
– Én biztos, hogy nem hívom fel – vágta rá Riri.
– Én sem – mondta még határozottabban Mason.
Újra csend lett. Mindenki kétségbeesetten elmél-
kedett. Volt, aki próbálta elfogadni a vereséget, volt,
aki pedig azon pörgött, hogy megoldást találjon.
Például Mason.
– Te mész helyettem – szólalt meg egyszer csak,
mire mindketten kikerekedett szemmel néztünk rá.
– Tessék?! – kérdeztük egyszerre Ririvel.
Mason egyre meggyőzőbben bólogatott, szinte be-
lénk akarta szuggerálni az ötletét.
Ririre pillantottam, akin tisztán látszódott a felve-
tés iránt érzett ellenszenve.
– Nem is tudom... – mondta halkan.
Kissé hezitált, mert a lehetőség, hogy New Yorkba
utazzon velem, vagy sehova se, kissé átértékelt ben-
ne pár dolgot.
– El sem tudom játszani a dalotokat – erősítettem
meg az ellentábor véleményét, aminek nagyon úgy
festett, hogy egyedüli képviselője voltam.
– Megtanulod. Képes vagy rá! – erősködött Mason.
Nagy levegőt vettem, mielőtt válaszoltam volna.
Tisztáznunk kellett pár dolgot.
– Mason... ti majdnem két hónapja gyakoroljátok,
minden rohadt este. Tőlem meg elvárnád, hogy két
hét alatt megtanuljam. Életemben nem játszottam
együtt egy csellóssal, vagy... vagy bárki mással. – A
fejemet ráztam. – Kizárt, hogy meg tudjam ugrani ezt
a lécet. Sajnálom. Ez oltári nagy égés lenne, Riri –
néztem a szomorú tekintetű lányra. – Ha ezzel
akarsz berobbanni, ne engem vigyél magaddal.
– Ez egy faszság! – szólt hangosan Mason, megtör-
ve a szép kis monológomat, amivel már majdnem
sikerült a pártomra állítani Ririt. – Te jobb zongoris-
ta vagy nálam.
Elnevettem magam, de ő folytatta, mintha ott se
lennék. Mintha észre se vette volna, mennyire felhá-
borított ez az egész.
– Üljetek le, és kezdjétek el a gyakorlást! – vezé-
nyelt.
Felállt, és ezzel mozgásra sarkallta a mellette ülő
Ririt is.
Elindult a hangszere felé, és félúton felém fordult.
– Egy próbát megér – mondta. – Tényleg jól zon-
gorázol.
– A Linkin Parkkal kezdjetek! – mutatott a zongo-
rán lévő kotta felé Mason, majd megpaskolta a fene-
kem, hogy mozduljak meg végre.
– Húzás!
Gyilkos pillantással néztem rá. Ő csak mosolygott,
pedig vette az adást.
– Kérlek... – súgta oda nekem, amire önkéntelenül
elindult a lábam. Utáltam, hogy ezt csinálta velem. A
lelkiismeretemre akart hatni, elterelve az övéről a
figyelmet. Én lettem az, aki megmenti a felelőtlen vi-
selkedése következményétől. A legapróbb porcikám
sem kívánta ezt a szerepet betölteni.

Egész héten gyakoroltam. Mason egy új alkalma-


zottat is felvett helyettem. Szegény csaj... még annyi-
ra sem kímélte, mint engem, sőt ha lehet, még job-
ban hajtotta. Engem odaszegezett a zongorához. A
partnerem, Riri, rendkívüli tehetség volt. Hamar ösz-
szecsiszolódtunk, mindenben igyekezett a segítsé-
gemre lenni, hogy az együttműködésünk eredmé-
nyes legyen.
De én nem voltam elégedett magammal. És nem
értettem, miért bólogatott mindenki, mintha minden
rendben volna. Akárhányszor leengedtem a kezem
és megpihentem, bátorítóan biccentettek, ami csak
tovább növelte bennem a kétségbeesést.
A magabiztosság hiánya volt az akadály.
Tudniuk kellett, hogy nem vagyok jó.
Biztosan hallották.
Minden este fáradtan és csalódottan bújtam az
ágyba. Nem akartam, de kényszernek éreztem a fel-
adatot, sajnos ez volt az igazság, amit nem tudtam
elfogadni. Soha nem játszottam még közönség előtt.
Kivéve persze itt, a bárban. De ez nem számított. Itt
csak elmosolyodtam, ha hibáztam, nem kellett ag-
gódnom a megmérettetés miatt. Mason és Riri is
próbált meggyőzni, hogy csak három fellépés az
egész, három este és kész. Nincs akkora súlya, sem-
mi kockázat, nem fog ítélkezni utána senki. Ugyan-
olyan hétköznapi emberek látogatnak el a fesztivál-
ra, mint akik a bárban foglalnak helyet.
Átkozott hazugság volt minden szavuk.
Hajnal volt már, de Mason még mindig a játéko-
mat hallgatta.
– Jó volt? – kérdeztem, de pontosan tudtam a vá-
laszt.
– Egy igennel boldog lennél?
Lehajtottam a fejemet.
– Nem.
– Akkor kezdd újra – kérte, és megkopogtatta a
hangszert. – És most hallgass a szívedre!
– Mason... – válaszoltam szomorúan. – Ez a szív
már nem beszél.
Elképedve nézett rám. Szóra nyílt a szája, de végül
nem mondott semmit. Visszasétált a székéhez és le-
ült.
– Én hallom – mondta végül. – Ne légy süket, mert
kiabál.
– Mason...
– Nathan mindennap eljött ide, Helena. Téged
várt. El akarta mondani, mi történt. De te... – meg-
csóválta a fejét. – Egy kibaszottul makacs nő vagy.
– Te mindennap megengedted neki, hogy bejöj-
jön? Megígérted, hogy...
– ...hogy nem engedem a közeledbe – fejezte be
helyettem. -És egyébként is – szólt már ingerülteb-
ben. – Tudod, hogy néz ki az a csávó! Már hogy a fe-
nébe tudtam volna neki nemet mondani?!
– Úristen, Mason, ez nem magyarázat arra, hogy
átvertél.
– Nem is fogok magyarázkodni egy olyan sze-
mélynek, aki arra se méltatja a másikat, hogy meg-
hallgassa.
Felpattantam a zongorától.
– Rohadj meg!
– Hidd el, nem fogok.
– Istenem, annyira utállak!
– Az jó – vigyorgott. – Utálj nyugodtan. Nekem
mindegy, csak érezz végre valamit azzal a nyomorult
vacakkal a mellkasodban!
– És az mire lenne jó, mondd? Mert amint utat en-
gedek neki, átgázol rajtam valaki! Nekem nem kell a
szerelem! Gyűlölöm! És őt is gyűlölöm! Nekem íroga-
tott, miközben másban járt a farka! Hallgassam meg?
Hogy elmondja, mennyire sajnálja? Hát én nem saj-
nálom! – üvöltöttem sírva minden egyes szót, Mason
pedig türelmesen hallgatott. – És örülök annak, hogy
most derült ki, milyen egy szar alak, mert így még
túlélem ezt a fájdalmat, érted?
– Nem feküdt le vele – közölte higgadtan.
– Tessék?
– Esze ágában sem volt – tette hozzá, majd felállt
és felém lépett. – Csak te gondolod, hogy megtörtént.
Nathan szeret téged. – Megsimogatta az arcomat. –
És én is.
Lehajtott fejjel, döbbenten álltam. Az előbbi inge-
rültségemet egyetlen mondatával elsimította. Mason
tudta, hogyan hathat rám.
– Most pedig megkérlek, hogy ülj oda vissza – mu-
tatott a zongorára.
Engedelmeskedtem neki, mert nem bírtam ellen-
kezni. A billentyűk fölé tettem a kezemet, és a kottá-
ra koncentráltam.
– Nem a kotta fogja megszólaltatni a művet – ma-
gyarázta. – És nem is a billentyűk. Az érzések irá-
nyítják a mozdulatokat és visznek téged a zene biro-
dalmába, hogy azt a saját tudásod szerint prezentál-
hasd. Ez a művészet. A többi csak gyakorlatias, beta-
nult rendszer. Tárd fel, és engedd ki mindazt, ami
benned van, Helena. Mutasd meg az értékeidet –
mondta, és a zongorára mutatott. – Add oda neki a
lelked, hogy szárnyalhasson.
Megtettem, amit Mason kért. Ezúttal önzetlenül
kitárulkoztam neki a zene dallamára. Meglepett,
mennyire felszabadító volt mindez.

Másnap nagy volt a nyüzsgés a bárban, Mason


hangját kint is lehetett hallani, ahogy az embereket
irányította.
– Nem! Ott nem lesz jó! – kiáltotta. – Normális
vagy?! Onnan meg leesik!
Amikor beléptem a bárba, elképedve láttam, hogy
egy böhöm nagy tévét készülnek elhelyezni a zongo-
ra mellett. Csodálkozó tekintettel sétáltam egyre bel-
jebb, és értetlenül néztem Mason arcába, aki közel
járt az infarktushoz.
– Ott jó! – szólt, és intett Jaydennek, hogy intézze a
továbbiakat. Ezután rám pillantott.
– Mi ez? – kérdeztem mosolyogva, és a tévé felé
mutattam.
– Az ott? – utánozta a mozdulatomat. – Egy lapos
kijelzős tévé, nyolcvanöt colos képernyőátlóval, UHD
8K képminőséggel.
Elhúztam a számat, és Masonhöz vágtam a ke-
zemben lévő táskámat.
– Soha többet nem kérdezek tőled semmit.
– Ja, hogy minek van itt? – vigyorgott. – Ezen fog-
juk követni a fesztivál eseményeit.
Ezzel a mondatával sikerült görcsbe állítania a
gyomromat. A holnapi utazás előtt nekem még el
kellett mondanom valamit Masonnek, amit tegnap
döntöttem el. Leültem a bárpultnál, amíg ő kiszol-
gált.
– Nem jövök vissza New Yorkból.
Mason nem nézett rám, de a kezében lévő üveg
megállt a levegőben.
– Elérkezett hát az idő... – dünnyögte.
– Igen. – A hangomból erő és elhatározottság ér-
ződött. – Most már kész vagyok.
Odatolt elém egy poharat, majd italt töltött bele.
– Akkor élvezzük ki ezt a kevés időt, amíg lehet.
Egymásra mosolyogtunk, de nem volt benne vi-
dámság. Inkább fájdalmasnak hatott, mint boldog-
nak. De ilyenek voltunk mi ketten. A lélekre gyógyír
volt ez az élettelen, halvány mosoly is.
New York pezsgő volt és magával ragadó.
A város már gyerekként beszippantott, akkor na-
gyon megtetszett a fényes, népes utcák sora, most
azonban mindez már zavart. Idegesen kapkodtam a
lábam a szálloda bejárata felé, ahová a foglalásunk
szólt. Minden fellépőnek szállást biztosítottak egy
közeli hotelban. Mivel az én bérelt lakásom messze
esett a Carnegie Halitól, ezért úgy döntöttem, hogy a
kényelem jegyében én is a szálloda mellett döntök.
Egész úton egy szót se voltam képes kinyögni. Egy
merő görcs voltam, amit erőnek erejével sem tudtam
volna leplezni. Egy idő után pedig már nem is akar-
tam.
Egyfolytában az járt a fejemben, hogy a fellépé-
sünknek sikerülnie kell, hogy nem hibázhatok. Egy-
szerűen nem tehetem!
A próbák alatt, ami éppen csak arra volt elég, hogy
egyszer eljátsszuk mindkét dalt és megismerjük a
kulisszák mögötti részt, folyamatosan csitítottám
magamban a gondolatokat.
Ha ennek vége... márpedig öt nap múlva úgy lesz...
akkor hazamegyek.
Ez a gondolat már nem rémisztett, sokkal inkább
megnyugtatott. Pozitivitással és optimizmussal töl-
tött el.
A Park Lane Hotel alig tíz perc sétára volt a Carne-
gie Halitól. Miközben a hotel éttermében bámultam
kifelé a zöld növényekre, rendszerint elkalandoztam.
Hiába próbált meg Riri beszélgetést kezdeményezni,
hamar belátta, hogy csak felesleges erőfeszítés a ré-
széről. Nem voltam valami jó partner, ha úgy nézzük,
semmiben sem. Az ételt is csak piszkáltam.
Fáradt és kimerült voltam, ráadásul minden za-
vart.
Holnap végre elkezdődik a fesztivál, és én minden
tudásomat beleadva túl fogom élni. Nem nagy ügy.
Az első, a harmadik és az ötödik nap záróestjén
lépünk fel. így volt két nap pihenőnk, amit városné-
zéssel töltöttünk. Az első két fellépést viszonylag jól
megoldottuk – a rengeteg ember ellenére, aki a né-
zőtéren fogadott minket. Riri magabiztosságából
merítettem erőt, senkire és semmire, csakis rá kon-
centráltam, és kizártam az összes többi tényezőt. Se
egy arc, se a valóság nem billentett ki ebből az álla-
potból. így sikerült leküzdenem a pánikrohamot is,
és végig ritmusban maradtam.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET

NATHAN

– Hol van? – szegeztem Masonnek a kérdést,


ahogy beléptem a bárba. Ő a raktárban pakolt, és
egyáltalán nem lepte meg, ahogy megálltam az ajtó-
ban.
– Se itt nincs, se fent – válaszolta hanyagul.
– Képzeld, nagyokos, ezt magamtól is tudom. Ezért
kérdeztelek most meg téged.
– Elkéstél, szépfiú. New Yorkban van már ötödik
napja. Ma este lesz egy záróműsor, ahol zongorázni
fog. De azt... – húzta el a száját, és az órára bökött –
már lekésted. Szóval ezzel tényleg elkéstél, szépfiú.
Kereken három másodpercig bámultam rá, majd
kivettem a telefont a zsebemből, és felhívtam azt az
embert, akire most szükségem volt.
– Sawyer! Azonnal intézkedjen, New Yorkba repü-
lünk. -Mason erre már felém kapta a fejét, és amíg én
a cég magángépének pilótáját hallgattam, ő is csend-
ben fülelt. -Értem. Most azonnal – utasítottam. –
Amint tud konkrét információt, értesítsen – vágtam
rá gyorsan. – A nagy lófaszt késtem el! – vetettem
oda ezúttal Masonnek. – Öltözz fel, cicafiú, mert te is
velem jössz!
– Már mi a jó francnak? Gyertyát tartani? – ellen-
kezett, de éreztem, hogy meggyőzhető.
Nem tudom, miért akartam, hogy velem tartson,
de úgy gondoltam, jól jön majd az erősítés. Ráadásul
egy olyan ember személyében, aki teljesen képben
van a New York-i helyszínnel.
– Megvárom, amíg bepakolod a flitteres ingedet –
mondtam ellentmondást nem tűrően némi gúnnyal a
hangomban, ami titkon tetszett neki, mert ilyenkor
mindig visszafogottan mosolyog.
– Marha vicces csávó vagy, mondhatom.
– Nem, nem vagyok az.
Hosszan méregetett, majd folytatta.
– A jó francba! – kiáltotta, és ledobta a földre a ke-
zében lévő rekeszt. – Veled megyek, cseszd meg!
Magángép? New York? Helena? – sorolta. – Mindet
imádom!
Azért, amikor elment mellettem, még odaszúrta:
– Ahogy téged is, te nyomorult. Már azt hittem,
végleg elcseszed.
– Tíz centire vagy attól, hogy az orrod is be legyen
gipszelve.
Lenézett a kezemre, majd így szólt.
– Akkor ne nézzek neked is egy cuki kis inget?
– Mason...
– Jól van! Megyek!
HUSZONHARMADIK FEJEZET

HELENA

A záróműsor estéjén nem tértem magamhoz az


ámulatból, hogyan keveredhettem ide, ebbe az im-
pozáns környezetbe, ráadásul ilyen nevek társasá-
gában. Vagyis tudtam: mi voltunk Ririvel a töltelék-
műsorszám, akiknek a fellépése alatt lehetett egy ki-
csit szusszanni, felfrissülni a büfében és felkészülni a
következő nagy névre.
A nézőtér szélén álltam, kiöltözve, feszengve és
remegve vártam, mikor kerülünk sorra. Az Isaac
Stern terem kétezer-nyolcszáz férőhelyes volt. Dél-
előtt, amikor kinéztem az üres székekre, már akkor
tudtam, hogy baj lesz. Viszont ilyen erős remegésre
nem számítottam. A kezem jéghideg volt, a tenyerem
nyirkos, és egyre inkább azt éreztem, hogy nincs
bent elég levegő.
Egy férfi felkonferálta az első dalt. Az elképesztő-
en tehetséges Lőrén Allred lépett a színpadra tűzpi-
ros ruhában, és méltóan nyitotta meg az eseményt a
Never Enough című számával. Egyetlen zongora kí-
sérte, mondanom sem kell, mennyire felborzolta a
lelkemet ezzel az előadással. Csak ámultam. A hang,
a dalszöveg, a környezet mind egyszerre hatott, és
egy pillanat alatt magával ragadta a lelkemet.
Utána sorra következtek az előadók, változatos,
szépen felépített műsorszámok követték egymást.
Egyszer teljesen megtelt a színpad, és tele volt zené-
szekkel, majd a következő fellépő egy szál maga állt
a színpadon hegedűvel, vagy épp egy fekete zongo-
ránál. Mint ez a srác is, aki alig múlt húsz, és a Queen
Dorít Stop Me Now című számát játszotta.
Ekkor váltam holtsápadttá.
Még egy produkció, és mi következünk.
Elnézést kértem Riritől, és kiviharzottam a néző-
térről, meg sem állva a folyosóig, ahol kirántottam a
táskámból a telefonomat, és Mason számát tárcsáz-
tam.
– Nekem ez nem fog menni – hadartam a
mobilomba.
Kellett neki pár másodperc, hogy leessen, miről is
beszélek.
– De igen. Menni fog.
– Mason... – nyögtem. – Van itt egy srác, hallanod
kellett volna... Queent játszott. Érted? A Queent!
Méghozzá nagyon jól!
– És most mit csináljak vele? Mondanám, hogy el-
töröm a kezét, ha ez megnyugtat, de törött kézzel
kezet törni nem biztos, hogy sikerülne.
Felkacagtam. Kínomban mindezt olyasfajta sátáni
kacajjal tettem, amilyen még sosem jött ki a torko-
mon. A rosszalló pillantásoktól el is szégyelltem ma-
gam.
– Ide hallgass! – folytattam felfokozott lelkiálla-
potban. – Ezt nem tudom végigcsinálni. Itt... cseszd
meg, annyi ember van, hogy levegőt se kapok. Ezek
kiszívják az összes oxigént, nekem alig jut belőle.
Akárhová nézek, csak arcok bámulnak vissza rám.
Rengeteg idegen arc, érted? Mind engem figyel!
Mason felsóhajtott.
– Van nálad nyugtató?
– Mi?! Ne szórakozz! Azzal aztán tényleg mindent
megoldanék. Igaz, nyugodt lennék, csak éppen ját-
szani sem tudnék.
– Akkor figyelj ide rám, oké?
– Oké – vágtam rá gyorsan, és minden idegszá-
lammal Masonre koncentráltam.
– Ez most nem rólad szól, érted? Nem miattad ül
ott az a sok ember. Te még csak meg sem leszel ren-
desen világítva. Ririnek kell tündökölnie ma este. Az
ő jövője a fontos. Szóval szépen leülsz a zongora mö-
gé, azt már elég jól ismered. Az ujjad alatt lesz min-
den, ami számít. Engedelmeskedni fognak neked
azok a billentyűk. Hallod?
– Igen...
Masonnel egyszerre fújtuk ki a levegőt.
– Menj, és mutasd meg nekik!
– Rendben.
– Kicsit hangosabban...
– Rendben! – kiáltottam fel magabiztosan.
– Bassza meg az összes kikerekedett szemű zene-
kritikust!
– Basszák meg! – ismételtem, majd a körülöttem
keringő emberek arcát látva kissé elhalkultam.
– Mason, most leteszlek, mert ha ezt tovább foly-
tatjuk, engem kivezetnek innen.
– Ugyan! Láttak ők már nálad idiótábbat is.
– Koszi.
– Na, jobb már?
– A kedvem? Mindenképp. A félelmem? Még nem
múlt el.
Hiába vártam válaszra. Mason elveszett egy pilla-
natra, majd gyengéd hangon folytatta.
– Még meg sem köszöntem. Én... én nem tudnék
olyan erős lenni, mint te.
– A francokat! Te sokkal magabiztosabb vagy ná-
lam.
Nagyot sóhajtott.
– Igen. Ez az egyik fegyverem.
– Kölcsönadod egy negyedórára? – kérdeztem
mosolyogva.
– Persze. Már küldöm is.
Mély levegőt vettem.
– Megérkezett. Ó, nem – ráztam a fejemet. – Még-
sem.
A fal felé fordultam, és egy imát mormoltam ma-
gamban. Nevetségesen viselkedem, tisztában voltam
vele. Azonban ez nekem kicsit többet jelentett, mint
egy tét nélküli zongorajátékot. Apám mindig megkö-
vetelte a tökéletességet. Ebből az egyből nem enge-
dett. De nemcsak miatta, magam miatt is szerettem
volna jól teljesíteni. Bizonyítani, hogy volt értelme
mindannak, amit gyerekként megtanultam, ahhoz
méltó módon szerettem volna játszani. Szerettem
volna, hogy olyan hangulatot teremthessünk, ami-
ben mindenki el tud veszni, és át tud lényegülni né-
hány percre.
– Mason? Itt vagy még? – nyögtem a mobilomba.
– Ha megölelnélek, az segítene? – kérdezte.
Elemeltem a homlokomat a faltól. Zsúfolt volt a fo-
lyosó, így lábujjhegyre állva próbáltam átnézni a fe-
jek felett. Reméltem, hogy megpillantom, akit kere-
sek.
– Hát te itt vagy? – kérdeztem, amikor megláttam
végre a mosolygó arcát.
– Itt bizony.
Olyan megkönnyebbülés fogott el, ami most lét-
fontosságú volt. A mankómként szolgált már két hó-
napja. Nehezen boldogultam nélküle.
Hosszan megölelt és letörölte a könnyeimet. Csak
szorítottam, egyre erősebben, és tényleg belőle szív-
tam az energiát. Hagyta, hogy kedvemre töltekezzek.
A tenyerébe fogta az arcomat, és szinte belém
szuggerálta a szavakat.
– Most pedig... – kezdte, s megcirógatta az arcomat
– bemész oda, és lenyűgözöd őket, ahogy velem tet-
ted egykor a bárban. Mert képes vagy rá. – Megszorí-
totta a kezemet. – Mindened megvan hozzá.
Könnyes szemmel bólogattam.
– Kisasszony... – szólt oldalról egy egyenruhás
alak. – Erre jöjjön, legyen szíves – mondta, és el-
lentmondást nem tűrve a folyosóból nyíló újabb el-
ágazás felé mutatott.
Még egy utolsó pillantást váltottunk Masonnel, aki
gyorsan elhadarta, hányas sorban fog ülni. Végig azt
ismételtem, míg a színfalak mögött kanyarogtunk. A
színpad szélénél Riri már várt rám. Épp valamilyen
lazító gyakorlatot végzett. Én behunytam a szemem,
és magamat győzködtem.
Képes vagyok rá.
Meg tudom hódítani a világot remegő végtagokkal
és őrült légszomjjal is. Mi az nekem? Velem van
minden energia ahhoz, hogy... betojjak. Ó, istenem,
ez egyre rosszabb.
Még utoljára megigazítottam a ruhámat, és nagy
levegőt vettem. Nyugalom. Vagy valami olyasmi.
Riri megszorította a karom, és rám mosolygott.
– Gyere!
A szervezés és a lebonyolítás nagyon profi volt.
Kevésnek találtam a próbákat ahhoz, hogy otthono-
san és magabiztosan mozogjak a színpadon, de ami-
kor a deszkákra léptem, már tudtam, hogy emiatt
nem kell aggódnom. Úgy irányítottak minket, hogy
még a lépésem is ki volt számolva. Kotta előkészítve,
a zongoránál épp egy srác intézkedett.
– Köszönöm – rebegtem felé, mire szélesen elmo-
solyodott, és sok szerencsét kívánt.
Az rám is fér.
Kinéztem a közönség soraira. A piros bársonyszé-
kek szinte mind foglaltak voltak, alig lehetett látni
néhányat, amin nem ült valaki.
D sor huszonegyes szék.
A D sor volt a negyedik. Gyorsan számolni kezd-
tem, és nem kellett sok, hogy meglássam Masont.
Mihelyst találkozott a tekintetünk, máris megnyu-
godtam. A színpad szélén ültem, némileg távol a kö-
zépen helyet foglaló csellóstól.
Megnyugodtam.
Ririre emeltem a tekintetem, és vártam, hogy je-
lezzen. Egyfajta borzongás járt át, de az oka már nem
a félelem volt, annál sokkal felemelőbb érzés vette át
az uralmat a testem felett.
Megjött a jel, mire a billentyűk fölé emeltem a ke-
zem, és egy mély levegővétel után belekezdtem a
dalba.
A Linkin Park Numb című száma volt az első. A
kezdő taktusok után csatlakozott hozzám Riri, és
onnantól már ő uralta a színpadot. Működött ket-
tőnk között az összhang, ez már két fellépés után is
feltűnt. Most szinte együtt rezegtünk, mindketten
átadtuk magunkat a zenének, és tökéletes, színvona-
las előadást nyújtottunk. Riri is elmosolyodott az
utolsó ütemek alatt. Pontosan tudta, hogy ezt reme-
kül összehoztuk.
Leengedte a kezét.
Óriási tapsot kaptunk.
Kisandítottam a D sor szélére, és Masonre moso-
lyogtam, aki feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy sze-
rinte is rendben volt.
Ekkor következett a Cranberries Zombie című da-
lának átirata. Kicsit változtatnunk kellett rajta, mert
Masonnek lett volna egy szóló része, amit kivettünk
belőle, de így is jutott benne nekem főszerep, egy
olyan rész, amikor szerepet cserélünk, és Riri kísér
engem csellón.
Nagyot nyeltem. Ezt egyszerre kellett kezdenünk,
tökéletes összhangban.
Most én voltam az, aki apró bólintással jelzett, és
belefogtunk.
Teljesen kikapcsoltam magam. Nem szándékosan,
de elragadott ez az átszellemült világ, amiről mindig
csak álmodoztam. Kinyüt a kapu, és én beléptem raj-
ta. Imádtam. Olyan gyönyörű hely volt! Játék közben
elmélyülten, a hangokon szárnyalni...
Apám ezt hívta volna nagyszerű prezentálásnak.
Ahogy mondta, nem elég a tökéletesen begyakorolt
mozdulatok sora. Valamiről szólnia kell a játéknak.
Mindig adnunk kell magunkból a közönségnek. Attól
egyedi valaki, és attól lesz olyan elragadó a mű.
A csúcspont utáni visszafogott hangerejű sorokat
követően lágyan nyomtam le azt a két hangot, ami-
vel befejeződött az egész. Riri még szólóban ráhú-
zott két sort a refrénből, majd lassan leengedte a vo-
nóját.
Szinte óráknak tűntek a másodpercek, mialatt mil-
lió érzés fogott el. A legapróbb részletek is óriási je-
lentőséggel bírtak. Lelassult minden, és lehetetlen
volt nem átélni a pillanatot. A kezemben érezhető
bizsergést, a halvány fényt, amiben Riri olyan mese-
szépen ragyogott. Vagy az izgalmát, amitől megre-
megett a szája, amikor elkezdődött a taps.
Felállt és meghajolt.
Mélyen, hosszan kiélvezve, amennyire csak lehet.
Majd rám mutatott, és gyorsan felálltam megha-
jolni.
Valaki felkurjantott, amitől majdnem elnevettem
magam.
Mason Te totál hülye vagy.
– Erre legyenek szívesek – szólt újra egy hang, aki
az irányításunkról gondoskodott, kiragadva ezzel
minket az előbbi állapotból. A szigorú arcára nézve
nem is mertem ellenkezni vele. Szoros volt az ütem-
terv, nekik is dolguk volt még a színpaddal, nem volt
értelme a tétovázásnak.
Ez a pillanat számunkra véget ért.

– Egészségedre! – kiáltott rám Riri. Mosolyogtam


rajta, mert elég hamar megártott neki az a két pohár
alkoholos ital, amit megivott.
A szálloda különtermében a fesztiválon résztvevő
zenészeknek partit rendeztek. A bulihangulat engem
nem ragadott magával: almalevet ittam, és inkább
csak jókat derültem a kis társaságon, akikkel együtt
élveztük az estét. Mason is velünk tartott, de már lát-
tam az arcán, hogy hozzám hasonlóan legszíveseb-
ben elmenekülne. Többször is idegesen az órájára
nézett. Megbeszéltük, hogy Ririvel fog egy szobában
aludni, mert őt kétágyasban szállásolták el. Én egy
franciaágyasat kaptam, amit reggel szépen el is ha-
gyok, és birtokba veszem végre a bérelt lakásomat.
Kicsit hiányzott már.
Miközben elméláztam, éreztem, hogy rezeg a tele-
fon a zsebemben. Nem foglalkoztam vele, de amikor
már másodszor is jelzett, felvettem és idegesen bele-
szóltam.
– Igen?
– Szia!
– Nathan...
Az idő és a szívem is megállt egy pillanatra. Nem
hittem, hogy hallani fogom még a hangját. Meglepett
a hívásával.
– Merre vagy? – kérdezte egyből.
Fájdalmasan felnevettem.
– Én már New Yorkban vagyok.
– Azt tudom. A teremben merre?
Mi az isten?
Idegesen fürkészni kezdtem a körülöttem lévő
embereket, de a nagy tömegen átlátni nehéz feladat-
nak bizonyult.
Felkaptam az asztalról egy pohár italt, és lehúz-
tam egy hörpintésre.
– Azt tudod, hogy ezt holnap nagyon meg fogod
bánni? -mutatott Mason az üres pohárra.
Ránéztem, és felkaptam egy másik poharat, ami
szintén csurig volt töltve, és azt is egy szuszra megit-
tam. Hörögve fújtam ki a levegőt.
– Nem, szerintem ez lesz az, amit megbánok – tá-
togtam, és lecsaptam az asztalra a kiürült poharat. –
Mennem kell -mondtam, miközben letakartam a te-
lefon mikrofonját.
– Ne mááár – kérlelt, de nem törődtem vele.
Gyorsan kisiettem a teremből, elrohantam az elő-
csarnokig, és ott célba vettem a liftet.
– Helena! – hallottam a telefonban Nathant.
Megtorpantam a hangjától. Idegességemben re-
megő ujjal
bontottam a hívást. Az ajkamba haraptam, ahogy a
kijelzőt bámultam.
Tényleg kinyomtam Nathant? Micsoda egy beszari
picsa lettem!
Talán vissza kellene hívnom...
Nem, nem, nem! – figyelmeztettem magam, és
folytattam az utamat a lifthez. Most nincs idő pánik-
ra – gondoltam, miközben épp egérutat kerestem, és
a kijárattal szemeztem. Azon tanakodtam, hogy talán
ki kellene futnom innen, amikor Nathan felbukkant
az ajtóban. Nem vett észre.
Gyorsan a felvonóhoz!
Gyorsan a gombot!
Istenem, istenem, istenem... nyüszíteni tudtam
volna.
Kedvem lett volna lerántani a lábamról a magas
sarkú cipőm, mert árulóan kopogott, és felfedte,
hogy szaporább tempóra váltottam.
Villámgyorsan megnyomtam a hívógombot. Pilla-
natokon belül megérkezett a lift. A szemem sarkából
láttam Nathant, ahogy belépett a fogadótérbe. Én
épp akkor léptem be a felvonóba.
– Helena, várj! – szólt utánam, mire megfordultam.
De késő volt bármit is tenni. A liftajtó bezárult, ezzel
elvágta az összefonódott tekintetünket.
Be kellett hunynom a szememet. Összeszorítot-
tam, hogy ne bőgjem el magam.
Amikor a lift felért a szobám szintjére, és kinyílt az
ajtó, csak bámultam a folyosót. Nem tudtam kilépni.
Vissza akartam menni hozzá.
Az ellenállásom... nem létezett, ha róla volt szó.
Nagyot sóhajtottam, és megnyomtam a földszint
gombját. Fogalmam sem volt, mi várhat rám odalent.
Még több fájdalom?
Vagy megkönnyebbülés?
Kinyílt az ajtó, és ott állt nem messze Nathan. Ő
várt rám.
Idegesen járkált fel s alá, és megesküdnék, hogy
maga elé dünnyögött. Beszédes volt minden mozdu-
lata. Tanácstalanságában toporgott, bennem pedig
az izgatottság és a félelem vegyes érzései kavarog-
tak. Jelenleg egyiken sem tudtam uralkodni.
A másodperc törtrésze alatt rengeteg információ
vándorolt át közöttünk, pedig csak a tekintetünk ta-
lálkozott. Megállt, és vele együtt az idő is. Pontosan
éreztem, ahogy magába szippant és minden közös
pillanatunk táncot lejt körülöttünk. Mintha csak egy
álom volna mindaz, amit átéltünk. Egy ámulatba ejtő
bódulat.
Nekem kellett felé lépnem, ha nem akartam, hogy
a felvonó ajtaja újból közénk álljon. Tétova lépesek
voltak ezek, nem mertem engedni a késztetésnek,
hogy a karjába vessem magam. Ő is elindult, de lát-
ván a reakciómat, megtartotta a köztünk lévő távol-
ságot. Féltem tőle. Mindattól, amit a közelségével el
tudott nálam érni. Hatalma volt fölöttem, vezette a
testem, és nem kívántam önként odavetni magam
neki. Újra.
Előbb még tudnom kellett valamit. Jobban mond-
va: éreznem.
– Helena... – szólított meg halkan, mintha csak egy
káprázat lennék. A hangja, ahogy a nevem elhagyta a
száját... olyan csendes volt, mintha attól félt volna,
hogy elzavarom.
Lenézett maga elé, és megcsóválta a fejét. Ennyi
idő elég volt neki ahhoz, hogy bátorságot merítsen.
– Hiányoztál – mondta, és elindult felém. Mivel
nem menekültem el, a léptei egyre határozottabbá
váltak. Egyenesen a szemembe nézett.
– Ne haragudj, hogy eddig vártam ezzel, de... – a
kezemért nyúlt, és megsimogatta a kézfejemet. Any-
nyi minden tükröződött az arcán! Az elmúlt hetek
kétségbeesett vágyakozásai, reménye és aggodalma.
Én meg sem tudtam szólalni, pedig tele voltam
gondolatokkal, amit meg akartam osztani vele. El-
mondani neki, mennyire dühös voltam rá, és hogy
mennyire megbántott.
– Meg kell beszélnünk, hogyan tovább. – Fájdal-
masan elhúzta a száját. Nem mosoly volt ez, attól
sokkal szomorúbb. – Már ha akarsz még egyáltalán
tőlem valamit.
– Megcsaltál – válaszoltam neki, és a könnyeimmel
küszködtem.
– Nem történt semmi – mondta ingerülten. – Mrs.
Lawson sajátos módon próbált szerephez jutni, de
elhajtottam. Amit te láttál, az csupán egy újabb két-
ségbeesett próbálkozása volt, hogy meggyőzzön. –
Most először láttam félelmet a szemében. -Sosem
tudnálak megcsalni, Helena. Ha úgy döntenél, hogy
mégis inkább nélkülem szeretnél élni, akkor sem fo-
gok tudni elszakadni tőled. Nem tudom megtenni. –
Két kezébe fogta az arcomat. – Képtelen vagyok rá.
Eddig bírtam tartani magamat. Eleredtek a köny-
nyeim.
– Nathan, két éve már egyszer megtetted – mond-
tam két szipogás között.
– Mi a francról beszélsz?
– Otthagytál abban a nyomorult hotelban, és a ta-
karítónő keltett.
– Bassza meg, Helena! – káromkodott hirtelen. –
Azért mentem le abba a nyomorult Starbucksba,
hogy neked vigyek olyan karamellás istennyilát. De
mire felértem vele, már hűlt helyedet találtam!
– Micsoda?!
– Sehol sem találtalak. Napokig nyomoztattam
utánad. Mindenkit felkutattak, aki ott volt a fogadá-
son, de téged nem találtalak.
– Nem az én nevem volt a listán, hanem a kolléga-
nőmé -mosolyogtam. – Helyette mentem el.
– Ez komoly?
Bólintottam.
– Szóval... a sors újra a kezedre játszott?
– Úgy bizony. – Megragadta a derekamat és magá-
hoz szorított. – És nem fogom hagyni, hogy még egy-
szer kicsusszanj belőle.
Szart sem ér az életem, ha hiányzik belőle a lé-
nyeg.
– Nathan... – próbáltam a szavába vágni. Feszülten
várta, mit fogok mondani. Nem akartam tovább kí-
nozni. Ugyanolyan kétségbeesetten vágytam rá, mint
ő rám. Életemben nem éreztem annyira magányos-
nak, mint azután, hogy kizártam őt az életemből. Le-
hetetlen volt megküzdenem a hiányával. Ez az igaz-
ság. Minden szürkébe borult nélküle. Elmosódott és
fénytelen lett a világ.
– Nekem is hiányoztál... – suttogtam.
Még mindig a kezébe fogta az arcomat, de már
fesztelen és nyüt mosollyal nézett rám. Tekintete az
ajkamra vándorolt. Önkéntelenül megnyaltam a
számat, mert úgy éreztem, teljesen kiszáradt.
Nathan lassan közeledett. Mégis egyszerre moz-
dultunk, mert ugyanazt akartuk. Egymást. Ahogy
megéreztem az ajkát az enyémen, a sóhajom kö-
nyörgésként hatott, mert egyre mélyebb, egyre
szenvedélyesebb lett. Ennyi elég volt, hogy kitöltse a
szívemben tátongó hasadékot, én pedig mélyen ma-
gamba zártam.
– Mit csináltál volna, ha nem jövök vissza? – ér-
deklődtem mosolyogva a lift felé biccentve.
– Nem hinném, hogy ezúttal el tudtál volna szökni
előlem.
Odabújtam a mellkasához, és élveztem, ahogy ma-
gához szorít. Tudtam, hogy már soha többé nem
akarok kiszakadni ebből az ölelésből.
– Csodálatos voltál az előadáson – súgta nekem,
mire kérdőn kutattam a tekintetét.
– Ott voltál?
– Ott bizony – mosolygott. – De nem akartalak le-
rohanni, így csak leültem hátul, és vártam a megfele-
lő pillanatot.
– Hogy tudtál helyet szerezni?
Elmosolyodott.
– Nagyon meggyőző tudok lenni – kacsintott rám.
– Bár elég sok pénzt kellett kicsengetni érte...
Mosolyogva a vállához bújtam, és hagytam, hogy a
lift felé tereljen.
– Nem akarsz inkább táncolni? – kérdezte, és egy
pillanatra megtorpant.
– Inkább, mint...? – kérdeztem vissza, mire fel-
mordult.
– Nemsokára megtudod – válaszolta, és behúzott
magával a felvonóba.
Alighogy felértünk az emeletre és bezárult a szo-
bám ajtaja mögöttünk, máris rám vetette magát. Ki-
éhezett vadként falta a számat és minden millimé-
tert a bőrömön, amit csak elért.
– Jézusom... – nyögtem, de hiába kapaszkodtam
kétségbeesetten a hajába, nem vette figyelembe a
jelzéseimet.
– Helena – szólalt meg, miközben újra és újra a
számat csókolta. – Egy hónapja várok rád, és most
olyan erősen foglak megbaszni, ahogy azt nem
érdemied meg.
Nem hinném, hogy a puncim jól értelmezte a sza-
vait, mert máris olyan nedves lett, mintha napokon
át tartó kényeztetést ígért volna.
Pedig itt kemény dugásról volt szó.
Lerángatta rólam a ruhát, amiben segítettem neki,
mert féltem, ha nem teszem, nem látom többé egy-
ben. Felkapott az ölébe, és az ágyra dobott.
Néztem, ahogy megszabadul a ruháitól, és fölém
tornyosul.
– Álomszép vagy – súgta, de ebben a pillanatban
már belém is hatolt. – Ó, a kurva életbe... – nyögte –
és annyira szűk...!
Megragadta a fenekemet, és kissé felemelte, hogy
minél mélyebben hatolhasson belém. Hagytam neki,
mert hasonlóképpen vágytam rá. Magamban akar-
tam érezni. Azt akartam, hogy vegyen el mindent,
amit csak szeretne. Erősen döfködött, én pedig han-
gosan ziháltam alatta. Közben csókolgatta a teste-
met, ahol érte, és egyre hangosabban nyögött.
Ugyanannyira élveztem ezt a felemésztő tüzet, mint
ő. Vele együtt lángoltam, mert magával rántott oda,
ahonnan már nem volt visszaút. Izzott a testünk, és
egyszerre élveztünk el.
Fáradtan nehezedett rám.
– Azt hiszem, így akarok meghalni – súgta a fü-
lembe, mire kuncogni kezdtem.
– De addig még van egy kis időnk – válaszoltam.
EPILÓGUS

HELENA

Nyolc hónappal később

– Nekem ez nem fog menni.


– Ne szórakozz, Helena, már hetek óta gyakorol-
juk, lépj rá arra rohadt gázpedálra!
Nathannel a Chironban ültünk, és bizony én vol-
tam az, aki a volán mögött foglalt helyet. Félig ájul-
tan kapaszkodtam a kormányba. Teljesen kétségbe-
esetten az előttem lévő utat bámultam.
– Mind a ketten meghalunk – közöltem vele szenv-
telentől.
Erre Nathan hátra vágta magát az ülésben, és ide-
gesen átszántott a haján az ujjaival.
– Én ezt nem csinálom meg – szóltam újra, hogy
lebeszéljem erről az eszement ötletéről.
– Mentél vele. Tudod vezetni – győzködött. – Ne
légy beszarva tőle. Itt vagyok, és ha én nem izgulok,
neked is felesleges. Hidd el, szeretek élni.
– Oké – bólogattam, és megadtam magam annak a
hirtelen jött felelőtlen ötletnek, hogy meghajtom a
Chiront.
– Van még valami, amit feltétlenül el akarsz mon-
dani, ha esetleg... tudod... – néztem rá.
– Ami azt illeti, lenne.
Kíváncsian figyeltem.
– Egy kérdésem volna csak – kezdte, benyúlt a
kesztyűtartóba, és egy dobozt vett elő belőle.
Egy ékszeresdobozt!
– Helena Jones...
– Nem.
Elképedt ábrázattal bámult rám.
– Ha abban a dobozban az van, amire gondolok, és
ha azt akarod kérdezni, amit sejtek, nagyon rossz az
időzítés, csak szólok.
Nathan elnevette magát, és kinyitotta a dobozt,
amiben egy gyönyörű gyűrű díszelgett.
Nem tudom, milyen arcot vágtam, de az övé sok
mindent elárult, amitől teljesen elgyengültem. A
számra tapasztottam a tenyeremet, és tudtam, hogy
meg kellene szólalnom, de egyetlen értelmes szó
sem jutott eszembe. Csak ültem ott a meglepetéstől
ledermedve, és alig hittem el, hogy ez velem törté-
nik. Olyan sok gondolat száguldott át az agyamon,
hogy bele sem fogtam az értelmezésükbe. Csak átad-
tam magam a pillanatnak.
– Szóval... – Nathan megköszörülte a torkát, én
meg könnyes tekintettel néztem rá. – A kérdést csak
az út végére érve teszem fel. Úgyhogy ideje csele-
kedni, ha a feleségem akarsz lenni -mondta kajánul,
és egy mozdulattal lecsapta a dobozka tetejét.
Mindketten nevettünk, miközben potyogtak a
könnyeink. Majd nagy levegőt vettem, és remegve
kifújtam. Letöröltem az arcomat, és próbáltam ösz-
szeszedetten a vezetésre koncentrálni.
Beindítottam az autót, majd megnyomtam azt a
gombot, ami segített elrajtolni ezzel a döggel. Telje-
sen kinyomtam a féket, és óvatosan gázt adtam. Egy
helyben álltunk, de az autó alig várta, hogy nekiló-
dulhasson.
Nathan szélesen elvigyorodott a felmorduló mo-
torhang hallatán.
– Ez a beszéd! – szólt, de én ekkor már erősen szo-
rítottam a kormányt, és teljesen kizárva őt a fejem-
ből csak arra koncentráltam, amit tanított nekem.
Ahogy kilőttünk, és ahogy uraltam azt a fergeteges
lóerőt magam alatt, megéreztem a szabadság mámo-
rítóan felszabadító érzését, már nem bírtam ki sikí-
tás nélkül.
Pár másodperc alatt elértünk a célig. A lassulást
ugyanolyan koncentráltan kellett végrehajtanom,
mint a gyorsulást.
El sem hittem, hogy megcsináltam. Igaz, nőiesen
óvatosan, de megcsináltam, a fenébe is!
El kellett telnie némi időnek, hogy minden testré-
szem megnyugodjon. A szívem olyan őrült tempót
diktált, hogy nyugodt, egyenletes légzéssel igyekez-
tem megzabolázni. Nathan az adrenalin megszállott-
ja volt, és engem is sikeresen megfertőzött vele.
Diadalittasan a mellettem lévő vigyorgó pasira
néztem.
– Nos? – kérdeztem tőle.
– Mit szeretnél hallani? – incselkedett.
– Valamit kérdezni akartál az előbb.
– Igaz, igaz... – keresgélt az ülése alatt. – De egy
őrült nő olyan gázt nyomott, hogy elejtettem a gyű-
rűt.
Felkacagtam.
– Szórakozol velem?
Mozdulatlanná vált, majd mosolyogva felém for-
dult.
– Nem hinném. Nagyon is komoly vagyok. – Meg-
fogta a kezemet. – Szeretném, ha összekötnéd velem
az életed, Helena Jones. Tégy engem boldoggá, és
mondd, hogy te is akarod. -Kivette az ékszert a do-
bozból. – Szabad? – kérdezte, mire bólogattam, és ő
ráhúzta az ujjamra azt a csoda szép gyűrűt.
Sírva néztem az ékszerre.
– Akarlak. Mindent akarok veled – hüppögtem, és
boldogan kapaszkodtam a nyakába. Magamhoz szo-
rítottam, és a vállán zokogtam.
– Most pedig cseréljünk helyet – súgta. – Ugyanezt
a jelenetet elő kell adnunk egy kicsit hivatalosabb
verzióban is, mert mindenki ránk vár a bárban.
Kacsintott, és kipattant az autóból, majd a hely-
csere után a volán mögül figyelte a boldogságban
úszó arcomat.
NATHAN

Megcsörrent a telefonom.
– Szerinted ki aggódik érted? – mutattam a mű-
szerfalon lévő kijelzőre, majd egy gombnyomással
fogadtam a hívást. Mason volt az.
– Hol a fenébe vagytok már? – kérdezte mindenfé-
le bevezető nélkül. – A fele társaság olyan seggrészeg
lesz pillanatokon belül, hogy azt sem fogják tudni,
milyen rendezvényen vannak.
Helena kuncogott, én pedig nagyot sóhajtottam.
– Nem arra kértelek, hogy ma éjszaka szedd be az
éves bevételedet. Ne itasd őket, cicafiú, mert nem
fizetem ki!
– Hát ez elképesztő!
– Mindjárt indulunk, csak Helena megpadlózta a
kicsikét -magyaráztam, és a mellettem vigyorgó nő
arcát néztem.
– Micsoda?! – hördült fel Mason. – Te nem vagy
normális! Teljesen idióta vagy, hallod?!
– Te most leidiótáztál?
– Igen. És hidd el, nem használom érdemtelenül
senkire ezt a jelzőt!
– Megkérte a kezem! – vágott közbe Helena lelke-
sen és teljesen átszellemülve.
– Hogy mi? Ezek teljesen ki akarnak csinálni... –
döbbent meg Mason. – Lesz olyan, szépfiú, amit eset-
leg a terveknek megfelelően fogsz csinálni?
Nevettem.
– Ne aggódj!
– Akkor aggódom!
– Nemsokára ott vagyunk! – válaszoltam, és bon-
tottam a vonalat.
Mielőtt gázt adtam, átnyúltam az ülés fölött, és a
tarkóját megragadva megcsókoltam. Soha életemben
nem éreztem még ilyen eufóriát.
Helena tekintete a gyűrűre vándorolt, és hossza-
san gyönyörködött benne.
– Kizárt, hogy ezt akár egy percre is lehúzzam az
ujjamról -szögezte le, arra utalva, hogy a lánykérést
a többiek előtt is meg kell ismételni.
Mosolyogva ránéztem, és kifújtam a levegőt.
– Akkor útközben veszek egy másikat! – válaszol-
tam.
Összemosolyogtunk és gázt adtam. Elindultunk a
közös életünk útján, és már egyáltalán nem aggód-
tam amiatt, hogy milyen dolgok várnak rám.

Anda mungkin juga menyukai