és a

Negyedik Torony

8. rész

J. K. Rowling nyomán
Írta: Juhász Roland

Minden jog J. K. Rowlingot és a Bloomsbury

Publishing Plc-t illeti. Nincs anyagi
részesedésem.

Székesfehérvár, 2008

roland.juhasz@citromail.hu

2
 Tartalom

A kék bőrű ember ............................................................................ 4

A halott bükkfa................................................................................ 14
Az emlékezés napja ......................................................................... 22
Boldog békeidők ............................................................................. 34
Aurorok........................................................................................... 44
A Megfojtott Macska....................................................................... 58
Korom és dér ................................................................................... 72
A lista.............................................................................................. 85
Fekete viasz ..................................................................................... 98
Sértések és bocsánatkérések ............................................................ 113
A Negyedik Torony ......................................................................... 126
A fej ................................................................................................ 140
Vihar és vágy .................................................................................. 154
Moloh ............................................................................................. 167
A Sötét Nagyúr leghűbb szolgái ...................................................... 181
Dementorölők ................................................................................. 194
Mágikus kitörés ............................................................................... 205
A Torony lelepleződik ..................................................................... 217
Születésnap ..................................................................................... 228
Három fordítás ................................................................................ 242
Voldemort utolsó áldozata ............................................................... 253
Újra a Durmstrangban ..................................................................... 267
Ciaran Diggory................................................................................ 286
A bukott bajnok ............................................................................... 300
Az egyetlen esély ............................................................................ 315
Harry és a Halálmester .................................................................... 327

3
 - Első fejezet -

A kék bőrű ember

Mint a legtöbb sokat látott és zavaros időket megélt ember, öregkorára Eileen Prince is
megtanulta értékelni a csendes magányt, a kényelmet, amit egy kicsi kertes ház nyújthatott.
Az immár hatvanhét éves Eileen azonban nem létező személynek számított a hatóságok, a
postahivatal, a tejesember, de még a közvetlen szomszédai számára is. Senki a környéken
még csak nem is hallott soha Eileen Prince-ről, soha nem láthatták ódivatú kertes téglaházát,
mely a hatos számot viselte az utcában, s tőle jobbra és balra takaros otthonok emelkedtek
népes családok számára.
Sőt, az ötös és hetes számú házak lakói szentül meg voltak győződve arról, hogy az utcában
nincs is hatos számú ház, nem is volt soha, a földmérők egy csúf félreírása miatt következett
az ötös után rögtön a hetes – és egyáltalán nem is érdekelte őket a dolog.
Pedig Eileen háza ott állt a helyén immár ötven éve, s ha a szomszédok látnák, azt is
megállapíthatták volna, hogy mindenféle túlburjánzó gaz lepte be a piros téglafalakat,
összefüggő zöld lepelként borítva az egyszintes házacskát. Rozsdamarta kovácsoltvas kerítés
vette körül a telket, amire szintén rátekeredett a folyondár és a vadrózsa, a bejárati ajtóhoz
vezető járda két oldalán pedig méteres gaztenger uralkodott. Az őserdei hangulattól
eltekintve a ház többi része szépen gondozott volt és takaros, a kéményből vidáman
gomolygott a füst, jelezve, hogy jelenleg is lakott – márpedig ez azt jelentette, hogy rejtélyes
lakója kedvét leli az elszabadult flórában maga körül.
Egy forrónak ígérkező nyár első hete tartott már abban az évben, éjjel egy óra felé járt az
idő, s Eileen nem csak abban különbözött a szomszédaitól, hogy azok egyáltalán nem látták
őt, de abban is, hogy ekkortájt még ébren volt, és szokásához híven egy vaskos vers-
gyűjteményt olvasgatott a nappaliban, mely hálószoba is volt egyben. Egy nagy, de igen öreg
elfüggönyözött ágy, egy gardróbszekrény és egy vitrin, egy kanapé és vele harmonizáló
karosszékek, valamint egy rozoga dohányzóasztal alkotta a szűkös szoba berendezését. Nem
mondhatni, hogy fényűző gazdagságról árulkodott a felszínes szemlélő számára, de Eileen
világ életében a szerény életmódhoz szokott már egészen fiatal korától. Erre az időre azonban
nem szívesen emlékezett vissza – a vitrinben lévő csecse-becsék közül egy sem emlékeztette
a gyerekkorára.
A szekrény homályos üvege mögött egy láncos arany zsebóra feküdt puha párnán, egy
befőttes üvegben döglött lény úszkált gusztustalanul dülledő szemekkel és polipkarokkal,
néhány üvegcse színes folyadékokkal volt tele, egy faládika, s rajta három kőkocka, melyen
megkopott a valaha élénk színű festés, ezen kívül rengeteg hámló borítójú könyv. Ennyi elég
is volt Eileennek, mondhatni tökéletesen elégedett volt azzal, ami jutott neki.
Lapozott egyet a könyvben, s a zengő rímeket olvasva mosolyra görbültek ajkai. Mindig is
szerette a verseket, már iskolás korában is – világéletében menthetetlenül romantikus alkat
volt, többek közt ezért is különbözött össze apjával olyan sokszor.
Épp befejezett egy hosszú, több részre bontott költeményt Odóról, egy balsorsú hősről,
mikor megszólalt a csengő. Eileen összerezzent ijedtében, és a verseskötet kihullott a
kezéből, kinyitva, fejjel lefelé landolva a szőnyegen.
Ki lehet az ilyen pokoli későn? – gondolta az öregasszony, de mire a kérdés
megfogalmazódott benne, már egy új, torokszorító érzés mart a szívébe, s ez arra késztette,
hogy lassan felálljon a karosszékből. Köténye mély zsebének rejtekéből kurta fapálcát húzott
elő és remegő kézzel tartva kardként előre szegezte, egyenesen az ajtóra. Ha állt előtte valaki,
Eileen a szívét célozta meg…

4
 A csengő újra felhangzott, s a hívatlan vendég most egy kicsit tovább tartotta ujját a
gombon, mint előbb.
- Merlin, add, hogy ne ők legyenek azok… - rimánkodott magában Eileen.
Az öregasszony óvatos léptekkel az ajtóhoz ment, de bármennyire is vigyázott, belerúgott a
dohányzóasztal lábába. Tehetetlenül szitkozódott, mire a csengő harmadjára is megszólalt,
ezúttal röviden, kétszer egymás után, majd türelmetlen kopogás zörgette meg az ajtót.
Eileen már feladta a reményt, hogy úgy tesz, mintha nem volna itthon. Odasietett az
ablakhoz, és a függönyt félrehúzva kilesett rajta. Az ajtó előtt egy fekete taláros alak állt,
csuklyája a szemébe volt húzva.
Ő az… - állapította meg magában Eileen és visszarántotta a függönyt. – Mit akarhat? Jaj,
csak nem…!
Elhessegette ezeket a gondolatokat, melyek a fránya szívszorító félelmet okozták és
megköszörülte a torkát.
- M-maga az… Nagyúr? – kérdezte gyanakodva az ajtótól, de nem merte kinyitni.
Kintről egy halk, susogó hang hallatszott:
- Talán őt várod?
Eileen hatalmasat sóhajtott a megkönnyebbüléstől és a szívére szorította remegő kezét,
majd eltette a pálcát és előhalászta a kulcsot a zsebéből.
- Egyszer igazán jöhetnél normális időpontban is, fiam… - dörmögte bosszúsan, s mikor
kinyitotta az ajtót, a fekete, csuklyás alak állt előtte, csorgó esővíztől csillogó köpenyében.
- Szervusz – szólt a férfi halkan, majd levette a kámzsát a fejéről.
Eileen egy pillanatra meghökkent a látványtól és a szája elé kapta a kezét.
- Perselus Piton, mi történt az arcoddal?! – sikoltott fel az öregasszony és két kezébe fogta
fia arcát, hogy a lámpa fényénél jobbról-balról megvizsgálhassa.
A férfi ábrázata olyan természetellenes kék színt öltött, mint egy trópusi halnak, csak nem
fényes, csillogó kék volt, hanem száraz és kissé aszott.
- Mi baja van? – kérdezte unottan.
- Hogy-hogy mi baja van? Perselus, láttad egyáltalán, hogy nézel ki? Teljesen elkékült az
arcod!
A férfi megelégelte anyja vizsgálgatását, elvette kezét az arcáról, bement a lakásba és
becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Nyomban a tükörhöz sietett, hogy megnézze magát.
Homloka ráncokba futott, ahogy észrevette kinézetét.
Fekete, zsíros haja függönyként keretezte sovány arcát, melyen görbe és hosszúkás orr
trónolt – mindez most egybefüggő kék volt, de ettől eltekintve nem látszott rajta más
rendellenesség, hacsak nem tekintjük annak szúrós, goromba tekintetét.
Eileen egy darabig zihálva nézte a neki háttal álló férfit, majd mintha szúnyog csípte volna
meg, a szekrényhez lépett, kinyitotta, és kivett a legaljából egy kopottas barna faládikót,
amire egy keresztbe tett lábszárcsont és pálca címere virított. Az asztalra tette, kinyitotta és
elővett belőle egy üvegcsét.
- Arra semmi szükség nem lesz – szólt hátra a válla fölött Piton, mikor meglátta a tükörben
az öregasszony ténykedését.
- Ne légy nevetséges, fiam, ez csak egy kis szurokfű-kivonat…
- Semmi szükség rá – ismételte a férfi és még egy utolsó pillantást vetett tükörképére, majd
visszafordult az ajtó felé.
Eileen egy pillanatra azt hitte, szó nélkül távozni akar, de Piton csak az ablakhoz lépett és a
függönyt félrehúzva kilesett rajta, ahogy előbb az asszony is.
- Vársz még valakit, fiam?
- Meglehet, hogy érkeznek vendégeink – bólintott a férfi. Visszahúzta a függönyt, és
mintha gombnyomásra működne, Piton otthoni üzemmódba váltott. Felsóhajtott és lehuppant
az egyik karosszékbe. A lábai előtt hevert a verseskötet, amit Eileen leejtett.

5
 - H-halálfalók? – remegett meg a nő hangja.
- Meglehet – szólt nemtörődöm módon a férfi, s rápillantott a könyv címére – J. Eakle:
Sárkányének –, majd letette a dohányzóasztalra.
Eileen türelmetlenül felszusszant.
- Mi az?
- Tudod, hogy gyűlölöm azt a bandát! – csattant fel hevesen. – Megértem, hogy az álcád
miatt fontos, hogy találkozz velük, de nem értem, miért kell idehoznod őket! Azok állatok,
Perselus!
Piton felvonta a szemét és furcsa, elégedett arckifejezést vágott. Egy halvány mosoly
bujkált elkékült ajkai szegletében.
- Most meg mit mosolyogsz? – fonta össze szorosan a karjait az asszony.
- Csak csodálom ezt a… tüzet. Régen nem voltál ilyen…
A nőt alighanem meglepték ezek a szavak – Perselus Piton nem az a fajta ember volt, aki
könnyen teret engedett az érzéseinek. Ma este olyannyira más volt, más, mint amit várt tőle,
de mégis… valahogy olyan ismerős volt.
- Nos, régen nem forgott halálos veszélyben a fiam élete – válaszolta meg kissé tétován.
Egy darabig egyikük sem szólalt meg, bár Eileen várta, Piton mikor lesz hajlandó végre
elárulni elszíneződésének okát. Ehelyett azonban a férfi csak ült a karosszékben, kissé
mereven, mintha idegenkedne ettől a pihent testtartástól, s időnként kinézett az ablakon.
Eileen megelégelte a hallgatást: - Elárulod végre, hogy mitől nézel így ki? – hangja
kifejezetten élesnek hatott a csöndben. - Talán… talán megátkozott valaki, Pers?
A válasz kissé megkésve érkezett.
- Megátkoztak… hm… Elátkozott vagyok én már nagyon rég óta…
- Dehogy vagy az! – válaszolt hevesen az asszony. – Mindenki megélt már nehéz időket.
De ne tereld el a szót! Mitől kékültél be, fiam?
- Fogalmazzunk úgy, egy kicsit közelebb kerültem a halálhoz, mint szerettem volna.
Eileen elsápadt, összefont karjait leejtette, majd odalépett a fiához, és komolyan a szemébe
nézve leült elé a másik karosszékbe.
- Mi történt?
- Denem ellenem… fordult – mondta Piton. – A kígyót küldte… rám. Még arra se vette a
fáradtságot, hogy maga végezzen velem.
Szavaiból csak úgy áradt a keserűség és a düh. Olyan erősen szorongatta a szék karfáját,
hogy elkékült ujjai belefehéredtek.
- Hogy volt képes ilyesmire? – suttogta Eileen hitetlenkedve. – Hiszen te voltál a
leghasznosabb neki, még így is…
Piton egy darabig nem szólt semmit, csak felváltva az anyja és az ablak között járatta a
tekintetét, mintha próbálná eldönteni, hogy válaszoljon, vagy inkább lesben álljon. Végül
afféle köztes utat választott: az ablakra nézett és beszélni kezdett.
- Denem nem érti ezt. Képtelen érezni… hálát, vagy törődést, vagy szeretet, mert a lelke
sérült volt. Dumbledore tudta ezt. Valaha persze érezte, mint minden ember. De később
egyre jobban elzárkózott tőle. A professzor úr szerint… - válogatta meg óvatosan a szavait -
Denem gyerekkorában nem kapott ebből az érzésből, ezért később megvetette. Valószínűleg
az irigység táplálta benne a haragot, majd a gyűlöletet azok iránt, akik szeretetben éltek.
Amikor pedig lehetősége volt rá, úgy formálta saját magát, hogy közben kiölte magából a
szeretetnek még az emlékét is. És azzal együtt eltűnt belőle az emberek megértésének a
képessége. Értetlenül nézte azokat, akik feláldozzák az életüket valamiért, ami már úgyis
elveszett. Csak a rideg logika és következtetés maradt meg benne, nem értette az érzelmek
által vezérelt cselekedetet – egyedül talán csak a gyűlölet és vágy hajtotta cselekedeteket -
ennél fogva nem értette meg magát az embert sem. Hmm… - hümmögött egyet Piton. –
Dumbledore úgy gondolta, hogy Denem a „körülmények áldozata volt”.

6
 Eileen keserűen nevetgélt és a fejét csóválta.
- Dumbledore… - ismételgette a nevet. – Javíthatatlan bolond volt.
Piton ekkor csúnyán nézett rá, de Eileen nem törődött vele. – Sose értettem, mért
ragaszkodik ilyen makacsul ehhez a „minden ember jó volt egyszer” maszlaghoz. Már akkor
is ezt hajtogatta, mikor tanár volt a Roxfortban. Az átváltoztatástan órák nagy része nem is
varázslásról szólt, hanem filozófiai elmélkedésről!
Piton a homlokát ráncolta.
- Erről még nem meséltél – jegyezte meg csendesen.
Eileen legyintett.
- Nem szerettem az átváltoztatástant – vonogatta a vállát Eileen, de fia várakozó arcát látva,
végül beleegyezően sóhajtott. – Dumbledore-nak megvolt a saját kis belső köre a diákok
közül, majdnem, mint Lumpslucknak. Itták az öreg szavait és gyakran még órák után is ott
maradtak a tanteremben, hogy folytassák a kis eszmecseréiket. Diggoryék, meg Weasleyék,
meg a többi griffendéles meg a hugrabugosok, mind ott gyülekeztek körülötte. Szánalmasak
voltak…
- Dumbledore nem volt szánalmas – jelentette ki csendesen Piton. – Mi mindannyian
voltunk szánalmasak őhozzá képest!
Eileen egy darabig némán fürkészte fia arcát, Piton azonban nem nézett rá, csak meredt
maga elé és a gondolatai máshol jártak.
- Túl kell tenned magad a halálán – szólt végül az asszony. - Tudom, mennyit jelentett
neked Dumbledore, de elment és soha nem jön vissza.
Piton a szemébe bámult, fürkészőn.
- Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá… - motyogta.
- Nem kell emlékeztetnem rá téged! – emelte fel a hangját Eileen. - Te emlékezteted rá
magad nap, mint nap. Ideje lenne elfogadnod, hogy nem volt más választásod, Perselus! Ő is
ezt várta el tőled.
A férfi ekkor dacosan felszegte a fejét
- Nem kellett volna engedelmeskednem – hangja egyenesen kihívó volt, mintha provokálni
akarná az asszonyt. - Én is meghalhattam volna őhelyette…
- Ebből elég! – csattant fel dühösen Eileen. – Te is nagyon jól tudod Perselus, hogy vagy
Alecto vagy Amycus vagy Greyback, valaki biztos megtette volna, miután veled meg a
Malfoy fiúval végeztek! Dumbledore átlátta a helyzetét… legalábbis abból ítélve, amit
meséltél.
Piton feszülten figyelt minden egyes szóra, mintha legalábbis először hallaná. Eileen rövid
zavart szünet után folytatta: - Elegem van belőle, hogy egy éve mást se csinálsz, csak
emészted magad! – dohogott tovább. – Nem jó ez így. Lily Evans halála után voltál ilyen…
Nem szeretném, ha most is tíz év kellene, hogy túl tedd magad rajta. És… - elcsuklott a
hangja -, ne kívánd azt, hogy bár te lettél volna helyette! Nem tudod, milyen ezt hallani egy
anyának. Tudom, milyen fontos volt neked Dumbledore, de… én akkor is azt mondom, hogy
ezerszer is inkább ő, mint te, Perselus.
Mikor szónoklata végére ért, Eileen dühösen törölgette a szemét a ruhája ujjával, Piton
pedig olyan elégedetten terpeszkedett el a székben, mintha épp most nyert volna meg egy
kimerítő versenyt.
Eileen pár percig csak szipogott, a férfi pedig nézte és mosolygott. Nem sötéten, gonoszul
vagy kétszínűen, hanem hálával és megértéssel, és némi szomorúsággal vegyítve a fekete
szemekben, melyek – ezt Eileen csak most vette észre – inkább már éjkékek voltak.
- Szo-szóval rájött? – szólt újra a nő. – A sötét nagyúr… Tudja, hogy Dumbledore-nak
segítettél, hogy az ő parancsaira…?
- Nem számít már, hogy tudja-e – szólt ridegen Piton.
- Mit értesz ez…? – Eileenba ekkor beléforrt a szó.

7
 Újra megszólalt a csengő.
Piton úgy pattant fel a székből, mintha rugóra ült volna, de nem ijedt meg úgy a hangtól,
mint az asszony. Pálcáját előhúzta a zsebéből, és a bejáratra szegezte.
- Nyisd ki! – szólt a rideg parancs, s Eileen annyira félt, hogy még a tiszteletlen hangnemet
sem kérte ki magának.
Odasettenkedett az ajtóhoz, vigyázva, hogy ne kerüljön közvetlenül elé. Újra kilesett a
függöny mögül, de balszerencséjére a bejáratnál álló csuklyás, nagydarab férfi szüntelenül
forgolódott, s most épp megpillantotta az ablakban Eileen szemeit.
- Nyissa már ki, vagy betöröm! – ordította kintről a férfi, hangja idegesnek és majdnem
olyan rémültnek tűnt, mint ahogy az asszony érezte magát.
Hátranézett Pitonra, támogatást keresve, de férfi ugyanúgy állt, ahogy előbb, és szemei
olyan furcsák voltak, Eileen nem is tudta megmagyarázni, mit lát. A félelem, ami a halálfalók
miatt költözött belé, lassan szerteszivárgott a testében, kellemetlen borzongást hozva rá.
- Nyissa ki vén banya! Hallja? – ordítozott tovább a férfi. – Állj félre Greg, betöröm…
- NE! – sikoltott fel Eileen, és egy gyors mozdulattal kirántotta az ajtót.
Épp csak egy pillanatra volt ideje megfigyelni az érkezőket, mert azok olyan sietősen
tolakodtak be az ajtón, mintha odakint farkasok hada üldözné őket. Mindketten magasak
voltak és meglehetősen nagydarabok. Mindkettőnek széles, hájas arca volt, de a fiatalabbik,
aki talán még iskoláskorú volt, rövid kefehajú fiú volt, míg az idősebbik egy negyven év
körüli, vállig érő hajú férfi. Számtalan sebből véreztek, arcukon is horzsolások nyomai
látszottak.
Levették csuklyájukat, és nagyot sóhajtva kezdték lehámozni magukról az útiköpenyt,
mikor észrevették a rájuk szegeződő pálcát.
- Piton?! – hördült fel megrökönyödve az idősebbik.
A fiú furcsa nyögést hallatott és bamba arckifejezéssel bámult rá. Eileen becsukta mögöttük
az ajtót, majd fiára pillantott, aki azonban nem figyelt rá.
- Azt hittem, a nagyúr megölt téged! – szólt a férfi. – Hogy-hogy itt vagy?
- Mit hallottál még a nagyúrtól? – lehelte gúnyosan az utolsó szót.
A férfi egy pillanatra elsápadt, majd mikor magához tért a meglepődésből, ő is gúnyos
arcot öltött.
- Hú, de nagy lett a szád, most, hogy már halott…
- Halott?! – sikkantotta Eileen a sarokban és szája elé kapta a kezét. – Crak, a nagyúr
megh…
- Igen, meghalt! – kiabálta dühösen a Craknak nevezett férfi. – Mind meghaltak, vagy
elfogták őket! Lestrange, Yaxley, Dolohov, Greyback… mindenki! A fiam… eltűnt.
Fogalmam sincs, mi lett vele, az ifjú Gregory Monstro azt mondja, elájult, és csak arra
emlékszik, hogy a Malfoy fiú rángatja el őt a csatázók közül. Csak mi ketten jutottunk ki…
Piton arca egyre brutálisabb kifejezést öltött, ahogy a vendég a neveket sorolta. Crak úgy
tűnt, csak most vette észre, hogy a varázspálca még mindig a fejének szegeződik.
- Mi a francért fogod rám azt?! És mitől vagy ilyen… kék?
Piton meg se moccant, a tekintete azonban kicsit zavartnak tűnt. A pálcát valamivel lejjebb
eresztette, de még mindig a behatolók felé irányult.
- Hol tartotta a nagyúr a legtöbb találkozót, mióta visszatért a bujdosásból?
- Mi van?! – fröcsögte a férfi. – Te most szórakozol velem, Piton? Minek nézel te engem?
Honnan a rossebből tudnám az anyád címét, ha valami… imp… osztor lennék, vagy mi –
látszott, hogy kissé bonyolult számára ez a szó, de dühe nem apadt el. – Nem hallottad, amit
mondtam, a fiam eltűnt, lehet, hogy már nem is… nem is él! ÉS TE MÉG
KÉRDEZŐSKÖDSZ!
Piton azonban hajthatatlan volt, újra visszatért korábbi eltökéltsége.
- Hol tartotta a nagyúr a legtöbbször a találkozóit? Hol, Crak? Válaszolj!

8
 - Jól van, a francba is, te átkozott denevér… A Malfoy-házban. Az volt a főhadiszállás,
most elégedett vagy? Legalább harmincszor ültünk egymás mellett a tetves étkezőjükben!
Piton elvigyorodott. Úgy tűnt, elégedett a válasszal, mert rögtön leeresztette a pálcát, mire
Crak morgolódni kezdett az orra alatt, a fiatal Monstro pedig kifújta a levegőt – eddig
lélegzet fojtva várt.
- Az ott szurokfű kivonat? – kérdezte Crak, s azzal felkapta az üvegcsét a
dohányzóasztalról és kinyitotta.
- Szóval eltűnt a fiad? Hol láttad utoljára, Monstro? – fordult Piton a kövér fiúhoz, aki nem
moccant a helyéről, mert nem nagyon tudta, mit is csináljon.
- A… a Szükség Szobájában láttam utoljára – válaszolta lassan. – Én bevertem a fejem,
mikor történt az a… az a tűzvihar vagy mi.
- Tűzvihar? – visszhangozta Crak, aki eddig a sebeivel volt elfoglalva. – Miféle tűzvihar,
erről eddig nem beszéltél, te szerencsétlen!
Eileen még mindig az ajtó mellett állt és egyikről a másikra kapkodta a tekintetét. Bár
láthatólag megnyugodott, hogy a halálfalók nem ellenséges szándékkal jöttek.
- Olyan… olyan volt, mintha életre kelt volna a tűz… állatalakok voltak tűzből és mindent
elégettek… Mást nem láttam – fejezte be sután a beszámolót.
Crak emésztette magában a hallottakat, Piton pedig hallgatott, Eileen azonban csendesen
megszólalt a háttérben: - Táltostűz.
- Hogy micsoda?
- Elátkozott tűz – világosította fel a nő a kövér férfit. – Veszélyes és halálos varázslat.
Bizonyos értelemben veszélyesebb, mint az Adava Kedavra… Csak egyszer láttam
életemben, és… - itt elcsuklott a hangja és elfordult, mintha szégyenkezne.
Piton egy pillanatra behunyta a szemét.
- Ez túl nagy falat egy tizenhét évesnek – jelentette ki, mikor újra felpillantott. – Túlontúl
nagy. Ki volt még akkor a Szobában, Monstro?
A fiú zavartan gondolkozott, s ez nem ment könnyen neki. A falnál ácsorgó Eileennak
egyre inkább az a benyomása támadt, hogy a fiú megháborodott.
- Ööö… hát… ott volt még velünk Draco, és ott volt Ronald Weasley, a véráruló, meg a
sárvérű Granger lány, és Harry Potter.
- Potter? – kérdezett vissza rá Crak. – Ott volt Potter? Akkor ő volt az! Igen, biztosan ő
csinálta. Abban a fattyúban megvolt a sötét nagyúr ereje, hallottam, ő maga mondta az
erdőben…
Piton úgy figyelt, mint a sas. Állkapcsa mozgott a koncentrálástól, ahogy hallgatta a férfit.
- Harry Potter? – kérdezte Piton, de senki nem figyelt. Monstro egyik lábáról a másikra
billegett és a semmibe bámult, szája félig nyitva. – Harry Potter?
Mikor másodjára is rákérdezett, Monstro ránézett, majd fél perces gondolkozás után
megszólalt: - Nem, Potter nem lehetett… Nem ő kezdte, ez biztos. Weasley Vincenttel
harcolt, mikor a lángok elterjedtek. Talán ő…
- Úristen - lehelte Crak magába roskadva. Leült Piton korábbi helyére, ernyedten tartotta
kezében a szurokfüves üvegecskét. – A fiam… az egyetlen fiam… Vincent…
Piton dühösen nézett a gyászoló apára és ekkor olyasmit mondott, amit talán maga sem
gondolt át: - Csak a te hibád! Nem végezte volna így, ha nem egy koszos halálfaló az apja!
Crak és Monstro kigúvadt szemmel nézett rá, Eileen elpirult mögöttük, és gyorsan
megcsóválta a fejét, ahogy tekintete találkozott fiáéval.
- Mi… miket beszélsz te? – hebegte Crak. – Az én hibám? Koszos halálfaló? Mi vagy te,
Perselus? Mégis mi vagy te, ha nem a nagyúr legnagyobb szolgája?!
- Szolgálni a nagyurat? – sziszegte a férfi. – Perselus Piton már évtizedek óta nem szolgálja
a nagyurat.

9
 Monstro még ostobábban nézett, mint korábban. Eileen pedig csak hallgatott lehorgasztott
fejjel.
- Nem… szolgál… - dadogott Crak. – Ezt hogy értsem? Megtagadjuk a nagyurat?
Korábban is ezt tettük, hát persze, hivatkozhatunk megint a kényszerítő átokra, vagy
mondhatom, hogy a fiammal zsarolt…
Piton iszonyú ábrázatát nem vette észre, ahogy a padlónak motyogott és találgatta, hogyan
magyarázza majd ki magát.
- De gyorsan elfelejtetted a gyászodat, Crak! – szólt áradó gyűlölettel a fekete alak, s úgy
tűnt, a szavaktól még jobban elkékül az arca. – Mégiscsak jó halálfaló vagy. A nagyúr büszke
lenne rád… ha még élne.
Eileen nem bírta tovább. Kilépett az árnyékos sarokból, és a beszélgetők közé ment kezeit
tördelve.
- Hogyan történt? – kérdezte mindenkitől. – Potter ölte meg?
Először úgy látszott, senki nem akarja megválaszolni a kérdést. Monstro újra elmerült az
őrületben, Crak pedig a padlót bámulta, Piton azonban elégedetten vigyorgott. Eileen csak
most vette észre, hogy fia nem tette el a pálcát, ott nyugodott az oldalánál.
- Igen, ő ölte meg Denemet – közölte az öregasszonnyal. Eileen alig akart hinni a fülének.
Crak felkapta a fejét.
- Már semmi tisztelet, igaz, Perselus? – kérdezte keserűen. – Nem is nagyon volt soha,
igaz? Csak félelem. Mindannyian alig vártuk, hogy valaki megtegye végre…
Piton oldalt döntötte a fejét, mint egy madár.
- Na, azért nem mindenki. Emlékezz csak Lestrange-ékre.
- Azok őrültek voltak, mindig mondtam Lucius Malfoynak… - dünnyögte Crak.
Piton kapva kapott ezen, és újra nekiszegezett egy kérdést: - Ők hol vannak most?
- Honnan tudjam? – vonta meg a vállát a férfi. - Akkor már rég elmenekültem. A Foltozott
Üstben tudtam meg a híreket. Az az átkozott csapos, meg két vendége rögtön rám támadt. Ha
nem jön Greg, már elfogtak volna, vagy rosszabb… Mindenki a vérünket akarja. És a tiédet
is, Piton! – nézett fel rá.
Eileen aggódva pislogott rá, de Piton arca nem tükrözte ezt a nyugtalanságot, ellenkezőleg:
továbbra is mosolygott.
- Ne legyél olyan biztos ebben, Crak! – szólt sziklaszilárdan. – Denem legyőzői
gondoskodni fognak róla, hogy Perselus Pitont piedesztára emeljék… Csak nektek van
okotok aggódni.
- Azt… azt hiszem igazad van – gondolkozott Crak. – El kell mennünk, amíg nem késő…
Sokan megtették ezt régen is, nem én lennék az első.
Piton csendben hallgatta, Monstro az egyik pókot bámulta a csilláron.
- Elmegyünk, el az országból, messze… talán a Durmstrang befogad majd, mint
Karkarovot…
Piton nyakán lüktetni kezdett az ér, ujjai erősen markolták a varázspálcát. Crak felállt és a
köpenyéért nyúlt, amit a kanapéra hajított.
- Elmegyünk! – jelentette be. – Greg, hogy döntesz? Velem jössz?
Monstro csak bámult, majd hirtelen megrázta magát, mintha fázna, és lassan bólintott.
- Akkor indulunk, bármelyik pillanatban ránk…
- Azt sajnos nem engedhetem – szólt Piton és a férfi elé állt.
Eileen szemei tágra nyíltak, Monstro tátott szájjal bámult volt tanára arcára, mely éjkékre
változott.
- Pe… Perselus? – szólt hozzá óvatosan Eileen, mintha attól félne, hogy a szavai tovább
kékítik a fiát.

10
 Crak agyában is megszólalhatott a vészharang, mert keze lassan elindult a köpeny belső
zsebe irányába. Piton egyetlen mozdulattal sem jelezte, hogy meg akarná állítani, csak
iszonyú tekintettel nézett a férfira, szemei rohamosan kékülni kezdtek.
Senki nem mert levegőt venni a szobában, csak Piton fújtatott, mint egy támadni készülő
vadállat, s már mindenki tudta, mi fog történni, mikor Crak megmozdult.
Előrántotta a pálcáját, de túlontúl lassú volt ellenfeléhez képest, aki egyszerűen homlokon
döfte a varázspálcával. Ahol a hegye Crak bőréhez ért, erőteljes fény villant, és a kövér férfi
visszahullott a kanapéba.
Eileen remegve könyörgött a sarokban: - Ne, Perselus, ne csináld!
Crak jajgatott a fájdalomtól, Monstro pedig átrepült a szobán, mielőtt keze elérte volna a
pálcáját rejtő zsebet.
- Te nyavalyás áruló! – ordította Crak, és fegyver híján különböző berendezési tárgyakat
hajított Pitonnak: egy vázát, a verseskötetet és a szurokfű kivonatos üvegcsét.
Piton vad mozdulatot tett pálcájával, mire a kicsi palack felrobbant, mielőtt
nekivágódhatott volna, tartalma szétspriccelt a levegőben. A közelben állókat beborította,
Eileen a szeme elé kapta a karját, mert tudta, hogy a szurokfűtől csúnyán bepirosodhat.
- Ááá! – Piton fájdalmasan felordított, mikor a szurokfű az arcához és a kezéhez ért – az
asszony azonnal tudta, hogy valami nincs rendben. Nem szabadna így fájnia…
A férfi összegörnyedt a földön, Crak pedig kihasználta az alkalmat és felkapta elejtett
pálcáját, mely a kanapé alá gurult.
- Capitulatus! – kiáltotta, s lefegyverezte Pitont, majd Eileent is, akinek reflexei már
korántsem voltak a régiek.
Monstro eszméletlenül feküdt a hátuk mögött.
- Na, Perselus! Hogy is mondtad? – acsargott a halálfaló. – Azt sajnos nem engedhetem… -
utánozta gúnyosan a hangját. – Hát majd én megmutatom, hogy…
Torkára forrt a szó.
A földön görnyedező férfi változni kezdett…
Arca hosszúkásabb, soványabb lett, szája szélesebb, orra rövidebb és egyenesebb, szemfogai
ijesztően megnyúltak és fehéredtek. Piton vállig érő zsíros haja kisimult, színe változatlanul
koromfekete volt, azonban nőni kezdett, mígnem már derékig ért.
A legijesztőbb mégis a szeme volt. Nem hasonlított semmire, amit korábban Crak, Monstro
vagy a rémülettől sikoltozó Eileen életében valaha látott. A szeme eltűnt, ahogy felfénylett és
jéghideg kéken világítani kezdett. Nem a szivárványhártya, s nem is a szembogara – az egész
szeme démonian világított, mintha üregekben lámpások égnének.
Az átalakulás végén a kék bőrű ember lassan felállt, valamivel magasabb volt, mint előtte.
Már nem zihált, csak ujjait vizsgálgatta – azok is átváltoztak, megnyúltak, fekete köröm nőtt
rajtuk.
- Ki… kicsoda maga? – tette fel a kérdést Crak, miközben holtra váltan remegett, a
varázspálcát két kézzel is alig bírta fogni.
- Fiam…? – szólt rekedten Eileen, ahogy a földön kuporgott.
A férfi ránézett.
- Én nem vagyok Perselus Piton, Eileen… - szólalt meg mély, morgásszerű hangján, mely
sokkal idősebbnek mutatta, mint ahogy a kék szín alatt kinézett.
- Hát akkor ki a rosseb maga? – vetette oda a kérdést Crak, láthatóan bátorságot merítve a
varázspálcából.
Az ismeretlen lángoló szemeivel ránézett, ami azonnal megrettentette a férfit.
Figyelmeztetően feljebb emelte a varázspálcát, ő viszont a legkevésbé sem törődött vele.
- Mindjárt megtudod, halálfaló! – zengte a mély hang, s megindult Crak felé.

11
 - Adava Kedavra! – ordította azonnal ellenfele; Eileen eszelősen sikoltozott a sarokban,
ahogy a zöld fénynyaláb kígyó módjára kicsapott a pálcából és mellkason találta a démoni
alakot.
A kék bőrű lenézett a mellére, ahol eltalálta az átok. Majd vissza Crakra, és arca dühös
fintorba rándult.
- Te nyavalyás! – kiáltotta, s azzal puszta kézzel a halálfalóra vetette magát.
Eileen nem látta mi történik, csak azt vette észre, hogy a kék bőrű bal kézzel torkon ragadja
Crakot, a székre dönti és fölé hajol, jobb keze pedig, akár egy vadállat mancsa lecsapott…
egyszer… kétszer… háromszor…
- ADAVA KEDAVRA! – visította Crak torokhangon. - Adava… Ada…
A zöld fény háromszor villant még fel, s találta el a kék bőrű embert, aki annyira sem
törődött vele, mintha szúnyog csípte volna meg. Eileen sírt és kiabált a sarokban, és eltakarta
a szemét, azt kívánta, bárcsak minden véget érne. Crak tompa visítása azonban befészkelte
magát a fülébe, kitöltve elméjét, és tudta, hogy a férfi a haláltusáját vívja, és gyilkosa egész
biztosan nem lehet az ő fia…

12
Egy évvel később…

13
 - Második fejezet –

A halott bükkfa
Harry Potter a körmét rágva gondolkozott. Az előtte fekvő papír vonta magára figyelmét, s
így jelen pillanatban nem tudott örömmel gondolni a kinti csodálatos napsütésre, a csiripelő
madarakra, vagy bármi egyébre, ami rendesen egy kiadós délelőtti lustálkodás ígéretét
hordozta. Ezen a délelőttön igen korán, már reggel öt órakor felkeltette az idegesség és
nyugtalanság, amit a roxforti hetedévesek záróvizsgája okozott, melynek legutolsó írásbeli
felmérőjét, a gyógynövénytan elméleti vizsgát erre a napsütötte péntekre tűzték ki.
Mikor felkelt és kimosta szeméből az álmosságot, hozzálátott, hogy még egyszer átolvassa
egykori szobatársától, Neville Longbottomtól kapott órai jegyzeteit. Neville igazi kivételes
tehetségnek számított a bűvös füvek és giz-gazok terén, záróvizsgáját kiváló minősítéssel, sőt,
minisztériumi dicsérettel végezte, ami csak a legjobb diákoknak jár ki.
Harry ekkor már túl volt elméleti és gyakorlati vizsgáin átváltoztatástanból, bűbájtanból,
sötét varázslatok kivédéséből és bájitaltanból, de a Neville-éhez hasonló „kiváló”-ra csak a
hírhedt SVK-ból reménykedhetett. Eddig mindegyik vizsga különlegesen nehéznek és
valóban agyfacsarónak bizonyult, s Harry már az első elméleti felmérő után szidta magát,
amiért egész évben jóformán köszönőviszonyba se került az iskolai könyvtárral. Lustasága
olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy végül csak akkor vette rá magát a magolásra, mikor élő
lelkiismerete, Hermione Granger egy szuszra olyan szidalmazást vágott a fejéhez, melyet egy
edzett torkú kviddics kommentátornak is egy órájába tartott volna elszavalni.
Harry mentségként csupán az elmúlt évek megterhelő próbáit és tragédiáit tudta volna
felhozni, azonban örült, ha éber perceit azzal tölthette, hogy elterelje gondolatait ezekről.
Álmában úgyis épp elégszer visszaköszöntek a Voldemort nagyúr elleni háború emlékei és
áldozatai.
A háború miatt Harry és barátai egy évvel később tudták csak befejezni roxforti
tanulmányaikat, sok olyan diákkal együtt, akiket származásuk miatt Voldemort hívei nem
engedtek vissza az iskolába, és bujdosni kényszerültek. A halálfalók és a korrupt
minisztérium bukása után azonban újra mindenkit visszavártak az iskola falai, és Harryék
befejezhették hetedik évüket, az eredetileg egyel alattuk tanuló korosztállyal együtt.
A hetedik év pedig a záróvizsga éve is volt, ami amellett, hogy Harry első kellemes,
merényletektől, gyilkosságoktól, ármánykodástól mentes tanéve volt, rengeteg plusz
tanulnivalóval is járt.
Harry odafirkantotta túlságosan rövid válaszát az egyik kérdésre, melyen már vagy negyed
órája törte mindhiába a fejét („Milyen betelepített bűvös növények okozták az 1700-as
években az ausztrál mágikus flóra gyökeres átalakulását, és milyen hatással volt ez a század
cserekereskedelmére - az 1692-es Varázstitokvédelmi Alaptörvénytől elvonatkoztatva -, a
bűbájcikkek kereskedelmét befolyásoló nemzetközi jogszabályok 1700-as évek második
felében történő módosításainak tükrében? Sorolja fel a kipusztult növényfajtákat és az
egyúttal elszaporodó közönséges gyomnövényeket!) majd ránézett az órájára és megállapította,
hogy mindössze tíz perc maradt a vizsgából. A fenébe! – szitkozódott magában. Alig maradt
ideje, hogy a következő, hasonlóan nyakatekert kérdést egyáltalán felfogja, kigondolja a
választ és átnézze a négy oldalas dolgozatát. Mintegy megerősítésképpen, Flitwick professzor
megköszörülte a torkát.
- Figyelem, már csak tíz percetek maradt! – sipította vékony hangján a professzor. -
Mindenki nézze át még egyszer a válaszait!

14
 Harry nagyot sóhajtott, és afféle segítséget remélve a tőle jobbra és egy sorral előrébb ülő
Hermionéra pillantott. A lány hátára azonban nem volt felírva az utolsó feladat megoldása,
sőt, semmi jelét nem mutatta, hogy bármivel is foglalkozna az íráson kívül. Harry egy percig
bámulta a szorgalmasan dolgozó lányt, aki már három pennáját is eltörte az elmúlt másfél
órában.
Hermione keze most a magasba emelkedett.
- Tanárnő, kérhetnék még egy lapot? – hadarta McGalagonynak, aki a hordóhasú
Lumpsluck professzorral, a virágföld-szagú Bimba tanárnővel és a pöttöm Flitwickkel
járőrözött fel-alá a padok mentén, puskázó és leskelődő diákokra vadászva.
A Hermione mellett ülő hugrabugos fiú látványosan a fejét csóválta. McGalagony
megsuhintotta pálcáját, mire egy köteg vadonatúj pergamen jelent meg Hermione mellett.
Közvetlenül Harry előtt ült Ginny, aki előre-hátra lapozgatott a vizsgakérdések között, néha
hozzáfűzött pár szót valamelyik feladathoz. Égővörös haja csillogott a napfényben, mely túl
sokszor vonta el Harry figyelmét a dolgozatától.
Harry most bal felé és két paddal hátra tekintett, ahol másik legjobb barátja, Ron Weasley
támasztotta a fejét, és a jelek szerint hanyagul firkálgatta a lap szélét, és unottan bámult ki az
ablakon.
- Mr Potter, ne forogjon, mint a pörgencs! – rivallt rá McGalagony.
Harry azonnal visszafordult a dolgozata fölé. Már a legkevesebb erőfeszítést se tette az
utolsó feladat megoldására, mely az Indacus Toxicus beporzásában szerepet játszó élőlények
felsorolása volt – de McGalagony váratlan ötletet adott neki: villámgyorsan odafirkantotta a
parókás pörgencset a lap aljára, s a szeme sarkából látta, hogy bal oldali szomszédja, Dean
Thomas látványosan a homlokára csap, majd ő is veszett körmölésbe kezd. McGalagony
hangosan megköszörülte a torkát, majd elcsörtetett a terem eleje felé, ahol egy másik diák
jelentkezett.
- Egy percetek maradt! – szólt újra Flitwick.
Harry visszalapozott a dolgozat legelejére, hogy gyorsan átnézze a kérdéseket. A lap tetején
nagy betűkkel ez állt:

Rendkívül Agyfacsaró Varázstani Szigorlat

GYÓGYNÖVÉNYTAN ZÁRÓVIZSGA

A vizsga összesen harminc rendkívül agyfacsaró kérdésből állt, melyek közt volt kifejtős
rész és választó feladatok egyaránt. Harry úgy lapozta át a vizsgafeladatokat, hogy jóformán
csak minden harmadik kérdésre pillantott rá – elege volt már, bár röstellte bevallani magának,
Hermionénak pedig sosem merte volna ezt mondani.
- Lejárt az időtök! Mindenki tegye le a pennát! – jelentette be Flitwick, de utolsó szavait
elnyomta a megszólaló csengő. – Te is Prichard! Kisasszony, nem szólok még egyszer!
A négy tanár egymás után pöccintett pálcájával, mire a diákok dolgozatai a magasba
emelkedtek és a tanári asztalra röppentek négy, rendezett halomba. Harry eltette erősen
megkopott pennáját, tintatartóját, vállára lendítette a táskát és a nagyterem bejáratánál bevárta
barátait.
- Na, hogy ment? - kérdezte Rontól, aki most ért mellé. Hermione lassan szlalomozott a
padok közt, mert a táskájából sebtében előhalászott könyvben kereste a válaszokat.
- Remélem, meglesz – summázta Ron nem túl lelkesen a vizsgát. – A huszonkilences kérdés
megfogott, de azért sokkal könnyebb volt, mint az átváltoztatástan. Amióta McGalagony lett a
felügyelő bizottság feje, az az érzésem, kicsit túl komolyan veszik azt a tantárgyat… Te kinek
írtad azt a regényt?
A kérdést Hermionénak intézte, aki majdnem elsétált mellettük, ahogy a könyvbe
temetkezett.

15
 - Mi… milyen regényt? – hebegte a lány, aki csak most vette észre őket, és úgy pislogott
rájuk, mint aki azt se tudja, milyen év van.
- Tedd már le egy percre azt a könyvet! – szólt Ron lesajnáló hangon, majd magához húzta a
meglepett Hermionét, és megcsókolta. Az Ezer bűvös fű és gomba agyonolvasott példánya
kettejük közé szorult és fájdalmasan nyöszörgött. Harry karba tett kézzel, türelmetlenül
várakozott mögöttük, mások hujjogtak és fütyültek, ahogy elmentek az egymásba gabalyodott
pár mellett.
- Nézd csak a turbékoló gerlicéket! – suttogta kajánul Ginny, de úgy, hogy minden
körülöttük lévő jól hallja. Harry, Dean Thomas és néhány másik griffendéles harsogó
nevetéssel válaszolt.
Ron végre elengedte a piruló Hermionét, majd ahogy csatlakozott hozzájuk az álmatag Luna
Lovegood, a hatosfogat kivonult a bejárati csarnokon át a kastélyudvarra.
Harry arcát csak most csapta meg a nyári napfény ereje, amiből a nagyteremben a vizsga
ideje alatt csak ízelítőt kapott. Az égen alig pár felhőfoszlány úszott, lágy szellő lengedezett, s
úgy tűnt, a Roxfort összes tanulója a szabad ég alatt akarta eltölteni a tanév utolsó napját.
- Hát ezen is túl vagyunk! – foglalta össze nagy bölcsen Dean, majd nagyot ásítva
nyújtózkodott.
- Sajnos mi még nem – rázta meg a fejét Hermione. – Ginnynek és nekem még hátra van a
számmisztika.
- Meg a mugliismeret – tette hozzá Ginny. – Bár teljesen össze vagyok zavarodva a
muglikkal kapcsolatban…
- Hogy érted ezt? – kérdezte Hermione.
Időközben elérték a tópartot és a hatalmas bükkfát, ami az elmúlt években mindig egy
kellemes pihenés színhelye volt a parkban. Mindannyian letelepedtek alá – kivéve Lunát, aki
levette cipőjét és zokniját, és lábait a tó vizébe mártotta.
- Idén azt tanultam – ráncolta a homlokát Ginny -, hogy a muglik a barátaink, akik
ugyanolyan érdemesek a biztonságos, szabad életre, mint mi, meg hogy hagyjuk békén őket.
Tavaly meg Carrow professzor arról próbált meggyőzni minket, hogy a kábító bűbáj helyett
hatásosabb a sóbálvány átok a zebrán átkelő mugli öregasszonyokon… Most akkor hogy van
ez? Nem értem! – sóhajtotta színpadiasan, barátai pedig a hasukat fogták a nevetéstől.
Ron és Harry megbontottak egy doboz csokibékát, majd miután senki nem kért belőle,
kisajátították az egészet. Hermione és Ginny elmélyülten beszélgettek a következő
vizsgájukról, arcukról lerítt, hogy szívesen elhalasztanák még pár évvel. Dean elővette
táskájából rajztábláját, és egy közönséges szénceruzával rajzolgatni kezdte az egyik közeli
padon üldögélő lányokat. Luna mezítláb visszatopogott hozzájuk, és látható érdeklődéssel
figyelte, hogyan készülnek a kicsi, vázlatszerű rajzok – Harry pedig fél szemmel őt nézte.
Tudta, hogy a lány is tehetséggel festeget szabadidejében, de sose említette neki, vagy
bármelyik barátjának, hogy látta a lány szobájában lógó festményeket. Úgy érezte, akkor a
lány szívébe nyert bepillantást, és zavarban volt attól, amit látott. Lunának nagyon sokat
jelentett ez a kis baráti társaság.
Fél órával később a két lány bejelentette, hogy ideje indulniuk a számmisztika vizsgára;
Luna és a fiúk sok sikert kívántak nekik, majd folytatták az édes semmittevést. Harry lustán
szerencsecsókot dobott Ginnynek, majd visszahanyatlott a fűbe, karjait támaszték gyanánt
feje alá kulcsolva. Behunyta szemeit és elmélyülten majszolta a csokibéka letépett bal lábát.
Eszébe jutottak az elmúlt egy év eseményei – nem tehetett róla, a záróvizsga kihozta belőle
nosztalgikus, szentimentális énjét. Hiába nem szerette ezt a múlton merengő, vén Harry
Pottert, egyre gyakrabban köszöntötte régi ismerősként. Valahányszor a kezébe vett valami
régi tárgyat, megnézett egy elsárgult fényképet, ujjai közt forgatott egy megkopott füzetet,
összefirkált könyvet, csak úgy áramlottak az emlékek az agyába.

16
 Most épp a bükkfát és hűs árnyékát gyanúsította ezzel a szellemi orvtámadással – milyen
sokszor telepedtek le a tövébe Ronnal és Hermionéval! Ebben az évben különösen sokszor.
Ennek elég egyszerű magyarázata volt: hetedik tanévük teljes bizonyossággal állítható Harry
legnyugodtabb, mindenféle ármánytól és összeesküvésektől mentes roxforti évének. A
korábbi évekhez viszonyítva még a házak közti kviddics bajnokság is nyugtató
kikapcsolódásnak hatott, még a kemény edzések ellenére is. Harry összeszedte a régi csapatot
– Ginnyt, Demelzát, Ritchie Coote-ot, Jimmy Peakest, Ront és Deant – és a R.A.V.A.Sz.-
felkészülés helyett minden idejüket a bajnokságba fektették, ami meg is hozta a várt
eredményt: a Kviddics Kupa ismét a griffendél ház klubhelyiségét ékesítette a hugrabug ellen
vívott döntő mérkőzés után. Ginny olyan bámulatosan ügyesen kezelte a kvaffot, hogy Harry
nem győzött csodálkozni a lány tehetségén. Biztos volt benne, hogy bármelyik profi kviddics-
csapat ölre menne egy ilyen hajtóért.
A Roxfortban látszólag minden visszatért a rendes kerékvágásba, bár ahogy Harry jobban
belegondolt, ilyen sosem létezett. A Roxfortban akkor volt normális az élet, amikor semmi
sem volt normális. Ezt a nyugodt, családias helyet Harry korábban nem nagyon ismerte,
leszámítva talán első tanéve első hónapjait, mikor még mit sem sejtett semmiféle Bölcsek
Kövéről, meg egy szellemként vegetáló sötét varázsló visszatéréséről.
McGalagony két korábbi ideiglenes kinevezés után végre hivatalosan és tartósan elfoglalta
az őt megillető igazgatói széket, s Harry úgy vélte, teljesen megérdemelten ülhet a tanári
asztal trónszékén. McGalagony igazgatósága nagyban hasonlított Dumbledore-éra, azt
leszámítva, hogy Hóborc, az iskola kopogószelleme sokkal szertelenebb és vadabb lett a
különböző csínyek kieszelésében és végrehajtásában.
Harry még sosem látott egyszerre ilyen sok új tanárt az évnyitó vacsorán, mint ebben az
évben: új oktatója lett a sötét varázslatok kivédésének, a mugliismeretnek és az
átváltoztatástannak.
McGalagony professzor az igazgatói szék elfoglalásával kénytelen volt lemondani házvezetői
posztjáról, melyet átadott a sötét varázslatok kivédése tanárnak, egy John Eakle nevű,
meglehetősen töpörödött tanárnak. Eakle professzor alig pár centivel körözte le Flitwicket, de
a bűbájtan professzorral ellentétben hosszú, dús vörösesbarna hajjal és szakállal rendelkezett,
izmos karjai pedig egy oroszlánszelídítőével vetekedtek. Harry és barátai kissé tartózkodó
hozzáállása az első SVK óra után nyomban szertefoszlott, és közösen megállapították, hogy a
tantárgy végre egy igazán hozzáértő és talpraesett tanárt kapott, a griffendél ház pedig egy
igazságos házvezetőt.
Mr Eakle nem rajongta körül Harryt, mint a világ csodáját, s ennek a fiú kifejezetten örült,
mivel ezekben az időkben igen kevés volt azoknak a száma, akik nem halmozták volna el őt
csodálattal és köszönettel. Eakle professzor a Weasley-család, és a megboldogult öreg
Weasley-nagypapa gyerekkori jó barátja volt, s egyáltalán nem titkolta, hogy Ron volta
kedvenc diákja, s ez a figyelem átragadt Hermionéra is. Harry úgy érezte, két barátjának
nagyon is kijár a tisztelet – nélkülük soha nem tudta volna végigcsinálni. Hermione éles esze s
varázsereje nélkül egy tapodtat se tudott volna haladni előre, az első halálfaló megölte volna.
Ron hiányát pedig megtapasztalhatta a horcrux-vadászat alatt: az összetartást jelentette ő,
szívük-lelkük volt a hajszában.
A Voldemort bukását követő hónapokban bőven kaptak az éljenzésből, hivatalos és nem
hivatalos körökben egyaránt. Hagrid és a Főnix Rendje többi életben maradt tagjai szinte
kötelezővé tették számukra, hogy kísérjék el őket minden győzelmi bulira, amit csak tartottak
Nagy-Britanniában, a Három Seprűtől a Foltozott Üstön át a Megfojtott Macskáig.
Kingsley, akit ideiglenesen megválasztott miniszteri posztjában megerősített a Wizengamot
egyöntetű szavazása, felterjesztette a három jó barátot a legmagasabb, arany fokozatú Merlin-
díjra; Harryék ugyan elfogadták és átvették a kitüntetést, a vele járó háromezer galleont

17
azonban egy, a Voldemort által meggyilkoltak családtagjainak és árváinak részére létrehozott
alapítványnak adták.
Akármilyen sok dolog változott meg Voldemort halála óta, egy valami változatlan volt:
Harry utálta a felhajtást. Márpedig a felhajtás holnap folytatódni fog: ekkor lesz az egy éves
évfordulója Voldemort legyőzésének, s a megemlékezést a Roxfortban tervezték megtartani.
Már egy hónapja készülődött az iskola erre az eseményre, melynek hangulata messze állt az
ünnepléstől. Harry, Ron és Hermione azzal az egy feltétellel egyezett bele az évfordulón való
szereplésbe, hogy az nem fanfárról és dicsfényről fog szólni, sokkal inkább csendes
megemlékezés lesz a halálfalók elleni harcban életüket vesztett áldozatokról.
- Bevágtad már a beszédedet? – vetette oda foghegyről a kérdést Ron, megtörve ezzel a
hosszú percek óta tartó csendet.
- Úgy-ahogy… - válaszolta Harry egy vállrándítás kíséretében.
Hermione napok óta ezzel nyúzta, Harry pedig mindannyiszor próbált kitérni előle. Ha a
lány a tanulással zaklatta, a beszédre hivatkozott, ha pedig a megemlékezésre való
felkészüléssel, a R.A.V.A.Sz.-t hozta fel mentségként. Az egésznek az lett a vége, hogy a
vizsgára se tanult eleget, és a beszédnek is csak a felét tudta bebiflázni.
- Hermione egyfolytában a tükör előtt gyakorol – mondta Ron, közben beletúrt a csokibékás
zacskóba. – Nagyon lámpalázas… Mennyibe akarsz fogadni, hogy belesül a szövegébe?
Harry csak legyintett.
- Ugyan már! Csak nem szeret szerepelni. Sokkal inkább mi fogunk beégni – osztotta meg
vele a véleményét, és Ron példáját követve ő is újabb édesség után nyúlt.
- Én is ettől tartok – bólogatott barátja gondterhelt arccal. – Még jó, hogy Hermione megírta
helyettünk.
Harry ezzel nem értett teljesen egyet, mivel a lány által írt beszéd jó négy oldalra rúgott.
Kibontotta a csokibékás dobozt és megnézte a mellékelt lapot a Híres Boszorkányok és
Varázslók kártyasorozatból.
- Tessék, már megint te vagy rajta… - dobta oda unottan a kártyát Ronnak, aki épp ekkor
tömött a szájába két kapálózó csokibékát.
- Bicsinállak vele? – dünnyögte teli szájjal, de azért hanyagnak szánt mozdulattal belejtette
táskája egyik zsebébe.
Harry vigyorgott magában. Bármennyire is jól titkolta Ron, élete legszebb napjának tartotta,
mikor megjelent az arcképe a csokibékás kártyasorozatban, Hermionééval együtt. Harry, aki
már tizennyolc éve szerepel a kártyák között, új képet és hozzá tartozó leírást kapott – a „Kis
Túlélő”, „a halálos átok egyetlen túlélője”, és a „jelenleg ismeretlen nevelőszüleinél
tartózkodik”, már meglehetősen elavult információnak számítottak. Az új kártya szövege így
festett:

Harry Potter, a Kiválasztott

(1980 - )
Korunk egyik leghíresebb ifjú varázslója, a halálos átok egyetlen ismert túlélője,
gyerekkorát már egy éves korától beárnyékolta Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén.
A Sötét Nagyúrként is ismert varázsló legyőzése is az ő nevéhez fűződik, melyre – a
közkeletű pletyka szerint – születése előtt elrendeltetett.
Mr Potter iskolája tehetséges fogójátékosa és rajong a kviddicsért – kedvenc csapata, a
Porpicy SC egyetlen mérkőzését se hagyná ki.

Vajon honnan szedik ezt a sok hülyeséget? – morfondírozott Harry. Életében csak egyetlen
igazi kviddics meccsen volt, a bolgár és ír csapat világbajnoki döntőjén. Hogy a Porpicy SC
lenne a kedvenc csapata? Végül is miért ne? A Porpicy őrzője, Oliver Wood volt a griffendél
kviddics-csapatkapitánya, aki beválasztotta őt fogónak. Harry ezzel el is döntötte, hogy a

18
Porpicy csapata lesz a kedvence. Ki tudja? – gondolta magában és elvigyorodott. - Talán
egyszer még egy meccsüket is megnézi…
Harry kártyája számára bosszantóan sokszor került keze ügyébe, mivel Ronnál újabban
mindig akadt egy teli zacskó csokibéka, s ragaszkodott hozzá, hogy az unalmas órák alatt és
amúgy minden ébren töltött percükben fogyasszák ezt a „rendkívüli édességet”. Ezen az sem
változtatott, hogy Ginny karácsony táján ráförmedt bátyjára azzal a váddal, hogy édesanyjuk
karácsonyi süteménye helyett is csak „azokat a szerencsétlen varangyokat zabálja, hogy a
saját ostoba, szeplős képét bámulhassa.” Ron azóta vette fel a flegma unott arckifejezést, ha
az ő kártyája akadt a kezébe.
Nem csak a csokibékás kártyák zavarták Harryt, sokkal inkább nyugtalanította az a rengeteg
újságcikk és könyv megjelenése, melyek azt próbálták boncolgatni – nem sok eredménnyel –,
hogyan sikerülhetett három képzetlen, fiatal mágusnak legyőznie minden idők leghatalmasabb
feketemágusát. A lelkes nyomozgatók mindegyike meg volt győződve saját igazáról, de
ahányan voltak, annyiféle véleményt szültek, s a három jó barát tudta, hogy az összes igen
messze jár a valóságtól. Arra legalább nem panaszkodhattak, hogy a firkászok kíméletlenek
voltak; mindegyik a legnagyobb tisztelettel és csodálattal írt valós vagy vélt tetteikről – egy
kivétellel.
Ahogy arra Harry számított, Rita Vitrol sosem hagyott volna ki egy ilyen kínálkozó
alkalmat, hogy a sok dicsfény mellett megpróbáljon rávilágítani Voldemort legyőzőinek kétes
oldalára. Néhány hónappal a roxforti csata után jelent meg hétszáz oldalas könyve A
Kiválasztott igazi arca címmel. Harry nem szívesen gondolt erre a könyvre, és inkább
kihagyta, hogy beleolvasson. Hermione ezzel szemben végigrágta magát Vitrol művén, ami
odáig vezetett, hogy sok dühöngés, felháborodás és fenyegetőző levelek után a lány beperelte
az idegesítő firkászt.
- Mégsem hagyhatom, hogy az a csótány ilyesmiket írjon rólad! – kiabálta kipirosodott
arccal Hermione, mikor egy novemberi szeles szombaton a reggeliző asztalnál közölte
barátaival, hogy levelet írt a minisztériumba.
- Milyesmiket? – kapta fel a fejét Ginny, Harryt azonban a legkevésbé se tudta érdekelni az
ügy.
- Csupa hazugságot, mégis mire számítottál? – válaszolta haragosan a lány. – Nem elég,
hogy megkérdőjelezi Voldemort halálát, még Grindelwalddal is kapcsolatba hoz téged, sőt
engem is meg Ront is… Mintha Dumbledore kiválasztott volna minket arra, hogy
véghezvigyük a régi terveit, a „Legfensőbb Jóról”, meg a hasonló hülyeségek! – Hermione
egyre jobban belelovallta magát, arca egészen kipirosodott a haragtól. Ron tátott szájjal
hallgatta.
- Ráadásul az új hazugságaival megpróbálja alátámasztani a régieket. Feltételezi… -
nevetett fel hisztérikusan Hermione, amitől Harry, Ron és Ginny ijedt pillantást váltottak –
…feltételezi, hogy csak úgy szerezhetted meg a Végzet Pálcáját, ha te fegyverezted le
Dumbledore-t a toronyban, és hogy ez az egész Draco Malfoy történet csak kitaláció, és
túlbonyolított és zavaros, hogy bárkit megtévesszen…
Erre most Harry is felkapta a fejét.
- Honnan tud Vitrol a Végzet Pálcájáról?
Hermione nagy szusszanással lehuppant mellé a padra.
- Harry – szólt kissé lesajnálón. – Vagy kétszáz ember volt ott, mikor Voldemort meghalt.
Mindenki hallotta, hogy a Végzet Pálcájáról és Malfoyról beszélsz. Gondoltad, hogy az a kis
beszélgetés négyszáz fül között marad?
- Háromszázkilencvenkilenc! – szólt közbe vigyorogva Ron, villáját Hermionéra szegezve.
– Megfeledkeztél George-ról.
Harry és Ginny nevetett a tréfán, Hermione azonban nem értékelte az ízléstelen humort.

19
 A per természetesen elhúzódott, a Wizengamot ugyanis első nekifutásra nem találta elégnek
Hermione indokait, miszerint az újságírónő becsületsértést követett volna el, hiszen sehol nem
írja le konkrétan könyvében, hogy szerinte ez, vagy az történt, csupán feltételezéseket és
kérdéseket tárt az olvasó elé.
Hermionét persze nem olyan fából faragták, aki annyiban hagyná az ügyet, és Harry minden
lebeszélő próbálkozása ellenére, másodjára kegyeletsértési pert indított Vitrol ellen. Ezúttal az
volt a vád, hogy Rita könyvének több pontján is megbocsáthatatlan tiszteletlenséggel ír
Dumbledore-ról, Mordonról és a Főnix Rendje több elhunyt tagjáról, ismét csak feltételezve,
hogy közük lehetett a halott igazgató kétes terveihez.
A Wizengamot ekkor már beleegyezett a per kezdeményezésébe, bár ahogy Harry
gyanította – Vitrol pedig biztos volt benne –, a mágiaügyi miniszter, Kingsley Shacklebolt
keze is benne lehetett, aki egy beszélgetésükkor maga is bevallotta, hogy az arcátlanság
netovábbja Vitrol könyve.
- Nem értelek téged, Hermione – csóválta a fejét Ginny. – Ha annyira le akarod kapcsolni
Vitrolt, mért nem jelented fel egyszerűen, hogy regisztrálatlan animágus? Azért biztos
lecsuknák egy időre…
- Arról sajnos lekéstünk – bosszankodott a lány. – Vitrol már bejegyzett animágus. Még a
Dumbledore-könyv megjelenése előtt szépen bement a minisztériumba és bejegyeztette
magát. Biztos attól félt, hogy bosszúból feljelentjük… Nem is tudja mennyire igaza lett volna!
Ennek már fél éve, és a per még mindig tartott, s Harry úgy érezte, az égvilágon sehova sem
fog vezetni. Körülbelül kéthavonta Hermione berobogott a minisztériumba egy-egy
tárgyalásra, ami vagy azért napolódott el, mert Vitrol nem jelent meg, vagy a
Varázsbűnüldözési Főosztály igényt tartott a teljes testületre egy volt halálfaló fölötti
ítélethozatalban. Ilyenekből rengeteg volt manapság, szinte minden hétre jutott egy, bár
ezeket hosszas vizsgálgatás és nyomozgatás előzte meg. Ez nagyban lelassította a
Wizengamot munkáját – Mr Weasley szerint a minisztérium fennállása óta nem ülésezett
ennyit a bíróság –, de így legalább nagyobb eséllyel kerülhették el az olyan téves ítéleteket,
mint amilyet a „bölcs és igazságos” testület tizenhét éve Sirius Black esetében is hozott.
Hermionénak is be kellett látnia, hogy az ő kis média-magánháborúja, bármennyi
érdeklődőt is vonzott, mégiscsak jelentéktelen, például egy tömeggyilkos vérfarkas fölötti
ítélkezéshez képest. Sajnos ezzel Rita is tisztában volt, és a Reggeli Prófétának adott egyik
interjújában bejelentette, hogy már készülőben van a Kétes Triumvirátus: A híres-hírhedt
hármas legintimebb titkai -című könyve, melyhez olyan biztos forrásokból szerzett
információkat, mint Harryék néhány volt évfolyamtársa. Harrynek volt egy-két tippje, kiket
takarhat a „biztos hírforrás”…
Valamivel melegebbre fordult az idő, ahogy a toronyóra elütötte a delet, s Hermione és
Ginny számmisztika-vizsgája lassan a végéhez közeledett. A harangkongásra Harry felébredt
a csendes merengésből. A bükkfa jótékony árnyéka időközben elfordult fejük fölül, s Harry
homloka egészen felforrósodott a napfénytől, mégis furcsán nyugtatólag hatott rá, ahogy
belülről nézte vöröslő szemhéját. Ásított egyet és kinyitotta a szemét; egy darabig színes
foltok táncoltak előtte a napfény miatt, de látása lassan kitisztult.
Felhős volt az égbolt.
Harry összeráncolta a homlokát. Mindent összefüggő, szürke felhőtakaró borított be, mely
talán későbbre csendes eső ígéretét hordozta. A napnak nyoma sem volt az égen, bágyadt
fénye szétterült a szürkeségen.
Harry megint ásított, s kicsit oldalt fordította a fejét. A bükkfa kopasz, göcsörtös ága lógott be
fölé. Egyetlen levél sem volt rajta.
Harry már teljesen ébren volt és eddig csak azért feküdt tovább a puha gyepszőnyegen, mert
nem volt miért felkelnie.

20
 Dohos szag csapta meg az orrát, ami csak úgy jött, mint egy váratlan szellő, hívatlanul,
betolakodott az orrába, kitöltötte az érzékeit. Nem szerette azt a szagot, kicsit a Dursley-ház
lépcső alatti gardróbjára emlékeztette.
Harry most azonnal felült és felnézett a fára.
Az öreg, hatalmas bükkfa, az ő kedvenc fája teljesen kopasz volt, egyetlen árva levél sem volt
rajta – mi több, a vastag ágak olyan szárazak, aszottak és feketék voltak, mintha a szikár fa
évek óta halott lenne.
- Mi van, mit pattogsz? – szólalt meg Ron hangja a füle mellett.
Harry összerezzent a hirtelen hangra, és feléje fordult. Eddig észre se vette, hogy ott van
mellette, annyira lekötötte a figyelmét a halott bükkfa.
- Mi történt a fával…? – mutatott rá Harry, de keze megdermedt a levegőben.
- Hogy érted ezt? – kérdezte oda se figyelve Ron, aki egy újabb doboz csokit bontott és egy
újabb kártyát dugott a táskájába.
A bükkfa burjánzott a levelekben, ágai gazdagon terjedtek szét fölöttük, mintha mi sem
történt volna. Ugyanolyan szép és egészséges volt, mint mikor leültek a tövébe. Mi több, az
égbolt is újra ragyogó kék volt, sehol egy árva felhőfoszlány, s a nap is fényesen ragyogott.
- Nem láttad, mi volt a fával? – kérdezte Rontól. – Tiszta kopasz volt az előbb! Esküszöm,
egy darab levél se volt rajta.
Barátja olyan bamba képpel nézett rá a szájából kilógó kapálódzó békalábakkal, hogy Harry
előbbi döbbenete ellenére majdnem felröhögött.
- Semmi se volt a fával – csóválta a fejét Ron. – Biztos csak álmodtad.
Dean is érdeklődve hallgatta; rajztábláján már a sokadik rajz készült, mellette pár
összegyűrt papírgombóc hevert. Luna időközben elszenderedett a fiú vállának dőlve.
Harry felugrott ültéből, és azzal a lendülettel körbeszaladta a fát, megdörzsölte a szemét,
hunyorgott, pislogott, hátha újra előjön a kép, de semmi sem történt. A fa ép és érintetlen volt,
tökéletes lombja hűs árnyékot vetített a földre.
Beleszagolt a levegőbe, de a dohos bűz is eltűnt, mintha sose lett volna. Rohangálása
felébresztette Lunát, aki most nagyot nyújtózkodva ásítozott, aminek az lett az eredménye,
hogy majdnem kinyomta Dean szemét.
Harry megtorpant. A két fiú úgy nézett rá, mint régen, ha Voldemortról álmodott – kissé
tartózkodón, aggódva, s Harry gyanította, hogy kezd tényleg úgy kinézni, mint egy
sültbolond, rohangálva egy fa körül, a levegőben szimatolva.
Ne ess pánikba! – mondta magának. Biztosan van logikus magyarázata, mint a
thesztráloknak…
Széttárta a karjait, mintha azt várná, hogy a válasz előbukkan a fa mögül, de onnan csak Luna
kíváncsi szemei néztek rá.
- Mi az, csak nem mókust üldözöl?
Harry nem válaszolt, Ron azonban felvonta a szemöldökét.
- Móóókuuust?! – vonyította hitetlenkedve. – Jól vagy, Luna? Nem inkább… ööö…
furmászt akartál mondani?
Luna tőle nagyon szokatlan módon összeráncolta a homlokát. Harry meg mert volna rá
esküdni, hogy még soha senki nem látta tőle ezt az arckifejezést.
- Furmászok nem léteznek, te buta…
Ron felhorkant a megrökönyödéstől, Dean eltátotta a száját, Harry pedig a lány ezen
kijelentését pillanatnyilag még a bükkfa rejtélyénél is érdekesebbnek találta. Luna csak
visszafeküdt Dean vállára, összekulcsolta maga körül a karjait, mintha fázna, és nem szólt
többet. Harry sem hozta elő többet a bükkfa-témát, se Hermionénak, se Ginnynek nem
említette, Ron pedig úgy tűnt, egyszerűen elkönyvelte barátja egyik „elmebeteg rémálmának.”
Harry is egyre inkább ezt a magyarázatot találta a legkielégítőbbnek, ahogy a fejét törte: -
végül is, lehetett akár az is…

21
 - Harmadik fejezet –

Az emlékezés napja
Harry igyekezett nem gondolni a bükkfára, mégis azon kapta magát, hogy valahányszor
kimegy a parkba, elmegy a fa mellett, a szeme sarkából mindig figyeli, hátha újra megtörténik
a megmagyarázhatatlan jelenség.
A vizsgák végeztével sem ért rá utána járni a látomásnak, mert most már végképp
halaszthatatlan lett a beszéd bemagolása a másnapi megemlékezésre. Természetesen ennyi idő
alatt ez lehetetlen volt, ezért Ron és Harry még aznap este kikönyörögték Hermionétól, hadd
legyen náluk a beszéd írott verziója, hogy abból puskázzanak. A lány előbb elnevezte őket
mindenféle lusta, nemtörődöm alakoknak, majd kénytelen-kelletlen beleegyezett, és az este
további részében nem szólt hozzájuk.
Másnap kissé szeles, de napsütötte nyári reggelre ébredtek, se nem túl meleg, se nem túl
hideg, pont megfelelő volt a megemlékezéshez. Harry a Griffendél torony ablakában
kikönyökölve figyelte az előkészületeket, míg Ron öltözködött.
Az iskolaudvaron, nem messze a Griffendél-toronytól felállítottak egy nem túl magas
pódiumot, s elé körülbelül kétezer széket – mikor minden elkészült, Harryt kicsit Dumbledore
professzor temetésére emlékeztette, leszámítva, hogy most nem egy fehér márvány sírba
készültek eltemetni valakit, hanem egy fehér márvány szobrot terveztek felavatni. A szobrot
csak McGalagony és a készítője látta eddig. A házimanók végezték a munka oroszlán részét,
ők állították fel a székeket és a pódiumot, McGalagony pedig figyelemmel kísérte őket, de
ragaszkodott hozzá, hogy minden apró dologban kikérje Hermione véleményét – merre álljon
a pódium, hány sorban legyenek a székek, félkörben, vagy egyenesen.
Meglepő módon végül Ronnak lett elege a felhajtásból, és az első adandó alkalommal elhívta
a lányt a készülődő rendezvény közeléből.
- Gyere már – szólt Ron az erdő felé mutatva. – Köszönjünk oda Hagridnak.
A vadőr nagy munkában volt: a kunyhó mögött egy terjedelmes erdőrész kiégett, a föld
pedig elfeketedett ott, ahol korábban Hagrid híres tökágyása feküdt, s ahová Aragogot, a
hatalmas pókot temették. Harrynek akaratlanul is eszébe jutott róla a halott bükkfa.
- Szia Hagrid!
Hagrid fölpillantott a munkából és üdvözölte barátait.
- Felkészültetek? – érdeklődött barátjuk.
Harry és Ron csalódottan felmordult.
- Mindenki ezzel jön! – panaszkodott Ron. – Elegem van már ebből az egész
megemlékezésből!
Ron valóban elég sápadt volt, arcszíne a kviddics meccsek előtti állapotára emlékeztette
Harryt. Igyekezett hát másra terelni a szót:
- Mi történt a tökágyással? – kérdezte csak úgy félvállról.
- Semmi… - dörmögte a bajsza alatt Hagrid. - Mi történt volna vele?
- Mondjuk az, hogy tiszta fekete!
Hagrid kinyújtóztatta tagjait, és ledöfte maga mellé az ásót, majd rátámaszkodott.
- Hát… - kezdte kelletlenül a feje búbját vakarászva. - Tudod a csatában, amikor itt voltak a
dementorok… úgy tűnik, túl sokat időztek a kunyhóm körül. Akkor is ez volt, mikor az öreg
Sirius pajtást keresték – emlékszem, akkor is egy rakás palánta kirohadt a veteményesben… –
Hagrid bosszúsan csóválta a fejét és kiköpött, jelezve rosszallását. – Nyavalyás dementorok.
Mindig utáltam őket… és egyre csak több van belőlük. Hiába zavarta el őket Kingsley,
mindenhol ott kószálnak a falvak körül, ahol kevesebb varázsló lakik…

22
 Harry emlékezett rá, olvasta a Reggeli Prófétában: alig két hónapja történt, hogy a
minisztérium hivatalosan is elbocsátotta a dementorokat Azkabanból – valójában ez inkább
hasonlított kiűzetéshez, mint felmondáshoz: auroroknak kellett kikergetniük a lényeket az
erődítményből, s azóta szétszéledtek. Sokuk messzi földre ment, csatlakozott más dementor-
csoportosulásokhoz, vagy elrejtőzött. Hiába kergették el őket, nem lehetett végleg
megszabadulni tőlük; mindenki tudta, nincs rá mód, hogy megöljenek egy dementort,
semmiféle ismert varázsige nem hat ellenük.
- Még a Tiltott Rengetegbe is bemerészkednek azóta, hogy nincsenek állandó áldozataik! –
folytatta Hagrid. - Az összes állat megőrül tőlük, azt se tudom, mit csináljak velük.
A vadőr monológjának egy pöttöm fiúcska érkezése vetett véget, aki lélekszakadva rohant
le a domboldalon a kunyhóhoz, hogy zihálva fékezzen le Harryék előtt.
- Na mi újság kisöreg? – brummogta Hagrid.
- A.. az igazgatónő… sze-szeretne látni ti-titeket – lihegte a fiú a hármasnak, bordáit
markolászva.
Harry, Ron és Hermione kelletlenül elbúcsúztak Hagridtól és felmentek a kastélyba, ahol a
bejárati csarnokban McGalagony már vöröslött a dühtől, amit szemmel láthatóan
beszélgetőtársa okozott.
Harry megtorpant az ajtóban, s vele együtt Hermione és Ron is megdermedtek, mintha
sóbálványátkot szórtak volna rájuk.
McGalagony egy hosszú, fekete zsíros hajú illetővel beszélgetett, akinek díszes fekete
köpenye lebegett a csarnokban újra meg újra feltámadó huzattól. A három jó barát profilból
látta az arcát, félreismerhetetlen kampós, görbe orrát…
- Ez lehetetlen! – nyögte Harry, Ron és Hermione egyszerre.
Lassan közelebb sétáltak, és meghallották, miről folyik a szó.
- Professzor, nem gondolhatja, hogy szó nélkül tűrjük ezt! – szólt felháborodott hangon a
férfi, mire Harryék egy emberként lélegeztek fel egyszerre. Hát persze, hogy nem Perselus
Piton az! Hogy is gondolhatták?
Ahogy túltették magukat az első meglepődésen, jobban szemet szúrtak az apró részletek:
például, hogy ez az ember sokkal öregebb, mint Piton volt és a haja is jóval hosszabb,
csaknem fél fejjel alacsonyabb nála, és a hangja is reszelősebb, öregesebb.
- Ez egy inzultus a Mardekár ház ellen! – folytatta a férfi. – Nem állíthatja fel ezt a szobrot!
- Ne dramatizálja túl, Mr Prince – legyintett ingerülten McGalagony. – Mindenki tisztában
van vele, hogy a kígyó a szobron kit szimbolizál.
- Igen, én is tisztában vagyok vele! De mivel a Sötét Nagyúr Mardekár Malazár
leszármazottja volt, a párhuzam még inkább nyilvánvaló. Ez a szobor meggyalázza a Roxfort
egyik házát, és maga igazgató létére tűri – mi több: támogatja!
McGalagonynak már elege volt a beszélgetésből, mert elfordult Mr Prince-től, hogy
utasításokat adjon az egyik házimanónak.
- Minden mardekárosnak magának kell eldöntenie – szólt hátra a válla fölött -, hogy őt
mennyire alázza meg a szobor. Ha engem kérdez, nincs szégyenkezni valója azoknak, akik
szembeszálltak Vele, Akit Nem Nevezünk Nevén. Persze megértem, hogy magát milyen
roppantul sérti a szobor…
A férfi arcából kifutott a vér.
- Maga…!
Mr Prince szava elakadt, mikor egy hozzá nagyon hasonlító alak figyelmeztetőleg a vállára
tette a kezét. A fekete taláros mintha a semmiből bukkant volna elő, Harryék észre se vették,
mikor elsétált mellettük.
- Octavius, ugye nem akarod feltartani Madame McGalagonyt? – szavaiból enyhe keleties
akcentus érződött.

23
 Valamivel idősebbnek tűnt, mint Mr Prince, mégis erőt sugárzott a megjelenése, mint
Dumbledore-nak, ahogy Harry emlékezett rá. Nem öltözött előkelően, díszesen varrt talárba,
csak egy egyszerű csuklyás köpeny hordott, haja pedig már lassan hófehér volt.
- Látnod kellene azt a szobrot – mondta neki Octavius Prince, lerázva válláról a férfi kezét.
– Felháborító és megengedhetetlen.
McGalagony végigmérte mindkettejüket, mintha koszt vizsgálna a csizmája talpán.
- Ha kétségeik vannak, kérdezzék meg Lumpsluck professzort, ő a mardekár ház feje.
Kérdezzék meg, ő mit gondol a szoborról.
- Megkérdezem! – sziszegte dühösen Octavius és elcsörtetett. Kísérteties társa követte.
- Kik voltak ezek, professzor? – kérdezte McGalagonytól Hermione, mikor odamentek
hozzá.
Az igazgatónő még mindig feldúlt volt, amitől kissé ijedten pislogtak rá a házimanók.
- Mr Prince és a testvére – válaszolta.
Harryék összenéztek.
- Prince? Akkor ők voltak…?
- Igen, a fiatalabbik Perselus Piton nagyapja volt.
- És mi gondjuk van? – érdeklődte Ron.
McGalagony ajkai egyetlen vonallá préselődtek.
- Úgy tűnik, egyesek elégedetlenek a szoborral, Mr Weasley. Apropó, pont ezért hívtam
magukat: szeretném, ha megnéznék az emlékművet…
Fél perccel később Harry tökéletesen tisztában volt vele, hogy egy mardekáros miért
háborodik fel a szobor látványától. Érdekes helyzetben találta magát, mert makacsabb,
önfejűbb énje azt mondta neki, hogy a mardekár ház szégyene az egész Voldemort-ügy, hát
viseljék csak a szégyenüket az idők végezetéig. Másik, logikusabb, ésszerűbb énje azonban
azt súgta, hogy nem jó ötlet ilyen provokatív műemléket állítani az egy éves évfordulón,
amikor még ennyire közeliek a történtek.
- Szerintem tök jó! – adott hangot véleményének Ron, mire McGalagony felvonta a
szemöldökét, és már-már mosolyra rándult a szája sarka.
- Örülök, Mr Weasley. Miss Granger? Mr Potter? Önöknek is „tök jó” a műalkotás, vagy
jobb lenne, ha lemondanánk az egészet?
Harry és Hermione összenéztek; a lánynak is ugyanaz járt az eszében.
- Tanárnő, öhm… - szólalt meg tétován Hermione. – Talán tényleg nem jó ötlet kiállítani ezt
a szobrot. Nem lehetne esetleg változtatni rajta?
- Az sajnos lehetetlen. Vagy ezt állítjuk ki, vagy semmit – csóválta a fejét az igazgatónő. –
Egyébként megmutattam a miniszter úrnak is, és neki nincs kifogása ellene.
Ron felhorkantott.
- Naná, hisz Kingsley „miniszter úr” is ugyanúgy utálja a mardekárt, mint…
Hermione megütötte a karját. Ron elhallgatott.
- Attól tartok, még többen megsértődnének, ha a szobrot nem állítanánk fel. Talán valóban
nem kellett volna ilyen provokatív emlékművet készíteni, de most már nem lehet mit tenni… -
sóhajtott gondterhelten McGalagony. – A vendégek hamarosan megérkeznek. Maguk hárman
ne törődjenek semmivel, csak készüljenek fel a beszédükre és várakozzanak a pódium mellett.
Harry, Ron és Hermione kimentek a kastélyparkba, ahová a legelső vendégek már meg is
érkeztek: Mr és Mrs Weasley az első sorban foglalt helyet, Kingsley Shacklebolt és a Főnix
Rendje többi tagjával egyetemben. Charlie Weasley egy karcsú, gyönyörű, napbarnította
lánnyal érkezett, akit azonnal be is mutatott a szüleinek. Ahol Harryék álltak, nem hallhatták a
nevét, de Ron szélesen elvigyorodott, mikor meglátta bátyját.
Hestia Jones és Dedalus Diggle érkeztek következőnek, majd a szalmaszőke Sturgis
Podmore, aztán Hagrid borzalmas öltönyében, de ő hátrébb foglalt helyet egy ugyancsak
termetes, előkelő boszorkány mellett. Az ősz hajú, vézna Elphias Doge, sőt, még a

24
macskamániás öregasszony, Mrs Figg is eljött. A Rend életben maradt tagjai közül egyedül
csak Mundungus Fletcher hiányzott – Illetve ő nem hiányzik senkinek – helyesbítette ki magát
gondolatban Harry.
Már majdnem teljesen megtelt az első sor, mikor egy elegáns, hosszú szempillájú hölgy
megölelte Mrs Weasley-t, majd leült mellé. Ekkor vette csak észre a pódiumon álldogáló
Harryt, mire integetni kezdett. Harry visszaintegetett Andromeda Tonksnak, s azon tűnődött,
mért nem hozta magával a kicsi Teddy Lupint.
A válasz mintha csak magától érkezett volna: Ginny bukkant elő a tömegből, karjaiban a
picivel, aki kis karjait nyújtogatta felé. Ginny visszaadta a babát Mrs Tonksnak, és helyet
foglalt édesanyja másik oldalán.
- Ajjaj, Ginnyben felébredt az anyai ösztön. Vigyázz magadra haver! – súgta a fülébe Ron,
röhögéssel viaskodva. Harry fülig vörösödött, és elfogta a régi rossz érzés, hogy mindenki őt
bámulja. És a dísztalár nyaka is egyre szűkebbnek tűnt…
Ginny után Bill és Fleur érkezett az első sorba, ők Andromeda mellett foglaltak helyet.
- Fleur egyre jobban gömbölyödik – jegyezte meg Hermione, felpillantva a beszédéből. –
Karácsonykor még szinte semmi se látszott…
Valóban, gondolta Harry. Már nyilvánvaló volt, hogy hamarosan újabb baba áll a házhoz, és
Mrs Weasleynek már nem kell irigykedve minden hétvégén meglátogatnia Mrs Tonksot.
Harrynek eszébe jutott erről, most, hogy az iskola befejeződött, újra el kell látnia keresztapai
kötelezettségeit, és tiszteletét tennie Andromédánál. Nem mintha nem érezte volna
megtiszteltetésnek a feladatot – a kis Teddyt valósággal elhalmozta ajándékokkal, minden
látogatásnál egy új játékot hozott neki –, de Andromédát már annál kevésbé tudta
megkedvelni. A hölgy soha nem adott semmilyen okot Harrynek az ellenszenvére, és Harry
mindig nagyon vigyázott rá, hogy soha ne mutassa ki azt. Szégyellte magát érte, de nem
tehetett róla. Andromeda túlságosan is emlékeztette valakire, akit nagyon gyűlölt, valakit, aki
épp egy éve lelte halálát itt, a Roxfortban.
Az első sorba egy darabig nem érkezett újabb vendég, s már majdnem megtelt az összes
szék. A diákok azonban még csak most tódultak ki tömegesen az udvarra, s a házvezető
tanárok vezényletével foglaltak helyet maguknak. Sokan kiszökdöstek a rendezett sorokból,
hogy odaszaladjanak szüleikhez, vagy idősebb testvéreikhez. Harry Lunát és Deant pillantotta
meg a griffendélesek között – Luna kivált a tömegből és előrébb szaladt. Harry azt hitte,
apjához siet, aki nem messze tőlük, az újságírók között ült. A szőke lány azonban az ekkor
érkező Neville-hez rohant, aki nagymamájával jött, s vadonatúj dísztalárt viselt. Harry még
azt is látta a pódiumról, milyen csalódott arcot vág Dean Thomas.
A nagykapu irányából hömpölygő tömegben régi ismerősöket fedezett fel: ekkor érkezett
Percy Penelope Clearwaterrel, Cho Chang egy torzonborz, szakállas öregemberrel, és a volt
mágiaügyi miniszter, Cornelius Caramel is a feleségével.
Az utolsók között érkezett George Weasley és még néhányan a régi kviddics csapatból:
Katie Bell – kézen fogva George-dzsal – Oliver Wood, Angelina Johnson és Alicia Spinett.
George volt a legelegánsabb fekete sárkánybőr zakójában és csizmájában, vállig érő haja
elfedte levágott fülét, s fekete napszemüveget hordott. Harrynek eszébe jutott, hogy az utóbbi
hónapokban ez szokásává vált, szinte ki se tette a lábát a boltból napszemüveg nélkül.
Rávigyorgott Harryre, ahogy elhaladt előtte, de a fekete lencsék mögé bújtatott szempár
nélkül ez csak árnyéka volt a régi George Weasley-féle mosolynak. Harry követte
tekintetével, ahogy odament a szüleihez, megölelte őket, majd leült Ginny és Percy közé.
Negyed óra elteltével a padsorok megteltek, mindenki megérkezett és elfoglalta a helyét.
Harry nem tudott elnyomni egy gúnyos gondolatot, vajon hányszor fordult elő, hogy olyan
köztiszteletben álló aranyvérűek, mint a Prince-ek, Bulstrode-ok és Melwynek a leghátsó
sorokba szorultak bárminemű rendezvényen.

25
Ahogy erre gondolt, szöget ütött a fejébe, hogy sehol sem látja Malfoy-ékat. Azt tudta, hogy
mind Draco, mind Lucius és Narcissa megúszta az Azkabant – erről részben Harry
gondoskodott, és a mai napig nem tudta megmagyarázni, miért is érezte ennek szükségét.
Mellesleg Ron sem felejtette el emlékeztetni erre a röpke „elmebajra”, valahányszor szóba
került a téma, Hermione azonban kifejezetten büszke volt rá emiatt. Szerinte ugyanis egy
ilyen gesztus az aranyvérűek felé enyhíthette a Voldemort bukása utáni feszült helyzetet.
McGalagony súgott valamit Hermione fülébe, mire a lány felállt és a pódiumhoz lépett.
Pálcáját saját torkának szegezte, s innentől kezdve minden szavát tisztán lehetett hallani a
leghátsó sorokban is.
- Szeretettel üdvözlök mindenkit ezen a szép nyári délelőttön – kezdett bele a lány. –
Reménykedjünk benne, hogy az idő továbbra is ilyen kellemes marad, mert McGalagony
igazgatónővel, Harryvel és Ronnal úgy terveztük, hogy sok mindent szeretnénk megosztani
önökkel. Úgy vélem – és gondolom, önök közül is sokan egyetértenek ebben -, hogy nagyon
sok tisztázatlan, homályos részlet maradt arról, pontosan mi is történt itt egy évvel ez előtt.
Hermione most egy kis szünetet tartott és körbenézett a sokaságon.
- Ma egy éve, ezen a helyen véget ért egy sötét korszak. Voldemort nagyúr és halálfalói
elbuktak, rémuralmuk véget ért. Hiába gondolunk vissza erre a napra örömmel és
megnyugvással, sosem szabad megfeledkeznünk róla, micsoda árat kellett fizetnünk ezért a
győzelemért. Egy évvel ezelőtt csaknem hatvan ember vesztette életét a Roxforti birtokon,
szembeszállva Voldemorttal. Tartozunk nekik annyival, hogy ezen a napon minden évben
gondolunk rájuk, és hálával adózunk nekik.
Újabb szünetet tartott és lepillantott a lapjára.
- Mi hárman, Harry, Ron és én pedig önöknek tartozunk… az igazsággal. Ahogy a hősi
halottak rászolgáltak a hálánkra és szeretetünkre, önök ugyanúgy rászolgáltak az igazságra.
Egy történetet szeretnénk elmondani három emberről, akik megváltoztatták a világunkat. Ez a
három ember Albus Dumbledore, Tom Denem és Perselus Piton.
Sokan összenéztek és sugdolózni, mocorogni kezdtek. Hermione türelmesen várt, míg elült
a zaj, majd emelt hangon folytatta:
- Albus Dumbledore történetét sokan ismerhetik, olvashattak róla, és megismerhették az
igazság egy szeletét. Ahhoz azonban, hogy megtudjuk, igazán milyen ember is volt
Dumbledore, nem elég az igazság részlete. A teljes történetet ismernünk kell…
Hermione majdnem egy órán át beszélt Dumbledore-ról. A gyerekkorától kezdte a
történetet, elmesélt mindent a három testvérről, a legkisebbik, Ariana tragédiájáról, apjuk
elítéléséről, s nem titkolta el a kényesebb részeket sem: Grindelwald befolyását, Dumbledore
rajongását a durmstrangos fiú zsenialitása iránt, két hónapos barátságukat és annak tragikus
befejeződését.
Egy árva pisszenést sem lehetett hallani, se unott ásítást, se döbbenet hangjait – mindenki
olyan feszülten figyelt, hogy szinte tapintani lehetett a feszültséget. Harry az arcokat
fürkészte, sorról sorra, székről székre, s mindenhol ugyanazt látta: mindenki elhitte, hogy
igaz, amit hallanak, hogy nincs több mellébeszélés, nincs több titkolózás, itt van előttük
kiterítve minden.
Aberforth is az első sorban ült, s a hallgatóság részéről mágnesként vonzotta a tekinteteket a
történet egyes pontjain. Harry biztos volt benne, hogy a csendhez és magányhoz szokott öreg
kocsmáros ugyanúgy zavarban érzi magát, ahogy ő is.
Hermione beszámolója Grindelwald legyőzésével ért véget, ahogy Dumbledore-hoz került a
Végzet Pálcája. Senki nem vonta kétségbe a szavait, hogy ez a különleges pálca valóban
létezik, s hogy ott van a tóparton, nem messze tőlük egy fehér márvány sírban.
Ezek után Ron vette át a szót és ismét visszaugorva az időben, a Gomold család sorsától
kezdte mesélni Voldemort történetét. Harry elégedetten látta, hogy barátja kifejezetten jól tud
beszélni ilyen nagy hallgatóság előtt, és a szín is visszatért az arcába.

26
 Ron olyan dolgokról beszélt, amiket a jelen lévő százak még legvadabb álmaikban sem
gondoltak volna – Tom Denem története már több helyen megdöbbentette a hallgatóságot,
felhördülések, elborzadással kevert felháborodottság érződött a sorok közül. A horcruxok,
mindaz, amit Voldemort művelt, hogy halhatatlanná váljon, egyeseknek túl sok volt – a
hátsóbb sorokból néhányan felálltak és elmentek, többségükben kicsi gyerekekkel.
Ron azzal az októberi estével fejezte be beszámolóját, mikor Voldemort eltűnt az emberek
szeme elől, ekkor átadta a szószéket Harrynek.
A történet pedig folytatódott, s a tömeg ugyanolyan figyelemmel hallgatta, mint az elején,
pedig már három órája tartott a rendezvény, mégis mindenkit lebilincselt, aki csak ott volt.
Perselus Piton és Lily gyermekkori barátsága, ahogy a varázsvilágban zajló háború ellentétes
oldalaira sodródtak, hogyan tört meg Piton Voldemort iránti hűsége – nem csendes figyelmet
és nem a döbbenet hangjait váltotta ki a közönségből; több idősebb asszony és fiatal lányok
törölgették a szemüket, könnyezték meg némán vagy szipogva a szomorú történetet, mely
miatt Voldemort felajánlotta a választás lehetőségét Lilynek, s mellyel akaratlanul saját
vesztét idézte elő.
Harry tovább ment a történetben, mint Ron vagy Hermione; elmesélt mindent, amit
Dumbledore eltervezett, mindent, amire őt, Harryt és amire Pitont szánta, a hatalmas terv
összes kis részletét. Itt következett a horcruxok keresésének története, s Voldemort kutatása a
Végzet Pálcája után, legvégül pedig hogyan vezetett mindez a nagyúr halálához.
Nem lehetett eltitkolni a Pálca létezését. Fölösleges lett volna bármiféle mesét kitalálni
helyette. Mielőtt Voldemort meghalt, egy egész tömeg hallgatta végig a beszélgetésüket,
lehetetlen volt eltitkolni, de Harryt ez nem izgatta. Ez már nem a titkolózásról szólt –
legalábbis nem teljes mértékben. Bármennyire is szeretett volna bevallani mindent, Hermione
azt javasolta, jobb, ha nem szól a másik két Ereklyéről. A Köpeny titokban maradt az
emberek előtt, a Kő pedig megsemmisült, mikor Dumbledore elpusztította a horcruxot – ez
volt a megbeszélt terv.
- Jobb lesz így, Harry – győzködte Hermione napokkal korábban.
Harrynek nem tetszett ez az egész. Akkor egyszer hozták fel ezt a témát, mikor Harry és
Ron átfutották a frissen megírt beszédeket. A klubhelyiségben ültek és elmúlt már éjfél, de ez
a probléma nem hagyta nyugodni őket.
- Nem erről volt szó, Hermione – csóválta a fejét Ron. – Azt hittem megegyeztünk, hogy
mindent elmondunk. Mindent!
- Én… én nem hiszem, hogy tudniuk kellene ilyen dolgokról, Ron… - fanyalgott a lány. –
Gondolj csak bele: ha-ha megtudják, hol vannak az ereklyék, biztosan rengetegen
megpróbálják rátenni a kezüket… megpróbálnák egyesíteni őket. Nem először történne meg.
- De már egy csomó embernek elmondtuk: Ginnynek, Lunának, Neville-nek, még
Hagridnak is, pedig nála nincs titok, ami biztonságban lenne!
Hermione rosszallóan nézett rá.
- Ez egyáltalán nem igaz! – csattant fel. – Ne beszélj Hagridról úgy, mintha valami
felelőtlen akárki lenne! Ő is tud titkot tartani…
Harry felnevetett.
- Hagrid? – kérdezett vissza kételkedve. – Hagridnak nincsenek titkai, hidd csak el… De jó,
rendben, legyen igazad! – adta meg magát végül. – Folytatódjon csak a titkolózás a
végtelenségig! Nekem mindegy, én tudok élni vele… Csak azt gondoltam, megérdemlik a
teljes igazságot.
Ezzel lezártnak tekintették a vitát, egyikük sem hozta szóba többet, kivéve a megemlékezés
előtti perceket.
Harry befejezte a történetet, ahogy az le volt írva, s meglepve állapította meg, hogy alig
néhányszor kellett csak belenéznie. Az egész ott volt a fejében, ez volt az egész élete, ez volt
minden, ami kitöltötte az utóbbi hét évet, és most végre kiadta magából. Harrynek el kellett

27
ismernie, hogy nagyon jó érzés volt megosztani mindezt; mintha a teher, amit a jóslat rakott a
vállára, most oldódna csak fel igazán.
Csaknem négy órás feszült hallgatás után Harry megköszönte a figyelmet és visszaült a
helyére. Sokan beszélgetni, forgolódni kezdtek, csak akkor csendesedett el újra a tömeg,
mikor Ron lépett az emelvényhez.
- Köszönjük a türelmet, hogy végighallgatták a történetünket – szólt újra felerősített
hangján. – A megemlékezés keretében egy szobrot szeretnénk felavatni… - mutatott hátra a
pódium mögött álló, fekete bársonylepellel borított emlékműre. – Nem a győzelemre, hanem a
győzelem árára emlékezve. A műemlékért köszönettel tartozunk készítőjének, Mrs Augusta
Rhotennek, és Minerva McGalagony igazgatónőnek.
Ron suhintott egyet a pálcájával, mire enyhe szélfuvallat lefújta a fekete bársonyleplet a
szoborról. Fényképezőgépek kattogtak, és újra mindenki beszélgetni kezdett, néhányan
tapsoltak. A gyönyörűen faragott márvány szobor egy arc nélküli varázslót ábrázolt, akinek a
lábai előtt döglött kígyók hevernek. Az alak egy táblát tartott a kezében, melyre nevek voltak
felvésve – azok nevei, akik a végső, roxforti csatában vesztették életüket Voldemort ellen
harcolva.
- Ez a szobor jelképezi, hogy Voldemort legyőzése nem egy, nem három ember érdeme,
hanem mindannyiunké. A jóslat sohasem teljesült volna be, ha önök nem állnak mögöttünk,
nem harcolnak, és nem adják az életüket. Együtt harcoltuk ki a győzelmet!
Harry látta, ahogy a hátsó sorokból néhány mardekáros feláll és elvonul, köztük a két öreg
Prince is. Senki sem törődött velük.
Jó fél óra telt el, mire a padsorokból kiaraszoló tömeg egy hosszú, kígyózó sorba állt be a
szobor elé. Mindannyian elővarázsoltak egy szál vörös rózsát és letették a talapzathoz. Mire
az utolsó szál rózsa is a helyére került, a talapzatból már nem sok látszott a virághalomtól.
Ez után Harryéknek sorban fogadniuk kellett a gratulációkat és köszöneteket, kezet fogtak
mindenkivel, néhányan megölelték őket, kézcsókot adtak Hermionénak, megveregették a
vállukat.
Sokan bementek a nagyterembe, ahol a hosszú asztalokat már a falak mellé tolták, hogy
legyen hely az embereknek. Mindenki nem fért volna be, ezért a bejárati csarnok is megtelt,
páran pedig a megemlékezés után hazamentek, de így is rengeteg ember maradt.
- Gratulálok Mr Weasley, remek beszéd volt, gratulálok mindhármójuknak! Gratulálok Mr
Potter! – rázott kezet velük az alacsony, cilinderes varázsló, Dedalus Diggle.
- Köszönöm. Hogy vannak Dursley-ék? – csúszott ki Harry száján a kérdés.
Mr Diggle-t láthatólag hatalmas megtiszteltetésként érte, hogy Harry hajlandó beszélgetni
vele, ezért részletes beszámolóba kezdett Dursley-ék „bujdosásáról” és hazaköltözésükről
Voldemort bukása után. Dedalus elmondása alapján Vernon bácsi valóságos terrorként élte
meg, hogy varázslóknál kellett élnie és egyetlen nap se mulasztotta el értésükre adni, hogy
miket kénytelen kiállni unokaöccse miatt. Dudley ezzel szemben jól tűrte a száműzetést, még
segíteni is hajlandó volt a házimunkában, amitől Petunia néni és Vernon bácsi irtózott.
Harryvel szinte mindenki beszélni akart, ő viszont csak egy valakivel. Csalódottan
állapította meg, hogy Ginny a terem másik végébe szorult és legalább kétszáz ember volt
közöttük – egy örökkévalóság lesz, mire átverekszi magát rajtuk. Kezet rázott még néhány
emberrel, közben elindult a lány felé, aki messziről látta, hogy közeledik.
Lassabban haladt, mint gondolta, mert szinte mindenki ráköszönt és beszélgetni akart vele.
Rita Vitrol interjút akart vele csinálni, Eldred Worple pedig száz levél után most személyesen
is megpróbálta rávenni, hogy egyezzen bele egy életrajzi könyvbe. Úgy tűnt csak Eakle
professzor nem foglalkozik Harryvel, ami miatt a töpörödött tanár Harry kedvencévé lépett
elő. Eakle épp egy majdnem ugyanolyan alacsony öreg boszorkánnyal beszélt, akin vörös
talár volt, s alatta orosz nyakú ing – Harry felismerte benne a durmstrangosok egyenruháját.

28
Mielőtt az öreg hölgy megszólíthatta volna, gyorsan útirányt váltott és átbújva két táltos
között, már csak pár ember választotta el Ginnytől.
- Szia Harry! – Cho Chang toppant elé a semmiből, két pohár pezsgővel a kezében. –
Megengeded, hogy…? Akarsz egy…?
- Mit? - értetlenkedett Harry.
- Hát pezsgőt! – nyújtotta felé az egyik poharat a lány, és zavarában felnevetett.
- Oh, persze, köszönöm! – nevetett Harry is és elvette a poharat.
Még mindig nevetgélve koccintottak. Ginny arcáról leolvadt a mosoly.
- Nagyon szép beszéd volt, igazán… igazán büszke vagyok rád – Cho hangja a végére
teljesen elhalkult, hogy Harry alig értette. Látszott rajta, hogy kissé zavarban van.
Harryt egy csörömpölés mentette meg a választól – valaki nem messze tőlük leejtett egy
poharat, egy nő pedig a talárja miatt bosszankodott. A házimanók odaszaladtak, hogy
feltakarítsák a kiömlött italt, s ekkor Harry észrevette az öregembert, akivel Cho érkezett.
- Se-semmi gond, megvagyok már, minden rendben… - motyogta az öreg a manóknak.
Mr Weasley támogatta a torzonborz, szakállas embert, aki whiskys üveget tartott a kezében
és méterekre bűzlött az alkoholtól. Elkent beszédéből és üveges tekintetéből Harry csak
hosszas késéssel jött rá, hogy ki ez az alak.
- Csak nem…? – nézett nagy szemekkel Chóra.
- De igen, Mr Diggory az – mondta a lány. – Nem találkoztam vele, mióta véget ért a Tusa.
Roxmortsban futottunk össze. Elég rossz bőrben van szegény.
Megfeledkezve úti céljáról, Harry azonnal elindult a két férfi felé.
- Harry, szerintem ez nem túl jó… - próbálta figyelmeztetni Cho, de a fiú addigra már
hallótávolságon kívül volt -… ötlet.
- Mr Diggory! – szólította meg Harry.
A férfi lassan feléje fordult.
- Harry Potter! – hunyorgott rá Mr Diggory. - Hadd gratuláljak ehhez a csodálatos
beszédhez! Igazán érdekfeszítő volt végighallgatni…
Harry kiérezte hangjából a gúnyolódást, de kezdett összeállni neki a kép, ahogy Mr Weasley
óvatosan megragadta Mr Diggory vállát.
- Amos, szerintem jobb lenne, ha kijönnél velem – szólt Mr Weasley szelíden, de
határozottan. – Gyere…
- Talán nem vagyok elég jó ehhez a bulihoz, he? – szólt vissza kissé hangosabban Mr
Diggory, mire néhányan feléjük fordultak. Hátrébb lépett és széttárta a karjait, mindenkihez
intézve szavait: - Talán nekem nincs jogom itt lenni? Nem fizettem meg a… belépőt? Mert az
kell ide, nem? Belépőnek egy két halott gyerek… vagy testvér…
Harry fejében megszólalt a vészcsengő – ő csak köszönni jött ide, nem számított rá, hogy
ilyen ellenséges fogadtatásra lel.
Mr Weasley most két kézzel ragadta meg volt kollégáját, hogy maga felé fordítsa.
- Amos! Amos, figyelj rám! Jobban tennéd, ha…
De Mr Diggory nem volt hajlandó meghallgatni.
- Az én fiam volt az első áldozat, már senki se emlékszik? SENKI SE EMLÉKSZIK
CEDRIC DIGGORYRA? SENKI?! – ordította teli torokból Mr Diggory.
Harry nem jutott szóhoz, csak hátranézett Chora. A lány ugyanott állt, ahol hagyta, nem sírt,
de kezében remegett a pezsgőspohár.
- Amos, gyere… Gyere már – szólt rá halkan Mr Weasley, majd újra megfogta a karját és
szelíd erőszakkal vonszolni kezdte az ajtó felé.
Mr Diggory botladozott párat, majd kitépte magát a vörös hajú férfi kezéből és ellökte
magától.
- Te csak ne taszigálgass engem! Azt hiszed, neked már mindent szabad, he?! – prüszkölte
Mr Weasley arcába. - Persze, most Weasley-uralom van… mindenhol ti parancsoltok… te

29
meg a pereputtyod. Én meg mindent elvesztettem… mindent… - ahogy kiabált a nagy
lendülettől hátratántorodott és nekidőlt az egyik asztalnak. Közben tovább acsargott: - Te mit
vesztettél el? He? Mit? Fogalmad sincs róla, milyen ez! Csak dőzsöltök a pénzben ti Weasley-
k… Behozzátok az eddigi lemaradást, mi?! Mit csináljunk mi, akik mindent elvesztettünk?
Imádjunk titeket, mert nektek mindenetek megvan?
Mr Weasley felhagyott a hasztalan próbálkozással, hogy csitítsa a férfit. Harry látta rajta,
hogy a megértő kedvesség eltűnt a tekintetéből.
- Szeretnélek rá emlékeztetni, hogy az én fiam is meghalt.
- Maradt még elég – morogta aljasul a szakállas férfi. Harry tisztán hallotta, ahogy Ginny
dühösen fúj, mint egy macska, és lelki szemeivel szinte látta, hogy a lány előhúzza a pálcáját.
Mr Weasley arcából kifutott a vér, s Harry ekkor döntött úgy, hogy ideje közbelépni, mert a
hangulat kezdett nagyon ellenségessé válni; körülöttük többen is, férfiak, nők
felháborodásuknak adtak hangot, amiért ez a „torzonborz részeg alak” ilyen hangon beszél a
köztiszteletnek örvendő Mr Weasley-vel.
- Hogy merészeli?
- Nem szégyelli magát?!
- Micsoda szemtelenség!
Mr Diggory feneke megcsúszott az asztal lapján, aminek eddig támaszkodott, s lehuppant a
padra, kezéből pedig kiejtette a whiskys üveget is. Harry ezt a pillanatot használta ki, hogy
észrevétlenül előhúzza pálcáját, s mintha segíteni akarna, Mr Diggory talárja takarásában az
oldalához tartsa.
- Stupor – suttogta Harry olyan halkan, amennyire csak tudta, s Mr Diggory elernyedt a
karjaiban. Hallotta, hogy Cho felsikkant mögötte.
- George! – szólt azonnal Mr Weasley a fiának, aki nyomban odaszaladt, és segített
Harrynek támogatni az alélt férfit. – Vigyük ki innen!
Mr Weasley igyekezett higgadt képet vágni, és megnyugtatni minden körülöttük állót, hogy
nem lesz semmi baj, haza viszik Mr Diggoryt. Mr Weasley ment elöl, Harry, George és az
ájult férfi hármasa lassan követte kifelé a kastélyparkba, bámészkodók pillantásaitól kísérve,
majd elindultak a szárnyas vadkanszobrokkal díszített kapuk irányába.
- Vén hülye… - morogta George, s szabad kezével levette napszemüvegét.
Ahogy az arcához nyúlt, Harry észrevette, hogy ott, ahol a fiú sérülésének kellene lennie,
egy új, sértetlen fül nőtt.
- Hát az mi? – kérdezte tőle meglepetten.
- Telefül! – világosította fel a fiú. – Praktikus, nem? Akár kémnek is elmehetnék.
- Ezzel a szemüveggel biztosan… - dörmögte Harry, mielőtt még visszafoghatta volna
magát. George erre nem szólt semmit, csak tovább morgolódott alkoholtól bűzlő terhükre.
- Gyertek, mindjárt elérjük a kaput és hoppanálhatunk – szólt hátra Mr Weasley. – Harry, ne
vegyem át egy kicsit?
- Nem szükséges, Mr Weasley – hárította el a szívességet a fiú -, de jobb lenne, ha ön
hoppanálna vele…
Csaknem tíz perces kutyagolás után érték csak el a kaput, mely tárva nyitva volt, s a
bejáratnál két auror őrködött. A vörös hajú férfi előreszaladt, hogy felvilágosítsa őket, így
mikor Harryék megérkeztek, az őrök nem szóltak semmit, utat engedtek nekik.
Mr Weasley átvette volt kollégáját a fiúktól, majd kinyújtotta az egyik kezét. Harry és George
belekapaszkodtak, s együtt hoppanáltak. Jött a kellemetlen összepréselődés, a fullasztó érzés,
mely összeszorította őket, mintha vaspántok feszülnének a mellkasukra – aztán ahogy jött, el
is múlt.
- Itt vagyunk – szólt fölöslegesen Mr Weasley.

30
 A Diggory ház kertjébe érkeztek, amiről Harry tudta, hogy nincs messze az Odútól, s ahogy
körbenézett, sikerült felismernie a környező dombokat. Arra tippelt, hogy talán két-három
kilométerrel lehetnek keletre a Weasley-család otthonától.
- Gyertek, vigyük be… Várj! Előbb felébresztem.
Harry és George visszavették az alélt Mr Diggoryt, Mr Weasley pedig elmotyogta az
ébresztő bűbájt. A szakállas férfi kótyagosan pislogott rájuk, de nem mondott semmit – Harry
ennek roppantul örült. Nem lett volna kedve tovább hallgatni azt a monológot.
Mr Weasley feltrappolt a bejárathoz vezető lépcsőn és bekopogott. Amíg vártak, Harry
gyorsan végigfuttatta tekintetét a házon. Takaros otthon volt, gondozott, tiszta, de látszott
rajta, hogy kis családnak készült. Egyemeletes téglaház volt, de a falakat teljesen benőtték a
futónövények, melyeket az ablakok és az ajtó körül gondosan metszettek. Harry meg volt
lepődve, mert az összeomlott Mr Diggory látványától egy sokkal elhanyagoltabb, giz-gazos,
koszos házra számított.
Az ajtó kinyílt és megjelent Mrs Diggory, Cedric édesanyja, akit Harry csak egyszer látott,
mikor eljöttek hozzá a gyengélkedőbe Voldemort visszatérése után.
- A-Arthur? Mi szél hozott…? – kezdte kedvesen, de kissé tartózkodóan a hölgy, aztán
megpillantotta a hármast. – Jaj, csak nem? Mit csinált ez a bolond vén gazember?
Mr Weasley igyekezett elsimítani a dolgokat.
- Semmit, semmit, Mimosa, ne izgasd magad, csak felöntött kicsit a garatra az öreg Amos…
- Merlinre – sopánkodott az asszony. – Vén bolond… ostoba vén bolond…
- Fiúk, gyertek, segítsétek be Amost – szólt nekik Mr Weasley, igyekezve nem meghallani
az asszony szitkozódásait.
Mr Diggory nem ellenkezett, de teljesen elhagyta magát segítői vállára támaszkodva, s
Harrynek egyre inkább az a benyomása támadt, hogy a férfi szinte élvezi, hogy cipelik.
- Mit műveltél te szerencsétlen? – sziszegte a fogai között Mrs Diggory, ahogy elhaladtak
mellette. – Megmondtam, hogy nem menj oda! De neked beszélhet az ember! Ostoba,
vénember…
A férje nem szólt semmit, csak üveges szemekkel, lehajtott fejjel meredt maga elé. George
és Harry Mrs Diggory vezetésével bekísérték őt az egyik szobába és lefektették az ágyra.
Szarukeretes szemüvegét az éjjeliszekrényre tették, amin egy gyűrött fotó volt egy tíz év
körüli barna hajú fiúról. Mr Diggory elkapta Harry pillantását, ahogy megbámulta a képet.
- Mondtam neki… - motyogta kótyagosan. – Mondtam neki, hogy ne… veszélyes…
Harry csak sajnálatot és szánalmat érzett, ahogy lepillantott rá.
- Nem hallgat rám… - folytatta félálomban a motyogást. –… Gyűlöl engem…
George megütögette Harry karját, és a morgolódó asszonyt követve visszamentek a
nappaliba.
Mrs Diggory nagyon megöregedett azóta, hogy Harry legutóbb látta. Négy évvel ezelőtt egy
fiatalos, negyvenes nő volt, most viszont egy öregasszony állt előttük. Harry egy cseppet sem
csodálkozott ezen. Ő maga is évekkel érezte öregebbnek önmagát, mikor próbálta feldolgozni
Sirius, Dumbledore, Lupin, Tonks és Fred halálát.
- Jaj, Arthur, köszönöm, hogy haza hoztátok, én…
- Nem tesz semmit – mosolygott kedvesen Mr Weasley.
- Annyira sajnálom – csóválta a fejét az asszony. – Ugye… ugye nem csinált semmi
ostobaságot?
- Nem, dehogy – válaszolta a férfi a tőle telhető legnagyobb őszinteséggel. – Nem történt
semmi.
Mrs Diggory mélyet sóhajtott, s amikor látta, hogy vendégei máris indulni készülnek,
gyorsan közbelépett: - Olyan régen jártál már itt, és a fiad még nem is volt nálunk, és Mr
Potter! Ez igazán nagy megtiszteltetés! Üljetek le, mindjárt hozok egy kis süteményt és teát…
- invitálta őket Mrs Diggory, Mr Weasley pedig igyekezett udvariasan elhárítani.

31
 Harry elmondhatatlanul zavarban volt. Nem attól, hogy megtiszteltetésnek tekinti valaki,
hogy vendégül láthatja, hanem attól, hogy pont az beszél hozzá így, akivel ő közölte a fia
halálhírét. Mr Weasley egy pillantással jelezte, hogy ő is észrevette Harry zavarát.
- Jaj, Mimosa, köszönjük, de igazán nem akarunk a terhedre lenni…
- Ragaszkodom hozzá! – szólt közbe kedvesen az asszony. – Tessék, foglaljatok helyet,
mindjárt jövök.
Mr Weasley nem akarta megbántani őt, ezért nem szólt többet, csak udvariasan mosolygott.
George nem zavartatta magát, feltette napszemüvegét és ledobta magát az egyik fotelba. Mrs
Diggory kiment a konyhába, Mr Weasley pedig mélyet sóhajtott.
- Mindjárt megyünk fiúk, csak egy pár perc… - suttogta bocsánatkérő hangon a férfi. –
Szegény Amos… és szegény Mimosa!
Harry nem ült le, inkább körbejárta a takaros kis nappalit, melynek minden
négyzetcentimétere ragyogott a tisztaságtól, a függönyök hófehérek voltak, a bútorokon pedig
még az a szemmel alig látható vékonyka porréteg is hiányzott, ami normális esetben egy
takarítás után pár perccel nyomban visszaszállingózik a berendezési tárgyakra. Harrynek az a
benyomása támadt, hogy Mrs Diggory éppen takarított, mielőtt megérkeztek.
- Hm, semmi se változott – jegyezte meg Mr Weasley ahogy Harryhez hasonlóan
körbenézett a nappaliban. – Talán egy kicsit még tisztább lett minden. Igaz régen se volt épp
elhanyagolt ház… Főleg ha a jó öreg Odúhoz hasonlítjuk, igaz, fiúk? – nevetgélt halkan Mr
Weasley, majd azon nyomban abbahagyta, ahogy szeme megakadt valamin a nappali túlsó
végében.
Az ablak mellett egy szép, faragott komód állt, tetején hímzett terítő és számtalan fénykép.
Harrynek kissé összerándult a gyomra, mikor meglátta, hogy mindegyik képről ugyanaz a
fiatal, jóképű, barna hajú fiú mosolyog rá. Cedric Diggory rövid életének mind a tizenhét
évéből legalább egy fotó díszelgett keretében – az első születésnapja, hatalmas tortával; az
első repülése egy gyerekseprűn; boldogan mosolyog, ahogy feltartja a magasba McGalagony
levelét. Gyerekkori képei egyöntetű boldog évek lehettek, ahogy élete utolsó napja is – csak
egy kép volt, amin Cedric komoly volt és talán kissé goromba, sőt ingerült képet vágott,
ahogy kezével hessegette el a kamerát.
Iskolás kori képein már az a Cedric szerepelt, akit Harry is ismert és barátjának tartott…
A barátom…? – kérdezte önmagától Harry, és homlokráncolva kézbe vette az egyik sárga-
fekete csíkozású, a többitől kissé elütő keretet, melyben a kviddicsező Cedricről készült kép
lapult. Harry elgondolkozott, ahogy a képet bámulta, és próbált visszaemlékezni, milyen is
volt a hugrabugos fogó, a Trimágus Tusa bajnoka. Rá kellett döbbennie, hogy Cedric minden
volt, csak a barátja nem. Harmadéves korában ismerte meg, s egyetlen közös meccsükön le is
győzte Harryt – igaz váltig állította, hogy csak a dementorok miatt sikerülhetett ez.
Negyedéves korában pedig majd’ megette a féltékenység, amiért Cho Cedricet választotta,
az ő partnere volt a Karácsonyi Bálon, vele ment együtt Madam Puddifoot kávézójába…
Sosem kedvelte igazán Cedricet. Inkább féltékeny és irigy volt rá, a Tusán pedig minden
erejével azon igyekezett, hogy legyőzze a fiút, hogy megmutassa mindenkinek, ő a bajnok…
A bekövetkezett tragédia és az eltelt idő miatt gondolhatott vissza úgy Cedricre, mintha
nagyon közeli barátja lenne, akit elvett tőle Voldemort és Pettigrew.
Mr Weasley tovább sajnálkozott Diggoryékon:
- Nem elég, hogy elvesztették Cedricet, de két éve Amos testvére is meghalt. Nem
hallottatok róla? Vol… Voldemort megölette a feleségét is, meg a gyerekeiket.
- Szomorú – dünnyögte közbe Harry.
- Ja, mindjárt elsírom magam – nyögte közbe George ridegen, épp mielőtt az asszony
visszatért volna a nappaliba.
Harry gyorsan visszatette a képet a helyére, egy Choval közös fotó mellé, amin Cedric épp
egy csókot nyom a lány arcára, aki boldogan nevet bele a kamerába. A Trimágus Tusáról

32
egyetlen kép sem volt, pedig ha Harry emlékei nem csaltak, Mr Diggory számtalan fotót
készített fiáról a próbák előtt, és az újságban is rengeteget szerepeltek a bajnokok.
Mrs Diggory egy nagy tálcán teát és süteményt hozott, és letette a dohányzóasztalra. Újabb
győzködés nélkül mindhárman elvettek egy darabot. Harrynek nem ízlett a sütemény, főleg
mivel az utóbbi időben Mrs Weasley ínycsiklandozó édességeihez volt szokva, a Roxfortban
pedig a házimanók professzionalizmusához, így épp csak ehetőnek titulálta a lekváros
teasüteményt.
- Hogy ízlik? Ma reggel sütöttem.
- Nagyon finom, Mrs Diggory – dünnyögte teli szájjal Harry. Ahogy George-ra sandított,
látta, hogy ő sincs elragadtatva, de a napszemüveg pont erre volt jó.
Mr Weasley és Mrs Diggory még jó fél órán át beszélgettek többnyire minisztériumi
kollégákról, kinek hogy megy a sora, ki nősült meg, kinek született gyereke. Harry nem
figyelt a beszélgetésre, csak néha összepillantottak George-dzsal, várva, hogy mikor lesz már
vége, és mehetnek vissza a Roxfortba. Harry röstellte bevallani, de nagyon kényelmetlenül
érezte magát itt.
Mikor aztán Mr Weasley búcsúzkodni kezdett, és a ruhafogashoz léptek felvenni talárjukat,
Harry észrevétlenül beleejtette erszénye tartalmát Mr Diggory kabátzsebébe. A vörös hajú
férfi meglátta, mit tett, de nem szólt semmit, csak megértően mosolygott.
Harry ezzel letudta a dolgot, és többet gondolni se akart Diggoryékra. Ő is rengeteg barátot,
rokont elvesztett, a háta közepére se kívánt egy fiúk halálán kesergő házaspárt.
Nem is gondolt rájuk a nap hátralévő részében. A megemlékezésre összegyűlt vendégek
késő délután távoztak, Harryék pedig még az évzáró lakoma előtt összepakolták holmijukat a
másnap reggeli indulásra. Az évzárón kihirdették a házak közti pontverseny végeredményét,
McGalagony pedig elmondta a búcsúbeszédet. A végzős diákokról csoportképet készítettek a
reggeli Prófétának, és jelképes, könnyes búcsút vettek egymástól egy késő éjszakába nyúló
banketten. Csak mikor Harry hajnalban ledőlt az ágyára és megpróbált Ron horkolása mellett
elaludni, akkor értette meg, hogy élete egy szakasza a végéhez ért. Hogy soha többé nem fog
a Roxfort nagytermében ebédelni, hogy soha többé nem heveredik le a tóparti bükkfa alá, és
nem fog többé ebben az ágyban aludni. Végleg búcsút intett a Roxfortnak.

33
 - Negyedik fejezet -

Boldog békeidők
Két hónap telt el a megemlékezés óta, és Harry tartotta magát apró fogadalmához, miszerint
nem gondol többet sem Diggoryékra, sem bármelyik másik megnyomorított családra.
Akármilyen önzőnek és kegyetlennek is tűnt ez a döntése számára, sokkal nyugodtabban
teltek a napjai, mint korábban bármikor, s úgy érezte, ez igenis kijár neki, mondjon bármit is a
lelkiismerete.
Ő és Ginny a tengerparton feküdtek, egymás mellett, a kék eget és a sirályokat bámulva,
hallgatva a tenger hullámzását. Ahogy feküdtek, egymáshoz ért meztelen karjuk, lábuk, s
Harry érezte, hogy a hideg tengeri széltől egészen libabőrös lett a lány. Ez ébresztette rá, hogy
valóban egyre hűvösebbre fordul az idő – tőlük nyugatra, az óceán felől már gyülekeztek a
viharfelhők, egy kiadós nyári zápor ígéretét hordozva.
- Ideje lenne visszamennünk – szólt Harry.
- Ühüm… - hümmögte válaszul a lány és behunyta a szemét. – Anya már biztos a haját tépi,
hogy hol késünk a hallal…
Pár lépésre tőlük egy méretes kőszikla tetején hagyták a nagy kosarat, ami telis tele volt
angolnákkal. Az utóbbi hónapokban hagyományossá vált „Weasley-vacsorára” készültek, ami
azt jelentette, hogy a család összes tagja ellátogatott az Odúba, hogy megbeszéljék az elmúlt
hetek történéseit. Harry nagyon szerette ezeket az estéket, mikor együtt volt minden barátja:
az összes Weasley, Fleur, Percy barátnője, Penelope Clearwater, Charlie és a menyasszonya,
aki Romániából költözött ide. Volt, hogy a nyári időben néha beugrott látogatóba Kingsley
Shacklebolt is, sőt, Hagrid is vendégeskedett náluk vacsorára.
Mr Weasley, Percy, Bill és Charlie még a minisztériumban voltak, így aztán Harryék dolga
volt a vacsora előkészítése. Hermione a nagy asztalokat állította fel odakint, Ginny pedig
vállalta a halászatot, amihez mindenképpen Harry segítségét kérte. Ron nem segíthetett nekik,
mert az iskola befejezése óta minden nap a varázsvicc-boltban dolgozott George-dzsal, ahogy
tette ezt előző nyár végén, és a karácsonyi és tavaszi szünetben is. Mindenki tudta, de senki
nem beszélt róla hangosan: Ron kötelességének érzi, hogy bátyjával legyen, hogy George ne
maradjon egyedül, mindig legyen vele valaki a családból.
Együtt hoppanáltak a tengerpartra – Ginny vezette Harryt – egy olyan partszakaszra, ami a
burjánzó bozótos és a zord sziklák miatt többé-kevésbé védve volt a mugli szemek elől. Itt
aztán kiálltak az egyik tengerbe nyúló kő szélére, a kosarat letették maguk mellé, pálcáikkal
pedig egymás után kiugrasztották a halakat a vízből, amik innen egyenesen a kosárba
repültek. Pár perc alatt megtelt, de mivel Mrs Weasley fél órát adott nekik, úgy érezték,
muszáj kihasználniuk ezt az értékes időt, amíg egyedül lehetnek.
A távolban teherhajó úszott a vízen, fejük fölött sirályok repültek, időnként le-lecsaptak a
halakra, és bizony a kosarat is célba vették volna, mint a sáskák, ha Harry el nem rejti a
szemük elől egy egyszerű kiábrándító bűbájjal.
- Vihar lesz – szólt újra Harry, miután felkönyökölt és elnézett messze a tenger felé.
- Igen, érzem – válaszolta még mindig behunyt szemmel Ginny, és végigsimította a karjait.
Ő is felült, s egymásra néztek – Harry vigyorgott, s Ginnyt így leginkább egy boldog
kisfiúra emlékeztette, aki épp karácsonyi ajándékokat bontogat.
- Most mi van? – kérdezte tőle, s neki is mosolyra rándult a szája.
Harry válaszul megcsókolta.
- Induljunk! – sürgette, majd felállt és felsegítette a lányt.
Magukra kapkodták a ruháikat, majd Harry lelebegtette a kosarat a szikla tetejéről, mikor
eszébe jutott valami.
34
 - Várjunk csak! – torpant meg hirtelen, mire Ginny kérdő tekintettel nézett rá. – Mire
mutathat most az az óra? Ami a falon van…
Ginny egy pillanatig értetlenül bámult rá, majd hangosan felnevetett. Elvette Harrytől a
halas kosarat, és még mindig nevetgélve megindult felfelé a homokos-füves dombon. Harry
széttárta a karját és a lány után szaladt. – De komolyan, Ginny! Mit mutatott?
Kanyargós ösvény vezetett vissza a házhoz, aminek girbe-gurba tornyát már messziről látni
lehetett, de Harrynek és Ginnynek nem volt kedve megtenni a tengerpart és az Odú közti
csaknem két kilométeres utat, inkább megfogták egymás kezét, és közvetlenül a ház hátsó
udvarába hoppanáltak, a rozsdás, lyukas üstök mellé.
- Na csakhogy itt vagytok! – fogadta őket csípőre tett kézzel Mrs Weasley. – Mi tartott
ennyi ideig?
Hermione jelent meg, mögötte egy halom lebegő tányérral és evőeszközzel, melyet az
udvaron felállított hatalmas étkezőasztalra irányított.
- Biztos túl sokat ficánkoltak – jegyezte meg félhangosan Hermione, majd elkuncogta
magát. – A halak, úgy értem… - egészítette ki magát utólag, s elégedetten vigyorgott barátai
vöröslő arcát látva.
Harry és Ginny bevitték a halas kosarat a konyhába, és letették a tűzhely mellé, ahol már
egy nagy fazékban lobogott a víz. Mrs Weasley nem figyelt fel Hermione megjegyzésére,
csak nekilátott előkészíteni a halakat a sütésre.
- Vihar közeleg – szólt Ginny az anyjának. – Fel kellene állítani a pavilont.
A pavilont még két éve használták Fleur és Bill esküvőjére, melyet a szervezők állítottak fel
az udvaron, de a lakodalmat követő zűrzavaros események miatt az állványzat és sátorponyva
náluk maradt, összecsomagolva a sufniban, ahol Mr Weasley régebben a repülő autót szerelte,
most pedig Sirius motorbiciklijét tárolta, amit kis szabad idejében Harry segítségével
javítgatott.
Mrs Weasley nem örült a vihar hírének, de nem volt mit tenni – túl sokan jönnek vacsorára
ahhoz, hogy elférjenek az étkezőben. Harry és Ginny kirámolták a sufniból az összecsomagolt
pavilont, és hozzáláttak az udvaron, hogy összeállítsák. Ez nem volt olyan egyszerű, még
varázslattal sem, jó fél órát vett igénybe, mire az állványzatot felállították.
Harry épp a széthajtogatott ponyvát tisztította meg a kétéves kosztól egy-két porszippantó-
bűbájjal, mikor nagy szárnycsattogások közepette négy bagoly ereszkedett le a nagy asztalra.
- Baglyok – mondta fölöslegesen Harry, ahogy szemügyre vette a madarakat. – Négy.
Mindegyikük lábához egy-egy levél volt erősítve.
– Ajjaj… - nyögte idegességében.
Mind tudták, hogy bármelyik napon megérkezhetnek a vizsgaeredmények, Harry valahogy
mégis megfeledkezett róla, s most kissé hirtelen jött. Ginny nem teketóriázott, teljes
nyugalommal odament a baglyokhoz és lecsatolta lábukról a leveleket, mikor Harry még csak
szemezett velük.
- Hermione! – kiabált be a házba Ginny. – Megjöttek a leveleink!
A következő pillanatban hangos sikítás és csörömpölés hallatszott, s Hermione kirohant az
udvarra. Úgy tépte ki a levelet a vörös hajú lány kezéből, hogy majdnem elszakította.
- Aú! – dörzsölte Ginny fájós ujjait, ahol Hermione körme beleszaladt. – Igazán köszönöm!
Hermione rá se hederített, csak remegő kézzel felnyitotta a borítékot. Harry egyelőre úgy
állt egy helyben, mint akit kupán vágtak egy terelő ütővel. Ginny rápillantott a saját értékelő
lapjára, majd elmosolyodott és ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Hermione nagyjelenetét
követően Mrs Weasley is kijött az udvarra.
Harry nyugtalan volt. A levél nagyon sok meglepetést rejtett, mert azon kívül, hogy
tartalmazta a vizsgaeredményeit, rögtön közölte is vele, hogy elérte-e a kellő pontszámot
ahhoz, hogy felvegyék a Minisztériumba. Harry ugyanis tartva magát régi álmához,
márciusban leadta jelentkezését McGalagony professzornál az Auror Főparancsnokság

35
képzési programjára, Ronnal együtt. A Roxfort ugyanis nem eresztette szélnek egyszerűen a
diákjait a hetedik év befejezése után: aki igényt tartott rá, annak segített elindulni a rögös
úton, felvették a kapcsolatot azzal az intézménnyel, ahol a diák dolgozni szeretne, legyen az
akár Zonkó Csodabazára, vagy a Mágiaügyi Minisztérium.
- Kislányom, hadd lássam azokat a jegyeket! – szólt Mrs Weasley a lányának. Ginny
fintorogva odaadta neki a levelet – Harry tudta, hogy utálja, ha anyja „kislányomnak” szólítja
-, és inkább az ő vállára könyökölt, várva, hogy mikor nyitja már ki a levelét.
- Ginny, hiszen ez csodálatos! – lepődött meg Mrs Weasley, hitetlenkedve feltartva a
levelet. – Kilenc kiváló és három várakozáson felüli!
- Igen, tényleg csodálatos – szólt csípősen a lány. – Ha elolvastad volna egyetlen levelemet
is, amit a Roxfortból küldtem, talán nem érne ilyen meglepetés…
- Miről beszélsz? Elolvastam a leveleidet! – fortyant fel Mrs Weasley, s arca is kipirosodott.
Ginnyt ez nem hatotta meg.
- Aha. Persze. Azért ne érjen akkora sokkhatásként, hogy lepipáltam a kedvenceidet… Billt
meg Percyt – mondta maró gúnnyal. Mrs Weasley csípőre tette a kezét, és csúnyán nézett rá.
Harry végül kinyitotta a borítékot, de annyira izgult, hogy első olvasásra fel se fogta a
vizsgaeredményei értékelését, így második próbálkozás helyett türelmetlenül félretette azt a
levelet, és inkább a felvételről szóló papírt vette a kezébe.

Tisztelt Harry J. Potter!

Örömmel értesítjük, hogy R.A.V.A.Sz. vizsgaeredményei alapján

felvételt nyert a Brit Mágiaügyi Minisztérium Auror
Parancsnokságának három éves képzésére. A kiképzés végeztével ön
teljes körű felkészítést, és sikeres vizsga esetén azonnali
felvételt kap az Auror Parancsnokság kötelékébe.

Üdvözöljük az Aurorok közt! Kívánunk sikeres és élvezetes

felkészülést!
Tisztelettel:
Gawain Robards, A. F.

- Felvettek - motyogta Harry, s Ginnyre nézett. – Felvettek…

- Auror lettél! – tapsolt boldogan a lány, majd a nyakába vetette magát, és majd’ meg
fojtotta.
- Még nem, addig még három év… - nyögte Harry, lefejtve magáról a lány karjait, Mrs
Weasley közeledésére.
- Amit biztosan sikeresen fogsz teljesíteni! – bíztatta az asszony, és ő is megölelte. –
Gratulálok szívem!
Harry végre megnyugodott, úgy érezte, leereszt, mint valami kilyukadt kocsikerék, s le
kellett ülnie az egyik székre. Most, nyugodt szívvel újra átnyálazta a R.A.V.A.Sz.
eredményeket, melyek közt a legrosszabb csodák csodájára nem a bájitaltan volt, hanem a
gyógynövénytan – egy gyenge „elfogadhatót” kapott rá. Hermione megmondta, hogy ne vegye
félvállról azt a tantárgyat se…
- Hermione? – kopogtatta meg a saját levelét böngésző lány vállát Ginny. - Hajlandó lennél
elárulni végre, hová jelentkeztél?
- Hm? – nézett fel a leveléből Hermione, s közben a körmét rágta.
A lány ugyanis elővette titkolódzó énjét és senkinek, se Harrynek, se Ginnynek nem árulta
el, hová jelentkezett. Egyedül Ron tudott róla, de belőle se lehetett kihúzni egy szót se.
Hermione megkérte, hogy ne beszéljen róla, és ő is csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy
fél, nehogy kigúnyolják.

36
 - Hát… Varázslény-felügyeleti főosztály – vonta meg a vállát Hermione és odaadta a levelét
Ginnynek.
- Hogy a bánatba’ vettek fel téged a VFF-re, ha egyszer nincs is legendás lények gondozása
vizsgád? – kérdezte tőle.
- Nem a bestia-tagozatra pályáztam az állást, hanem az értelmes lények alosztályára –
válaszolta tárgyilagos hangon Hermione. – Oda csak mágiatörténet kell.
Harry és Ginny egymásra néztek.
- Majom! – mondták egyszerre. – Tudtam, hogy ez van a háttérben!
Mrs Weasley neki is gratulált a sikeres felvételhez, de nem hagyta szó nélkül a dolgot.
- Kis drágám, nem gondolod, hogy a te eszeddel egy sokkal magasabb rangú ügyosztályra is
jelentkezhettél volna? Bárhová felvennének, ööö… - itt rápillantott a Ginny kezében tartott
lapra – tizenegy kiváló R.A.V.A.Sz.-szal?! – hüledezett.
- Nekem ez tökéletesen megfelel, Mrs Weasley – szólt szerényen Hermione, az asszony
azonban csak a fejét csóválta, lányával együtt.
Miután Mrs Weasley visszament a konyhába, rövidesen ínycsiklandozó illatok töltötték meg
a kertet is, sercegő olaj hangja hallatszott és leves rotyogott a tűzhelyen. Ennek az illatnak ők
sem tudtak ellenállni, úgyhogy otthagyták a félig kész pavilont és bementek a nappaliba.
Leültek a kanapéra, s ekkor Harry is belepillantott Hermione levelébe.
- De jó neked, nincs is gyakornoki éved. Rögtön munkába állhatsz…
Hermione csak mosolygott, de aztán hirtelen felkapta a fejét: - Csak azt nem értem, te miért
nem adtad be a jelentkezést a Prófétához? – fordult Ginnyhez. - Úgy tudtam, újságíró szerettél
volna lenni.
- Úgy volt – dünnyögte a lány kedvetlenül. – Még mindig szerepel a hosszú távú terveim
közt… De most egy ideig szeretnék kicsit a boltban dolgozni.
- A varázsvicc-boltban? – kérdezte Hermione olyan arccal, mintha kételkedne a lány
épelméjűségében.
Ginny határozottan bólintott.
- Igen. George miatt. Ha Ron elmegy veletek a minisztériumba, egyedül marad szegény.
- Nem biztos, hogy Ront is… - kezdte Hermione, de aztán észbe kapott és inkább elharapta
a mondatot.
Harry közben már kibontotta barátja levelét is, és elolvasta az értesítő első sorát.
- „Örömmel értesítjük…” bla-bla-bla… Felvették – jelentette be.
Ginny bólintott.
- Látod? George teljesen egyedül maradna. Szüksége van valakire, nem hiszem, hogy jól
esne neki, ha mindenki otthagyná.
Hermione tovább kötötte az ebet a karóhoz: - De Lee Jordan is a boltban dolgozik.
- Csak részidőben. Ott van neki az apja étterme is.
-… Meg Katie Bell, tudtommal ő most a barátnője.
Ginny csak a fejét rázta.
- Hermione, értsd meg, kell neki egy testvér, én… én egyszerűen így érzem és kész. Lesz
még időm magammal törődni. Utálnék arra gondolni, hogy egyedül ül a boltjában hétköznap
esténként, és a négy falat bámulja. Te nem értheted, milyen lehetett elveszíteni F-Fredet…
Még… még anyát se viselte meg annyira, mint George-ot.
Ginny és Hermione vigyáztak, hogy a beszélgetés ezen része hat fül közt maradjon, miután
az utóbbi évben tapasztalhatták Mrs Weasley sírógörcseit, ha eszébe jutott szegény Fred.
Ginny ritkán engedett utat a könnyeknek, de ha ikertestvére került szóba, ő se tudta
visszatartani. Harry pedig már megszokta, hogy a lány ilyenkor nem szorul vigasztaló ölelésre
és fülbesuttogó, nyugtató szavakra – a könnyei nem azért peregnek az arcán, hogy önmagát
sajnáltassa, azok csak a testvére miatt hullanak.

37
 A beálló csöndben sokkal hangosabbnak tűnt a Weasley-óra kattanása, mint máskor: a Mr
Weasley nevét viselő mutató az „úton” feliratra fordult, majd egy másodperc elteltével tovább
az „itthon” jelzésre. A következő pillanatban kivágódott a kertre nyíló ajtó és berontott rajta a
ziháló családfő.
- Molly! – kiáltotta, s körbenézett a nappaliban, feleségét keresve. - Molly, azonnal
indulnunk kell!
Mrs Weasley kidugta a fejét a konyhából.
- Miért, mi történt?
- Épp most… – lihegte Mr Weasley és pöttyös zsebkendőjével megtörölte izzadt homlokát. -
Épp most jön a baba!
Mrs Weasley elejtette a pálcáját és a szájához kapta a kezét, de még így is hatalmasat
sikított.
- Te jó ég! Te jó ég! – kiabálta az asszony, s vele együtt Ginny és Hermione is. Harry
egyelőre még nem jutott el eddig a pontig, csak egyikükről másikukra kapkodta a tekintetét.
- Azonnal indulnunk kell – sürgette őket Mr Weasley. – Épp most üzent George, nemrég
vitték be Fleurt a Szent Mungóba, Bill is vele van…
- Sipor! – kiáltotta futtában Mrs Weasley, ahogy kapkodva rendezkedett a konyhában.
Szavaira hangos pukkanással megjelent a vénségesen vén házimanó, aki roxforti feladatai
helyett egy ideje a Weasley-család házimanójává avanzsált elő.
- Parancsol, úrnőm? – hajolt földig a manó, hogy turcsi orra szinte a padlót érintette.
- Igen, légy szíves, segítenél nekem?
- Mire vártok? Öltözzetek! – csattant fel Mr Weasley, mikor látta, hogy Hermione, Ginny és
Harry csak állnak kővé dermedve a hírtől. Ekkor ugrottak azonnal, mintha bolha csípte volna
meg őket, s szerteszét rohantak a házban átöltözni.
Mire visszaértek, Mrs Weasley az öreg házimanónak hadarta utasításait, miközben kötényét
kabátra cserélte és magához röptette kézitáskáját.
- Sipor, vigyázz a házra, és húzd félre légy szíves a fazekat, ha kész a leves, és ne égesd oda
a halakat, és csak hagyj úgy mindent, majd ha visszajöttünk, akkor…
- Molly! – szólt rá szigorúan a férje.
- Indulhatunk!
Harryék már a kertben vártak rájuk, ahonnan együtt hoppanáltak a Szent Mungó
Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotályba.
Harry egy pillanatra azt hitte, rossz helyre érkeztek, mert a csarnok nem úgy nézett ki, mint
amire emlékezett. A falakról hiányzott a rengeteg festmény, melyek kicsit a Roxforthoz
hasonlatossá tették az ispotályt, sőt, még a fa burkolat is hiányzott, a falak fehérre meszeltek
voltak.
- Mr Weasley – szólította meg Harry a férfit. – Mi történt az ispotállyal?
- Hm? Ja, ez... A háború alatt Vo-Voldemort emberei megtámadták az ispotályt –
világosította fel Mr Weasley, kissé remegő hangon. – Csúnya harcok voltak itt… Azon az
estén történt, mikor elfoglalták a minisztériumot. Megölték az ispotály igazgatóját, és még két
gyakornokot. Az egész előtér kiégett.
- Minek ölt Voldemort gyógyítókat? – tette fel a kérdést Ginny. – Mit ártottak neki?
Harry csak megvonta a vállát, és Mr Weasleyt követve az információs pulthoz léptek.
- Jó napot – köszönt a pultnál üldögélő, mogorva boszorkánynak Mr Weasley. – Fleur
Delacour Weasley-hez jöttünk, úgy tudom, nem rég hozták be a szülészetre.
A boszorkány átfutotta az előtte heverő jegyzettömböt.
- Weezly, Weezly… Á meg is van! Első emelet, B szárny, 107-es szoba.
Mrs Weasley előre furakodott lánya és férje között.
- Tudnak már valamit mondani, hogy…?

38
 - Nem, még bent van a szülőszobán, kérem a folyosón várakozzanak, köszönöm.
Következő!
A kis csapat tovább ment a B épületszárny felé, ahol Harry még nem járt. Ez folyosóit
tekintve szűkebb, kisebb, de szebben világított volt, mint az, ahol Mr Weasley-t vagy
Gilderoy Lockhartot szállásolták el. Az első elágazásnál jobbra fordultak, egy kis tábla
utasításait követve, s egy újabb, az előzőnél valamivel szélesebb előtérbe jutottak, ahonnan a
szülőszobák ajtajai nyíltak.
A folyosón futottak össze Ronnal és George-dzsal, akik unatkozva bámulták a falat a padon
ülve. Közeledtükre Ron felugrott és azonnal Hermionéhoz rohant, George pedig gyors
felvilágosításba fogott: - Már vagy egy órája bent vannak, de nem mondanak semmit –
közölte szenvtelen arccal a fiú, megint a fekete lencsék mögé rejtve szemeit. – Mikor bevitték,
úgy nézett ki, hogy perceken belül meg lesz a baba, de ezek szerint mégse… Bill is bent van
vele.
- Szegény Bill – csúszott ki Harry száján. Ginny oldalba bökte a könyökével.
- Inkább szegény Fleur, nem?
Mögöttük Ron és Hermione suttogva beszélgettek, aztán Ron egyszer csak felkiáltott.
- Felvettek? – meresztett nagy szemeket a lányra, majd akkorát kurjantott örömében, hogy
mindenki összerezzent a folyosón.
- Ron, csendesebben! – szólt rá szigorúan az anyja.
Fia nem figyelt rá, mert olyan hevesen csókolta meg Hermionét, hogy valószínűleg egyikük
se hallott semmit.
Harry kezdett hozzászokni két barátja kapcsolatához, s ahogy elnézte őket, rá kellett jönnie,
mennyire egymáshoz illenek – és mennyire megváltoztak mindketten. Hermione sokkal
feszélyezetlenebb lett, és az utóbbi időben még némi humorérzékre is szert tett, ami Harry
szerint egyenlő volt egy csodával. Ron pedig sokat komolyodott, mióta együtt jártak, és az
irigykedés, féltékenykedés is már a múlté lett.
Ron hozzáállása is gyökeresen megváltozott Harry és Ginny viszonyával kapcsolatban. Harry
úgy vélte, ehhez is nagyban hozzájárult az, hogy Hermionéval hivatalosan is egy pár voltak.
Ginny és Harry viszont még mindig élvezettel játszották a titkolózást a rokonság előtt. Nem
igazán tudta megmondani, miért, de se ő, se a lány nem szándékozott változtatni ezen a
felálláson, tovább játszhatták a kis játékukat, mintha csak ismerősök lennének.
Nem sokkal utánuk érkezett meg Charlie és Percy, akik sűrű bocsánatkérések közepette
magyarázták a késésük okát. Bocsánatkérésekre azonban nem volt szükség, mert még sokáig
semmi sem történt, az egyetlen dolguk az volt, hogy várjanak.
És csak vártak, hosszú, végeláthatatlannak tűnő perceken át. A négy jó barát már kétszer is
felment az ötödik emeletre a látogatók teázójába, s mind a kétszer arra számítottak, hogy mire
visszaérnek, várja őket a nagy hír, de semmi sem történt. George időközben el is aludt Charlie
vállának dőlve, és hangosan hortyogott, amiért bátyja folyamatosan löködte.
Ron is úgy nézett ki, perceken belül elalszik, Hermione unottan támasztotta a fejét a térdén.
Harry a hideg csempére ült le, hely hiányában, szembe Ginnyvel, és mindketten a mellettük
lévő szoba előtt várakozó családot bámulták: fiatal anyuka, fiatal apuka és három, egy-két
évesnél nem idősebb csemete. Nagyon boldognak tűntek.
Közel négy órás várakozás után aztán kivágódott az ajtó, olyan hangosan, hogy mind
összerezzentek, George pedig egy horkantással lecsúszott a padról és elterült a földön.
Bill ahogy kijött, elkiáltotta magát:
- Lány lett! Egy kislány!
Mindenki egyszerre pattant föl és rohant oda az újdonsült apukához, megölelték,
megszorongatták, elhalmozták gratulációjukkal.
- Olyan gyönyörű! – áradozott Bill. – Nem sokára megnézhetitek, mindjárt átviszik a
babaszobába. Fleur most nagyon kimerült, el is aludt rögtön.

39
 - És hogy döntöttetek? Mi lesz a neve? – sürgette Ron.
- Fleurrel úgy gondoltuk, hogy ha lány lesz, francia nevet adunk neki, így aztán Victoria…
mármint Victoare… akarom mondani… igen, persze, Victoire, hát persze – hallatott egy
eszelős kis nevetést Bill, és megtörölte homlokát az ingujjával. – Tudjátok, csak nagyon
izgatott vagyok…
- Most már lenyugodhatsz, Bill – csapta vállon bátyját Ron, és ő is megölelte. – Gratulálok!
Ez után Harryék felé fordult: - Ci-ki… – tátogta hang nélkül, de arcáról nem lehetett volna
letörölni a boldog mosolyt.
Harryéket nem engedték be Fleurhöz, csak az újdonsült apát és nagyszülőket. Ők csak
kicsivel később, a gyerekszoba üveglapján keresztül nézhették meg a picit, aki szakasztott
anyja volt, csillogó szőke hajával és hófehér bőrével.
- Megyek, üzenek Fleur anyukájának! Még nem is tudják, mi történt! – közölte Bill, majd
elrohant a folyosón. Harrynek az az érzése volt, hogy Bill ezentúl mindenhová eszeveszett
rohangálással fog közlekedni.
Mikor kicsit később Fleur felébredt, Mr és Mrs Weasley újra bementek hozzá, Harryék
pedig az ajtóból integettek be neki, amíg a gyógyító rájuk nem csapta azt. Estére megérkezett
Mr és Mrs Delacour és Gabrielle, és visszatért Bill is, ekkor döntött úgy Mrs Weasley, hogy
nekik ideje hazamenniük. Bill ott maradt az ispotályban éjszakára, helyhiány miatt pedig a
francia rokonság a Foltozott Üstben bérelt ki egy szobát.
Vacsorára hideg sült hal volt, de az örömhír miatt jóízűen fogyasztották, s közben mindenki
Billékről és az új jövevényről beszélgetett. Ron többek között nem tudott napirendre térni a
választott név fölött, melyet egyedül Hermione tudott rendesen kiejteni. Harry, Ron és Ginny
egyöntetűen megegyeztek abban, hogy maradnak a Vickinél.
A vacsora végeztével lassan mindenki jó éjszakát kívánt a másiknak és sorban elmentek
aludni, míg végül csak Harry és Ginny maradtak. Hermione nyomban azután elbúcsúzott,
miután letette villáját, és elnyomott egy gyanúsan hatalmas ásítást, Ron pedig alig fél perccel
később szintén álmosságra hivatkozva követte.
- Nos… nagynéni lettél – emelte meg poharát Harry barátnője felé.
- Jaj, hagyd ezt! – sóhajtott Ginny fáradtan, és kezébe temette arcát. – Ahogy elnéztem a kis
Vickit, inkább az elbűvölően tökéletes Gabrielle néni lesz a kedvence, mint a házsártos
némber Ginny néni.
Harry szokatlanul komolyan nézett rá, s ez felkeltette a lány érdeklődését.
- Nem vagy házsártos némber – jelentette ki. – Jó fej nagynéni leszel.
Ginny viszonozta a véresen komoly pillantást.
- Hát, ennél szebb bókot még nem hallottam! – csóválta meg a fejét a lány, mire mindketten
elnevették magukat.
Pár percig csak felváltva kuncogtak egymásra, és sütőtöklevet iszogattak, míg nem egyre
gyakrabban jöttek az ásítások.
- Aludni kéne, nem gondolod? – vetette fel az ötletet Harry, Ginny pedig szó nélkül felállt a
székből, és kézen fogva felsétáltak az emeletre, a lány szobájába, ahol – ahogy arra
számítottak – Hermione ágya üres volt.
Olyan fáradtak voltak, hogy ruhástól bemásztak az ágyba, egymást átölelve, s Harry szinte
perceken belül elaludt, azzal a gondolattal, hogy ennél tökéletesebb nap nem is létezhet.
Úgy érezte, mintha öt perc telt volna el, s máris reggel volt. Az ablakon bágyadt fény áradt
be, s hallotta, hogy szakad az eső. Ginny már korábban felkelhetett, egyedül volt a szobában.
Egy kicsit még feküdt a plafont bámulva, hallgatva az esőcseppek koppanását az ablakon,
végül felült, kinyújtóztatta a tagjait és kiment a szobából.
Az ajtón kilépve azonnal megcsapta az orrát a kellemetlen dohos szag, melytől egy
pillanatra elakadt a lélegzete és köhögni kezdett.
- Mi a fene ez? – morogta maga elé, kezét az orrára szorítva.

40
 Miután túltette magát az első meglepődésen, jött az újabb: ahogy körbenézett a falakon, rá
kellett jönnie, hogy nem az Odúban van. A Weasley-ház kopott, tiri-tarka tapétával borított
lépcsőháza helyett egy hosszú folyosóra jutott. A mennyezet alatt lebegő, fénylő üveggömbök
szolgáltatták a világítást, előkelő, vörös-arany szőttes, vadászjelenetekkel díszített faliszőnyeg
díszítette a folyosót, a padlót pedig fényesre sikált parketta borította.
- Hol vagyok? – kérdezte Harry fennhangon önmagától.
Válasz azonban nem jött – az esőcseppek hangján kívül semmit se lehetett hallani.
Visszanézett a szobára, de az változatlan volt, a falat a Holyhead-i Hárpiák és a Walpurgis
Leányai posztere foglalta el, az ágy is ugyanott volt, nem történt semmi. Az egyetlen
furcsaság, amit észrevett, a fények szokatlan tompasága, a színek fakósága volt, mintha
mindenre ráborult volna a szürkeség.
Most először kezdett erősödni benne a veszélyérzet, s ekkor fogalmazódott meg benne,
hogy a pálcájával biztonságosabban érezné magát. Visszament a szobába, de az éjjeli
szekrényen nem volt ott a pálca, ahol hagyta. Kinyitotta a fiókot, abban viszont meglepetésére
csak egy rózsaszín plüssmackót talált.
- Szia! Akarsz játszani? – kérdezte a mackó. Harry visszacsukta a fiókot.
- Mi folyik itt? – kérdezte megint a semmitől, de választ most se kapott, ahogy arra
számítani lehetett.
Újra kilépett a folyosóra, érezte a dohos szagot, de lassan hozzászokott az orra és tüdeje.
Elindult jobb kéz felé, ahol a folyosót egy lépcső zárta le. Harry dönthetett, hogy felfelé vagy
lefelé indul el, de egy pillanatnyi habozás nélkül rögtön a földszintet vette célba. Ha rá akart
jönni, hová került, ez a legjobb módja. Lassan lesétált a lépcsőn, a korlátba kapaszkodva,
minden lépésre figyelve, szinte várva, hogy bármelyik pillanatban történjen valami.
Kiderült, hogy az első emeleten tartózkodott, s ez megint nem állt összhangban a
valósággal: Ginny szobája az Odúban a második emeleten volt.
A földszintre érve egy stílusosan berendezett nappaliba jutott, ahol a szép vitrinek között a
falakon egy díszes keretben lévő üres festmény, valamint egy csillogó, gazdagon vésett, kerek
aranypajzs függött. A kandallóban lobogó tűz remegő árnyékokat vetített a falakra, melyek a
kinti borús félhomállyal, és a fakó színekkel együtt baljóssá tették ezt az egyébként kellemes
és hívogató otthont.
Harry mocorgást hallott a szoba másik végéből, s ijedten megpördült. Ekkor vette csak
észre, hogy az egyik karosszékben, a kertre nyíló nagy ablakok felé fordulva egy ember
üldögél. Ahogy óvatosan közelebb ment hozzá, azt is látta, hogy ki az, s csodálkozása ettől
csak még tovább nőtt.
- Malfoy? – szólította meg Harry, s ezzel egy időben valamilyen különös oknál fogva
berezonáltak az ablakok az egész házban.
A szőke fiú felugrott a karosszékből, pálcáját felemelte. Harry ijedtében hátratántorodott és
majdnem elesett.
- Invito! – szólt Malfoy, s a falról leröppent az arany pajzs, egyenesen a kezébe.
Harry bevetette magát az egyik karosszék mögé, s jól megütötte a fejét.
- Ki van ott? – kérdezte Malfoy.
Harry arra gondolt, hogy volt évfolyamtársa vagy megvakult, vagy megbolondult, hiszen
szemtől szemben álltak egymással, neki is fel kellett volna ismernie Harryt. Már arra gondolt,
hogy feltartott kezekkel közelebb megy hozzá, hátha így felismeri majd.
Ekkor azonban történt valami: felbúgott egy hang, s ezt követően a kertre nyíló ablakok és
üvegajtó újra megremegtek, majd iszonyatos erővel kirobbantak a helyükről, üvegszilánkokat
repítve a szobába. Harry kétségbeesetten próbálta védeni a fejét, nyakát, de csodák csodájára
nem vágta meg egyetlen darab sem.
Az ablakot-ajtót felrobbantó erő még háromszor támadt fel, mint valami pusztító szélvihar, s
ekkor már a szoba berendezési tárgyait vette célba. A szekrények, vitrinek, a dohányzóasztal,

41
a székek és a fotel, ami mögött Harry megbújt, mind elrepültek, s a nappali másik végében
kötöttek ki, pozdorjává zúzva mindent. Harry hallotta Malfoy rémült kiabálását, s ahogy felé
nézett, látta, hogy a fiú a csillogó aranypajzs mögött bújik meg.
Lassan felállt, és csodálkozva állapította meg, hogy egyetlen üvegszilánk sem érte, sehol sem
vágta meg magát. Malfoy kikukucskált a pajzs mögül, pálcáját előre szegezve egyenesen
Harry és a szétrobbant ablakok irányába.
A szőke fiú zihált a félelemtől, de rémült tekintete jobbra-balra mozgott a nappaliban, s Harry
csak egy dologban volt biztos: Malfoy nem látja őt.
Ez a véleménye a következő pillanatban megdőlni látszott, mert Malfoy egy ijedt kiáltást
hallatva megsuhintotta pálcáját, átkot szórva Harry felé. Harry megint elugrott előle, egyenest
az üvegcserepekre, de azok megint csak sértetlenül hagyták.
Egyik átok jött a másik után, s Harry a kiszakadt ajtón át kirohant a szabadba, a szakadó
esőre, ahol azon nyomban el is csúszott a sárban, és hasra vágódott. Ezt az esést már
megérezte, könyöke fájt, de ahogy kinyitotta a szemét és letörölte szemüvegéről a sarat,
rögtön elfelejtette a fájdalmat.
Valaki állt előtte.
Harry felnézett a sötét, taláros alakra, s habár belátott a csuklya alá, arca mégis árnyékba
burkolózott, csak orrát és száját látta a férfinak, aki fölé tornyosult. A csuklyás mellkasán
megcsillant valami, s ahogy Harry odapillantott, akkor ismerte csak fel, hogy mi az: a Halál
ereklyéinek furcsa, háromszögletű szimbóluma lógott a nyakában.
A titokzatos alak lenézett Harryre, bár szemeit nem lehetett látni, Harry mégis esküdni mert
volna rá, hogy a férfi meglepődött – úgy tűnt, eltátotta a száját.
Harry figyelmét nem kerülte el a férfi mögött látszódó erdő – halott, göcsörtös, megfeketedett
fák meredeztek, mint a csontvázak. Négykézlábra tornázta magát a sárban, de mielőtt még
felállhatott volna, az alak leguggolt hozzá. Harry most már biztos volt benne, hogy a csuklyás
látja őt, s másodpercek teltek el néma bámészkodással, mikor ő is meglátta az ismeretlen
arcát, ahogy az kicsit előrébb hajolt hozzá.
Az arc látványától a szíve olyan hevesen kezdett verni, hogy majd’ kiütötte a mellkasát.
Nem értett semmit, egyáltalán nem tudott ésszerűen gondolkozni, semmiféle logikus
magyarázat nem jutott eszébe. Csak bámultak egymásra, hosszan, ki tudja mennyi ideig,
megpróbálva felfogni a felfoghatatlant.
A fiú egy idős lehetett Harryvel, s most levette a csuklyáját. Szomorú tekintettel nézett rá,
már-már bűnbánóan. Harry egy árva szót sem bírt kinyögni.
- Mért nem mondtad el…? – sóhajtotta a varázsló.
Harry nem hallott mást, mert szavait egy harcias ordítás szakította félbe. Malfoy tántorgott
ki a nappaliból, a pajzs mögé bújva, előre szegezett pálcával.
- Megmondtam, hogy ne merd ide tolni a képed! – kiabálta torka szakadtából.
A fekete taláros fiú arca eltorzult a haragtól, s talpra szökkent megsuhintva pálcáját. A
nyakába akasztott kis háromszög-szimbólum vadul kilengett, s megcsillant a pálcán felizzó
zöld fényben.
- NE! – ordította Harry is. - Ne csináld!
- Adava Kedavra! – harsogta a fiú, s pálcája végéből pusztító zöld villám csapott ki, és
Harry nem látta, csak hallotta a hatalmas csattanást, ahogy az átok belevágódik az aranyszínű
pajzsba, s tudta, hogy Malfoynak vége.
Ebben a pillanatban felriadt, valósággal felugrott, Ginny pedig rémült kiáltással esett ki az
ágyból mellőle. Harry még zihált és csorgott róla a verejték, s csak akkor figyelt föl Ginnyre,
mikor az nyöszörögve feltápászkodott a földről.
- Az isten szerelmére… - nyögte a lány, karját fogva.
- Ginny! – kiáltotta ijedten Harry, és kimászott az ágyból. – Ne haragudj, sajnálom!
Ginny fájdalmasan sziszegett, ahogy Harry felsegítette.

42
 - Azt hittem, vége a rémálmoknak… - mondta szemrehányóan.
- Én is… én is azt hittem – motyogta Harry, s közben szinte látta, ahogy az álom emlékei
hullanak ki a fejéből, mint homokszemek a szitából.
Leültette Ginnyt az ágyra és leült mellé. A lány fáradtan pislogott rá, de már nem volt harag a
szemében.
- Mit láttál? – kérdezte.
Harry elmesélte neki az álmot és a bükkfa-látomást is, mert az egészből csak abban az egyben
volt biztos, hogy a kettő összefügg. A dohos szag, a felhős ég, amin sehol sem látni a napot, a
halott fák mindenütt… De akármennyire is kényszerítette magát, hogy emlékezzen, nem tudta
felszínre hozni a fiatal férfi arcvonásait, aki letérdelt hozzá, s aki olyan furcsa hatással volt rá.
- Mit mondott neked? – faggatta tovább Ginny.
Harry homlokráncolva gondolkozott.
- Azt… azt hiszem valami olyasmit, hogy „mért nem mondtam el?” – Harry álmosan
szusszant egyet és a tarkóját dörzsölgette. – Mit nem mondtam el? Mit?
Ebben a pillanatban villant az eszébe az utolsó emlék, melytől felriadt álmából.
- Láttam Malfoy halálát – mondta, Ginny szemei pedig tágra nyíltak a rémülettől, azonnal
eltűnt belőle minden álmosság.
- Draco Malfoyét? – suttogta. – Meghalt?
- Nem tudom biztosan… de azt hiszem, igen – Harry megrázta a fejét. – Nem értem, mitől
van ez, Ginny. Voldemortnak vége. A sebhelyem nem fájdult meg már egy éve. Most sem… -
vakargatta meg a villám alakú heget a homlokán. - Most sem érzek semmit. Semmit… Akkor
meg mért jönnek ezek az álmok?
Ginny egy kicsit habozott, majd odabújt hozzá és átölelte. Harry mint mindig, most is
érezte, hogy elillannak az aggodalmai, és a rémálom már nem is tűnt olyan nyugtalanítónak és
rémesnek. Inkább érdekesnek tűnt, hogy…
Ha igaz, amit láttam, Malfoy már halott – figyelmeztette önmagát.
- Ginny – szólította meg Harry a lányt.
- Hm?
- Miért érzem ilyen vacakul magam, hogy láttam meghalni?
Ginny elengedte őt, és a szemébe nézett, megsimogatta az arcát. Úgy nézett rá, mintha
keresne valamit, s Harry egy pillanatra Dumbledore-ra gondolt.
- Én nem hiszem, hogy igaz, amit láttál – szólt Ginny halkan.
Harry kérdő tekintettel bámult rá.
- Azt mondtad, nappal volt és zuhogott az eső – folytatta a lány, majd az ablak felé mutatott.
- Nézd csak!
Az ablakot tárva nyitva hagyták, a virágmintás függönyt lágyan lengette a nyári szellő.
Koromsötét éjszaka volt, a kertben tücskök ciripeltek, az égen egyetlen árva felhő sem úszott.
- És ha külföldön volt…? – nézett vissza rá Harry.
Ginny megcsóválta a fejét.
- Apa látta Malfoyt ma délelőtt a minisztériumban – válaszolta. – Egész nap a szabadalmi
hivatalba rohangált ki-be.
Harry próbálta meggyőzni magát, hogy amit látott, nem a valóság. Talán valaki szórakozik
vele, és ilyen képeket bocsát a fejébe. Talán az a furcsa fekete ruhás alak…
Bár emlékezne az arcára! Biztos fontos volt, különben miért érezte volna olyan rosszul
magát tőle, mikor meglátta?
És hogyan felejthette el? Kitörölhették az emlékei közül… - gondolkodott Harry. Valaki
biztosan legilimentálja…
- Ne aggódj miatta – mondta Ginny, mintha a gondolataiba látna. – Gyere, próbáljunk meg
visszaaludni. Korán van még.

43
 - Ötödik fejezet -

Aurorok
Harry látomása végig kísértette a következő napokban, annak ellenére is, hogy Mr Weasley
biztosította róla, Draco Malfoy életben van, és jegyzőként dolgozik a bizarr találmányok
szabadalmi hivatalában. Arra nem vette rá magát, hogy a többieknek elmondja látomását, ezt
csak Ginnyvel osztotta meg, aki bátyja nemtörődömségével ellentétben, komolyan vette őt.
- Te nem találod furcsának? – kérdezte tőle egyik nap, miközben a csirkéket etették az
udvaron.
- Mit?
- Azt, hogy Malfoy dolgozik – fejtette ki Harry. – Ráadásul egy ilyen lepukkadt
ügyosztályon. Manapság nem sok van bizarr találmányokból…
- És azt honnan veszed? – nézett rá Ginny csodálkozva. – Egyáltalán mit nevezünk „bizarr
találmánynak”?
Harryt ezzel sikerült megfognia, valóban nem tudta, mi mondatta ezt vele, de akármennyire
is járatta az agyát ezen, annál furcsábbnak találta, hogy Malfoy jegyző lett. Ginny csak
annyival magyarázta, hogy egy volt halálfaló nem nagyon válogathat az állásajánlatokban.
Harry ezzel is kénytelen volt egyet érteni, de ennek ellenére sem sikerült leküzdenie a
nyugtalanságot, amit a látomás okozott, s megint előtört benne régi, nyomozgató énje, hogy
mindenképp meglelje a rejtély megoldását, melyre – ezt őszintén remélte – birtokában van a
szükséges eszköz.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve ugyanis még nyár közepén, a tizenkilencedik születésnapját
megelőző héten fogta magát, és az Abszol útra hoppanált, s az egész délelőttöt
régiségboltokban, mágikus eszközöket árusító üzletekben töltötte, míg nem az egyik
sikátorban ráakadt arra, amit keresett: egy törött merengőre. Mint kiderült, ezek a varázserejű
tálak nagyon ritkák, és a vén, fogatlan eladó szerint Harrynek szerencséje volt, hogy egy ilyen
állapotban lévőt is talált – ezért is kért érte ezerötszáz galleont. Harry keserű szájízzel fizette
ki az összeget, majd hazavitte a két darabba tört tálat, és pálcáját rászegezve megjavította.
- Ezt hogy csináltad? – ráncolta a homlokát Hermione, mikor a merengő a szeme láttára
felveszi tökéletesen ép alakját.
- Reparo bűbáj – dünnyögte Harry, huncut módon felvonva egyik szemöldökét. – Nem
hallottál még róla? Hasznos kis varázslat…
Ron és Ginny röhögtek a hátuk mögött.
- Ha-ha, nagyon vicces – fanyalgott Hermione. – Azt nem értem, hogy miért működött rajta.
A reparo elméletileg nem alkalmazható ilyen bonyolult varázserejű tárgyakon.
Kezében forgatgatta a tálat, megkocogtatta a körmével – Harryt arra emlékeztette, mintha
dinnyét vizsgálgatna.
- A főnix-pálcát is megjavította, nem emlékszel? – szólt közbe Ron, megint csokibékákat
majszolva, amíg Ginny ki nem ütötte a kezéből őket. A zacskó tartalma szétszóródott a
földön, Ron pedig káromkodva szedegette fel őket.
- Az más volt – csóválta a fejét Hermione. – Azt a bodzafa pálcával javította meg, azért
működött. Az eladónak szólnia kellett volna, hogy ez nem javítható…
- De javítható! – kapta ki a kezéből a tálat Harry. – Különben is, a vén gazember bolond lett
volna szólni, ha ilyen üzletet csinálhat. Most biztos röhög a markába, hogy átvert… De az
nevet, aki utoljára nevet!
- Ne örülj előre – mondta Ginny. – Próbáljuk ki, működik-e?
A merengő azonban megfelelően működött, beletöltötték néhány emléküket, s elmerültek
benne. Ez olyan jó szórakozásnak tűnt, hogy aznap jócskán elkéstek az ebédről és a
44
vacsoráról is, mert a Kviddics Világkupa döntője mellett újra átélhették Lupin első óráját,
valamint Harry megnézhette önmagát kívülről, ahogy a sárkánytól próbálja megszerezni az
aranytojást.
Most újra előhalászta a megjavított merengőt a szekrényéből, s éjszaka, mikor a többiek már
aludtak, Harry beletöltötte látomásának emlékeit. Ahogy a pálcát homlokához illesztette,
észrevette, hogy az emlék kissé nehezen akar elválni tőle, s ahogy a tálba helyezte, látta,
milyen sűrű, nehézkes, csak nagyon lassan volt hajlandó felvenni a szokásos félig folyadék,
félig gáz-szerű alakját, amiben megtekinthetővé váltak az átélt események. Harry korábban
csak egy ilyen emléket látott: Lumpsluck professzor saját maga által manipulált gondolatait.
Harry elmerült az emlékben, s végig követte magát a sötét folyosón, megfigyelve minden
részletet. Kicsit le is maradt sötétben tántorgó önmagától, s megint csak megfigyelhette, hogy
milyen fakók a színek. Sőt, most, hogy újra nézte a látomás képeit, még inkább
valószerűtlenebbnek tűnt számára: a falak, a részletek elmosódottak voltak, homályosak és
élettelenek. Nem tudta mihez hasonlítani, Voldemortról szóló álmai mindig pengeélesek
voltak, hiszen olyankor a nagyúr szemén át látott.
Ahogy zsebre tett kézzel nézelődött, elidőzött a falikárpit díszes szövésén, ami a griffendél
klubhelységéhez tette hasonlatossá a folyosót. Követte önmagát a lépcsőhöz, ahol az álombéli
Harry lefelé indult, ő azonban jobban körülnézett előbb.
A lépcsőkorlát fölött festmények lógtak, többnyire üres vásznak, melyekből mintha elsétált
volna lakója. Arra a szörnyen hosszú éjszakára emlékeztette Harryt, mikor a Roxfort
festményei eltűntek kereteik közül. A portrék kilétét egy-egy kicsiny arany tábla hirdette a
keretre erősítve. Harry egy nevet sem ismert fel közülük.
Két terjedelmes festmény között egy címer lógott a falon, mely azon nyomban magára vonta
a figyelmét. A furcsa címer indigókék alapon, csillagokkal teleszórt magas toronyt ábrázolt,
melynek ablakaiból fény szűrődött ki. A torony teteje magas, csúcsos volt, leginkább a
griffendél toronyra emlékeztette Harryt, bár annál sokkal kisebbnek látszott a rajzon. Azt el
kellett ismernie magában, hogy egy címer-rajz minden, csak nem pontos ábrázolás, sokkal
inkább művészies, vagy rosszabb esetben művészieskedő.
Nem emlékezett rá, hogy máshol is látta volna ezt a címert a házban, vagy egyáltalán, bárhol
az életében. Nem tartozott hozzá felirat, s más jelvényt sem látott a falakon, így követte
alteregóját a földszint felé.
Mire leért, Malfoy már a kezében szorongatta a csillogó arany pajzsot, s idegesen nézelődött
a szoba jótékony félhomályából. Egy pillanat alatt kezdődött minden, mikor az ablak
berobbant, s az üvegszilánkok mindent beborítottak. Harry most is, hogy csak emlékben
nézte, s tudta, hogy nem eshet bántódása, összerezzent a félelmetes robbanásra – a roxforti
csatát juttatta eszébe.
Önmagát nézte, ahogy kirohan az ajtón, s elesik a sárban, s látta az ismeretlen alakot, akit a
menekülés közben az emlék-Harry nem vett észre, pedig végig ott állt. Harry most látta,
ahogy a csuklyás leereszti a pálcáját, amivel Malfoy átkait védte olyan könnyedén, mintha
csak legyeket hessegetne el. Mielőtt azonban az átélt események elérkeztek volna ahhoz a
ponthoz, ahol az idegen levette csuklyáját, mindent elborított a tejfehér köd, s az emlék véget
ért. Harry bosszankodva lépett ki a merengőből, félig-meddig arra számított, hogy
megpillanthatja a rejtélyes alak arcát. Ha mást nem is, az emlékben tett kirándulása azt az
egyet bizonyította, hogy törölték a memóriáját. Dühösnek és bosszúra éhesnek érezte magát
ezért a támadásért, még ha csak egy ilyen látomásaiban élő figura is tette vele, aki talán nem
is valóságos személy.
Minél inkább rágódott ezen, annál kevésbé hitte, hogy a csuklyás csak a képzeletében
létezne. Igen komoly elmeháborodottságra utalna, ha önmagát emléktörlő bűbájjal
megtámadó varázslókat, és régi osztálytársak halálát képzelné maga elé. Márpedig őszintén
remélte, hogy elmebajról szó sincs…

45
Aggodalmát nem osztotta meg ugyan Ginnyvel, de minden mást igen, s ez igen különleges
dolognak számított Harry számra, mert hosszú évek óta tartó ismeretségük óta most fordult
elő először, hogy valami az ő és Ginny titka, nem pedig Ron és Hermione társai a
rejtélyekben.
A lány és vörös hajú barátja amúgy is mással voltak elfoglalva ezekben a napokban –
emlékeztette magát Harry, mikor ráeszmélt erre a kivételes esetre. Hermione elővette régi
szokását, és szinte a nap minden percében könyvvel a kezében lehetett csak látni; elmondása
szerint fel kell készülnie, s Harryék jobban tennék, ha követnék a példáját. Ron pedig, ha
lehet, még tovább maradt a varázsvicc boltban bátyjával, mint eddig, Harry biztos volt benne,
hogy növekvő bűntudatát igyekszik csökkenteni.
Habár George alighanem tudott róla, hogy öccsét felvették az Auror Parancsnokságra, senki
sem közölte még vele azt a tényt, hogy Ron ott fogja hagyni a boltot. Hermione folyvást
győzködte Ront, hogy szánja rá magát, és mondja el George-nak a hírt. A fiú addig halogatta
a dolgot, ameddig csak tudta, de végül, a minisztériumba indulásuk előtti hét péntekén,
vacsora után közölte George-dzsal a hírt, hogy többé nem segíthet neki a varázsvicc boltban.
Harry és Ginny épp ekkor jöttek le az emeletről, karjukban két szennyes kosárral, de
megtorpantak a lépcső legalsó fokán.
- Mondom, semmi baj. Tényleg. És gratulálok öcskös. Auror leszel! – vigyorgott George
napszemüvege mögül Ronra. – Most már nyugodt lesz az álmom, hogy ilyen kemény srácok
vigyáznak ránk! – nevetett bele öccse képébe, majd vállára kanyarította elegáns, fekete
bársony köpenyét, futólag elköszönt mindenkitől, kilépett a hátsó udvarra és dehoppanált.
Ron egy darabig csak állt egy helyben, és maga elé bámult, míg észre nem vette Harryéket.
- Jobban viselte, mint gondoltam – dünnyögte.
- Egy fenét viselte jól! – mondta Ginny a mosásra váró ruhák fölött. – Nem akar egyedül
maradni.
Ron olyan bűnbánó képpel nézett feléjük, mint amikor visszatért Harryékhez a horcrux
vadászat során.
- Nem a te hibád, tudom – előzte meg szokatlanul együttérzően a húga, mielőtt
megszólalhatott volna. Hermione lopva felpillantott a Nemzetközi Varázslójog II. kötetéből.
- Ugye, odafigyelsz rá? – kérdezte reménykedve Ron Ginnytől, mintha csak most értené
meg igazán, miért is döntött úgy a lány, hogy beáll dolgozni a boltba.
Ronnak az elkövetkező napokban nem sok ideje volt már marcangolnia magát az önvád
miatt, mert neki, Harrynek és Hermionénak a következő hét hétfőjétől kezdődően minden
reggel nyolcra a minisztériumba kellett érnie, ahogy azt Mr Weasley tudatta velük.
Harry valahogy nem volt túlságosan izgatott, s ezen el is csodálkozott, hiszen élete első napját
készült eltölteni leendő munkahelyén. Már többször is járt a minisztériumban – igaz, egyszer
sem jókedvéből ment oda. Talán a korábbi rossz tapasztalatok okozták, hogy nem érezte a
kellemes izgalmat.
Augusztus közepe volt már, s a nyár minden addiginál forróbbra és szárazabbra fordult, s
ezt még a kora reggeli órákban is érezni lehetett, mikor a Weasley család munkába induló
tagjai – Mr Weasley, Charlie, Percy – s most már Harry, Ron és Hermione is gyors reggeli
után kiléptek a kertbe, és hoppanáltak.
A minisztérium hatalmas csarnoka, a fényesre sikált padló, a sötét fa borítás, a pávakék
mennyezet az eltelt egy évben visszaváltozott régi valójába. A félelmetes szoborcsoport és „A
Mágia Hatalom” felirat eltűntek, helyükre csupán egy szolid szökőkút került, szobrok nélkül.
Változatlan volt az emberek hatalmas tömege, akik a kandallókon keresztül jöttek-mentek,
vagy, mint Harryék, hoppanáltak az átriumba.
- Gyertek, ne maradjatok le! – sürgette őket Percy, mintha az életük múlna rajta. – Nyolcra
meg kell érkeznetek, nem veszi ki jól magát, ha már az első nap elkéstek…

46
 - Nyugi Perce – vágott a szavába laza higgadtsággal Charlie. – Ki merne szólni nekik, ha
elkésnek pár percet?
Öccsének nem tetszett ez a nemtörődöm hozzáállás, s rögtön belefogott az „amikor én Mr
Kupornál kezdtem…” – című monológjába, melyet a R.A.V.A.Sz.-eredmények érkezése óta
különösen sokszor kezdett hangoztatni. Harryt, Ront és Hermionét csak Mr Weasley gyors
közbelépése mentette meg egy unalmas negyed órától, amikor vállon ragadta Percyt, s elhívta
a közelükből, azzal az indokkal, hogy sürgősen be kell őt mutatnia a Nemzeti Köpkő Klub
elnökének.
A három újonc és Charlie közben megérkeztek a Biztonsági Őrszolgálathoz, ahol a pultnál
egy kopaszodó, türkizkék taláros varázsló olvasgatta a Hírverő augusztusi számát. Harry
felismerte a férfit, mert legutóbbi minisztériumi látogatásakor egy irtózatos erejű pofonnal
kiütötte. A varázsló azonban nem neheztelhetett rá emiatt, mert akkor Harry közel két méter
magas volt és szakállat viselt.
Charlie megállt egy pillanatra, majd elgondolkodott, és Hermionéhoz fordult.
- Ugye el tudjátok intézni magatok is? – kérdezte reménykedve. – Kérjetek egy gyakornoki
belépőt, aztán találkozzunk a nagykapunál, jó?
Azzal választ se várva elvegyült a tömegben.
- Remek – morogta Ron. – Csináljunk mindent mi magunk! Ez tuti anya ötlete volt…
- Jaj, menj már! – húzta el a száját Hermione, majd félszeg mosollyal az őrszolgálatoshoz
lépett. Ő is emlékezett legutóbbi találkozásukra.
- Öhm… jó reggelt! Ma kezdünk a minisztériumban, és úgy tudom, itt kell gyakornoki
belépőket kérni.
A kopasz férfi felpillantott a magazinból, csodálkozva végignézett rajtuk, majd felpattant és
kapkodva intézkedni kezdett.
- Hogyne, persze, Miss Granger – habogta, s nagy igyekezetében teljesen kirántotta az egyik
fiókot a helyéről, amiből kitűzők tömkelege gurult szerteszét. – Egy pillanat… azonnal…
Felkapkodott három kitűzőt, rákoppintott a pálcájával, s átadta a három jó barátnak. Kettőn
a következő szöveg állt: Mágiaügyi Minisztérium – Gyakornok – és Harry és Ron neve.
Hermionéé kicsit máshogyan festett: a Varázslény-felügyeleti Főosztály címerét tartalmazta.
- Köszönjük – dünnyögte Hermione, s már álltak is volna tovább, ha az őrszolgálatos nem
állítja meg őket.
- Ké-kérem, várjanak egy pillanatot! – dadogta a férfi vörösre gyúlt arccal. – A… a fiam
nagy rajongójuk, és a héten van a szülinapja és… és nagyon örülne egy autogramnak,
kérem… Ha megtennék… úgy értem, ha nem probléma, ha…
Ron arcán huszonnégy karátos vigyor jelent meg.
- Hogyne, persze! – kurjantotta vidáman a férfi arcába, akinek rögtön megjött a bátorsága,
és boldogan eléjük tett egy fényképet, mely a Roxfortot ábrázolta lemenő napfényben.
- Nem is tudják, milyen boldog lesz! – hálálkodott a varázsló, mikor Harry és Hermione is
kelletlenül odafirkantotta a nevét. – Jövőre megy a Roxfortba. Az asszonnyal nagyon
szurkolunk, hogy a griffendélbe kerüljön. Mi is griffendélesek voltunk! – tette hozzá dagadó
mellkassal.
Vagy öt percbe telt, mire el tudtak szakadni az őrszolgálatostól, s mögöttük már kisebb sor
torlódott fel. Harry többek közt attól tartott, hogy a tömegből is letámadja őket valaki hasonló
kéréssel. Ilyenre szerencsére nem került sor, s a nagy aranykapunál találkoztak Charlie-val,
aki majd’ megszakadt a nevetéstől.
- Nagyon vicces volt, Charlie! – vetette oda foghegyről Hermione. Harry inkább nem szólt
egy szót sem.
- Csak kaptatok egy kis ízelítőt! Na gyertek, ti hírességek! – mondta még mindig
nevetgélve, majd hamarosan csatlakoztak Mr Weasleyhez és Percyhez, s igyekeztek a liftek
elé.

47
 A felvonó minden emeleten megállt, s Harry az unalmas várakozás alatt azt vette észre csak,
mikor a monoton hang bejelentette, hogy a Varázslény-felügyeleti Főosztályon vannak.
Charlie és Hermione kiszálltak a liftből.
- Hát, sok sikert fiúk! – mosolygott rájuk a lány, s integetett, miközben újra becsukódott a
liftajtó. Ron bánatosan nézett utána, mint egy kiskutya, akit gazdája a bolt előtt hagyott.
Charlie még egy évvel ezelőtt végleg hazaköltözött Romániából, többnyire Percy
rábeszélésére, mivel a Varázslény-felügyeleti Főosztályon megüresedett a főosztályvezetői
poszt – az előző csúnya halált halt Voldemort uralma alatt. Charlie így már a negyedik
Weasley lett, aki a minisztériumban dolgozott: Percy a Nemzetközi Máguskapcsolatok
Főosztályán foglalta el az irodát, s már egy emelettel korábban kiszállt, Harry viszont észre se
vette a távozását.
Mr Weasley Umbridge után lett az új államtitkár, Kingsley minisztersége mellett. Umbridge
az elsők között volt, akiket elítéltek és az Azkabanba zártak a mugli születésűek ellen
elkövetett bűneik miatt.
Bill a háború befejezése után otthagyta a Gringotts Varázslóbankot. A koboldokkal való jó
viszonya, s a tény, hogy egy hónapig a házában bújtatott egy üldözött koboldot, ideális jelöltté
tették a Mágus-Kobold Kapcsolatok Hivatalára, aminek vezetői posztja szintén megüresedett
a mugli származású Dirk Cresswell halálával.
Az emberek lassan kicserélődtek, mire Harryék felértek a második emeletre, mely otthont
adott a Varázsbűnüldözési és a Varázshasználati Főosztálynak is.
- Kiszállás, fiúk – mondta Mr Weasley, s kiléptek a felvonóból.
- Nem kell kísérgetned minket, apa, ismerjük a járást – szólt Ron, de nem kellett attól
tartaniuk, hogy első munkahelyi napjukon az apja vezeti őket végig a főosztályon: a folyosó
elején egy rövidre nyírt hajú, izmos, kedvetlen arcú férfi várta őket, akit Harry már látott
korábban.
- Helló Dawlish – köszönt vidáman kísérőjük, és kezet rázott az aurorral. – Hogy van a
kedves neje?
- Köszönöm jól, Mr Weasley – mondta szenvtelen hangon a varázsló. – Mr Robards nem
rég szólt nekem. Körbevezetem a fiát és Mr Pottert az ügyosztályon.
Mr Weasley továbbra is vidáman bólogatott rá, látszólag tudomást se véve a másik mogorva
arckifejezéséről. Harryék nem vesztegették az időt köszönéssel, ahogy Dawlish sem – Harry
arra gondolt, talán az auror is emlékszik rá halványan, hogy nem épp ugyanazon az oldalon
álltak a háborúban. Voldemort színrelépése előtt Dawlish Caramel és Umbridge parancsait
követte, utánuk pedig Scrimgeour utasítására követte Dumbledore-t – amíg az öreg varázsló el
nem intézte őt.
Miután Voldemort átvette az uralmat, Dawlish az Imperius uralma alá került, egészen addig,
míg el nem küldték begyűjteni Neville nagymamáját. Dawlish azonban már sokadszorra sem
bizonyult túl ügyes aurornak: az öreg hölgy csúnyán elbánt vele. Úgy tűnt, erre Ron is
emlékezett, mert szemtelenül, gúnyosan vigyorgott, mikor az auror hátat fordított nekik.
- Kövessenek – szólt nekik, s elindult a folyosón.
Mr Weasley a fejét csóválta, majd észbe kapott és elköszönt a fiúktól, visszaballagva a
felvonókhoz. Miközben rótták a métereket a folyosón, Dawlish monoton hangon szavalta
mondókáját:
- Jelenleg hiány van aurorokból, ezért ketten fognak egy oktatót kapni. Sajnos a hiány
megnehezíti az ügyosztály munkáját, egyszerre több feladatot kell elvégeznünk, ne
lepődjenek meg hát, ha hamarosan feladatot is bíznak magukra. Jómagam egy gyilkossági és
egy gyermekrablási ügyben is dolgozok jelenleg… – hallgatóságát kicsit egy besavanyodott
Hermionéra emlékeztette Dawlish. Közben elhaladtak egy elvarázsolt ablak mellett, mely
borult, szürke égbolt képét mutatta. Az auror folytatta:

48
 - Az oktató feladata lesz felkészíteni önöket az aurori munkára, melynek során a három év
alatt elsajátítják a lopakodás, rejtőzködés, nyomkövetés, álcázás, kihallgatás, magas hatásfokú
bájitalok alkalmazásának és a pálcás illetve pálca nélküli harc ismereteit - darálta, mintha
papírról olvasná fel.
Befordultak egy sarkon, és egy vastag tölgyfa ajtón beléptek egy hatalmas terembe, mely az
kinti tábla szerint az Auror Parancsnokság volt.
Harry végre érezte azt a kellemes izgatottságot, mely Ront már hetek óta lázban tartotta.
Olyan volt, mintha kipukkadt volna egy buborék; ahogy belépett a zsúfolt, zajos terembe, úgy
érezte, végre újra célja van, dolga van, s ez kellemes borzongással töltötte el. Mosolyra
rándult a szája, ahogy Ront és Dawlish-t követve végighaladt a fal mellett, ahol beláthattak a
térelválasztókkal felosztott terem soraiba, kis irodáiba, ahol az aurorok ültek és dolgoztak.
Sokan megbámulták őket, megdermedtek, miközben hintáztak a székükön, elakadtak mondat
közben, ahogy diktáltak egy megbűvölt pennának, vagy felpillantottak egy vaskos
jegyzettömbből.
- Ez lesz az önök irodája – jelentette be unott hangon Dawlish, mikor elértek a terem
végébe, s az auror bevezette őket az egyik szürke paravánokkal elválasztott fülkébe. – Minden
reggel itt kell kezdeniük a munkát, az oktatójukkal itt fognak találkozni, aki tájékoztatja
önöket az aktuális feladatról.
A szűkös kis helyiségben két kopott íróasztal volt egymásnak szembe fordítva, a falnál két
irattartó szekrény állt, egy önműködő írógép, valamint egy falra szerelt tartóban egy köteg lila
papír.
- Ismerkedjenek meg a főosztállyal és az aurorokkal. Hamarosan megérkezik az oktatójuk –
mondta Dawlish, s azzal elcsörtetett a tőlük nem messze nyíló különálló irodahelyiség felé,
ahol Gawain Robards auror főparancsnok neve díszelgett a táblán.
Harry és Ron fintorogva összenéztek, majd egyszerre lehuppantak a forgószékekre,
szinkronban feltették a lábukat az asztalra és összekulcsolták kezüket a tarkójukon.
- Egész jó kis hely ez, nem gondolod? – kérdezte Harry barátjától.
Ron megvonta a vállát.
- Nem rossz, de remélem, Dawlish irodája a terem másik végében van… vagy még jobb, ha
a Föld túloldalán.
Harry egyetértően nevetgélt és bólogatott.
A délelőttöt pusztán ismerkedéssel töltötték. Az irodát gyorsan átnézték – minden fiók üres
volt, csak rájuk várt -, s ezért inkább körbenéztek a szomszédoknál. Mint kiderült, épp a
mellettük lévő fülkében Alastor Mordon egyik régi barátja, Gregor Proudfoot dolgozott, s
ragaszkodott hozzá, hogy jobban megismerkedjen a fiúkkal, sőt, igyanak egyet Rémszemre.
- Meg kell mondjam, nagyon örülök, hogy ezt a pályát választottátok, fiúk – dörmögte
mosolyogva gondosan nyírt fekete szakálla mögül. – Remek auror lesz mindkettőtökből,
megmondta Rémszem is… Csak azt nem értem, hogy a kislány mért nem tartott veletek. Én
azt hittem, hármótokat lehetetlen szétválasztani.
- Ő a Varázslény-felügyeleten dolgozik – válaszolta meg Harry a kérdést.
- Aztán mi a csudát keres ott? – horkant fel az öreg varázsló. – A VFF tele van idiótákkal…
Neki is itt lenne a helye veletek, úgy lenne teljes a csapat!
Ron elrévedő tekintete jelezte, hogy ő is egyet ért Proudfoot álláspontjával, de Harry nem
értette, mire fel ez a csalódott tekintet. Hermione egy emelettel alattuk dolgozik, akkor
mehetnek le hozzá, amikor csak kedvük szottyan… bár Hermione munkamániáját tekintve ez
nem teljesen igaz – emlékeztette magát Harry.
- Nem tudja véletlenül ki lesz az oktatónk, Mr Proudfoot? – vetette közbe a kérdést Harry,
hogy másra terelje a szót, az öregnek azonban nem tetszett ez a megszólítás.
- Gregor vagy Greg, az ördögbe is, hiszen kollégák vagyunk! – szólt rá atyai hangon az
auror.

49
 - Nem Mr Savage lesz az oktatónk? – kapta fel a fejét Ron is. – Apámtól úgy hallottam ő
képzi ki az újoncokat…
Greg Proudfoot válasza azonban kissé lelombozta őket.
- Nem, nem, Dawlish lesz az oktatótok, az öreg Savage jövőre nyugdíjba vonul.
- Dawlish?! – Harry nem is tudta volna véka alá rejteni csalódottságát.
Az auror jót mulatott a két fiú arckifejezését látva, majd öntött nekik még egy kicsit a
flaskából.
- Robards reggel jelentette be – világosította fel őket. - Savage persze már évek óta
mondogatja, hogy elmegy a fenébe, de senki se vette komolyan. Mindig ezt hajtogatta… Ha
csak egy nyamvadt vámpírt hajkurásztunk, vagy valami mugliugratót, mindig nyavalygott,
hogy „öreg vagyok én már ehhez, befejezem, abbahagyom…” Rémszem aztán egyszer jól
megmondta neki a magáét, hisz ismeritek, milyen volt… Ami a szívén az a száján. Savage
akkor egy darabig csendben maradt. Aztán jött a háború, Rémszem meg elment. Mindenkit
megviselt itt a halála…
A két fiú együttérzően bólogatott, és megint ittak a nagy hírű auror emlékére. Harry egyre
csak azon bosszankodott, hogy miféle játékot játszik vele a sors, hogy a száz itt dolgozó
varázsló közül pont Dawlish-t küldte a nyakukra. Ron arcán látszott, hogy őt is ez zavarja, s
mikor már nem bírta tovább, megkérdezte:
- Mondd csak Greg, milyen ez a Dawlish?
- Dawlish… hát, eléggé fura figura – vakargatta a fejét az öreg. - Munka után rögtön szalad
haza a kis feleséghez, nem nagyon jár el sehova, pedig mindig meghívjuk, ha a kollégákkal
elugrunk egyet sörözni, értitek? Szóval, nem tudom megmondani milyen tanár lesz a pasas, ti
vagytok az első tanítványai. Azért ne aggódjatok, Dawlish nem egy hülye gyerek, megoldott
már néhány kacifántos ügyet a háború előtt… - ekkor ránézett az órájára és a homlokára
csapott. – Ajjaj, most jutott csak eszembe! Délre lesz egy kihallgatás az Azkabanban… az
egyik halálfalónak megeredt a nyelve…
Harryék érdeklődve néztek rá.
- Nincs ebben semmi különös, régen is minden szalmaszálba kapaszkodtak, hogy
lefaragjanak kicsit a börtönévekből – közben elpakolta az italos flaskát, és magára kapta úti
köpenyét.
Harryék is kiléptek a kis fülkéből, ahol azonnal belebotlottak Dawlishba. Az auror úgy állt ott,
mint egy kezdő könyvtáros, aki nincs a helyzet magaslatán: pálcájával hatalmas irathalmot
lebegtetett maga előtt, mely fölött csak hunyorgó szemei és kefehaja látszottak ki.
- Mr Potter és Mr Weasley, ismételten szeretnék néhány szót váltani magukkal.
- Helló, Dawlish! – köszönt rá vidáman Proudfoot, majd barátilag hátba vágta fiatalabb
kollégáját. Az irathalom veszélyesen megingott.
- Jó napot, Mr Proudfoot – köszönt vissza kötelezőleg az auror, s ahogy hátat fordított
Proudfootnak, az öreg a mutatóujjával megkocogtatta saját halántékát, s azzal elsuhant a
tölgyfaajtó irányába. Ron beleröhögött a tenyerébe.
Közben Dawlish belopakodott Harryék fülkéjébe, és letette az asztalra az iratokat.
- Történt egy kis változás – jelentette be közönyös arccal. – Mr Savage jövőre visszavonul,
ezért Robards főosztályvezető úr úgy gondolta, nem lett volna értelme őrá bízni magukat. Így
engem jelöltek ki az oktatójuknak.
A két fiú jobbnak látta, ha nem szól semmit.
- Van itt egy… - motyogta Dawlish, anélkül, hogy rájuk nézett volna, lapozgatva a kezében
tartott mappák között. – Van itt egy bejelentett gyermekrablás – azzal letett eléjük egy
dossziét és kinyitotta. A többi közben kicsúszott a kezei közül, beterítve a padlót
papírlapokkal. Egy árva szó nélkül lehajolt és kapkodva szedegette őket.
- Segíthetünk, uram? – kérdezte Ron, s választ se várva megpöccintette pálcáját, mire a
lapok visszaröppentek a megfelelő dossziékba és leereszkedtek az asztalra.

50
 - Köszönöm – dünnyögte Dawlish. – Tehát, mint mondtam, itt van egy gyermekrablási ügy,
illetve, helyesen fogalmazva: eltűnés. Nem zárhatjuk ki, hogy csak egyszerűen világgá
ment… Azt szeretném, ha kezdésnek ezzel az üggyel foglalkoznánk, bemelegítésnek éppen
megfelel, csak hogy lássák, hogyan kell eljárni egy ilyen esetben.
Rövid szünetet tartott és megvárta, amíg Harryék bólintanak.
- Szeretném figyelmeztetni magukat – folytatta ekkor -, hogy az ilyen esetek többsége
valóban egyszerű, de sajnálatos elcsavargás csupán. Ennek ellenére – mivel ez lenne az első
ügy, amivel foglalkoznak – szeretném, ha együtt végeznénk a vizsgálatot és elmondanák az
észrevételeiket – Dawlish végre abbahagyta a mappák céltalan pakolgatását, és felpillantott
Ron és Harry arcába. – Indulhatunk?
A két fiút kissé meglepte ez a hirtelen jött feladat, de gyorsan bólintottak, és izgatottan
kapták magukra kabátjukat. Nem számítottak rá, hogy rögtön az első napon terepre mennek,
de kellemes csalódásként élték meg, és siettek az irodából távozó Dawlish után. Oktatójuk
innentől kezdve egy árva szót sem szólt, s ahogy követték őt végig a folyosón, a lifttel le az
átrium szintjére, s ott a tolongó tömegen át a távozók kandallói felé, észrevették, hogy az
auror senkihez nem beszélt, senkinek nem köszönt, mint ahogy őt sem üdvözölte senki
barátilag. Harry elkönyvelte magában, hogy Proudfootnak tényleg igaza volt, Dawlish-t nem
sokan kedvelik. Az auror legközelebb csak a kandallók elé érve szólalt meg újra.
- A hop-hálózatot használjuk – mondta. - Ideiglenesen megnyitották számunkra a kandallót,
mert Mr Diggory és a neje már nagyon várnak minket.
Harry megragadta Dawlish karját, aki már lépett volna be a zöld lángok közé.
- Mr Diggory? Amos Diggory? – csodálkozott Harry, Ron pedig csak tátogott, mint egy hal.
– Biztos, hogy őrá gondolt?
Az auror összeráncolta a homlokát.
- Természetesen – válaszolta kissé tartózkodóan. – Mr Diggory tegnap éjszaka jelentette be
fia eltűnését, és az auror parancsnokság közbenjárását kéri a felkutatására, mivel bűntényre
gyanakszik.
- De hát Cedric Diggory már négy éve meghalt! – harsogta Ron széttárt karokkal.
Dawlishnak most már egyértelműen nem tetszett tanítványai akadékoskodása, de megőrizte
higgadtságát, hangja is ugyanolyan halk volt, mint eddig.
- Az eltűnt személy egy Ciaran Diggory nevű tizenhárom éves fiú – közölte velük. – Ha
megengedik, és nincs több kérdésük, indulhatnánk.
Azzal belépett a tűzbe, kimondta úti célját, és eltűnt. Harry és Ron pár pillanatig bámultak
egymásra, majd a mögöttük felsorakozó embertömeg türelmetlenkedése miatt ők is beléptek a
kandallóba.
A kellemetlen pörgés és fullasztó füstszag megszűntével Harry két hónap után újra a
Diggory ház nappalijában találta magát. Mr Diggory éppen Dawlishsal fogott kezet, és hellyel
kínálta, Harry pedig örömmel állapította meg, hogy a férfi ezúttal józan. Mrs Diggory kezét
tördelve álldogált a konyha és a nappali közt.
- Nahát – szólt Mr Diggory, mikor meglátta az újonnan érkezőket. – Ők lennének az új
aurorok? – fordult Dawlishoz, aki azonban csak pislogott rá, és megint kutatgatni kezdett a
mappák között.
- Jó napot kívánok – köszönt Harry és Ron illedelmesen a férfinak és feleségének. Mr
Diggorytól egy biccentés volt a legtöbb, ami tellett, de az asszony hellyel kínálta őket. Mikor
elhaladt mellette, Harry látta, hogy a szeme megdagadt a sok sírástól – most is egy gyűrött
zsebkendőt szorongatott a kezében.
Mikor mind leültek, Dawlish könyörtelenül belekezdett:
- Tehát, Mr Diggory, a fia eltűnését jelentette be tegnap este kilenc órakor, így van?
- A nevelt… a nevelt fiam – helyesbítette Mr Diggory kissé rekedt hangon.

51
 Az auror megint lapozgatott a jegyzetek között. Harry és Ron néma csendben ültek a
kanapén, és figyeltek.
- Tehát a nevelt fia… - motyogta és kihúzott egy lapot az egyik dossziéból. – Ciaran Arthur
Diggory, a testvére, Angus Diggory gyermeke.
Mr Diggory megtörölte izzadt homlokát és bólintott.
- Igen, így van – válaszolta. – Angus és a neje, Recca, két éve mentek el, mikor Tudjaki
hatalomra tört. Ciaran életben maradt, hála az égnek, és hozzánk menekült.
Dawlish a kezében tartott papírlap fölött a férfi arcába bámult.
- Nem jelentették be a Minisztériumban, hogy magukhoz vették a fiút, igaz?
Mr Diggory és neje összepillantottak.
- Nem – válaszolta az asszony. - Nem volt kinek bejelenteni. Scrimgeourt akkor ölték meg a
halálfalók. A minisztérium összeomlott, maga is tudja, mi történt. Elbújtunk. Elrejtettük
Ciarant, mert attól tartottunk, őt is meg akarják majd ölni.
- Tudja, milyenek voltak a halálfalók – vette át a szót Mr Diggory. - Senkinek se
kegyelmeztek. Angus magukra haragította őket, és ez lett a veszte. A fiával is végeztek volna,
ha megtalálják.
Dawlish higgadtan bólintott. Kicsit firkálgatott a jegyzettömbjébe, s pár pillanatig a penna
sercegése volt az egyetlen hang a szobában. Diggoryék annyira készségesek akartak lenni,
hogy talán még lélegezni sem mertek az auror engedélye nélkül. Harry szorongva figyelte
őket, kellemetlen érzésén az ablakon beeső nyári napsugár sem segített.
- Mikor tűnt el a fiú itthonról? – szólalt meg újra Dawlish.
Mr Diggory rögvest válaszolt a kérdésre:
- Tegnap előtt a hajnali órákban. Mikor… mikor felkeltünk, ő már nem volt sehol… Az
ágya, szekrénye üres. Levelet nem hagyott. Semmit… semmit nem – elcsuklott a hangja,
felesége halkan szipogott mögötte.
Harry újra érezte azt a szánalmat, amit legutóbbi látogatásakor érzett. Dawlish azonban nem
tűnt olyannak, mint akit meghatnak a könnyek, talán már túl sok ilyet látott – gondolta Harry.
- És előtte való este a fia nem viselkedett furcsán? Nem mondott valami szokatlant?
A férfi kétségbeesetten gondolkozott, de csak a fejét csóválta.
- Nem… semmi efféle nem…
- Megölelt minket – szólt közbe Mrs Diggory hirtelen határozott hangon. – Sosem szokott
ilyet.
- Értem… Mr Diggory, tűnt már el korábban is a nevelt fia? - kérdezte Dawlish. – Akárcsak
rövid időre is?
Látták, hogy a férfi segítség gyanánt ismét feleségére pillant, aki jelen pillanatban
higgadtabb tudott maradni.
- Nem, nem volt ilyen – kezdte az asszony, de aztán egy pillanatra elgondolkodott. –
Habár… amikor legutóbb az Abszol úton jártunk, elcsavargott. Egy óráig nem tudtuk hová
tűnt… Tudja, Amos és Ciaran… - itt elhallgatott, s ajkát beharapva nézett férjére, mint aki fél
tovább mondani.
- Összevesztünk – fejezte be helyette Mr Diggory bűnbánó hangon. – Sokat veszekedtünk.
Főleg a Roxfort miatt…
- Miért? – tudakolta Dawlish a minisztériumi lifteket is megszégyenítő géphangon.
Amos Diggory próbálta összeszedni a gondolatait, megválogatni a szavait, az auror pedig
türelmesen várt. Harry és Ron egymásra néztek, egyikük sem mert közbeszólni, megzavarni
valamivel a beszélgetést, csak csendben figyeltek, s úgy tűnt, sem Dawlish, sem Diggoryék
nem vesznek tudomást jelenlétükről.
- Mi… én és a feleségem nem szerettük volna, ha a Roxfortba jár.
- Ez érthető – bólintott az auror. – Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén biztosan…

52
 - Igen-igen – vágott a szavába a férfi. – De tavaly sem engedtük neki, hogy beiratkozzon,
pedig már elmúlt tizenhárom éves… - Mr Diggory a fejét csóválta és a padlóra meredt.
- Nem akartuk elengedni – folytatta a felesége. – Ő viszont nagyon menni akart. És emiatt…
emiatt nagyon sokat veszekedtünk… Ciaran dühös lett. Korábban is voltak időszakok, amikor
zárkózott volt és magába fordult, de mikor megtudta, hogy mi akarjuk taníttatni… csak hogy
velünk maradjon… - Mrs Diggory megtörölte a szemét a talárja ujjával.
- Ezért is vagyok meggyőződve róla, hogy nem elcsavargott, hanem elment valakivel –
jelentette ki újra határozottan. Dawlish felvonta a szemöldökét, ez volt nála az első jele, hogy
valóban érdekli a Ciaran ügye.
- Biztos vagyok benne, hogy egy másik varázslóiskolába szökött el. A… a Roxfortba nem
mehetett, arról tudnánk – nézett rájuk szerencsétlen arccal a férfi. – Máshová ment… ahová
nem tudunk utána menni. - Lehajtott fejjel motyogott maga elé, a végét már alig lehetett
hallani.
- Beszélt a fiúk bármelyik másik iskoláról? – kérdezte az auror. – A Beauxbatons-ról vagy a
Durmstrangról, esetleg?
Mrs Diggory csak a fejét rázta. Férje azonban felkapta a fejét.
- Neeem, nem ilyen iskolába ment! – mondta, szemében felcsillanó haraggal. – Ahhoz nem
elég csak úgy beállítani szeptemberben!
Az auror összeráncolta a homlokát.
- Talán illegális iskolára gondol, Mr Diggory?
- Arra hát! – csapott a térdére a férfi hirtelen hevességgel. - A belső kör szervezkedése az
egész, kiköltöztetik a tagjaikat az országból, feladták a Roxfortot…
Dawlish felemelte a kezét.
- A fekete mágusok titkos belső köréről beszél?
Mr Diggory csalódott volt: Dawlish meg se próbálta véka alá rejteni kétkedését.
- Igen, arról.
- Létezik ilyesmi? – kotyogott közbe legelső lakalommal Harry.
A szobában lévők mind rápillantottak, Dawlish különösen szúrós tekintettel, de Harry állta a
pillantását, bár magában elgondolkodott rajta, hogy talán jobb lett volna, ha csöndben marad.
- Igen, ez nyílt titok – válaszolta Mr Diggory, ügyet sem vetve az auror rosszalló
arckifejezésére. – Egyetlen mágiaügyi minisztérium sem tagadja a létezését. Minden
országban vannak tagjaik… Nálunk talán manapság kevesebb. Menekülnek az új rendszer
elől.
Harry ilyesmiről még nem hallott korábban, s Ronra pillantott – barátja azonban nem volt
túlságosan meglepődve a hallottaktól.
- És… és ismerik a tagjaikat? – nézett körbe az arcokon Harry.
- Néhányat igen, de a többségük szeret meghúzódni a háttérben – válaszolta Mr Diggory,
láthatólag megörülve, hogy Harry hitelt ad a szavának. – Lucius Malfoyról például köztudott
volt, hogy a belső kör tagja.
- Honnan? – csodálkozott Harry.
- Az iskolai Felügyelő Bizottság befolyásos tagja volt, és nem egyszer próbálta meg kitúrni
onnan Albus Dumbledore-t.
- És ez mit bizonyít? – Harry érezte, hogy kezdi túlfeszíteni a húrt Dawlishnál.
- Azt, hogy a Roxfortra fájt a foga – felelte Mr Diggory, jócskán elkanyarodva a témától. -
A belső kör mindig is a varázsló iskolákra pályázott. De, mint mondtam, Tudjákki bukása
után most takarodnak innen, mert félnek…
Dawlish szeretett volna visszatérni a beszélgetés fonalához, ezért megköszörülte a torkát.
Harrynek egy pillanatra Umbridge-dzset juttatta eszébe, s ettől csak még kevésbé tudta
kedvelni az aurort.

53
 - Kapott azóta fenyegető levelet? – folytatta a kihallgatást a férfi. - Követeltek valamit
Ciaranért cserébe? Kértek öntől bármit is korábban, amit visszautasított?
Mr Diggory kicsit megzavarodott a rázúduló kérdésektől, s megint csak a fejét csóválta.
- Nem… nem kaptunk semmit. Megmondtam – kardoskodott a férfi. – Egy illegális iskolát
kell keresniük! Csak az jöhet szóba!
Dawlish ekkor összecsukta jegyzetfüzetét.
- Köszönöm, Mr Diggory – szólt, s azzal felkelt a karosszékből.
Diggoryék láthatóan meglepődtek, mert zavartan egymásra pislogtak, majd segítség gyanánt
Harryre és Ronra, akik Dawlish példáját követve maguk is felpattantak.
- Van egy képe Ciaranről? – kérdezte az auror.
- Persze, máris… - sietett a válasszal Mrs Diggory, és a fényképekkel megrakott komódhoz
lépett. – Ez megfelel? – kérdezte és kihúzta a keretéből az egyik fényképet, amin egy
mogorva fiú idegesen hessegeti el a kamerát a közeléből.
Harrynek kicsit tátva maradt a szája. A fiú megdöbbentően hasonlított Cedricre, csak az
arckifejezése volt olyan más, ideges, nyugtalan, már-már dühös.
Dawlish eltette a fényképet a többi irat közé, majd azokat is elpakolta a táskájába, s kezet
fogott Mr Diggoryval. Harryék visszaindultak a kandalló felé, s közben az auror biztosította a
házaspárt arról, hogy mindent megtesznek a fiú előkerítése érdekében. Harry a maga részéről
nem nyugodott volna meg egy ilyen üres sablonszövegtől, amit Dawlish úgy szavalt el,
mintha papírról olvasná, de Diggoryék láthatóan hálásak voltak.
Ők is kezet fogtak Mr Diggoryval, de amikor Harry, kezében a hopp porral a tűztér felé
fordult, megdermedt.
A kandalló szépen faragott kő párkányán mindkét oldalon egy-egy csillagokkal körülvett
torony vésete látszott. Nem volt benne biztos, hogy ugyanaz lehet, amit a merengőben látott, a
hasonlóság mégis szembeötlő volt.
- Mr Diggory – fordult feléje Harry. – Megkérdezhetem, ez mit jelent? Minek a jele?
- Az… - lépett mellé a férfi. – A toronyra gondol? Sejtelmem sincs. Csak egy dísz. Miért?
- Hát, én csak… - kezdte Harry, de aztán elharapta a mondatot, mikor észrevette a varázsló
arckifejezését. Lerítt róla, hogy épp elég kérdésre válaszolt, és elvárja az auroroktól, hogy a
fia eltűnésével foglalkozzanak, ne holmi faragványok nézegetésével.
Álláspontjával Dawlish is egyetértett, mert láthatóan nem tetszett neki Harry újabb
szükségtelen kérdezgetése.
- Remélem, odafigyeltek a tanú kihallgatása alatt – szólalt meg újra, mikor visszaértek a
minisztériumba. – Az ilyen esetekben a legfontosabb, hogy milyen kérdéseket és milyen
sorrendben teszünk fel, mikor vagyunk tapintatosak és mikor nem.
Harry egy szót se hallott meg belőle, pedig Dawlish végig beszélt hozzájuk, tanácsokkal
látta el őket, így aztán nem tudta megállapítani, Ron viccel-e, vagy komolyan gondolja, mikor
aznap este vacsora közben megjegyezte, hogy Dawlish nem is olyan rossz tanár, mint
gondolták. Ő csak végig a tornyot látta maga előtt, s próbálta eldönteni magában, vajon
ugyanazt látta-e, vagy valami mást.
- Szegény öreg – szólalt meg Ron, mikor újra egyedül voltak az irodában; Dawlish egy
doboznyi aktával hagyta magukra őket, melyek hasonló gyermek-eltűnési ügyekről szóltak. –
Sose kapja vissza a fiát.
Harry felpillantott az egyik aktából, mely egy mugli származású kis varázsló eltűnésének
ügyét tartalmazta.
- Miért vagy ilyen biztos benne?
Ron félredobta a dossziét, amit olvasgatott, és előre hajolt a székében.
- Te nem tudod, milyen is ez a belső kör, igaz? – megvárta, amíg barátja megrázza a fejét,
majd halkan belefogott: - A fekete mágia képviselőinek mindig is megvolt a saját belső köre

54
helyi szinten és nemzetközileg is. Apa szerint olyan sötét szövetség, akik nem avatkoznak
egymás dolgába, de ha kell, segítenek magukon.
- Miért tennék? – kérdezte Harry.
- Hogy megőrizzék azt az évszázadokra visszatekintő tudást, ami hatalmat, befolyást és
persze rengeteg pénzt jelent – válaszolta rögtön. – Ha valahol megnő a befolyásuk, mint
nálunk Voldemort idejében, nem avatkoznak közbe, hagyják, hadd tegyék a dolgukat. De ha
valami nagy dolog történik, közbelépnek és mentik, ami menthető – főleg tudást, könyveket,
sötét cuccokat… Voldemort első bukása után is tömegesen adták el a családok a fekete
mágiás holmikat, amik aztán rendesen külföldön kötöttek ki.
- Valaki felvásárolta őket? – ráncolta a homlokát Harry.
Ron megvonta a vállát.
- Apa szerint inkább valakik. Sőt, sokan… - tette hozzá, s közben lustán hintázott a
székében. – És ez a felvásárlási láz nem csak cuccokra vonatkozik – hanem emberekre is.
Harry kicsit meghökkent.
- Azt akarod mondani, hogy Ciaran fekete mágus lenne?
- Miért is ne…? Ne, ne, figyelj! – szólt rá barátjára Ron, mikor Harry csak nevetgélt ezen az
ötleten. – Az anyja, apja meghalt. A nevelőszülei meg naphosszat a halott fiúkat siratják. A
srác meg bekattan! – Ron a hatás kedvéért öklével az asztalra csapott. – Az Abszol úton meg
tuti bekóválygott a Zsebkosz-közbe és összeakadt valakivel, aki épp vásárolt… És kész.
Lelépett.
Harry akármennyire is gondolkozott ezen, nem nagyon tudta elhinni Ron álláspontját, s ezt
meg is osztotta vele.
- Ron, én nem hiszem… nem hiszem, hogy egy tizenhárom éves kölyök a fekete mágiához
fordulna, azok után, hogy az évszázad legnagyobb sötét varázslója megölette a szüleit.
Barátja védekezőleg feltette a kezeit.
- Jó, rendben! – mondta nemtörődöm módon. – Nekem mindegy. Úgyis Dawlish gondja
megtalálni a kölyköt. Én is azt mondom, hagyjuk a fenébe.
Nem is beszéltek róla többet aznap, de Harry nem tudta annyiban hagyni. Nem igazán tudott
odafigyelni a tizennégy éves Gertrud elrablásáról szóló jelentésre, mert folyton azon járt az
esze, amit Ron mondott neki.
Soha senki nem beszélt neki semmiféle belső körről. Fekete mágusok országokon átívelő
szövetsége, mely nyílt titok volt… Miért nem tettek hát ellene semmit a minisztériumok?
Egész nap ez a rejtély foglalkoztatta, de csak gondolataiban. Nem vette rá magát, hogy nézzen
körbe a hivatalos papírok között, amik bizonyára léteztek, ha a minisztérium nem rejti véka
alá ilyen szervezet létezését. Ron hozzáállásából, és Dawlish és Mr Diggory szavaiból mégis
úgy tűnt, igazából senki sem foglalkozik ezzel. Mintha a világ rendes működésének része
lenne, senkit se érdekelt a belső kör, úgy beszéltek róla, mint valami természetes dologról.
Harrynek nem volt természetes. Nem tetszett neki a gondolat, hogy odakint egy olyan társaság
létezik, ami még több Voldemortot adhat a világnak, ami elnézi, sőt támogatja az efféle
szörnyetegek létezését, s ami összegyűjti mindazt, ami a nagyúr bukása után hátra maradt.
Dawlish csak órákkal később tért vissza, s korán elengedte őket, és afféle házi feladat
gyanánt átadott nekik egy félméteres pergamentekercset, melyre általa ajánlott könyvek
voltak felsorolva. Ron nem díjazta az ötletet.
Mikor aztán haza értek, s újra a vacsora asztalnál ültek, Ginnyről újra eszébe jutott
Harrynek a titkuk a látomásról, s a toronyról. Ahogy lopva egymásra pillantgattak evés
közben, mikor mindenki elmesélte, milyen napja volt, Harry elhatározta magában, hogy
mindenképp megmutatja a lánynak a történteket a merengőben. Nem igazán hitt benne, hogy
ezzel bármennyire is előrébb jutnának a rejtély felfedésében, valahogy mégis érezte, elméje
egy rejtett zugából tanácsolta neki egy kis hang, hogy igenis vonja be a lányt a
nyomozgatásba.

55
 - Mit akarsz megmutatni? – kérdezte tőle Ginny, miután éjszaka közepén Harry lehívta a
nappaliba, vigyázva, nehogy felébresszék a ház többi lakóját.
- Egy címert, amit abban a házban láttam, álmomban, és ma újra láttam, Diggoryéknál. Az
öreg nem tudta megmondani, mi az, azt mondta, csak egy dísz a falon. Szeretném, ha
megnéznéd, hátha te felismered…
Közben leértek az ebédlőbe és Harry letette az asztalra a merengőt.
- Tudod, hogy az ilyesmiben Hermione a profi – szólt Ginny. - És miért nem nézel utána,
mondjuk egy… nem is tudom, talán egy könyvben?
Harry kiérezte a kis gúnyolódást a lány hangjából, s elmosolyodott.
- Már megnéztem a Természetes nemesség című könyvben, de csak pár címert találtam
benne a Blackekről, meg Malfoyokról, meg Prince-ekről. És Hermionénak nem szeretnék
szólni. Nem akarom, hogy megtudják, megint látok dolgokat. Legutóbb is így kezdődött…
Közben a tálba töltötte az emléket, amit azóta már egy kis üvegfiolában őrizgetett, hogy ne
kelljen minden alkalommal a fejéből előbányásznia.
- Hát igen. Ha Harry Potternek rémálmai vannak, az elég rossz fényt vet az emberiség
jövőjére… - kuncogott Ginny. - És ezt úgy érted, hogy nekem se szóltál volna róla, ha
álmodban nem rúgsz ki az ágyból, igaz?
Harry erre nem válaszolt semmit.
- Készen állsz? – kérdezte Ginnytől, aki határozottan bólintott, és azon nyomban beledugta
az orrát a tálba, s eltűnt a szobából. Harry sem habozott, nyomban követte őt.
- Nem ismerős neked a ház? – szólt hozzá halkan, mikor földet ért mellette.
- Nem… nem ismerős – suttogta a lány.
- Miért suttogunk? – kérdezte Harry ugyanolyan halkan.
- Nem tudom – válaszolta a lány, s közben a félve botorkló emlék-béli Harryt nézte maga
előtt.
Mikor az emlék-Harry lesettenkedett a lépcsőn, ők megálltak mögötte, és Harry szembe
fordította barátnőjét a falra függesztett címerrel.
- Látod ezt?
- Látom.
- És?
- Soha életemben nem láttam még ez előtt.
Harry lemondóan legyintett, és megfogta a lány karját, hogy kivezesse az emlékből.
- Azért szeretném végignézni, nem baj? – állította meg Ginny. - Kíváncsi vagyok arra a
csuklyás alakra.
- Rendben – egyezett bele Harry, majd lementek a lépcsőn a nappaliba.
Végignézték, ahogy az ablakok és az ajtó felrobbannak, és beterítik a szobát
üvegcserepekkel. Ginny felsikkantott ijedtében, Harry pedig követte önmagát kifelé a sáros
udvarra, ahol látta, hogy elcsúszik és elvágódik az idegen alak előtt.
Látták a korhadt, halott fákat, a szürke eget, és érezték a dohos szagot, a halál szagát. Ginny
ott állt Harry mellett, és megfogta a kezét, ahogy figyelték a csuklyás illetőt. Arcát még
mindig árnyék fedte, hiába néztek egyenesen rá. Nyakában jól láthatóan ott lengedezett a
széltől a Halál ereklyéinek szimbóluma.
A csuklyás lenézett a földön fekvő Harryre, majd leguggolt hozzá. A jelenetet figyelő Harry
és Ginny közelebb mentek, ők is leguggoltak, hogy belássanak a csuklya alá. Eljött a pillanat,
mikor a látomásban szereplő Harry lélegzete elakadt a megdöbbenéstől, s az idegen lehúzta
fejéről a kámzsát.
És akkor meglátták a szemét, az arcvonásait, a haját, mely olyan volt akár a…
Mindketten hátrahőköltek a villámcsapásként beléjük hasító felismeréstől – mert érezték,
tudták, egy pillanatig sem kételkedtek benne, hogy ez az alak nem lehet más, csak…

56
 A csuklyás felnézett. Nem a földön térdelő, csupa sár Harryre, nem is Malfoyra, hanem az
emléket szemlélőkre, egyenesen a szemükbe nézett.
- MÉRT HOZTAD MAGADDAL?! – bődült el a fiú, akár egy dühös oroszlán, hosszú
ujjával Ginnyre mutatva. – Mért kellett megmutatnod neki? Tűnjetek innen!
Ginny ijedtében belekapaszkodott Harry karjába.
- Nézd!
Harry is észre vette: körülöttük minden megállt. A szél nem fújt, az esőcseppek
megdermedtek a levegőben, a sárban térdelő Harry is megmerevedett, mint egy szobor.
Egyedül ők és a csuklyás fiú mozoghatott szabadon, aki őrjöngő haraggal nézett rájuk.
- Semmi keresnivalótok itt! – ordibálta teli torokból. - Ez az én világom! Az én dolgom, mit
csinálok! Ne üldözzetek! TŰNJETEK EL!
Ginny felsikított a rémülettől és összekuporodott a földön. Harry védekezőleg átölelte, s
látta, ahogy a fiú a felrobbant nappaliban őrjöngő megdermedt Malfoy helyett, most rájuk
emeli pálcáját.
- EXMEMORIAM! – harsant a varázsige, s ebben a pillanatban minden elsötétült Harry és
Ginny előtt.
A nappali padlóján feküdve tértek magukhoz. Mindketten hevesen ziháltak, homlokuk
nyirkos volt, szívük olyan szaporán vert, mintha maratont futottak volna.
- Istenem… - sírta Ginny reszkető hangon. Harrynek zúgott a feje, a dobhártyája zakatolt, s
kissé szédült. Lassan feltápászkodott és felsegítette Ginnyt.
- Meglátott minket – lihegte Harry. – Hogy lehetséges ez?
A lány szipogott párat, s reszkető kezeit nézte.
- Sehogy – rázta meg a fejét. - Ilyesmi nem fordulhat elő… Nem, ez teljesen lehetetlen…
- Épp most történt meg! – csattant fel Harry idegesen. – Meglátott minket, egy emlékben és
megátkozott minket!
Harrynek ekkor szöget ütött a fejébe valami: - Ginny, emlékszel az arcára? Mondd, hogy
emlékszel rá! Ki volt az?
Ő azonban csak a fejét rázta.
- Nem emlékszem – sóhajtotta reszkető hangon. – Nem tudom, hogy nézett ki…
Megint olyan érzés volt, mintha az emlékek egyszerűen kiesnének a fejéből. Segítség
gyanánt a merengőre pillantott – az üres volt, az ezüstös folyadék mintha csak elpárolgott
volna belőle.
- Olyan volt, mintha ismerném valahonnan – mondta Ginny. – Mikor megláttam az arcát….
Valahogy tudtam, hogy ismerem őt…
Harry leült vele szembe az asztalhoz és ránézett. Ő is pontosan így érezte. Nem tudta
elképzelni, hogy lehetséges ilyesmi. Hét éve még nem csodálkozott volna ennyire, mikor
rájött, hogy Denem naplóba zárt emlékei kinyitották a Titkok Kamráját, és majdnem megölték
Ginnyt. De azóta sokat megtudott a horcruxokról és a merengőkről, és tudta, hogy nem
lehetséges, hogy puszta emlékképek maguktól cselekedjenek, embereket átkozzanak el.
Ilyesmi nem fordulhatott elő, nem volt rá lehetséges magyarázat.
S ez volt az egészben a legnyugtalanítóbb, a legfélelmetesebb, amitől kirázta a hideg, és
borsódzott a háta: hogy valami olyasmi történik vele, amire nem talál magyarázatot. Márpedig
ha ő nem talál rá választ, senki nem segíthet. Valahogy az volt az érzése, hogy Dumbledore
tudná – igen, ő biztosan válaszokat adna neki, miért látta ezt az álmot, és hogyan léphetett
vele kapcsolatba az ismeretlen ismerős. Vagy, ha nem is tudná, biztosan lenne egy-két
tippje… - gondolkozott. Dumbledore tippjei pedig általában helyesek…
Most nem tudott mosolyogni ezen, túlságosan megrázó volt az előbbi találkozás az idegen
csuklyással. Ginny néhány mély lélegzettel lenyugtatta magát, és a remegést is abbahagyta.
Egyikük sem merte újra megpróbálni a látomás megtekintését, tartottak tőle, hogy a rejtélyes
alak legközelebb már nem csak az emléktörlésre fog hagyatkozni.

57
 - Hatodik fejezet -

A Megfojtott Macska
Ilyesmire nincs ésszerű magyarázat, ez lehetetlen! – ismételgette magában Harry, ahogy
próbálta feldolgozni a látottakat. Ginny még nála is nehezebben viselte a találkozást a
csuklyás idegennel, megszállottja lett a dolognak. Azzal töltötte szabad perceit, hogy
összegyűjtött minden könyvet, amiben csak megemlítik a merengőket, hátha választ talál erre
az „anomáliára.” Így hívta csak, mert egyetlen ötlete az volt, hogy a merengő rosszul lett
összerakva a javító bűbájtól, s ahogy ők beléptek az emlékek közé, valahogy összekeveredtek
vele a saját gondolataik.
- Nincs baja a merengőnek – tiltakozott Harry -, és különben se gondoltam rá, hogy ránk
ordibál az az alak, vagy kitörli az emlékeinket. Te talán igen?
- Nem – válaszolta Ginny, s ledobta mellé a halom könyvet, amit Hermionétól kért kölcsön.
– De ez akkor sincs rendjén.
- Az az egész látomás nincsen rendjén! – mondta hevesen Harry, s felpattant az ágyáról,
amin eddig üldögélt, a Dawlish által előírt temérdek olvasmány egyikét lapozgatva. – Már
megint ezek az álmok! Azt még értettem, hogy miért láttam bele Voldemort fejébe, de ez…
Ennek semmi értelme!
Harry megtorpant, és Ginnyre nézett.
- Talán a jövőt láttam? Látó lennék…?
Meglepetésére Ginny felnevetett.
- Na, azért ne szaladjunk annyira előre! – mondta. – A Látók nem emlékeznek a saját
jóslataikra, önkívületi állapotban vannak. Utánanéztem ebben a könyvben… – tette hozzá,
Harry kérdő tekintetét látva. A sok könyv közül kiemelte és felmutatta a régi, megkopott Jövő
zenéjét, majd ugyanazzal a mozdulattal vissza is hajította a kupacba.
- De hát Draco életben van – csóválta a fejét Harry. – Én magam is láttam őt a héten. De az
álmomban meg megölték…
Ginny lehuppant Harry helyére és a homlokát ráncolva hümmögött.
- Hm… egészen biztosan láttad őt meghalni? – kérdezte tőle. – Láttad, ahogy összeesik?
Harry egy pillanatra elgondolkozott.
- Nem, azt nem láttam… De kimondták rá a halálos átkot és hallottam, ahogy célba talált. –
értetlenül széttárta a karját. – Mi mást bizonyít ez, minthogy még nem következett be? És
utána mért változott meg minden? Nem értek semmit…
- Talán a merengő meg van átkozva – kapta fel a fejét Ginny, majd egy újabb könyv után
keresgélt a kupacban. Harry rápillantott a lapjára, mikor a lány maga elé húzta: A Gonosz
Fundamentuma – Sötét tárgyak a varázslótörténelemben.
- Írnak benne az ereklyékről? – kérdezte Harry csak úgy félvállról.
- Így együtt nem, csak a Pálcáról – válaszolta a lány. – De megtaláltam benne azt az opál
nyakéket, ami majdnem megölte Katie Bellt. Szóval, azt írták ezekről a tárgyakról, hogy a
legtöbbjük elkészítése megrendelésekre vezethető vissza, egy olyan vállalkozáshoz, vagy
csoporthoz, ami pontosan ilyen tárgyakra specializálódott…
- A belső kör? – kérdezett közbe Harry.
Ginny felnézett a könyvből.
- A mi?
- Te nem hallottál még róla?
A lány megrázta a fejét. Harry vett egy mély levegőt, és elmondott neki mindent, amit Mr
Diggorytól és Rontól hallott. Ginny érdeklődve hallgatta végig.

58
 - Remek – mondta fanyalogva a beszámoló végén. – Anya eleinte még Voldemortról se
akart beszélni… Az ártatlan kicsi Ginnynek ne mondjunk el semmit, mert még megáll a
növésben! – utánozta anyja hangját.
Harry nevetett.
- Szóval, szerinted a merengő egy sötét tárgy? – kérdezte végül.
Ginny bólintott.
- Nem tudom, hogy direkt neked szánták-e, vagy csak véletlenül került hozzád, de nem
ártana, ha megkeresnéd azt az öreget, akitől vetted, és… - Ginny itt halkabbra vette a hangját
– kicsit megszorongatnád.
Harry is így gondolta, de azon nyomban szöget ütött a fejébe egy másik probléma:
- Ez még nem magyarázza meg az álmomat.
Ginny mély levegőt vett, de aztán csak megvonta a vállát és tanácstalanul csóválta a fejét.
Harrynek sem volt más ötlete, kénytelen volt az álom problémáját félretenni, s arra
koncentrálni, amire talán választ találhat – a hibás merengőre. Amennyire kételkedett benne
először, annál jobban tetszett neki ez az ötlet. Elvégre, ahogy Ron is mondta, az emberek
igyekeznek megszabadulni a sötét tárgyaktól, túladni rajtuk, nehogy bajba kerüljenek egy
minisztériumi razzia során.
Razziákból pedig elég sok volt. A következő héten Harrynek és Ronnak el kellett kísérnie
Dawlish-t és Proudfootot egy házkutatásra az egyik aranyvérű családnál, akik korábban
Voldemort híveiként voltak ismertek. A Melwynek háza egy kis poros walesi faluban bújt
meg számtalan védőbűbáj alatt, maguk Melwynék azonban sehol sem voltak. A ház egyetlen
lakója egy fiatal házimanólány volt, akinek gazdái megtiltották, hogy elárulja távozásuk okát
és célját.
Pincétől padlásig felforgatták az egész helyet, közben végig hallgatva a házimanó sirámait,
de az egyetlen fekete mágiára utaló nyom egy törött tükör volt, ami megbabonázta azt, aki
belenézett. Ronnak apró darabokra kellett zúznia a tükröt, hogy az elengedje Dawlish-t.
Miután elszabadultak a minisztériumból, Harry lerázta Ront azzal az indokkal, hogy
megveszi a maradék könyvet, ami hiányzott Dawlish listájáról, s rögtön az Abszol útra
hoppanált, közvetlenül az üzlet elé, ahol a merengőt vette. Azonban csalódnia kellett: a
bolthelyiség, ami tele volt mindenféle régiséggel és értékesnek látszó mágikus holmival, most
kongott az ürességtől, s ajtaján csak egy „kiadó üzlethelyiség” tábla lógott.
Még aznap este elmondta Ginnynek a kudarcot, aki kezdeti meglepődését gyorsan
elfelejtve, egy másik ötletet akart megosztani Harryvel.
- Lenne még egy könyv, amiben utána nézhetnénk ennek… - kezdte óvatosan, alsó ajkát
beharapva. Harry érdeklődve nézett rá; lerítt a lányról, hogy nehezen akaródzik neki
elmondania, amire gondolt.
- Mondd csak! – bíztatta Harry.
A lány vett egy mély levegőt.
- A horcruxos könyvben – mondta ki végül. – A legfeketébb mágia titkai, vagy mi is a
címe… (Harry biztos volt benne, hogy a lány nagyon jól tudja, mi a címe).
Ginny egy kicsit megijedhetett Harry arckifejezésétől, mert megtorpant előtte. Eddig fel-le
járkált szobájában az ágy és az ablak között.
- Azt elégettük – jelentette ki Harry, szándékánál kissé ridegebb hangon. Ginny gyorsan
bólintott, mintha már visszaszívná, amit az előbb mondott.
Harry kicsit elszégyellte magát emiatt, ezért kedvesebb hangot ütött meg.
- Ginny, hidd el, abban semmit se találtál volna elátkozott tárgyakról. Rendesen átnéztük azt
a könyvet, meg a többit is, amit Hermione kihozott Dumbledore irodájából, és ilyesmikről
nem írtak benne… se látomásokról, se merengőkről… se elátkozott tárgyakról.
Ginny idegesen bólogatott és a körmét rágta. Harry ritkán látta ilyennek.
- Elégettétek? – pislogott rá félősen.

59
 - Igen. Akkor este, hogy… – válaszolta Harry, de egy pillanatra elakadt. – Azután, hogy…
Fred temetése után. A Tiltott Rengetegben. Tüzet gyújtottunk és minden ilyen könyvet
elégettünk. Azokat is, amik még a Roxfortban maradtak… – Harry sóhajtott egy nagyot. – Így
tartottuk a legjobbnak. Nem hiányzik még egy Voldemort.
Ginny többet nem merte felhozni a témát, látva, hogy reagált rá Harry, neki azonban bogarat
ültetett a fülbe. Amit Ginnynek mondott, nem volt ugyanis teljesen igaz. Olvastak azokban a
könyvekben elátkozott tárgyakról, sötét holmikról, amik borzalmas erővel bírtak. Csak ezeket
a részeket mindig átugrották, és csak azt olvasták el részletesen, ami a horcruxokhoz volt
köthető. Harry azonban tudta, hogy Hermione mindent megjegyez, amit egyszer elolvas, csak
abba a dilemmába esett, amibe Ginny is: meg merje-e kérdezni a lánytól? Nem attól tartott,
hogy Hermione megrója majd, amiért ilyesmi után érdeklődik – annál jobban ismerték
egymást -, csak attól, hogy kiszedi majd belőle a látomása, és a merengős incidens minden
apró részletét.
A razzia utáni napon szörnyen unalmas feladatuk volt: meg kellett tanulniuk a gyanúsítottak
adatlapjainak helyes kitöltési módját. Harry azonban mindvégig a merengős eseten rágódott,
ami végül elhatározásra vezette. Felállt, s csapot-papot otthagyva lement a lifttel egy emeletet.
- Négyes szint, Varázslény-felügyeleti Főosztály; Bestia, Értelmes Lény és Szellem
tagozatok, Mágus-Kobold Kapcsolatok Hivatala, Kártevőügyi Tanácsadó Iroda, Házimanó
Segítő Iroda – tájékoztatta a monoton hang.
Harry még soha sem járt a VFF-en, ami ránézésre nagyon hasonlított a Varázsbűnüldözési
Főosztályra. Ugyanaz az egyhangú folyosó, elvarázsolt ablakok, s vastag tölgyfa-ajtók. A
folyosóról jobbra-balra nyíló ajtók irodákba, vagy állatorvosi rendelőhöz hasonló
helyiségekbe nyíltak.
Harry kerülgette az embereket, szellemeket és koboldokat, bár egyszer óvatlanul átgyalogolt
egy lebegő kísérteten, mely olyan érzés volt, mintha nyakon öntötték volna jeges vízzel. A
koboldok fajtájuk megrögzött bizalmatlanságához híven szúrós szemmel méregették őt, míg
az emberek vagy meglepődve félreálltak az útjából, vagy megtorpantak, hogy
megszorongassák a kezét.
Az egyik állatorvosi helyiségben hatalmas felfordulás volt: mindenfelé pici, lilás-
narancssárgás gyíkok szaladgáltak és tüzet köptek mindenre. Az egyik VFF-es boszorkány a
haját tépte dühében.
- Délelőtt hozták be, azóta egyre csak osztódik! – panaszolta öreg kolléganőjének.
- Próbálta már Degeminio bűbájjal…?
Harry tovább állt, s követve a tájékoztató tábla kiírását, jobbra fordult a következő sarkon, a
Házimanó Segítő Iroda felé véve útját. Elhaladt egy seprűtároló mellett, és egy raktárszerű
helyiség előtt, ahol mindenféle ketrecek voltak, tele bizarr állatokkal, befordult egy boltíves
ajtón, ahol átható istállószag áradt a levegőben, s egy vaskos zárt ajtó mögött valamilyen
hatalmas lény vonyított panaszosan, s végül megérkezett egy kis folyosóra, ahol nem voltak
elvarázsolt ablakok. Harryt Mr Weasley korábbi munkahelyére emlékeztette.
A folyosó legvégén egy látszólag új kiépítésű iroda foglalt helyet, melynek résnyire nyílt
ajtaja mögül halk zene szólt. Az ajtón aranytábla hirdette: Hermione J. Granger – Házimanó
Segítő Iroda.
- Nagy munkában vagy? – kukucskált be Harry az ajtóból, jól megijesztve barátját.
Hermione irodája szűkös volt, de takaros, minden szépen rendben volt. Egy elvarázsolt
ablakkal szemben állt az íróasztala, amin egy kókadt cserepes virág és egy családi fotó állt, és
egy másik kép, mely hármójukat ábrázolta még másodéves korukból. Ettől eltekintve
mindenhol hivatalos papírok tornyosultak, valamint egy mágikus rádió gubbasztott a szekrény
tetején, mely Celestina Maggica egyik számát sugározta éppen.
- Szia Harry! – mosolygott boldogan a lány, láthatólag megörülve neki, hogy látogatója
érkezett. – Kösz, hogy leküldted a Melwyn manó iratait, már találtunk is neki új helyet.

60
 - Ez remek – válaszolta Harry, a legkevésbé se figyelve arra, mire is mondta. - Beszélni
szeretnék veled. Lenne egy pár perced?
- Persze! Foglalj helyet!
Elővarázsolt neki egy széket, Harry pedig letelepedett rá, s próbálta összeszedni gondolatait,
hogyan is tálalja mondandóját. Végül megköszörülte a torkát és belevágott.
- Emlékszel a Legsötétebb Mágia Titkaira? – megvárta, míg Hermione bólint, aztán
folytatta. – Nem írtak benne valamit bizonyos elátkozott tárgyakról? Tudod, olyanok, mint az
az opálköves nyakék a Borgin&Burkes-ből, vagy egy… egy…
- Egy merengő – vágott a szavába Hermione tágra nyílt szemekkel.
Harry mérgesen az asztalra csapott, hogy megcsörrent a kanál a kávéscsészében.
- Utálom, ha legilimentálsz! – háborodott fel Harry.
- Olyan pocsékul titkolod a titkaid, hogy nem kell legilimentornak lennem! – védekezett
higgadtan a lány. Harry kénytelen volt igazat adni neki. – Megmondtam, hogy nem jó az a
merengő, nem? Mit művelt, amíg benne voltál?
- Semmit – morogta makacsul Harry. Eltökélte, hogy most már azért se szedi ki belőle a
titkot.
Hermione közben teljes nyugalommal felállt, elővett egy másik kávéscsészét a szekrényből,
s rákoppintott a pálcájával.
- Azt hittem, azért jöttél, hogy segítsek – dalolta, s letette a fiú elé a gőzölgő kávét.
Harry még káromkodott magában egy darabig, karjait összefonva maga előtt, felvéve durcás
arckifejezését. Hermione közben kedvtelve iszogatta kávéját, s olyan képet vágott hozzá,
mintha nem is lenne annál csodásabb ital a világon. Harryt annyira idegesítette, hogy végül
megunta a makacskodást.
- Az egyik emlék… megváltozott, miközben visszanéztem.
Hermione érdeklődve felvonta a szemöldökét, de hallgatott. Harry rájött, hogy többet kell
elmondania, ha rá akarja venni a lányt, hogy segítsen. Semmiképp se akart az álomról szólni,
ezért elhatározta, hogy kicsit megmásítja a dolgot.
- Megnéztem egy emléket Piton egyik órájáról… - lazán vonogatta a vállát, és kavargatta a
gőzölgő kávét. – Aztán egyszer csak rám nézett. Mármint Piton… Énrám, nem az emlékbeli
énemre. És rám förmedt, hogy mit keresek itt. Hogy lehetséges ilyesmi?
Hermione egy picit elcsodálkozott, majd lázas gondolkozásba kezdett, hogy Harry szinte
hallotta, ahogy forognak a fogaskerekek a fejében.
- Ez érdekes… - motyogta maga elé meredve. – Csak arra tudok gondolni, hogy a merengő
valahogy érzékelte a gondolataidat és összezavarodott tőle az emlék. Talán arra vágytál, hogy
szóljon hozzád, és emiatt megtörtént.
Harry még azelőtt tiltakozott, hogy a lány befejezte volna mondandóját.
- Azt kizárhatjuk – mondta. – Tudom, mi járt a fejemben, és ilyesmi nem.
Hermione nagyot sóhajtott, majd kihörpintette kávéját, és letette a csészét.
- Akkor nincs ötletem, Harry. Talán tényleg átkozott a tárgy. Jobb lenne, ha nem használnád
többet.
- Ezerötszáz galleon…
-… aminél sokkal de sokkal többet ér az életet. Vagy a józan eszed. Lehet, hogy úgy van
megátkozva, hogy lassan megőrjítsen. Fogadd meg a tanácsom, és dobd ki azt a vacakot.
Harrynek esze ágában nem volt kidobnia a merengőt, de ezt inkább nem mondta
Hermionénak. Végül is azért jött hozzá, hogy a tanácsát kérje, s mindig fenn állt a lehetősége,
hogy olyan tanácsot ad neki a lány, amit semmi kedve megfogadni. A lány profi volt benne,
hogy elrontsa a kedvét. Nem akarta, hogy a merengő hibája legyen. Olyan nehezen találta
meg az Abszol úton!
- Parvati Patil írt – jegyezte meg Hermione, hogy másra terelje a szót. – DS-találkozót
szerveznek ma estére.

61
 Harry meglepetten kapta fel a fejét.
- Tényleg? És hol?
Hermione fintorogva elhúzta a száját.
- Hát pont ez az! – morgolódott, majd kelletlenül kimondta: - A Megfojtott Macskában.
- Nem értem, miért utálod azt a helyet – tárta szét karjait Harry, aki mindig jól érezte magát,
mikor elmentek oda szórakozni. Hermione nem osztotta a véleményét.
- Az egy lebuj! – mondta esdeklő arccal. – Ki nem állhatom… Olyan koszos… és, és
veszélyes hely az! Mindenféle alak jár oda.
- Igen, többek közt olyanok, akiken te is segíteni akarsz – bökött Harry a lány mellett
tornyosuló paksamétára, a vérfarkasok esélyegyenlőségét biztosítandó törvényjavaslatokról.
Hermione elszégyellte magát, s látszott rajta, hogy már bánja, hogy felhozta Parvati levelét.
- Ne butáskodj, el kell mennünk! – győzködte Harry, mikor a lány megjegyezte, hogy nem
érzi túl jól magát ahhoz, hogy este részegre igya magát, vagy hogy Ront támogassa egész
éjjel.
Harry égett a vágytól, hogy újra találkozzon a régi csapattal, hiszen biztosan ott lesz Luna,
Neville, Dean, Seamus és Ernie Macmillan, meg a többi hugrabugos és hollóhátas. A háború
befejezése utáni hónapok a gyász időszaka volt, de az utolsó tanév roxmortsi hétvégéi, a
karácsonyi és tavaszi szünet a buliknak és összejöveteleknek adott remek alkalmat, amikből
Harryék még ha akartak volna, se maradhattak ki.
- Olvastad már az újságot? – kérdezte Hermione, félreértve, hogy mért bámul Harry a
Reggeli Prófétára.
- Nem, csak rápillantottam. Miért?
Hermione felemelte a lapot, s rábökött a címoldalt elfoglaló cikkre, ami a Trimágus Tusáról
írt.
- Azt hiszem, ez érdekelni fog – mondta a lány. – Te tudtad, hogy idén újra lesz Tusa?
Harry megrázta a fejét, majd megköszönte Hermionénak a kávét, és kilépett az iroda ajtaján.
Úgy érezte, a lány már csak újabb indokokat keres, hogy marasztalja, s kifaggathassa.
- Harry! – szólt utána Hermione. Harry magában mérgelődve megtorpant a küszöbön. –
Légy szíves, gondold át, hogy hányszor segítettünk ki a bajból, Ron meg én, mikor rémálmaid
voltak, mikor nem tudtad, miért történik veled mindez. Ha a képembe hazudsz, legalább vedd
a fáradtságot, és találj ki valami épkézláb hazugságot. Rendben?
Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, s Harry érezte, hogy elvörösödik.
Szégyenkezve bólintott, majd becsukta maga után az ajtót, és visszasietett az Auror
Parancsnokságra.
Harryék délután négykor szabadultak, de Hermione szokásához híven túlórázott, s küldött
egy levelet Pulipinttyel, hogy csak este hétre ér haza. Abban maradtak, hogy elmennek a
Megfojtott Macskába, ahol kilencre volt megbeszélve a találkozó a DS-tagokkal.
Hermione természetesen késett, bő egy órát, mialatt Ron a falra mászott idegességében,
Harry és Ginny pedig nem győzték nyugtatgatni. Ron ugyanis a fejébe vette, hogy Hermione
addig akarja húzni az időt, míg le nem mondják az egész esti bulit. Mikor végre haza érkezett,
ő és Ginny újabb egy órát töltöttek el készülődéssel, Harryék pedig háromnegyed kilenckor
álltak neki sakkozni, hogy elüssék a végeláthatatlannak tűnő időt. Két sakkpartit is be tudtak
fejezni, mire végre nyílt a szoba ajtaja, s a lányok letopogtak a lépcsőn.
Harrynek leesett az álla.
A két lány egyforma, szűk, csillogó ruhát vett fel, csak míg Hermionéé királykék színben
pompázott, Ginnyé mélyzöld volt. Hajukat egyformán tűzték fel, s egyforma volt magas sarkú
cipőjük is, mely Hermionét magasságban már Harry fölé emelte, Ronra azonban még így is
fölfelé kellett tekintenie.

62
Teljes tudatában annak, hogy a két fiúba beléfojtották a szót, Ginny és Hermione lassan
odalépkedtek hozzájuk, és együttes mozdulattal becsukták Harry és Ron tátva maradt száját.
Harry próbált valami értelmes bókot kinyögni, de csak egy rekedt „hűha” futatta az erejéből.
- Igazán? Te is jól nézel ki – rebegtette meg Ginny a szempilláit, majd elnevette magát, és
kissé lazábbra véve a dolgot, megfogta Harry kezét.
- Ideje indulnunk, mert még elkésünk – szólt Hermione, Ron órájára pillantva.
Harry normális esetben valamiféle csípős megjegyzést várt volna barátjától, ki miatt is
vannak késésben, de Ron úgy tűnt, jelenleg nincs olyan állapotban, hogy provokálja
Hermionét.
Elköszöntek Mr és Mrs Weasleytől, majd kimentek a hátsó kertbe, hoppanáltak, s egy
pillanattal később megérkeztek úti céljukhoz: egy elhagyatott, sötét rakpartra, a Temze
partján. Harry azonnal megérezte az őszi hideget, s örült neki, hogy a vastagabb kabátját hozta
el, nem úgy, mint a lányok, akik csak egy lenge talárt húztak a ruha fölé. Szeptember vége
volt, s ilyenkor már igen hidegek voltak az esték, hajnalban látni is alig lehetett a ködtől.
A Megfojtott Macska egy igen nagy éjszakai szórakozóhely volt London egyik
legelhanyagoltabb, leglepusztultabb részén – hivatalosan kizárólag boszorkányok és varázslók
számára. Ennek ellenére nem csak emberek látogatták a Megfojtott Macskát, hanem sok
vámpír, vérfarkas, és egyéb teremtmény is, ami miatt meglehetősen rossz hírneve alakult ki a
helynek.
Egy sötét, koszos raktárépület tornyosult előttük, mely az égvilágon semmiben sem
különbözött a körülötte álló többi raktártól, leszámítva azt, hogy rozsdás vasajtaja előtt egy
meglehetősen különös öltözetű ember várakozott. Öltönynadrághoz cowboy csizmát hordott,
valamint zsák méretű kosaras pólót, ami úgy feszült széles mellkasán, hogy akármelyik
pillanatban szétrepedhetett. Egy háromlábú kis széken üldögélt, vastag karjait keresztbe
fonva.
- Szia Dennis! – köszönt Ron vidáman.
- Jó estét srácok! – dörmögte mosolyogva Dennis, s rögtön kinyitotta nekik a vasajtót kurta
pálcája egy intésével, melyet eddig hóna alatt szorongatott.
Azonnal megcsapta Harryéket a hőség, füst- és alkoholszag, a dübörgő zene. Egymás után
bementek az ajtón, ami egy kis előtérbe vezetett. Újabb őrvarázslók álldogáltak itt – ők már
egyszerű talárban -, egy kis fülkében pedig egy erősen sminkelt boszorkány belépőjegyeket
árusított. Harry a zsebében kotorászott a pénztárcája után, de Ron megfogta a karját.
- Hagyd csak, majd én! - mondta, s büszkén a pénztárhoz lépett. – Négy jegyet kérnék.
- Nektek nem kell – jött a válasz az üveg mögül. – Ki van írva. Nem láttad?
Hosszú, fekete műkörmével megkocogtatta fülkéje üvegét Ron feje fölött. A belépőjegyek
ára alatt egy kézzel írt pergamen volt kiragasztva:

DS-TAGOKNAK INGYENES BELÉPÉS!

Ron csalódottnak tűnt, mikor eltette erszényét. Hermione megköszönte négyük nevében a
kedvességet és két szekrény méretű őrvarázsló között átbújva egy függönnyel fedett ajtón át a
ruhatárba értek, ahol kötelesek voltak leadni kabátjaikat, és a minisztériumi rendszabályokhoz
hasonlóan átadni ellenőrzésre a pálcáikat. Ez a gyakorlat még a háború idején lett bevezetve, s
annak befejeződése után is megmaradt, de most már csak bosszankodást okozott az
embereknek.
A ruhatárból nyíló ajtón át jutottak be az óriási, zsúfolt helyiségbe. Alig lehetett lépni az
emberektől, akik szinte teljesen kitöltötték a hatalmas raktárat, mely belülről egyáltalán nem
hasonlított raktárra. A falakat hosszú, fekete drapéria fedte, még az ablakokat is. A világítást a
Szent Mungó ispotályhoz hasonlóan lebegő üveggömbök oldották meg, de ezek folyamatosan
változtatták a színüket, a zene ütemére pulzálva, villogva, lüktetve.

63
 A bejárattal szemben, a terem másik végében foglalt helyet a színpad, amin bőrruhába
öltözött, hosszú hajú, fehérre mázolt arcú zenészek játszottak egy heavy metal számot, amire
a tömeg tombolt. A színpad mellett egy ember nagyságú, felakasztott, fekete macska lógott.
Harry egyszer megkérdezte az egyik pultos lányt, hogy igazi macska-e, vagy csak egy
kitömött bábu. A lány csak sötéten mosolygott rá, és kivillantotta hosszú szemfogait. Harry
ekkor jobbnak látta, ha inkább nem kérdez semmit, s megfogadta magában, hogy sosem
próbálja ki a helyi specialitást, a Macskavér-koktélt.
Harry nem értette, mi nem tetszik Hermionénak ebben a helyben, ő pont az óriási tömeget és a
hangos zenét szerette a legjobban a Megfojtott Macskában. Ron a maga részéről inkább a
bárpult választékát, és a pultos lányokat.
Másodpercekbe sem tellett, hogy megtalálják a társaságot – mindenki a bejárat közelében
ült egy nagy, kerek asztalnál, ahová jó pár plusz széket kellett elővarázsolni. Mindenki
üdvözölte őket, aki csak itt volt: Neville, Luna és Dean, Harryék másik régi szobatársa
Seamus Finnigan, a Patil ikrek, Padma és Parvati, Susan Bones, aki szintén a minisztériumban
dolgozott és Cho, aki egy kissé túl előkelő selyemruhában ült mellette. Itt volt Ernie
Macmillan is, Michael Corner, Lee Jordan, Alicia Spinett és Angelina Johnson, a régi hajtók a
griffendéles kviddics csapatból – egyedül Katie Bell hiányzott, s Harrynek volt egy tippje, hol
volt a lány jelenleg. Dennis Creevy, Justin Finch-Fletchley ültek a hollóhátas Anthony
Goldstein és Terry Boot között, tőlük kissé távolabb a mindig mogorva képű Zacharias Smith,
s körbeérve az asztalon Hannah Abott, aki valami különös oknál fogva Neville kezét
szorongatta.
A különös okra rögtön a bemutatkozás után fény derült, mikor Harryék még le sem ültek az
asztalhoz, s Neville mély lélegzetet vett, mintha az angol királynőt akarná felkonferálni.
- Képzeljétek…
- Nagy hírünk van! – vágott közbe Hannah, aki láthatólag nem vette észre Neville ezen
igyekezetét. Fülig érő szájjal Harry orra alá tolta a kezét.
Harry egy pillanatig azt hitte, valami kézcsókot vár a lány, amikor aztán észrevette a
gyűrűsujján csillogó követ.
- Eljegyeztük egymást! – közölte olyan hangon, mintha elvárná az egész világtól, hogy
sárguljon az irígységtől.
A négy jó barát összepillantott, majd sorban gratuláltak nekik. Harrynek közben az a furcsa
érzése támadt, hogy Luna gyorsan eltűnt a tömegben valami vadidegen fiút karon ragadva.
- Hol marad a bátyád, George? – kérdezte Neville Rontól.
Harry látta, ahogy vállvonogatva tettet lazaságot, de vörösödő fülét nem tudta elrejteni.
- Ööö… neki sok dolga akadt a boltban – válaszolta, s feltűnően kerülte Lee Jordan
tekintetét. – Mondta, hogy adjam át, hogy sajnálja, de nem tud itt lenni…
Harry biztos volt benne, hogy George semmi effélét nem mondott Ronnak.
A négy jó barát helyet foglalt a Zacharias Smith és Terry Boot között tátongó helyen, s
megvárták, amíg a Patil ikrek, akik az egész találkozót szervezték, megrendelik az
innivalókat. Harry közben Lunát kereste a szemével - ahogy az asztal túloldalán Dean is -,
míg nem Ron oldalba bökte a könyökével.
- Nézd csak, ki van ott! – mutatott a tömegbe.
Nem messze tőlük, egy mandulavágású szemű, barna bőrű fiú táncolt egy csinos, fekete
hajú lánnyal. Hermione Harry és Ron közé furakodott, hogy megnézze magának a táncolókat.
- Nahát, Zambini és Parkinson?! – meresztett rájuk nagy szemeket.
Összenéztek, majd jó hangosan felnevettek, maguk sem tudták miért. Nem tellett bele sok
idő, s már a legapróbb dolog is elég volt hozzá, hogy Ron az asztalt csapkodva röhögjön,
Harry meg a szemét törölgesse – a hangulat feloldódott, s felelevenítették a régi szép napokat,
kezdődően az Umbridge elleni szervezkedésük minden vidám részletével, majd lassan, ahogy
az este haladt tovább, a zenekar befejezte a koncertet, s a harsogó, vadabb számokat

64
felváltották a lassú slágerek. Ezzel együtt az asztaltársaság is megemlékezett a halottakról,
ittak Fred és Colin Creevy emlékére, anekdotákat meséltek egymásnak – aztán Dean az asztal
túlsó feléről Harrynek szegezett egy kérdést:
- Elmész majd a Durmstrangba, Harry?
Harry félrenyelte az italt, és prüszkölve köhögött, mert egy kissé meglepte ez a kérdés.
- Mi a csudáért mennék én oda? – kérdezte, miután abbahagyta a köhögést.
- Hát a Tusa miatt! – világosította fel Seamus. – Biztos meghívják a korábbi bajnokot… -
majd Harry meglepett arcát látva hozzátette: - Nem olvastad a mai újságot?
Harrynek rémlett valami, mintha Hermione mondta volna neki még a délelőtt folyamán,
hogy a Reggeli Prófétában írnak a Tusáról.
- Valahogy… megfeledkeztem róla – nézett röstelkedve Hermione, aki inkább semmit se
szólt, csak a fejét csóválta, és hörpintett a whiskyből.
- Szóval, mit írt a Próféta? – nézett körbe mindenkin Harry.
- Semmi különöset, csak hogy várják októberben a diákokat mindegyik suliból –
magyarázta Dean, miután Neville kihozta az újabb kör italt. – Megint minden úgy lesz, mint
öt éve.
Ginny megköszörülte a torkát.
- Azért reméljük, nem minden lesz úgy…
Erre senki nem szólt semmit, csak csendben iszogattak, míg Harry újra meg nem törte a
hallgatást.
- Szóval a Durmstrangban lesz a Tusa?
Neville bólogatott. Harry közben megfogadta, hogy semmi pénzért be nem teszi oda a lábát.
- Egy ideig úgy volt, hogy a Beauxbatons-ban rendezik – szólt közbe Parvati, fogai közt egy
szívószállal. – Volt valami balhé, ugye, Padma?
- Aha – bólogatott ikertestvére. – A Durmstrang nem akarta megrendezni a Tusát.
Ron és Harry érdeklődve összepillantott.
- És miért? – kérdezte Ron.
A lányok megvonták a vállukat, de Dean válaszolt – a fiú jobb kedvre derült, mikor Luna is
visszaült hozzájuk az asztalhoz, faképnél hagyva táncpartnerét.
- Az új igazgató keverte meg a dolgokat. Tudod, Karkarov utódja. Állítólag egy igazi
seggfej…
- Nagyobb, mint Karkarov? – vonta fel a szemöldökét Cho.
Ez után percekig csak Karkarovról és a halálfalókról folyt a szó, többek közt Malfoyékról,
meg Monstróról, akik megúszták Azkabant, és a többi mardekárosról. Jó hangosan
kibeszélték Pansy Parkinsont és Blaise Zambinit, akik nem messze tőlük táncoltak egy lassú
számra, s hangosan kiröhögték őket, mikor látták, hogy Pansy sírva fakad, pofon vágja
táncpartnerét és kirohan az ajtón.
Mikor ráuntak erre a témára, régi évfolyamtársaikról beszélgettek. Ekkor vette észre Harry,
hogy a DS-társaságból még egy valaki hiányzik.
- Lavender hogy van? Hogy-hogy nem jött el?
Egy pillanatra mindenki ránézett. Hermione megrúgta a lábát az asztal alatt, mire Harry
feljajdult. Ginny egy húzásra kiitta whiskyje maradékát, és karon ragadta Harryt.
- Gyere táncoljunk!
Harrynek nem állt szándékában ellenkezni, bevonultak a tömegbe, a hatalmas táncparkett
közepére. Harry szorosan magához húzta Ginnyt, egyik kezét a hátára, másikat a fenekére
csúsztatva, s lassú táncba kezdtek a zene ütemére. Harry boldognak és nyugodtnak érezte
magát, ahogy az elmúlt hónapokban mindig, s mely nyugalom csak a látomás miatt szakadt
meg újra.

65
Elhessegette ezeket a gondolatokat, nem akart másra gondolni, csak a lányra a karjaiban.
Azon vette észre magát, hogy halkan szuszogva lélegzi be a finom virágillatot, mely Ginny
hajából áradt.
Mások is követték a példájukat, Neville menyasszonyával, Seamus a két Patil lánnyal, Lee
Jordan pedig Angelina Johnsonnal kapaszkodott össze, Dean pedig addig győzködte Lunát,
míg a lány belegyezett egy táncba. Voltak, akik lassan elbúcsúztak, s hazaszállingóztak, mint
Cho és a többi hollóhátas, Ron és Hermione pedig elbújtak egy sötét sarokban.
Az éjfél már rég elmúlt, de a négy jó barát csak hajnali négy tájában tudta rávenni magát a
távozásra, s ők is elbúcsúztak mindenkitől.
- Mért volt baj, hogy megkérdeztem, mi van Lavenderrel? – fordult Harry Hermionéhoz,
mikor újra kint voltak a hideg éjszakában. Fűtötte ugyan a vajsör és a lángnyelv whisky,
mégis nem győzött csodálkozni, mennyire lehűlt a levegő.
Hermione nagyot sóhajtott, s közben igyekezett megtartani Ront, aki egyik kezével a
vállába csimpaszkodott, másikkal pedig egy vajsörös üveget lóbált.
- Harry, Lavender nem igazán mozdul ki otthonról többet… - csóválta a lány a fejét. Majd
Harry értetlen arcát látva, hozzátette: - Nem hallottad, mi történet vele? Greyback
megtámadta, amikor zajlott a csata. Az arca… teljesen…
Harry nem akart többet hallani róla. Kezével legyezgetett a lány orra előtt, mintha egy
bosszantó legyet akarna elhessegetni, és elszaladt előre. Ritkán ivott, ezért nem igazán volt
hozzászokva jelenlegi állapotához. Ginny utána rohant és hátulról ráugrott, mint valami
macska az egérre. Hallották, ahogy Ron hány egyet mögöttük, Hermione pedig egyre nagyobb
élvezettel szidja.
Egy darabig csak össze-vissza sétálgattak a rakparton, Harry kétszer is majdnem beleszédült
a folyóba, amitől csak Ginny mentette meg. Végül Hermione megunta a két fiú áldatlan
állapotát és pálcáját a homlokukhoz tartva egy varázsigét mormolt. Harry meglepve
tapasztalta utána, hogy látása kitisztult, s járása is újra normális lett.
- Ti is érzitek, milyen hideg van? Idén se lesz vénasszonyok nyara – jegyezte meg Ginny
dideregve, s átölelte magát karjaival. Harry átkarolta a vállát, és közelebb húzta magához.
- Te még nyáron is két takaróval alszol! – vágta rá Ron, húga kijelentésére.
- Nem t-tehetek róla, hogy fá-fázós vagyok… - vacogta a lány, egészen hozzábújva
Harryhez. A fiú is érezte, mennyire reszket Ginny a hidegtől, s ahogy az ujjaira pillantott,
látta, hogy kissé elkékültek. Ennyire azért nincsen még zimankó, gondolta, s előhúzta
pálcáját, hogy meleg levegőt fújjon a lányra.
- Tényleg nagyon hideg van – mondta Hermione is, Harry pedig hallotta, ahogy Ronnak
előbbi kijelentése ellenére kocognak a fogai.
- Hoppanáljunk haza gyorsan – javasolta Ginny, túlkiabálva egy felboruló kukát, ami
mindannyiukat megijesztette. – Nincs kedvem megfa-fagyni séta közben, akármilyen szépek
is a csillagok.
- Rendben, tűnjünk innen… különben sincs egy árva csillag se az…
- DEMENTOR! – ordította el magát Harry, s abban a pillanatban megsuhintotta pálcáját.
Ginny, Hermione és Ron még csak próbálták felfogni, hogy mi történik, mikor a mellettük
lévő sikátorból egy fekete lepelbe burkolt, oszladozó kezű, borzalmas rémálomszerű alak
úszott ki, hörgő hangon lélegezve.
A szarvas alakú patrónus méltóságteljes szökkenéssel ugrott elő az ezüst füstfelhőből, ami
Harry pálcájából robbant ki, s agancsaival megcélozta a dementort ott, ahol a szíve lehetett. A
fekete lény fürgén elsiklott a patrónus elől, erejével szerteszét dobálva a kukákat és
kartondobozokat, s máris Harry mögé került, egyenest három barátjával szembe.
Ron nem volt olyan állapotban, hogy villámgyorsan előrántsa pálcáját, így jobb ötlet híján
hozzávágta a vajsörös üveget a dementorhoz. Az üveg a mellkasán találta el a lényt, s úgy tűnt
el a sötét lepel redői közt, mintha egy fekete lyuk szippantotta volna be.

66
 - Ron, vigyázz! – kiáltotta rémülten Hermione. Ekkor már neki és Ginnynek is a kezében
volt a varázspálca, s próbálták megidézni patrónusaikat, ami azonban nem ment túl jól –
Ginnynek csupán egy gomolygó ezüstfelhő jött elő, Hermione varázslata pedig hatástalan
maradt.
- Menjetek onnan! – kiabálta Harry, s intett a szarvasnak, ami erre megfordult és újra célba
vette ellenfelét.
A csillogó patrónus villámgyorsan vágtatott el Harry mellett, agancsával a dementornak, a
sötét lény azonban úgy tűnt el a fekete éjszakában, hogy Harry egyik pillanatban még látta, a
másikban pedig már nem.
Ilyesmit még soha sem látott. Hogy egy dementor ilyen gyorsan mozogjon egy patrónus
jelenlétében, ami látszólag semmilyen hatással nem volt rá, ez újra jeges félelemmel töltötte
el, s most kezdte csak érezni a dementor kétségbeejtő erejét.
Aztán rögvest újra lecsapott. Látszólag megkerülte őket a raktárépületek mögött elsuhanva,
hangtalanul, útját csak a szerteszét buruló kukák jelezték, s máris megjelent Harry háta
mögött. Úgy tornyosult fölé, mint valamiféle borzasztó, fagyos óriás, rothadó kezével
megragadta Harry állkapcsát, s felfelé feszítette a fejét, fekete űrként tátongó szája elé…
- Expecto Patronum! – kiáltotta Ginny, s fényes sörényű, kecses ló ugrott ki pálcája
végéből, épp, mikor Harry szarvasa semmivé foszlott.
A ló felágaskodott, mellső lábaival fenyegetően kapálva a dementor felé, ami azon nyomban
eleresztette Harryt, majd újra elsuhant, ezúttal az öreg kikötői daru felé. Harry a földre zuhant,
bokája csúnyán megfájdult, de nem törődött vele, a pálcáját kereste, amit kiejtett kezéből.
- Harry, Harry! – szólongatta Hermione és Ginny, akik odarohantak hozzá, és talpra
segítették.
- Jól vagyok… - motyogta, a messzi sötétséget kémlelve. – Mi van Ronnal?
- Itt vagyok! – jött a felelet, mielőtt a két lány válaszolhatott volna. – Láttátok ezt? Mi a fene
volt ez? Még nem láttam ilyen dementort…
Ron egy halom szemét közül mászott ki, ahová beesett. Hermione most neki segített felállni,
s Harry és Ginny is odamentek hozzá. Négyen négy felé tekintettek, világító pálcájukkal a
fagyos rakpartot pásztázva, bármilyen mozgást figyelve.
- Én azt mondom, tűnjünk innen, amíg nem késő! – javasolta Ron, s Harry kénytelen volt
egyet érteni vele. – Hoppanáljunk, most!
- Rendben, fogjátok meg a kezem – szólt Hermione remegő hangja Harry háta mögül.
Hátra nyúltak szabad kezükkel és összekapaszkodtak, majd vártak. Majdnem elengedték
egymást ijedtükben, mikor az ócska, rozsdás daru fülsértő csikorgással, csattogással
megroggyant, kicsavarodott és borzalmas robajjal beledőlt a vízbe, összezúzva a stéget és egy
kis halászhajót.
- Jaj istenem! – sikkantotta Hermione. – Ez ő volt?
- Biztosan, de mire várunk már?! – förmedt rá Harry, ugyanis mindhárman a lánytól várták,
hogy vezesse őket a hoppanálásban, tekintve, hogy ő volt köztük a legjózanabb.
- Én próbálom, de nem megy! – sírta Hermione, s újból megszorította a kezüket, de most
sem történt semmi.
A távolban kiáltás harsant – a daru leszakadása másoknak is feltűnt. Harry reménykedett
benne, hogy a Megfojtott Macskában lézengő több száz varázsló is kirohant a zajra.
A dementor feltűnt a daru romjai előtt lebegve centikkel a föld fölött, nem rontott rájuk, csak
mozdulatlanná dermedt. Ekkor nagy pelyhekben szállingózni kezdett a hó, s ahogy Harry
felnézett a csillagtalan égre, sötét fellegeket látott a magasban.
- Próbáld jobban – mondta Ginny remegve, s nyelt egy nagyot.
Szavait egyszerre furcsa, gonosz nevetés szakította félbe, melytől mind a négyen
összerezzentek félelmükben.
- Az nem fog menni… - susogta egy mély, rekedt hang a hideg éjszakában.

67
 Harryék ösztönösen a hang felé fordultak, pálcáikat egy irányba szegezve, megfeledkezve a
dementorról. A legközelebbi raktárépület árnyékából taláros alak lépett elő, varázspálcát
szegezve Harryékre.
- Dehoppanálás-gátló – motyogta Hermione, megértve kudarcuk okát.
- Úgy bizony, Granger! – válaszolta a férfi, meghallván a lány suttogását, amit még Harry is
alig értett. Az ismeretlen közben lassan lépkedett feléjük, az egyetlen égve maradt utcai lámpa
fénye vibrálni kezdett, aztán kialudt, ahogy a varázsló elment alatta. Most már az egyedüli
világosságot négyük pálcájának fénye, s valami más szolgáltatta… valami kékes ragyogás,
ami úgy tűnt, mintha a férfi fejéből áradna.
Ron megköszörülte a torkát.
- Ki vagy? – kiáltotta feléje magabiztosnak szánt hangon, ami nem sikerült igazán
meggyőzőre. – Miért támadtál meg minket?
Harry szájából vette ki a szót – egyértelműnek tűnt ugyanis, hogy a dementort az idegen
szabadította rájuk, s most azért várakozik még mindig mögöttük, türelmesen, mert
megparancsolták neki.
- Hogy ki vagyok, az nem számít – jött a válasz, s vele együtt egyre közelebb jött a férfi is.
Hermione kezében remegett a pálca, Harry hunyorogva bámult a varázslóra. Valami nem
volt rendben az arcával. A szemével, gondolta. A szeme volt olyan furcsa, olyan kékes…
- Csak az, amit kérni akarok tőletek – tette hozzá az ismeretlen.
Már csak pár lépésre volt tőlük, mikor megállt.
- Hát elég fura módját választottad, hogy…
Ronba beléforrt a szó. A pálcák fénye megvilágította a férfit, s láthatták arcának minden
apró részletét. Haja hosszú, derékig érő egyenes volt, s fekete, akár Harryé. Függönyként
keretezte arcát, mely a leghihetetlenebb ábrázat volt, amit életükben láttak. Hosszúkás
arcvonásai alapján jóképű fiatalember volt, nem lehetett több huszonöt-harminc évesnél, ezt
azonban nehéz volt megállapítani, mert bőre mindenhol egyenletes mélykékre színeződött.
Egyedül fogai voltak fehérek, két szemfoga hosszan megnyúlt, kilógva ajkai közül.
De a szeme volt a legborzasztóbb.
Izzón ragyogott, mint két csillag a nyári égbolton, olyan fényesen, olyan lángolón,
valósággal delejezte az embert. Eltűnt a szemfehérje, a szivárványhártya, a fekete
szembogara, lámpásként égett az egész. Csak úgy sütött azokból a szemekből a
természetfeletti erő, melytől Harry tarkóján felállt a szőr, és libabőrős lett a karja. Korábban
csak egyetlen ember miatt érezte így magát, de annak a szemei vörösek voltak…
- Mi…? – nyögte Ron. Harry és a lányok egyelőre egy szót sem bírtak szólni a
megrökönyödéstől.
A kék bőrű ember Ron felé fordult, érdeklődő tekintettel arcán.
- Mi…
- Parancsolsz?
Ron nyelt egyet.
- Mi a franc vagy te? – mondta ki végül.
A démoni alak felemelte bal kezét, és mutatóujjával rosszallóan integetett.
- Ejnye – ciccegett tréfálkozva. – Hallottam, hogy nem az udvariasságodról vagy híres,
Ronald Weasley, de ennél azért nagyobb tiszteletet vártam volna azok után, hogy
megmentettem az életedet.
Ron csak hápogott, és Harry és Hermione se találtak szavakat.
- Megmentette? – hüledezett Ginny. – Mi van?!
A kék bőrű nem akart több szót vesztegetni erre, mert elfordult Rontól, s most a két lányt
vette szemügyre.
- Épp ezért tartok igényt a szolgálataitokra egy keresésben – jelentette be teljesen
természetes hangon, mintha azt mondaná, hogy meghívja őket vacsorára.

68
 - Mit akarsz tőlünk? – kérdezte Harry a lényegre térve, pálcáját kissé magasabbra emelve a
kék férfi arcába. Amaz csak egy villanó pillantással jelezte, hogy észrevette a mozdulatot.
- Másfél éve megöltél valakit, akit úgy hívtak: Voldemort – kezdett bele a varázsló, pálcáját
lazán tartva maga előtt. Harry és Hermione összepillantottak.
- Vele együtt buktak el a szolgái. Néhányuk még él… - folytatta a kék bőrű ember. – Tudni
akarom, hol vannak. Hová menekültek. De ehhez tudnom kell valami mást…
Mind a négyen pattanásig feszült idegekkel figyeltek.
- Meg kell tudnom, hol van Voldemort búvóhelye.
- Azt könnyen megmondhatom neked – szólt Harry megkönnyebbülten, mivel arra
számított, valami sokkal nehezebbet kér majd tőlük a varázsló. – Voldemort a mugli apja
házában bujkált, amikor visszajött…
- Nem, nem – vágott a szavába a férfi. – Nekem nem arra a házra van szükségem, ahol
legyengülten, félholtként vegetált… ahol gyáván meghúzta magát, mint valami patkány… -
hangjából most szinte sütött a harag és düh, ahogy Voldemortról beszélt. Abbahagyta a
járkálást és végig járatta lángoló tekintetét a négy fiatalon.
- Azt a házat keresem, amit az otthonának tartott. Egy hely, ahol a háború alatt élt, aludt,
evett. Az otthonát…
Hermione a fejét rázta, mire a kék bőrű ránézett. A lány ettől kicsit megrettent, s hangja
megint félve csengett:
- Vo-Voldemortnak nem volt olyan… - cincogta. – Mindig má-másnál volt. Mindig máshol
tartották a találkozóikat.
- Igen – helyeselt Harry is, megfeledkezve egy pillanatra a fennálló helyzetről. – Többször
is találkoztak a Malfoy-birtokon.
- Nem – tiltakozott nyugodtan a varázsló, s tett egy lépést feléjük. Hermione ösztönösen
közelebb húzódott Ronhoz. – Voltam a Malfoyok házában, és nem volt ott, amit keresek. Volt
neki egy háza. Egy elrejtett ház, amit senki se árulhatott el senkinek. Azt akarom, hogy
megkeressétek nekem ezt a helyet.
- Mért nem keresed meg saját magad? – bátorodott fel Ginny.
Meglepetésükre a kék bőrű felnevetett.
- Komolyan kérdezed, Weasley? – gúnyolódott. – Azt mondod, sétáljak be a Mágiaügyi
Minisztériumba, és kérdezzem ki az elfogott halálfalókat? Biztosan segítőkészek lesznek…
Nem, ez a ti dolgotok lesz.
A két lány nem volt elragadtatva.
- Felejtsd el! – csattant fel Hermione, mielőtt még Harry vagy Ron szólhatott volna. Harry
ugyanis azt tervezte, hogy beleegyezik, és segít a kék bőrűnek, aki úgy tűnt, nem igazán
kedvelte a sötét nagyurat. – Mi már abbahagytuk ezt!
- Nem vagyunk a szolgáid! – tette hozzá Ginny is dühösen.
- Ginny… – szólt rá Ron óvatosan.
A kék bőrű megint elnevette magát.
- Nem hagytam nektek választási lehetőséget, bogaraim – susogta gonoszul. – Talán egy kis
ösztönzés nem árt…
Mind a négyen egyenest az arcának szegezték a pálcáikat, nehogy esélye legyen megátkozni
őket, de a varázsló nem mozdult, csak elvigyorodott. Vámpírszerű fogai fenyegetően villogtak
a pálcafénynél.
Ekkor újabb hang hallatszott az éjszakában. A dementor hörgésébe, az autók távoli zajába,
az emberek messzi kiabálásába és a víz csapdosó hangjába valami más is vegyült: lassú,
csoszogó hang.
A kék bőrű ember válla fölött elpillantva, Harry két újabb közeledő alakot pillantott meg
ugyanannak a raktárnak az árnyékából, ahonnan a varázsló is kilépett. Messziről

69
felismerhetők voltak beteges mozgásukról, tántorgásukról, s az átható hullaszagról, ami
körüllengte őket.
- I-inferusok…! – suttogta borzongva Ginny.
Hermione azonnal meglegyintette pálcáját, melynek végén fenyegető lángnyelv gyulladt. A
varázsló kinevette.
Érezték, ahogy a jeges hideg közelebb úszik hozzájuk, mint valamilyen prédára leső rém, s
ahogy a gerincén végigkúszott a félelem, Harry megértette, és megpördült.
A dementor alig egy lépésre volt tőlük, föléjük magasodott, s hörögve lélegezni kezdett.
Hermione pálcáján kialudt a tűz. Az inferusok, akik megtorpantak a tűz látványától, most újra
engedelmeskedtek gazdájuk parancsának és közelebb csoszogtak hozzájuk.
- Nem kell félnetek tőlük – mondta a kék bőrű ember. – Ha azt teszitek, amit mondtam,
békén hagynak titeket.
A két inferus megállt mellette, s most az ő arcuk is láthatóvá vált.
- Uramisten! – kapta a szája elé a kezét Hermione.
Harryt a rosszullét kerülgette, mikor felismerte az egyik élőhalottat.
- Monstro… - nyögte Ron, hitetlenkedve csóválva a fejét. – Mit műveltél vele?
Volt évfolyamtársuk borzalmas állapotban volt: szemei kifehéredtek, üresen bámult bele a
világba, bőre oszladozni kezdett, haja összetapadt csimbókokban lógott a fejéről.
- Nem értem, mit csodálkozol – szólt őszintén a varázsló. - Halálfaló volt, s ha az emlékeim
nem csalnak, meg akart titeket ölni. Nem érdemelt kegyelmet. Most is azt teszi csak, amit
előtte: szolgál. Mint egy kutya. Erre való, nem?
Harry borzongva hallgatta a kegyetlen szavakat. Azt elmondhatta magáról, hogy nem fél a
haláltól, de a halál ezen módjától még mindig kirázta a hideg, valahányszor eszébe jutott
Voldemort barlangi tava, és a benne lakó halott testek látványa.
- Te nem vagy normális! – köpte dühösen a szavakat, megfeledkezve korábbi
elhatározásától, hogy megkeresi Voldemort házát.
A kék bőrű arcáról most először tűnt el a derűs jókedv, s adta át helyét az agresszív dühnek.
Világító kék szemei összeszűkültek, szája vicsorba rándult.
- Így is jó! – vetette oda. – Saját magtoknak köszönhetitek!
Még be sem fejezte a mondatot, de pálcát tartó keze villámgyorsan felemelkedett, s
lecsapott. A varázspálca végéből lila tűz robbant ki, s négy hosszú lángnyelvre oszlott,
melyek négy célpontot találtak maguknak.
- Protego! – kiáltotta Harry, s a láng szertefoszlott a körülötte és Ginny körül megjelenő
pajzson, de Ront és Hermionét nem tudta megvédeni.
Barátai nem voltak elég gyorsak, s a lángok elérték őket, körbevették a testüket, tetőtől
talpig, hosszú gyűrűkbe csavarodott a tűz. Pár pillanatig csak megrettenve álltak, majd lassan
felemelkedtek a földről. Harry és Ginny tehetetlenül nézték, ahogy Ron és Hermione körül
áramlanak a lánggyűrűk.
- Engedd el őket! – ordította Ginny a kék férfi arcába, de az ehelyett rájuk támadt.
- Capitulatus! – kiáltották mindketten, de a varázsló könnyű szerrel kivédte mindkét átkot, s
mielőtt még észbe kaphattak volna, őket is eltalálta egy-egy fénysugár.
Harry érezte, ahogy egy vad erő elrepíti messzire, és egy halom ládára zuhan. Felkiáltott a
beléhasító fájdalomtól, s egy darabig csak csillagokat látott.
- Gin… Ginny! – kiáltotta hanyatt fekve a földön, megrémülve, mikor hallotta a második
puffanást és a tűz felcsapó hangját.
Nem tudott másra gondolni, mint hogy mi történhetett Ronnal, Hermionéval és Ginnyvel.
Pálcája messzire eshetett, de erőt sem érzett magában, hogy megkeresse, mikor látta, a
spirálisan feléje kanyargó lángnyelvet, mely őt is körbevette és kissé felemelte a földről.

70
 Nem érzett fájdalmat, akkor sem, mikor a tűz eltűnt a mellkasában, csak azt érezte, ahogy az
erő elengedte, s ő visszazuhant a ládák pozdorjává zúzott maradványaira. Mikor újra képes
volt kinyitni a szemét, a kék bőrű embert látta meg, ahogy előtte tornyosul.
- Egy hónapot kaptok – szólt Harryhez. Arca árnyékba burkolózott, csak démoni kék szemei
világítottak. – Nem véletlenül választottalak ki titeket. Ti meg tudjátok találni azt a helyet.
Ekkor hirtelen leguggolt Harryhez, aki moccanni sem bírt a hátában lüktető fájdalomtól.
- Tudom, hogy te is meg akarod találni azt a házat, Harry Potter – folytatta. – Ugyanazt
akarod, amit én… Hogy mindegyikük megkapja, ami jár nekik. Te is ezt akartad mindig,
nem? Ez az, amit akarsz…
Hiába hajtogatja, attól még nem fogja elhinni, gondolta magában Harry.
- Ne feledd, egy hónap, és az időtök lejár… De egy hónap nektek elég is lesz! – mondta
magabiztosan, s felállt, majd megfordult. - Hamarosan újra találkozunk. Vagy így, vagy úgy.
Ajánlom, siessetek. Fogy az időtök.
Mire Harry összeszedte minden erejét, és ülő helyzetbe tolta magát, már csak a puffanó
hangot hallotta, s a kék bőrű ember és az inferusok köddé váltak, a dementort pedig elnyelte a
sötétség. A hideg visszahúzódott.
Ezzel együtt, mintha valami buborék pukkanna ki, ami eddig elrejtette őket a kíváncsi
szemek elől, hirtelen kiabáló emberek sokasága tűnt fel a rakparton, az összedőlt daru körül.
Egy-két lelkiismeretes varázsló hozzálátott, hogy megjavítsa a szerkezetet.
- Nézzétek, ott! – ordította valaki.
- Ginny…! – nyögte Harry erejét megfeszítve, s felállt, de máris megbánta, mert a
mellkasába égő fájdalom mart, mint valami tüzes marok, ami a szívét és tüdejét szorítja.
- Hívja valaki az aurorokat! Gyorsan, mire vártok már? – hallotta egyszerre Neville rémült
kiabálását a tömeg zajongásán keresztül.
Harry közben odatántorgott Ginnyhez, s felsegítette, majd együtt Hermionéhoz
támolyogtak, aki elvesztette eszméletét.
- Ugye ti is láttátok, hogy egy kék bőrű pofa támadt ránk? – kérdezte tőlük Ron hanyatt
fekve, kába tekintettel az eget bámulva.
Igenlő hümmögés és fájdalmas nyögés volt a válasz. Ron sóhajtott, majd lassan
négykézlábra támaszkodott, és hányt egyet.
- Ugh… Akkor mégsem a pia volt az oka…

71
 - Hetedik fejezet -

Korom és dér
- Mondjátok el szép sorjában, hogy mi történt!
Ezt Harry már negyedszerre hallotta azon a reggelen, s már nagyon unta a folyton ismétlődő
kérdést. Legelőször a helyszínre siető auroroknak és amneziátoroknak kellett elmondaniuk
megtámadásuk körülményeit – utóbbiakra szerencsére nem volt szükség, mert egyetlen mugli
sem tartózkodott a rakparton. Másodjára a minisztériumba siető halálra vált arcú Mr és Mrs
Weasley tették fel nekik a kérdést, harmadjára pedig Dawlish, akit az ügyeletes éjszakai
őrvarázsló riasztott fel álmából, s borostásan, pizsamában és papucsban jelent meg a
minisztériumban, harsány röhögést kiváltva az öreg Proudfootból, aki a helyszínre érkezők
között volt.
Már felkelt a nap, s vele együtt London is ébredezett, a hajnalban munkába induló muglik és
varázslók zaja betöltötte a várost. Bágyadt napfény áradt be a megbűvölt ablakokon, s Harry
elnyomott egy ásítást. Ő, Ginny, Hermione és Ron a miniszter dolgozószobájában ültek négy
kényelmes karosszékben, mögöttük pedig mint a strázsák, úgy álltak Mr és Mrs Weasley, és
Dawlish.
- Elmondtuk már, Kingsley – szólt fáradtan Ginny, félig Hermione vállának dőlve. –
Kijöttünk a Macskából, aztán jött az a dementor…
- Nem sokkal utána meg jött ő – folytatta húga helyett Ron, hasonlóan fáradt hangon. – És
akkor rá akart venni minket, hogy keressük meg Voldemort régi búvóhelyét.
A miniszter felemelkedett a díszesen faragott, kecskelábú székből, magas alakja csaknem
betöltötte a szobát. Harrynek el kellett ismernie, hogy Kingsley Shacklebolt sokkalta
tiszteletet parancsolóbb jelenség, mint elődei.
- Azt akarta, hogy keressétek meg a Denem-házat? – kérdezett vissza megnyugtató, mély
basszus hangján.
- Nem – szólalt meg először Hermione a kikérdezés folyamán. Harry látta rajta, hogy
megviselte a találkozás a kék bőrű emberrel. – Azt mondta, nem az a ház kell neki.
- Azt mondta… – vette át a szót Ron, s bátorítólag megölelte barátnőjét -, hogy egy másik
házat keres. Ahol a háború alatt rejtőzött Voldemort.
Harry látta, ahogy Kingsley összepillant Dawlishsal és Weasleyékkel.
- Tudsz efféle helyről? – kérdezte Mr Weasley a minisztertől.
- Nem, semmilyen állandó búvóhelyről nem tudunk – jött a válasz. – A halálfalókat
részletesen kikérdeztük, de nem beszéltek olyan házról, ahol a nagyúr huzamosabb ideig
tartózkodott volna.
Harry egy darabig nem figyelt rájuk ezután – kellemetlen, égető fájdalmat érzett a
mellkasában, ott, ahol a tűznyelv-szerű átok eltalálta. Kezével dörzsölgette fájós mellkasát. A
támadás után egy képzett gyógyító azonnal tüzetesen megvizsgálta őket, de semmiféle
maradandó sérülést vagy átkot nem tapasztalt rajtuk. Arra, mikor Harryék megemlítették a lila
színű tüzet, mely felemelte őket, egyszerűen csak megvonta a vállát, és kifejtette, hogy sosem
hallott még ilyenről. Harry biztos volt benne, hogy az átok miatt fáj a mellkasa, s kíváncsi volt
rá, vajon barátai is hasonlóan éreznek-e.
- Dawlish! – váltott egy pillanat alatt hivatalos hangnemre a miniszter. – Maga és Proudfoot,
tegyenek félre minden egyéb ügyet, adják át Gawain Robardsnak, ő majd mindent elrendez –
és foglalkozzanak ezzel az esettel. Világos?
Dawlish bólintott és kiviharzott a szobából. Kingsley nagyot sóhajtott, végigsimított
kopaszra borotvált fején.

72
 - Ti pedig elrejtőztök az Odúban – mondta feléjük fordulva, ami általános felháborodást
váltott ki Harryék körében, s egymás szavába vágva kezdtek beszélni:
- Nem maradhatunk otthon!
- A minisztérium…
- A bolt…
- Elég! – vágott közbe a miniszter, mindkét kezét feltartva. A négy fiatal duzzogva
elhallgatott. – Nem érdekel, hogy nem tetszik, a biztonságotok a legfontosabb. Ha valami
őrült vadászik rátok, nem engedhetjük meg, hogy őrizetlenül kószáljatok…
- Persze, mert biztos ránk törne az Auror Parancsnokság közepén – jegyezte meg epésen
Ron.
- Otthon maradtok, elrejtőztök, az Odúra pedig visszakerülnek a régi védőbűbájok… -
jelentette ki Kingsley ellentmondást nem tűrő hangon, majd felpillantott Mr Weasleyre. –
Egyet értesz, Arthur?
- Hogyne.
Miközben Kingsley és a Weasley szülők átbeszélték az Odú védelmét, Ginny és Hermione
pedig karba tett kézzel dühösen bámultak maguk elé, Ron odahajolt Harry füléhez.
- Most már tuti, hogy nem rá szavazok… - súgta neki.
Harry azonban megköszörülte a torkát, s megvárta, amíg a beszélgetők végre rá néznek.
- Mi lenne – kezdte -, ha bujkálás helyett inkább azt tennénk, amit a kék bőrű mondott:
megkeresnénk Voldemort házát.
Hermione és Ginny is ránéztek, végül Mr Weasley volt az, aki megszólalt.
- Mondtuk már, Harry – csóválta a fejét jóindulatúan. – Nem volt saját háza V-
Voldemortnak… - hangja még mindig megremegett a név kiejtésétől, de Harry ezt is
javulásnak tudta be. Mr Weasley idegesen elnevette magát. – Hogyan is lett volna? Sosem
hagytak rá házat, és sosem volt egy helyen. Igaz, szívem? – nézett feleségére.
Mrs Weasley még mindig zaklatott állapotban volt azóta, hogy éjnek évadján felzavarták
egy olyan hírrel, hogy megtámadták a gyerekeit. Kurtán, szigorúan biccentett, amit Harry
csak nyakát kicsavarva láthatott.
Kezdte feszélyezni ez a helyzet, úgyhogy felkelt a székből, nyugtalanul beletúrt hajába, majd
zsebre tett kézzel járkálni kezdett a miniszteri dolgozószobában, mintha csak a sajátja lenne.
Nem tetszett neki Kingsley makacs tagadása és hozzáállása, bár ezt igyekezett véka alá
rejteni; amióta belépett a varázsvilágba, Kingsley az első mágiaügyi miniszter, akit nem utált.
A korábbi elhunyt miniszterek portréi festett szemeikkel követték mozgását az elvarázsolt
ablakok előtt, Weasleyék pedig újból beszélgetésbe elegyedtek a biztonság kérdéséről.
Amióta csak a kék bőrű megemlítette, azóta foglalkoztatja a gondolat Voldemort
búvóhelyéről; a gondolat befészkelte magát a fejébe, s valamiért úgy érezte, meg kell találnia
azt a helyet. Gondolatban összekötötte a titkos búvóhelyet az ismeretlen csuklyással, aki
álmában tört rá. Azt rögtön kizárta, hogy a csuklyás és a kék bőrű egy és ugyanaz a személy
lenne – a két alak teljesen más érzéseket keltett benne. A kámzsás alak valahogy ismerős volt
számára, a kék bőrű emberhez foghatót azonban még sosem látott.
Megállt s felpillantott a festményekre, s köztük is Rufus Scrimgeour portréjára. Az elhunyt
miniszter szúrós szemei rögtön elfordultak, s szórakozottan piszkálgatta a körmeit.
- A torony!
Harry összerezzent ijedtében.
Hirtelen mindenki elhallgatott a szobában, és Ginnyre bámult. A lány félig felemelkedve
székéből az egyik miniszter portréjára mutatott. Harry odanézett, s azonnal meglátta: a
festmény kék hátterén csillagokkal teleszórt karcsú torony látszott.
- Ginny, szívem… - szólt Mrs Weasley lánya fura viselkedését látva.

73
 A portréalak meglepett, kérdő arccal magára mutatott, majd hátrafordult, mintha azt nézné,
van-e még valaki mögötte. Harry és Ginny röpke pillantást váltottak, majd a lány
megköszörülte a torkát.
- Uram, megkérdezhetem, hogy kicsoda ön? – kérdezte Ginny tiszteletteljes hangon az
olajfestményen látható rizsporos-parókás, bibircsókos öregembertől.
- Hogyne, kis hölgy – bólintott csodálkozva a varázsló. – Wulfrik Artus Selwinus
Dumbledore, szolgálatára.
Harry elfojtott egy döbbent nyögést. Azonnal megértette, mit jelképez a csillagos torony, s
mért nem talált róla semmit a Természetes nemesség -című könyvben: Dumbledore professzor
miatt, mint Voldemort esküdt ellensége, a családja nem szerepelhetett a Black-ekhez és
Malfoyokhoz hasonlók számára írt műben.
- Ginny? Harry? – nézett rájuk minden jelenlévő, s Harrynek nem volt ötlete, hogyan is
magyarázhatná ki magát e furcsa közjátékból.
Szerencséjére Ginny esze élesebben vágott most, mint az övé, ami jelenleg az álom részletei
körül forgott.
- Csak… láttuk valahol… és érdekelt… Ennyi az egész – vigyorgott bele szülei arcába a
lány.
Kingsley megköszörülte a torkát.
- Nos, talán foglalkozhatnánk lényegesebb kérdésekkel is! – jegyezte meg rosszalló
pillantást vetve feléjük. – Mint mondtam, első a biztonság…
Harry nem figyelt oda rá, egyre csak a portrét nézte, aki viszont annyira zavarba jöhetett a
hirtelen támadt érdeklődéstől, hogy kioldalazott keretéből, s nem is bukkant fel újra –
alighanem felkereste egy másik festményét.
Mrs Weasley hazakísérte a négy fiatalt, egy percre se hagyva őket magura. A miniszter
engedélyével zsupszkulccsal utaztak a Mágikus Közlekedésügyi Főosztályról egyenesen az
Odú nappalijába, s jött velük ő maga is. Mint mondta, egyetlen emberére sem bízná a
védőbűbájok felállítását; túl kevés idő telt el Voldemort legyőzése óta, s inkább nem akar
kockáztatni, vallotta be.
Miközben Mrs Weasley és Kingsley a védőbűbájokkal foglalatoskodott, Harry nagy
gondban volt. Próbálta eldönteni, mit is csináljon most.
- Ron, Hermione – szólította meg őket, mikor elhatározásra jutott. – Feljönnétek egy percre
a szobába?
Rögtön bólintottak, mintha pontosan ilyesmire számítottak volna, s egymás után
felszaladtak a lépcsőn, Ginnyvel a nyomukban. Mikor becsukódott mögöttük a legkisebb
hálószoba ajtaja, Harry barátai felé fordult.
- Van valami, amit nem mondtam el.
Ron és Hermione várakozva néztek rá, Ginny idegesen pillantott egyikükről másikukra.
- Mostanában furcsa álmaim vannak… - fogott bele Harry egy nagy lélegzetvétel után.
Szóról szóra mindent elmondott két barátjának, beleértve a merengős incidenst is, amit Ron
hitetlenkedve némán hápogva fogadott, Hermione pedig rosszalló tekintettel az arcán.
Mikor befejezte, másodpercekig egyikük sem szólt egy szót sem, csak ültek és bámultak
egymásra. Ron és Hermione nem volt elragadtatva a történtektől, meglehetősen dühösen és
kissé csalódottan néztek a szemébe.
- Elképesztő vagy, haver, de komolyan! – fakadt ki végül Ron, megelégelve a szemezést.
Harry nem tudta mit válaszoljon.
- Ilyen dolgokat nem mondasz el nekünk, azok után, amin együtt keresztülmentünk? –
csóválta a fejét Hermione, hangjából csak úgy sütött a csalódottság.
Harrynek rosszul esett hallgatnia, sokkal rosszabbul, mint Ron dühös kifakadását, vagy a
válogatott szitkokat, amiket barátja most az orra alatt dörmögött. Hermione arckifejezése

74
Dumbledore-t juttatta az eszébe, s most is azon kapta magát, hogy szégyenkezve nézi a
padlót.
- Sajnálom – nem jutott más az eszébe.
Ginny ekkor finoman a karjára tette a kezét, és mintha csak a fejébe látna, kisegítette:
- Nem akartuk, hogy idegeskedjetek ezen – mondta halkan. – Alig egy éve fejeződött be az
a rémálom, egyszerűen nem akartuk, hogy megint elkezdődjön.
- Attól, hogy nem vesztek róla tudomást, még nagyon is valós – nézett rájuk szigorúan
Hermione. – Azt hittem, ezt nektek nem kell magyarázni.
Erre egyikük sem tudott mit mondani. Percekig csak ültek egymással szemben, s hallgattak;
Harrynek az a gyanúja támadt, hogy Ron és Hermione élvezik, hogy ők szégyenkeznek.
Végül Ron volt az, aki megenyhült.
- És mi volt az a jelenet Kingsley irodájában? – kérdezte tőlük kíváncsian, hangjában már
nem érződött a szemrehányás, s ez hatott is; Harry és Ginny elmondták nekik, hol látták még
a torony-szimbólumot. Alig fejezték be, s Hermione máris felvilágosította őket.
- Ginny, a csillagos torony a Dumbledore-család szimbóluma, benne volt Vitrol
könyvében… - a lány még a gyűlölt újságíró nevének említésétől is kipirosodott a dühtől, s
úgy folytatta, mintha le akarná harapni Harryék fejét. – Azt hittem, tisztában vagytok vele,
hiszen mindannyian olvastuk azt a firkálmányt.
- Szerinted kinek van még itt olyan memóriája, mint neked? – kelt védelmükbe Ron.
- Itt nem a memóriáról van szó, Ron! – replikázott a lány, de láthatóan jól esett neki a
burkolt bók, mert hangjából végre eltűnt a rosszallás. – Dumbledore töltötte ki két évünket,
gondoltam, tisztában vagytok mindennel vele kapcsolatban.
- Vele soha sem lehet tisztában lenni… - dünnyögte az orra alá Harry, a volt igazgató
ezernyi titkára gondolva.
Ron a fejét csóválta, mire mindenki érdeklődve fordult felé.
- Mi az? – kérdezte Ginny.
- Ha a Dumbledore-ok jele a torony, akkor mit keresett Diggoryék házában?
Hermione felvonta a szemöldökét.
- Te láttad a tornyot Mr Diggorynál?
- Harry látta – válaszolta Ron. – Meg persze én is, de nem foglalkoztam vele. Mit keresett a
kandallópárkányba vésve?
Hermione ekkor felpattant az ágyról és a szekrényhez ment; kinyitotta és hosszan keresgélt
az aljában, mialatt Harryék egy szót se szóltak egymáshoz – Harry és Ginny azért, mert a lány
köhécselni kezdett, mire Harry elővarázsolt neki egy pohár hideg vizet (- Olyan száraz itt a
levegő, ti nem érzitek? Nyissunk egy ablakot…) Ron pedig azért, mert kitartóan bámulta a
lehajolva kotorászó Hermione fenekét, s mikor Harry ezt észrevette, úgy tett, mintha csak a
szoba állapotát ellenőrizné, s innentől kezdve mindenfelé forgatgatta a fejét, akár egy keselyű.
- Itt is van – huppant vissza az ágy szélére Hermione, kezében Vitrol könyvével. Felcsapta a
közepénél, az egyik megjelölt oldalhoz lapozott, majd lábaira fektetve a könyvet a többiek
felé fordította.
- Ez az, látjátok? – mutatott egy címerpajzsról készült fotóra, melyen jól látható volt az
ismert szimbólum. Pontosan ugyanaz volt, amit Harry a merengőben, a kandallópárkányon és
Wulfric Dumbledore portréján látott. – Minden aranyvérű családnak van jelképe, mely látható
a címerükön. A Black-eké a vadászebek, a Gomoldoké természetesen a kígyó, a Peverellekét
is ismerhetjük… - bólintott Hermione Harry felé -, nektek meg a vidra… - nézett Ronra és
Ginnyre. – A Dumbledore-oké pedig a csillagos torony.
Hermione körbeadta a könyvet, elolvasták a fotó alatti lábjegyzetet: „A titokzatos Torony,
mely számtalan sötét szövetség jelképévé vált Dumbledore és Gellert Grindelwald végzetes
találkozása óta.”
- Sületlenség – foglalta össze véleményét Harry nemes egyszerűséggel.

75
 - Az – értett vele egyet Hermione, s visszavette a könyvet. – Többek között az ilyen
alaptalan rágalmak miatt pereltem be Rita Vitrolt. De ez most mellékes… - tette hozzá egy
sóhajtással. – A fejezetből kiderül, hogy Dumbledore, miután híres, megbecsült és gazdag lett,
sok házat építtetett, és ezek többségét elajándékozta. Diggoryék nevét nem említi a könyv, de
ez egy lehetséges magyarázata, hogyan került a torony a kandallópárkányra. Vitrol persze
azzal magyarázta, hogy Dumbledore olyanoknak adományozta ezeket a házakat, akik
osztották a mágiáról vallott nézeteit, és ezeken a helyeken tartották a titkos
megbeszéléseiket…
Ginny felháborodottan sziszegett Hermione minden egyes mondata után, Ron pedig
felhorkantott.
-… Vitrol azt hozta ki az egészből, hogy Dumbledore sosem mondott le a nagyszabású
terveiről, hogy megváltoztassa a varázsvilágot, csak Grindelwalddal ellentétben csendesebb
módszert választott, gyáva volt a nyílt háborúhoz…
- Na jó, ezt nem hallgatom tovább! – vágott közbe Ron, és kikapta Hermione kezéből a
könyvet. – Dobd ki ezt a szemetet a kukába, nincs benne egy értelmes mondat sem…
Hermione megragadta a könyv gerincét, hogy visszaszerezze Rontól.
- Nem dobunk ki könyveket a kukába, Ron! – csattant fel a lány. – Ez valóságos bűn!
- Ez a könyv egy rakás sületlenség!
- Én is tudom – mondta Hermione, s rántott egyet a nyomtatványon. – De ha nincs ez a
könyv, a címert se ismertük volna fel…
Ron nem adta fel, s Harry és Ginny élvezettel figyelte a marakodásukat, mely odáig fajult,
hogy Ron is rántott egyet a könyvön, mire a gerince megadta magát, és kihullottak a lapjai. A
páros még jó negyed óráig marta egymást, mialatt Ginny észrevétlenül kisurrant a szobából.
Harry felvette a földről az oldalt, melyen a címerfotó volt, s szórakozottan forgatgatta a
kezében. A lap túloldalán kezdődött a nyolcadik fejezet, melyhez a fényképet is társították. A
fejezet fejléce tükrözte Rita Vitrol mániákus vonzalmát a titokzatos, figyelemfelkeltő címek
iránt, Harrynek azonban semmi kedve nem volt elolvasni belőle egy sort sem. Így csak
visszadobta a „Dumbledore és a Negyedik Torony” című fejezetet a halomba és megpróbálta
lecsillapítani két barátját.
Az elkövetkező napokban a Weasley-család és a Főnix Rendje volt tagjai szinte megszállták
a házat. Gyakorlatilag nem volt olyan perc, hogy Harryéken kívül ne tartózkodott volna még a
házban legalább másik három ember. Legtöbbször Bill, Percy és Charlie voltak itt, de gyakran
benézett Dedalus Diggle és Hagrid is, vállán méretes nyílpuskájával. Mrs Weasley különösen
örült Hagrid jelenlétének, mert úgy érezte, mellette senki sem árthat Harryéknek. Harry és
Ron ebben azért nem volt annyira biztos, de ők is örültek neki, hogy a vadőr meglátogatta
őket.
- Szóval dementor támadt rátok? – brummogta Hagrid, mikor elmesélték neki a történteket.
Barátságos bogárfekete szemei Harryre hunyorogtak.
- Nem a dementor volt a különös, hanem az a kék bőrű ember – válaszolta Harry. –
Elképesztően nézett ki, Hagrid, a szeme világított!
A vadőr nem tetsző hümmögéssel kommentálta barátja szavait.
- Időről-időre felbukkannak ilyen eszementek – mondta. – Olyan mélyre süppednek a
feketemágiában, hogy ki se látszanak belőle… Undorító az összes – vonta le a
végkövetkeztetést, Harry pedig mélyen egyetértett az álláspontjával.
Egy vasárnap reggelen George is beállított, szakadó esőben, de őt a volt Rend-tagokkal
ellentétben nem a titokzatos támadás híre hozta, hanem édesanyja vasárnapi főztje. Mint
mondta, szerinte csak idő kérdése volt, hogy valaki rátámad Harryékre, azok után, hogy –
szava járása szerint – „hazavágták Voldiék forradalmát”. Mrs Weasley csúnyán nézett rá, de
George nem zavartatta magát.

76
 - Szóval egy lila színű tűz vett körbe titeket? – kérdezte, miután Harryék részletesen
beszámoltak az eseményről. Harrynek csak a tűz említésétől is újra megfájdult a mellkasa.
- Hát… az új bombabiztos tomporra szerelhető lángszóró-petárdánknak van lila lángja –
vonogatta a vállát. – Másról nem tudok.
- George, higgy nekem, ha azt mondom: az nem bombabiztos fenékrakéta volt – szólt
Harry.
Ginny és Hermione elnevette magát.
- Majd megkérdezem Abtól, hogy nem hallott-e róla valamit – tette hozzá George. - Sok
mindent mesélnek a betévedő vendégek a kocsmában…
Harry tudta, hogy George Aberforthra céloz, Dumbledore testvérére. Harry maga sem vette
észre hogyan, de a Weasley fiú és az öreg kocsmáros között valahogyan barátság szövődött az
elmúlt egy évben. George gyakran kezdett el így egy-egy történetet, hogy „épp iszogattunk
Abbal a kocsmában, mikor…”, vagy „Ab a múltkor hallotta egy részeg törpétől…” A válasz
többek között kézenfekvő volt: George se veled – se nélküled barátnője, Katie Bell egyéb
állásajánlatok híján Roxmortsban dolgozott egy talárszabászatban, pont szemben Aberforth
kocsmájával, a Szárnyas Vadkannal.
- Ginny, megint bent járt a boltban az a srác, és utánad érdeklődött – szólalt meg hirtelen
George.
Harry felkapta a fejét, mint valami szimatot fogott vadászkopó.
- Miféle srác? – kérdezte.
Ginny elvörösödött, s dühében lecsapta a kakaós bögrét az asztalra, amit a kinti hideg miatt
hozott bátyjának.
- Valami Zabina, vagy mi…
- Zambini! – javította ki Ginny, s mérgesen nézett rá. – Mit akart már megint az a hülye?
Harry élvezettel hallotta a lány hangjából kiszűrődő megvetést. George felnevetett, s mivel
nem volt rajta szokásos napszemüvege, látszott, hogy a szeme nem kacag vele.
- Kérdezte, hol vagy, mikor jössz be dolgozni, ilyesmiket.
Ronnak is legalább annyira nem tetszett a dolog, mint Harrynek, de ellentétben vele, ő ezt
szóvá is tette:
- Mit akar tőled Zambini?
Ginny türelmetlenül ciccegett, és leült közéjük az asztalhoz.
- Folyton zaklat, hogy menjek el vele randizni, vagy menjek fel a lakására… Tiszta őrült a
gyerek. Megmondtam neki, de nem száll le rólam!
Harry és Ron sötét pillantást váltottak, s mindketten eldöntötték magukban, hogy az első
adandó alkalommal ellátják volt mardekáros évfolyamtársuk baját.
- Nem értem mi ütött beléd, húgocskám – tettetett értetlen arcot George. – Férfifalóból
hirtelen apáca lettél? Két éve semmi pasizás…
Harry egyre kényelmetlenebbül érezte magát, hát még akkor, mikor Mrs Weasley
elkuncogta magát.
- Miért nem te pasizol, ha hiányérzeted van? – vágott vissza Ginny George-nak.
- Most komolyan – hagyta figyelmen kívül a megjegyzést a bátyja. – Mi a baj ezzel a Zabi
gyerekkel? Nekem jó fejnek tűnik…
Ron olyan hangot adott, mint a padlásszellem, ha unatkozik és veri a csöveket.
- Mardekáros… – szólt közbe Harry halkan, két köhintés között.
- Ja, akkor visszavonom – változtatott George a véleményén, majd nagy szigorúan felemelte
mutatóujját. – Ginny, megtiltom, hogy a közelébe menj annak a fiúnak!
A lány most már kezdett kijönni a sodrából.
- Aha! – tette csípőre a kezét mérgében. – Szóval, ha mardekáros, akkor már nem is igazi
ember, mi? Tudod, mit, George? Azt hiszem, tényleg megér egy próbát Blaise Zambini… (itt
lopva Harryre kacsintott).

77
 Ron és bátyja felhördültek. Hermione csak nevetett rajtuk, kitekintve a Házimanó-
korlátozási intézkedések -című vékonyka, régi kötet mögül. Ron csúnyán nézett rá, mire a
lány visszafordította figyelmét az olvasásra.
- Szerintem beteg ez a lány! – jelentette ki szakértően George, miután megérintette húga
homlokát. – Anya, rendesen eszik? Biztos valami szörnyű kór érte el…
- Vagy csak meghalt a bátyám.
Mihelyt kimondta, abban a pillanatban látszott, hogy máris visszaszívná. George arcáról
olyan gyorsan tűnt el a vigyor, mintha Ginny pofon csapta volna. Harry azt is látta, hogy a
szennyeskosárral bíbelődő Mrs Weasley sápadt lett, mint a fal. A jókedv úgy tűnt el egy
pillanat alatt, mintha visszatért volna a rakparti dementor.
Egyetlen szót sem beszélgettek tovább, még ebéd alatt sem, mindenki gyászos némaságban
kanalazta Mrs Weasley ínycsiklandó vasárnapi levesét. Ebéd után George csak elköszönt
mindenkitől, és gyorsan dehoppanált a boltba. Ahogy Ron húgára pillantott, félreérthetetlen
üzenetet lehetett kiolvasni belőle: „Ezt most miért kellett?”
Egy szeles, esős hajnalon Harry megint kaparó torokkal és kiszáradt szájjal ébredt, s
felkelés után nem sokkal makacs köhögési roham fogta el.
- Jól vagy, Harry? – hallotta Ginny motyogását a párnák közül.
- Igen, csak… köhömm… mindjárt… csak kimegyek a mosdóba…
Bosszankodva megnyitotta a csapot, hogy egy kis vizet igyon, de mikor megfogta az éjjeli
poharat, észrevette, hogy kezére valamilyen makacs kosz tapadt.
- Mi a…?
Megvizsgálta a tenyerét, majd a tükörbe pillantott maga előtt: látta, hogy a szája körül is
fekete kosz telepedett meg, s ettől annyira megdöbbent, hogy újabb köhögés fogta el.
- A fenébe! – morogta maga elé, majd még egyet köhögött, kezét szája elé téve…
A mosdókagyló fehér zománcát hulló, fekete por szennyezte be, s Harry egyre csak
köhögött, kaparó, égő torokkal, könnyező szemmel. Bal kezét mellkasára szorította, ahol
megint perzselte a fájdalom, s minden lélegzetvétel olyan forró volt, mintha kazánházban
lenne. A fekete por pedig csak hullott, minden egyes köhögéssel, s Harrynek az a képtelen
gondolat született meg a fejében, hogy kormot köhög fel.
A köhögés úgy múlt el, mintha valaki megnyomta volna a kikapcsoló gombot. Egyszerre
újra tiszta, friss levegő töltötte meg a tüdejét, s ijedt, könnyes arccal nézett saját tükörképére.
Hermionét látta maga mögött állni, mire hirtelen megpördült, szembe a lánnyal. Hermione
pizsamában, köntösben álldogált álmos szemekkel az ajtófélfát támasztva, s tekintete Harry
arcáról a mosdókagylóra vándorolt. Az tiszta korom volt.
- Ó, ne, te is? – mondta fáradt-ijedten a lány.
Harry zihált és próbálta lenyugtatni kalapáló szívét. Kevés dolog rémítette meg ennyire az
elmúlt időszakban.
- Mit én is? – bámult vissza rá. – Talán… te is köhögsz?
- Ronnak volt ilyen… ma hajnalban, azért keltem fel – válaszolta. – A víz nem viszi le
rendesen, használd a pálcát! – tette hozzá, mikor látta, hogy Harry megnyitja a csapot.
Harry úgy tett, ahogy mondta, eltüntette a koszt, majd nagyokat sóhajtozott, próbálgatva,
hogy visszatér-e a kellemetlen inger.
- Mi történik velünk? – kérdezte tőle Hermione olyan hangon, mintha mindjárt elsírná
magát.
Harry odament hozzá és bátorítólag átölelte. A lány valóban szipogni kezdett, Harry pedig
nyugtatólag veregette a hátát.
- Azt hiszem… - dünnyögte Hermione –, lassan kiderül, hogy mivel átkoztak meg minket…
- Rájöttél? – kérdezte automatikusan Harry.
Hermione elengedte őt, és a szemét törölgette, majd megrázta a fejét.

78
 - Nem… Fogalmam sincs – mondta. – Csak úgy értettem, hogy… tudod, hogy egy hónapot
kaptunk. Azt hiszem, tényleg egy hónapunk maradt… illetve már annyi sem.
Harry lassan kezdte felfogni, mire gondol a lány.
- Arra célzol, hogy ha letelik az idő, az átok végez velünk?
Hermione sután bólintott.
Harry fejébe befészkelte magát ez a rémítő gyanú, s most, hogy jobban belegondolt, rá
kellett jönnie, milyen ostobák voltak eddig. Hogy hihették azt, hogy a kék bőrű ilyen könnyen
elengedi őket? Hogy lehettek olyan naivak, hogy a lila tűz, mely körbevette őket, melyhez
hasonló varázslatot még senki sem látott, csupán annyit tett volna, hogy felemelte őket a
földről? Nagy valószínűséggel végig rajtuk tartja a szemét a kék bőrű, talán most, ebben a
pillanatban is a ház körül ólálkodik, vagy a furcsa dementor őrködik, s attól van ilyen pocsék
idő… Harry butának és tehetetlennek érezte magát.
Új, határozott döntéssel a fejében ment vissza Ginny szobájába, immár teljesen éber fejjel.
Barátnője az ágy szélén ült és köhögött. Harry megtorpant az ajtóban.
- Öh… - nyögte a lány fájó, rekedt torokkal. – Azt hiszem, elkaptam tőled…
Miután kisegítette Ginnyt, s visszafektette aludni, a szekrényhez ballagott és halkan
öltözködni kezdett. Lelopakodott a lépcsőn a konyhába, majd felhúzta szakadt edzőcipőjét, s
pont, mikor leakasztotta a fogasról úti köpenyét, Hermione jelent meg a konyhában egy üres
kávéscsészével a kezében.
- Hát te hová mész? – szólt számonkérőn, s már semmi sem emlékeztetett percekkel korábbi
elgyengülésére.
Harry bizonytalanul pislogott rá, ahogy belebújt a köpenybe.
- Megyek, és munkához látok végre – jelentette be egyszerűen.
- Hogy mit csinálsz? – kérdezte tőle csípőre tett kézzel a lány, mely nagyon is Mrs
Weasleyre emlékeztette Harryt.
- Elmegyek a Zsebkosz-közbe, és körbekérdezem a boltosokat…
Hermione szemei kerekre tágultak.
- Neked teljesen elment az eszed! – ripakodott rá. – Az a hely tele van olyanokkal, akik meg
akarnak ölni minket!
Harry lesajnáló pillantást vetett rá.
- Túldramatizálod a dolgokat. Régen a fél ország el akarta vágni a torkom, és már voltam
korábban is a Zsebkosz-közben. Most sem változott semmi.
- Nem?! Nem? – hisztériázott a lány, s Harry agyán átfutott, ha nem tűnik el gyorsan, nem
szabadul meg egykönnyen a lánytól. – Épp csak megtámadott minket egy őrült, aki olyan
varázslatokat ismer, amiről még a minisztériumban, meg a Szent Mungóban sem hallottak!
- Nem először történik – vonta meg a vállát Harry, majd, amikor látta, hogy így esélye sincs
lecsillapítani a lányt, taktikát változtatott. Mélyet sóhajtott, és a vállára tette a kezét. – Nézd,
Hermione, nincs más választásom. Mindannyian egyre rosszabbul vagyunk, meg kell tudnunk
valakitől, hogy mi ez az átok, vagy hol lehetett Voldemort búvóhelye. Mindkettőre a választ a
feketemágusok között találhatjuk, márpedig nem szaladgál mostanában túl sok belőlük az
utcán. Meg kell keresnem őket.
A lány alsó ajkát beharapva nézett rá szerencsétlen képpel, s Harry tudta, hogy győzött. Ez
után már biztosan csak az óvatosságra intő szólamokat kell meghallgatnia, és már mehet is.
- Harry, legalább légy nagyon óvatos… - esdekelt Hermione, ahogy arra számított. – Ne
keresd a bajt, és legalább ne a Zsebkosz-közbe menj…
- Hanem hová? – csapta le a karjait Harry idegességében. – Ismersz másik helyet, ahol
fényes nappal feketemágusokba futhatok? – s már ment is az ajtó felé.
A lány utána szaladt, és elé lépett, megállásra kényszerítve Harryt.
- Ami azt illeti, igen – jött a meglepő válasz.

79
 Húsz perccel később (melyből negyed óra újabb győzködéssel és észérvek felsorolásával
telt el), Harry Roxmorts egyik sáros mellékutcájában álldogált fekete úti köpenyében, fejére
húzott csuklyával az eső ellen védekezve, s egy bizarr cégérre meredt egy ház homlokzatán. A
korhadt facégér szárnyas vaddisznót ábrázolt, melynek oldalából véres lándzsa meredt ki.
Harry közvetlenül a Szárnyas Vadkan elé hoppanált, miután megígérte Hermionénak, hogy
megfogadja tanácsát, és egy biztonságosabb helyre megy alvilági információkért.
Belépett a nyikorgó ajtón a poros, döngölt földpadlójú, kecskeszagú helyiségbe. Az
egyetemesen rá szegeződő pillantásoktól megtorpant az ajtóban; a kintről befújó hideg őszi
szél meglebbentette köpenyét.
Végigsétált a helyiségen, s a helyi szokásoknak megfelelően ő sem vette le csuklyáját –
ahogy gyorsan megszámolta a kocsma vendégeit, tizenkettőből négyen kámzsa mögé rejtették
arcukat. Vegyes társaság volt: törpe és magas behemót egyaránt volt köztük, valaki egyedül
iszogatott, míg a legnagyobb asztalnál egy férfi beszélgetett feleségével. Átutazóknak tűntek.
Harry egyenesen a pulthoz sietett, kihúzott egy magas bárszéket s leült rá. A mellette
sörözgető kopasz, arcán furcsa tetovált jeleket viselő férfi gyanúsan méregette. Harry
kénytelen volt egyet érteni Hermionéval, hogy a Szárnyas Vadkan valóban majdnem olyan jól
megfelel céljainak, mint a Zsebkosz-köz.
Megnyikordult egy hátsó ajtó, melyről Harry tudta, hogy egy emeleti nappaliba vezet, s
megjelent mögötte egy sovány öregember, hosszú szürke hajjal és szakállal.
- Jó napot, Mr Dumbledore! – köszönt neki hangosan.
Erre mindenki, aki a pultnál ült, ránézett. Harry elgondolkozott rajta, hogy valami rosszat
mondott-e.
- Üdv, Potter – dünnyögte Aberforth. – Jó lenne, ha nem kiabálnál a kocsmámban…
- Bocsánat, én csak…
- Mondd, mit akarsz? – tért a lényegre Aberforth, s közben szó nélkül kitett elé egy rémesen
koszos poharat, s megtöltötte foszforeszkáló, zöld masszával. Harry úgy döntött, inkább
figyelmen kívül hagyja az italt.
- Információra van szükségem – mondta ki halkan.
Aberforth hümmögött egyet, és szúrósan hunyorgott rá.
- George Weasley elmesélte, hogy mi történt veletek – morogta az öreg, hangját lehalkítva,
hogy csak Harry hallhassa.
A mellettük ülő tetovált férfi ideges pillantásokat vetett feléjük. Aberforth megköszörülte a
torkát és még közelebb hajolt Harryhez.
- Rosszkor jöttél. Nem hagyhatom itt a söntést. És ezt nem itt kellene megbeszélnünk.
Harry homlokráncolva nézett rá.
- Mit? – kérdezte kíváncsian, majd észbe kapott és eltátotta a száját. – Maga tudja, hol volt
Voldemort titkos búvó…?
- Sssss! – pisszegte le az öreg, ráncos kezével pedig előre nyúlt, és megcsavarta Harry orrát.
- Aú! – jajdult fel, s csúnyán nézett Aberforthra. – Erre semmi szükség nem volt!
Néhány vendég nyakát nyújtogatva bámulta őket.
- Dehogynem, ha itt kiabálsz nekem, mint egy félőrült buggyant agyú! – recsegte szakálla
alól. Mérgesen lecsapta a törlőrongyot a kezéből, majd idegesen sóhajtott egyet. Úgy tűnt,
tépelődik, s akármin is gondolkozott, végül jobbik fele győzhetett, mert újra előre hajolt a pult
felett, szakálla belelógott az egyik sörös tócsába.
- Nem tudok semmiféle búvóhelyről… - lombozta le Harry kedvét, aki csalódottan
szusszant egyet. – De tudom, mit csinált veletek az az alak.
A tetovált arcú megint feléjük pislogott, majd mikor Harry észrevette, azzal próbálta
leplezni, hogy felemelte üres söröskorsóját, mintha inni akarna belőle.
- Mit csinált? – kérdezte Aberforth-tól. - Mi az az átok? Maga honnan ismeri?

80
 Az öreg megint lecsapott az orrára, hogy megtekerje, de Harry fürgébb volt, és hátrahőkölt,
majdnem felborulva a bárszékkel.
- Jó, jó, bocsánat! – szabadkozott, mikor az öreg úgy nézett rá, akár sas az egérre.
Aberforth kiszolgálta a nagydarab férfit a söntés másik végében valamiféle füstölgő, vörös
itallal, ami átható ázottmacska-szagot árasztott az egész kocsmahelyiségben, majd
visszaballagott Harryhez. Út közben sötét pillantást vetett a kíváncsiskodó kopaszra, aki
idegesen gurítgatta kezei közt a korsót, míg Aberforth el nem vette tőle, akár szigorú apa a
rosszcsont gyerek játékát.
Odakint közben besötétedett, s Harry arra gondolt, milyen korán jön idén a tél.
- Ezt nem itt fogjuk megbeszélni, kölyök! – sziszegte neki mérgesen a pult fölött a
kocsmáros. – Sem a hely, sem az idő nem megfelelő. Gyere vissza zárásra. Akkor beszélünk.
- De… - kezdte Harry, de Aberforth nem hagyta.
- Befogod.
- Jó, de…
- Mondom: befogod!
Harry nem mert többet kockáztatni, mert attól tartott, megint orrcsavarás lesz az eredménye.
Aberforth elfordult tőle, s a tetovált, kopasz emberhez lépett.
- Na, itt az ideje, hogy fizess!
A férfi olyan ijedt arccal nézett rá, mintha azt mondta volna neki, hogy ideje levágni a
karod. Harry nem figyelt rájuk, inkább talárja belső zsebéből igyekezett előhalászni a
pénztárcáját, ekkor azonban egy hirtelen csörömpölést hallott, majd, mielőtt még feleszmélt
volna, valaki hátulról fejbe vágta egy tompa tárggyal.
A kocsmavendégek kiabálni kezdtek, ő pedig eldőlt a bárszékkel.
- ÁLLJ! – ordította valaki, miközben Harry még csillagokat látott, s igyekezett talpra állni. –
Senki sem mozdul! Mindenki nyugton marad!
- Mi a franc bajod van, te idióta? – hallotta Harry Aberforth-t bömbölni dühében, s erre
kinyitotta a szemét.
A kopasz, tetovált férfi pálcájával hadonászott a kocsma közepén, s közben egyfolytában
kiabált.
- Hogy mi bajom van? Hogy mi bajom van?! – acsarogta, akár egy őrült. – El akartok kapni,
teeee… te meg Potter! Átlátok én a szitán…
- A szemgolyódon se látsz át, te istenverése, nem akartunk tőled semmit! – kiabálta vissza
Aberforth a söntés mögül, láthatóan nem rettenve meg a bajkeverőtől.
- Senki se mozduljon! – ordította újra a férfi, lehelete meglátszott a hidegben. – Legfőképp
te nem, Potter!
Harry ugyanis épp felkelt a földről, és feje búbján tapogatta a púpot, amit a jelek szerint egy
üres vajsörös üvegtől kapott, mely most a földön hevert, törötten.
Harry felemelte mindkét kezét, mikor rászegeződött a pálca.
- Láttam, hogy Potter épp a pálcájáért nyúlt! Nem vagyok hülye!
- Nyugodjon meg, jóember – próbálta csillapítani a nagydarab férfi a söntés másik végéről, s
két kezét feltartva, békítően közeledett feléje. – Senki nem akarja bántani magát.
Vele azonban a jelek szerint nem lehetett ésszerűen beszélni.
- Nem, mi?! – fröcsögte tébolyultan a férfi. – Megmondtam már az auroroknak is, hogy
semmi közöm a halálfalókhoz! Nem az enyém volt az az átkozott méreg! Maguk… maguk
rejtették el nálam! Rohadék Weasleyk! A mi pénzünkre fáj a foguk… De majd én megmut…
Ebben a pillanatban a Szárnyas Vadkan utcára néző, penészes ablaka elemi erővel
berobbant, üvegszilánkot szórva a kocsmában összegyűlt emberekre. A pálcával hadonászó
férfi kapta a legtöbbet a hátába, Aberforth, Harry és a többiek a karjukkal védték az arcukat,
de itt-ott rajtuk is kisebb vágásokat ejtettek a szilánkok.

81
 - Istenem! – kiáltottak fel rémületükben többen is, az asztal alá bújva, vagy a pult mögé
ugorva.
Harry kidugta szemét felrántott karja mögül, melyben szúró fájdalom jelezte a belefúródott
szilánk helyét. A kitört ablakon téli hideg fújt be, s látni lehetett az égen tornyosuló sötét
fellegeket.
A férfi kezéből kifordult a pálca, s bambán nézett mindenkire, mintha nem hinne a
szemének. Szájából vékony csíkban vér és nyál csordult ki.
Harry tett felé egy lépést.
Mielőtt még feleszmélhetett volna a robbanás okozta pillanatnyi sokkból, az éles
üvegdarabokkal szegélyezett lyukon át egy fekete kar nyúlt be a Harry elől az ablak felé
tántorodó emberért. Úgy ragadta meg, mintha egy könnyű kis rongybaba lenne, s kirántotta a
lyukon.
- AAA!!
Az asztal alatt kuporgó nő hatalmasat sikított, többen döbbenten felhördültek; amit láttak,
csontig hatoló félelemmel töltötte el őket: odakint az ablak előtt tengernyi vér ömlött le
valahonnan felülről. Mintha valaki az egyik emeleti szobából kihajolva öntötte volna ki egy
vödörből. A látvánnyal csaknem egyenrangúak voltak a beszűrődő szakadó, tépő hangok.
Harry megtántorodott és térdre rogyott. Újra elfogta a köhögés, az orrába hatolt a dohos
bűz, s felfordult a gyomra. Összegörnyedt és öklendezni kezdett, szeme könnyezett a
megerőltetéstől.
- Potter, Potter! – Aberforth észrevette rosszullétét, odarohant hozzá és egyik kezét a vállára
tette.
Harry könnyektől elhomályosult szemmel látta, hogy az öreg pálcáját a kint zajló mészárlás
felé szegezi, felkészülve az ismeretlenre. Azt is látta, hogy valami nagy és fekete siklik el a
keletkezett rés előtt, s még az előtt tudta, hogy mi ez, mielőtt az ajtó kinyílt volna.
Senki nem tudott egy hangot se kinyögni, a rettegés az ajkukra forrasztotta a szót; egyedül
az asszony zokogott tehetetlenül az asztal alatt, mikor a dementor megérkezett.
Harry abbahagyta a köhögést, és felnézett. Megint úgy múlt el, mintha egyszerűen elvágták
volna, s megint meglepetésként hatott a tiszta levegő megviselt tüdejének. Letörölte
tenyeréről, s szájáról a kormot, majd kézfejével megdörzsölte a szemét.
Tisztán látta a sötét lény csuklyás alakját, s a köpeny redői közül előtűnő aszott, fekete
kézről csorgó piros, ragacsos anyagot. Mindent elárasztott a halál bűze, a félelem szívbe
markoló hidege, a kétségbeesés, a reménytelenség lett úrrá mindenkin. Valaki egyszerűen
leeresztette a pálcáját, mintha érezné, hogy nincs értelme harcolni, úgyis elveszett minden,
nincs értelme tovább élni…
A dementor levette csuklyáját, s láthatóvá vált valaha emberinek tűnő arca. Harry tudta,
hogy a dementorok egykor emberek lehettek, mégis meglepődött rajta, mennyire különös,
semmihez sem hasonlítható az ábrázata. Bőre sötét, elszürkült és aszott volt, száraz, mint a
papír, úgy tapadt koponyájára, hogy látszott kiugró arccsontja. Szőrtelen volt – talán már
réges-rég lerohadt róla haja és szemöldöke.
Ugyan látott már dementort csuklya nélkül, arra a legkevésbé sem emlékezett, mert utána
rögtön elájult. Mindig is furdalta a kíváncsiság, hogyan nézhetnek ki ezek a rettenetes lények,
melyektől kiskora óta jobban félt, mint bármi mástól a világon… Mindig próbálta elképzelni
őket, milyenek a köpeny alatt, még Lupintól is megkérdezte egyszer.
De erre a legkevésbé sem számított.
A dementor egy rozsdás, talán bronz, talán vas fejpántot viselt a homlokán. Nem hasonlított
koronára, sem diadémra, inkább olyasmi volt, amivel régen a hajukat fogták hátra az emberek.
Harrynek az is feltűnt, hogy a dementor nyakláncot hordott: bőrszíjon valamiféle talizmánt,
mely leginkább egy lefelé fordított T-betűre hasonlított. Fekete, csontvázszerű ujjain
ugyancsak elrozsdásodott, eldeformálódott gyűrűket viselt.

82
 Harry hallotta, ahogy Aberforth zihál mellette, s pálcát tartó keze egyre jobban remegett.
Harry maga csak a földön görnyedezve markolta pálcáját, de minden határozottsága elszállt,
hogy felemelje. Képtelen volt rá… Még akkor sem, mikor a dementor egyenesen feléjük
siklott.
- Expecto Pat…! – ordította a varázsigét Aberforth, de nem tudta befejezni.
A fekete lény türelmetlen mozdulatot tett a kezével, mintha egy legyet akarna elhessegetni –
s az öreg csapos a terem másik végébe repült, hosszú, ősz szakálla zászlóként lobogott utána.
- Merlinre, csináljanak már valamit! – sírta kétségbeesetten a nő, de senki sem tett semmit.
A kocsmában összegyűlt vendégek reszkettek, arcukat kezükbe temetve összekuporodtak,
erős, marcona arcú férfi zokogott a bárszéken ücsörögve. Harry még józanul bírt gondolkodni,
de harci kedve elszállt, mintha sose lett volna. A régi tűzre már csak emlékként gondolt
vissza, mert megüresedett. Olyan volt, mintha a dementor már ki is szívta volna a lelkét, s ő
nem tesz ellene semmit. Mert már nem akarja… Semminek sincs értelme.
A teremtmény egyenesen Harry elé lebegett, s kezével, mellyel az imént a sarokba repítette
Aberforth Dumbledore-t, most felfelé intett. Harry érezte, hogy egy ellenállhatatlan erő
felrántja, s máris a talpán állt, szemtől szembe a dementorral.
Korábban mindig úgy hitte, hogy a lényeknek nincs szemük. Ehhez képest ez a különös
példány koromfekete szemekkel nézett rá, melyekből semmi érzelmet nem lehetett kiolvasni.
A dementor előre hajolt, ocsmány, bűzlő fejét közel tartotta Harry arcához, aki biztos volt
benne, hogy eljött a vég.
A fekete alak megszagolta. Ingatta előtte a fejét, mint valami eb, körbejárta Harryt,
beleszagolt a hajába, a fülébe, s ő moccanni sem mert, csak állt, mint a kőbálvánnyá
meredtek. Furcsán mozgott a lény. Pislogásnak beillő idő alatt változtatta a helyét, mintha
Harry csak minden második kockát látna egy pergő filmből.
Most újra szemben állt vele. Pár percig semmi sem történt, csak nézett rá, üres tekintettel, s
Harry megértette, hogy nem lehet lélek a fekete szemek mögött, mert nincs semmi, ami
tükröződne bennük.
A kocsmában most egy pisszenést sem lehetett hallani.
Ekkor a dementor beszélni kezdett. Harry egy szavát sem értette, mert valamiféle ősinek
tűnő idegen nyelven szólt hozzá, amit nem ismert fel. Recsegős kemény, durva beszéd
lehetett, melyen sokat lágyított a dementor halk, szuszogó hangja. Úgy beszélt, mint aki már
hosszú-hosszú ideje nem szólalt meg – talán így is volt. Egész lényéből az ősiség, a múlt ereje
sugárzott, mintha egy letűnt kor itt ragadt példánya lenne. Félreismerhetetlen volt: Harry nem
tudta honnan, de biztos volt benne, hogy ő volt ott a kék bőrű emberrel a rakparton. Nem
lehetett más, csakis ő…
Korábban sosem gondolt személyként a dementorokra, mindig valamilyen kollektív tudattal
rendelkező általános, s gonosz jelenségként tekintett rájuk, akiknek nincs egyéniségük, nincs
semmi megkülönböztethető jelük, egyszerűen „a dementor” voltak… De ez más volt. Ő más
volt.
A lény hátrébb siklott tőle, s figyelmét a többi jelen lévőre fordította. A hideg megint
prédára leső ragadozó módjára közelített, bejött az ablakon, a padlón kúszott, a falon mászott
feléjük, s útját dér jelezte, mely megült az üvegcserepeken, a félig kiürült söröskorsókon, a
szemüveglencséken. A szívekben felerősödött a rettegés, a nő megint sikoltozni kezdett, egy
fiatal fiú a sarokba kuporodva előre-hátra dülöngélt, mintha megzavarodott volna; Harry sehol
se látta Aberforth-t.
- Gyere, gyere! – szólt a bárpultnál ülő síró behemót a teremtményhez. - Fogadj magadhoz!
Szabadíts meg, kérlek…
A dementor elsőnek őhozzá ment, Harry követte a tekintetével, s pálcája még mindig
ernyedten csüngött az oldalánál. Ha patrónust idézne, talán megmenthetné az embert. De a kis

83
hang a fejében megsúgta neki a komor igazságot. Ha fel is emelné a pálcát, nem lenne elég
ereje hozzá, hogy a szarvast előhozza. Minek hát harcba szállni?
A lény megsimogatta a síró férfi arcát. Ujjainak érintése nyomán vér és dér telepedett meg a
bőrén, s elfagyó hajszálain. Mielőtt megtörtént volna, a dementor hátranézett. Harry esküdni
mert volna rá, hogy a fekete arcon egy gonosz, éhes vigyor suhant át. Megint egy pislantás
alatt felemelte oszló kezét, s elhúzta Harry arca előtt, mintha csak a párát törölné le egy
behomályosodott tükörről. Harry előtt minden elsötétült, s már nem hallotta a kocsmában
felhangzó sikolyokat…

84
 - Nyolcadik fejezet -

A lista
- Professzor… - sóhajtotta az előtte táncoló csillogó kék szemekbe.
Olyan barátságosak voltak, olyan ismerősek, mindig a biztonság ígéretét hordozták, egy
biztonságét, melyet Harry három éve vesztett el.
- Nem nyert! – válaszolta nyersen egy hang mely annyira nem illett Albus Dumbledore-hoz.
Harry kinyitotta a szemét.
Szinte hihetetlen volt, hogy nem ő állt előtte, annyira hasonlítottak, s mégis annyira
különbözőek voltak. Harry megrázta a fejét, mint egy kutya, hogy végre visszatérjen a
valóságba.
- Na kelj fel! – mondta Aberforth, s felrántotta a földről. Harry fájdalmasan sziszegett a
karjába nyilalló éles fájdalom miatt.
Még mindig a Szárnyas Vadkan kocsmahelyiségében voltak, a kitört ablakon át besütött a
felkelő nap derűs fénye, megvilágítva a benti pusztítás nyomait. Harry és Aberforth borzadva
néztek körül; rajtuk kívül mindenki a dementor áldozatává vált, mozdulatlanul feküdtek vagy
üveges szemmel meredtek maguk elé, céltalanul. Harry még soha sem látta, milyen is egy
ember, ha megkapta a dementor csókot.
Az egyetlen, amit érzett, az az irtózat volt, ahogy ránézett a bárpult aljában gubbasztó
nagydarab emberre – már semmi emberi nem volt benne, egy tárgy volt csupán. Nem tudta
mihez hasonlítani ezt az állapotot; még az alvók vagy kómába esettek is mutattak öntudatukra
utaló apró jeleket, szemük mozgásával, homlokuk ráncolásával. De a lelküket vesztettek
semmi effélét nem tettek. Harry rájött, hogy fél tőlük.
- Szörnyű, igaz? – csattant Aberforth hangja a csendben, hogy Harry összerezzent tőle.
A helyiség másik végében, az asztal alatt szétvetett karokkal feküdt az asszony, aki sikítozni
kezdett, mielőtt Harry elvesztette az eszméletét. Mellette férje feküdt, ugyancsak holtan,
kezében ernyedten lógott varázspálcája. Harry közelebb ment hozzájuk. A dementor nem
csókolta meg őket – még az előtt meghaltak. A férj végzett a feleségével, majd önmagával,
mielőtt a lény hozzájuk ért volna.
Harry megfordult. Két felborított asztal jelezte a dementor útját a nagydarab embertől az
öngyilkos párig; nagyon igyekezett, hogy időben elkapja őket, de elkésett. Az ő lelküket nem
kaparította meg. Szerencséjük volt. Harry tudta hová kerültek.
- Gyere már, menjünk ki innen! – szólt újra Aberforth, mire ő kábán engedelmeskedett.
Mikor kiértek az utcára, Harry megpillantotta az ablakon kirántott ember maradványait. A
látvány szinte beleégett az agyába, nem tudta elképzelni, hogyan lehet ezt csinálni valakivel.
Nem a lény indíttatását nem értette – jól tudta, hogy nem érdemes ilyet keresnie; csak azt nem
bírta felfogni, hogyan válhat egy élő, lélegző emberből egy ilyen szörnyű, kicsavarodott
roncs.
- Hálás köszönet, Potter! – acsarogta Aberforth, mire Harry elfordította tekintetét a
tengernyi vértől. – Beugrasz egy kis csevelyre, és fél percen belül a Métely lepi el a
kocsmámat, a vendégeim meg halottak! Becsukhatom a boltot!
- Miféle métely? – nézett rá értetlenül Harry, s fájdalmas szisszenéssel kihúzta alkarjából a
belé fúródott üvegszilánkot.
Az öregen most látszott először az elkeseredettség, ahogy visszanézett a Szárnyas
Vadkanra. Harry közben ellátta a sebét, amíg Aberforth átkozta az égieket. Mikor
kikáromkodta magát, s kitörölt a szemből egy lecsorduló könnycseppet, megnézte Harry
karját.
- Mi az a métely? – kérdezte újra.
85
 - A Métely egy ősrégi átok… - kezdte a magyarázatot Aberforth. – Egész falvakat irtottak ki
vele a régi időkben…
Fújtatott, akár egy dúvad, s beletúrt ősz loboncába.
- A rosseb… Két éve nem hallottam róla, most meg újra megjelenik!
- Két éve? – ráncolta a homlokát Harry. – Voldemort használta ezt az átkot?
- Voldemort – válaszolta az öreg – meg sokan mások is… Más ez, mint a halálos átok.
Hogy igazán hasson, előtte meg kell ölni az áldozatot. Nézd csak!
Harry visszanézett a kitört ablakon át a kocsmahelyiségbe. A nagydarab férfi, aki a bárpult
végénél kuporgott, mocorogni kezdett, majd felállt.
- Jobb lenne, ha eltűnnénk innen – javasolta Aberforth. – Ezek perceken belül mészárszéket
csinálnak itt, ha nem hívjuk az aurorokat.
Harry megragadta az öreg karját, megállásra kényszerítve ezzel.
- Itt vannak az aurorok – mondta határozottan. – Csak mondja, hogy mit csináljak!
Aberforth egy percig fürkészve nézett rá, mintha röntgenezné kék szemeivel, s Harry attól
tartott, mindjárt megint megcsavarja az orrát.
- El kell őket égetni – felelte végül.
- Csináljuk – szólt Harry olyan kemény hangon, ami csak tellett tőle, s Aberforth-szal együtt
felemelte pálcáját, a Szárnyas Vadkanra szegezve.
- Piroinitio! – kiáltották egyszerre a varázsigét.
Dörgő robaj hallatszott, mikor pálcáik hegyéből perzselő szúróláng csapott ki, be a
kocsmahelyiségbe, elégetve mindent. Harry egy pillanatra hátrahőkölt az óriási tűzgolyótól,
mely előtte formálódott, de két kézzel megragadta a varázspálcát, hogy biztosabban tartsa.
Az ablakok berobbantak, a tüzes pokol mindent felemésztett, pincétől padlásig. Nem hallottak
sikolyokat, vagy rémült segélykiáltást – az inferusok nem éreztek semmit.
Mikor végeztek, Harry és Aberforth csendben szemlélték pusztításuk eredményét.
- Uram… - szólította meg Harry, de az öreg a szavába vágott.
- Ejha! – kurjantotta Aberforth. – Ez szép kis tűz volt, Potter! Nem néztem volna ki belőled.
A nyavalyás bátyám jól kitanított!
- Uram – mondta újra Harry. – Ariana… a húga portréja is bennégett.
Aberforth arcáról eltűnt a vigyor. Ha valamikor, hát most tényleg úgy nézett ki, mint aki
mindjárt behúz egyet Harrynek.
- Az ördög vigye! – recsegte dühében. – Remélem még időben átmászott a másik
portréjába…
- Van neki? – loholt utána Harry, hogy utolérje az utcán.
- Van hát – köpte válaszul Aberforth. – És én most oda megyek.
- De hát…
A volt kocsmatulajdonos türelmetlenül lepisszegte. Pálcáját visszadugta a zsebébe, majd
hátracsapta őszes haját, mely csapzottan és koszosan lengett a szélben.
- Este beugrok az Ólba, és mindent elmondok…
- Odúba! – javította ki Harry sértődötten.
- Az mindegy – vonta meg a vállát Aberforth. – Addigra pakoljátok össze, amit hozni
akartok, aztán jöttök velem…
Harry felvonta a szemöldökét.
- Hová?
- Hogy-hogy hová?! – fortyant föl az öreg. – El onnan, mégis mit képzeltél, hogy maradtok
ott Mollyval meg Arthurral, várva, hogy mikor támadtok rájuk?
Harry eltátotta a száját, s arra gondolt, hogy Aberforth egész biztosan megbolondult.
- Honnan veszi, hogy megtámadnánk őket?! – kiabálta a férfi arcába, aki hátrahőkölt a
hirtelen indulattól.
Válaszul megragadta Harry karját és a Szárnyas Vadkan füstölgő romjai felé fordította.

86
 - Nekik se volt sok választásuk! – mutatott hosszú ujjával az elszenesedett farönkökre.
Időközben kisebb csodálkozó tömeg gyűlt össze a romoknál, pongyolába, pizsamájuk fölé
húzott kabátban, fázósan dideregve a reggeli hidegben, s tanakodva a történteken.
Aberforth újra megfordult és továbbindult; Harry rájött, hogy az öreg nem akarja, hogy itt
találják. Zúgó fejjel próbálta megemészteni a hallottakat és összerakni magában, ami történt.
Újra az öreg után loholt, aki lehajtott fejjel kullogott az utcán, mint valami földönfutóvá lett
alak; Harrynek pedig rá kellett jönnie, hogy az imént valóban az otthonát vesztette el.
- Mr Dumbledore! – kiáltott utána, hogy megállítsa.
Aberforth megtorpant, s fáradtan sóhajtott egyet.
- Mit mondtam neked, Potter? – szólt fáradt hangon, mely annyira hasonlított most a
testvérére. – Örülnék neki, ha békén hagynál egy kis időre… Az otthonom elpusztult, Helga
valószínűleg bennégett…
- Ki az a Helga?
- A kecském. Figyelj rám! - nézett rá újra Aberforth. – Szedd össze a barátaid, akiket ért az
az átok, és gyertek át hozzám. Jobb minél előbb… Várj, megadom a címet…
Mellényzsebében kotorászott egy darab gyűrött pergamen után, amennyire tudta, kisimította
a tenyerében, majd pálcájával ráfirkantotta a címet, és átadta Harrynek.
- Godric’s Hollow? – olvasta Harry.
- Az – szólt utálkozva az öreg, majd megvetően kiköpött a sárba. – Gyertek át. És hozzatok
magatokkal ennivalót, mert nálam nincs mit zabálni. Évek óta nem tettem be a lábam abba a
házba…
Azzal dehoppanált, mielőtt Harry még egy szót szólhatott volna. Magára maradt a sáros
utcán; az emberek mind a leégett kocsmánál gyülekeztek, pukkanó hangok jelezték a
hoppanáló minisztériumi illetékeseket.
A távolban, Roxfort irányából szárnysuhogás és nyikorgás hallatszott. Harry a hang
irányába nézett, s nem kevesebb, mint négy fiákert látott a levegőbe emelkedni,
mindegyiküket egy-egy fekete thesztrál húzta, egy ötödiken mögöttük pedig egy hatalmas
termetű alak repült. Harry elcsodálkozott: Hagrid egy szóval sem említette nekik, hogy
elkíséri McGalagony professzort és a hetedéveseket a Durmstrangba. A repülő fekete kocsik
és kísérőjük hamarosan eltűntek a horizonton, Harry pedig a kastély égbe törő tornyaira
nézett. Egy pillanatra megérintette a hiány, ahogy ott állt a szemerkélni kezdő esőben,
kezében a gyűrött pergamennel, mellkasában a parázs fájdalommal.
Mikor visszahoppanált az Odú kertjébe, úgy lépett be az ajtón, mint egy szellem. Fejében
kavarogtak a gondolatok, alig vette észre a sok-sok embert, akik mind aggódva vártak rá.
- Hol a csudában voltál? – rivallt rá Mrs Weasley szigorú arccal. Mögötte, mintha csak
utánozni akarná, ugyanolyan szigorúsággal ült a konyhaasztalnál Andromeda Tonks, karjai
közt a kicsi Teddy Lupinnal, aki rögtön egy boldog mosolyt villantott Harryre, s éjfeketére
változtatta a haját.
- Harry, mi történt? – lépett elé Mr Weasley aggódva, látva Harry zavartságát.
Harry próbálta összeszedni, mit is mondjon, s közben még hárman kíséretet tettek a
faggatására, egyre ijedtebben a megnémult fiútól. Itt volt Fleur és Bill is, egy pólyába
bugyolált baba pedig Ginny karjaiban szuszogott.
- A Szárnyas Vadkan leégett – mondta végül Harry, mire mindenki elnémult. – Többen
bennégtek… Aberforth megúszta – tette hozzá, mikor látta, hogy Hermione rémült arccal
felemelkedik a székéből.
- Hogyan? Mi történt? – kérdezték többen is.
Teddy vidáman kacarászott, ügyet sem vetve a komoly légkörre, ami a helyiségben
uralkodott.
- Felgyújtottuk – közölte. – A vendégeket elátkozták. Jött az a… az a dementor, aki ott volt
a rakparton. Megölt valakit… egyszerűen megölte. Aztán bejött, és… és valamit csinált

87
mindenkivel… - kezdeti tanácstalansága ellenére most csak úgy ömlöttek belőle a szavak, és
senki sem mert közbeszólni. – Elájultam. Aberforth is eszméletlen volt, amikor történt…
Mikor felébredtünk, már mindenki halott volt. Aberforth mondta, hogy fel kell gyújtani a
holttesteket. Felébredtek… Mindegyik inferus volt…
Mrs Weasley szájára szorított kezekkel könnyezett, s nem ő volt az egyetlen. Hermione
holtsápadt volt, Fleur riadtan pillantott fel férjére, Mr Weasley és két fia pedig komor arccal
álltak egy helyben, mintha többé nem tudnának megmozdulni. Teddy még mindig visongatott
és Harry felé kapálózott.
- El kell mennünk innen – szólt újra.
Ez megtörte a jeget.
- Mi…? Mi az, hogy el kell…? – hebegte Mrs Weasley.
- Elmegyünk – jelentette ki Harry olyan fagyosan, hogy az szinte ijesztő volt. – Ginny, add
vissza Vickit Fleurnek. Ron, Hermione, pakolunk.
Andromeda rosszallóan nézett rá, de ő volt az egyetlen, hiszen ő nem ismerte annyira
Harryt, mint a többiek. Barátai mind komolyan vették a valóságos parancsot, és pár
pillanatnyi késéssel úgy tettek, ahogy Harry mondta. Ginny átadta a takarógombócra
emlékeztető kisbabát az anyukájának, Ron és Hermione pedig felálltak az asztaltól. A
dermesztő csendet szinte fogni lehetett.
- Harry – szólalt meg lassan Andromeda. – Ha bármi baj van, nekünk elmondhatod! Tudod,
hogy segítünk, ha…
- Nem. Nem segíthettek. Ti nem. De Aberforth igen. Nála leszünk, a Dumbledore-házban.
Ha valami baj van, oda írjatok levelet.
Ron, Hermione és Ginny közben felszaladtak az emeletre, és a döngő léptek, csapkodó ajtók
arra utaltak, hogy kapkodva pakolászni kezdtek. Harry közben járta a köröket a kis előtérben,
igyekezett senkire se nézni, mert így is elviselhetetlennek tartotta figyelő tekintetüket.
Zsebre tette a kezét, de azon nyomban észrevett valamit, ami nem odavaló volt. Megtorpant,
és kihúzta a száraz, ropogó dolgot a zsebéből. Egy pergamentekercs volt, összekötve egy
madzaggal. Harry nem emlékezett rá, hogyan kerülhetett oda. Talán a mellette ülő tetovált
férfi csempészte volna bele, mielőtt ordibálni kezdett? Ez második elgondolásra nagyon
valószínűtlennek tűnt…
- Harry, az mi?
Nem tudta, kitől jött a kérdés; letépte a madzagot a tekercsről, kihajtotta és megbabonázva
meredt rá. Szeme ide-oda futkosott a sorokon, igyekezett felfogni, hogy mit lát. Elsőre semmit
sem értett meg belőle. Másodikra sem. Harmadik olvasatra megfogalmazódott benne egy
halvány lehetőség, mely egyre inkább valóságosnak tűnt, s mellette őrültségnek is.
Három barátja visszatért, mindössze egy csomaggal, Hermione kicsi, gyöngyberakású
táskájával, melyben akár egy egész sátor és egy könyvtárnyi könyv is elfért.
Harry összecsavarta a tekercset és visszadugta a belső zsebébe. Beletúrt fekete hajába, s
aznap először halványan elmosolyodott, mikor látta, hogy a kis Teddy is ugyanígy csinál,
felborzolva kócos haját. Andromeda nem győzte visszafésülni.
- Mrs Weasley – szólt megenyhülten az asszonyhoz, mélyet sóhajtva. – Bízzon bennem,
kérem! Így lesz a legjobb. Tudom, mit csinálok.
- De Harry, a miniszter úr…
- Kingsley nem tud segíteni, de Aberforth igen.
Billről lerítt, hogy nem tetszik neki az ötlet.
- Harry, tudom, hogy azért gondolod, hogy Ab segíthet, mert Dumbledore öccse – ingatta a
fejét lassan. – De hidd el, ő nem Albus Dumbledore. Sosem volt olyan zseniális. A közelébe
se ér…
Apja egyetértve bólintott.

88
 - Ez sajnos így van – mondta. – Ismerem Aberforthot, jó barátom, de meg merem
kockáztatni, hogy Teddy többet tud a mágiáról, mint ő… - mutatott hátra az izgő-mozgó
kisfiúra, aki most vörös üstökkel pompázott, és nyálat prüszkölt.
Ron, Hermione és Ginny nem akadékoskodtak, nem próbálták meggyőzni, hogy maradjanak
a házban, ahogy mondták nekik, nem halmozták el aggodalmas kérdésekkel.
- Dumbledore véleménye egészen más volt az öccse képességeit illetően – mondta Harry,
miközben barátai odagyűltek köré az előtérben, és öltözködni kezdtek. – Szerinte Aberforth
sokkal jobb ember, mint ő volt.
Bill kétkedő mosolyt küldött felé, Harry azonban nem akart több szót vesztegetni.
- Mrs Weasley – fordult újra hozzá, sokkal kedvesebben, mint ahogy Billel vagy Mr
Weasleyvel beszélt.
- Igen, drágám?
- Csomagolna nekünk némi ennivalót? – kérte udvariasan. – Aberforth háza valószínűleg
teljesen üres lesz…
Mrs Weasley azonnal ugrott, a konyhába sietett és intézkedni kezdett.
- Persze, máris kész! – motyogta kezét tördelve, kitörölve szeméből az ijedtség könnyeit. –
Csomagolok egy kis csirkét, meg pástétomot… Kenyeret is vihettek, meg egy-két kancsó
töklevet…
Miközben az asszony csomagolt, Harry még egyszer végignézett rajtuk; Bill fejét csóválva
állt, lazán támaszkodva az egyik fagerendának, felesége a babát ringatta karjaiban, s Mrs
Weasleyéhez hasonló aggodalom tükröződött a szemeiben; Mr Weasleyn már látszott, hogy
elfogadta a döntésüket – ha nem is értett egyet vele.
Egyedül Andromeda volt igazán ellenséges, de Harry igyekezett mindenhova nézni, csak rá
nem – még mindig Bellatrix Lestrange-t látta benne, és szinte abszurdnak tűnt a kép, ahogy ez
a nő olyan jóságosan viselkedik azzal a kisfiúval a karjaiban, s szinte majd megveszett érte,
gyengédebb pillanataiban. Harry tisztelte ezért – de sosem tudta kedvelni.
- Kész is van! – nyújtotta át a csomagot Mrs Weasley, megtörve a csendet.
- Köszönjük szépen – hálálkodott Harry, s már az ajtóhoz indult volna, mikor megtorpant, s
visszafordulván megölelte az asszonyt.
Mrs Weasley meghatódottan szipogott egyet, majd mosolyogva eltolta magától a fiút.
- Jól van, jól van… - duruzsolta. – Tudom, hogy megbízhatok benned.
Harrynek ez nagyon sokat jelentett, ilyet még soha nem mondott neki korábban.
- Gyertek, menjünk… - mondta barátainak, miután Mrs Weasley őket is megölelte.
Kinyitotta az ajtót Hermione előtt, s futólag elköszöntek a többiektől is. A kertben
megfogták egymás kezét és dehoppanáltak. A szorító, préselő utazás végeztével egy domb
aljába érkeztek, sárguló levelekkel borított fák tövébe.
- Dumbledore háza ott lesz a domb tetején – mutatott úti céljuk felé Harry.
Hermione csüggedten nyögött egyet a meredek lejtő láttán. Miközben mászták a
domboldalt, barátai részletesen kikérdezték Harryt mindenről, ami Aberforthnál történt.
Libasorban mentek, így Harry nem láthatta az arcukra kiülő döbbenetet, s hangjukból sem
lehetett kivenni a meglepődést, mivel hangosan szuszogtak, lihegtek már pár méter megtétele
után.
- A rakparton is éreztem, hogy valami nincs rendben azzal a dementorral – foglalta össze
véleményét Ginny. - Mintha nem hatott volna rá a patrónus bűbáj…
- Te elkergetted – mutatott rá Harry, s megfogva barátnője kezét, átsegítette egy nagy
kövön. Ginny fanyalogva elhúzta a száját.
- Igaz… – mondta lassan –, de valami nem volt rendjén vele. Túl… túl…
- Gyors volt? – fejezte be helyette a bátyja.
Ginny bólogatott.
- Természetellenesen gyors.

89
 Harry felszisszent, s mérge újult erőt adott neki az utolsó emelkedő megtételéhez.
- Az összes dementor természetellenes – sziszegte maró gyűlölettel. – Ha tehetném, az
összeset kiirtanám!
Ron felhorkantott, majd megállt, szúró oldalát fogva. A többiek is megálltak és mélyen
lélegeztek.
- Hát ez a bökkenő – jegyezte meg keserű mosollyal az arcán Ron.
Hermione, Ginny és Harry rá néztek. Ron megtörölte a homlokát, mielőtt válaszolt volna.
- Nem ölhetsz meg egy dementort. Nincs rá ismert varázslat.
- Azt mondod, ezek a dögök halhatatlanok? – kérdezte elkeseredetten Harry.
Ron és Hermione bólogattak.
Harry dühében belerúgott egy kőbe, majd combizmait megerőltetve elindult, s rövidesen
mind felértek a dombtetőre.
Eléjük tárult a Dumbledore-ház méltóságteljes alakja.
- A torony… – motyogta Harry, felnézve a magas építményre.
A ház legalább nyolc emeletből állt, legtetején, a csúcsos kupolán egy széles üvegablakot
hagytak, alighanem egy nagy távcsőnek. Tekintve, hogy dombtetőn állt, csodálatos kilátás
nyílhatott a felső ablakról a tájra – s ugyancsak látnia kellett volna mindenkinek a tornyot,
már mérföldekről. Harry biztos volt benne, hogy megbűvölték a házat, hogy senki más ne
láthassa, hiszen annyira elütött Godric’s Hollow szépen rendezett, piros-téglás épületeitől.
- Hát itt vagyunk – szusszant egyet Ron, ránehezedve a szúró oldalát markoló, kimerült
Ginnyre, amíg a lány egy ingerül mozdulattal le nem rázta a válláról.
Hirtelen kapkodását rögvest megbánta, mert görnyedezve köhögni kezdett, igencsak
megijesztve ezzel barátait. Ron egyenesen elsápadt a döbbenettől, mikor látta, hogy húga is
kormot köhög fel.
- Erről beszéltem – magyarázta Harry, miután a lány rosszulléte alábbhagyott. – Nem
maradhattunk az Odúban.
Két barátja és Ginny kétségbeesetten nézett rá, s észre sem vették, hogy közben kinyílt a ház
ajtaja, s Aberforth bámult rájuk a küszöbről.
- Gyertek be! – vetette oda rideg hangon, s Harryék engedelmeskedtek.
Porszag és elhagyatottság nyomott hangulata fogadta őket. Látszott ugyan, hogy Aberforth
igyekezett kitakarítani az elmúlt egy órában, s a vászonlepedők is lekerültek a bútorokról,
ennek ellenére igen hűvös és sötét volt a kör alakú nappali, amibe érkeztek.
Ron hangosan nyelt egyet. A falakat szépen burkolták mahagóni színűre lakkozott
lambériával, a mennyezeten vastag gerendák futottak, melyek közét olyan sűrűn szőtték be a
pókok, mintha csipkefüggönyt akasztottak volna a plafonra. Az öreg épp ennek eltávolításával
foglalatoskodott, mikor megérkeztek, s most sűrűn káromkodva folytatta munkáját.
- A ménkű csapna bele! – szitkozódott, mikor pálcája egyik finom vágása után földre hulló
hálóból egy visszataszítóan kövér, élénksárga pók mászott ki, potroháján piros pacákkal.
- ÁÁÁ!
A következő pillanatban Hermione görnyedt össze, de csak mert valami nagy ugrott a
nyakába. Ahogy Harry odanézett, látta, hogy a nagy dolog nem más, mint Ron, aki előzőleg
hatalmasat sikított a bestia láttán, ami nem átallott az ő lábára szaladni az öreg átka elől.
Hermione birkatürelemmel lefejtette barátja karjait a nyakáról, s igyekezett nem tudomást
venni Harryről, Ginnyről és Aberforthról, akik rázkódtak az elfojtott nevetéstől.
- Nyugodj meg, már nem bánthat, látod? – duruzsolta Ron fülébe a lány, mikor Aberforth
rátaposott a pókra, s az undok reccsenést hallatva kipukkadt a lába alatt, gusztustalan sárga
lével borítva be csizmáját és a padlót.
- Menjünk ki innen… - könyörögte Ron, aggódó szemekkel figyelve a pókhálót,
összerezzenve minden motoszkálásra, reccsenésre.

90
 - Mr Dumbledore, nem lehetne, hogy valahova máshová menjünk? – szólt Hermione
vendéglátójukhoz, majd élesen felszisszent, mikor Ron körmei az alkarjába mélyedtek. A
velük szemközti falon ugyanis egy másik sárga pók ereszkedett lefelé, maga után húzva
méretes petecsomagját, mely úgy löktetett, mint valami bizarr szerv.
- Nyugi kislányok, nem lesz semmi baj – dörmögte a férfi, félreérthetetlenül pillantva
Ronra. – Az öreg Ab majd elrendezi a dögöket… A rosseb vinné el azt a marhát…
Harry már épp megkérdezte volna, kit szid a volt kocsmáros, mikor észrevett valamit ott,
ahol a petezsákot cipelő pók mászott a falon: két kő gyertyatartó között egy előkelő címer
foglalt helyet, a már ismert csillagos toronnyal.
Ron és Hermione közben kisétáltak az ajtón, mert a fiúra rájött a köhögés.
- Szép címer – jegyezte meg Ginny, aki ugyanúgy észrevette, mint Harry.
Aberforth a falra pillantott, és egy darabig semmit se szólt, csak bámulta, mintha régen látta
volna már. Talán így is volt.
- Az volt valamikor – jegyezte meg keserűen. – Ma már semmit se jelent. Hamarosan a
kutya se emlékszik majd rá.
- Miért ne emlékeznének? – ráncolta össze a homlokát Harry. – A bátyjára mindig
emlékezni fognak.
Aberforth-nak nem tetszett a vigasztalónak szánt megjegyzés.
- Hát persze, hogy emlékezni fognak Mr Agytrösztre! – morogta, mérgét egy újabb
műremeknek beillő pókhálón vezetve le.
Harry és Ginny is előhúzták pálcáikat, s beálltak segíteni, megtisztítani a házat. Ez alatt
jobbára egyikük sem szólt, csak néhány „vigyázz, ott megy!”, vagy „kapd el!” hangzott el
köztük. A munka végeztével a mennyezet újra régi fényében tündökölt, a padlót elborító háló-
és pókmaradványokat pedig eltüntették.
Harry megtörölte verejtékes homlokát, Aberforth pedig elővett egy laposüveget a
mellényzsebéből.
- Láttam ezt a címert már máshol is – mondta Harry, folytatva a félbehagyott beszélgetést.
Aberforthnak nem volt ínyére, így csak hümmögött egyet.
- Amos Diggory házában – ütötte tovább a vasat Harry. – A kandallópárkányba vésve…
Az öreg húzott egyet a laposüvegből, elégedetten csettintett a nyelvével, és krákogott egyet
a torkát maró folyadéktól.
- Albus sok házat ajándékozott a munkatársainak – mondta csak úgy félvállról.
Harry és Ginny összepillantottak, s a nyikorduló ajtó jelezte, hogy két barátjuk is visszajött,
most hogy tiszta lett a terep.
- Amos Diggory is a munkatársa volt? – próbálkozott tovább faggatni az öreget Harry. –
Úgy tudtam, ő a minisztériumban dolgozott.
- Ja.
Ez volt Aberforth válasza, s eltette az üveget. Karba tett kézzel állt előttük, s megköszörülte
a torkát.
- Ideje, hogy kitaláljuk, hogyan húzzunk ki titeket ebből a slamasztikából – jelentette be,
mintha a napi teendőket mondaná. – Kezdjük azzal, aki megtámadott titeket…
A négy jó barát immár ötödszörre számolt be megtámadásuk körülményeiről, amit
Aberforth minden részletre odafigyelve, közbekérdezések nélkül hallgatott végig. Harry
megint úgy érezte, mintha a volt igazgató állna előtte, olyan szembeötlő volt a hasonlóság,
nem csak külsejükben, de viselkedésükben is.
- Van ötlete, ki lehet? – kérdezte tőle beszámolójuk végeztével Harry.
- Nem tudom megmondani ki ő, de lehet akár egy démon által megszállt ember, vagy
valami más, túlvilági, amit még nem ismerünk – vakargatta a fejét Aberforth. – Az is lehet,
hogy csak egy nekromantával van dolgunk. Hm… Elég rég nem hallani efféléről…

91
 Harry összevonta a szemöldökét a nekromanta szóra; rémlett neki, hogy hallott valamit
róluk Flitwicktől, de nem emlékezett, mit.
- Látott már ilyet? Nekromantát?
- Neeem… – nyújtotta el Aberforth. – De ismertem olyat, aki látott.
- A bátyja? – tette fel ártatlanul a kérdést Hermione.
Az öreg egy pillanat alatt felkapta a vizet, és megint egy goromba szurcsókra hasonlított.
- Miért gondolja rögtön mindenki, hogy minden csak tőle…?!
- Tőle? – nézett rá majdnem ugyanolyan szigorúan Hermione, kissé oldalt döntött fejjel.
Aberforth elnémult, arca elvörösödött a méregtől, mintha mindjárt felrobbanna a feje a
benne felgyülemlett gőztől.
- Igen, tőle – adta meg magát végül.
Hermione elégedettnek tűnt, mintha előcsalogatott volna valamit az öregemberből, ami
belülről emésztette. Taktikája bejött, mert többet nem hozta szóba a bátyját.
Harry igyekezett visszaterelni a beszélgetést a fontosabb részekhez.
- Szóval maga szerint a kék bőrű ember egy nekromanta?
Aberforth kimérten bólintott.
- Elképzelhető. Arra a népségre jellemző az izzó szem – mutatott saját szemére az öreg. –
Ott látszik rajtuk, hogy van valami dolog bennük, ami nem odavaló…
Nem csak Harry volt, aki semmit se értett ebből; Ginny fintorogva bámult az öregemberre,
Ron pedig vicces, nyikkanásra emlékeztető hangot adott.
- Mi az, hogy „van bennük valami, ami nem oda való”?
Kivételesen Aberforth nem kapta fel a vizet, hanem készségesen válaszolt a kérdésre. Úgy
tűnt, ez már nem tartozott bele számára a „hülye kérdés” kategóriájába.
- Néhány nekromanta képes rá, hogy fogságba ejtsen démonokat vagy szellemeket saját
magában, akár egy dementor. Hogy megerősítsék magukat… - tette hozzá, a változatlanul
értetlen arcokat látva. Egyedül Hermione tűnt olyannak, mint akinek nem teljesen új, amit
hall.
Ron leült a szoba közepén álló nagy, kerek asztal tetejére, és összefonta a karjait.
- Remek! – jegyezte meg epésen. – És Kingsleynek bezzeg fogalma sincs róla, mi támadott
meg minket?!
- Biztos ő is eljutott idáig, Ron – mondta bizakodóan Ginny, amivel se Harry, se
arckifejezésükből ítélve egyik jelen lévő sem értett egyet. – A minisztériumban biztos többet
tudnak, mint mi…
Ezt mind figyelmen kívül hagyták; Harry tudta, mire képes a minisztérium és mire nem.
Azaz, inkább mire nem, gondolta bosszúsan.
Hermione figyelemfelkeltés gyanánt összecsapta két kezét.
- Jó, tegyük fel, hogy nekromanta – mondta. – Mit csináljunk vele?
Harry elérkezettnek látta a pillanatot, hogy előrukkoljon a hírrel. Belső zsebéből elővette a
tekercset, s felmutatta. Mindenkinek úgy szegeződött rá a szeme, mintha hipnotizálta volna
őket.
- Mikor hazamentem, ezt találtam a zsebemben – nyújtotta át Harry a pergament. – Egy
lista… amit valószínűleg a dementor adott, miközben eszméletlen voltam - tette hozzá, ahogy
Aberforth és barátai rápillantottak a lapra. – Szerintem egyértelmű, mi van rajta…
Hallotta Hermione elakadó lélegzetét és Ron csodálkozó suttogását.
- K. Parker, T. Melwyn, M. Moloh, B. Zambini, T. Sunma, A. Runcor… - sorolta Ginny a
neveket.
- Ezeknek a felét se ismerem! – mondta Ron és Hermione egyszerre.
- Ahogy én se – bólintott rá Harry. - De a másik fele meg mind közismert halálfaló…
Aberforth olyan komolyan bámult a pergamenre, hogy félő volt, mindjárt meggyullad tőle.
Ginny a fejét ingatta, Hermione pedig a körmét rágva olvasta végig az ismeretlen neveket.

92
 - Itt egy csomó név ki van húzva a listáról – mondta, miután lejjebb görgette azt. –
Lestrange, Kupor, Lestrange, Karkarov, Monstro, Crak, megint Crak, Yaxley, Carrow,
Carrow, megint Lestrange… Ezeket meg mind ismerjük!
Harry tanácstalanul széttárta a karjait, mikor mind ránéztek.
- Én se értem az egészet! – közölte velük. – Káosz az egész.
- Igazán adhatott volna hozzá egy magyarázatot is a dementor – dünnyögte Ginny gúnyosan.
Mihelyt ezt kimondta, Harrynek eszébe jutott valami: a sötét, elszürkült, fonnyadt arc közel
hajol hozzá, s halk, idegen nyelven beszélni kezd.
- Hermione, itt van a merengő? – szólt hozzá Harry hirtelen ötlettől vezérelve.
A lány elfintorodott.
- Igen, elhoztam – mondta kelletlenül. – Ron addig győzködött…
- Helyes, add ide, kérlek! – nyújtotta Harry a karját, meg se hallgatva Hermione újabb
szónoklatát a veszélyes sötét tárgyakról.
A lány rövid kotorászás után kihalászta táskájából a tálat, és koppanva letette az asztalra.
Harry ekkor előhúzta pálcáját, saját homlokához érintette, s erősen koncentrált a nemrég átélt
eseményekre. Másodperceken belül megtelt a tál emlékekkel, s Harry megkavarta a felszínét.
A gáz-szerű anyag áramlani kezdett, majd egy arc emelkedett ki belőle, mintha egy
vizihulla lebegne egy tó felszínén. A dementor hangja betöltötte a helyiséget, egy pisszenést
sem lehetett hallani, mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatta.
- Ez meg mi volt? – grimaszolt Ron, miután az arc alámerült.
Harry elmagyarázta, mire mindenki csak a száját tátotta.
- Ti értettétek, mit mond? – kérdezte.
Mindenki a fejét rázta, kivéve Aberforthot.
- Én már hallottam ilyen beszédet… De hol? Mikor? – ráncolta a homlokát, melytől még
gorombábbnak tűnt az ábrázata, s csillogó kék szemét is háttérbe szorította. – Tudom! – szólt
hirtelen határozottabban, s végigsimított szakállán. – Hát persze. Már ötven éve nem
hallottam ezt a nyelvet…
- Ez biztos, hogy nem párszaszó – kotyogott közbe Harry, a fiatal Tom Denemre gondolva,
aki akkor töltötte diákéveit a Roxfortban.
Aberforth rávillantotta szúrós szemeit.
- Nem kígyóbeszédre gondoltam, te ütődött! Én is tudom, hogy nem az! – torkollta le
durván, mire Harry megint elnyomott magában egy durva visszabeszélést. – Nem, ez valami
északi beszéd. Nem tudom pontosan milyen, talán finn vagy svéd. Akkor halottam, mikor a
Durmstrangba látogattunk Grindelwald miatt…
A két fiú felhorkantott.
- Egy svéd dementor? – szólt Ron bujkáló nevetéssel a hangjában. – Na szép!
Ginny és Hermione megőrizték komolyságukat; Hermione óvatosan megérintette Aberforth
karját, és elvette a kezéből a pergament.
- Talán lefordíttathatnánk valakivel, aki érti ezt a nyelvet – javasolta a lány, s végig
kitekerte a hosszú listát. – A minisztériumban biztos találok valakit a Nemzetközi
Máguskapcsolatok Főosztályán, aki beszél svédül.
Az öreg felemelte hosszú mutatóujját.
- Csak találgattam, hogy svéd – emlékeztette a lányt. – Könnyen lehet, hogy valami teljesen
más, akár lehet egy titkos nyelv is – nem ritka az ilyesmi a sötét teremtmények között…
Ginnynek nem tetszett az ötlet.
- Ha titkos nyelv lenne, miért beszélt volna úgy Harryvel? Lehetett volna annyi esze, hogy
más nyelven beszél.
- Talán nem tud más nyelven – vonta meg a vállát Ron. – Úgy értem, ez egy dementor.
Biztos nem jár két hörgés között intenzív nyelvtanfolyamra…

93
 - Szerintem ez egy segítség – fejtette ki véleményét Harry, a papírra mutatva. – Amit
mondott, meg amit adott. Szerintem ez mindazok nevét tartalmazza, akiknek közük volt
Voldemorthoz.
- Ennyi halálfaló nem lehetett! – vágott közbe Hermione. – Hol voltak ezek mind a háború
alatt?
Harry megrázta a fejét.
- Nem, nem csak halálfalók – javította ki a lányt. – Mindenki, aki támogatta őket, aki egyet
értett velük. Nézzétek meg a lap közepe felé: fel van sorolva a Black-család szinte összes
tagja, de Sirius és Andromeda nincs rajta.
Három barátja belebújt a pergamenbe, de Aberforth ezt szükségtelennek tartotta; megint
karba tette a kezét és szakállát simogatta. Gondolkodva hümmögött.
- Hm… valaki a bitangok közül tudja, hol van a búvóhely – adott hangot véleményének, s
Harry egy félmosollyal az arcán bólogatott.
- Piton neve sehol nem szerepel - állapította meg Ron, újra meg újra végigfutva a névsoron.
Harry egy pillanatra elmélázott.
- Ez csak az elméletet bizonyítja – vallotta. – A kék bőrű tudhatta, hogy Piton Voldemort
ellensége volt, ezért nincs rajta a listán.
Pár percig egyikük sem szólt, mindenki elmerült saját elméleteiben. Harry fejében egy
dolog járt: vajon honnan szerezhette ezt a rendkívül részletes listát a kék bőrű ember, melyen
nem hogy számára eddig ismeretlen boszorkányok és varázslók szerepeltek, de voltak köztük
szép számmal teljesen idegen hangzású nevek, keleties csengéssel. Számára nem tűnt
olyannak ez a rejtélyes varázsló, mint aki az alapos nyomozómunka híve. Akkor nem lenne
szüksége Harryék segítségére. Aki egy ilyen névsort össze tud állítani, alighanem a házat is
megtalálhatja.
Az egyetlen logikusnak tűnő lehetőség az volt, hogy kapta, vagy lopta valakitől, esetleg
találta valahol. Ez egyre valószínűbbnek tűnt Harry számára: ha a fekete mágusok tömegével
adják el a sötét tárgyakat, próbálnak mindentől megszabadulni, ami bajba keverheti őket,
könnyedén felbukkanhat egy esetleges kereskedőnél egy ilyen névsor. A kihúzott nevek pedig
talán arra utalnak, hogy azok a mágusok már nem szolgálhatnak semmi értékessel.
Harry gondolatban átfutotta a listát. Mindegyik kihúzott név egy olyan halálfalót takart, akit
elfogtak, vagy megöltek a háborúban, tulajdonaikat lefoglalták, sötét tárgyaikat
megsemmisítették vagy elzárták, gringottsi vagyonukat a minisztérium elosztotta a segélyező
alapítványok között, lehetetlen volt bármit is megkaparintani tőlük.
A kék bőrű ember, a titokzatos nekromanta pedig talán valami nagy dolgot keres. Talán
mind közül a legnagyobbat? Egy olyan sötét tárgyat, melyet Voldemort a saját búvóhelyén
rejtett el, valamit, ami olyan iszonyú erővel rendelkezik, hogy sem az opálos nyakék, sem a
Halálpálca nem fogható hozzá? Harry képzeletében furcsa, ismeretlen rendeltetésű
szerkezetek lebegtek, amik mindenféle borzalmas hatalmat ígérnek birtoklójuknak…
- Hermione!
Merengéséből hangos köhögés és krákogás terelte vissza a valóság e poros, sötét
nappalijába, ahol Hermionét súlyos roham fogta el, s mindannyiuk ijedelmére a korom úgy
hullott minden egyes köhögéssel, mintha hó szitálna.
- Tarts ki, Hermione! – karolta át Ron és Ginny két oldalról a görnyedező lányt. – Mindjárt
vége lesz, ne félj!
Aberforth közben elsuhant Harry mellett, és leguggolt Hermione előtt; Harry észre se vette,
hogy az öreg előzőleg kiment a nappaliból nyíló egyik ajtón.
- Tessék, edd meg! Edd meg! – mondta Aberforth Hermionénak, fonnyadt faleveleket tartva
a szája elé. – Gyerünk, ettől jobban leszel!
Hermione két köhögés között elvette a leveleket, remegő kézzel a szájába tömte, és rágni
kezdte. A fele a korommal együtt kipotyogott, mert annyira rázta a köhögés. Ahogy kitartóan

94
rágta, a köhögés csillapulni látszott, s lassan alább hagyott, nem úgy múlt el, mint az előző
alkalmakkor, hirtelen, gombnyomásszerűen. Az orvosság hatott.
- Ne örüljetek előre – nézett le rájuk vendéglátójuk. – Ez nem veszi le az átkot. Csak segít
csillapítani a hatását.
Hangosan megköszörülte a torkát, majd pálcájával elővarázsolt egy pohár hideg vizet, és
Hermionénak nyújtotta. A lány hálásan elrebegett valami köszönetfélét, s elfogadta az italt.
- Ha valaki nem töri meg az átkot rajtatok, a hónap végére nektek is végetek lesz. A tüdőtök
kiég, a szívetek leáll, gyakorlatilag meghaltok – vágta Aberforth a szavakat kegyetlenül a
négy jó barát sokkolt arcába. – A testetek működni fog, de csak a varázsló parancsait
teljesítve, aki rátok szórta az átkot. Inferus… Az a Monstro gyerek, akiről beszéltetek… - tette
hozzá végül -, valószínűleg őt is a Métely érte el.
- Nem azt mondta, hogy csak halottakon hat? – kérdezte Harry.
- Halottakat azonnal inferussá változtat, de ha élőkre szórják, egy hónap kell, hogy kifejtse a
hatását – jött rögtön a válasz.
Ron és Ginny együtt felsegítették a földről Hermionét és az asztalhoz ültették.
- Ki kell találnunk valamit! – szólt közbe Harry, s hátával nekidőlt a falnak.
Mindenki hallgatott, s úgy tűnt, senki sem tud mit mondani. Egyedül Aberforth nyitotta
szólásra a száját, mikor Hermione végül megszólalt, s úgy tűnt, eddig is csak azért hallgatott,
mert a fogai közül bányászta ki a beleragadt növényi rostokat.
- Szerintem egyértelmű, mit kell tennünk – nézett mindenkire, arca csak úgy lángolt a
határozottságtól. – A listán szereplő egyik ember meg tudja mutatni, hol van a ház.
Aberforth a fejét csóválta.
- Miért vagy ilyen biztos ebben?
- Nem vagyok – válaszolta a lány. - De ez az egyetlen nyom, amin elindulhatunk. Ha
létezett a búvóhely, valakinek tudnia kellett róla. Okkal kaptuk ezt a listát a dementortól.
Harry, Ron, Ginny és az öreg csendben gondolkoztak. Harry a maga részéről remek ötletnek
tartotta, s fejében már meg is született az ötlet, kit kell kifaggatniuk. Azt, aki a
legelérhetőbb…
- Rendben – tárta szét a karját Ron. – Mondd, mit csináljunk!
Ahogy kiderült, Hermione is ugyanarra gondolt, mint Harry:
- Először is… Zambini – mondta ki. - Ginny írjon egy levelet Blaise Zambininek.
Harry, aki már készült bólogatni, most meggondolta magát, és Hermionéra bámult. Nem
volt egyedül vele: Ginny és Ron csak tátogtak, mint két hal, Aberforth felvonta bozontos
szemöldökét.
- Ott van a neve a listán, és mind közül egyedül az ő tartózkodási helyét ismerjük –
magyarázta meg a lány. – Egyedül ő elérhető közülük.
Ginny nem tűnt túl lelkesnek, de végül beadta a derekát.
- Mit írjak neki?
- Azt, hogy találkozni szeretnél vele – fejtette ki Hermione, újabb meglepetést kiváltva a
jelen lévőkből. – Írd azt, hogy találkozzatok ma éjjel kilenckor az Abszol úton, George boltja
előtt. Ha tényleg úgy „rád szállt”, akkor el fog jönni.
- Miért pont ott? – ráncolta a homlokát Ginny.
- A bolt mellett van egy sötét sikátor – folytatta Hermione, s itt a két fiúra nézett. – Harry és
Ron ott fognak várakozni a láthatatlanná tévő köpeny alatt, és amikor senki sem látja,
elkábítjátok, behúzzátok a köpeny alá, és elhozzátok ide.
Aberforth alig hallható hümmögéssel jelezte hozzáállását, hogy házát holmi halálfalók
titkos vallatásához akarják felhasználni.
- És szerinted senki sem fogja látni, hogy valaki csak úgy eltűnik az Abszol útról? –
kukacoskodott tovább Ginny.
- Nem, ha becsábítod őt a sikátorba – mondta tárgyilagosan Hermione.

95
 Harry azon kapta magát, hogy egyre hunyorgóbb szemekkel néz a lányra, s karba tett kezét
annyira összeszorítja, hogy kabátja ujja csaknem leszakadt.
- Hogyan? – fintorgott Ginny, mintha még sosem hallott volna ilyesmiről.
- Hát… - nyitotta szólásra a száját Hermione, de elakadt és csak hápogott, próbálva
megfogalmazni gondolatait. – Hát, úgy, hogy… te meg ő…
Ron nagyot horkantott, újra nekidőlt az asztalnak.
- Egyszerű! – mondta gúnyosan, lassú, vontatott hangon. - Csak megrebegteted a
szempilláidat, kigombolod a két felső gombot a blúzodon és már kész is a srác.
Harry egy őrült pillanatra Draco Malfoy fejét képzelte Ron nyaka helyére, s erős vágyat
érzett, hogy képen törölje barátját. Ginny is úgy nézett rá, mint aki mindjárt neki ugrik.
- Na nem! – hördült fel hangosan, ügyet sem vetve a mellette röhögő Aberforthra. – Nem
fogok úgy viselkedni, mint egy… mint egy közönséges…
- Most miért? – tettetett értetlenséget Ron. - Ebben profi vagy, nem?
Ginny egy pillanat alatt olyan vörös lett, mint a haja, és felbőszült oroszlánként vicsorgott
vigyorgó bátyjára.
- Elmész te a jó…!
- Nincs más lehetőség – szakította félbe Hermione a lány dühös visszavágását. –
Figyeljetek, nem érünk rá mást kitalálni, mert nem maradt sok időnk. Az egy hónap hat napon
belül lejár! Ha Zambini mégsem fogja tudni, hol van a ház, mást kell megkeresnünk, és az
már nem lesz egyszerű.
Harry nem volt elragadtatva az ötlettől, ahogy Ginny sem. Odadobni csalétekként
Zambininek, ráadásul csábítsa el, hívja be valamiféle sötét sikátorba, és tudva, hogy a
mardekáros fiú mire fog számítani…
Ginny is ugyanúgy állt karba tett kézzel, mint Harry, Ron pedig kettejük közé lépett, egyre
inkább elhatalmasodó Malfoy-szerű vigyorral. Hosszú karjait átvetette barátja és húga vállán,
jót derülve kettejük zavarán. Hermione arcán ellenben bűnbánó, de határozott tekintet ült.
Mindketten egyértelműen arra vártak, hogy belemenjenek a dologba.
- Jól van, na, megcsinálom! – adta be a derekát Ginny, Harry pedig úgy érezte, mintha hasba
dobták volna egy súlyos kővel. A féltékenység szörnyetege hosszú idő után újra mocorogni
kezdett benne.
- Köszönöm – sóhajtott elégedetten Hermione.
- Adjatok egy rohadt pennát! – morogta mérgesen Ginny, lelökve válláról Ron kezét.
Miközben barátnője éjszakai találkára hívta volt mardekáros évfolyamtársukat, Harry
makacsul bámult kifelé a portól homályos ablakon, s nem nézett egyikükre sem. Szeme
sarkából csak azt vette észre, hogy Ginny fogalmazás közben olykor-olykor rápillant. Ez nem
hatotta meg; fejében újra meg újra lejátszódott, ahogy Zambini egy székhez kötözve ül egy
sötét szobában, képébe vakító fény világít, és egy izmos, Hagrid termetű alak köröz körülötte,
öklét dörzsölgetve, nehéz kérdéseket ordítva a fiú arcába.
- Kész vagyok – szólt pár perc után Ginny, s odalökte Hermionénak a pergament, a pennát
pedig mérgesen kettétörte.
- Hé, az vadonatúj volt! – háborgott Ron, mire húga a mellkasának dobta a toll darabjait.
Hermione ajkai mosolyra görbültek.
- Milyen szép… - suttogta halkan. Ron mögé lopózott és kíváncsian belepislantott a
levélkébe. Ginny közben ledöccent az asztalhoz, és hosszú ideig nem szólt senkihez.
Mivel baglyot nem hoztak magukkal, Ron vállalta, hogy az Abszol útra hoppanál, és feladja
a levelet a postán. Fél órával később már vissza is ért, s ekkor a várakozás alatt együtt
megebédeltek a nagy asztalnál. A délután során Aberforth a segítségüket kérte, hogy
megszabadítsák a ház többi részét az elszaporodott kártevőktől.

96
 Mikor este hat körül mindennel végeztek, s visszatértek a nappaliba, hogy egy kis frissítőt
igyanak – a nagy munka alatt egyre gyakoribbak lettek a köhögési rohamok mind a négyüknél
-, már egy barna fülesbagoly várta őket az ablakpárkányon, lábához kötözött levéllel.
- Azt írja, vár engem kilenckor a megbeszélt helyen – mondta Ginny, miután kibontotta, s
elolvasta a választ.
- Remek! – lelkesült fel Ron. – Legalább elláthatjuk Zambini baját – tette hozzá, miután
Harry úgy nézett rá, akár egy őrültre.
Hermione Ginny elé lépett, és fanyalogva végigsimított a lány haján, majd végigmérte.
- Szerintem kezdd el a készülődést – javasolta. – Rád férne egy fürdés, meg…
- Igazán köszönöm, de magamtól is tudom, mi a dolgom! – sziszegte az arcába Ginny,
vészes közelségbe hajolva. Majd ugyanolyan megvetően Ron felé fordult: - Profi vagyok,
vagy nem?
Harry inkább nem mondott semmit.
Ginny elvonult a fürdőszobába, út közben teljes erővel belebokszolva Aberforth karjába, aki
megint kacagni merészelt. Hermione tökéletes elégedettséggel a ruhafogashoz lépett,
leakasztotta talárját, majd megfésülte haját a tükörben. Ron, Harry és az öreg érdeklődve
figyelték.
- Te hová mész? – kérdezte Aberforth, megelőzve a fiúkat.
Hermione most a cipőjét húzta, s közben felpillantott rájuk.
- Bemegyek a minisztériumba, és keresek valakit, aki le tudja fordítani a dementor nyelvét.
- De Kingsley megtiltotta, hogy…
- Nem érdekel, mit tilt meg Kingsley! – vágta rá hevesen Hermione, egy érdekes, „ez-az-én-
csajom”-féle mosolyt kiváltva Ronból. – Kingsley nem lenne miniszter, ha mi nem lennénk,
szóval akkor megyek be a munkahelyemre, amikor nekem tetszik!
Azzal felkapta táskáját, a kandallóhoz lépett és kivett a párkányra helyezett faládikából egy
marék hopp-port. Beleszórta a frissiben gyújtott tűzbe, majd még egyszer hátra fordult.
- Mindent nekünk köszönhetnek – jelentette ki ridegen; arcára érdekes árnyakat vetített a
zöld láng. – És most is mi kerültünk bajba, mint rendesen. Ne hagyjátok magatokat! Csináljuk
úgy, ahogy régen!

97
 - Kilencedik fejezet -

Fekete viasz
Ginny végre kijött a fürdőszobából. Akárcsak mielőtt a Megfojtott Macskába indultak,
Harry most sem tudta levenni róla a szemét. A lány egy nagyon mélyen dekoltált, térdig érő
fekete ruhát vett fel, s a tizenhetedik születésnapjára a szüleitől kapott fülbevalókon kívül
semmi más ékszert nem viselt. Ginny egyébként sem hordott magán sok ékszert, s Harry pont
ezt szerette benne; nem drága holmik vonzerejében bízott, hanem saját természetességében.
Ginny megtorpant, mikor észrevette, Harry milyen szemekkel bámulja ruhája kivágását.
Elmosolyodott, abbahagyta cipője igazgatását, majd kiegyenesedett, s ringó csípővel odasétált
Harryhez. Karjait a nyaka köré kulcsolta, és olyan vehemensen csókolta, hogy rögtön
magukra vonták a mögöttük beszélgető Ron és Aberforth figyelmét.
- Hé, nem lehetne ezt későbbre halasztani? – hördült rájuk Ron, de egyikük sem foglalkozott
vele. – Indulnunk kellene!
Ron öt perc után ráunt az egészre, s inkább hozzálátott, hogy kihajtogassa a láthatatlanná
tévő köpenyt, mely immár egy éve pihent a helyén kihasználatlanul. Ahogy minden erejükkel
azon voltak, hogy elzárják a múltat, a köpeny – a harmadik ereklye – is lassan a múlt részévé
vált. Harry és Ginny akkor használták legutoljára, mikor előző nyár végén, a lány
tizennyolcadik születésnapján kilopóztak a házból a tengerpartra, egy kis éjszakai fürdőzésre.
Utána visszakerült a ládába, szépen összehajtogatva, akárcsak a Tekergők Térképe, s Ron
önoltója, amit Dumbledore professzor hagyott rá. Harryék úgy tervezték, hogy mindhármat a
kis Teddy Lupinnak adják, amint megkapja első roxforti levelét.
- Tessék, ezt tedd el – nyújtott át Aberforth egy kicsi bőrerszényt Ginnynek, mikor
abbahagyták a csókolózást Harryvel. – Gurgyökér levele van benne. Rágj el egyet, mielőtt
találkozol a sráccal, nehogy közben jöjjön rád a köhögés.
Ginny megköszönte a segítséget, majd Ron sürgetésére Harryvel együtt kiléptek a hideg
éjszakába. Egy kanyargós ösvényen lementek a domb aljába, ahol megszűnt a
dehoppanálásgátló hatása, s együtt, kézen fogva belefordultak a semmibe. Ginny is a
láthatatlanná tévő köpeny alatt hoppanált, nehogy pont Zambiniba botoljanak az érkezéskor.
Az Abszol úton még a késői időpont ellenére is sok volt a járókelő, és élénk beszélgetés
hangja hallatszott. A hármas a sötét sikátorba érkezett, ami előtt rendszeresen kisebb-nagyobb
sétáló csoportok vonultak el. Harry körülnézett, majd előre mutatott Ron és Ginny feje között.
- Ott van Zambini, látod?
A magas, ferde szemű, fekete fiú hosszú, előkelő bíbor talárban állt egymaga az utcán,
háttal Harryéknek.
- Indulj! – bíztatta Harry Ginnyt, s egy együttérző mosolyt villantott meg felé.
A lány szidalmakat dünnyögve kibújt a köpeny alól, megigazgatta ruháját, majd a
mardekáros fiú mögé tipegett. Megkopogtatta a vállát, mire Zambini nagyot nyikkanva
ijedtében, megpördült.
- Ginevra! – meresztett rá nagy szemeket a fiú.
Ginny vidáman kacarászott Zambini ijedtségén.
- Szia Za… akarom mondani: Blaise – mondta, s ahogy a láthatatlanná tévő köpeny alatt
közelebb mentek, Harry látta a lány angyali mosolyát.
Zambini ezalatt tátott szájjal végigmérte Ginnyt.
- Egyszerűen gyönyörű vagy – sóhajtotta elakadó hanggal, s hirtelen mozdulattal a lány
kezéért nyúlt.
Ginny egy pillanatra úgy tűnt, visszakozik, de aztán erőt vett magán, s újra elmosolyodott.
Zambini kezénél fogva magához húzta, és egy puszit nyomott az arcára.
98
 - Gyönyörű vagy… - mondogatta egyfolytában. – Gyönyörű… észbontóan gyönyörű…
Harry keze úgy megfeszült a varázspálcán, hogy félő volt, mindjárt eltöri.
- Nyughass! – ragadta meg a vállát Ron keményen, bizonyára attól tartva, hogy Harry
mindjárt kirohan a köpeny alól.
- Merlinre, alig hiszem el, hogy eljöttél! – mondta Zambini, majd mielőtt Ginny pisloghatott
volna egyet, megölelte. – Annyira elutasító voltál a boltban.
Ginny nem tehetett mást, hozzá volt szorítva a fiúhoz, aki kitartóan simogatta a hátát.
- Nem mondhattam semmit a bátyám előtt – magyarázta ki magát Ginny, s hangja olyan
őszintén csengett, hogy még Harry is elhitte volna. – Tudod milyenek a testvéreim. Nem
engednék, hogy…
- Hogy egy mardekárossal legyél, igaz? – fejezte be helyette Zambini. – Tudom, mire
célzol. A magamfajtának nem könnyű manapság…
„Mindjárt elsírom magam” – gondolta Harry, s ahogy Ginnyre pillantott, látta, hogy neki is
hasonló dolog járhat a fejében. A lány épp feléjük nézett, s szemei azt üzenték, ha Harryék
nem csinálnak sürgősen valamit, ő fog megátkozni mindenkit maga körül.
- Gondoltam rá, hogy én is elmegyek a többiekkel, de anyám nem engedte – mondta
Zambini. – Milyen jó, hogy végül itt maradtam! – sóhajtozott újra. – Anyámnak mindig igaza
van…
Ron némán hányást imitált Zambini szavait hallva.
Ginny eltátotta a száját, mert a fiú félretűrte a haját, és csókolgatni kezdte a nyakát.
- Ebből elég! – sziszegte Harry, s előrelendült. Ron szerencsére időben visszarántotta,
mielőtt kiszaladt volna az utcára, hogy kocsonyává átkozza Zambinit, mert épp ekkor haladt
el mellettük egy beszélgető pár.
Így hát egyelőre tétlenül tűrte, hogy volt mardekáros évfolyamtársa elmélyülten
markolássza barátnője fenekét. Ginny félreérthetetlen jeleket küldött a szemével Harry és Ron
felé.
- Gyere fel hozzám – kérte Zambini olyan esdeklő tekintettel, hogy Harry szinte megszánta,
ugyanakkor ettől csak még jobban utálta őt. – Itt lakom nem messze.
Ginny igyekezett húzni az időt.
- Elköltöztél anyukádtól? – kérdezte közömbös érdeklődéssel.
- Igen – felelte a fiú. – Egy kis önállóságra vágytam. De hagyjuk ezt, ne beszéljünk most
anyámról.
Harry látta, hogy a lány a szemeit forgatja. Zambini végre kicsit elhúzódott tőle, s ránézett.
Harry ismerte ezt a fajta tekintetet, amikor fiú így néz lányra. Zambini lassan közelített
ajkaival Ginny szája felé.
- Várj! – tartotta el magától a fiút, aki erre olyan csalódott képet vágott, mint egy kisgyerek,
ha nem kapja meg a beígért csokoládét. – Ne haragudj, csak… nem akarom, hogy a bátyám,
vagy Lee Jordan meglássanak minket. Inkább menjünk be ide a sötétbe…
Harry és Ron felkészültek, pálcáikat a köpeny rejtekében a közeledő fiúra szegezték, aki
egy percre se engedte volna el Ginny kezét. Alig értek be a sikátorba, Zambini máris
megállította a meglepett lányt, a bolt falának döntötte, és megcsókolta. Harry megint előre
lendült, de Ron ismét megállította.
- Ne szórakozz már! – morogta az arcába, de azonnal meglátta, miért tartották vissza ismét:
egy csapatnyi ember vonult el a sikátor előtt, az egyikük még észre is vette a sötétben
megbújó párost és rájuk vigyorgott.
Mialatt elmentek, Zambini egy pillanatra se engedte el Ginnyt, aki egyik kezével
tehetetlenül matatott táskájában a varázspálca után. Mikor végre tiszta lett a levegő, Harry és
Ron előugrottak a köpeny alól, s elkiáltották magukat:
- Stupor!
- Obstructo!

99
 A mardekáros fiú úgy repült le Ginnyről, mintha mágnes rántotta volna le, s ájultan rogyott
össze a kukák között. Az egészet csak egy girhes macska vette észre, aki nyávogva iszkolt el a
felboruló szemetes útjából.
- Lehettetek volna gyorsabbak! – rivallt rájuk Ginny suttogva. – Mégis mire kellett még
várni? Látni akartad, hogy letépi rólam a ruhát?! – tette hozzá Harrynek címezve.
- Emberek jöttek-mentek, nem kockáztathattuk, hogy valaki meglásson!
Ginnyt ez nem hatotta meg, nem volt hajlandó szóba állni vele. Helyette kivett az
erszényből egy újabb falevelet, és rágcsálni kezdte. Közben égő mellkasára szorította a kezét,
és elégtétellel nézte, ahogy Ron megkötözi a vérző fejű Zambinit.
- Szörnyű volt… - utálkozott a lány, majd köhögött egyet, mely Aberforth orvosságának
hála most csupán egy náthára emlékeztetett.
Harry közelebb lépett hogy átölelje, de a lány ellökte a kezét.
- Most nem épp erre vágyom! – állította meg Ginny. – Inkább egy újabb fürdőre…
Gyorsan visszahoppanáltak a Dumbledore-házhoz, de az igen nagy sugarú
dehoppanálásgátló-kör miatt megint csak a domb aljába érkeztek. Rendesen kifáradtak a
dombmászásban, Harry és Ron maguk előtt lebegtették Zambini eszméletlen testét, Ginny
pedig azzal foglalkozott, hogy tűsarkú cipője ne süppedjen bele a sárba. Félúton meg kellett
állniuk, mert ezúttal Harryre jött rá a köhögés; Ginny megosztotta vele a maradék leveleket.
- Csakhogy megérkeztetek! – fogadta őket a bejárati ajtóban Hermione, elégedetten
mosolyogva a lebegő Zambinit látva.
- Sikerült kiderítened valamit a hangról? – kérdezte Harry tőle, alig hogy felértek.
- Igen – bólintott a lány, s beinvitálta őket. – Odabent mindent elmondok.
Bementek a házba, Harry és Ron leültették Zambinit egy székre, aki úgy aludt, mint a tej.
Lecsillapították köhögésüket egy-egy levél elrágásával, majd leültek az asztalhoz.
- Szóval – kezdte Ron –, mit derítettél ki a dementorunkról? Tényleg svédül hadovált?
Hermione megrázta a fejét.
- Nem, nem svédül, hanem óskandinávul, nyugati dialektus – felelte. – Egyes viking törzsek
használták ezt a nyelvet a VIII.-X. század idején.
Aberforth felvonta bozontos szemöldökét, Harryék figyelmesen hallgattak.
- A minisztériumban senki se volt, aki le tudta volna fordítani – folytatta Hermione. - A
Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán csak addig jutottak vele, hogy északi eredetű.
Elmentem hát a londoni Nyelvészeti Tanszékre.
- Van a varázslóknak Nyelvészeti Tanszéke? – nézett nagyot Harry.
Hermione lesajnálóan elmosolyodott.
- Nincs. A mugliknak viszont van – mondta.
Aberforth eltátotta a száját.
- Te megmutattad a merengőt egy muglinak? – hüledezett Ronnal és Ginnyvel együtt.
Hermione türelmetlenül legyintett.
- Dehogy is! – horkantott fel. - Felvettem magnóra…
- Mit csináltál? – ráncolta a homlokát az öreg értetlenül.
Hermione kihalászott a táskájából egy régi, kazettás diktafont és odadobta Aberforthnak, aki
érdeklődve forgatgatta a kezében.
- Ez olyasmi, mint egy merengő, de csak hangra… „emlékszik” – kereste a számára érthető
kifejezést a lány, majd felvihogott saját szavait hallva. Harry is a fejét csóválta Ronék komoly
arcát látva.
- Felvettem a dementor hangját, és lejátszottam a tanszékvezető professzornak – folytatta
Hermione. – Az elejéből pár szót le tudott már fordítani, de azt mondta, időre van szüksége.
- Mennyi időre? – kérdezte az öregember.
Hermione elfintorodott.
- Egy hét – jelentette be, mire mindenki csalódottan nyögött egyet.

100
 - Akkor nincs sok értelme – mondta Ginny lelombozottan. – Nekünk már nem maradt egy
hetünk.
Ron felpattant a székről, s felgyűrte pulóvere ujját.
- Jöhet a B-terv! – kurjantotta tettre készen, s az alélt Zambini elé lépett.
- Ez az A-terv, te nagyokos – motyogta a húga, s mellé állt, hogy figyelemmel kísérhesse a
kihallgatást.
- Miért az az A-terv, amiben elrabolunk egy embert? – pillantott rájuk Harry egy
félmosollyal az arcán.
- Azért, mert egy szánalmas B-tervhez nem viseltem volna el a tapizást! – fortyant fel
Ginny.
Aberforth Zambinire szegezte a pálcáját, halk varázsszót dörmögött, mire a fiú szuszogott
párat, kinyitotta a szemét, és kábán pislogott rájuk.
- Helló haver, mi az ábra? – vigyorgott bele gonoszul a képébe Ron.
Zambini rémülten nézett egyikükről a másikukra, vadul forgatva a fejét.
- Mi… mi ez? Mi folyik itt? – kérdezte riadtan, s fel akart állni a székről, de Harry
visszalökte. A szék megingott.
- Hogy kerülök ide? – folytatta. – Mi ez itt?
- Osztálytalálkozó. Mégis minek látszik? – felelte Hermione, Ron és Harry pedig
felnevetett. Egyedül Ginny maradt komoly, nem értékelve ezt a ritka pillanatot, mikor
Hermione humora felszínre bukkant.
- Ti elraboltatok engem?! – hördült fel Zambini, s megint megpróbált felkelni. Harry megint
visszalökte, s öten öt pálcát irányoztak rá.
- Mit akartok tőlem?
- Hol volt Voldemort főhadiszállása? – vágta az arcába a kérdést Harry.
Zambini úgy ült sokkoltan, mintha pofon csapta volna.
- Mi? Nem… nem volt ilyen hely…
- Hazudsz! – dörrent rá durván, s mellkason bökte a pálcával, ami apró szikrát vetett.
Ginny figyelmeztetőleg finoman a vállára tette a kezét. Zambini észrevette a mozdulatot.
- Te Potterrel jársz? – vágott egyszerre csalódott és dühös képet. – Pazarlás…
Majd Harryhez fordult: - Milyen érzés, Potter, hogy a barátnőd egy igazi kis…
Harry abban a pillanatban irtózatos erejű pofont adott neki.
- Ne akard befejezni! – figyelmeztette.
Zambini nem is mert több becsmérlő szót kiejteni a száján, csak hallgatott, mint a hal.
Ginny észrevétlenül hátrébb vonult Aberforth mellé, s nem nézett többet a fiú arcába.
Most Ron tett próbát.
- Tudjuk, hogy ismerted a halálfalókat! – mondta foglyuknak. – Arra vagyunk kíváncsiak,
hol találkozgattatok?
- Hogy-hogy…? – hebegett Zambini.
- Hol voltak a pizsipartik Voldival? – mászott bele a képébe Ron, fenyegetőzve a pálca
világító végével.
Zambini túlságosan zavarban volt, hogy rögtön válaszolni tudjon, ezért bele tellett egy kis
időbe, mire összeszedte magát.
- É-én a-azt nem tudom – dadogta. – Mindig má-máshol találkoztak. Hol itt, hol ott…
Malfoytól tudom! – tette hozzá gyorsan.
Ron megint nevetett.
- Folytasd! – bíztatta Hermione, valamivel kedvesebb hangot megütve, mint a fiúk.
Volt mardekáros társuk nagyot nyelt.
- Én csak e-egyszer ta-találkoztam a nagyúrral – mondta. – A Malfoy-kúriában … ott
gyűltünk össze.
Harry a fejét rázta.

101
 - Nem érdekel minket Malfoyék háza. Hol voltak még találkozók, miről hallottál még? Hol
lehetett még találkozni Voldemorttal?
Zambini megrettent a név hallatán.
- Mindig valamelyik aranyvérű házában ültek össze – mesélte. – Legtöbbször Malfoyéknál,
de Nottnál is járt a nagyúr… igen, nála volt találkozó. És azt hiszem, Yaxleynál… meg
valami Peverellnél, meg talán egyszer Crakéknál is…
- Peverell? – kapott a szón Harry.
Barátaival sokat mondó pillantást váltottak.
- Hol van a Peverell-ház, Blaise? – kérdezte Hermione.
- Mit tudom én! – háborgott Zambini, ahogy összeszedte a bátorságát. – Nem meg
mondtam, hogy nem jártam a találkozókra?! Én nem voltam halálfaló! – kiabálta az arcukba.
Majd hátrébb csúszott a székkel és felállt. Harry most nem ültette vissza.
- Malfoyék jártak minden gyűlésre, még Crak meg Monstro sem volt ott mindig! Mert mi
nem… mi nem voltunk megjelölve! – folytatta, s közben kissé eltávolodott tőlük. Harryék
rajta tartották a szemüket. - Pansy is csak egyszer találkozott vele… Anyámtól hallottam a
Peverellek nevét, mindig azt mondta, hogy olyan házat akar, mint az övék…
Harry felvonta a szemöldökét.
- Az anyád járt abban a házban?
Zambini elnémult. Látszott az arcán, hogy átkozza magát, amiért meggondolatlanul
kotyogott, de már késő volt visszaszívni.
- Hívd ide az anyád, Zambini! – parancsolta Ron.
- Mi? Dehogy hívom ide, ti megőrültetek! – ordibálta nekik.
Harryék azonban hajthatatlanok voltak, s újabb győzködés és észérvek helyett megátkozták
egy viszkető átokkal. Zambini veszettül vakarózni és jajgatni kezdett, toporzékolt egy
helyben, majd elterült a földön és a padlóhoz dörgölőzött. Aberforth, Ron és Harry hangosan
nevettek rajta.
- Jól van, jól van! – emelte fel védekezőleg a kezét a fiú. – Idehívom… de egy feltétellel!
Ron előrébb lépett egyet, pálcáját Zambini mellkasának szegezve, akinek vadul rángatóztak
az arcizmai.
- Nem vagy olyan helyzetben, hogy feltételeket szabj! – morogta az arcába.
- Csak ígérjétek meg, hogy nem átkozzátok meg semmivel! – ahogy mondta, szemében
őszinte ijedtség tükröződött. – Esküdjetek meg, hogy nem bántjátok az anyámat!
Ron tekintete egy jottányit sem változott, de Hermione azonnal rábólintott.
- Nem fogjuk bántani, megígérem – mondta bíztatólag, majd levette róla az átkot.
A mardekáros fiú még egy percig csak nézett rájuk, próbálta eldönteni, bízhat-e bennük.
Végül egy nagy sóhajjal kieresztette a levegőt, amit eddig visszatartott, s leengedte a kezét.
- Jól van – szólt újra, kissé higgadtabban. – Hiszek nektek.
Ezt meghazudtolva nagyot nyelt, de határozott mozdulattal a kandallóhoz lépett, ahol már
zölden lobogott a tűz – Ginny előzőleg beleszórt egy marék hopp-port, mikor már úgy tűnt,
fogjuk beadja a derekát.
- Belladonna Zambini! – mondta a kandallónak a fiú, s bedugta fejét a nyaldosó lángok
közé.
Pár másodpercig semmi sem történt, csak vártak. Végül hallották, ahogy egy mély női hang
visszaszól a kandallóból.
- Blaise? Miért hívsz ilyen későn? Valami baj van?
Zambini megköszörülte a torkát zavarában.
- Az a helyzet, hogy… a segítségedre van szükségem, anya…
- Ilyenkor? – hallották a nyafogó választ. – Már épp lefeküdni készültem. Nem ér rá
holnapig?
- Sajnos nem – felelte a fia. – Most rögtön át kell jönnöd a Dumbledore-házba!

102
 - Rendben, ha ilyen fon… - ekkor elakadt a szava. – Hová menjek át?!
Zambini most már tényleg zavarban volt, lába izgett-mozgott, ahogy a tűztér előtt térdelt, s
csak nagy sokára válaszolt anyja sápítozására.
- Itt vagyok a Dumbledore-házban – ismételte meg, majd szinte könyörgő hangon folytatta:
- Anya, nagyon kérlek, gyere át! Most!
Mrs Zambini nem adta könnyen magát.
- De mégis mit keresel abban a házban?! – folytatta a faggatózást. – Csak nem betörtél?
Megmondtam neked, hogy tartsd távol magad a régi osztálytársaidtól! – váltott hirtelen
szigorú hangnemre az anyja. – Nem győzőm hangsúlyozni neked, hogy milyen fontos
meghúzni magunkat.
- Anya… - próbált hasztalan közbeszólni Zambini.
- Ha a Weasleyk rájönnek, hogy betörtél Albus Dumbledore otthonába, akkor nagyon nagy
bajba kerülünk! – Mrs Zambini most már egyenesen dühöngött. – Mindkettőnket
bezáratnának, elhiheted!
- ANYA! – csattant fel türelmét vesztve a fia. – Gyere át! Most! Kérlek… - nyomta meg az
utolsó szót.
Pár pillanatig megint nem szólt senki, csak a tűz ropogása, sercegése hallatszott, ahogy
lágyan nyaldosta Zambini fejét.
- Hát jó – egyezett bele kelletlenül az anyja. – Állj hátrébb, átjövök.
Zambini rák módjára, négykézláb kihátrált a tűzből, s felállt. Harry, Ron és Aberforth néma
üzenetet váltottak, s mind a kandallóra szegezték pálcájukat.
A zöld lángok magasra csaptak, s egy pörgő alak tűnt fel a kandallóban. Mikor a tűz kialudt,
fejét lehajtva egy magas, meglehetősen szép fekete bőrű, kiugró arccsontú nő lépett ki a
kopott szőnyegre. Mályvaszínű hálóinget és fehér, csipkés köpenyt viselt, ez utóbbit kötötte
meg éppen a derekán, mikor felpillantva észrevette a rá irányuló varázspálcákat.
- Mi ez? – torpant meg ijedten. – Mi történik?!
Zambini azonnal előresietett hozzá, mire Ron rögtön rá szegezte pálcáját. Ginny és
Hermione a háttérből figyelte a jelenetet.
- Anya, ne félj! – igyekezett megnyugtatni Mrs Zambinit a fia, s gyengéden megfogta a
kezét, mielőtt a pálcájáért nyúlna. – Nem fognak bántani minket.
A nő ekkor elszakította figyelmét a lesben állókról, s fiára nézett.
- Nem? – emelte fel a hangját, ahogy észre vette Zambini halántékát, s végighúzta hosszú
ujját a nemrég még vérző seben. – Blaise, ezek megtámadtak téged!
Harrynek átfutott az agyán, hogy nem ártott volna ellátni a sebeit, mielőtt idehívatják vele
az anyját.
- Mit műveltek veled? – másik kezével megragadta fia állát, s felfelé fordította, hogy jobban
megnézhesse. – Bántottak? Megkínoztak, Blaise?
Zambini finoman elhúzta anyja kezét az arcáról.
- Nem… - motyogta lesütött szemmel. – Nem, ez csak véletlen volt.
- Véletlen?! – sivított fel a nő. – Te is tudhatnád, fiam, hogy nincsenek véletlenek, ha Harry
Potterről van szó! – lendítette feléjük a kezét.
Ginny köhécselni kezdett, s Mrs Zambini ekkor észrevette a lányokat is.
- Te vagy a Weasley-lány, akiért a fiam úgy odáig van? – mérte végig gúnyosan a nálánál
két fejjel alacsonyabb Ginnyt. – Ginevra, igaz?
A lány dacosan bólintott, s bekapott egy újabb gurgyökér levelet.
- Elhívtad a fiamat, mi? Hogy foglyul ejthessétek – ekkor dühös-csalódottan fiára nézett. -
Hát ezért nem akartál anyáddal vacsorázni ma este? Arra számítottál, hogy ezzel a kis libával
töltheted az estét!
- Hé, hé, hé! – hördült fel Ron, s magasabbra emelte a pálcát Belladonna Zambini arcába. –
Vigyázzon a szájára, hölgyem!

103
 Az asszony olyan dölyfösen bámult le rá, mintha kosz lenne a cipője talpán.
- Vidd a képemből azt a vacakot, Ronald Weasley! – mordult rá tele haraggal. – Nem
jelentek fenyegetést se rátok, se az új… Weasley-uralomra – köpte undorodva.
Ron vicsorogva mosolygott rá, s kissé lejjebb eresztette a pálcát, mely most a nő derekára
mutatott. Belladonna Zambini elfordult tőle, s szemügyre vette a többi jelenlévőt. Harry
homlokán lassan átsiklott a tekintete, Hermionét még ennyire se méltatta, végül az emeletre
vezető lépcső árnyékában megbújó öregemberen állapodott meg.
- Maga Aberforth Dumbledore, ugye? – szólította meg, mikor felismerte. - Olvastam az Esti
Prófétában a kocsmájáról. Sajnálom a veszteségét…
Aberforth elégedetten füttyentett egyet.
- Asszonyom, ön egy igazi úri hölgy – hajolt meg előtte színpadiasan, s úgy tett, mintha
kalapot emelne. – Ezeknek eszükbe se jutott ilyesmi…
Harry látta, hogy Hermione, Ginny és Ron feje olyan lett, mint a cékla.
- Nem vagyok meglepve – jegyezte meg epésen a nő.
Hermionénak láthatóan elege lett a csipkelődésből, s karba tett kézzel közelebb ment
foglyaikhoz.
- Mrs Zambini – szólította meg. – A segítségére van szükségünk…
- Hah! Milyen meglepő! – vágta rá az asszony. – Érdekes módját választottátok a
segítségkérésnek.
Harry is előrébb lépett, s leengedte a karját. Most már csak Ron volt az egyetlen, aki rájuk
szegezte a varázspálcát.
- Sajnos nem volt más választásunk – próbálta kivágni magát Harry. – Időhiányban
vagyunk, és nagyon fontos, hogy megtaláljuk azt a házat, amit Voldemort az otthonának
hívott.
A két Zambini rémülten összerezzent a rettegett név hallatán; hosszú idők óta ők voltak az
elsők, akiktől Harry még mindig ezt a reakciót láthatta.
Az asszony meglepett képet vágott, s csak tátogott, mintha próbálná felfogni a kérdést.
- Ilyen… - kezdte lassan. – Ilyen ház nem létezik.
Harry látta, hogy Ron összevonja a szemöldökét. Időközben leült az asztal szélére; karja
alighanem elfáradt, combjára fektetve még mindig foglyaikra szegezte a pálcát.
- Anya – szólalt meg Zambini. – Ők a Peverell-házra kíváncsiak.
Mrs Zambini szaporán pislogott, ahogy gondolkozott.
- A Peverell-ház? – kérdezett vissza, érdeklődés fénye csillant a szemében.
Aberforth és a négy jó barát némán figyelt, mégis hangos zaj töltötte be a szobát.
Behallatszottak az éjszaka hangjai, tücsökciripelés és bagolyhuhogás.
- Tudom, hol található a Peverell-ház – folytatta Belladonna Zambini, majd megcsóválta a
fejét. – De sosem gondoltam volna, hogy a nagyúr otthona lenne.
Újra elhallgatott, s Harry úgy érezte, lépnie kell valamit, hogy a nő igazán segítsen nekik.
Eltette hát pálcáját, majd karját Ron kezére tette, jelezve neki, hogy ő is tegyen hasonlóképp.
Ron bizonytalanul grimaszolt, majd megvonta a vállát, s végül engedelmeskedett. Mrs
Zambini nem hagyta figyelmen kívül, s máris nyugodtabbnak tűnt.
- Kérem, elmondaná nekünk, mit tud a házról, hölgyem? – vette elő Harry a legjobb
modorát.
- Párszor valóban ott tartózkodott a nagyúr, de sohasem tartottunk gyűlést abban a házban –
válaszolta Mrs Zambini. Megigazgatta köpenye kötőjét, majd karba tette a kezét.
Harry a homlokát ráncolta.
- Úgy tudtam, ön nem volt halálfaló – tette fel a burkolt kérdést.
A nő megrázta a fejét, s hanyag eleganciával kisöpörte arcából csillogó, fekete haját.
- A nagyúr nem kívánta, hogy belépjek a halálfalói közé – válaszolta kimérten. – Bizonyára
tudta, hogy nem jeleskedek a párbajozásban és a harcban. Ennek ellenére elvárta, hogy

104
alkalmanként megjelenjenek nála olyanok, akik… - itt elakadt a szava, s riadtan forgott körbe,
mintha megijedt volna attól, amit elmondott.
- Akik támogatták őt – fejezte be helyette Hermione.
Mrs Zambini most először figyelt rá, dermedten, mellkasára szorított kézzel, várva, mi
történik.
- Nem kell félnie, hölgyem, nem fogjuk bántani – igyekezett újra megnyugtatni Harry. –
Komolyan beszélek. Minket csak és kizárólag a ház érdekel.
Belladonna Zambini nyelt egyet, majd vett egy mély lélegzetet, és újra belefogott:
- Háromszor voltam a nagyúr színe előtt. Első alkalommal az elhunyt férjemről faggatott ki,
másodjára pedig arra volt kíváncsi, számíthat-e a támogatásomra az új rendben, amit fel akart
építeni. Ez még mind az előtt volt, hogy eltűnt volna... – mondta. – Ezekre a beszélgetésekre a
Peverell-házban került sor. Legutoljára pedig két éve beszéltem vele, mielőtt átvették volna a
hatalmat a minisztériumban. Ekkoriban szinte minden találkozó Malfoyék házában volt
megtartva.
Mrs Zambini megint sóhajtott, mintha valami nehéz terhet dobott volna le a válláról, aztán
széttárta a karjait, s hozzátette: - Ha van ház, amit a nagyúr otthonának hívhatnánk, akkor a
Malfoy-kúria lenne az. De ez igencsak különös megfogalmazás…
Harry és barátai összepillantottak, közben a nő tovább beszélt.
- A sötét nagyúrnak soha sem volt lakása, ahogy pénze sem. Soha sem tudtuk, hol alszik –
talán attól félt, hogy valaki álmában megpróbálja majd meggyilkolni… Nem tudom. De tény,
hogy se én, se egyetlen halálfalója nem látta őt enni vagy inni… Egyetlen egyszer sem.
Mintha ezeket valami szégyenteljes dolognak tartotta volna… Túlontúl emberinek.
Egyedül Hermione nem figyelt rá. Csak mikor befejezte, akkor intézte hozzá újabb kérdését:
- Mrs Zambini, mikor volt az első két találkozása Voldemorttal… (a két fogoly itt megint
összerezzent félelmében)… melyekre a Peverell-házban került sor?
A nő egy pillanatig elgondolkozott a kérdésen, végül így felelt:
- Az első 1972-ben, a második pedig közvetlenül a godric’s hollow-i gyilkosságok előtt
történt.
Harry is lázasan gondolkozott. Voldemort épp az előtt készült a hatalomátvételre, hogy
elporladt volna és a hatalma semmivé foszlott? Egy kicsit különös ez az időzítés, vélte Harry.
- Szóval elmondhatjuk – emelte fel a hangját Hermione -, hogy Voldemort kilenc éven
keresztül tartott audienciát abban a házban.
Mrs Zambini felemelte az ujját.
- Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy folyamatosan ott tartózkodott volna – vetette ellen. –
Mint mondtam, közös gyűléseket sohasem szervezett abba a házba. Nem is lehetett volna!
Nem volt akkorra terem a Peverellek házában, ahol negyvenen elfértek volna.
Megemésztették a hallottakat, s mind úgy érezték, ez még mindig kevés ahhoz, hogy
biztosak legyenek benne.
- Hányan voltak egyszerre a legtöbben a Peverell-házban? – tette fel az újabb kérdést Harry.
Ron, Ginny és Hermione mind ránéztek. Aberforth továbbra is a lépcső mellett gubbasztott,
és nem kívánt közbeszólni.
Mrs Zambini csípőre tette a kezét, mintha már nagyon unná a kérdéseket.
- Nem emlékszem, Potter – sóhajtotta fáradtan. – Régen volt már. De nem lehettek sokan.
Talán csak egy vagy kettő… Vagy talán senki, rajta kívül. A sötét nagyúr nyitott ajtót.
Ron eltátotta a száját.
- Voldemort nyitott ajtót a vendégeinek? – hüledezett.
Harry azonban nem tartotta olyan különösnek, sőt, úgy érezte, ez végre bizonyítékként is
szolgálhat.

105
 - Természetesen nem kézzel, Weasley! – vágta rá Mrs Zambini. - Varázslat nyitott ajtót, és
mutatta az utat. Mint egy suttogás a fejemben, amit csak én hallhatok, úgy vonzott felfelé, az
emeletre, egy csaknem üres kis szobába…
- Aminek az egyetlen berendezése egy karosszék volt – fejezte be helyette Harry. – Ugye?
Magas támlával, a szoba közepére állítva, pontosan szemben egy tükörrel.
Mrs Zambini szemei kerekre tágultak; fia értetlenül kapkodta tekintetét anyjáról Harryre és
vissza. A többiek is kissé zavarodottnak tűntek.
- Honnan tudsz te erről?
- Láttam már azt a szobát – válaszolta Harry.
Élénken emlékezett erre a helyiségre. Ötödéve alatt számtalan éjszaka járkált benne
álmában, csaknem olyan gyakran, mint a Misztériumügyi Főosztályra vezető ablaktalan
folyosón. Itt volt tanúja az Avery nevű halálfaló megkínzásának, amiért az rossz tanácsot
adott Voldemortnak a jóslat megszerzéséhez, s itt vette észre először önmagán, hogy a nagyúr
szemén át látja a világot.
Megköszörülte a torkát és tett egy lépést foglyaik felé.
- Hölgyem, el tudna vinni minket a Peverell-házhoz? Most.
Pár pillanatnyi néma csönd.
- Hiába viszlek oda – rázta meg végül a fejét Mrs Zambini. – Nem tudtok bemenni. Én nem
tudom kinyitni az ajtaját…
- Azzal önnek nem kell foglalkoznia – szólt közbe Harry magabiztosan.
Két dolog miatt gondolta így: egyrészt a kék bőrű ember csupán arra kérte őket, találják
meg a házat, bemenniük nem kell. Másodsorban pedig az volt az elképzelése, hogy ő, mint
Ignotus Peverell valószínűleg egyik utolsó élő leszármazottja, képes lesz kinyitni az ajtót,
ahogy a kitagadott Siriusnak is kénytelen volt engedelmeskedni a ház, s a házimanó.
- Rendben van – egyezett bele Mrs Zambini. – De utána elengedtek mindkettőnket, világos?
És ezen túl békén hagytok minket! Te pedig… - mutatott remegő kézzel Ginnyre. – Nem
mehetsz még egyszer a fiam közelébe!
Ginny gunyorosan mosolygott rá.
- Majd valahogy visszafogom magam – dünnyögte az orra alatt.
- Helyes – nyugtázta a nő, s újra Harry felé fordulva széttárta a karját. – Akkor indulhatunk.
Ron ment előre, mutatva az utat a kertbe a két Zambininek, őket követte Ginny és
Hermione. Aberforth megállította Harryt az ajtóban.
- Potter, add a köpenyt! – suttogta neki. – Követlek titeket.
Harry vita nélkül a kezébe csúsztatta a láthatatlanná tévő köpenyt, s követte Ginnyt és
Hermionét az udvarra. Ron és Zambiniék már elindultak lefelé a kanyargós ösvényen; Mrs
Zambini jól hallhatóan vacogott az éjszakai hidegben. Fia előzékenyen levette kabátját és
anyjára terítette. Harryt érthetetlen okból egy pillanatra kellemetlen bűntudat kerítette
hatalmába.
- Fogjátok meg a kezem – nyújtotta Ron felé a karját Mrs Zambini, annak ellenére, hogy
Hermione sokkal közelebb állt hozzá.
Másik kezét fia fogta meg, az övét Hermione, Hermionéét Harry, ő pedig Ginnyt kapta el,
aki háta mögött markolt meg egy láthatatlan kezet. Együtt vetették bele magukat a fojtogató
űrbe, mely a szokásosnál is sűrűbb, szorító érzést keltett bennük – Harry a tüdejét égető átok
erejét okolta érte.
Lábuk erősen csapódott az aszfalthoz, s ezzel egyidőben mind a négyükön súlyos köhögési
roham lett úrrá. A forróság minden eddiginél erősebben csapott le.
- Mi van veletek? – hunyorgott rájuk Mrs Zambini.
Harry összegörnyedt, s szájából még a korábbiaknál is sokkal több korom hullott, sőt, az
éjszakai sötétben úgy tűnt, mintha pici, izzó szikrákat köhögött volna fel.
- Merlinre! – suttogta borzadva a mardekáros fiú.

106
 - Titeket megátkoztak! – ismerte fel a rejtélyt az anyja, s hátrébb húzta tőlük a fiát. –
Megátkoztak, igazam van?
Senkitől sem kapott választ, mert senki sem volt olyan állapotban, hogy beszéljen. Harry
már komolyan kezdett megijedni; ilyen sokáig egyszer sem tartott ki a roham. Érezte, hogy
valaki a kezébe csúsztat egy fonnyadt levelet, amit gondolkozás nélkül bekapott és veszettül
rágni kezdett. Egy rémítő pillanatig úgy tűnt, a gurgyökér levél nem használ, mert tovább
prüszkölte a hamut és a szikrákat, de aztán a köhögés alább hagyott, s lassan elmúlt.
Harry feltápászkodott; barátai is abba hagyták a köhögést, de az átok hatása továbbra is
megmutatkozott rajtuk: szemük körül a bőr bepirosodott, arcuk ellenben hamuszürke, beteges
színt öltött, s úgy tűnt, mintha hirtelen rengeteget fogytak volna. Az élet kezdett elszállni
mind a négyükből.
- Mi történik veletek? – suttogta elhűlten Mrs Zambini.
Megint csak nem kapott választ, helyette Hermione szegezett neki egy másik kérdést:
- Hol vagyunk? – tette fel sürgetően.
Mrs Zambini hátrált néhány lépést, s úgy nézett rájuk, mintha szellemet látna. Hermione
megismételte a kérdést, kissé erőteljesebben.
- Upper Flagleyben – érkezett végre a válasz.
Mrs Zambini elindult a sötét, kivilágítatlan úton, de még mindig rémült képet vágott.
– Sok varázsló lakik itt – mesélte, hogy elterelje a gondolatait. – A nagyapám is itt
született…
Harry kissé elcsodálkozott: Belladonna Zambini igencsak beszélgetős kedvében lehetett,
hogy a nagyapjáról mesél egy mugli származásúnak. Amit korábban hallott róla (hétszer ment
férjhez, mindegyik férje nem sokkal az esküvő után titokzatosan elhunyt), egy pénzéhes,
büszke aranyvérű, gyilkos hajlamú Bellatrix Lestrange jelent meg a képzeletében, ha Mrs
Zambinire gondolt. Újra meg újra emlékeztetnie kellett magát, hogy ne bízzon meg benne,
hiszen a meglepően normális külső mögött alighanem egy aljas gyilkos rejtőzködik.
Közben befordultak egy sarkon, s magas, szépen nyírt sövények közt vezetett el az útjuk.
Az egyik kertben Harry nagy meglepetésére egy legelésző hippogriffet látott, s ez elfeledtette
vele aggodalmát. Hogy a fenébe engedték meg ennek az alaknak, hogy hippogriffet tartson
muglik között? Hermione is észrevette az állatot, s bosszúsan ciccegni kezdett.
- Megérkeztünk – jelentette be Mrs Zambini, s megállt egy magas, régi, baljós épület előtt,
melynek fala úgy tűnt, egyetlen masszív, fekete kőből áll, mintha egy szobrász faragta volna
ki egy óriási tömör sziklából.
A ház fekete fala kristályszerűen csillogott, visszaverve az éjszaka fényeit. Érdekes módon
pontosan olyan hatást keltett, mint a Feltámasztó Kő sötét felülete – Harry már csak ezért is
biztos volt benne, hogy rejtve van a szomszédok elől, hiszen egy ilyen építmény már
messziről vonzza a tekintetet.
A falak nem függőlegesen álltak, hanem összetartottak, meredek lejtéssel egy csonka piramist
formázva. Szögletes homlokzata fölött masszív, fekete cseréptető fedte az építményt, ablakai
is háromszögletűek voltak, a bejárati ajtóhoz kis lépcső vezetett fel.
- Hát ez nem semmi! – hallatszott Ginny elképedt hangja.
- Illik is Voldemorthoz, mi? – kontrázott rá Ron.
Mrs Zambini vállon ragadta fiát és arrébb álltak, Harry pedig ámulva közelebb ment
barátaival együtt. Tudta, hogy nem kell aggódnia Zambiniék miatt, Aberforth alighanem
szemmel tartja őket.
Megcsodálták a kovácsoltvas kerítést, melynek dupla szárnyú kapujába középen a Halál
ereklyéinek háromszögletű jelképe került; a kapu pontosan ott nyílt, ahol a háromszöget vágta
félbe az egyenes vonal, a Halálpálca jele.
Harry lenézett a kapu kilincsére, s óvatosan megfogta.

107
 - Most ugrik a murmánc a vízbe – motyogta Ron, s mindannyian visszatartották a
lélegzetüket.
Lenyomta a kilincset, s a kapu kinyílt.
Ekkor csapott le rájuk újra az átok, alattomosan, váratlanul. Harry köhögve
nekitámaszkodott a kapunak, mire az teljesen kitárult, s ő arccal előre esett a bejárathoz
vezető járdára.
- Harry… köh… - szólt ijedt, rekedt hangon Ginny, majd felsegítette. – Jól… vagy?
Nem válaszolt. Kezét szája elé szorítva botorkált előre a méteres gazban a bejárati ajtó felé,
idejét nem vesztegetve felkaptatott a lépcsőn, s kezét a gomb-szerű kilincsre tette. Észrevette,
hogy azt is az ereklyék jelképe díszítette. Az ajtó is engedelmesen kinyílt, s feltárult a poros,
fekete előszoba.
- Meg… köhöm… megtaláltuk! – kiáltott hátra válla fölött Harry, mikor végignézve az
előszobán meglátta a végső bizonyítékot: valaki a folyosó végét lezáró boltív fölé – a ház
minden sarkát díszítő háromszögektől oly annyira elütő – zöld Mardekár-címert erősítette.
Ginny, Hermione és Ron nem tudták kimutatni örömüket, mert egyre rosszabbul voltak.
Harry maga is borzalmasan rázkódott a köhögéstől, amitől már a gyomra is felfordult és
hányingere támadt. Szája elé tartott kezén furcsa, dohos szagot kezdett érezni, mely behatolt
az orrlyukaiba.
Zambiniék még mindig ugyanott álltak, kissé tartózkodón, mikor a kis zsákutcára egyszerre
csak dermesztő sötétség leple zuhant. Mindenki egyszerre rántotta elő a pálcáját, de nem
tehettek semmit.
A dementor felülről érkezett, leereszkedett Harry és barátai közé.
- Expecto…! – ordította Ginny, de a lény megelőzte. Elszürkült kezével széles mozdulatot
tett, mire a két lány és Ron elestek a kapu előtt a betonra, Hermione még a pálcáját is elejtette.
Harry lerohant a lépcsőn, futtában meglendítette varázspálcáját, de ő sem tudta befejezni a
varázslatot. Egy hangos pukkanás, s a magas, kék bőrű ember materializálódott az orra előtt,
pálcájával homlokon döfte, mire hátra tántorodott. Mielőtt Harry észbe kaphatott volna, már a
hátán feküdt a gazos járdán.
- Merlinre! – hallotta Mrs Zambini sikoltását. – Mi történik itt?!
A kék bőrű nevetett, lámpásként világító szeme pásztázta őket.
- Figyelj rájuk – szólt higgadtan a dementornak, aki otthagyta a fekvő hármast, s lassan
Zambiniék felé lebegett.
- Expecto Patronum! – mondta ki a varázsigét Belladonna Zambini, mire egy fényes,
négylábú patrónus jelent meg előtte.
A dementort nem különösebben zavarta, de közelebb nem ment hozzájuk, csak lustán
körözni kezdett a két alak körül, mintha cápa cserkészné be a halrajt.
- Látom, megtaláltátok a házat – szólt Harryékhez a kék bőrű, majd felemelte pálcát tartó
kezét; a pálca vége lila színben izzott. Harry úgy érezte, mintha szétrobbanna belülről a
tüdeje, az átok ereje belémart, mint valami alattomos szörnyeteg, égette, pusztította a
bensőjét, s ő úgy érezte, pillanatokon belül meghal.
- Hadd fejezzem ki gratulációmat! – színpadiaskodott a varázsló, s mélyen meghajolt fekvő
áldozatai előtt.
Harry ekkor hirtelen érezte, hogy tiszta levegő hatol a tüdejébe, s ő úgy fogadta, mint
valami megmentő angyal ölelését. Kissé jobban lett, s máris érzett annyi erőt, hogy
négykézlábra tornássza fel magát.
- Megmondtam, hogy ti meg tudjátok találni ezt a házat! – vigyorgott a kék bőrű. - De azért
ugye elismered, hogy elkélt az a kis segítség, amit a barátommal küldtem, hm?
- Menj a pokolba! – ordította Harry az arcába.
Erre még szélesebben elvigyorodott.
- Onnan jövök – mondta, s azzal faképnél hagyta.

108
 Felsétált mellette a lépcsőn, be a házba, a benti sötétség egybeolvadt fekete köpenyével és
hollófekete derékig érő hajával.
Harry közelebb kúszott barátaihoz, közben felnézett Zambiniékra is: ők egyenlőre
biztonságban voltak egy párduc-patrónus oltalma mögött. A dementor csak lebegett
körülöttük, és mély hangon hörgött.
Ron eszméletét vesztette, Ginny már korábban elájult a fájdalomtól, a levegőhiánytól.
Hermione még küzdött, de már nem bírta megmozdítani a tagjait.
- Harry…! – nyögte a lány, szájából vékony csíkban vér csordogált. - Harry, menj utána!
Hermione szörnyen nézett ki, és Harry nem bírta látni, ahogy szenved. A tüzes hamu
összekeveredett a vérrel, s ragadós masszaként terjedt szét előtte az aszfalton.
- Még nem lenne itt az ideje… – szólt kétségbeesetten Harry.
- Menj utána! – ismételte Hermione.
Harry átkarolta a lányt, úgy tartotta a fejét, hogy nehogy megfulladjon.
- Nem hagylak itt! – mondta, s hosszú idők óta először egy könnycsepp csordult ki a
szeméből.
Ekkor ébredt rá, hogy egész idő alatt, amióta a kék bőrű ember feltűnt, nem a saját életét
féltette, csakis az övékét. Hogy megint nekik kell szenvedniük, ő pedig mindig mindent túlél.
Valahogy tudta, hogy ezt is túl fogja élni, ezért nem félt. Nem rémítette meg a halál, csak az ő
haláluk…
- Menj – könyörgött Hermione, s Harrynek megfordult a fejében, hogy nem akarja, hogy ott
legyen, mikor megtörténik. – Kérlek, menj…
Harry tompán zúgó fejjel engedelmeskedett. Nagyon finoman lefektette Hermionét a földre,
felállt, és kábán bebotorkált az ajtón. Nem kellett találgatnia, merre jár a varázsló, lépések és
motozás hangjai szűrődtek le az emeletről. Követte a hangokat, fel a lépcsőn,
megkapaszkodva a tömör fekete kő korlátba. Félúton megint meg kellett állnia, az átok földre
taszította, percek teltek el, ahogy mellkasát markolászva köhögött, s mikor végre abbamaradt,
érezte az állán lecsorgó meleg folyadékot.
Négykézláb ment fel, s az utolsó lépcsőfokon felkapaszkodva meglátta a kék bőrű mágust
egy nyitott ajtón át, ahogy dühödten keres valamit egy nagy ládában.
- Itt kell lennie! – morogta, majd egy vad pálcaintéssel a sarokba hajította a ládát, amitől az
ripityára tört. – Hová tetted, Denem?
Harry megint jobban lett egy kis időre, felállt, de nem merte elengedni a korlátot. A varázsló
észrevette, hogy ott áll és bámulja, de nem törődött vele. Kivágtatott a szobából, elment Harry
előtt, és bement egy másik ajtón. Egy harmadik, zárt ajtó mögül Harry irtózatos szagot érzett,
mintha egy döglött állat rothadó teteme lenne mögötte. A bűz elnyomta saját dohos szagát, de
igyekezett eltávolodni tőle.
A kék bőrű hatalmas robajjal sorban kiszakította a szoba poros padlódeszkáit, melyek most
a mennyezet alatt lebegtek.
- Itt sincs! – summázta a varázsló, s pöccintett egyet a varázspálcával. A deszkák
visszazuhantak a helyükre.
Kijött az ajtón, megint elment Harry mellett, s berobbantotta a zárt ajtót. A szag
felerősödött, de a kék bőrűt egy cseppet sem zavarta. Bement és ezt a szobát is felforgatta.
Harry elnézett a válla fölött, s azonnal meglátta a hullabűz forrását: az egyik sarokban egy
kuporgó ember holtteste látszott, aki úgy tűnt, éhen halt. Világoskék talárja és szakálla miatt
valahonnan ismerős volt Harrynek, de nem volt benne biztos, hol találkozott vele.
A kék bőrűt nem érdekelte a halott, sőt, tiszteletlen módon őt is félretaszította egy
varázslattal, csak hogy átkutathassa az egyik szekrényt.
- Nem értem… - csóválta a fejét, hosszú haja lágyan lengedezett.
Harry összeszedte a bátorságát, s feltette a kérdést, ami foglalkoztatta:
- Mit… mit keresel?

109
 A férfi hátranézett rá, de nem válaszolt. Azonban ahogy megfordult, tekintete átsiklott a
félrelökött kiszáradt holttest felett, s megpillantott valamit. Mit sem törődve az orrfacsaró
bűzzel, letérdelt hozzá, majd elmosolyodott. Karmos, kék ujjaival előre nyúlt, szétfeszítette a
halott kezét, amiben valami hosszúkás tárgyat szorongatott. Harry először azt hitte, egy
varázspálca az, de amint a kék bőrű elment mellette zsákmányával a kezében, látta, hogy egy
fekete gyertya az.
A varázsló a lépcsőt vette célba, s egy emelettel feljebb ment. Harry vánszorogva követte őt
egy újabb szobába, a tetőtérbe, ahol a jelek szerint már járt, mivel az ajtó tárva nyitva várta.
Ahogy belépett, Harry rádöbbent, hogy már ő maga is járt ebben a szobában – álmában. Ez
volt az a bizonyos üres helyiség az ismerős karosszékkel a közepén, és a tükörrel vele
szemközt. A kék bőrű ember a tükörrel szembe állt, Harry pedig mellé botorkált.
- Állj egy kicsit hátrébb! – szólt rá a varázsló, majd, mikor Harry úgy tett, varázspálcájával
szétrepesztette a tükröt. Az üvegszilánkok kirobbantak a helyükről, de azon nyomban
lefékeztek a levegőben, mielőtt megvágták volna őket, s lassan ellebegtek.
Harry eltátotta a száját. A tükör mögött egy nagy világtérkép rejtőzött, részletesen ábrázolva
az összes kontinenst, szigeteket, óceánokat, hegységeket. Nagyon művészi alkotás volt.
A kék bőrű nem csodálkozott, meggyújtotta a gyertyát, mely kék lánggal égett, aztán eltette
a pálcáját. A fekete gyertyát két kezében fogva a térkép elé tartotta, mintha imádkozna.
- Mutasd a titkod! – szólalt meg határozottan.
Sok-sok fénylő pontocska jelent meg a térképen, mintha csak a gyertya lángja oszlott volna
részekre. Harry megfigyelte a pontokat: úgy tűnt, mindegyik egy-egy meghatározott helyet
jelölt, s összesen legalább húsz-harminc lehetett belőle. Ösztönösen Nagy-Britanniára nézett:
ott csak egyetlen fénypont világított, Skócia délnyugati részén, egy hosszúkás tó mellett.
Kétség sem férhet hozzá, hogy ez a Roxfort, vélte Harry.
- Ezek varázslóiskolák? – kérdezte, feledve ki is áll mellette, s letörölte álláról a vért és
kormot.
- Ühüm – bólintott a kék bőrű férfi, majd újra felemelte a gyertyát. - Most mutasd, hol
rejtőznek! – parancsolta megint.
Jó néhány fénypont eltűnt a térképről, köztük a Roxfort is, valamint egy a Földközi-tenger
partján, Franciaországban. Megmaradt azonban egy a Himalájában, az Égei-tenger egyik
szigetén, Norvégia legészakibb pontján, Közép-Amerikában, Dél-Amerikában, Indiában,
Szibériában és Új-Zéland legdélibb szegletében.
Percekig egyikük sem szólt egy szót se, csak a térképet nézték, memorizálták a nyolc
világító pötty helyét. Harry biztos akart lenni benne, hogy pontosan megjegyezze mindegyik
helyét, mert tudta, hogy valami nagyon fontosat lát.
A kék bőrű ember elfújta a gyertyát, majd egyszerűen ledobta a földre, és suhogó köpennyel
kiment az ajtón. A fénylő pontok elhalványultak, majd eltűntek, Harry pedig követte a
varázslót a földszintre, s már érezte, hogy az átok újra támadásba lendül.
A varázsló kirobogott az ajtón, végigszáguldott a járdán, közben hanyagul odaszólt a
dementornak: - Kész vagyok. Indulhatunk.
- Várj! – kiáltotta el magát Harry, aki épp ekkor bukkant ki az ajtón. Az ajtófélfába kellett
kapaszkodnia, annyira rosszul volt. – Vedd le… vedd le rólunk az átkot!
A kék bőrű felé fordult, s hosszan nézett rá, mintha próbálná eldönteni, mit is csináljon. A
dementor közben beszélni kezdett a recsegős, durva nyelven.
- Tudom… – válaszolta neki a varázsló, majd felöltötte színpadias vigyorát, és visszasétált
Harryék felé. Közben előhúzta pálcáját. – Szó, ami szó, hasznosnak bizonyultatok. És hát
mégiscsak ti győztétek le Denemet, ezt el kell ismernem… - hosszú szünet következett, majd
egy sóhajtás. – Na jó.
Meglegyintette a pálcát, mintha visszahívna vele valamit, Harry teste pedig ebben a
pillanatban hátra feszült, s elesett. Úgy érezte, a perzselő forróság kínja a mellkasán át távozik

110
belőle, újra felemeli a földről, csak lebegett, mint egy tehetetlen tollpihe. Már látta is a lila
tűzkígyót, ahogy kibújik a mellkasából, s tekeregve visszatér a kék bőrű mágus pálcájába. A
művelet végeztével visszazuhant a földre.
Hallotta, hogy a varázsló Hermionén, Ronon és Ginnyn is elismétli, s azért fohászkodott,
hogy még ne legyen túl késő.
- Így – mondta a férfi, ahogy végzett. – Mostantól békén hagylak titeket… Persze azért ne
vegyetek rá mérget! – tette hozzá nevetve. – Lehet, hogy még igényt tartok a szolgálataitokra.
Harry felállt, erőtlenül odasietett barátaihoz, s örömmel látta, hogy mindhárman ébredezni
kezdtek.
A kék bőrű újra meglegyintette a pálcát, ezúttal a mögöttük magasodó Peverell-ház felé. Az
épület lángokban tört ki, a tűz morajlott, dörgött, Harry pedig ráborult Ginnyre, hogy védje.
Felesleges volt aggódnia, a pusztítás egyedül a házat emésztette, kitörte az ablakait, s a lángok
furcsa alakokká álltak össze: tüzes kimérák, kígyók és sárkányok tekergőztek ki-be az
ablakokon, a tetőn támadt réseken, mindent elégetve, ami az útjukba került.
- Táltostűz… - hallotta Harry Hermione suttogását, s mindketten megigézve bámulták a
rombolást.
Ginny és Ron még nem volt annyira magánál, hogy felismerjék, mi zajlik körülöttük, csak
zavaros arcvonásaikon és összeszorított szemükön látszott, hogy érzik a lobogó hőt, ami áradt
feléjük.
A dementor közben újra beszélni kezdett, jól hallhatóan erőteljesebben, mint az előbb. A
kék bőrű továbbiakban ügyet sem vetett az elpusztuló házra, megállt a kapun kívül, s
hallgatta, mit mond a társa.
- Ez igaz? – szólt a varázsló a dementorhoz, majd lassan a rettegő Zambinikre nézett.
Úgy álltak ott a párduc patrónus oltalma mögött, mintha mindjárt megnyílna alattuk a föld.
Blaise Zambini homlokáról csorgott a verejték, anyja pedig reszketett, mint a nyárfalevél.
Harry nem csodálkozott ezen: a különös dementor teljes ereje őrájuk zúdult.
- Igaz, amit mond? – kérdezte újra a kék bőrű ember, egyenesen Belladonna Zambinit
fikszírozva izzó szemével. – Tényleg ezt tetted velük?
A nő csak hebegett-habogott, nem tudta szavakba önteni.
- Megölted őket? – folytatta vádló hangon a mágus, s közelebb ment hozzájuk. – Mind a
hetet?
Mrs Zambini vadul rázni kezdte a fejét, félelme elhatalmasodott rajta, amitől a patrónus
elhomályosult, majd tovatűnt. A kék bőrű csak erre várt, határozottabb léptekkel megindult
felé, a dementor pedig diadalmasan hörgött, mintha terült asztal jelent volna meg előtte.
- Ők megbíztak benned – mondta tovább a kék bőrű, s már csak karnyújtásnyira volt tőlük.
– Mind a heten. És te…
Mrs Zambini felsikoltott, és hátratántorodott a lámpásként világító szemek elől. Fia a
segítségére sietett, pálcájával megcélozta a varázslót, de bűbáj nem hagyta el az ajkait: a
dementor torkon ragadta, s elemelte a földtől, felvitte a magasba, a feketeségbe, eltűnt Harry
szemei elől. Hermione sírni kezdett.
- Blaise! – visított Mrs Zambini, fiát keresve.
A kék bőrű ember letérdelt hozzá.
- Milyen érzés volt, hm? – kérdezte tőle, nem törődve a nő eszelős sikítozásával. – Milyen
volt minden hazug szó, hét szerető férfinak? Milyen volt a hamis ölelés, a hamis csók? –
közelebb hajolt hozzá, Harry tisztán látta kettejük arcát onnan, ahol Hermionéval térdeltek
Ron és Ginny mellett.
- Mi a baj? – suttogta a mágus. - Válts hát velem is egy csókot…
- Adava Kedavra! – üvöltötte Mrs Zambini, a rémisztő alak fejének szegezve pálcáját. A
varázslat kirobbant, zöld fényével betöltötte az utcát, elnyomva a még mindig lángoló ház
tüzes izzását.

111
 Harry nem hitt a szemének, Hermione elfojtott egy döbbent nyögést; a varázslat nem hatott.
A démoni szemű férfi száját a tiltakozó Mrs Zambini szájára nyomta, kiütötte a varázspálcát a
kezéből, kapálózó karjait leszorította.
Ebben a pillanatban egy élettelen test esett le melléjük a magasból.
- NE! – sikoltotta Hermione teli torokból, ahogy felocsúdott az ijedtségből, s meglátta volt
évfolyamtársuk kicsavarodott holttestét. Zambini feje alatt sötét tócsa terjedt szét az aszfalton.
A kék bőrű ember is elengedte a nőt, aki mozdulatlanul csüngött a karjaiban, élettelen
testéből eltűnt az, ami emberré tette. Ahogy eleresztette, összecsuklott a földön, s csak bámult
maga elé, észre sem véve fia holttestét.
A varázsló pedig visszanézett Harryre és a sikoltozó Hermionéra. Most nem mosolygott,
csak intett a kezével, s nyomban dehoppanált. A dementor is elsuhant a fekete éjszakába, a
csillagok, a félhold természetes fényei visszatértek. A ház egyik fala kidőlt.
Aberforth ekkor lehúzta fejéről a láthatatlanná tévő köpenyt. Arca olyan fehér volt, mint a
meszelt fal, látszott rajta, hogy a rosszullét kerülgeti.
- Egy dologban biztos vagyok – szólalt meg az öreg harmadik próbálkozásra. – Ez a pasas
nem nekromanta…

112
 - Tizedik fejezet -

Sértések és bocsánatkérések
Harry magán kívül volt.
- Miért nem tett semmit?! Hagyta őket meghalni! A kisujját se mozdította értük!
Mind az öten a Mágiaügyi Minisztérium egyik kihallgató szobájában gyűltek össze, ahol
csak percekkel korábban hagyta magukra őket Kingsley és Mr Weasley. Harry pedig azon
nyomban utat engedett fortyogó indulatainak, s nekitámadott Aberforthnak, amiért nem
próbálta megmenteni Blaise és Belladonna Zambini életét.
- Nos, te sem erőltetted meg magad túlságosan, Potter! – acsargott vissza Aberforth.
Ő, Ron és Ginny a rideg falú helyiség közepére állított szürke asztalnál ültek, Harry és
Hermione pedig, mintha csak különállóságukat hangsúlyoznák ebben az elmérgesedett
vitában, a falnak dőlve álltak egymás mellett, karba tett kézzel. A lány legalább olyan mérges
volt, mint Harry, tökéletesen egyet értettek abban, hogy Aberforth előnyben volt a köpeny
védelme alatt, erős patrónusával megfutamíthatta volna a dementort, és elkábíthatta volna a
kék bőrű embert.
- Rögtön megöltek volna, te szerencsétlen! – ez volt a kifogása, amihez Ron és Ginny
személyében talált támogatóra. A két Weasley szintén megorrolt Harryre és Hermionéra,
amiért ilyesmit vártak volna el az öreg kocsmárostól.
- Könnyű kifogásokat találni – dünnyögte az orra alatt Hermione, anélkül, hogy ránézett
volna. – Észrevétlenül megbújni, amíg embereket ölnek…
- Zambiniék nem voltak épp ártatlan báránykák – jegyezte meg Ron, és ő sem nézett
barátnőjére.
Harry ingerülten megvonta a vállát.
- Belladonna talán nem, de a fia nem ártott senkinek.
Ron is vállat vont.
- Csak egy tapló volt…
Rögtön megbánta a duzzogó motyogást, mert Hermione ráförmedt:
- ÉS EZÉRT MÁR MEGÉRDEMLI, HOGY KISZÍVJÁK A LELKÉT ÉS KITÖRJÉK A
NYAKÁT?! – ordította teli torokból Ron arcába, aki olyan ijedten hőkölt hátra, mintha
legalábbis egy óriási akromantula kiabálna vele. – Te vagy egy óriási tapló, Ronald Weasley!
Ron nem szólt többet hozzá, sem senkihez, vérig sértve érezte magát. Ginny, aki még
mindig mélyen dekoltált fekete ruhájában kókadozott, próbálta csillapítani a kedélyeket.
- Mindannyian lenyugodhatnánk, nem gondoljátok? – szólalt meg óvatosan, mikor
Hermione már nem fújtatott, mint egy dühös fúria. – Nehéz éjszakánk volt, és kimerültünk,
ránk férne a…
- Az üres szöveget tartogasd Zambini anyjának! – vetette oda foghegyről Harry, mielőtt
végiggondolta volna.
Ginny elsápadt és eltátotta a száját, úgy nézett rá, mintha nem hinné el, amit hall. Harry a
padlót bámulta meredten, nem akarta látni az arcát. Már önmagát szégyellte, kirohanása miatt,
de még mindig vadul lüktetett ereiben a vér.
- Ne félj, nem untatlak többé az üres szövegeimmel… - mondta halkan Ginny, és kitörölt a
szeméből egy könnycseppet.
Eddig még soha sem veszekedtek ők ketten, mindig megértették egymást, még a háború
legvadabb időszakában is igazi lelki társak maradtak, akárcsak az utána következő gyász és
emlékezés idején. Idegen volt tőlük egymás sértegetése, ez Ron és Hermione kapcsolatának
mozgatórugója volt, nem az övéké. Furcsa volt számára, hogy ezúttal ellentétes véleményük
volt, s ez így elmérgesedett.
113
 Ha pillantással ölni lehetne, Harry már nem élne, úgy nézett rá Ron húga mellől.
Kinyílt az ajtó, s Harry úgy érezte, csak ez mentette meg őket attól, hogy perceken belül
össze ne verekedjenek. Kingsley jött be a szobába, nyomában Dawlishsal és Proudfoottal. A
mindig vidám Proudfoot rákacsintott Ronra és Harryre, és kezet rázott mindenkivel,
Aberfortht régi ismerősként köszöntötte. Dawlish ellenben igyekezett észrevétlen maradni,
köszöngetés helyett egy kupac aktát tett le az asztalra. Harry megpróbálta összeszámolni azon
ritka alkalmakat, mikor nem egy halom hivatalos papírral a kezében látta oktatójukat.
- Nem mondom, rendes kis káoszt csináltatok nekünk, ti öten – kezdett bele Kingsley, de
Aberforth rögtön közbeszólt.
- Öten?! – emelte fel a hangját. – Mit csináltam én?!
- Semmit, ahogy szokott… - kontrázott rá Hermione, nem bírva visszafogni magát.
Kingsley megköszörülte a torkát, mire elhallgattak. Dawlish átnyújtott neki egy dossziét.
- Kezdjük az elején – mondta, de nem foglalt helyet a két auror között, ahol hagytak neki
egy üres széket, bizonyára mert Harry és Hermione is állva maradtak. – Tegnap délelőtt porig
égett a Szárnyas Vadkan, tizenegy összeégett holttest, és egy a fogadó előtt, a halál oka… -
olvasta fel a papírról Kingsley, enyhén elképedve. – Végzetes hasi sérülés, nagyfokú
vérveszteség, gerinctörés, egy eltávolított végtag…
Felnézett az aktából az öt kihallgatott arcába, mintha nem hinne a szemének. Hermione
zavartan köhécselt.
- Levágtátok egy ember karját? – tagolta lassan.
- Dehogyis! – hördült fel Harry. – Nem mi öltük meg azt az embert! A dementor volt az.
Dawlish és Proudfoot összenéztek.
- A dementor?
Korábban már beszámoltak róla, hogy a fekete lény, aki állandó társa a kék bőrű
varázslónak, megtámadta őket a Szárnyas Vadkanban és a Peverell-háznál is, de eddig nem
esett szó a kocsmánál meghalt emberekről – valahogy a tegnap este sokkal jobban
foglalkoztatta mindannyiukat. Abban ugyanis egyet értettek, hogy a kocsmai mészárlás csak a
dementor vérszomja miatt következett be.
- Dementorok nem így végeznek az áldozataikkal, nem alkalmaznak testi erőszakot –
válaszolta tárgyilagosan Dawlish.
- Engem egyszer letaszítottak egy ötven méter magasan repülő seprűről – vetette ellen
Harry. – Szerintem az kimeríti a testi erőszak fogalmát.
Dawlish nem mondott semmit, csak még jobban összevonta a szemöldökét. Kingsley
végigsimított kopaszra borotvált fején, és nagyot sóhajtott.
- Szóval azt mondjátok, nem ti okoztátok a haláleseteket…
Aberforth megköszörülte a torkát.
- A testeket mi gyújtottuk fel, de higgye el miniszter, azok már nem voltak emberek.
- Hanem mik voltak? – kérdezte kihívó hangnemben Kingsley.
Ezúttal Harry válaszolt a kérdésére.
- Inferusok. Mindet inferussá változtatták.
A két auror elképedt arcot vágott, de Kingsley megőrizte higgadtságát.
- És a letépett karú hulla?
- Őt kirántották az ablakon – közölte Harry csevegő hangon. – Nem tudjuk, ki volt.
Kingsley csettintett Dawlishnak, aki lázasan kutatni kezdett a paksamétái közt, végül
kihúzott egy kartotékot és átnyújtotta felettesének, aki felcsapta és szakértő szemmel átfutotta
a benne leírtakat.
- Nos, mi tudjuk, ki volt! – jelentette be, bár se Harryt, se három barátját nem érdekelte
túlságosan. – Az áldozat, Mortimer Meliflua korábban összetűzésbe keveredett a
Varázsbűnüldözési Főosztály Veszélyes Tárgyakat Elkobzó Bizottságával. Mr Meliflua

114
birtokában korábban több, közepes biztonsági besorolású sötét holmit találtak, köztük jó
néhány érdekeset…
Ron látványosan ásított egyet. A miniszter folytatta.
- Ami érdekessé teszi ezeket a tárgyakat, hogy nem egyet én magam is láttam közülük,
fogtam a kezemben. Néhányat az orrom előtt dobott bele egy zsákba Sirius Black… – a négy
jó barát itt olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy kellemetlenül belefájdult a nyakuk. – Az
egyiket, egy talárt a szemem láttára hámozott le rólad Mundungus, mielőtt megfojtott volna
téged – mutatott Ronra, aki egy szót se tudott szólni.
Kingsley kiélvezte a szavai hatására beálló döbbent csendet, majd folytatta.
- A helyzet tehát meglehetősen érdekes, főleg azok után, hogy te korábban megfenyegetted
Dungot, amiért kiárusította Sirius holmijait – nézett ezúttal Harryre.
Hermione felhördült.
- Kingsley, neked teljesen megfőtt az agyad abban az irodában!
A miniszter arcvonásai megkeményedtek.
- Tudjátok – mondta újra mindenkinek, de a szeme Hermionén függött, s egyáltalán nem
volt barátságos –, csak azért viselem el ezt a hangnemet, mert ismerlek titeket, és mert régóta
barátok vagyunk. De emellett auror és miniszter is vagyok. Tökéletes bizonyossággal
állíthatom, hogy nem bántottál volna valakit azért, hogy elvegyél tőle valamit, ami jogosan a
tiéd… - mondta Harrynek címezve. - Csak ezért nincs a kezeteken a bilincs. Gondolom ti is
tisztában vagytok vele, hogy ha bárki más lenne a helyetekben, az lenne az első számú
gyanúsított tizenhárom ember halála ügyében.
Harry nagyot szusszant, próbálva lenyugtatni kalapáló szívét.
- Pont, mint Sirius esetében, igaz? – tette fel a költői kérdést. – Akkor is mindenki
átkozottul biztos volt benne, hogy ő ölte meg azt a tizenhármat…
- Pontosan – felelte síri nyugalommal Kingsley. – És nagyon szeretném, ha az
elkövetkezőkben egy léleknek se beszélnétek arról, hogy egyáltalán a közelében lettetek volna
a Szárnyas Vadkannak, mikor leégett. Dumbledore, ez természetesen önre nem vonatkozik…
– váltott hangnemet az öregemberhez fordulva, akiről az utóbbi pár percben valahogy
megfeledkeztek.
Hiába volt ő is velük a Peverell-háznál, mikor a helyszínre értek az aurorok, és hiába történt
az ő kocsmájában a mészárlás, egyik auror sem tartotta lényegesnek kikérdezni őt.
Egyszerűen csak beterelték ebbe a szobába Harryékkel együtt, s meghagyták nekik, hogy itt
várakozzanak, amíg meg nem érkezik a miniszter és a munkatársa. Mindenki azonnal
tisztában volt vele, hogy egy ilyen ügyben azonnal Kingsleyt és Arthur Weasleyt kell
riasztani, azonban a hajnali beszélgetés során is csak a négy fiatal szájából hallgatták a
történteket, Aberforthra senki sem volt kíváncsi.
Az öreg hümmögött egy sort, de csendben maradt, s csak a körmét piszkálgatta nagy
odafigyeléssel, amíg Kingsleyék beszélgettek. Harry úgy vélte, már korábban, testvére mellett
hozzászokhatott a mellőzöttséghez, s százötvenhez közelítve már fel se vette az egészet.
- És mit fogsz tenni az ügyben? – kérdezte Ron, felegyenesedve székében.
- Dawlish és Proudfoot dolga a nyomozás a továbbiakban is… (a két megnevezett
szinkronban bólogatott)… és az egészet én és édesapád fogjuk felügyelni. Nekünk jelentenek
közvetlenül, Robards parancsnok kizárásával, rendben? – ez utóbbi inkább az auroroknak
szólt, mint a kihallgatottaknak, Harry azonban messzemenően nem értett egyet vele.
- Szeretném én megkapni az ügyet – szólt közbe.
Kingsley felvonta a szemöldökét.
- Te még csak gyakornok vagy. Nem vezethetsz egy ilyen súlyú nyomozást.
Harry nagyon magabiztos képet vágott, s végre ellépett a faltól, közelebb menve
Kingsleyhez. Ginny, Ron és Hermione tekintetükkel követték.

115
 - Számítottam rá, hogy ezt mondod – felelte. – De van annyi tapasztalatom a nyomozásban,
mint bármelyik aurornak, te is tudod. Csak névlegesen vagyok gyakornok, ezt épp magad
mondtad, mikor felvettél.
Kingsley értetlenül széttárta a karjait.
- De miért akarod annyira ezt az ügyet? – kérdezte. – Az addig világos, hogy ez a varázsló
megtámadott titeket, de látszólag nem ti érdekeltétek. És azt mondtad, hogy békén hagy a
továbbiakban. Ha ez valami eszement bosszú akar lenni…
- Nem bosszú – válaszolta kurtán Harry.
- Akkor micsoda? – csóválta a fejét a miniszter. – Mert nekem nagyon is annak tűnik.
Harry nem mondott semmit. Tudta, hogy könnyedén az oldalára billenthetné Kingsley
véleményét, ha elmondaná, mit csinált a kék bőrű ember a házban, mielőtt felgyújtotta volna.
Azonban még barátainak sem mondott el mindent, hiszen nem volt idő részletesen megvitatni
a történteket, mielőtt a varázsbaj-elhárító osztag a helyszínre érkezett volna. Így közös
megegyezés alapján úgy határoztak, hogy egyszerűen hazudnak: nem mentek be a kék bőrű
után a Peverell-házba, nem tudnak semmit arról, mi történt odabent, vagy miért jött. A tűz
pedig minden bizonyítékot elpusztított.
- Megértem az álláspontodat, Harry – szólt Kingsley megnyugtató, mély hangján –, de a
válaszom: nem. És ez végleges.
Harry összepréselte az ajkait, nehogy valami meggondolatlan kiszaladjon a száján, mint az
előbb Ginnynél. Már kimondhatatlanul bánta, hogy így beszélt vele.
- Ha nincs egyéb mondanivalótok, akkor ezt tekinthetjük lezárásnak – vetett véget a
miniszter a kihallgatásnak. - Szabadon távozhattok.
Dawlish és Proudfoot felálltak, összepakoltak és kimentek, bizonyára hogy rögtön
belevessék magukat az ügybe, abba a kevés információba kapaszkodva, amijük volt. Harry
tudta, hogy most majd nekiállnak kérdezősködni Roxmorts és Upper Flagley lakosai közt,
felveszik mindenkinek a vallomását, amivel heteket fognak eltölteni, tökéletesen feleslegesen.
Tudta, hogy elejét vehetné ennek, de nem tette. Előbb Ronnal, Ginnyvel és Hermionéval kel
beszélnie.
A folyosóra érve Ron megfogta Kingsley karját.
- Azt legalább megengeded, hogy visszamenjünk végre az irodánkba? – kérdezte. –
szeretnénk folytatni… amit eddig is csináltunk.
A miniszter beleegyezése jeléül bólintott, majd lobogó köpennyel elvágtatott. Harry sötéten
nézett utána, válogatott szidalmakat dörmögve az orra alatt.
- Úgy látszik, a miniszteri szék mindenkit megváltoztat – dörmögte halkan Aberforth,
nehogy a mellettük elsétáló sok-sok boszorkány és varázsló meghallja.
- Kingsley rendes volt – kelt védelmébe csendesen Ginny, mintha attól tartana, hogy valaki
megint letorkolja.
Erről rögtön eszébe jutott Harrynek korábbi értelmetlen kirohanása, s most feledve minden
dolgot, ami a fejében járt, őszinte bűnbánó arccal fordult a lányhoz.
- Ginny, annyira sajnálom, amit odabent mondtam, kérlek, ne haragudj!
A lány nagyot sóhajtott és közben a falat bámulta, makacsul elnézve Harry feje mellett.
Helyette Ron adta ki a véleményét.
- Szerencséd, hogy bocsánatot kértél, haver – mondta sötéten. – Mert ha még egyszer így
beszélsz vele…
- Mintha te akkora úriember lennél, Ronald! – csattant fel Hermione, beléfojtva a szót. –
Tőled hányszor hallottunk ilyen „kedves” beszólásokat?
A fiú nem hagyta magát.
- Annak legalább oka volt, de ez egyszerűen szemétség volt!
Harry egyre kisebbnek érezte magát, miközben Ron és Hermione marták egymást végig, a
felvonók felé vezető úton, csak néha véve vissza hangerejükből, ha sokan mentek el

116
mellettük. Ginny nagyon komoly volt, szemében szomorúság csillogott, Harry pedig nem
tudta mit mondhatna még, hogy jóvátegye hibáját.
A lifthez érve Ron és Harry elbúcsúztak a két lánytól és az öregembertől.
- El sem mondhatom, mennyire örültem a viszontlátásnak, fiúk – fordult szembe velük
Aberforth, mikor a lift megérkezett. – Mindenesetre örülök neki, hogy nincs még egy
kocsmám, amit a földdel tennétek egyenlővé.
Hermione lesajnálóan nézett az öregre, aki rá se hederített.
- Ha legközelebb információ kell, inkább hívjatok, és jövök. Mert a végén még földönfutó
leszek…
A két lány és Aberforth beszállt a liftbe; Hermione csak egy emelettel lejjebb ment,
Aberforth haza indult, Ginny pedig alighanem a boltba készült hoppanálni az átriumból.
Harry végig őt nézte, amíg be nem csukódott a rács, de a lány még ekkor se pillantott rá.
Ez után lopva barátjára nézett, ő pedig rá, de olyan gorombán, hogy Harry szinte várta a
kemény ütést a képébe.
- Ne aggódj, nem bántalak – szólt Ron csendesen, mintha kitalálta volna a gondolatait.
- Újabban te is rászoktál a legilimenciára? – kérdezte tőle Harry.
Ron végre halványan elmosolyodott.
- Megvannak az előnyei, ha Hermione Granger a barátnőd – válaszolta hetykén, mire
mindketten elnevették magukat.
- Ron, én tényleg sajnálom, amit mondtam. Fogalmam sincs, mi ütött belém.
- Ne tőlem kérj bocsánatot, haver. A húgomat engeszteld ki – felelte, majd vállon ütögette
Harryt, és együtt elindultak vissza a folyosón, az Auror Parancsnokság felé. – Mellesleg
szerintem már meg is bocsátott. Ginny nem haragtartó.
Harry őszintén remélte, hogy tényleg így van, s még akkor is ezen gondolkodott, mikor
visszaérve a fülkéjükbe, egy halom átnyálaznivaló régi lezárt akta fogadta őket Dawlish
jóvoltából, valamint mindezek tetején egy lepecsételt, díszes barna boríték.
- Hát ez meg kitől jött? – dünnyögte Harry, s ledobta magát a székbe, Ron pedig vele
szembe.
Feltépte a borítékot, amin csak ennyi állt: Harry J. Potternek.

Tisztelt Potter úr!

Szeretettel meghívjuk önt a november huszonhatodikán

tartandó Trimágus Tusa első próbájára, a Durmstrang
Mágusakadémiába. Nagy megtiszteltetésnek vennénk, ha a
zsűri soraiban köszönthetnénk önt, mint a Tusa legutóbbi
bajnokát.
Amennyiben elfogadja meghívásunkat, kérem, küldje el
válaszát bagolyfordultával. A zsupszkulcsot a kívánt címre
küldjük november huszonötödikén.

Üdvözlettel:
Ursula Ulatov, igazgatóhelyettes

A levél alján két macskakaparás-szerű aláírás díszelgett.

- Elmész? – kérdezte tőle Ron, aki az asztal fölött áthajolva belepillantott a levélbe.
- Eszemben sincs! – válaszolta unottan Harry, s előbb félbe, majd négy darabba tépte a
levelet, és a szemetesbe szórta. A kuka jóízűt böfögött.
- Te tudod… - hagyta rá Ron, és többet nem került szóba közöttük a téma.
Harry viszont nagyon szerette volna megbeszélni vele a házban látottakat, főleg a térképen
felvillanó pontokat, a varázslóiskolák helyét, és azokat a rejtélyes dolgokat, amiket a kék bőrű
keresett. Itt viszont nem tehették meg ezt, ezért jobb híján elosztották egymás közt a
117
paksamétát, és igyekeztek valamit megtanulni a régi aurorok munkájából. Sokszor találkoztak
Alastor Mordon nevével a vizsgálatot végző neve alatt, s ezek mindegyike példaszerűen
megoldott ügy volt.
Ron csakhamar elszundított az olvasnivaló fölött, hangosan horkolt székében, asztalra feltett
lábbal. Harry is néha úgy érezte, mindjárt lecsukódik a szeme, hiszen előző éjszaka
szemhunyásnyit sem aludtak. Annyira ki volt merülve, hogy még a lapozás is nehezére esett.
Arra gondolt, bár a kihallgató szobában csapta volna meg az álmosság, akkor legalább nem
mondott volna olyan dogokat Ginnynek.
Egy lila papírrepülő suhant be a paraván fölött; Harry észre sem vette, amíg orron nem
bökte Ront, aki felriadva hangosan felkiáltott, és elesett a székével, nagyot csattanva a padlón.
A szomszéd fülkékből nevetés hallatszott, valaki megjegyezte: - Ez már a negyedik a héten!
Harry felpattant, hogy felsegítse Ront.
- Jól vagy? Megütötted magad? – kérdezte tőle, barátja azonban csak dühödten
káromkodott, és a fején nőtt púpot tapogatta.
Dawlish kukkantott be a fülkéjükbe.
- Mi történt? – érdeklődött komoly arccal. Harry biztos volt benne, hogy oktatójuk nem
tartozott a nevető aurorok közé.
- Semmi, csak egy… (Ron az asztalra pillantott)… csak egy házon belüli üzenet.
- Vigyázzanak vele – szólt Dawlish. – Az egyik kollégának egyszer a szemét döfte ki egy
ilyen üzenet.
Harry nagyot nézett, Ron egészen elsápadt.
- Nem szabad sértegetéseket küldeni – csóválta a fejét az auror. - Az ilyesmiért fegyelmi
vizsgálatot írnak elő…
- Nem történt semmi! – sietett Harry, s gyorsan lekapta az asztalról a papírrepülőt, mielőtt
Dawlish meglátta volna a feladó nevét.
Miután a varázsló magukra hagyta őket, széthajtogatták a papírt, amibe pár soros üzenetet
írtak szabályos gyöngybetűkkel.

Beszélnünk kellene a tegnap estéről. Gyere le az irodámba, Harry. Mondd meg

a tapló barátodnak, hogy ha már nincs harci kedvében, ő is jöjjön, mert még
elveszti a fonalat.
Hermione

- Kedves – jegyezte meg Ron, és összegyűrte a levelet, ami követte a durmstrangos meghívó
útját a szemetesbe. – Na gyere, menjünk le hozzá!
Visszamentek a felvonókhoz, és várakoztak. Delet ütött az óra, ilyenkor volt a legnagyobb a
forgalom a minisztériumban, a tizenkét liftnek megállás nélkül dolgoznia kellett, s gyakran
perceket kellett várni, hogy kinyíljon valamelyik rács.
Mikor megérkezett a lift, s félrecsúszott az ajtó, Harry és Ron rögtön előre lépett, de szinte
azon nyomban megtorpantak, amint meglátták, ki jött fel vele.
Draco Malfoy állt velük szemtől szemben.
Egy röpke pillanatig dermedten bámultak egymásra. Volt gyűlölt évfolyamtársuk fekete
talárban, rövidre nyírt szőke hajjal pont úgy festett, mit régen.
Malfoy kilépett a liftből, Harryék pedig beszálltak. Igyekeztek nem összepillantani, ahogy
elmentek egymás mellett. Ron már épp megnyomta volna a gombot, mikor Malfoy
visszafordult feléjük.
- Igaz, hogy Blaise meghalt? – kérdezte tétován.
Ron rácsapott a megállító gombra, mikor a rácsok már záródtak. Az ajtó visszacsúszott a
helyére.
- Igen, igaz – válaszolta Harry.

118
 Draco bólintott, az arcára vetülő szórt fénytől sápadtabbnak tűnt, mint valaha.
- És láttátok, hogyan történt?
Ron bólintott. Malfoy nem kérdezte meg, hogyan esett meg. Talán már hallotta a terjengő
pletykákból, és nem akarta megtudni, hogy igaz-e. Harry nem tudta, hogy barátok voltak-e,
vagy csak ismerősök, szobatársak. Egy pillanatra belegondolt, ő hogy érezné magát, ha
Neville, vagy Dean, vagy Seamus halálhírét hallaná.
- El akart menni innen – szólalt meg újra Malfoy.
Ron megint rácsapott a megállító gombra.
- Zambini?
Malfoy bólogatott.
- De az édesanyja nem engedte el – folytatta. – Közel akarta tudni magához.
Harry kissé eltátotta a száját, ahogy hallgatta. Igazából attól kezdve vághatott bamba képet,
hogy Malfoy megszólította őket. Legelőször fordult elő, hogy úgy álltak egymással szemben,
hogy nem válogatott sértéseket vágtak a másik fejéhez.
- Hová…? Hová akart elmenni?
Draco tétovázni látszott, majd egyszerűen megvonta a vállát.
- Nem tudom – felelte.
Harry nem volt legilimentor, de tudta, hogy a fiú hazudik. Nem kezdte el faggatni.
- Sziasztok – köszönt el, majd sietős léptekkel tovább állt.
Ron végre hagyta becsukódni az ajtót. A rövid úton elképedten egymásra néztek, és
egyszerre szólaltak meg: - Ez meg mi volt?
Nem az volt a szokatlan, hogy találkoztak Draco Malfoyjal, ez előfordult néha az átriumban,
mikor reggelente kiléptek a kandallóból. Az volt a kivételes esemény, hogy nem
ellenségekként beszéltek egymással. Harry valami megmagyarázhatatlan indíttatásból, még
arra is rávette magát, hogy együttérző képet vágjon Zambini halálhíréhez.
Öt perccel később már Hermione ajtaján kopogtattak.
- Szabad! – szólt ki a lány fáradtan.
Az iroda ugyanúgy festett, mint mikor Harry legutóbb járt itt, Ron azonban még nem
látogatta meg idelent Hermionét, s most szabadon járatta tekintetét körbe. Ő is észrevette a
fotót hármójukról, aztán hirtelen a lányra pillantott.
- A tapló is lejött, mert most épp senkit se akar megverni – mondta neki epésen, de egy laza
félmosollyal az arcán.
Hermione is elmosolyodott, majd elővarázsolt nekik két széket. Harry és Ron helyet
foglaltak, közben beszámoltak rövid beszélgetésükről Draco Malfoyjal. Hermione ugyanúgy
meg volt lepve, mint ők, de közben megértően bólogatott is.
- Zambini és Malfoy barátok voltak a Roxfortban – mondta. – Sokkal inkább a barátja volt,
mint Crak vagy Monstro, ők inkább csak afféle…
- Csicskák voltak – fejezte be helyette Harry. – Igen, én is megértem, hogy bánatában arra is
rávette magát, hogy megkérdezzen minket, de akkor is furcsa, amit arról mondott, hogy
Zambini el akart innen menni.
- Ezt Ginnynek is mondta a sikátorban – szólt Ron, mire mindketten felkapták a fejüket. –
Nem emlékszel? Amikor ölelgette a bolt előtt.
Harry elfintorodott az emlék hatására.
- Akkor nem épp arra figyeltem, amiről Zambini beszélt…
Hermione tanácsára egyelőre félre tették a Malfoy és Zambini témát, mert ahogy mondta,
fontosabb megbeszélnivalójuk volt. Miután megkérte Harryt, hogy mesélje el, mi történt a
házban, a fiú rögtön nekiszegezett egy kérdést:
- Nálad van még a merengő?
- Aha – mondta a lány, és már nyitotta is táskáját.
Az asztalra tette a kőedényt, Harry pedig beletöltötte legfrissebb emlékeit.

119
 Úgy érezte, egyszerűbb, ha a nagy részéről csak szóban számol be, így hát elmondott
mindent addig, hogy a kék bőrű megtalálta a gyertyát és a térképet.
-… és akkor fénypontok jelentek meg rajta mindenhol. Nézzétek csak!
Pálcájával megkavarta a tál tartalmát, amin rövidesen feltűnt a nagy világtérkép és a lángoló
pontok.
- Ugye szerintetek is varázslóiskolák ezek? – fürkészte barátai arcát.
Hermione komolyan bólogatott.
- Azután ez történt! – Harry újra megkeverte a folyékony emléket, s egy hang szólt ki a
tálból: - Most mutasd, hol rejtőznek!
A fénypontok megritkultak, eltűnt a Roxfortot jelző pötty, és a Beauxbatons is (Harry
kizárásos alapon azonosította be az egyetlen francia varázslóképzőt).
- Mik rejtőznek itt? – ráncolta a homlokát Ron.
Harry megcsóválta a fejét és mélyet sóhajtott.
- Nem tudom, a kék bőrű nem mondta el – felelte. – Ez után kijöttünk, és meggyógyított
minket, onnan pedig tudjátok már…
Hermione szó nélkül, erősen koncentrálva nézte a felderengő képet. Harry biztos volt benne,
hogy ő maga is hasonlóan bámulhatta a házban, memorizálva minden apró részletet, ami
fontos lehet.
A lány most felegyenesedett székében, és mély lélegzetet vett, amit eddig visszatartott.
- Honnan szerezhette Voldemort ezeket az információkat? – ejtette le kezét az íróasztalra. –
Honnan?
Harry nem igazán értette, miért pont ez zavarja Hermionét, és Ron arcát látva rájött, hogy
barátja sem érti. Hermione megválaszolta ki nem mondott kérdésüket.
- Minden varázslóiskola a legszigorúbb titokban tartja a pontos helyét, hogy senki
illetéktelen ne találhasson rá – mondta. – És Voldemort az összes iskola helyét tudta, ráadásul
még sokkal többet!
Ahogy jobban belegondolt, Harry is nyugtalanítónak találta ezt a tényt, mert emlékezett még
rá, hogy a karácsonyi bálon Igor Karkarov, a Durmstrang akkori igazgatója sietve közbeszólt
Hermione és Viktor Krum beszélgetésébe, mikor a bolgár fiú kicsit túl részletesen mesélt az
iskolájáról. Arra is emlékezett, amit még korábban Hermione mondott a vonaton: a
varázslóiskolák egymás riválisai, mert mindegyikük a mágia egy egyedi tárháza, ezért féltve
őrzik titkaikat a többi mágusképző előtt.
- Úgy látszik, még nagyobb tervei voltak Voldemortnak, mint azt korábban gondoltuk –
osztotta meg velük gyanúját Harry.
Kibámult az elbűvölt ablakon, ami ragyogó kék eget mutatott, habár tudta, hogy mindez
illúzió, mert még jól emlékezett a reggeli dermesztő hidegre.
- Na jó, szerintem ezt gyorsan le kéne jegyezni – javasolta Ron, nyakát nyújtogatva nézett
körbe a polcokon. – Hermione, nincs egy atlaszod?
Barátnője rá se nézett, úgy válaszolt félvállról, miközben elgondolkozva simogatta a
merengő szélét.
- Ezt hiába próbálnád bejelölni rajta, Ron.
Harry érdeklődve elfordult az ablaktól a lány arcára.
- Miért, mi történne?
Hermione szusszant egyet, és előre dőlt, a tál fölé.
- Elvileg meggyulladna a papír, de az is lehet, hogy megdermedne a kezet – csicseregte,
miközben varázspálcájával az emlékek közé bökve kinagyította a Norvégia északi részén
világító foltot. - Valamilyen módon megakadályozná, hogy lejegyezd az információt…
- Remek – morogta Ron.
- Fiúk, nézzétek csak! – mutatott Hermione a merengőbe. – Szerintem ez itt a Durmstrang.
Harryék is a tál fölé hajoltak, akár két vízköpő, és kíváncsian belebámultak.

120
 - Gondolod? – kérdezett vissza Harry kétkedő hangon. A Durmstrangot valahogy mindig is
keletebbre helyezte képzeletében.
A lány bólintott, és kisöpörte kusza haját az arcából.
- Ez a legészakibb hely az összes közül – felelte. – Emlékeztek, hogy milyen vastag talárjuk
és kucsmájuk volt a diákoknak? Nagyon hideg helyen van az iskola. Viktor mesélte, hogy egy
gyönyörű fjordra nézett a hálószobája ablaka, és nyáron is fűteniük kellett varázslattal.
Ron onnantól kezdve mindent eleresztett a füle mellett, hogy egy mondaton belül elhangzott
Viktor neve és a hálószoba szó. Hermione, aki ezt észrevette, kissé elpirult. Harry nem
győzött csodálkozni rajta, hogy a durmstrangos fiú még mindig tabutéma kettejük között,
mindazok ellenére, hogy már több mint egy éve együtt vannak. Úgy tűnt, az öt évvel ezelőtti
Trimágus Tusa örökre be nem szűkülő szakadék lesz Ron és Hermione között.
- Emlékeztek, mit mondtak a srácok a Megfojtott Macskában? – vonta magára Harry a
figyelmüket gyorsan, hogy másra terelje a szót. – Parvati mesélte, azt hiszem, hogy a
Durmstrang nem akarta megrendezni a Trimágus Tusát… - majd megkocogtatta a kőtál
oldalát. – És most itt van ez!
Egymásra néztek, Harry tudta, hogy megértették, mire gondol.
- A Durmstrang rejteget valamit – mondta ki Hermione.
Ron vigyorgott, mintha különös örömmel töltené el ez a feltételezés. Harry szinte látta maga
előtt, hogy barátja rögtön összekapcsolja a Durmstrangot Viktor Krummal, és elképzeli, hogy
bilincset raknak a titokban fekete mágiával ármánykodó kviddicsbajnok kezére.
- Aztán ott van a lista, amit a dementor adott – fűzte tovább. – Kihúzva rajta egy csomó név,
akiknek már semmilyük sem maradt…
- A sötét tárgyak – szólt Ron.
- Úgy van – bólintott Hermione. – A sötét tárgyak.
- Malfoy szerint Zambini el akart menni – folytatta Ron az eszmefuttatást. – Ő maga úgy
mondta, el akart menni a többiekkel. Másokkal.
Harry számára minden mondattal egyre világosabb lett a kép, akár az ablakon kívüli égbolt.
- Fekete mágusok és sötét tárgyak vándorolnak ki az országból Voldemort bukását követően
– foglalta össze, kényelmesen hintázva székében. – Aranyvérű családok, rengeteg pénzzel és
régi varázstárgyakkal…
- Megvásárolják a költözést – vette át a szót Hermione, s neki is felderült az arca. –
Külföldön pedig befogadják őket a sötét tárgyakkal együtt, olyan iskolák, amelyek…
-… amelyek köztudottan túl nagy figyelmet fordítanak a fekete mágiára! – mondta Ron
szinte felkiáltva.
Harry felkelt a székből, és járkálni kezdett a szűkös irodában.
- Hová vezet mindez? – nézett barátjára.
- A belső körhöz – mondta azonnal Ron és Hermione egyszerre.
Harry zsebre dugta a kezét és megállt.
- A kék bőrű tehát a rejtélyes belső kör tagjait keresi.
Barátai arcát látva tudta, hogy ők is így gondolják, de más-más érzelem tükröződött rajtuk.
Hermione alsó ajkát beharapva, aggódva pislogott a merengőben kivehető térképre, a világító
pontokra, ahol a titkos feketemágus-szövetség tagjai voltak. Ron azonban úgy vigyorgott,
mintha ez lenne a legjobb hír, amit a héten hallott.
- A sötét tárgyakra fáj a foga – szólt halkan. – Azokat kutatja…
Harry valahol kettejük között őrlődött. Egyrészt jó dolognak tartotta, hogy fény derült a
szövetség búvóhelyére, másrészt viszont kirázta tőle a hideg, ha arra gondolt, mit fog tenni
velük az a démoni alak és kísérője.
Hermione mély levegőt vett, mielőtt megtörte volna a csendet.
- Ha ez igaz – mondta –, akkor az a névsor gyakorlatilag egy halállista. Nem fognak
megválni azoktól a tárgyaktól, amikor vagyonokat fizettek értük.

121
 Harry bólogatott. Ő is pontosan erre gondolt.
- És ez azt is jelenti, hogy mi tehetünk Zambiniék haláláról. A dementor talán meg is
mondta. Csak én nem értettem…
Ron gyorsan közbeszólt:
- Ne okold magad – próbálta vigasztalni. – Mindenki így tett volna a helyünkben.
- Igen, és ha valakit hibáztatni lehet – tette hozzá Hermione –, akkor az csakis én lehetek.
Én mondtam, hogy fogjuk el Zambinit. Az egész az én ötletem volt.
Ez azonban nem mulasztotta el Harry bűntudatát, tudta jól, miért érzi magát rosszul.
- Nem csak ez… - mondta szerencsétlen képpel. – Nem úgy tekintettem rájuk, mint
emberekre. Mindig csak ellenségként gondoltam Zambiniékra…
- Mert azok is! – vágta rá Ron gondolkodás nélkül.
Harry szomorúan csóválta a fejét.
- Nem, már nem kéne, hogy azok legyenek. Voldemortnak vége. Meg kell tanulnunk velük
együtt élni. És ha nem tiszteljük őket, akkor ez nagyon nehéz lesz.
Újra Malfoy jutott az eszébe, ahogy visszafordul a lift felé, és megkérdezi a gyerekkori
ősellenségeitől, hogy valóban meghalt-e a barátja. Mintha egy utolsó szalmaszál lett volna,
amibe kapaszkodhat, hogy talán azok, akik ott voltak, megcáfolják a pletykákat, a hivatalos és
félhivatalos jelentéseket a Peverell-háznál történtekről. Emberi volt, gondolta Harry.
Mintha Voldemort elmúlásával együtt tényleg lehullott volna valami láthatatlan,
megfoghatatlan dolog ezekről az emberekről, ami megőrjítette őket, és ellenségeket csinált
belőlük.
- Meg kell állítani a kék bőrűt!
Erre a kijelentésre most újra összhang látszott Ron és Hermione arcán; mindketten úgy
gondolták, hogy Harrynek elment az esze.
- Ne, figyeljetek rám… - vette elejét Harry a vitatkozásnak. – Ezt egyszerűen nem
engedhetjük. Az az ember egy szörnyeteg. Ugyanolyan, mint Voldemort. Ha azt akarjuk,
hogy valaha is…
- Nem azt mondtad, hogy gyűlöli Voldemortot? – emlékeztette Ron, Harry azonban nem
törődött vele.
- A belső kör mindig is létezni fog, amíg emberek élnek, ezen nem lehet változtatni. És nem
is szabad változtatni rajta. Mit gondoltok, mit tenne Dumbledore? – kérdezte tőlük egy
hirtelen ötlettől vezérelve. – Szerintetek ő támogatná a kék bőrűt? Vagy megpróbálná
megállítani?
Két barátja nem válaszolt. Elégedetten látta, hogy elbizonytalanította őket, és lassan kezdik
megérteni, miért olyan fontos megakadályozni, amit a varázsló tervez.
- Magad mondtad Ron – ütötte tovább a vasat Harry, hogy meggyőzze őket. – A belső kör
nyílt titok mindenki számára. Ha olyan fenyegetést jelentenének, gondolod, hogy nem tettek
volna ellenük valamit már rég? Hogy Dumbledore nem tett volna valamit? Ő tűzzel-vassal
harcolt Voldemort ellen. Ha kételkedtek benne, tegyétek fel magatoknak a kérdést: mi a jobb,
ha az a sok sötét tárgy szétszórva létezik valahol a világban, vagy ha együtt vannak egy ember
kezében?
Harrynek egész nap ez járt a fejében, még akkor is, mikor a szokásosnál korábban
hazamentek az Odúba Mr Weasleyvel együtt, és Hermionét is sikerült rávenniük, hogy ezúttal
ne túlórázzon. Az Odú legkisebb hálószobájában összeülve mesélték el Ginnynek, mi történt
bent a házban, és újra előkerült a merengő is.
A lány még nem feledkezett meg teljesen Harry sértegetéséről, de legalább már szóba állt
vele, nem hallgatott makacsul. Harry ennek roppantul örült, s remélte, hogy igaza lesz
Ronnak, és a lány hamar elfelejti a dolgot.
Ő is egyet értett abban, hogy a kék bőrű ember ámokfutását meg kell fékezni, de a
hármassal ellentétben ő a legkézenfekvőbb javaslatot tette:

122
 - Ezt el kell mondanunk apának és Kingsleynek.
Szavait hangos felhördülés és tiltakozás fogadta, ő azonban nyugodt maradt.
- Miért ne? – vonta fel a szemöldökét. – Mindent ti akartok csinálni?
Harry tízig elszámolt magában, mielőtt megint meggondolatlanul szólt volna.
Ginny nem ért semmit. Kingsley kerek perec kijelentette, hogy nem engedi őket még a
közelébe se az ügynek, ráadásul Mr és Mrs Weasley is támogatják ebben. Mintha most, hogy
megtették, amit kell, legyőzték Voldemortot, betennék őket egy vitrinbe, mint valami sok
csatát látott fényes kardot, és csak büszkén mutogatják mindenkinek.
- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de a minisztériumnak halvány fogalma sincs róla, mit
csináljanak egy ilyen alakkal – mondta Harry. – Minket megtámadott, mi láttuk, és Aberforth
is. Kingsleyéknek még arról sem volt ötlete se, mi az a Métely, csak leszólták Aberfortht,
hogy nem tud varázsolni! – Hermione figyelmeztetőleg a karjára tette a kezét, nehogy megint
átlépje azt a bizonyos határt. Harry visszább fogta magát. – Ginny, Aberforth és mi tudjuk,
mit kell tenni.
Nem beszélve arról, hogy még mindig érezte, a kék bőrű ember válaszokat tartogat neki a
rejtélyes csuklyás alakról, egészítette ki magában. Hiszen az lehetetlen, hogy ez a két furcsa
alak egyszerre jelenjen meg úgy, hogy semmi közük nincs egymáshoz…
Látta, hogy nem győzte meg a lányt, aki leeresztett vállal, csalódottan ciccegett.
- Értem én, de ha mindent elmondotok nekik, ha… ha megmutatjátok a merengőben
mindazt, ami történt, ők is tudni fogják, mi a teendő. Az auroroknak ez a dolga, ők majd
levadásszák a pasast!
- Mi aurorok vagyunk! – bökött saját mellkasára Ron, büszkén kihúzott háttal.
Ginnyt ez sem hatotta meg.
- Pontosan, és épp ezért vannak feletteseitek, akiknek az a dolga, hogy megmondják, mit
csináljatok!
Harry és Ron felhorkantott, Hermione a fejét csóválta.
- A feletteseink nem lennének azok, ha mi nem mondtuk volna! – ismételte meg a
Dumbledore-házban tett kijelentését. – Kingsley csak azért lett miniszter, és édesapád azért
lett államtitkár, mert mi javasoltuk őket a Wizengamotnak, alig egy órával Voldemort bukása
után!
- Így van – helyeselt Ron, és Harry is osztotta a véleményüket. – Nekünk köszönhetik!
Ginny arcán enyhe csalódott szomorúság tükröződött, ami azóta ott volt, hogy kijöttek a
kihallgató helyiségből.
- Ja, nektek – hagyta rá. – Meg rajtatok kívül még ötven másik embernek, aki az életét adta
ezért, köztük a testvérünknek. Ők mit köszönhetnek nektek?
Ron egy pillanat alatt falfehérre sápadt, és se Hermione, se Harry nem tudott erre mit
mondani. Ginny túlságosan is megértő képet vágott, miközben megnémult barátait nézve
felkelt a padlóról, ahol eddig egymással szemben, törökülésben gubbasztottak, középütt a
kéken fénylő kőtállal, mintha valami tábortüzet ülnének körbe.
- Tudjátok, sokat gondolkodtam hármótokon az utóbbi időben – folytatta a lány. – Ez a
hatalmas „diadal”, amit „egyes egyedül ti” harcoltatok ki, úgy megváltoztatott titeket, hogy
néha rátok se lehet ismerni – rövid szünetet tartott, szavai hatását figyelve. – Na mindegy, a ti
dolgotok, mit csináltok. Lemegyek, hátha kell anyának segíteni a mosogatásban…
Becsukódott mögötte szobája ajtaja, Harry, Ron és Hermione fejében pedig bosszantó,
zümmögő légyként keringtek a szavak, amiket Ginny mondott. Igazságtalannak, alaptalan
vádaskodásnak érezték… Egyáltalán hogy veszik a bátorságot, hogy úgy bánjanak velük, mint
az ötévesekkel?! Kingsley ráadásul még meg is vádolta őket annak a szerencsétlennek a
megölésével! Nem normálisak, gondolta dühöngve Harry, és felrúgta a merengőt.
Hermione és Ron összerezzentek ijedtükben, ahogy az emlékek kiszökkentek a tálból, majd
páraként lobbantak szét a levegőben. Harry nem törődött vele.

123
 Megváltoztak? Önzők lennének? Hogy lennének ők önzők, amikor az életüket tették
kockára Voldemort legyőzéséért?! Kinek volt bátorsága hozzá, hogy megtegye azt, amit ők?
Senkinek!
- Harry, szerintem igaza van… - szólalt meg csendesen Ron, aki még mindig úgy nézett ki,
mint valami szellem, azóta, hogy Ginny szóba hozta Fred halálát.
- Nem, nincs igaza! – csattant fel Hermione karba tett kézzel.
Harry fortyogó haraggal nézte a felborult merengőt.
- Hallgass meg – kérte Ron.
Hermione dühösen szuszogott egyet válaszul.
- Nem úgy mennek már a dolgok, mint régen – mondta. – Szerintem is túlzás, hogy kizártak
minket, de mi sem vagyunk épp segítőkészek velük szemben! Ha elmondanánk mindent, ha
megosztanák velük azt, amire jutottunk, talán látnák, hogy jogunk van részt venni benne.
Harry és Hermione meghányta-vetette magában a hallottakat. Még mindig felháborítónak
tartotta Kingsley és Ginny szavait. De azt is tudta, hogy nem haladhatnak mindig az árral
szemben. Már nincsen háború. Kompromisszumokat kell kötni.
- Ők semmire se fognak jutni – mondta Harry lekicsinylően, mikor már beadta a derekát. –
Ezt is el fogják szúrni, mint minden eddigit.
Úgy mentek le vacsorázni Mrs Weasley hívására, hogy döntésre jutottak. De ez a döntés
egyiküknek sem hozott megnyugvást, épp ellenkezőleg: megalázva érezték magukat. Harry
fejében még mindig vihar tombolt Kingsley arcpirító szemtelensége nyomán. S Kingsley
mögé képzeletében szépen felsorakozott Mr és Mrs Weasley, Dawlish, Proudfoot, Ginny,
Percy és Charlie, és az ő oldalukon egyedül Aberforth állt.
- Mozgalmas napunk volt ma, igaz, Percy?
- Na mesélj, apa! Megint Diggy panaszkodott…?
- Á, ne is mondd…
A Weasley szülők és gyermekeik önfeledten beszélgettek vacsora közben, csak Ron,
Hermione és Harry ültek kukán, szándékosan az asztal másik végébe húzódva. Minden elejtett
jelentéktelen félmondatot gúnynak és visszataszító sértésnek vettek; Harry arca szinte lángolt
a méregtől.
-… magán kívül volt, amiért lezártuk az ügyet, pedig ő is látta, hogy semmi nyom nem
maradt a kölyök után – hallatszott Percy hangja.
- Harry, kedves, kérsz még egy főtt tojást? – nyújtotta felé a tálat Mrs Weasley az asztal
túlsó végéről.
Harry egy pillanatra megzavarodva nézett rá. Mrs Weasley anyai kedvességgel mosolygott,
pontosan úgy, mint egy napja kora reggel, mikor elmentek az Odúból.
„Tudom, hogy megbízhatok benned.”
Dühből és sértődésből épített sziklaszilárdnak tűnő vára megremegett. Úgy tűnt, Mrs
Weasley egy kedves mosollyal képes volt megváltoztatni mindent, barna szemei pedig pont
úgy csillogtak, mint Ginnyé, két székkel mellette.
- Harry? – szólongatta az asszony.
Felkapta a fejét, és csak most ocsúdott fel igazán gondolataiból. Mrs Weasley jóízűen
nevetett Harry bamba arckifejezésén, és letette elé az utolsó főtt tojást.
A vacsora végeztével varázslattal asztalt bontottak, de Mr Weasley és két idősebb fia ülve
maradtak, hogy egy-egy pohár bor mellett megbeszéljék a hivatali teendőket. Ginny és Mrs
Weasley átültek a nappali kanapéjára, és sugdolózva, időnként nevetgélve beszélgettek
valamiről. A háttérben a rádióból halk zene tette meghitté az esti hangulatot.
Ron érezte kötelességének, hogy megszólítsa apját.
- Apa, lenne egy perced, hogy meghallgass minket?

124
 Mr Weasley elhallgatott – épp a Trimágus Tusáról beszélt Percyvel és Charlie-val, és azt
találgatták, miféle próbákat kell kiállnia majd a három bajnoknak, akiket előző nap
választottak ki.
- Valami olyasmiről lenne szó, amit elfelejtettetek megemlíteni a kihallgatáson? –
hunyorgott rájuk, s székével közelebb csusszant. A két idősebb Weasley-fiú oda-vissza járatta
a tekintetét köztük. Ginny és Mrs Weasley nevetése elhalt.
- Igen, arról lenne szó…
Mr Weasley csendben, figyelmesen végighallgatott mindent, közbekérdezések nélkül.
Meghallgatta az elképzelésüket a belső körről és a Durmstrangól, egy szemvillanással sem
jelezte, hogy kételkedne, vagy hogy egyet értene. Mikor befejezték, a csend szinte
tapinthatóvá vált az ebédlőben.
Mr Weasley hosszas hallgatás után törte csak meg:
- Ugye tudjátok, hogy bűncselekmény információt visszatartani egy éppen zajló
nyomozásban? – nézett mindhármukra a borospohara fölött.
Harry, Ron és Hermione lehorgasztott fejjel bólogattak.
- Miért nem mondtátok el ezt még a kihallgatás során? – kérdezett újra Mr Weasley.
Kínos percek következtek. Egyikük sem akarta megválaszolni ezt a kérdést, ezért inkább
csendben maradtak. Mr Weasley nem faggatta őket tovább.
- Értem én – szólt halkan. – Tudom, milyen kiváló nyomozók vagytok ti hárman. Az igazat
megvallva az Auror Parancsnokság háromnegyede kezdőnek számít hozzátok képest…
Szavai ellenére mégsem hangzott bóknak a kijelentés, s Harryék nem is vették annak.
Mukkanni sem mertek, ahogy ültek előtte az asztal lapját bámulva.
- Értékelem, hogy mindezt elmondtátok, és nem kezdtetek valamiféle őrült magánakcióba –
folytatta Mr Weasley. – Mert hadd legyünk őszinték: mi mind ettől tartottunk. A
vezetőségben sokan tisztában vannak vele, hogy titeket nem lehet irányítani, és aki
megpróbálja, az általában csúfosan alul marad… - mosolyodott el a férfi halványan. – Ezt
elmondtam Kingsleynek is, aki egyet értett. És beleegyezett, hogy Dawlish vezetése mellett
részt vehessetek a nyomozásban.
Harry, Ron és Hermione arca egykettőre felderült és egymásra néztek. Váratlanul érte őket
ez a meglepő fordulat, pláne, hogy Kingsley annyira határozottnak tűnt a kihallgató
helyiségben.
- És még valami – hajolt előre az asztal fölött Mr Weasley, egy árnyalattal ridegebb hangot
megütve. - Nagyon remélem, hogy a jövőben visszafogjátok magatokat, és a kellő tisztelettel
beszéltek Kingsley Shacklebolttal. Nem azért választottátok meg miniszterré, hogy utána
ilyen hangon szóljatok hozzá, hanem azért, mert megbíztok a döntéseiben. Vezetőt
választottatok – nem pedig szolgát. Még egy ilyen kirohanás, és haragban leszünk.

125
 - Tizenegyedik fejezet -

A Negyedik Torony
Harry egy kényelmes, puha karosszékben ébredt, álmosan pislogva próbálta kitisztítani
elhomályosult látását. Félhomály uralkodott a helyiségben, pedig az ablakon félre volt húzva
a sötétítőfüggöny. Bágyadt fény áradt be kintről, melyet megszűrt a tejfehér köd, fullasztó,
fojtogató érzetet keltve Harryben, ahogy félálomban nézett ki a tájra. A ködön át-áttört egy-
két göcsörtös fekete fa ága, mintha görbe karókat szúrkodtak volna bele egy vattacsomóba.
Nagyot ásított, majd fájós háttal felült a székben – ekkor vette észre, hogy nincs egyedül a
szobában. Tőle jobbra, a fal mellett álló ágyon egy lány ült, akit Harry még sosem látott. Egy
könyvet lapozgatott ráérős nyugalommal, közben pedig a körmét rágta.
Harry szeméből nyomban kiröppent az álmosság, és vadul felpattant a karosszékből.
- Ki vagy te? – kiáltotta Harry, a lány azonban meg se hallotta, egyáltalán nem is nézett rá.
Harry nem is próbálta megszólítani többet. Elég volt csak egy újabb, immár éber pillantást
vetnie az odakint görnyedező halott fákra és a szürke égre, s máris biztos volt benne, hogy
újra a félelmetes, csuklyás alak birodalmában van.
Maga a szoba is teljesen ismeretlen volt, nem hasonlított George Weasley szobájára az
Odúban, ahol előző este elaludt egy halom aktával a kezében. Minden olyan elmosódott,
homályos körvonalú volt, szürke színtelenség borult az egész szobára, s a kinti világra is,
mintha egy szellem lenne, s csak így szemlélné a világot, egy ittragadt lélek módjára.
Közelebb lopakodott a lányhoz, bár maga sem tudta, miért lábujjhegyen közlekedik – ha az
nem tűnt fel neki, hogy elordítja magát, bizonyosan akkor sem venné észre, ha odatrappolna
hozzá, akár egy orrszarvú. Belepillantott a könyvbe, de egy sorát se értette; ahogy tippelt,
talán német nyelven íródhatott, bár a betűk is kissé elmosódtak.
Lépések hallatszottak az ajtón kívülről, mintha valaki egy lépcsőn jönne fölfelé. A lány
felnézett a könyvből, s boldogan elmosolyodott. Harry csak most láthatta jól az arcát, de
egyáltalán nem tudott felfedezni benne ismerős vonásokat. Göndör szőke hajfürtjei voltak és
kedves vonású szürke szemei.
Kopogtattak, majd nyomban utána kinyílt az ajtó, meg se várva a lány vidám invitálását.
A másodperc egy töredékéig Harry és az érkező alak egymásra néztek. A csuklyás idegen
állt előtte, fekete talárja a földet söpörte, a kámzsa mélyen a fejére volt húzva, s Harrynek
megint az az érzése támadt, hogy nincs arca a köpeny rejtekében. Pedig lennie kellett, ezt
tudta, hiszen felismerte őt, mikor levette a csuklyát, emlékezett az érzésre, a felismerés
izgalmára, és arra, hogy nem értette, hogy találkozhat ezzel az emberrel.
- Jól vágy, drágám? – kérdezte a lány a csuklyásra pillantva, aki Harry láttán ugyancsak
megdermedt. A lány hangjából enyhe németes akcentus érződött.
Követve az alak tekintetét, ő is Harry irányába nézett, de szemein látszott, hogy senki ember
fia nem áll a karosszék előtt, minden izmában megfeszülve, vadul kalapáló szívvel.
- Tökéletesen – ocsúdott fel a meglepetésből az ismeretlen. – Csak nagyon örülök, hogy
végre láthatlak – mondta neki kedvesen, majd becsukta maga mögött az ajtót. A Halál
ereklyéinek jelképe lazán lengedezett mellkasa előtt.
- Vedd már le ázt á csuklyát, hállod? – mondta a lány, s már nyúlt is felé a kezével, de a fiú
megállította, kesztyűbe bújtatott ujjai gyengéden a csuklójára kulcsolódtak.
- Inkább maradjon… - kérte tőle halkan, majd magához húzta őt, és megölelte. Vállai fölött
elnézve szüntelenül Harryt bámulta a kámzsa rejtekéből, aki megmoccanni sem bírt.
Olyan rideg és félelmet keltő volt ez az arctalanság, mintha saját rémképei öltöttek volna
alakot. Harry arra gondolt, hogy ilyen érzést válthatott ki belőle kiskorában a dementorok
sejtelmes alakja is.
126
 - Nem félsz így mutátkozni ebben a házban? – dünnyögte a lány a fekete talár redői közé
temetve arcát.
A csuklyás elszakította tekintetét Harrytől, s lenézett rá.
- Tudod, hogy senki sem lát meg engem – felelte neki megnyugtató hangon.
Elengedték egymást, majd a lány végigmérte, s ahogy a lábaihoz ért, felkiáltott.
- Ó, hát megszerezted?
Harry csak most vette észre, hogy az idegen alak lábainak támasztva egy barna papírba
csomagolt nagy, kerek valami nyugszik.
- Amint látod, meg – felelte a fiú, és felemelte a nehéz tárgyat, majd az ágyra helyezte. A
lány izgatottan bontogatni kezdte, s csakhamar előbukkant a csomagolás alól egy gyönyörűen
megmunkált aranypajzs. Harry nyomban felismerte: ugyanezt tartotta a kezében Malfoy,
mikor megölték…
- Működött á terv? – kérdezte a lány, miközben megigézve bámulta az aranypajzsot.
A fiú elszakította tekintetét Harryről, mert megint csak őt nézte, mihelyt a lány hátat
fordított.
- Akár az óramű – felelte. – Néztem, ahogy ott feküdt a nappaliban, miközben Ciaran
megtalálta. Nem sejtett semmit.
- Ciaran? – szólalt meg döbbent hangon Harry, mire a csuklyás összerezzent. A lány semmit
sem vett észre az egészből.
- Ciaran Diggory? – ismételte a kérdést Harry. – Honnan ismered te őt? Hol van?
Elképesztőnek és egyszerre bíztatónak hatott, hogy megemlítették ezt a nevet. Azt jelentette
ugyanis, hogy Mr Diggory nevelt fia még életben van valahol.
- Bocsáss meg, Mathilde, de ki kell mennem egy percre…
A kámzsás figura Harry szemében kissé furcsának hatott, ahogy szinte emberien megérinti a
lány vállát; nyakában – akár egy inga – himbálózott a medál.
- Menj csák, áddig én lefordítom ezeket á rúnákát – ajánlotta fel a lány, s máris visszafordult
a pajzs fölé, ujjaival kaparászva a csillogó felületet.
A csuklyás kiment a szoba előtti folyosóra, de az ajtót nyitva hagyta, egy másodpercre
megállt, s némán integetve a kezével, hívta Harryt.
Tétovázott, nem tudta, mire számítson, ha kimegy utána, de mindennél jobban akarta a
válaszokat, ezért végül követte a csuklyást folyosóra. Amaz ekkor visszacsukta az ajtót,
elment a folyosó másik végébe, s ott szembe fordult Harryvel, aki bőszen követte.
- Hogy kerülsz ide folyton? – kérdezte tőle kertelés nélkül a kámzsás alak.
Harry meghökkent a kérdéstől.
- Hogy én, hogy kerülök ide? – förmedt rá. – Te kísértesz folyton álmaimban! Azt sem
tudom ki vagy… csak… csak van ez az őrült érzésem, hogy…
- Nem igaz – szakította félbe a másik. – Mindig pontosan tudod, hogy ki vagyok. Épp ezért
töröltem az emlékeidet.
Harrynek feltűnt, hogy egy festményekkel teli folyosón beszélgetnek, s két ismeretlen
varázsló portréja között a Dumbledore-címer lógott. Ugyanabban a házban voltak, ahol a
gyilkosság is történt.
- Egyáltalán, hogy csináltad azt? – rázta meg a fejét Harry. Annyi kérdése volt, hogy nem is
tudta, melyiket tegye fel előbb.
- Fogalmam sincs – jött a válasz. - Ott voltál. Láttalak. Nem akartam, hogy megismerj, ezért
megtettem az első dolgot, ami eszembe jutott. Működött – vonta meg a vállát. – És ezt most is
meg kell tennem…
Lassan Harry fejének szegezte a pálcáját, amit végig a kezében tartott.
- Várj! – emelte fel a kezét Harry védekezőleg. – Miért ölted meg Draco Malfoyt? A pajzs
miatt? És honnan ismered Ciaran Diggoryt?

127
 Majdnem egy teljes percig nem kapott választ. Aztán hallotta, ahogy a csuklya alatt az
ismeretlen nagyot sóhajt.
- Nem értesz semmit – csóválta a fejét. – Jobb is így, már kezdtem félni, hogy felborítod a
terveimet. Sajnálom, hogy ezt látnod kellett. Őszintén… Egyszer talán majd megérted, miért
kell ezt tennem. És remélem, én is megértem majd, hogyan lehetségesek ezek a találkozások.
A pálca lendült.
- Várj! – kiáltotta Harry, de hasztalan volt. Nem az ő kezében volt az irányítás.
- Exmemoriam!
Ebben a pillanatban felriadt álmából. Hason feküdt az Odú padlóján, arca alvás közben
ráragadt a lapra, amit olvasgatott. Mélyeket lélegzett, hogy megpróbálja felidézni mindazt,
amit álmában látott és hallott. A beszélgetés minden részletére emlékezett, de megint nem
sikerült kivennie egyetlen apró részletet sem ismeretlen ismerőse arcából. Már mindenféle
vad dolog megfordult a fejében, ahogy oldalra döntött fejjel az ajtó alatti kis rést bámulta.
Mi van, ha Grindelwaldot látja? Nem, az nem lehet, hiszen ő sosem ismerte Grindelwaldot,
ezt az alakot pedig egész biztosan ismerte… Vagy mégsem, és csak képzeli az egészet? Harry
teljesen össze volt zavarodva.
Tudja, ki Ciaran Diggory. Megölte Malfoyt. De Malfoy közben mégis életben van – hogy
lehetséges mindez? Már belefájdult a feje a gondolkodásba. Semmilyen logikus magyarázat
nem állta meg a helyét. Az egész tökéletes zagyvaság volt, értelmetlen gondolatok és képek
halmaza.
- Mondtam, hogy dobd ki a merengőt! – vette fel azt az idegesítő „én-megmondtam-előre”
arckifejezését Hermione, mikor reggeli közben Harry suttogva elmondta nekik az álomban
látottakat. Máris bánta ezt a lépését, s lemondóan nyögött egyet, fejét megtámasztva az
asztalon egy csupor méz és a tányérja között.
- Harry, hát nem látod az összefüggést? – siránkozott a lány halkan, hogy Mrs Weasley ne
hallja. – Tegnap tele volt a fejed a Diggory-üggyel, és erre éjszaka álmodsz is róla.
Előző nap ugyanis mindenki szeme láttára viharzott be Amos Diggory az Auror
Parancsnokságra, mikor megtudta, hogy lezárták Ciaran eltűnésének ügyét, újabb információk
hiányában. Mindenki hallhatta, ahogy ordítozik Gawain Robards főparancsnokkal, Harry
pedig első hallomásra egyet is értett vele. Miután Mr Diggory távozott, ő is megkérdezte
Dawlish-tól, hogy mi az oka a döntésnek. Ugyanazt a választ kapta, amit Mr Diggory: az ügy
három hónap alatt egy millimétert sem mozdult előre, soha senki nem hallott még Ciaran
Diggoryról.
Emellett egyik este Mr Weasley előállt azzal a feltevéssel, hogy Ciaran sosem jutott ki élve
a szülei házából, csak Amos és a felesége találta ki azt a képzeletvilágot, hogy Ciaran
hozzájuk költözött, amit végül önmaguk is elhittek. Hermione erre nemes egyszerűséggel azt
mondta, hogy képtelen hülyeség, mert elenyészően kicsi az esélye annak, hogy egy házaspár
mindkét tagja egyszerre dobja be a kulcsot.
- Nem, Hermione, nem látom az összefüggést – makacskodott Harry.
A lány sóhajtott egyet, majd elemelte Harry fejét támasztó kezét, hogy az végre ránézzen.
- Kavarognak a fejedben a gondolatok – magyarázta birkatürelemmel. – Előbb az álmod
Malfoy haláláról, aztán a kék bőrű, meg a dementor, most pedig az álom folytatódik… A
merengő összezavar téged! Minden új emlékedet beleszövi ebbe a zagyvaságba. Magad
mondtad, hogy az egésznek nincs semmi értelme…
Harry az asztalra csapott, hogy végre elhallgattassa a lányt. Hermione még csak nem is
pislogott, Ron azonban az ölébe ejtette a mézes kenyeret, s most káromkodva tisztogatta
magát.
- Hogyan láttam akkor a Dumbledore-címert? – kérdezte a lánytól. – Hogyan került bele az
álmomba, ha csak az emlékeim keverednek össze?
Hermione egyszerűen megvonta a vállát.

128
 - Biztos láttad valahol már korábban, talán Rita könyvében…
- Hát ez nem igaz! Hihetetlen vagy! – adta fel a harcot Harry.
Nem bírt szabadulni az álom hatása alól, úgy érezte, mintha most, hogy megszabadult volna
a kék bőrű embertől, máris kísértené a másik sötét alak. De míg a kék bőrű valóságos személy
volt, ennél fogva fel lehetett vele venni a harcot, a csuklyás megfoghatatlan volt.
Akkor is ezen járt az esze, mikor két órával később Ronnal együtt beléptek a minisztérium
egyik elkülönített gyakorlópályájára, s felálltak egymással szembe, a vászonszőnyeg két
végén. November közepén vette kezdetét a pálcás kiképzés, melynek eredetileg csak egy fél
éves felmérés után kellett volna kezdődnie, de Kingsley jobbnak látta, ha a két fiú addig is
gyakorol.
Ahogy azt meg lehetett jósolni, Dawlish csapnivaló tanár volt a pálcás harcban, ezért Ron és
Harry igyekeztek akkor lejárni a gyakorlópályára, mikor oktatójuknak egyéb dolga akadt.
Mindig rendesen kimerültek egy két órás párbajozás végeztével, s csakhamar arra is rá kellett
döbbenniük, hogy a háború befejezése óta eltelt másfél évben megengedhetetlen mértékben
ellustultak. Az első gyakorlás utáni másnap Harry erős izomlázra ébredt, s görnyedezve tudott
csak levánszorogni az emeletről.
- Ma korábban kell elmennem – jelentette be a gyakorlás egyik szünetében. – Van még egy
kis elintéznivalóm, meg az Abszol útra is be kell ugranom.
Ron nagyot húzott a pitypangleves üvegből, és megtörölte száját talárja ujjában.
- Minek mész az Abszol útra? – kérdezte félvállról.
- Hát… csak a merengő miatt… - hazudta Harry.
Azt tervezte ugyanis, hogy meglepi Ginnyt a varázsvicc boltban valami előkarácsonyi
ajándékkal. Érezte ugyanis, hogy a kihallgató szobában történtek óta kissé tartózkodóbbak
lettek egymással, és csak látszólag tűnt úgy, hogy Ginny Ron bizakodó ígérete szerint gyorsan
elfelejti Harry kirohanását.
Mikor már kellőképpen kifáradtak a párbajozásban – rajtuk kívül egy teremtett lélek sem
volt a gyakorlópályán –, egy gyors tisztálkodás után Harry úgy döntött, hogy ideje nyélbe ütni
egy másik látogatást is, egy másik problémával kapcsolatban, ami legalább ennyire
foglalkoztatta.
Ezúttal öt emeletet ment le a lifttel, ahol egy hangos nyikordulásos megállás után
tájékoztató bejelentette, hogy a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztályára érkezett.
Harry itt is idegenként mozgott, mégis a világra rácsodálkozó gyermek szemével nézett körbe
a kviddicsposzterekkel teli falakon, a nyitott ajtajú, tiri-tarka színre mázolt irodákból
egymásnak átkiabáló dolgozókat hallgatva.
Odament a felvonóval szemközti falhoz a tájékoztató táblát keresve, amit meg is talált a
Porpicy SC egyik hanyagul felragasztott plakátja alól kilógva. Félretűrte a posztert, és
elolvasva a tájékoztatást, bal kéz felé indult el egy folyosón, ahol rögtön az első ajtónál nyílt a
Bizarr Találmányok Szabadalmi Hivatala.
Odabent nyolc takaros, üvegajtajú iroda fogadta, mindegyikben egy varázsló vagy
boszorkány üldögélt, szorgosan körmölve egy-egy óriási naplóba. Harry egyikükben sem
ismerte fel Dracót, ezért óvatos kopogást követően belépett az első irodába, ahol egy testes
boszorkány dolgozott.
- Jó napot kívánok – köszönt Harry tisztelettudóan. – Érdeklődni szeretnék, hogy hol
találhatom Draco Malfoyt. Úgy tudom, itt dolgozik…
- A Malfoy fiú már nem dolgozik itt – közölte a nő fel sem pillantva a naplóból. – Két napja
felmondott.
- Felmondott? – lepődött meg Harry, s akaratlanul is felemelte a hangját.
A nő erre felnézett, és mikor felismerte, ki is áll előtte, azon nyomban elvörösödött, s
közömbös hangja zavart dadogássá változott.

129
 - Mr Potter! I-igen… - hebegte az asszony. – Csa-csak úgy… Felmondott. Tudja, hogy van
ez…
Nem, nem tudom, gondolta Harry, de hangosan csak megköszönte a segítséget, és
bosszankodva visszaindult a liftekhez.
Malfoy felmondott… Miért tett ilyet? Ahogy Ginny mondta, egy volt halálfaló nem nagyon
válogathat az állásajánlatokban. Talán megérezte a bajt Zambini halála miatt, és külföldre
menekült? Részletesen elmondta Kingsleynek is, hogy ha a nyomára bukkannak a külföldre
menekült varázslóknak, egyúttal a belső körrel is felvehetik a kapcsolatot, figyelmeztethetik
őket a kék bőrű ember jelentette veszélyre, és akár együtt is elfoghatják. S ehhez az
elméletéhez most gondolatban hozzákapcsolt valami mást: Ciaran Diggory eltűnését, és a
rejtélyes csuklyás alakot.
Beszélni akart a csuklyásról Malfoyjal – bár hogy így jobban belegondolt, valószínűleg
őrültnek nézte volna, ha elmondja, mit álmodott…
Megnyomta a lift hívógombját, és megeresztett egy mosolyt a mellette várakozó fiatal,
szemüveges boszorkány felé, aki percek óta bámult rá, a kezében tartott óriási méretű doboz
fölött pislogva.
A felvonó ajtaja kinyílt, s Harry megpillantotta az esőáztatta Hermionét.
- Szia Harry! – köszönt neki, mire a szemüveges lány megsemmisült képet vágott és
eltipegett a folyosón. - Mit keresel itt lent?
Harry beszállt a liftbe, és elmondta látogatása okát a varázsjátékok főosztályán. Hermione
osztotta meglepődését és gyanúját Malfoy felmondását illetően, de mire felértek a
varázsbűnüldözési főosztályra, a lány egy másik témát hozott fel.
- Most értem vissza a nyelvészeti tanszékről, épp hozzátok indultam. Kint szakad az eső… -
panaszolta, miközben pálcájával szárítgatta magát.
- Kiderült, mit mondott a vikingünk? – váltott bizakodó hangnemre Harry.
Hermione bólintott.
- Menjünk be a fülkétekbe, majd ott elmondom.
Ront az irodában találták, éppen ebédelni készült, de rögtön félrerakta a szendvicset, mikor
meghallotta, miért jött Hermione. A lány átadott nekik egy sok áthúzással, javítgatással és
tintapacával teleszórt lapot, amit valaki egy jegyzettömbből tépett ki.
- R. R. J. Keinolt professzor, a tanszékvezető fordította le, bár… eléggé furán nézett rám,
mikor átadta a fordítást… - húzta el a száját Hermione. – Egy mugli számára túl bizarr dolgok
vannak benne, úgyhogy köszönetképpen kitöröltem a memóriáját.
A fiúk elolvasták a macskakaparásszerű írást, de Harry csak harmadik olvasatra tudta
kihámozni belőle a lényeget.

Neked más a szagod; vagy: Más vagy/különbözöl. Marius küldött neked egy gebo (azt
jelenti: ajándék, felajánlás, nagylelkűség, váratlan jó szerencse). Használd/hasznosítsd/építs
belőle. Megtalálhatod a halál evőit (?); vagy: a halálból táplálkozókat; vagy: a halál felfalóit.
Tudják, hol van a rejtekhely/búvóhely/titkos hely (thurisaz, annyi mint betekintés, tudás).
Keresd meg őket! Figyelni foglak, és vigyázok tereád; avagy: lesni foglak/szemmel
tartalak/megóvlak a veszélytől. Csak így érheted el wunjo (annyi mint siker, dicsőség,
teljesítmény elérése, eredményesség, elégedettség).

- Ebből én egy kukkot se értek – foglalta össze a véleményét Ron.

Hermione elégedetlenül ciccegett, és belefogott a magyarázatba:
- De hiszen egyértelmű! – mondta csípőre tett kézzel. – A dementor azt mondta Harrynek,
hogy más a szaga – megszagolt téged, ugye?
Harry bólogatott.

130
 - Utána meg azt mondta – folytatta a lány –, hogy egy Marius nevű illető küldött neki egy
ajándékot, amiből megtudhatja, hol vannak a halál evői, más néven a halálfalók, akik tudják,
hol van Voldemort búvóhelye. És hogy figyelni fogja Harryt, és megvédi.
- Legalább már tudjuk, miért rántotta ki az ablakon azt a szerencsétlent – fanyalgott Ron,
visszaemlékezve a vérfürdőre a Szárnyas Vadkan előtt.
Harry azonban mást tartott sokkal fontosabbnak.
- És most már tudjuk a kék bőrű nevét is – tette hozzá. – Mariusnak hívják.
Barátaira nézett, akik hasonlóan jelentőségteljes pillantást váltottak egymással. Egy név
sokkal közelebb viheti őket a nyomozásban, biztos volt benne, hogy Kingsley kalapot emel
Hermione előtt. Dawlishnak és Proudfootnak soha nem jutott volna eszébe segítséget kérni
egy muglitól.
- Beszámolnátok erről Kingsleynek? – kérdezte Harry reménykedve.
Hermione felvonta a szemöldökét.
- Miért, neked jobb dolgod van?
- Ami azt illeti, igen – válaszolta, gondosan kerülve a tekintetét. Kapkodva öltözködni
kezdett. – Van egy kis elintéznivalóm, tudod… a merengővel.
A lány erre egyszerre elismerő és elégedett képet vágott.
- Végre megszabadulsz attól a vacaktól? Látom, végre észhez tértél…
Harry bólogatott, megörülve annak, hogy Hermione bekapta a csalit. Nem a merengő
okozza az álmait, akármit is mondjon a lány. Ő nem látta azt, amit Ginnyvel megtapasztalt.
Ha látta volna, nem mondana ilyesmit.
- Jól van, menj csak – mondta Hermione. – Én addig felmegyek Kingsleyhez, Ron, te pedig
nézz utána ennek a névnek a nyilvántartóban…
Gyorsan elbúcsúzott barátaitól és meg sem állt az átriumig, ahol beállt a távozó kandallók
előtt kígyózó sorokba. Hopp-porral a Foltozott Üstbe érkezett, onnan pedig rögvest az Abszol
útra ment, mihelyt átverekedte magát a ráköszönők és kezét rázogató emberek hadán.
Néha az az érzése támadt, hogy minden lehetséges úti céljánál csoportokba verődve
várakoznak az emberek, hátha felbukkan valamikor. Már az is megfordult a fejében, hogy
nem ártana újra rendszeresítenie láthatatlanná tévő köpenye használatát.
Az Abszol útra érve aztán lelassított, és ráérősen nézegetni kezdte az ajándékboltok
kirakatait. Mit vegyen? Virágot, vagy egy könyvet? Esetleg valami ékszert? Harry nem volt
otthon az ilyesmiben, mindig csak baráti ajándékokat vett, nem tudta, mit adjon egy lánynak,
aki két éve a barátnője.
Valahogy ostobának érezte volna magát, ha egy szál rózsával állít be hozzá, ezért gyorsan
otthagyta a virágüzletet. A könyveket és az állatokat is hamar elvetette; az előbbivel inkább
Hermionét lepné meg karácsonyra, utóbbiból pedig túl sok is volt az Odúban, elég csak
Pulipintyre gondolni, aki hangoskodás tekintetében egy egész falkát kitett.
Végül egy ékszerbolt visszafogottan elegáns kirakata vonta magára figyelmét. Rövid
tépelődés után benyitott és körülnézett. Az üzlethelyiségben nem volt tömeg, rajta kívül csak
egy öreg, jómódú házaspár válogatott a nyakláncok között, bár az öregasszonyt elnézve Harry
úgy gondolta, már nincs is rajta hely még több ékszernek.
Nem tudta, miért is pont ide jött be, gondolta, ahogy zsebre tett kézzel sétálgatni kezdett a
vitrinek körül, a szebbnél szebb drágakövekkel díszített karkötőket, gyűrűket és melltűket
nézegetve. Ginny nem rajongott az ilyesmiért, sosem látott rajta más ékszert közönséges
fülbevalókon kívül, de arra gondolt, talán csak a régebbi nélkülözés az oka ennek, mikor
Weasleyék nem engedhettek meg maguknak többet egy-egy használt talárnál.
Az öreg házaspár távozott egy gazdagon díszített ékszeres dobozkával, Harry pedig
megtekinthette a nyakláncokat. A bőség zavarában azt se tudta, merre nézzen, olyan sok
ékesen megmunkált darab volt, mindegyikük egy kis párnán nyugodott, s apró címke tartozott
hozzá, melyeken az igen borsos árak szerepeltek.

131
 - Parancsol valami, Mr Potter? – kérdezte a pápaszemes eladó, s nyomban odasietett hozzá
makulátlan öltönyében.
Harry meg se lepődött, hogy a nevén szólítják.
- Nem köszönöm… - hárította el udvariasan, de nem sokkal később meggondolta magát. –
Azaz mégis.
Megakadt ugyanis a szeme egy kicsi rubinton, mely vékonyka aranyláncon lógott. Minél
inkább gyönyörködött a drágakövön megcsillanó fényekben, annál biztosabb volt benne, hogy
remekül állna Ginny nyakában.
- Ezt kérném! – nyomta ujját magabiztosan az üveglapra.
Öt perccel később a szépen becsomagolt nyaklánccal a zsebében, és kétszáz galleonnal
szegényebben távozott a boltból. Nem volt túl drága az üzlet többi csecsebecséihez
viszonyítva, de nem is akarta rögtön elsőre egy óriási nyakékkel meglepni a lányt.
Ez után egyenesen a Weasley Varázsvicc Vállalat felé indult, kerülgette az embereket,
igyekezett mindenkinek visszaköszönni, aki megszólította, s ezzel együtt időben kámforrá
válni, mielőtt megállítják egy kis beszélgetésre.
- Szép napot, Mr Potter!
- Hogy vagy, Harry?
Majd meg fagyok, gondolta, de hangosan csak udvariasan visszaszólt. Összébb húzta magán
a talárt, és némán átkozta a december elejei mínuszokat.
- Örülök, hogy látom, Harry Potter!
- Én is örülök… oh, bocsánat! – szabadkozott, mikor nekiment egy porszagú valakinek,
amiért nem az orra elé nézett.
Megnézte magának az őszülő, zsíros hajú öregembert, aki kopott, szürke talárban iszkolt ki
egy kis zsákutcából. A Borgin & Burkes tulajdonosát ismerte fel benne.
- Ööö… én sajnálom… - motyogta Borgin, és gyorsan továbbment.
Harry utána bámult, az emberfolyam kikerülte, mint valami szigetet. A mellette lévő kis
sikátor a Zsebkosz-köz volt, ahová már régóta nem tette be a lábát.
Megint nekiment valaki; ezúttal egy fekete hajú lány rohant el mellette, a jelek szerint
egyenesen Borgin után. Harry megesküdött volna rá, hogy a lány szipogott.
- Harry! Harry!
Fel sem tűnt neki, hogy a nevén szólongatják, míg Ginny oda nem szaladt hozzá, és maga
felé nem fordította.
- Szia! – vigyorgott rá Harry, Ginny pedig elnevette magát a fiú iménti bamba
arckifejezésén.
- Úgy nézel, mintha szellemet láttál volna.
- Á, csak Borginnal futottam össze – legyintett Harry, s örült neki, hogy ilyen jó kedve van a
lánynak. Egy ideje már csak üres mosolyt és semmitmondó reggeli csókokat váltottak, pedig
Harry nagyon igyekezett, hogy elfeledtesse vele a Peverell-ház után történteket.
- Hogy-hogy itt vagy? – kérdezte Ginny, s kézen fogva elindultak az utcán.
- Csak gondoltam, meglátogatlak – tért ki a komolyabb válasz elől Harry, s máris eldöntötte
magában, hogy nem itt és nem most adja át az ajándékot a lánynak. – Volt egy kis
szabadidőm…
- Kedves vagy. Ha már ráérsz, beülhetnénk egy kávézóba.
- Remek ötlet! – mosolygott Harry, megörülve, hogy a lány nem rohan vissza rögtön a
boltba.
Bementek az első útjukba kerülő kis kávéházba, és leültek az ablak melletti kerek asztalhoz.
Harryt rögtön rossz érzések fogták el, ahogy körülnézett a kis asztaloknál üldögélő párokon,
mert rögtön Madam Puddifoot roxmortsi szalonja jutott az eszébe, Ginny azonban láthatóan
nem gondolt ilyesmire.
Rendeltek két forró csokoládét, és beszélgetni kezdtek.

132
 - Jutottatok valamire már az üggyel? – tette fel Ginny a kérdést.
Harry fanyalogva megvonta a vállát. Ő nem pont erről szeretett volna beszélni vele.
- Nem sokra – válaszolta. – A Peverell-ház romjait teljesen átvizsgálták, de semmi egyebet
nem találtak. Azt a holttestet a fogazata alapján azonosították, kiderült, hogy Florean
Fortescue volt az…
- A fagylaltszalon tulajdonosa? – meresztett rá nagy szemeket Ginny.
- Aha – bólogatott Harry. – Hermione viszont kiderítette a kék bőrű nevét…
Ez után percekig csak erről folyt a szó, egymás között, fojtott hangon megtárgyalták a
nyomozás menetét, és hogy mi lehet a kék bőrű ember, Marius legújabb terve. Vajon sorra
végigjárja a varázslóiskolákat, sarokba szorítja a tanárokat? Ginny kifejtette, hogy reméli,
valamelyik tanár talán majd túl nagy falatnak bizonyul ennek a szörnyetegnek, és beletörik a
foga. Harry osztozott a bizakodásában.
- Mi folyik itt? – bámult ki Ginny az ablakon a kis mellékutcára.
Harry, aki már rég megitta az italát, és pillanatnyilag épp a zsebébe nyúlt a nyaklánc után,
hogy átadja Ginnynek, felkapta a fejét és követte barátnője tekintetét.
Az ablak előtt Borgin és a fekete hajú lány állt, szemmel láthatóan veszekedtek valamin.
Harrynek úgy tűnt, Borgin épp visszafelé tartott a boltjába, mikor a lány utolérte a kávézó
előtt, és megragadta a karját. A kávézóban nyugtató félhomály uralkodott, míg odakint fényes
nappal volt, így a vitatkozók nem vették észre, hogy a vendégek közül többen is őket nézik,
sőt, az ablakhoz közelebb ülők a hangjukat is jól hallhatták.
- Miért nem szólt nekem, hogy elmegy? – sírta kétségbeesett hangon a lány.
Borgin kitépte a karját a markából és már ment is volna tovább.
- Azt csak maga tudhatja, nekem semmi közöm hozzá! – förmedt rá, de a másik megint
megragadta a talárja ujjánál fogva, megállásra kényszerítve ezzel.
- Dehogynem van! – visította hangosan.
Most már minden bent ülő őket nézte, még a pincérkedő házimanók is abbahagyták a
felszolgálást és kíváncsian nyomták orrukat az ablaknak.
- Ez Pansy Parkinson, nem? – szólt Ginny meglepett hangon, mikor meghallotta a lány
hangját.
Harry is felismerte volt évfolyamtársát, de a mardekáros lány arca nagyon megváltozott.
- Maga tudja hová ment! – kiabálta Pansy Borgin arcába, akiről lerítt, hogy roppant kínos
számára a helyzet, és legszívesebben visszarohanna az üzletébe.
- Hagyjon már békén, ostoba tyúk! – fröcsögte az öregember. – Gőzöm sincs, miről
hablatyol!
Az Abszol út járókelői közül is észrevették már néhányan a jelenetet, valószínűleg csak
emiatt nem rohant el még Borgin, nehogy porig rombolja boltja hírnevét azzal, hogy egy lány
elől menekül.
- Ne, ne menjen el! – rángatta meg harmadszorra is a talárját Pansy, és egyre
kétségbeesettebb hangon könyörgött, arcáról csorogtak a könnyek. – Úgysem tud lerázni,
amíg meg nem mondja, hová ment! Maga tudja, tudom, hogy tudja, mert Millicent is
magához fordult segítségért, elmondta nekem.
Az öreg idegeskedve forgatta körbe a fejét, és próbálta lepisszegni, de Pansy csak mondta
tovább.
- Millicent elárulta, hogy maga a kapcsolat…
- Fogd be a szádat, te liba! – acsargott rémült arccal Borgin.
- Hol van Draco? Könyörgöm, mondja meg!
Borgin két kézzel megragadta és megrázta a lányt, de ez sem használt, Pansy magából
kikelve kiabált.
- Hová ment? Hol van, az, amiről Millicent beszélt? Hol van a negyedik torony?

133
 Borgin nem próbálkozott tovább lecsillapítani a hisztériázó lányt, lendületből arcon ütötte.
Pansy elesett a földön, és abbahagyta a kiabálást. A kávézóban többen is felhördültek a
felháborodástól, de az öregember ebből nem látott semmit, sietősen elcsörtetett a házak
között.
Ginny az ablaküvegre tette a kezét. Pansy összetörten ült a földön és zokogott. Szipogása
már nem hallatszott be a kávézóba, az üveg elszigetelte tőlük, csak szomorú arcát és potyogó
könnyeit láthatták. Senki sem ment oda hozzá, pedig az Abszol útról is sokan láthatták. A
kávézó vendégei is megsajnálták, míg mások Borgint szidták; az öreg boltost sokan ismerték,
személyesen is, és az újság hasábjairól egyaránt.
A negyedik torony… Harry magában ismételgette, ízlelgette, mert úgy érezte, valahol már
hallotta ezt a kifejezést. Szájához emelte a bögrét, aztán rájött, hogy üres, és koppanva
visszatette az asztalra. Mostanában túl sok toronyról hallott, mintha gomba módjára a földből
nőnének ki, mindenfelé, amerre csak jár.
Elnézte Ginnyt, ahogy az utcán sírdogáló lányt figyeli szomorúan; Pansy tántorogva felállt
és rögvest dehoppanált. Harry rövidesen az asztalhoz hívta az egyik házimanót, kifizette az
italokat, és Ginnyvel együtt egyetlen szó nélkül távoztak. Mintha némán megegyeztek volna,
hogy most ne beszéljenek erről semmit, mert várniuk kell vele, míg Ron és Hermione is
megérkezik a minisztériumból, úgy váltak el egymástól a varázsvicc bolt előtt.
Késő délután Harry hívására mind a négyen összegyűltek Ginny szobájában. Addigra
szállingózni kezdett az első hó, vastag pelyhekben gyűlt az ablakpárkányon. A lányok egymás
mellé leheveredtek az ágyra, Harry és Ron pedig a szőnyegre ültek törökülésben, mint mikor
a merengőt ülték körbe.
- Biztos vagy benne, hogy Pansy azt mondta, a negyedik torony? – kérdezte Hermione,
miután beszámoltak az Abszol úti kis közjátékról. Abban mind a négyen egyet értettek, hogy
Draco felmondása, majd elutazása Millicent Bulstrode-dal együtt, és Zambini megjegyzése
mind-mind összefüggenek. Menekülnek valami elől.
- Igen – mondta egyszerre Ginny és Harry. – Miért, te tudod, mit jelent? – nézett rá a fiú
meglepődve.
- Hát… rémlik valami még…
- Mágiatörténetről, tudjuk – szólt közbe vigyorogva Ron.
Hermione nem tolerálta a közbevágásokat.
- Most mondjam vagy ne? – csattant fel a lány. – Nem Binnstől hallottam, ha tudni akarod,
hanem Vitrol könyvében olvastam róla.
Harry a fejére csapott. Most már emlékezett rá, hol hallotta ezt a nevet, de mindenre
gondolta, csak pont Rita Vitrol könyvére nem.
- Persze hazug koholmány az egész.
- Meg van még a könyv? – kérdezte Ginny, mire Hermione bólintott, s újra kihalászta a
szekrény aljáról az Albus Dumbledore élete és hazugságait.
- Jobb, ha elolvassátok magatok, mintha én mondom el – dünnyögte, miközben a
huszonegyedik fejezethez lapozott, majd átcsúsztatta a könyvet Harry és Ron elé. Ginny
fölöttük kukucskált bele kíváncsian. A fejezet közvetlenül a legkényesebb rész, a
„Legfensőbb jó” után következett a könyvben, és a „Dumbledore és a Negyedik Torony”
címet viselte.

Ariana halála után Albus végre felszabadult kellemetlen kötelezettségei alól, s

visszatérhetett eredeti tervei véghezviteléhez, melyekhez az elkövetkező években
keresett hű társakat. Alighanem logikus lenne arra számítani, hogy ezen társak
közt legelső helyen állt volna Gellert Grindelwald, azonban Dumbledore egészen
híres párbajukig nem találkozott vele.

134
 Kimondhatatlan csalódásként élhette meg Dumbledore gyerekkori jó barátja,
Elphias Doge, hogy Albus előbb Grindelwaldra, ezúttal pedig más tehetségek
pártfogására cserélte le barátságukat. Bármilyen hűséges barátnak is érezte
magát Doge, ismeretei a mágia ezen magaslataiban elenyészők voltak olyan
boszorkányokhoz és varázslókhoz viszonyítva, mint Göthe Salmander, Bathilda
Bircsók vagy Nicolas Flamel.
Dumbledore igen szoros kapcsolatot ápolt tudóstársaival, levélben, és
személyesen egyaránt, gyakran összeültek, korábban magánál Dumbledore-nál, a
későbbi években a Roxfortban. A híres-neves tudóstársak közé azonban
feltételezhetően néhány, a fekete mágiával kacérkodó alak is keveredhetett, akiket
Dumbledore utólag igyekezett a Grindelwaldhoz fűződő barátságához
hasonlatosan kitörölni a múltjából.
Csupán közvetett bizonyítékokkal tudom alátámasztani, hogy Dumbledore egy
alkalommal saját maga gondoskodott róla, hogy kis társasága makulátlan
maradjon az átlag varázslópolgár és a minisztérium szemében. Ennek áldozata
lehetett a Roxfort egyik tanára, aki 1916 és 1920 között bűbájtant tanított a
mágusképzőben. A titokzatos, névtelen alak kilétét olyannyira homály fedi, hogy
nem csak Roxfort nyilvántartásából, de bizarr módon úgy tűnik, hogy még az
akkortájt az iskolába járt összes diák és tanuló memóriájából is törölték! Szinte
hihetetlen, de akárkit megkérdezhetünk, senki sem tudja megmondani, ki volt
ebben az időben a bűbájtan oktatója.
Ennek oka nagy valószínűséggel egy kevesek által ismert incidensre vezethető
vissza, mely saját korában a torony-botrány néven vált ismerté Britannia-szerte.
Az azóta szinte minden hivatalos okmányból alapos gonddal törölt 12-es számú
oktatásügyi rendelet képezte alapját egy példanélküli eseménynek: a Roxfort
bővítésének egy újabb torony hozzátoldásával az északi szárnyhoz. Ez az
építkezési program 1918-tól 1920-ig volt napirenden, Phineas Nigellus Black
igazgatósága alatt. Phineas Nigellus az általános közvélekedésbe a Roxfort egyik
legellenszenvesebb igazgatójaként vonult be, azonban munkásságára egy árva
panasz sem érkezett az ominózus 12-es számú oktatásügyi rendeletig. Máig
rejtély, hogyan kerülhetett sor ennek a botrányszagú határozatnak az
engedélyezésére. Gondos nyomozómunkával azonban felderíthetők a rendelet
megszületésének körülményei:
Albus Dumbledore neve fogalommá vált a Mágiaügyi Minisztériumban és a
szűkebb tudósközösségekben a sárkányvér tizenkét felhasználási módjáról írt –
egyébként vitatott – esszéje nyomán, melyet 1916-ban tett közzé. Dumbledore útja
innentől kezdve egyenesen ívelt fölfelé, egyszerű szabadalmi ügyvivőből egészen
az Iskolai Felügyelő Bizottságba repítette a hírnév. A zsenialitása iránti
lelkesedés azonban csakhamar alábbhagyott a bizottság öregjei körében, mikor
Dumbledore olyan ötletekkel állt elő, mint a házrendszer megszűntetése, vagy a
roxforti felvétel kibővítése minden varázserővel bíró lény számára.
Rejtély, hogyan sikerült megőriznie pozícióját efféle nevetséges elképzelések
hangoztatása mellett, de tény, hogy egészen haláláig tagja maradt a Felügyelő
Bizottságnak, ez alól mindössze az 1995-1996-os tanév zűrzavaros időszaka
képezett kivételt, melynek részletei ismeretesek mindenki számára.
Elérkezvén az 1918-as esztendőhöz, Nagy-Britannia varázsló polgárai egy
harmadik oldalra szorult cikkben értesülhettek róla, hogy a Mágiaügyi
Minisztérium egy elfogadott határozat alapján bővíteni készül a Roxfort
Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolát. A hírről ugyan mindenki beszélt, de
senki sem tartotta különösen nagy eseménynek – egészen 1920-ig, mikor az

135
építkezés végül megkezdődött, nem kevesebb, mint százötven házimanó
foglalkoztatásával.
Csupán egy szerencsétlen véletlenen múlott végül, hogy a torony sohasem épült
magasabbra egy földszinti tanteremnél: ekkor hunyt el ugyanis hosszas
betegeskedés után Barnabas Hickoff, a Felügyelő Bizottság addigi vezetője, aki a
tervezetet is aláírta. Mr Hickoff fokozatos szellemi leépüléséről sokáig cikkezett a
Reggeli Próféta, s mindenki sajnálatosnak tartotta, hogy egy ilyen ragyogó
pályafutás efféle véget ér. Mr Hickoff helyére Madam Griselda Marchbanks
került, aki addig az alelnöki posztot töltötte be, az ő addigi székébe pedig nem
más, mint a bizottság legfiatalabb tagja, Albus Dumbledore ülhetett.
Az újjáalakult bizottság még az első ülésnapot sem érte meg, mikor Madam
Marchbanks kezébe akadt a 12-es számú oktatásügyi rendelet egy bővebb
változata, mely addig Mr Hickoff íróasztalfiókjában nyugodott, s mely felettébb
kínos részleteket tartalmazott az épülőfélben lévő torony rendeltetéséről. Nem
maradtak fenn pontos adatok arról, miket terveztek építeni, de az nyilvánvalóvá
vált, hogy a torony a fekete mágia tárháza lett volna a Roxforton belül.
Marchbanks első útja a mágiaügyi miniszterhez vezetett, aki kezdeti
megrökönyödése után azonnal leállíttatta az építkezést, és vizsgálatot rendelt el a
bizottságban, és a Roxfort tanári karában. Hosszú pereskedést követően az egész
botrányt a már említett bűbájtan tanár vitte el a hátán, megmentve Phineas
Nigellust az elbocsátástól és a börtöntől. A névtelen tanár nem érte meg
Azkabanba szállítását: a Minisztérium fogdájában szörnyethalt egy ismeretlen
eredetű tűzvészben.
Gondolhatják az olvasók, hogy teljes volt a fejetlenség az ügy körül, és senki
sem értett semmit. Lehetetlennek tűnt, hogy a vádlott pálca híján öngyilkos legyen
az őrizet alatt, s erre még inkább rácáfolt az a tömeges amnézia, mely szép lassan
mindenki fejéből kitörölte a bűbájtan tanár nevét.
Kinek állt hatalmában efféle hihetetlen cselekedet véghezvitele? Már az
emléktörlő bűbájjal sújtott emberek száma is több tízezer fölé rúgott, melynek
kivitelezése alighanem minden varázsló számára megoldhatatlan lett volna.
A torony-botrány jelentőségét gondos cenzúra minimalizálta a jelentésekben, a
történelemkönyvekben pedig soha nem kapott helyet ez a csúnya folt a Roxfort
makulátlan múltján. A torony alapjai ma is megtalálhatók az északi szárny belső
udvarában, s jelenleg itt kap helyet a számmisztika terem – másra azonban nem
használják.
Phineas Nigellus 1926-ban bekövetkezett haláláig igazgató maradt, munkájáról
azonban ettől kezdve sorra érkeztek a panaszkodó észrevételek, túlzott
részlehajlás mardekáros diákok felé, kegyetlen fenyítések alkalmazása, és a
mágikus oktatás enyhe „feketedése” még a megengedett keretek között. Halála
után a sokak által sültbolondnak titulált Armando Dippet lett a Roxfort
igazgatója, s ekkor foglalta el az átváltoztatástan tanári katedrát Albus
Dumbledore is, aki rögvest a griffendél házvezető tanára lett. Újabb hirtelen
ugrás Dumbledore karrierjében! Nem első alkalommal fordul elő, hogy egy
helyzetből olyan szerencsésen keveredik ki, hogy jó pár fokkal magasabban
találja magát azon a bizonyos ranglétrán.
Dippett igazgatósága alatt számos balesetet, sőt egy halálesetet is megélt az
iskola, de ezt egyöntetűen mindenki Tom Rowle Denem, más néven a sötét nagyúr
számlájára írja, aki akkoriban volt roxforti diák. Ezek az évek is elmúltak, a
Roxfort sem zárta be kapuit, Denem pedig elhagyta az iskolát. Dippett igazgató
nem sokkal később elhunyt, halálát Mr Hickoffhoz hasonlóan fokozatos szellemi

136
 leépülése előzte meg. Ekkor foglalhatta el Dumbledore az áhított trónszéket, s
tetszeleghetett benne a mugli származásúak védelmezőjeként, és a fekete mágia
elleni harc éllovasaként.
Évtizedekkel később azonban újságok hasábjain felbukkant egy név, mely fölött
a figyelmesebb szemlélő is könnyedén átsiklott, ha nem ismerte a részleteket, vagy
ha egyáltalán eszébe sem jutott összekapcsolni a Reggeli Próféta cikkét a torony-
botránnyal.
A cikk egy híres ékszerkészítő boszorkány memoárja okán jelent meg, nevezetesen
Mary-Bishue d’Tshillamm élete és nem lebecsülendő munkássága emlékére. A
memoár írói, a hölgy fia és unokája örökölték az ékszerkészítő vagyonát, házát, s
benne féltve őrzött iratait élete munkájáról. Ezeket az iratokat átadták a londoni
Mágia Múzeumának, a hölgy naplójából pedig életrajzi művet írtak. Ebben
említenek egy társaságot, melynek Mary-Bishue is megbecsült tagja volt. A
tudóstársaság tagjai úgy nevezték magukat, hogy a Negyedik Torony Köre, s
Madame d’Tshillamm mellett olyan prominens tagjai voltak, mint Nicolas Flamel,
Adalbert Waffling, John Eakle, valamint Albus Dumbledore, a társaság vezetője
és atyja.
Ismeretes, hogy a Dumbledore-ok családi címere a csillagos torony, ez
megtalálható a dinasztia minden hivatalos iratán, s házaik falán. Ez utóbbiakból
hat található Britannia-szerte, bele számítva azokat is, melyeket Dumbledore
elajándékozott szegényebb tudóstársainak. Madame d’Tshillamm ugyan nem
szorult efféle kedvességre – a hölgy ékszerkészítésből fakadó vagyona több
százezer galleonra rúgott –, de néhány más család bizonyára hálával fogadta.
Álljunk meg itt egy pillanatra! Ködös területre érkeztünk. Vajon miért nevezték
magukat pont Negyedik Toronynak? Ha visszaemlékszünk a torony-botrány
részleteire, tudhatjuk, hogy az építkezés az északi szárny pontosan azon részén
kapott helyet, ahol tíz méterrel a felszín alatt a mardekár ház hálótermei
húzódnak, még lentebb pedig a Titkok Kamrája nevű helyiség. A Roxfort alapítói
közül egyedül Mardekár Malazár nem épített egyetlen égbetörő tornyot sem az
iskolához, minden más háznak megvan a maga „égi birodalma”. A soha be nem
fejezett épületrész talán a Mardekár tornya lett volna? Vagy valami egészen más,
ami Dumbledore legtitkosabb álmai közt szerepelt – hogy belépjen a Roxfort
nagyjai sorába, s házat alapítson? Egy iskolai házat, mely fölül emelkedik az
általa állítólag annyira megvetett mardekáros eszméken? Elég, ha csak pillantást
vetünk a 435. és 436. oldalra!

Harry remegő kézzel lapozott egyet. A 435. oldalon a Dumbledore-ok címere szerepelt,
amit már korábban is látott, mikor Hermione megmutatta nekik a fejezetet. A vele szemközti
oldalon pedig egy tervrajz látszott, oldalnézetből és felülnézetből ábrázolva a tornyot. Harry a
kettő közt járatta a tekintetét, és nem hitt a szemének.

Szembeötlő a hasonlóság, igaz? Jómagam is erre gondoltam, mikor Madame

d’Tshillamm hagyatékát megszemléltem a Mágia Múzeumában.
Ez súlyos és nehéz kérdések elé állít minket Dumbledore múltjával
kapcsolatban. Véletlen lenne, hogy hősünk a kudarcba fulladt építkezésről nevez
el egy általa alapított tudóstársaságot, mely építkezés előfutárakor ő maga is ott
volt a 12-es rendeletet aláírók sorában? Az is véletlen lenne, hogy a tanár, akit
megvádoltak a terv titkos részleteinek kidolgozásával és eltussolásával, olyan
tragikus halált halt, emléke pedig mindörökre kiveszett a történelemből? Véletlen
lenne Barnabas Hickoff és Armando Dippett szellemi leépülése és halála, melynek

137
 eredményeképp Dumbledore karrierje mindkét alkalommal hatalmasat ugrott
előre?
És legfőképp: az is véletlen lenne, hogy a nevezett társaságot, a Negyedik
Torony Körét Dumbledore közvetlen az után kezdi szervezni, hogy megismerte a
XX. század egyik leghírhedtebb fekete mágusát? Azt a Gellert Grindelwaldot,
akinek célja hazájában nem más volt, mint a mágia korlátainak mind messzebbre
való kiterjesztése, egy olyan jövő érdekében, melyben mindenek felett ő
uralkodik?

Harry összecsapta a viharvert könyvet, mire az megint elhullajtott néhány lapot. Hermione
lehajolt, hogy összeszedegesse, de ő csak a fejét csóválta.
- Ez a Vitrol akár Rémszem lánya is lehetne – szólalt meg keserű gúnnyal, mire Ron és
Ginny ránézett, elszakítva tekintetüket a könyvről. – Mindenhol rémeket lát.
Ron nem tűnt annyira hitetlennek.
- Hát, nem tudom, Harry… - mondta lassan, fejét vakargatva. – Elég hihetőnek tűnt.
- Ja, pont, mint az Ariana-ügy? – szólt közbe Ginny. – Azt is teljesen félremagyarázta.
Az előző évek keserű tapasztalatai, és az értelmetlen, kínzó kételkedés Dumbledore
szavaiban megtanították Harrynek, hogy ne fogadja el Rita Vitrol álláspontját, soha,
semmilyen ügyben, mert azzal csak mindent megnehezít. Azt azonban kénytelen volt
elismerni, hogy az idegesítő firkász, ha rossz következtetéseket is vont le, mindig alapos
nyomozómunkával támasztotta alá féligazságait.
- Szóval Rita arra célozgat, hogy a Negyedik Torony egy feketemágus-társaság lenne? –
ráncolta a homlokát Ron. – Ez inkább a belső körre illene…
Harrynek szörnyű gyanúja támadt, de Hermione előbb öntötte szavakba:
- Gondolod, hogy a kettő egy és ugyanaz?
Ahogy a lány kimondta, Harry ráébredt, hogy mennyire nevetséges is ez a gondolat. Ismerte
Dumbledore hibáit és erényeit egyaránt, bátran kijelenthette magának, hogy látta az öreg
varázsló igaz arcát, mikor legutoljára beszélt vele egy olyan helyen, melyről soha, egyetlen
barátjának sem tett említést. Ez az ő és Dumbledore titka marad örökre, ez adta neki az erőt,
hogy megbízzon a professzor döntéseiben.
- Kizárt dolog – jelentette ki Harry. – Dumbledore-t ismerve, szerintem inkább pont a belső
kör ellenében alapította. Mint a Főnix Rendjét a halálfalók ellen…
Ginny felvonta a szemöldökét és hümmögött.
- Van benne valami… – mondta. – De akkor mi az a negyedik torony, amit Parkinson
említett? Talán a belső kör egyik… nem is tudom, talán főhadiszállása? Búvóhelye? Ide
mennének azok, akik elhagyják az országot és a sötét tárgyakkal fizetnek, hogy új életet
kezdhessenek?
Hermione gúnyosan felhorkantott.
- Szerintem Pansy biztos félreértett valamit abból, amit Millicent mondott. Nem épp az
eszéről híres. Emlékszem bájitaltanon is mindig összekeverte a…
Ginny türelmetlenül közbevágott:
- De ha értelmetlenségeket beszélt, miért reagált rá olyan durván Borgin? Miért ütötte meg?
Ron csak a vállát vonogatta.
- Mert szereti ütni a lányokat – mondta, de Harry nem értett egyet vele.
Mielőtt kitalálhatott volna valamiféle magyarázatot, egy hang vonta magára a figyelmét: A
szoba ablakán egy postabagoly kopogott ütemesen a csőrével. Ginny felpattant és beengedte a
madarat, ami leírt egy tiszteletkört a szobában, majd Harry fejére pottyantotta a küldeményt,
és leereszkedett a szekrény tetejére.
Harry feltépte a levelet, a borítékot ledobta a földre, a pergament pedig kihajtogatta.
- Uhm… nem unják már meg? – dörmögte, mikor átfutotta a levelet.

138
 Hermione kíváncsian felpillantott rá.
- Miért, mi az?
Harry megmutatta a levelet, ami ismét a „Tisztelt Harry J. Potter” megszólítással
kezdődött.
- Egy újabb meghívó – felelte. – A karácsonyi bálra. Mert biztos elmegyek…!
S azzal már készült is kettétépni a levelet, mikor Hermione meglepődve felkiáltott.
- Várj! – szólt rá gyorsan, a földre hullott borítékot bámulva.
A levelet egy viaszpecsét zárta le, melynek Harry egyáltalán nem tulajdonított jelentőséget,
egyszerűen csak letépte, s most ott himbálózott a borítékot átfutó vörös szalag végén.
Hermione szinte megigézve bámulta a pecsétet, felkeltve ezzel Ron, Ginny és Harry
érdeklődését is.
- Nézzétek csak!
Harry orra alá tolta a megtépázott pecsétet, s ezzel együtt mintha a sors dobott volna neki
nagy kegyesen egy választ a sok-sok kérdésre. Eltátotta a száját, ahogy felismerte a
megmerevedett viaszba préselt jelet: egy magas, karcsú torony, csillagokkal körülvéve.
- Ez nem lehet igaz…

139
 - Tizenkettedik fejezet -

A fej
Kingsley tökéletesen egyetértett Hermionéval abban, hogy muszáj kihasználniuk egy ilyen
kínálkozó alkalmat a Durmstrang feltérképezéséhez, hogy a kék bőrű ember nyomára
akadjanak, épp ezért Harrynek el kell fogadnia a meghívást és meg kell jelennie ott december
huszonötödikén. Harry a legkevésbé sem rajongott az ötletért, de azt el kellett ismernie, hogy
nem azért jelentkezett aurornak, hogy csupa olyan dolgot csináljon, amihez éppen kedve van,
így aztán engedelmesen rábólintott a feladatra.
Előtte még beszámolt a miniszternek Borgin és Pansy Parkinson közjátékáról is, de
Kingsley nem tartotta lényegesnek az esetet – ugyanazon a véleményen volt, mint korábban
Hermione: Pansy csak össze-vissza beszélt, és Vitrol könyve olyan messze áll a valóságtól,
mint a morzsás szarvú szapirtyók. Harryék megmutatták neki a durmstrangi levélen szereplő
pecsétet is, de Kingsley lelombozta őket (- Több iskola is van ám, aminek torony a jelképe!).
Azonban a Peverell-ház térképén látott megjelölt iskolák miatt ő is lényegesnek tartotta a
Durmstrang felderítését, így végül ugyanoda lyukadtak ki.
A meghívó két főre szólt a karácsonyi bál okán, ezért Kingsley rögtön Hermionét javasolta,
a lány azonban visszautasította, mondván Harry és Ginny biztosan együtt szeretnének menni.
Harry nagyon örült neki, hogy Hermione hozta ezt szóba – ő maga udvariatlanságnak tartotta
volna a tiltakozást, hogy nem őt akarja.
- De miért akarnál pont Ginny Weasleyvel menni? – kérdezte lassú, basszus hangján a
miniszter.
Harry megeresztett egy lusta félmosolyt, mire Kingsley kapcsolt.
- Ó… értem – hagyta rá, és ő is elmosolyodott.
Ron halkan köhécselt mellettük.
- De ez esetben neki is be kell jönnie előtte a minisztériumba, hogy átbeszéljük a tervet –
folytatta Kingsley. – Nem szórakozni mentek oda elsősorban, hanem megtudni mindent, amit
csak lehet a kék bőrű lehetséges célpontjáról…
- Marius – szólt közbe Ron, aki egész eddig hallgatott. – Marius Prince az igazi neve.
Hermione nagyot ugrott a székében, mintha megcsípték volna, Kingsley pedig elnémulva
meredt Ronra.
- Micsoda? Prince? – hüledezett Harry a nevet hallva.
- Miért nem mondtad eddig, Ron? – meresztett rá nagy szemeket Hermione, két kézzel a
széke karfáját markolva, mintha attól félne, hogy újra felugrik.
- Most akartam jelentést tenni – vonogatta a vállát Ron, nemtörődöm módon. – Dawlishsal
vagy négy órát eltöltöttünk reggel a nyilvántartóban, mire megtaláltuk. Itt van… - azzal
előhúzott talárja széles zsebéből egy kartotékot, és Kingsleynek adta.
A miniszter kinyitotta és átfutotta az első lapot. Ron közben folytatta a beszámolót.
- Kikerestünk minden 1900 után született Marius keresztnevű varázslót. Elég sokat
találtunk… - húzta el a száját. – Így aztán le kellett szűkítenünk a kört. Kihúztuk azokat, akik
túl alacsonyak vagy túl magasak voltak, a külföldieket is, merthogy a beszéde alapján biztos
brit… A fényképek között aztán azonnal ráismertem, mikor megláttam.
Kingsley kivette az adatlaphoz tűzött kis képet, és átadta Hermionénak. Harry is egyetértett
abban Ronnal, hogy csakis ez lehet az ő emberük. Habár a képen látható varázsló bőre nem
kék volt, hanem egészséges napbarnította, hosszúkás arca pedig kimondottan jóképű volt,
melyhez hollófekete, hosszú egyenes haj tartozott – egyszerre meglepően Piton-szerű
benyomást keltett, másrészről viszont nagyon különbözött is tőle. Harry biztos volt benne,

140
hogy Marius nem volt olyan magába forduló, kiközösített fiú, mint Perselus Piton, inkább egy
fiatal Sirius Blackként tudta elképzelni.
- Marius Prince – dörmögte lassan a miniszter, olvasva az adatokat. – Apja neve Octavius
Prince, aranyvérű, született 1927. június 22.
- Nem lehet olyan öreg! – ráncolta a homlokát Harry. – Alig néz ki idősebbnek nálunk.
- Az mellékes – legyintett Hermione. – Rengeteg bájital létezik, ami megfiatalítja a
vonásait, igaz Kingsley?
A miniszter elmosolyodott, és Harryre nézett.
- Engem hány évesnek nézel? – kérdezte.
Harry megvonta a vállát.
- Negyven, negyvenöt… maximum ötven – válaszolta.
- Jövőre leszek hetven éves – adta meg a helyes választ Kingsley egy kis hatásszünet után.
Harry kivételével senki sem képedt el ezen.
Hermione megköszörülte a torkát, mire Harry felocsúdott – fontosabb megbeszélnivalójuk
volt, mint ki hány évesnek néz ki.
- Azt mondtad, az apja Octavius Prince volt? – kérdezte a lány a minisztertől.
- Igen, miért?
- Emlékeztek arra a testvérpárra a megemlékezés napján? – Kingsley helyett Hermione a két
fiúhoz intézte szavait. – Ők voltak a Prince-testvérek. A fiatalabbikat Octaviusnak hívták, és
McGalagony azt mondta, hogy ő volt Piton nagyapja.
Harry is emlékezett rá. Első pillantásra az a bizarr gondolat fogant meg a fejében, hogy
magát Pitont látja. Annyira hasonlított rá horgas orra és zsíros, fekete haja miatt, hogy csak
másodjára tűnt fel neki, hogy nem az egykori bájitaltanár áll előtte.
- Akkor a kék bőrű… - foglalta össze –, akarom mondani Marius, Eileen Prince testvére
kell, hogy legyen! Más szóval ő Piton nagybátyja.
Egy percig egyikük sem szólt egy szót sem. Időtlen idők óta nem esett szó köztük Pitonról.
Habár a hős halálfaló története rendszeresen felbukkant az újságok hasábjain, és Rita Vitrol is
pennahegyre tűzte a Harryékről írott könyvében, ők maguk valahogy igyekeztek elfelejteni őt.
Mintha a megemlékezésen elmondottakkal végleg búcsút intettek volna az ellenszenves
bájitaltanárnak, a volt halálfalónak, Dumbledore gyilkosának és legfőbb bizalmasának, a
sanyarú sorsú roxforti fiúnak, aki szerelmes volt Lily Evansbe.
Kingsley volt az, aki megtörte a csendet.
- Jó, ez nagyon érdekes, de ami számunkra fontos, az az, hogy hogyan akadunk a nyomára –
mondta nyomatékosan –, valamint az, hogy miként válhatott ilyenné. A fényképen nem tűnik
túl kéknek…
- Biztosan valami félresikerült bűbáj lehet az oka – találgatott Hermione, de Ron
közbevágott.
- Csak nézd meg, mikor járt a Roxfortba! – Kingsley erre vadul keresgélni kezdett a
szövegben, de a fiú megelőzte: – 1938 és 1944 között… pontosan akkor, mikor Voldemort.
Vagyis ismerhette őt.
Harry újra a fényképre pillantott. Nézte a mosolygó fiatalembert, dölyfös, büszke vonásait,
messziről is felismerhető aranyvérű előkelőségét… Pontosan olyan alak bontakozott ki
képzeletében, aki tökéletesen beleillett Voldemort nagyúr roxforti társaságába.
- De nem mardekáros volt – tette hozzá csak úgy mellékesen Kingsley. – Hanem hollóhátas.
- Azok ilyen idióták… - jegyezte meg Ron, majd feljajdult, mikor Hermione
figyelmeztetőleg a bordái közé könyökölt.
Kingsley hamisan mosolyogva nézett rá.
- A hollóhátasok nevében kikérem magamnak – dörmögte lassan.
Ron fülei egy csapásra elvörösödtek, Harry pedig a nevetéssel viaskodott, ahogy Kingsley
és barátja között járatta a tekintetét.

141
 - Én úgy értettem, hogy… azok ilyen idióták, akik… - próbálta magát kivágni Ron a
helyzetből – akik… abban az időben jártak a Roxfortba. Ezt akartam mondani, csak Hermione
nem engedte befejezni. Ezért tűnt úgy, mintha… mintha a hollóhátasokra mondanám, hogy…
hogy idióták. Pedig nem… Érted, ugye?
A miniszter mosolya egyre szélesebb lett, jót mulatva a fiú zavarán.
- ’41-ben vettek fel a Roxfortba – adta meg neki a kegyelemdöfést.
Ron már teljesen vörös volt, és inkább semmit sem mondott.
- Most már elég mélyre ástad magad – mondta Harry nevetve.
Erre Kingsley és Hermione is elnevette magát.
- Gondolod, hogy Voldemort csinált vele valamit, ami miatt gyűlöli? – találgatott a lány,
mikor abbahagyták a nevetést. – Lehet, hogy megátkozta valahogyan?
Harry lázasan gondolkodott. Az, hogy nem hallott még olyan átokról, ami ilyen
szörnyeteggé változtat egy embert, mint amilyen Marius lett, nem jelent semmit, hiszen
rengeteg bűbájról nem tudott semmit.
- Talán… lehet – vonogatta a vállát.
Barátja hátradőlt a székben, és lustán hintázni kezdett.
- Azt még értem, hogy miért vadászik a halálfalókra – mondta –, és miért gyűlölheti
Voldemortot, de miért érdeklik őt a sötét tárgyak?
- Ezt már megbeszéltük, Ron – szólt Hermione. – Azért, hogy használja őket. Elég
egyértelmű, nem?
Ron a fejét rázta.
- Azoktól a holmiktól még nem válik valakiből sötét nagyúr!
- Nem-e? – vonta fel Harry a szemöldökét jelentőségteljesen, a Halál ereklyéire gondolva.
Ron egy pillanatra elmerengett ezen, de nem mondott ellene semmit.
- Szóval szerinted ő akar lenni a következő Voldemort? – találgatott tovább.
Kingsley összefonta a karjait, és hátradőlve székében, némán figyelte őket. Harry fél
szemmel rápillantott. A miniszter nem akart közbeszólni, mintha hagyná őket, hogy
kibontakozzanak; Harrynek rá kellett jönnie, hogy elhamarkodottan ítélte meg őt, mikor azzal
vádolta, hogy szemtelenül alábecsüli őket.
- Nagyon úgy néz ki – felelte Hermione grimaszolva.
Harry elfordította a tekintetét Kingsleyről.
- Szerintem itt valami sántít – mondta barátainak. – Emlékeztek rá, mit mondott Belladonna
Zambininek, mielőtt megölte?
Hermione várakozva nézett rá, Ron azonban megrázta a fejét.
- Én akkor nem voltam magamnál – emlékeztette.
- Ja, tényleg… - kapott észbe Harry, majd folytatta. – Azzal vádolta Mrs Zambinit, hogy
megölte mind a hét férjét. Eléggé dühös lett rá emiatt. Mintha megbüntette volna azért, amit
tett. Nekem nem olyannak tűnt, mint egy sötét nagyúr.
Egy percig senki sem mondott semmit, csak megrágták magukban a hallottakat. Harry nem
volt benne biztos, hogy ez elegendő indok egy ilyen kijelentésre, de nem tudott másra
hagyatkozni Mariusszal kapcsolatban, mint a megérzéseire. Az álmaiban kísértő csuklyás
idegenről könnyebben el tudta képzelni, hogy a fekete mágia nagymestere, de Marius valami
más volt.
Kényelmetlenül fészkelődött a székében, arra gondolva, mit érzett akkor, mikor bejárták a
Peverell-ház termeit. Mikor a kék bőrű ember félrerúgta Florean Fortescue holttestét, mikor
rászólt, hogy álljon félre, mert megvághatják az üvegcserepek. Valami mélységes közöny
érződött a hangjában, egyaránt valamiféle furcsán kifejezett tisztelet is Harry és barátai
irányában. Ezt persze nem merte említeni sem Ronnak, sem Hermionénak, mert biztos volt
benne, hogy lehurrognák. Hiszen hogyan érezhetne irántuk bárminemű tiszteletet Marius,

142
amikor kis híján a halálukat okozta? De Harry másként látta. Az utóbbi hetekben egyre inkább
az a benyomása támadt, hogy Marius sosem hagyta volna őket meghalni.
- Legyen akárki is, meg kell találnunk, és elfogni, mielőtt még több embernek esik baja –
mondta végül Kingsley, nagyot sóhajtva. - Felvettük a kapcsolatot a nevezett iskolákkal, és
elmondtuk nekik, hogy ez a Marius nevű alak felbukkanhat.
Ron és Hermione bólogatott.
- És mit válaszoltak? – kérdezte Harry, a Durmstrangra gondolva.
- Ami várható volt: megköszönték, hogy szóltunk, és ennyi.
Hermione dühösen szusszant egyet.
- Nem vették komolyan a figyelmeztetést? – ráncolta rosszallóan a homlokát.
Kingsley megeresztett egy félmosolyt.
- Lehet, hogy komolyan vették – felelte kevés meggyőződéssel a hangjában –, de mint
minden varázslóiskola bölcsei, ők is túl büszkék ahhoz, hogy megforduljon a fejükben, talán
segítségre van szükségük.
Az biztos, hogy elkélne a segítség – gondolta Harry. Abban ugyan kételkedett, hogy Marius
olyan nehéz ellenfél lenne, mint Voldemort, de a meglepetés, a megfélemlítés ereje, és az a
különös dementor mind az ő oldalán állnak, és ez nagy előny. Nem tudhatta, mik a kék bőrű
ember céljai, de azt tudta, hogy megvannak a kezében a megfelelő eszközök ahhoz, hogy
elérje azokat.
Ron másképp látta a helyzetet.
- Végülis, nem tudhatjuk, hogy így van-e – vélte. – Könnyen lehet, hogy az első alkalommal
fasírtot csinálnak Mariusból, meg a kis viking haverjából.
Hermione kötekedő kedvében volt, és közbeszólt.
- Azt hittem nincs varázslat, ami megölne egy dementort – mondta. – Akkor meg hogyan
csinálnának belőle „fasírtot” szerinted?
Kingsley felemelkedett a székéből, gyorsan elejét véve egy veszekedésnek.
- Nem az a dolgunk, hogy erről vitatkozzunk! – figyelmeztette őket. – Elmondom, mit
tegyetek: Harry, te írd meg a választ a Durmstrangba, hogy küldhetik a zsupszkulcsot, aztán
Ronnal együtt folytassátok a gyakorlást. Ez fontos! Hermione, te visszamehetsz a Varázslény-
felügyeletre, a többit bízd csak ránk…
- Igazából a tizedikre kell mennem, mert negyed óra múlva kezdődik a tárgyalás Rita Vitrol
ügyében – csicseregte a lány.
- Nem adod még fel? – sandított rá Ron, miközben leemelte talárját az akasztóról.
Hermione csak egy pillantással válaszolt, de az is épp elég volt. Pontosan úgy viselkedett,
mint mikor arra próbált rájönni, hogyan hallgatja ki Vitrol a beszélgetéseiket.
- Rendben van – bólintott Kingsley, majd mielőtt útnak eresztette őket, átnyújtotta Harrynek
a Reggeli Próféta aznapi számát. – Nézz bele, érdekelni fog!
Harry futólag ránézett a címoldalra, és rögtön meglátta, mire célzott a miniszter. A lap nagy
részét egy terjedelmes cikk foglalta el a Trimágus Tusáról. Lemondóan nyögött egyet, de csak
mikor már hallótávolságon kívülre kerültek Kingsleytől. Nem rejtette véka alá, hogy gyűlöli
az egész Tusát, ami egyszer már pokollá tette az életét.
A liftben elbúcsúztak Hermionétól, és sok sikert kívántak neki. Ők kiszálltak a
Varázsbűnüldözési Főosztályon, a lány pedig folytatta útját a tízes szinten található
tárgyalótermek felé.
Ez a napjuk is lázas gyakorlással telt, és most sem látták oktatójukat pár percnél hosszabb
időre. Harry csak találgatni tudott, hogy Dawlish és Proudfoot miként próbálja megtalálni
Marius Prince, a kék bőrű ember nyomát. Ronnal párbajoztak a gyakorlóteremben, s rajtuk
kívül ezúttal is csak egy-két auror tévedt be egy órára, akiket Harry csak látásból ismert.
Végig azon járt az esze, amit a miniszteri dolgozószobában hallott. Marius ismerte
Voldemortot. Talán Voldemort egyik korai áldozata lenne? Ő tette ezt vele, Piton

143
nagybátyjával? Visszaemlékezett a fotóra, ami még Marius fiatalkorában készült. Életvidám
és megnyerő arc volt. Hogy válhat valakiből egy ilyen szörnyeteg? Voldemortot értette,
hiszen jól ismerte a gyerekkorát, és látta rajta, hogy már a kezdetektől ott bujkált benne
valami megmagyarázhatatlan hajlam, ami végül a világ legveszélyesebb emberévé tette…
- Áu! – jajdult fel hirtelen, mikor Ron egy erősebb átkától a földre rogyott.
Barátja azonnal ott termett, és felsegítette.
- Jól vagy? Nem ütötted meg magad? – kérdezte aggodalmasan, mikor látta, hogy Harry
karját csápszerű kinövések borítják.
- Nem, csak… figyelmetlen voltam – motyogta Harry, és eltüntette a csápokat.
A mellettük gyakorló páros kíváncsian nézelődött feléjük, amit roppantul irritálónak talált.
„Nahát, a híres Harry Pottert kiütötték, de nagy hír!” – gondolta magában.
Aznapra be is fejezték a gyakorlást, és gyors tisztálkodás után visszamentek a fülkéjükbe.
- Mindjárt három óra – jelentette be Ron az órájára pillantva. – Hermionénak most már
végeznie kéne… Meddig tart egy ilyen tárgyalás?
Harry, akinek már voltak tárgyalótermi tapasztalatai, csak megvonta a vállát, és kézbe vette
az újságot.
- Változó – felelte Ronnak, és kiterítette a Prófétát az asztalon. – Van, hogy egy óra alatt
végeznek, de előfordul, hogy elhúzódik.
- Hát, ha hagyják Vitrolt belelendülni, akkor Hermione karácsonyig nem szabadul ki
onnan… - dünnyögte Ron.
A Reggeli Próféta főoldalon hozott le minden, a Tusával kapcsolatos cikket. Harry tisztában
volt vele, hogy miért: a legutóbbi verseny tragédiája miatt most még több ember kíváncsi rá.
Mintha mindenki azt várná, hogy ezúttal is életre kel valami rég halottnak hitt feketemágus, és
vérfürdőt rendez…

Nagy siker az első próba

Korábban már beszámoltunk lapunk Auteuil vezet 32 ponttal, őt

hasábjain a Trimágus Tusa november követi holtversenyben a
huszonhatodikán megrendezett első durmstrangos Ivan Dragomir és a
próbájának eredményeiről. Mint roxfortos Dennis Creevy 29
ismeretes, jelen állás szerint a ponttal.
Beauxbatons ifjú tehetsége, Eloise

- Nahát, Dennis lett a bajnok? – nézett fel az újságból Harry.

- Hm? – nézet fel Ron.
- Semmi…
A három bajnok példaszerűen A próba során a durmstrangos
teljesítette az első feladatot, bajnok alighanem félreértett
melynek során - a hagyományok valamit, mert nem beterelte a
szerint - egy bizonyos mágikus karámokba az állatokat, hanem
bestiával kellett összemérniük egymás ellen uszította őket,
erejüket. A legutóbbi Tusán a aminek az lett az eredménye, hogy
bajnokoknak egy-egy kifejlett két randalór felrobbantotta
sárkány elől kellett ellopniuk egy egymást a szarvával. A közönség
arany tojást, ezúttal pedig azonban olyan ovációval fogadta
egyenként három afrikai randalórt ezt, hogy a zsűri végül nem
kellett beterelniük a kihelyezett pontozta le Ivan Dragomirt.
ketrecekbe. A zsűri pontozta, hogy A Roxfort által szervezett próba
mennyi kárt tesznek az állatokban, hatalmas sikert aratott a
szenvednek-e valamilyen sérülést a nézőközönség körében, mindenki
bajnokok, illetve milyen gyorsan remek nyitánynak tartotta az
hajtják végre a feladatot. izgalmasra és látványosra sikerült
feladatot. A legutóbbi Trimágus

144
Tusát sok támadás érte amiatt, Ursula Ulatov, a Durmstrang
hogy a második és harmadik próba Akadémia igazgatóhelyettese
szinte semmiféle izgalmat nem szerint az új Trimágus Tusa sokkal
tartogatott a népes nézőközönség átgondoltabb és látványosabb
számára, csupán a bajnokok fordulókat ígér, melyekről
izgulhattak, elrejtve a szemek természetesen semmiféle
elől. Megkérdeztük Minerva információt nem közölhet előre,
McGalagony igazgatónőt, mi a nehogy a bajnokok fülébe jusson a
véleménye a legutóbbi Tusáról: „A hír, akiknek a feladatokról mit
kérdés különös, hiszen miféle sem sejtve kell felkészülniük.
véleményem lehetne egy olyan Amit már tudhatunk, hogy a
versenyről, melynek mind jól Beauxbatons szervezésében készülő
tudjuk, hogy mi lett a második próbára február 25-én
végkimenetele, és miféle erők kerül sor.
munkálkodtak a háttérben” – Maude Moloh igazgató emellett
válaszolta az igazgatónő. „De ha nyilvános interjúban fejezte ki
csak magukat a versenyszámokat panaszát egy német varázslólapnak,
nézzük, valóban az a benyomásunk miszerint néhány meghívott nem
lehet, hogy a nézőközönséget jelent meg az első próbán, volt,
furcsa módon kifelejtették a aki még nem is válaszolt a
második és harmadik próbából.” kiküldött meghívókra. „Szívélyes
Való igaz, hogy öt évvel ezelőtt meghívót küldtünk többek között a
szintén csak a Roxfort által legutóbbi Tusa győztesének, Harry
szervezett első próba okozott James Potternek, aki végül nem
izgalmat a nézők körében, a értesített minket” - mondta Mr
Durmstrang ötleteként érdekesen Moloh a tájékoztatón. Hozzátette
megvalósított vízi próba, és a azonban, hogy őszintén reméli, a
sokkalta látványosabban is karácsonyi bált megtisztelik
kivitelezhetőbb beauxbatonsi jelenlétükkel a meghívott
labirintus-próba a nézők szeme vendégek, akiknek korábbi
elől elzártan ment végbe. elutasításuk ellenére is kiküldték
a meghívókat.

Harrynek szöget ütött a fejébe a gondolat: vajon azok után, hogy a Durmstrang olyan
hevesen tiltakozott ellene, hogy nála kerüljön megrendezésre a Tusa, miért veszi az igazgató
sértésnek, hogy nem jött el az első próbára? Harry érezte, hogy valami nincs rendben az
iskolával. Pansy Parkinson és Borgin veszekedése, a meghívón lévő torony-pecsét, a kudarcba
fúlt roxforti építkezés mind a Durmstrangra mutatott, mint valami fényes, villogó útjelző.
Félretette az újságot, hogy maga elé húzza a még mindig halmokban álló tanulnivaló akták
egyikét, de ezúttal célirányosan kereste köztük azokat, melyeknek valamilyen módon közük
volt a Borgin & Burkes üzlethez. Ron közben elkérte a Prófétát, mert kíváncsi volt a Brit
Kviddics Liga legutóbbi eredményeire, ekkor azonban betoppant Hermione.
- Sziasztok.
Harry első ránézésre megállapította, hogy a lány rendkívül feldúlt és dühös, és ennek okára
szinte azonnal fény derült, mikor egy öt perces szónoklatban, szitkozódással vegyítve
beszámolt a tárgyalás eredményéről.
- Annak a banyának volt képe azt mondani, hogy jogtalanul vádaskodom – kiabálta –,
amikor azt mondtam, hogy illegális eszközökkel szedte ki az információt az emberekből!
- És mi lett végül a döntés? – kérdezett rá Harry az egyetlen dologra, ami érdekelte ebből a
felhajtásból, és amire Hermione még nem tért ki a dühöngés közepette.
- Nincs döntés! – köpte a lány a szavakat, mintha nem is Harry, hanem Rita Vitrol ülne
előtte. – Meghallgatták Vitrolt, én tiltakoztam, és elnapolták az egészet. Annyit sikerült
elérnem, hogy az új könyve nem kerülhet a boltokba, amíg le nem zárják az ügyet.
- Az is valami… - jegyezte meg Harry.
Hermione magából kikelve dobbantott egyet a lábával, mire a paraván fölött többen is
átkukucskáltak hozzájuk.

145
 - Nem! Ez egyenlő a nullával! Tönkreteszem azt a nőt, ha addig élek is! – pörlekedett a
lány.
Ron elkapta a derekánál fogva, és finom erőszakkal az ölébe ültette.
- Nyugodj meg! – duruzsolta a fülébe halkan, hogy csitítsa. – Vitrol amúgy is csak fecseg
össze-vissza. Az új könyve is csupa hülyeség. Már senki sem veszi őt komolyan.
Hermione lemondóan nézett rá, de végre abbahagyta a kiabálást, Harryék nagy örömére.
- Azt hiszed? – kérdezte. – Szerinted nem fognak ráharapni minden kis morzsára, amit
elhintenek rólunk? Mit fognak gondolni az emberek, ha… ha kiderülnek olyan dolgok…
amik… - kereste Hermione a szavakat - amik a magánügyeink!
Ron lustán vigyorgott rá.
- Miféle magánügyeinket kéne nekünk szégyellni? – kérdezte úgy, mintha még az ötletet is
nevetségesnek tartaná. – Mi vagyunk a „nagy hősök”, semmit se kell szégyellnünk!
Harry halkan köhécselt, de inkább nem szólt semmit. Hermione felvonta a szemöldökét.
- Semmit? Például amikor betörtünk a Gringotts bankba, és kifelé jövet ki tudja, hány
ártatlan ember sérült meg a sárkány miatt? – suttogta a lány, hogy csak két barátja hallja, amit
mond. – Vagy azt, amikor a horcruxok utáni keresés alatt faképnél hagytál minket?
Ron olyan képet vágott, mintha Hermione megpofozta volna. Harry abbahagyta a céltalanná
váló lapozgatást az akták között, és rövidet sóhajtott. Újabb kényes téma, ami hosszú ideje
nem került szóba köztük…
Hermione arcán már látszott, hogy legszívesebben visszavonná az utolsó mondatot.
- Bocsánat – motyogta megszeppenten. – Nem akartam…
- Semmi gond – mondta gyorsan Ron, az asztal lapját bámulva.
Hosszú ideig senki sem szólt semmit, Hermione Ron ölében ücsörgött, és némán bámulta az
újságot böngésző fiút, Harry pedig próbált koncentrálni a keze ügyében lévő nemrégiben
lezárt ügyre, mely egy bizonyos Hepzibah Smith és a Borgin & Burkes közötti üzleti
kapcsolatra irányult. Harry visszatette az aktát a helyére, és nagyot sóhajtott. Az összes
Borgin & Burkes nevet tartalmazó ügy csupán feltételezett elátkozott tárgyak áruba
bocsátásának körülményeiről szóltak, Hepzibah meggyilkolása volt a legsúlyosabb közöttük,
de sehol sem került szóba a Durmstrang, sem bármiféle torony.
Úgy döntött, ideje más oldalról megközelítenie az ügyet, annál is inkább, mert Hermione
elmélyülten cirógatni kezdte Ron haját, márpedig ennek Harry nem akart szemtanúja lenni.
Felkelt a székből, és felvette úti köpenyét. Hermione rögtön észrevette, mit csinál.
- Hát te meg hová mész?
- Csak sétálok egyet. Kiszellőztetem a fejem – válaszolta kitérően Harry, és már ott se volt.
Az utóbbi időben hozzászokott, hogy gyorsan el kell tűnnie, nem hagyva alkalmat a lánynak
arra, hogy visszatartsa valamivel, vagy legilimenciával belenyúljon a fejébe.
A megszokott útvonalon hagyta el a minisztérium épületét, és a néptelen sikátorból
hoppanált egyenesen az Abszol úton hömpölygő, karácsonyi bevásárlását végző tömeg
közepébe. Gyalog sétált le a Zsebkosz köz sötét, hideg macskaköves sikátorán a legnagyobb
épület felé, mely a Borgin & Burkes nevet viselte.
Egy alkalommal járt itt csupán, másodéves korában, később pedig kívülről leskelődtek
Ronnal és Hermionéval Draco Malfoy után. Akkor még nem tudták, hogy Malfoy, az újonc
halálfaló a Dumbledore meggyilkolására kieszelt tervét jött ide tökéletesíteni, egy volt-nincs
szekrény ügyében, melyben egyszer maga Harry is elbújt. Charactacus Burke üzlete mindig is
a fekete mágusok és halálfalók barátja és segítőtársa volt, persze súlyos galleonok ellenében.
Alighanem ez az áldásos tevékenysége Voldemort halála miatt sem szűnt meg, ahogy régen
sem, mikor Lucius Malfoy a betiltott mérgeitől szabadult meg itt.
Mielőtt benyitott volna, Harry benézett a kirakaton, s megállapította, hogy egyedül a zsíros
hajú, hajlott hátú, tenyérbe mászó boltos tartózkodik odabent. Óvatosan, hogy a bejárati ajtó
harangja meg ne konduljon, Harry benyitott.

146
 - Helló, Borgin – köszönt neki félelmetesnek szánt susogó hangon.
A boltos megpördült, közben ijedtében elejtett egy fadobozkát, ami kinyílt, és egy bús
dallamot kezdett el játszani. Borgin abban a pillanatban felkapta, és gyorsan lecsapta a tetejét.
- Elátkozott tárgyakkal játszunk, mi? – vigyorgott rá Harry, mikor az öreg letörölte az
izzadtságot a homlokáról.
- Ki az ördög maga?
Harry közelebb sétált. Borgin hátrébb lépett előle, de aztán meglátta az arcát, ahogy
vendége belesétált az ablakon beszűrődő fénysugárba.
- Harry Potter? – Jobban meg se lepődhetett volna, s Harry elégedetten állapította meg a
hangjába vegyülő ijedtséget.
Gúnyosan vigyorogva nyugtázta magában, hogy az utóbbi időben afféle mumus lett a fekete
mágusok szemében. Nem áltatta magát: igazán tetszett neki ez a gondolat.
- Mit keres maga itt? Nem csináltam semmit! – fújtatott kitágult orrlyukakkal Borgin.
- Nyugodjon meg, nem akarom letartóztatni magát, vagy mi… – Harry jót derült Borgin
félelmén, és odament a pulthoz. – Különben se tehetném meg, csak gyakornok vagyok a
minisztériumban.
Az öreget ez nem nyugtatta meg, de Harry nem is várta, hogy máris a készséges eladó
mintapéldájává vedlik át.
- Nem is tudna miért letartóztatni! – heveskedett a boltos, mikor újra megtalálta a hangját. –
Én már nem foglalkozom semmi… olyasmivel!
Harry lustán a pultra támaszkodott, Borgin pedig nem merte levenni róla a szemét, de a
pálcájáért sem mert nyúlni.
- Arra lennék kíváncsi, hogy hová tűnt Draco Malfoy.
- És mért pont tőlem kérdezi? – vágott vissza rekedt hangon az öreg, s még jobban fújtatott,
mint előtte, a fadobozkát szorongató ujjai egészen elfehéredtek.
- Lássuk csak, miért is? – játszadozott vele Harry. – Talán, mert egy tucat szemtanú látta,
ahogy a Valentinus Kávézó előtt vitatkozik erről Pansy Parkinsonnal, ráadásul meg is ütötte
azt a szegény lányt.
Borginnak most már az arca is elsápadt, pár pillanatig csak bambán bámult Harryre. Végül
összeszedte magát, és elfordult előle, látszólag azért, hogy visszategye a zenélő dobozt egy
szekrény polcára, de Harry biztos volt benne, hogy csak megpróbál kiötölni valamilyen mentő
választ.
- Az a lány nem hagyott békén – mondta végül az öreg. – Végigüldözött az utcán, azt
ismételgetve, hogy én tudom, hová ment a nyavalyás fiúja.
- Pedig maga nem is tudja – bólogatott Harry mosolyogva.
- Persze, hogy nem! – fortyant fel Borgin, végre visszafordulva vendége felé. – És maga
meg mit vigyorog, mint valami eszement?! Jobb, ha tudja, hogy a magafélét nem szívesen
szolgálják ki a Zsebkosz közben.
Harry ellökte magát a pulttól, és most ő fordult el Borgintól, végigjáratva tekintetét az
egykor a fekete mágia kellékeitől roskadozó polcokon, a vitrineken, melyek most
szánalmasan üresen tátongtak, a porlepte szekrényeken, melyeken alig volt némi áru.
- Mégis mivel tudnának engem kiszolgálni a Zsebkosz közben? – kérdezte Borgintól, felé se
nézve. – Hisz nem maradt itt semmi! Bár azt mondhatnám, hogy a minisztériumi razziák
voltak ilyen eredményesek, de sajnos, maguk megint gyorsabbak voltak, mint mi…
Borgin úgy állt egy helyben, mintha kővé dermedt volna.
- Miről beszél? – kérdezte, idegességében megnyalta a száját.
- Hát a belső körről – válaszolta Harry. – A felvásárlókról. A Durmstrangról, teszem azt…
Vagy jobban tetszik a Negyedik Torony?

147
 Remélte, hogy használ, ha kiteregeti a lapjait, és Borgin arckifejezése szinte egyenlő volt
egy bizonyítékkal. Az utolsó név említésére a csimbókos hajú öreg boltos úgy nézett ki,
mintha Harry ágyékon rúgta volna.
- Halvány fogalmam sincs, mire céloz – szólt remegő hangon, ádámcsutkája fel-alá
ugrándozott.
Harry most újra szemtől szemben állt vele, abbahagyva a járkálást a ritka polcok között.
- Nem? – kérdezett vissza, felvonva egyik szemöldökét. – Pedig Parkinson elég biztos volt
benne, hogy maga az összekötő, aki a sötét tárgyakért cserébe elintézi a költözést Voldi volt
haverjainak…
Szándékosan választotta ezt a gúnyolódó hangnemet, s el is érte vele célját: Borgin arcából
kifutott a vér, Harry pedig még gonoszabban vigyorgott.
- Megmondtam, hogy annak a lánynak elment az esze! – suttogta eszelősen villogó
tekintettel.
- Ezért kellett megütnie?
Borgin nyelt egyet.
- Tűnjön a boltomból! – hörögte végül, hosszas hallgatás után, és már jött is előre az
eladópult mögül, hogy kizavarja nem kívánt vendégét.
Harry úgy döntött, az utolsó lehetőséget is kipróbálja:
- Mondja, nem fél Mariustól?
- Ki a fene az a Marius? – fintorgott Borgin a félelem legcsekélyebb jele nélkül. – Mindegy,
nem is érdekel. Tűnjön a boltomból, de azonnal! Kifelé!
Harry magában bosszankodva kiment. Borgin becsapta mögötte az ajtót, és kitette a zárva
feliratot, majd még egy utolsó goromba pillantást vetett Harryre, és visszavonult az
üzlethelyiség mögötti rezidenciájába.
- Ez nem jött össze… - morogta maga elé Harry, és belerúgott egy kőbe.
A sikátorban lézengő néhány taláros alak felé nézett, ahogy a kő végigpattogott a
macskaköves járdán. Harry a legkevésbé sem félt tőlük, nem töltötte el jeges borzongással a
Zsebkosz köz, ahogy régen, mikor először járt itt, amikor alig tett meg néhány lépést és máris
belekötött egy ősöreg banya. Akkor csak Hagrid közbelépése mentette meg, ki tudja miféle
sorstól. Nagyon valószínű volt, hogy most inkább a banyának lenne félnivalója tőle.
Visszahúzta fejére a kámzsát és elindult vissza az Abszol út irányába. Borgin és a belső kör
járt a fejében, annyira elmerült a gondolataiban, hogy hoppanálni is elfelejtett. Különben sem
rajongott a hoppanálásért, amikor csak tehette, gyalog vagy seprűn közlekedett mindenhová,
de a roxforti tanulmányai befejezése óta eltelt időben rá kellett jönnie, hogy hoppanálás nélkül
nem lehet meglenni.
Megtorpant az egyik penészes kirakat előtt. Az üveg mögött rogyásig megrakott polcok
voltak bizarr műszerekkel, maszkokkal, zsugorított fejekkel és csupasz koponyákkal. A bolt
ajtaja fölött rozsdás vascégér lógott, rajta olvashatatlanná vált felirattal.
Úgy látszik, valaki keresi a bajt, gondolta Harry, és zsebébe nyúlva megragadta pálcáját,
majd benyitott az üzlet ajtaján. Odabent egy vénségesen vén, töpörödött varázsló fogadta, aki
hajlott hátával alig volt magasabb egy koboldnál, kopaszodó fejéről fehér hajszálak lógtak le
kétoldalt.
- Jó napot kívánok! – köszönt Harry a boltosnak, aki fintorogva hunyorgott.
- Eh… - nyögte az öreg. – Jó napot! Mit akar?
Rikácsoló hangja szinte fülsértő volt, mint valami varjúnak, arca pedig csaknem eltűnt a
ráncok tengerében. Vizenyős szemét Harryre függesztette.
- Érdekelne, hogy mi ez a sok holmi itt a kirakatban – intett Harry a polcok felé, pálcáját
pedig elengedte a zsebében; az öreg nem jelentett rá semmilyen veszélyt.
- Eh… Ezek? – rikácsolta a boltos, és botjára támaszkodva előtotyogott a pult mögül. – Hát,
régiségek! Mindegyik más… Mi kéne az uraságnak?

148
 Harry kissé meglepetten pislogott rá. Az öregember úgy tűnt, nem ismerte fel, különben
biztos nem kínálgatná az áruját épp neki.
- Uram, ezek elátkozott tárgyak? – kérdezte tőle.
- Hogy ezek? – fordult a polcok felé a vén varázsló.
Harry a szemeit forgatta. Láthatóan nehéz felfogású volt.
- Igen, ezek – válaszolta kissé türelmetlenül.
- Elátkozottak, igen… - nyekeregte a boltos, majd kézbe vett egy koponyát. – Ez példának
egy hetedik fiú hetedik fiának koponyája. Porítva varázsitalokba való…
Harry nagyot sóhajtott és csípőre tette a kezét.
- Uram, tisztában van vele, hogy ilyesmit tilos árusítani? – kérdezte. – Ezek betiltott
varázserejű holmik, érti, amit mondok?
Világosan látszott, hogy az öreg nehezen fogja csak fel, amit hall. Harrynek megfordult a
fejében, hogy eddig talán nem is volt tisztában vele, hogy megváltoztak a dolgok Voldemort
bukása óta.
- Tilos? – motyogta az öreg, a koponyáról felpillantva Harry arcába.
- Igen, tilos – türelmetlenkedett Harry. – Maga nem hallott az elátkozott tárgyak
kereskedelmét és birtoklását korlátozó törvényről?
- Törvény… - hangzott az újabb motyogás.
Harry egy pillanatra a kezébe temette az arcát, majd mélyet sóhajtott, hogy lenyugtassa
magát. Semmi értelme nincs üvöltözni az öregemberrel. Valószínűleg csak le van maradva a
korral.
- Uram – ütött meg egy kedvesebb hangot Harry. – Tudja ön, hogy ki most a mágiaügyi
miniszter?
- A miniszter?
- Igen, a miniszter.
- Eh… hát Cornelius Caramel, ki más?
Most mégis mit tegyen? – gondolkozott Harry. Tartóztassa le itt helyben? A vén mágus bűnt
követett el, egy ilyen készlet birtoklásáért jó pár évre lecsukhatják. Harry megcsóválta a fejét.
Valószínűleg egy napot se bírna ki Azkabanban, és nem is gondolta azt, hogy igazán
megérdemelné. Dawlish persze azonnal jönne egy csapat aurorral, meg bilinccsel, meg
pálcatörőkkel, és pincétől padlásig felforgatná az üzletet, az öreget meg lecibálnák a
tárgyalóterembe a bilincses székhez, amikor még azt se tudja, ki a miniszter.
A boltos visszatette a koponyát a helyére, egy vérfoltos kés és egy üvegbe zárt, fekete fej
közé, majd elbotozott a pult irányába. Harry szórakozottan bámulta a fejeket, azon törve a
sajátját, hogy mi lenne most a helyes döntés. Dumbledore bizonyára azonnal tudná, hogyan
húzza ki a bajból az öreget, amibe saját magát keverte a tudatlansága miatt. Egyszer még
Mundungus Fletchert is kisegítette, mert tudta, hogy a csirkefogó még hasznára válhat. Igen,
Dumbledore mindenkinek segített, akiben meglátta a használható eszközt, de ő inkább csak
azért segítene a vén varázslón, mert tudta, hogy az ő esetében a törvényes eljárás nem a helyes
út.
De biztos volt egyáltalán ebben? Biztosan nem érdemli meg a börtönt? Elvégre ő is
Voldemort világát, a feketemágusok világát támogatja, még most is… Kifogás lenne erre az
ostobasága? Erre a sok koponyára, levágott, fekete fejekre…
A fej…
- Uram – szólt Harry, megfeledkezve előző viaskodásáról. – Meg tudná mondani, hogy mi
ez?
A boltos fáradt lassúsággal visszatotyogott hozzá, mikor már majdnem elérte a pultját és a
kényelmet jelentő rozoga széket.
- Eh… Hogy ez? – hunyorított az üvegbúra alatt rejtőző száradt fejre.
- Igen ez.

149
 - Az egy Rémfej – nyekeregte. – Félelmet kelt a betörőkben.
Harry gondolkozás nélkül felkapta az üveget, és alaposan megnézte a levágott főt.
Félreérthetetlen volt a hasonlóság, gondolta. Pontosan olyan volt, mint az a csuklya alatt
rejtőző gonosz ábrázat, melyet a Szárnyas Vadkanban látott, és soha nem fog elfelejteni, amíg
csak él.
- Nem… - suttogta Harry, szinte megkövülve a látványtól; lehelete bepárásította a hideg
üveget. – Ez egy dementor feje!
- Dementoré? Eh…! – legyintett az öreg bosszúsan. – Ne beszéljen badarságokat,
fiatalember! Már hogy lenne az? Egy dementor fejét nem lehet csak úgy levágni!
Harry azonban kötötte az ebet a karóhoz.
- Márpedig ez egy dementor feje! – makacskodott, megrázva az üvegtartályt. – Honnan
vette ezt? Kitől vásárolta?
Az öreg dobbantott egyet a poros padlón görbe botjával, majd megpróbálta elvenni az
üveget Harrytől.
- Semmi köze hozzá, honnan vettem! – rikácsolta dühösen a vénember. – Adja vissza!
- Bezárathatom a boltját, hallja? – váltott ridegebb hangsúlyra Harry, és kitépte az öreg
kezéből a tartályt. – Mondja meg, honnan vette, vagy hívom az aurorokat!
Harrynek gyorsan hátrébb kellett lépnie, mert a boltos fenyegetőzve felemelte sétabotját.
- Kinek képzeli magát fiatalember? – károgott az öreg, és vadul hadonászott vendége orra
előtt. – Még hogy bezárathatja a boltomat! Ez a bolt megvan nekem már száztizenkét éve!
Hogy jön maga ahhoz, hogy fenyegetőzzön?
Ez így nem fog menni. Képtelen lesz kicsikarni a választ egy emberből, aki száztizenkét
éven át árusított diszkréten elátkozott tárgyakat diszkrét ügyfeleknek. Hiába lett szenilis, a
titoktartás belerögzült az évtizedek alatt.
Nagyot sóhajtott, és kimondta az egyetlen megmaradt lehetőséget:
- Mennyibe kerül?
A vén varázsló megkérte az árát az összeaszott fejnek, Harry nem is volt biztos benne, hogy
van nála egyáltalán ötszáz galleon, de végül üres zsebbel, és egy elátkozott tárggyal
gazdagabban lépett ki a hideg utcára, ahol már feltűntek az első csillagok az égen. Nem
vesztegette az idejét sétával, azonnal az Odúba hoppanált, s mikor a hátsó ajtón belépett a
meleg nappaliba, kezében a köpenyébe burkolt üvegtartállyal – el akarta ugyanis kerülni a
kíváncsi pillantásokat a Zsebkosz közben –, az első dolog, amit megpillantott, egy libbenő
vörös hajzuhatag volt.
Ginny éppen a vacsorához segített teríteni anyjának, Mr Weasley Ronnal és Hermionéval
beszélgetett az asztalnál, Charlie pedig szemmel láthatóan Percy egyik unalmasabb
munkahelyi élménybeszámolója elől igyekezett menekülési indokot találni, melyet meg is
talált Harry személyében.
- Csakhogy megjöttél, már mióta vártunk rád! – mondta jó hangosan, ahogy felé sietett,
hogy átvegye a nehéznek látszó csomagot. Harry biztos volt benne, hogy Charlie eddig is
tökéletesen megvolt nélküle.
- Tényleg, hol jártál ilyen későn? – nézett Ron az órájára.
Harry egy néma pillantással üdvözölte Ginnyt, miközben elhárította Charlie szükségtelen
segítségét, és koppanva letette az asztalra vadiúj szerzeményét. Ron és Hermione hátrébb
húzódtak, Ginny pedig kíváncsian lépett melléjük.
- Mit hoztál? – kérdezte.
Harry válaszul körbe lehúzta a vászont a tartályról, s a fekete fej most ott díszelgett a
vacsoraasztal közepén, döbbent pillantásokat kiváltva mindenkiből.
- Hát ez elbűvölő! – csóválta a fejét Ginny. – Ez a karácsonyi ajándék?
- Miért, talán nem tetszik? – viccelődött Harry.
- Csodálatos – nevetgélt a lány. – De elég lett volna egy szimpla parfüm is…

150
 Mr Weasley felemelkedett a székéből, és körbejárta a vicsorgó fejet.
- Harry… - szólt halkan. – Megmondanád, hogy mi ez?
- Ez egy dementor feje – jelentette be Harry, mire minden jelenlévő ránézett. Hermione
azon nyomban felöltötte kétkedő arckifejezését, Ronnal együtt, Ginny azonban látványosan
eltátotta a száját, akárcsak Mrs Weasley.
- Merlin szerelmére, ez meg micsoda?! – kiáltott fel Percy, akinek az arca ekkor bukkant fel
Ron és Charlie között.
- Nyugi Perce, csak Harry lefejezett valakit – felelte komolytalanul Charlie.
- Igen, de ez nem neked való, úgyhogy menj fel a szobádba… - kontrázott rá Ron, mire
kapott egy lesajnáló pillantást a bátyjától.
Mr Weasley változatlanul a fejet szemlélte, s most közelebb hajolt hozzá, hogy jobban
megvizsgálhassa.
Ron is érdeklődve nézte az üvegbúra tartalmát.
- Harry, tudod, hogy egy…
-… hogy egy dementort nem lehet megölni? – fejezte be helyette a fiú, majd megrázta a
fejét. – Ez egy dementor feje, Ron, hidd el! Láttam, hogy nézett ki az, amelyik a Szárnyas
Vadkanban randalírozott, és pontosan ugyanilyen volt… leszámítva azt a homlokpántot, vagy
mit.
Mr Weasley felvette az üvegtartályt, és a kezében forgatgatta, minden szögből megnézve
tartalmát. A fej ide-oda lötyögött benne.
- Honnan szerezted ezt? – kérdezte Harrytől.
- A Zsebkosz közben láttam egy boltban – válaszolta rögtön. – A boltos nem tudta, hogy
tilos elátkozott tárgyakat árusítani. Még azt se tudta, ki a mágiaügyi miniszter. Volt vagy
kétszáz éves az öreg, és sültbolond.
Mr Weasley hümmögve bólogatott, és visszatette a fejet az asztalra. Egyedül Hermione nem
tartotta bámulásra érdemesnek az aszott főt.
- És mégis mit kerestél a Zsebkosz közben? – kérdezte tőle számonkérő hangon a lány.
Harry számított rá, hogy előbb-utóbb a torkának ugrik; Hermione mindig ezt csinálta, ha
valami olyasmit tett, ami nem volt előzőleg gondosan megbeszélve és kidolgozva.
- A Borgin & Burkesben jártam, kifaggattam az öreget Parkinsonról.
Ginny elszakította a tekintetét a dementorfejről, és Harryre nézett.
- És sikerült megtudnod valamit? – kérdezte érdeklődve.
- Sajnos nem – húzta el a száját a fiú. – Borgin kidobott a boltjából.
Hermione rosszallóan ciccegett, Harry pedig a szemeit forgatta. Örökké áthidalhatatlan
szakadék lesz közöttük a tény, hogy míg a lány az óvatoskodás és alapos tervezés híve, addig
ő szeret fejest ugrani a dolgok sűrűjébe.
- Le fogom küldeni ezt holnap a Misztériumügyi Főosztályra – szólt Harry, hogy másra
terelje a szót. – Hátha ki tudják deríteni, mitől halt meg.
Ezzel elérte, hogy Hermione abbahagyja az idegesítő ciccegést, és végre rá figyeljen.
- Mert ha ez egy dementor – és szerintem az –, akkor egy dementorhoz képest eléggé halott.
Márpedig ha halott, akkor az csakis azért lehet, mert valaki megölte. A kérdés csak az,
hogyan?
- Szerintem eléggé egyértelmű – dünnyögte Ron, ahogy szakértő szemmel vizsgálgatta a
nyak szélén ráncosodott bőrt.
Mindenki figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
- Az áldozatból meg lehet állapítani, hogy milyen átkot vagy mérget használtak – folytatta
az eszmefuttatást Harry. – Nemegyszer még az elkövetőre is rájöttek. Egy hármas
koboldgyilkosság gyanúsítottját is így tudták elfogni, mert az a méregbe belekeverte a saját
hajszálát is. Mordon egyik aktájában olvastam…
Mr Weasley szemében egyetértést látott, Hermionééban viszont épp az ellenkezőjét.

151
 - Te persze nem hiszel nekem, ugye? – kérdezte tőle Harry.
A lány kelletlenül sóhajtott egyet.
- Elhiszem, hogy te azt hiszed, ez egy dementor feje – válaszolta végül. – De azt el kell
ismerned, hogy nincs túl sok viszonyítási alapod, csak az, amelyiket a Szárnyas Vadkanban
láttad csuklya nélkül.
Harry már csaknem igazat adott neki, mikor eszébe jutott egy régi emlék: egy rothadó kéz a
torka felé nyúl, s a fekete csuklya alól előbukkan egy rémálomszerű arc.
- Harmadéves koromban is láttam egy dementor arcát – mondta. – Mikor majdnem elkaptak
téged, meg engem, meg Siriust a tóparton.
- Úgy tudtam, arra nem emlékszel – jegyezte meg Hermione, de Harry nem hagyta
feldühíteni magát. Túlságosan izgatott volt emiatt az apró nyom miatt, mely egy bámulatos
lehetőség ígéretét hordozta.
- Nem is – vallotta be. – De könnyen kideríthetjük, hogy néznek ki! Csak a merengő kell
hozzá…
Még azelőtt kicsúszott a száján, hogy visszafoghatta volna magát.
- Azt hittem, attól megszabadultál! – hördült fel szemrehányóan a lány. Mikor Harry nem
tudott semmit se felhozni a mentségére, folytatta: – Azt hittem, rájöttél végre te is, hogy az a
tárgy el van átkozva. Hová mentél akkor a munkahelyedről, ha nem a merengőt intézted el?
Senki sem akart közbeszólni, az összes Weasley kettejük között kapkodta a tekintetét,
mintha teniszmeccset néznének.
- Hát, ööö…
Harry gondban volt. Még nem adta oda a kicsiny nyakláncot Ginnynek, bár nem feledkezett
meg róla, mindig ott volt a talárja belső zsebében, készen arra, hogy egy kellő pillanatban
neki adja. A miniszter irodájában történt reggeli beszélgetés óta pedig az a terv fogalmazódott
meg benne, hogy erre a legjobb alkalom a karácsonyi bál lesz a Durmstrangban.
- Nem hiszem el, hogy hazudtál nekem arról a nyavalyás tálról! – kelt ki magából
Hermione.
Mr Weasley most látta elérkezettnek a pillanatot, hogy közbeszóljon, amit már percek óta
próbált, de valamelyikük mindig a szavába vágott.
- Nyugalom, mindenki nyugodjon meg! – csillapította őket, békítőleg felemelt kézzel, pedig
a nyugtatásra csak Hermionénak volt szüksége.
Mr Weasley olyan barátságosan nézett rá, amitől Harry véleménye szerint még egy veszett
magyar mennydörgő is lehiggadt volna.
- Hermione, hallottam Rontól, hogy valamiért aggódtál a tál miatt… – mondta –, de most az
egyszer tévedtél. Leellenőriztettem azt a merengőt a Veszélyes Tárgyak Elkobzásának
Ügyosztályán, és semmiféle rejtett átkot nem találtak. Remélem nem haragszol meg érte,
Harry… - fordult feléje hirtelen.
Harry látványosan megvonta a vállát és a fejét csóválta; nem akarta szóvá tenni, hogy Mr
Weasley elemelte valamijét az engedélye nélkül, hiszen mégiscsak az ő házában lakott, az ő
asztaláról evett, ő volt a felettese, és a lánya volt a barátnője. Ezek így együtt igencsak sokat
számítanak, ha bármiféle rosszallásának szeretne hangot adni.
- Ez biztos? – kérdezte Hermione, aki nem is vághatott volna csalódottabb képet a merengős
teóriája bukása miatt. – És jól működik? Merthogy két darabba…
- Kifogástalanul működik – biztosította Mr Weasley. – Most pedig, rátérve erre a…
dementor-szerű fejre… azt hiszem, megér egy próbát kivizsgáltatni, honnan származik. Bár
én személyesen nem sok reményt fűzök hozzá, hogy valóban dementorról való, de legyünk
biztosak.
Harry széles mosolyra húzta a száját, mely még akkor sem hervadt le, mikor találkozott
Hermione csalódott és bosszús tekintetével. Tudta, milyen hangulatban van a lány, hiszen jól
ismerte már. Személyes sértésnek veszi, ha kiderül, hogy tévedett valamivel kapcsolatban.

152
Harry tudta, hogy holnapra az egészet elfelejti, de ma este nem számíthat tőle kedves
mosolygásra – és Ron úgyszintén nem. Barátja arckifejezéséből ítélve ezzel ő is tisztában volt.
- El lehetne tenni esetleg ezt a förmedvényt az asztalról? – csattant fel hirtelen Mrs Weasley,
mire mindenki összerezzent. – Vagy talán legyen ez a főfogás?
Harry azonnal felpattant a székről, hogy elvigye az üvegtartályt, s vele együtt nyúlt érte
Ginny is, hogy segítsen. A kezük összeért, mire lopva egymásra néztek, bár utána Harrynek
az a furcsa érzése támadt, mintha egy pillanatra látta volna, ahogy Charlie a szemeit forgatja,
és összebámul Mr Weasleyvel.

153
 - Tizenharmadik fejezet -

Vihar és vágy
December huszonötödikén hajnalban, mikor Harry és Ginny összepakolt hátizsákkal, meleg
kabátba és vastag sálba burkolva beléptek a nappaliba, már várta őket a zsupszkulcs – egy
rozzant vécéülőke képében. Mindketten már alig várták, hogy elüsse az óra a hetet, mikor
indult a zsupszkulcs, mert Mrs Weasley egyfolytában körülöttük sürgölődött.
- Mindig öltözzetek fel rendesen, ha kimentek, mert nagyon hideg lesz. Ginny, mindig
legyen rajtad a kesztyűd, tudod, hogy télen is mindig elkékülnek az ujjaid…
- Fleur nem jön velünk? – kérdezte Ginny, anyja szavába vágva.
- Ő majd a Kagylólakból indul, pár perccel utánatok – válaszolta Mr Weasley.
Harry tudta, hogy Fleur is azok között a meg nem jelent meghívottak közt volt, akikre a
Reggeli Prófétában célozgatott a Durmstrang igazgatója, mivel egy pillanatra sem akart
elválni újszülött kislányától.
- Bill rábeszélte, hogy menjen el a bálra – tájékoztatta őket a varázsló.
Mrs Weasley folytatta az aggodalmaskodást:
- Nagyon vigyázzatok magatokra! Bárhová mentek a bálon kívül, legyen rajtatok a
láthatatlanná tévő köpeny!
- Ne féljen Mrs Weasley! – mondta kedvesen Harry. – A Roxfortot is bejártuk alatta
keresztül-kasul. Még nem jöttem ki a gyakorlatból.
Ron és Hermione is felkeltek, Percy pedig már előző nap elutazott a Durmstrangba a
minisztériumból, mint a Tusa egyik szervezője.
Ron nagyokat ásítozott, Hermione pedig reggeli kávéja fölött pislogott álmosan Harryékre.
Egyedül Mrs Weasley nem látszott álmosnak.
- Harry, figyelj oda rá, hogy rendesen egyen, és ne járkáljon mezítláb, mert még felfázik…
- Anya! – elégelte meg Ginny. – Kösz, hogy mindig úgy beszélsz rólam, mintha itt se
lennék!
- Jól van, Molly – szólt csitítóan Mr Weasley, és vállára téve a kezét, félrevonta Harryt. –
Szeretnék szót váltani veled négyszemközt.
A konyha másik végébe vonultak, és ott Mr Weasley bizalmasan felé fordult.
- Harry, szeretném, ha nagyon körültekintő lennél. A Durmstrang nem a legbiztonságosabb
hely számodra, nagyon sok híve van ott Voldemortnak. A felderítést végezzétek el, tudjatok
meg mindent, amit csak lehet a tanárokról, de ne essetek túlzásokba. És figyelj oda a
lányomra! – pislantott Ginnyre a varázsló. – Néha túl forrófejű tud lenni… Szóval vigyázz rá,
jó? – megvárta, amíg Harry bólint, aztán megpaskolta a vállát. – És csak óvatosan…
- Nem vagyok már gyerek, Mr Weasley – nézett rá némi szemrehányással Harry.
A férfi komolyan bólintott.
- Tudom – felelte. – Pont azért mondom.
- Tessék? – hökkent meg Harry.
- Régebben óvatosabb voltál – magyarázta Mr Weasley, fejét csóválva. – Régen… amikor
még féltél.
Harry csak tátogott, mint egy hal. Nem számított ilyen hirtelen, nyílt lerohanásra. Annyira
meglepődött, hogy még tiltakozni is elfelejtett, nem mintha Mr Weasley adott volna rá
alkalmat.
- Ideje indulnotok – mondta sietősen, és a zsupszkulcs felé terelte Harryt, aki szó nélkül
engedelmeskedett. Még mindig azon a mondaton járt az esze: „régen… amikor még féltél.”
Ron és Hermione is megölelték őket, Harry pedig úgy érezte, mintha nem is két napra, de
egy teljes évtizedre utaznának el.
154
 - Jó szórakozást! – mondta feltartott hüvelykujjal Ron.
- Amíg távol lesztek, meglátogatjuk Dumbledore professzor portréját – tette hozzá
Hermione. – Ha visszaértek, mindent elmesélünk.
Előző nap beszélték meg a legkisebb szobában összeülve, hogy érdemes lenne minél többet
megtudni a titokzatos Negyedik Toronyról és esetleges feketemágus tagjairól, ehhez pedig a
legkézenfekvőbb az öreg igazgató portréja volt a Roxfortban.
Harry Ginny mellé állt, és megfogta a zsupszkulcsot. Mielőtt még eltűntek volna a szobából,
felnézett Mr Weasleyre.
- Ígérem, hogy nem csinálok semmi meggondolatlant – mondta Harry váratlan ötlettől
vezérelve. – Igaza van, Mr Weasley: néha nem árt egy kis félelem.
- Vigyázni fogunk, apa – bólogatott Ginny is.
- Merem remélni… - sóhajtotta a férfi, majd hátrébb lépett, mikor a vécéülőke vibrálni
kezdett.
Harry a következő pillanatban már érezte is a vad rántást, amivel együtt eltűnt a szeme elől
az Odú nappalija, csak Ginnyt látta maga mellett repülni a fekete ürességben, hosszabban,
mint eddig bármikor, messzebbre, mint életében eddig valaha volt.
A pörgő utazás a zsupszkulcs keltette mágikus örvényben csaknem öt percig tartott, bár
Harry nem tudta megnézni az óráját, mert keze hozzá volt tapadva a vécéülőkéhez, mely
villogott, izzott és forgott, velük együtt.
Még sosem volt alkalma ilyen részletesen megfigyelni az utazást egy zsupszkulccsal – a
korábbi alkalmak mindig csak másodpercekig tartottak. Olyan volt, mintha egy vad tornádó
belsejében repültek volna, de nem lehetett megmondani, hogy felfelé vagy lefelé – a fel és le
fogalma értelmét vesztette, mert nem voltak sehol. Fénycsíkok repültek el mellettük, apró
csillagok villogtak az örvény belsejében, mintha pici bogarak lennének.
Durvábban érkeztek meg, mint máskor, lábuk összecsuklott alattuk, és elterültek a hideg
kövön. Ginny halkan szitkozódott. Harry még ki se rázta kezéből a sajgó fájdalmat, mikor egy
ismerős hang csendült meg a feje fölött.
- Lám, kit fújt ide a szél!
Harry felnézett, és egy vastag szemöldökű, kissé mogorva arcú, fekete hajú varázsló
körvonalait látta.
- Szia Viktor – köszönt Harry, és nagyot nyögve feltápászkodott.
Viktor Krum, a Vratsa-i Keselyűk híres bolgár fogója fogadta őket. Előzékenyen felsegítette
Ginnyt, megpuszilta jobbról-balról, majd kezet rázott Harryvel.
- Szóval te lennél a nagydarab, féltékeny barát? – kérdezte mosolyogva.
- Tessék? – pislogott rá értetlenül Harry.
Krum elnevette magát, Harry és Ginny pedig összenéztek; egyikük sem látta még ilyen
vidámnak a fiút. Ők nem voltak túl jó kedvükben, főleg azért, mert majd megfagytak a
hidegben. Harry vastag kabátja és sálja ellenére is vacogott, akárcsak Ginny; átkarolta a lány
vállát, és magához szorította, közben pedig megbotránkozva nézték, ahogy Krum egy kötött
pulóverben, lenge talárban álldogál mellettük, s látszólag remekül érzi magát.
Harry körbenézett. Éjszaka volt, az égen ragyogtak a csillagok, körülöttük magas fenyőfák
álltak mozdulatlanul a szélcsendes fagyban, ágaikon vastagon megült a hó. Egy jeges-csúszós
tisztáson voltak egy erdőben, az egyetlen fényforrás pedig egy díszesen faragott fapóznára
erősített lámpa volt, melyben örökgyertya égett. Hármójukon kívül senki sem volt a kicsiny
mezőn.
- Hol vagyunk, Viktor? – kérdezte Ginny, összébb húzva magán a kabátot.
- Nem messze Durmstrangtól – válaszolta Krum, enyhén recsegő akcentussal, Harry
azonban nem győzött csodálkozni, mennyit fejlődött a nyelvtudása. – Mindjárt indulhatunk,
csak várjuk meg előtte még Fleurt, ő is nem sokára megérkezik… - Ekkor Harryre nézett. –
Rég találkoztunk.

155
 Harry magára erőltetett egy mosolyt, mert úgy tűnt, arcizmai mindjárt megdermednek a
hidegben.
- Nem olyan régen, mint gondolod – felelte vacogva. – Emlékszel arra a vörös hajú fiúra az
esküvőn, aki Gregorovicsról kérdezgetett?
Krum vastag szemöldöke látványosan megemelkedett.
- Ő voltál te?
Harry bólogatott, Krum pedig újra nevetett, lehelete kis gőzpamacsokként bomlott a
levegőbe, mintha füstöt okádna.
- Csodálatos dolgot vittél véghez – szólt ismét, abbahagyva a nevetést, de a vidámság nem
tűnt el az arcáról.
- Nem én vittem véghez – válaszolta Harry Ginnyre pillantva. – Sokan hoztunk áldozatot
érte.
Krum bólogatott, de nem szólt semmit. Harry kissé kényelmetlenül feszengett mellette,
Ginny is csak magában dúdolgatva toporgott a hidegben, fejét forgatgatva nézegette a fekete
semmit körülöttük.
Pár óráknak tűnő perc után (Harry percenként az órájára pillantott) felvillant végül az újabb
zsupszkulcs, és megjelent az aranyhajú, nádszálkarcsú Fleur pont ugyanazon a helyen, ahová
ők is érkeztek. Krum és a lány boldogan, öleléssel és két puszival köszöntötték egymást, s a
varázsló előzékenyen átvette Fleurtől a csomagját, melyben – Harry ebben biztos volt – a
legnehezebb a sminkkészlet, körömlakkos üvegek és rúzsok voltak.
Fleur és Krum nyomban beszélgetésbe elegyedtek, Ginny és Harry pedig vacogva követte
őket a kis ösvényen, be a fenyves sűrűjébe, s Harry őszintén remélte, hogy nem a Tiltott
Rengeteg durmstrangi megfelelőjébe érkeztek, pókok és vérfarkasok helyett erdei trollokkal,
óriásokkal és ki tudja miféle ismeretlen, északi szörnyetegekkel. Harry most gondolt csak
bele, hogy talán nem kellett volna kihagynia Hagrid lénygondozás óráit.
- Ti nem jöttetek el az első próbára – mondta Krum, miközben kitartóan menetelt a sor élén.
Nem volt szemrehányás a hangjában. – Pedig sok mindent szerettem volna én megmutatni
nektek. Most már túl sötét van… Nyáron nagyon szép a kilátás a tengerre, de ilyenkor télen
csak a sziklákat lehet látni, és a tenger hangját lehet hallani…
- Egész nap ilyen sötét lesz? – nyafogott Fleur.
- Nem – felelte Krum azonnal. – De nem lesz túl világos sem. A napot alig lehet csak látni a
horizonton… Az északi szobákban folyton sötét van, és világítani kell.
- Csodás… - dünnyögte Ginny alig hallhatóan, de Krum meghallotta, és elmosolyodott.
- Eleinte eléggé nyomasztó – bólogatott a varázsló. – Mikor tizenegy évesen eljöttem ide, a
Durmstrangba, az első tél nagyon rossz volt. De hozzá lehet szokni…
Harry emlékezett rá, hogy Krum egyszer mesélte, a Durmstrangban csak varázslásra
használják a tüzet, és az is tisztán élt az emlékezetében, mikor a bolgár fiú úszni ment a
fagyos roxforti tóba, hogy felkészüljön a második próbára. Őszintén remélte, hogy nem kell
saját bőrén megtapasztalnia az északi emberek hideg-imádatát.
Kiértek egy másik tisztásra, mely alig volt nagyobb annál, ahová érkeztek a zsupszkulccsal.
A fák majdnem tökéletes körben álltak itt, az ösvény két oldalán pedig nagy, fekete árnyak
emelkedtek. Harry megtorpant, s vele együtt Fleur és Ginny is.
- Viktor… - szólt halkan Ginny. – Mi ez a hely?
Krum lassított léptein, majd megállt a tisztás közepén. Harry magasba emelte pálcáját, hogy
minél nagyobb területet bevilágíthasson. A pislákoló kék lángocska sugarai vésett, kerek
kövekre estek, melyeket félig betemetett a hó, de még így is jól látható volt, hogy
mindegyiken írás volt.
Harry nyelt egyet; Dobby sírkövére is így véste bele a feliratot a Kagylólak mellett, örök
emléket állítva az életét megmentő házimanónak. Tudta milyen helyen vannak – a sziklák egy
temetőt jeleztek.

156
 - Itt… - mutatott körbe a varázsló – győzte le Dumbledore a gonosz Grindelwaldot.
Harry és Ginny eltátotta a száját, Fleur csak érdeklődve felvonta szép ívű szemöldökét.
- Ezen a helyen veszítette el ő a párbajt – folytatta. – Itt halt meg néhány legerősebb
szolgája is. Látjátok? – Krum meglegyintette a pálcáját, mire kis hőhullám csapott végig
előttük a mezőn, elolvasztva a havat. – Azóta nem nő itt semmi…
Harryék még az éjszakai sötétség ellenére is jól látták a fekete földet, amin nem nőtt egy
árva fűszál sem, pedig még a hótakaró ellenére is meg kellett volna maradnia.
- Itt halt meg én nagyapám is – fordult Krum az ösvénytől jobbra terebélyesedő sziklák felé.
– Ő ellene harcolt. Amíg bírt.
Újra intett a pálcával, mire az egyikről elolvadt a hó és a zúzmara, s felfedte a rávésett
neveket.
- Itt ő van, látjátok ti? – mutatott középütt a kőre.
Harry kibetűzte a nevet (Todorov Krum), majd szemügyre vette a többit is, de nem fedezett
fel köztük egyetlen ismerőst sem. Néhány áldozat neve számára ismeretlen írásjelekkel volt
felvésve, egyikben kínai jeleket fedezett fel, de voltak cirill betűk is. Harry meglepődött: ilyen
sok ember részt vett Grindelwald hatalmának megtörésében? Mint kiderült, Ginny is erre
gondolt:
- Milyen sok országból jöttek! – mondta. – Mikor mi Voldemort ellen harcoltunk, magunkra
voltunk utalva.
- Igen – motyogta Harry. – Egyedül a franciák képviseltették magukat, igaz? – nézett fel
Fleur arcába.
A lány megvillantotta jeget is megolvasztó, kápráztató mosolyát. Harry látta, hogy Krum
arca ellenben kissé elkomorul.
- Sajnos, a mi országunk nem támogatta ti harcotokat – dünnyögte sötéten.
Harry jobbnak látta annyiban hagyni a dolgot. Ginnyvel együtt felegyenesedett, és a többi
kőhöz fordult.
- Nem bánod, há kicsit körülnézün’? – kérdezte Fleur.
Krum megrázta a fejét, és erősebb fényt varázsolt a pálcájával, mire a többi hó is elolvadt a
kövekről, vékony vízfolyásokban szaladtak le a domború felületről. A három vendég sorban
lehajolgatott, nézegették a neveket, kibetűzték az olvashatókat.
- Mag-da-lena Grin-del-wald… – szótagolta Fleur, majd kérdő tekintettel nézett Krumra. –
Mit kerhes it egy Grindelwald? Ázt hittem ezek a kövek áz elenségheinek vannak állítva.
Harry és Ginny is megbámulták a felvésett nevet.
- Néhányan ő ellene fordultak a családjából – jött a válasz. – Magdalena a felesége volt. Az
életét feláldozta, hogy a hitvese elbukjon.
Harry hallotta Ginny elakadó lélegzetét.
Újabb kőhöz fordult, de mielőtt pálcája fénye rávetült volna a rideg sziklára, hirtelen éles
fájdalom hatolt a jobb kezébe.
Felkiáltott, és elejtette a pálcáját.
- Harry, mi történt? – szaladt oda hozzá Ginny és Fleur.
A váratlan fájdalom, ahogy jött, el is múlott, Harry pedig döbbenten meredt kézfejére.
- Mi töhrtén’? – faggatta újra Fleur aggódó tekintettel. – ’Arry?
Harry most a kopár talajon heverő pálcájára meredt. Őrült gondolat fogant meg a fejében:
biztos volt benne, hogy a fájdalom a pálcájából csapott a kezébe. Mintha áram rázta volna
meg… Arra emlékeztette, mikor kiskorában óvatlanul hozzányúlt a Vernon bácsi régi
rádiójából kilógó csupasz vezetékhez.
- Jól vagy? – állt be a kérdezgetők sorába Krum is, és úgy nézett rá összevont szemöldökkel,
hogy ha Harry nem ismerné, biztos hátrált volna két lépést.
- Jól… persze – válaszolta végre.
- Nem úgy nézel ki! – szólt Ginny, s Harry őszinte ijedtséget látott a szemében.

157
 - Csak megfájdult a kezem. Umbridge miatt lehet… - hazudta.
Pontosan tudta, hogy nem a kézfejébe vésett felirat fájdult meg, főleg azért, mert az
sohasem fájt neki, legfeljebb csupán bizsergett, sajgott. De ez villámcsapásként belesújtó
érzés volt, amitől összerándultak az ujjai.
- Umbrizs? – nézett rá értetlenül Fleur, Krum pedig kettejük közt kapkodta a tekintetét. – Mi
az az umbrizs?
Harry végre leengedte a kezét, Fleur kérdezgetésére pedig Ginny elmagyarázta neki a volt
főinspektor „kéznyomának” történetét.
- Ez az Umbridge nő engem az igazgatónkra emlékeztet – jegyezte meg Krum, homlokát
ráncolva. Harry arra gondolt, hogy már hiányolja a nevetgélő, vidám Viktor Krumot.
- Menjünk tovább – javasolta gyorsan, hogy elterelje a figyelmüket. – Nagyon hideg van.
Ginny és Fleur tekintetétől kísérve lehajolt, hogy felvegye pálcáját, Krum azonban láthatóan
nem tulajdonított nagy jelentőséget a kis közjátéknak, csak morgott egyet, és elindult tovább
az ösvényen.
- Jól vagyok – bizonygatta Harry a két lánynak, akik továbbra is ijedt arccal néztek rá.
De ez is hazugság volt. A keze ugyan tökéletesen rendben volt, és pálcája sem rázta meg
újra, aggodalmát azonban nem tudta elnyomni. Látomások, hirtelen belényilalló fájdalom,
rejtélyes csuklyás alakok, gyilkosságok… Régen is minden így kezdődött.
Elindult Krum után az úton, direkt nem nézett hátra a két lányra, hogy végre
megmozduljanak, ne csak bámulják. Nem hibáztatta őket, ő is megijedt. Itt voltak egy sötét
erdő közepén, egy feltehetően feketemágusokkal teli iskola közelében, és talán itt volt ő is.
Marius, a kék bőrű ember. Talán épp lesben áll, keres valakit, itt, a Durmstrangban… De ki
lehet az?
Az előtte haladó varázsló lengő vörös köpenyét nézte, ahogy követte őt a kanyargós
ösvényen. Ginny és Fleur szuszogása elárulta, hogy ők is ott vannak a nyomában.
Nem hitte, hogy Viktor Krumnak bármi köze lenne a belső körhöz. Egyszerűen nem tudta
elképzelni feketemágusként azt a fiút, aki bálba hívta a lapátfogú, borzas hajú Hermione
Grangert.
Az emberek megváltoznak – súgta egy bölcsnek tűnő kis hang a fejében, mely az öreg
Dumbledore-éra emlékeztette.
De ő nem… Krum nem olyan.
Lassan ritkulni kezdtek a fák, ahogy enyhe lejtőn lefelé tartottak egy völgy irányába, Harry
pedig látni vélte egy nagy építmény fényeit.
- Mindjárt megérkezünk – jelentette be Krum, hátranézve a válla fölött.
A fák elfogytak, kiértek a sűrű erdőből, és szemük elé tárult a Durmstrang Akadémia.
Harry megdöbbent.
Az iskola nagy része fából készült építmény volt, gondosan megmunkált, hihetetlenül
masszív és ősi faragott fa gerendákból. Egyetlen nagy alapterületű torony volt, mely tíz-
tizenöt emelet magasságba nyúlt, minden ablaka csillagként szikrázott a fekete éjszakában.
Közel sem érte el a Roxfort méreteit, mégis, ahogy közeledtek a kitaposott ösvényen az
iskola felé, úgy nőtt Harryben az érzés, hogy valami gigantikus dolog felé tart. Az építményt
körüllengte a mágia, szinte szikrázott körülötte a levegő, a vén fába vésett alakok – melyeket
Harry csak most tudott kivenni – mozogni látszottak. Medvék, farkasok, hollók, óriások
voltak faragva a gerendákba; mozdulatlanok voltak, s egyszerre mégis élőnek tűntek, mintha
faragott szemükkel követnék az alattuk elhaladókat.
- Hihetetlen… - suttogta Ginny csodálattal, s Harry kénytelen volt egyet érteni vele.
Sosem gondolkozott el rajta igazán, hogyan nézhet ki a Durmstrang, de ilyen lenyűgöző
építményre nem számított volna. Habár a Roxforttal nem vetekedhetett ez az iskola, Harrynek
el kellett ismernie, hogy ha itt járt volna ki hét évet, alighanem a Durmstrangot tartaná
mindennél fantasztikusabbnak.

158
 Csupán az alapzat épült kőből, itt nyílt a Roxfortéhoz hasonló óriási bejárati ajtó, e felé
tartottak most ők négyen. Lépteik halk surrogása tompa kopogásra váltott, ahogy a havas,
saras ösvényről kiépített útra értek, s a torony már föléjük magasodott, mintha rájuk akarna
dőlni. Harry most fedezett csak fel a lenyűgöző épület vonalaiban némi fenyegető hatást,
mintha azt mondaná a betévedőnek, hogy „gyere bátran, légy a vendégem vacsorára, de ha
nem vigyázol, könnyen te lehetsz a főfogás…”
Mindvégig Krum ment elől, a hatalmas kétszárnyú ajtó önmagától kitárult közeledtükre
anélkül, hogy a legkisebb recsegő-nyikorgó hangot adná. Az ajtó is telis-tele volt
faragásokkal, ősi rúnákkal, melyeket Harry nem értett, de biztos volt benne, hogy Hermione el
tudná olvasni őket.
- Vihar és vágy – szólalt meg Ginny halkan.
- Tessék? – pillantott rá Harry.
A lány hidegtől elkékült ujjával az ajtó egyik szárnyára mutatott.
- A rúnák – felelte. – Vihar és vágy.
- Bizalomgerjesztő… - dünnyögte Harry.
Odabent a Roxfortéra kevéssé emlékeztető magas, ívelt mennyezetű, szűk folyosó húzódott.
Jobbra-balra vasalt ajtók nyíltak a falban, mely egy rideg börtönre emlékeztette Harryt. Krum
lassított léptein, és felvette az idegenvezető szerepét:
- Ez az iskola legrégebben épült része – magyarázta. – Mély pincét építettek ki itt az
alapítók. A pince sok része beomlott, de tudjuk, hogy messze is vannak részei mi alattunk.
Közben kiértek a folyosó végén egy majdnem kör alakú csarnokba, melynek mennyezete fa
gerendák bonyolult rendszeréből állt, melyet nehezen lehetett csak kivenni a temérdek
fagyöngytől és piros-szalagos fenyőágaktól, melyekkel díszítették. A helyiség közepén egy
nagy máglya állt, melyben vörös tűz égett, füstöt azonban nem eresztett.
- Kik alapították az iskolát? – kérdezte csevegő hangon Ginny.
Krum megvonta a vállát.
- Nem tudjuk, nem maradt fent a nevük. A varázsló-kancellária akkori tagjai alapították,
talán nyolcszáz éve.
Közben megkerülték a hatalmas máglyát, melyet néhány diák állt körbe, akik száradt
faleveleket szórtak a tűzbe. A lángokkal majdhogynem harmonizáló, vörös, szőrmebéléses
talárt viseltek fényes fekete csizmával. Mind megbámulták a vendégeket, ahogy elmentek
mellettük, egyikük még a száját is eltátotta, ahogy tekintete Harry homlokára siklott.
- Itt van Ulatov professzor – szólt Krum, mikor a csarnok túlsó végén nyíló lépcsőházból
egy apró, pirospozsgás arcú öregasszony sietett feléjük, fiatalos lendülettel.
Krum megállt, s vele együtt Ginny, Fleur és Harry is. Az öregasszony közeledve széttárta a
karját, arcán széles mosollyal, mintha az egész csarnokot át akarná ölelni.
- Megérkeztek végre! – köszöntötte őket már messziről. – Jó útjuk volt?
Harry kissé furcsa kérdésnek tartotta, tekintve, hogy az egész nem tartott tovább öt percnél.
- Csak hosszú – felelte Ginny, visszamosolyogva a boszorkányra.
Harry felvonta a szemöldökét; számára a válasz még hülyébben hangzott, mint a kérdés.
- Ursula Ulatov vagyok, az igazgatóhelyettes – mutatkozott be az öregasszony, és sorban
kezet rázott Fleurrel és Ginnyvel. – A kisasszonyban kit tisztelhetek?
- Ginevra Weasley.
- Nagyon örülök. Mr Harry Potter? Guten Tag!
- Ö… jó napot – motyogta bizonytalanul Harry, és ő is kezet rázott a nővel. Meg kellett
állapítania, hogy kis termete ellenére meglehetősen erős marka van.
Bő, orosz nyakú inget hordott, mely sötétzöld színű volt, és egy sötétvörös, hasonlóan bő
szárú nadrágot viselt, csizma helyett pedig kényelmesnek tűnő papucs volt a lábán. Fehér
haját szoros kontyba csavarta, s egész megjelenése McGalagony kis növésű nővérére
emlékeztette Harryt.

159
 - Az igazgató úr és Durmstrang minden lakója nevében sok-sok szeretettel üdvözlöm
önöket! – mondta szívélyesen Ulatov professzor. – Remélem, hogy jól fogják érezni magukat
nálunk… Ööö… jól tudom, Viktor még nem mutatta meg önöknek a szálláshelyeiket?
- Épp oda tartottunk, professzor – válaszolta illedelmesen Krum, Harry pedig látta az arcán,
hogy Ulatov valószínűleg a kedvenc tanárai közé tartozik.
- Viktor olyan rendes gyerek, vállalta, hogy fogad titeket – mosolygott a boszorkány, és
megpaskolta a nálánál két fejjel magasabb Krum karját.
- Semmiség, professzor.
- Ha! – legyintett az öregasszony. – Még mindig professzornak szólít, pedig már rég nem
kisdiák…
- Nátyon jól beszél ángolul, Madame Ulatof – kedveskedett Fleur.
- Volt szerencsém párszor járni a szigeteken – hessegette el a dicséretet a professzorasszony.
– És kérem, szólítsanak Ursulának vagy Ulának… - ekkor rápillantott zsebórájára. –
Rettenetesen sajnálom, de sietnem kell, Minerva McGalagonnyal kell találkoznom,
megmondom neki, hogy megérkeztek.
Majd még egyszer Harryhez fordult.
- Nagyon örülök a találkozásnak, Mr Potter.
- Én is örülök, Madame Ula – válaszolta udvariasan Harry, majd követte Krumot és a
lányokat fel a lépcsőn, ahonnan a boszorkány is jött.
Harrynek úgy tűnt, az iskola minden apró zuga, minden szabad felülete faragásokkal
díszített, és minden vésés nemes állatokat, mágikus lényeket, vadászjeleneteket és csatákat
ábrázol. Csigalépcső vezetett felfelé egy oszlop körül, mely egy öles fa kérges törzsének
látszott.
Nyolc emelet magasságába érve a torony belsejében körbefutó folyosóra jutottak, mely
hasonlóan magas mennyezetű volt, de itt már a padló és a falak is fából voltak, lépéseik
halkan kopogtak a parkettán. Ablak sehol sem volt, a mennyezet alatt lebegő üveggömbök
világítottak, mint megannyi fényes csillag. Ajtók nyíltak mindkét oldalon, Krum pedig
felvilágosította őket, hogy itt kezdődnek a hálószobák, a tantermek mind az alacsonyabb
szinteken vannak.
Ajtók csapkodtak egyfolytában, néhány szoba tárva-nyitva állt, egy-két helyiségben zene
bömbölt, máshol gyerekzsivaj hallatszott, néhány helyről pálcák puffogása szűrődött ki.
Három kipirult arcú kisdiák szaladt el mellettük, izgatottan hadarva valamit egymásnak,
amit Harry nem érthetett.
- Mond csak, Viktor – kopogtatta meg Ginny a varázsló vállát. – Miért beszél itt mindenki
németül? Azt hittem Igor Karkarov orosz volt.
- Litván volt – válaszolta Krum. – De az iskolát német-római varázslók alapították.
Eredetileg latin nyelven tanított diákokat. De a XVII. században német nyelvre változtatták.
Harry nem győzött csodálkozni rajta, milyen jól ismeri Krum az iskoláját. Ahogy jobban
belegondolt, ő is ismeri ilyen jól a Roxfortot, sőt talán jobban, mint mások, tekintve, hogy a
fél gyerekkorát azzal töltötte, hogy láthatatlanná tévő köpenye alatt bejárta az iskola minden
kis rejtett zugát, Ronnal és Hermionéval együtt. Viktor Krumból ugyan nem nézte volna ki,
hogy tiltott éjszakai kóborlásra adja a fejét, inkább olyannak képzelte, aki minden szabad
percét vagy a könyvtárban görnyedve, vagy a kviddics pályán tölti.
- És mi van azokkal, akik nem tudnak németül? – kérdezte Ginny.
- Megtanulnak – válaszolta egyszerűen Krum. – Vagy máshová mennek.
Diákok jöttek szembe velük, mindannyian vörös talárt viseltek, egyikük sem volt
hétköznapi varázsló-viseletben, vagy akár mugli ruhában, pedig karácsony napján egész
biztosan nem volt tanítás a Durmstrangban sem.
Harry gyorsan elfordította az arcát, hogy ne bámulják meg a szembe jövők, ekkor azonban
tekintete a falra esett. Megtorpant, és tátott szájjal nézte a hatalmas háromszög alakú jelet, a

160
Halál ereklyéinek szimbólumát, melyről Harry tudta, hogy maga Gellert Grindelwald véste
ide.
Krum észrevette, hogy Harry lemaradt, és szólt a lányoknak is, hogy várják meg őket. Harry
mellé lépett, és sötét ábrázattal nézett fel a jelre.
- Ez az, amiről beszéltem esküvőn – dünnyögte az orra alatt. – Ez az ő jele.
- Khm… - köszörülte Harry a torkát. – Az az igazság, hogy nem.
Krum változatlanul mogorva arccal felé fordult.
- Hogyan érted te ezt? – vonta össze vastag szemöldökét.
- Ez a Halál…
Ekkor valaki durván beleütközött a vállába, valósággal felöklelve őt. Harry elesett, és
önkéntelenül feljajdult, ahogy csuklója kicsavarodott alatta, zsibbadó fájdalommal töltve el az
egész karját.
- Was ist los? – szólt egy gúnyos, vontatott hang, melynek hallatán Harry egy pillanatig
Malfoyra számított, de mikor felnézett, egy magas, erős, gőgös arcú fiút látott fölötte állni, aki
tizenhat-tizenhét éves körüli lehetett, mégis sokkal nagyobb darab volt, mint ő. Vörös,
durmstrangos talárt viselt, akárcsak három társa, akik mögötte álltak, és nevettek.
- Ist die Brille dunkel, he, Potter? – nézett le rá a fiú. – Der blind Held…
Krum előkapta varázspálcáját, de a durmstrangos négyes fogat nevetgélve továbbállt,
mielőtt bármi más történt volna.
A varázsló bolgárul szitkozódott, miközben felsegítette a földről Harryt. A két lány végre
visszaszaladt hozzájuk.
- Mi történt? – kérdezte kissé ijedten Fleur, Ginny kezében azonban ott volt a varázspálca.
- Beléd kötött valaki? – érdeklődött kihívó hangon a lány, felemelve pálcáját.
Harry mosolyogva leszorította a kezét, és elfordította a járó-kelő diákoktól, akik bizalmatlan
szemekkel vizslatták őket.
- Semmi komoly, csak elestem – igyekezett elsimítani a dolgokat Harry, de Krum arcára
pillantva látta, hogy az előbbi kis közjáték alighanem nem lesz elszigetelt, egyszeri esemény.
- Bocsáss meg nekem – csóválta a fejét a varázsló. – Szólnom kellett volna, hogy nem
mindenki fogad téged szívesen itt. Menjünk gyorsan tovább…
Harry és Ginny osztotta a véleményét, mert egyre többen mutogattak feléjük, Fleur azonban
olyan arcot vágott, mintha nem is egy kis kötekedésnek lett volna szemtanúja, hanem azt látta,
hogy felnyársalják Harryt egy karddal. Krum belekarolt a lányba, aki kissé ijedt szemekkel
nézett a durmstrangosokra, és szelíd erőszakkal húzta magával.
- Ne aggódjatok ti, nem fog lenni semmi baj – próbálta menteni iskolája tekintélyét Krum,
de Harry fejében ez is hozzáadódott ahhoz az ezernyi sötét dologhoz, amit hallott a
Durmstrangról: mikor Draco Malfoy azt mesélte barátainak, hogy apja először ide akarta
küldeni tanulni, Hermione undorodó arckifejezése, mikor a fekete mágia iránti túlzott
figyelemről beszélt, vagy mikor kiderült, hogy Igor Karkarov a karján viseli Voldemort jelét.
Krum a tízes és kilences szobákhoz kísérte őket, kinyitotta az ajtót, és átadta nekik a
kulcsokat.
- Megvárlak titeket itt kint, amíg ti átöltőztök és kicsomagoltok – mondta. – Utána
lekísérlek titeket reggelizni.
Harry és Ginny elfoglalták a kilences szobát, Fleur pedig a tízeset. Harrynek az volt a
gyanúja, hogy Krum az imént történtek után egy pillanatra sem akarja magukra hagyni őket,
márpedig így nehéz lesz bármit is kideríteniük Marius lehetséges célpontjáról. Az igazat
megvallva – gondolta Harry, miközben kipakolta hátizsákját –, itt minden második
szembejövő a belső kör tagja lehet, elátkozott tárgyakkal a nadrág-, kabát- és ingzsebében
egyaránt. Ginny is kényelmesebb talárba öltözött, ő pedig zsebébe gyömöszölte láthatatlanná
tévő köpenyét, vadonatújan vásárolt gyanuszkópját pedig az éjjeliszekrényre tette – a
szerkezet megállíthatatlanul pörgött és villogott, sokkal vadabbul, mint Harry valaha is látta.

161
 Gyorsan elkészültek, és csatlakoztak a folyosón Krumhoz, aki úgy strázsált ott egyik kezét
talárja mögé rejtve, mint valami marcona testőr, és legalább olyan goromba képet is vágott
minden szembejövőre. Már csak Fleurre kellett várni, aki fél órával később végzett csak az
átöltözéssel, sminkeléssel, fésülködéssel, de a hosszas készülődés meghozta az eredményét –
a szőke lány káprázatosan gyönyörű volt egyszerű, szürke talárja ellenére, és nem volt a
Durmstrangnak olyan lakója, aki ne dermedt volna meg láttára, Harry pedig kifejezetten örült,
hogy végre valakinek az „árnyékában” haladhat. Fleur azonban nem nézett senkire, szép fejét
lehorgasztva ment Krum mellett – biztosan még mindig meg volt ijedve a történtektől.
Harry butaságnak tartotta ezt a túlzott félelmet, de nyomban eszébe jutott Mr Weasley
intése: „Régebben óvatosabb voltál. Régen… amikor még féltél.”
Óvatosságra azért nem lehet panasz, gondolta Harry. Kéznél volt a láthatatlanná tévő
köpenye, akárcsak a plusz tartalék pálca, amit még Draco Malfoytól zsákmányolt egyszer, és
nem került rá sor, hogy visszaadja neki. Telefül és csalizajgép is volt nála is és Ginnynél is,
olyan felkészültek voltak, mintha újra a minisztériumba akarnának betörni. Betörésről pedig
most szó sem volt, csupán vendégségről, a vendég pedig csak kicsit jobban körülnéz, mint
illene.
A csigalépcsőn lefelé haladtak a második emeletre, ami a vörös máglyás csarnok fölött
foglalt helyet. Harry kicsit csalódott volt – az étkező a legkevésbé sem hasonlított a Roxfort
impozáns nagytermére, sokkal kisebb volt, négy hosszú asztal helyett sok kicsi, ötszemélyes
helyek voltak szerteszét a teremben. A fafaragások azonban itt sem hiányoztak a falakról és az
oszlopokról, melyeket most karácsonyi díszítés borított. Itt sem voltak ablakok.
- ’Ogy férhtek el ilyen kisi étkezőben? – kérdezte Fleur végignézve a termen.
- Van egy másik ebédlő és egy konyha fent a szobák mellett – válaszolta Krum, miközben
egy asztalhoz vezette vendégeit. – És a tanárok is külön esznek – mutatott egy ajtó felé, mely
a terem jobb oldalában nyílt.
A kis kecskelábú asztalon azonnal megjelent a teríték, mikor helyet foglaltak, a közepén
pedig halk pukkanással feltűnt egy nagy fatál, megrakva reggeli finomságokkal. Harry ugyan
a Roxfort óriási választékához volt szokva, de nem panaszkodott az áfonyadzsem, akácméz,
rántotta, pirítós, sültkolbász és -szalonna láttán sem. Ginny azonban hiányolta a
kukoricapelyhet (ezt jó hangosan adta tudtára minden közelükben ülőnek, köztük a négy
felsőbb évesnek, akik felöklelték Harryt, és most sötét tekintettel pásztázták őket), és persze
Fleur sem volt elégedett, aki elhúzta az orrát a reggeli láttán, és csak mézes teát volt hajlandó
inni.
Harry megvajazta a kenyerét, és áfonyadzsemet kent rá, miközben megnézte magának a
durmstrangosokat. Hasonló korú lányok és fiúk ültek az asztaloknál, vidáman csevegve, vagy
újság fölé görnyedve a reggeli kakaó mellett. Néhányan nem reggeliztek, csak sakkoztak,
kártyáztak, egy asztalnál pedig pár alsóbb éves diák egy püffedt pókot kínzott nagy élvezettel.
- Ez még mindig a fekete mágia fellegvára – szólalt meg hirtelen Krum.
Harry abbahagyta kenyere majszolását, és rámeredt. Ő is a pókot kínzókat nézte.
- Undorító – fejtette ki véleményét tömören a fiú, Harry pedig kénytelen volt egyet érteni
vele.
- Mit művelsz? – kérdezte suttogva, mikor látta, hogy Krum előveszi a pálcáját, és a
diákokra szegezi. – Nem éri meg…
Krum elmotyogta a varázsigét, a következő pillanatban pedig a pók, ami eddig az áldozat
volt, hatalmas méretűre duzzadt. Az asztal összeszakadt a súlya alatt, kínzói hanyatt-homlok
menekültek az ebédlőből, akárcsak néhány más kisdiák.
Harry, Ginny és Krum a hasukat fogták a nevetéstől, mikor a pók a menekülő diákok után
iramodott. Fleur csak zavartan mosolygott, tovább kevergette teáját, és igyekezett nem
figyelni a mellettük ülő kötekedőkre. A nagydarab durmstrangos és két társa éhes tekintettel

162
bámulta a szőke lányt, a negyedik azonban rögtön azután felállt, hogy a felfúvódott pók
randalírozni kezdett, és utána szaladt, hogy megállítsa.
- Néha arra gondolok – szólt Krum –, nekünk is kellene egy sötét nagyúr.
Harry eltátotta a száját.
- Ezt meg hogy érted? – hüledezett.
- Hogy az emberek rájöjjenek – magyarázta meg Krum. – Megtudják, milyenek az olyan
emberek, mint nálatok a halálfalók.
Ginny közelebb hajolt a varázslóhoz.
- Nálatok is vannak ilyenek?
A fiú bólintott.
- Sokan – felelte. – Csak nevük más. Grindelwald óta… - mondta, s arcizmai megrándultak
a megvetéstől, ahogy a nevet kiejtette –, sokan vannak. De nem erősek, mint ő. És egymással
harcolnak kevés hatalomért. Akár régen Karkarov, és most Moloh.
Harry ivott egy keveset fakupájából, majd visszatette az asztalra.
- Moloh? – kérdezett vissza, bár ismerősen csengett neki a név. – Ki az?
- Maude Moloh – Krum a fejével intett a tanári étkező ajtaja felé. – Az igazgató.
Harry észrevette, hogy a fiú arca megint megrándul.
- Ő is fekete mágus? – kérdezte Ginny csodálkozva, a zárt ajtót fürkészve, mintha csak arra
várna, hogy az kitárul és megjelenik egy maszkos, csuklyás alak.
Krum csak legyintett.
- Itt majdnem mindenki feketemágus. Részben még én magam is az vagyok – vallotta be
vállvonogatva. – Mindenkinek tanítanak itt sötét varázslatokat. De van különbség emberek
között…
- Mire gondolsz?
Mielőtt válaszolt volna, lehajtotta kupája tartalmát, és hátra dőlve a székkel nagyot
sóhajtott.
- Ulának kellett volna igazgatónak lennie, de a varázsló-kancellária másképp döntött –
folytatta Krum. – Molohot nevezték ki igazgatónak, aki sok szabályt vezetett be, amik
szerinte… „megtisztítja” iskolát a rossztól.
Harry összevonta a szemöldökét, és akárcsak az előbb Ginny, ő is az ajtóra pillantott. Egyet
értett Krum korábbi megállapításával, miszerint ez a Moloh kicsit Umbridge-ra emlékeztette.
- És mi’ tákárh ez á megtisztításs? – puhatolózott Fleur.
- Durva büntetéseket kihágásokért, órai felügyeletet tanárok felett, kviddics tiltását… Mind
azért, hogy a diákok engedelmeskedjenek neki, aki pedig nem teszi, azt kicsapják, vagy
Nurmenbe zárják…
Harry mindent értett, és éledő haragját a kanalán vezette le, amit dühösen döfött a dzsemes
üvegbe. Ugyanaz történik, mint ami a Roxfortban esett meg Umbridge alatt. Egy kegyetlen,
szélsőséges nézetet próbálnak terjeszteni, hogy kézben tartsák a hatalmat. De a diákokat
elnézve Harry egyetlen lázadó, dühös arcot sem látott közöttük, akik tenni akarnának valamit
Moloh ellen.
- Szóval ezért nem akarta a Durmstrang rendezni a Trimágus Tusát? – kérdezte Ginny. – Az
igazgató talán attól tartott, hogy… nem is tudom, talán „rossz példát” mutatnak a roxfortosok
a tanulóknak? Hogy ötleteket adnak nekik?
Krum keserűen vigyorgott.
- Igen, én ezt hiszem.
A varázsló arcát elnézve Harry most először érezte azt, hogy Krum talán nem is szereti ezt a
helyet, sőt, talán gyűlöli az iskoláját, amiért az a fekete mágia tárháza.
Reggeli után Krum megmutatta nekik a Durmstrang többi részét, a tantermeket, a
Roxfortéhoz hasonló trófeatermet, ahová ő maga is gyűjtött szép számmal kviddicskupákat, s
most itt volt a terem közepén egy üvegbúra alatt kiállítva a Trimágus Kupa is, ugyanaz a

163
gyönyörűen megmunkált darab, ami Harryt és Cedricet a little hangletoni temetőbe vitte. Itt
találkoztak beauxbatons-os diákokkal, akikkel Fleur rögtön beszédbe elegyedett.
Krum egy pillanatra se hagyta magára őket, így aztán Harrynek és Ginnynek nem volt
esélye kóborolni az iskolában a láthatatlanná tévő köpeny alatt, igaz, még nem is tudták volna,
hogy merre menjenek. Új volt számukra a terep, ki kellett ismerniük, ezért sorban
kérdezgették idegenvezetőjüket, hogy mi merre található, hol vannak a tanárok irodái, milyen
érdekes, titkos helyeket ismer a Durmstrangban, és ehhez hasonlókat.
Az első ismerős arc, akivel találkoztak, Hagrid volt, kint, a karámoknál. Harry Ginny fülébe
súgta, hogy kívülről is körbe kellene nézniük most, hogy egy kicsit már világosabb van, a
lány pedig előadta kérését Krumnak, mi szerint elege van az ablaktalan épületből és a
bezártságból, ki szeretne menni sétálni.
A karámok az erdő szélén álltak, alig száz méterre a toronytól, ide voltak befogva a
roxfortosok thesztráljai és a beauxbatons-osok abraxán óriáslovai. A fekete fiákerek és a
francia kék szekér melléjük volt betolva, Hagrid pedig épp durmstrangos kollégájával
folytatott vitát kézzel-lábbal mutogatva az állatok ellátásáról, mikor Harryék odamentek
hozzá.
- Épp azt magyaráztam Gronholdnak, hogy a lovak nem szeretik azt a méregerős vacakot,
amit ad nekik – mesélte Hagrid, miután csontropogtató ölelésbe zárta Harryt és Ginnyt. –
Ezek csak a whiskyt szeretik, de itt az isten háta mögött szerintem még brandyről se
hallottak…
Gronhold, a vadőr idegen nyelven káromkodva faképnél hagyta Hagridot, miután bizonyára
megunta, hogy nem tudnak szót érteni egymással.
- Úgy hallottam, Fleur is eljött, de nem látom – szólt barátjuk, miközben egymás után
engedte ki a mellettük húzódó völgybe az abraxánokat, hogy kitakaríthassa a karámot.
- Lemaradt a többi francicával nyávogni – felelte Ginny, és előhúzta pálcáját, hogy segítsen
Hagridnak megtisztítani az istálló padlóját, mely nedves szénától és lócitromtól bűzlött.
- De mit kerestek itt? Azt hittem te messziről elkerülöd a Tusát! – nézett le Harryre.
- Nem jókedvemből vagyok itt, Hagrid – felelte. – Hivatalos ügy, minisztériumi megbízás.
- Vagy úgy! – kuncogott a vadőr a szakálla mögül. – Messzire nyúlik az auror
parancsnokság keze…
- Menj már! – legyintett Harry türelmetlenül. – Inkább azt mondd meg, hogy láttál-e valami
furcsát, amióta itt vagy?
Hagrid szélnek eresztette az egyik szárnyas lovat, majd csípőre tett kézzel megállt előttük.
- Furcsát? – kérdezett vissza homlokráncolva.
- Igen, valami különöset – halkította le a hangját bizalmasan Harry, bár maga sem tudta,
hogy miért. Közel s távol egy teremtett lélek sem volt… – Tudod, olyan „feketemágusok
szervezkednek a háttérben, hogy mindenkit hidegre tegyenek” -típusú furcsaságot.
Hagrid nevetett, de megrázta a fejét.
- Sajnálom Harry, de nem tudok segíteni – felelte, és visszatért a munkájához. – De azt azért
elmondhatom, hogy ezek a népek annyira sumákolnak, hogy az már messziről lerí róluk. Pont,
mint az a nyúlbéla Karkarov…
Ginny és Harry összenéztek.
- De szerintem fele annyira sem veszélyesek, mint amilyennek mutatják magukat – folytatta
a vadőr. - Csak szeretik hangoztatni magukról, hogy ők a nagy sötét varázslók, de amióta itt
vagyok, az égvilágon semmit sem műveltek, azon kívül, hogy úgy néznek rám, meg Olympe-
ra, mintha valami aljanépek lennénk. De nem veszélyesek. Nem is értem, mit keres itt egy
auror! – nézett le Harryre vigyorogva, miközben leemelte a nehéz lószerszámot az egyik
abraxánról.
- Keverni a bajt, ahogy szoktam - dünnyögte Harry válaszul.

164
 - Látunk majd a bálon, Hagrid? – kérdezte tőle Ginny, újfent dideregve a hidegben, ahogy
Hagridot és az utolsó lovat követve kimentek a karámból.
- Ki nem hagynám! – válaszolta a vadőr, majd rácsapott az abraxán hátsó felére, mire az
elvágtatott a völgybe a társaihoz, szárnyát nyitogatva.
Hagrid egy darabig elnézte őket, majd kivett a zsebéből egy apró valamit, és megmutatta
barátainak.
- Mit gondolsz, Ginny, Olympe örülni fog ennek?
- Mi…? Hű, Hagrid! – nézett le tátott szájjal a vadőr tenyerében lévő kis dobozra, amiben
egy karkötő méretű gyűrű rejtőzött.
- Ez az, aminek gondolom? – csodálkozott Harry.
- Ühüm – bólogatott Hagrid, fekete szeme csak úgy csillogott. – Tudjátok… eléggé
megöregedtem már…
- Dehogy vagy öreg! – tiltakozott két barátja egyszerre, de Hagrid nem foglalkozott vele.
- Nem lehetek mindig egyedül. És hát itt az ideje, hogy megállapodjak valaki mellett…
Ginny mosolyogva megpaskolta a vadőr könyökét, mert csak addig ért fel.
- Hát igen, most már tényleg jó lenne, ha választanál a rengeteg barátnőd közül! –
viccelődött vele Harry, Hagrid azonban most nem nevetett, csak visszatette a dobozkát a
zsebébe.
- A bálra tartogatom – dünnyögte, s Harry látta rajta, mennyire komolyan gondolja a dolgot.
– Akkor fogom megkérdezni.
Harry is megölelte Hagridot, és sok szerencsét kívánt neki a lánykéréshez. Megpróbálta
elképzelni a fejében öreg barátját borzalmas, szőrmés zakójában és pöttyös nyakkendőjében,
mellette a szintén hatalmas termetű Madame Maxime-ot legújabb francia divat szerinti
menyasszonyi ruhájában. Meg kellett ráznia a fejét, annyira bizarr volt a felvillanó kép.
Hagrid folytatta az abraxánok abrakolását, Harry és Ginny pedig elbúcsúztak tőle, és
visszafelé indultak a Durmstrangba. Krum időközben elhagyta őket, mikor a karámokhoz
értek, mert Madame Ula sürgős üzenetet küldött neki egy fiúval, és most először végre
magukra maradtak. Harry ezt kiváló lehetőségnek gondolta egy kis nyomozgatásra, főleg
mivel már fejben úgy-ahogy megrajzolta az iskola térképét. Előhúzta kabátja zsebéből a
láthatatlanná tévő köpenyt, és épp megkérdezte volna Ginnyt, hogy vele tart-e, mikor a lány
megelőzte.
- Hagrid és Madame Maxime szép pár lesznek, nem gondolod? – szólt távolba révedő
tekintettel.
Az őszinte válasz „nem” lett volna, de Harry ezt túl kegyetlennek tartotta, így csak
diplomatikusan megvonta a vállát. Még mindig alig hitte el, hogy Hagrid nősülésre adta a
fejét. Előbb szegény Lupin és Tonks, aztán Fleur és Bill esküvője, már Charlie és román
barátnője is eljegyezték egymást, Neville meg Hannah Abbottal, Ron és Hermione meg úgy
néznek ki, mintha már neveket keresgélnének a leendő gyerekhadnak.
- Persze, majd kiderül az évek során, nem igaz? – kérdezte tőle Ginny, fél szemmel
rápillantva, ahogy mellette lépkedett.
Harry hümmögött.
- Anya mesélte, hogy ő és apa rögtön, első pillantásra tudták a másikról, hogy ő az igazi,
akivel le akarják élni az életüket. Te hiszel az ilyesmiben? – sandított rá újra a lány.
- Hát ööö… - Harry vonakodott válaszolni, de végül mégiscsak kinyögte: - Nem.
A válasz kézenfekvő volt, gondolta magában. Nem hitt olyan rózsaszínes zagyvaságokban,
mint a szerelem első látásra, mert épp Ginny volt rá a bizonyíték, hogy szerelem gyakran csak
második, vagy harmadik, vagy huszonharmadik látásra kopogtat csak az ajtón – vagy inkább
ököllel dörömböl.

165
 - Nem? – kérdezett vissza a lány, közben belekarolt Harrybe. – Na persze, anyáék sem
esküdtek meg azonnal. Sokáig jártak, apa elhalmozta ajándékokkal anyát, virággal,
édességgel… Anya mindig is eléggé édesszájú volt…
Miközben Ginny fecsegett, Harrynek eszébe jutott, hogy még nem adta oda neki az Abszol
úton vásárolt nyakláncot. Ahogy lassan bandukoltak a déli nap halvány sugaraival
megvilágított torony felé, a közeli tenger zúgása, és az erdő fáinak suhogása hallatszott –
Harry úgy érezte, ez a hely megteszi.
- Ginny, én… izé… van számodra valamim – motyogta, miközben kabátja belső zsebében
kotorászott, fohászkodva, hogy ott legyen a nyaklánc. – Átkozott tértágító bűbáj…
A lány megtorpant, mintha villám sújtotta volna, Harry pedig felpillantott rá, mikor végre
meglelte a kis dobozt a hatalmas zsebben. Ginny olyan sokkolt képet vágott, mintha Harrynek
még egy feje nőtt volna.
- Mi az? – kérdezte tőle, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy a lány talán rosszul
van a nehéz reggelitől.
- Te… - kezdte Ginny. – Te most azt… arra készülsz, amire gondolok, hogy készülsz?
Harry nagyokat pislogott rá, és kihúzta a dobozt a zsebéből.
- Hát én csak…
Ginny sikkantott egyet, és a szája elé kapta a kezét.
Harry összevonta a szemöldökét; ennyire azért nem kellene meglepődni!
- Jaj, Merlinre! – dünnyögte Ginny keze mögé rejtett szájjal, Harry pedig kinyitotta a
dobozt.
- Az Abszol úton láttam meg ezt a nyakláncot – magyarázta. – Rögtön arra gondoltam, hogy
rajtad biztos sokkal jobban állna, mint egy vitrinben, szóval… megvettem – fejezte be sután,
és közelebb nyújtotta a lánynak az ékszert, mintha madáreleséggel csalogatná. Elhessegette
fejéből a nevetséges képet, és mosolyogva nézett Ginnyre, aki végre leejtette kezét a szája
elől, és felfedte pirosló arcát.
- Ó – mondta letörten. – Ó… ez igazán… szép.
- Megengeded? – lépett mögé Harry, miután kivette a nyakláncot a dobozból. Félretűrte a
lány dús, égővörös haját, és felcsatolta a kis ékszert.
- Tetszik? – kérdezte tőle reménykedve, mert a lány arca kissé mintha csalódott lett volna.
Lehet, hogy Ginny mégiscsak valami nagyobbat várt volna tőle? Végülis ez csak egy apró
kis vacak, gondolta Harry, alig került többe kétszáz galleonnál, sőt, könnyen meglehet, hogy
még annyit se ért, csak az ékszerész kihasználta, hogy egy orrontó furkász többet ért a
csecsebecsékhez, mint ő. Lehet, hogy Ginny rögtön kiszúrta, hogy egy értéktelen vacakot vett
neki, amikor annyi pénze van a Gringottsban, hogy azt se tudja, mire költse.
- Nagyon szép! – mosolygott rá a lány, és megcsókolta. – Köszönöm szépen.
- Szívesen – próbálta viszonozni Harry a mosolyt, de legbelül már önmagát szidta a
butaságáért, és megfogadta, hogy ha hazaér, belenéz abba a jó ötleteket adó könyvbe, amit
még Rontól kapott a tizenhetedik születésnapjára. Úgy érezte, még mindig elkél egy kis
segítség neki a lányok terén…

166
 - Tizennegyedik fejezet -

Moloh
A nappal olyan gyorsan véget ért, hogy Harry szinte észre se vette. Csak pár órán át volt
világos, de az is egy nyomasztó, álmosító félhomályként telepedett a téli tájra. Harry, Ginny
és Fleur ez alatt bejárták a torony környékét, ismét Viktor Krum idegenvezetése alatt. A
varázsló megmutatta nekik az iskola körüli birtok minden részletét, és közben történeteket
mesélt iskolásévei idejéből. Sokat időztek Krum kedvenc helyén, egy meredek sziklán, mely
egy jég által vájt U-alakú völgyre nézett, s a távolban a Jeges-tenger kék sávja is látható volt.
Ha a durmstrangos élet, a tanárok és diákok hozzáállása a fekete mágiához nem is volt
vonzó Harry számára, azt el kellett ismernie, hogy a vidék szépsége minden mást felülmúló,
még így, a téli hónapokban is. Szerette volna nyáron is megnézni a norvég partok változatos
világát, s mikor ezt elmondta Ginnynek, a lány rögtön emlékeztette, hogy lesz rá alkalma a
Trimágus Tusa harmadik próbáján.
Harry erre kissé elkomorodott. Eszébe jutott, hogy miért is vannak itt, és az, hogy
feladatukból még egyáltalán semmit sem sikerült véghez vinniük: nem tudták meg, ki lehet
Marius célpontja, és milyen kapcsolatban állhat a belső körrel. Harrynek ugyan voltak ötletei
Molohhal kapcsolatban, de az igazgatót egyelőre még nem is látta.
A délután folyamán, melyet az újra leszálló sötétség miatt a Durmstrangban töltöttek, az
ebédlő előtt találkoztak McGalagony professzorral és Percyvel, futólag pedig odaköszöntek
Madame Maxime-nak is.
A karácsonyi bál kezdete este nyolcra volt kihirdetve, Harry, Ginny és Fleur pedig már
korábban visszavonultak a szobáikba, hogy átöltözzenek. Mialatt Ginny a bentről nyíló kis
fürdőszobában volt, Harry magára terítette a láthatatlanná tévő köpenyt, és kilépett a
folyosóra. Egyszerűen képtelen volt tovább tétlenül ülni, úgy érezte, muszáj megismernie
személyesen Molohot, vagy legalább megnéznie magának az irodáját, bárhol is legyen az.
- Merre is voltak az irodák? – dünnyögte magában Harry a köpeny alatt, óvatosan kikerülve
a szaladgáló gyerekeket.
Félő volt, hogy valamelyikük véletlenül lerántja róla a köpenyt, ha rálép a sarkára, ezért
óvatosan pajzsbűbájt varázsolt maga köré. Ha valaki nekimenne, így is észrevenné, hogy van
ott valami furcsaság, de legalább nem lepleződne le, és időben el tudna menekülni.
Ebéd után megpróbálkozott egy vázlatos térkép megrajzolásával, de abban a pillanatban,
hogy az első tintapötty a pergamenre esett, az meggyulladt és egy szemvillanás alatt elégett az
egész Harry szeme láttára. Tudta, hogy az iskolán védőbűbájok sora áll, és valószínűleg
feltérképezhetetlenné tették, de utálta volna, ha meg se próbálja. Így hát fejből kellett
meglelnie az utat a tanárok és az igazgató irodájához, s közben arra gondolt, hogy Holdsáp,
Féregfark, Tapmancs és Ágas vajon hogy tudták elkészíteni a Tekergők Térképét a
Roxfortról.
A csigalépcsőn közlekedni veszélyes volt, mert nem volt elég hely félreállni, ha valaki
szembe jött volna vele, de szerencsére sikerült úgy felszaladnia rajta, hogy nem ütközött össze
senkivel. Felment a kastély legfelső emeletére, ahol Krum elmondása szerint a tanárok szobái
kaptak helyet. A folyosók szerencsére itt sokkal kihaltabbak voltak, csak egy-két idősebb lány
várakozott az egyik tanár szobája előtt, izgatottan sustorogva valamiről. Harry ellopakodott a
hátuk mögött, közben futó pillantást vetve az ajtón függő aranytáblára: Álfeiðr Fnugg –
Zauberlehre.
Harry egy kukkot sem értett belőle, de az ajtó ekkor kinyílt, és megjelent egy ősöreg,
töpörödött tanár, a lányok pedig németül hadarva előadták problémájukat, bármi is legyen az.

167
Harry tovább állt – erősen kételkedett benne, hogy a kimondhatatlan nevű agg lenne az, akit
keres.
Egy tucat szoba nyílt a folyosóról, egyedül Ula Ulatové volt nyitva; az igazgatóhelyettes-
asszony az ajtó előtt beszélgetett McGalagony professzorral. Harry megállt és fülelt.
- És akkor tudja, mit mondott az az Arschloch? – sziszegte halkan Madame Ula
McGalagonynak. – Azt vágta az arcomba, hogy az én nevelésem még egy kvibliből is
börtöntölteléket csinálna!
Harry tisztán hallotta, hogy McGalagony dühösen felszisszen.
- És mit válaszolt neki? – kérdezte a professzortól.
- Szólni sem tudtam, gondolhatja – csóválta a fejét Ula, és elkeseredett képet vágott. –
Ilyen… ilyen vádat…!
Az öregasszony kitörölt egy könnycseppet a szeméből, McGalagony pedig támogatólag a
vállára tette a kezét.
- Félek, Minerva – szólt Ula elcsukló hangon. – Maga nem tudhatja… A múlt hónapban
bocsátotta el a haljósunkat, Herr Fiskert, mert… mert a szerencsétlen azt jósolta, hogy a…
hogy a gonosz átveszi az uralmat az iskola fölött.
McGalagony csak sóhajtott egyet és a szemeit forgatta; Harry tudta róla, hogy nem tartja
sokra a látnokokat és prófétákat.
- A jóslás meglehetősen… komolytalan tudomány, Ursula – mondta neki vígasztalóan. –
Nálunk a Roxfortban van egy jóslástan tanárnő, aki minden héten katasztrófákat jósol.
Mondanom sem kell, hogy eddig még egy sem következett be.
Harry elhúzta a száját a láthatatlanná tévő köpeny alatt. Úgy tűnik, McGalagony még
mindig hajlamos megfeledkezni róla, hogy Sybill Trelawney-tól származik a jóslat, ami
Voldemort bukásához vezetett. Persze az is lehet – gondolta -, hogy McGalagony csak
vigasztalni akarta Ulatovot.
- Fisker nem ilyen! – rázta meg a fejét a durmstrangos professzorasszony. – Ő sosem
tévedett! És ismertem már diákkorunk óta… És most egyszerűen elvitette Nurmenbe!
McGalagony kicsit eltátotta a száját.
- Félek, hogy én leszek a következő – folytatta Ula, lehalkítva a hangját, mert a folyosó
végén néhány diák lépett ki az egyik tanár irodájából. – Vagy az öreg Fnugg, ő utálja
Molohot. – Ula keserűen felnevetett. – Igazából nincs itt olyan, aki ne utálná Mo…
Ula egyszerre elhallgatott, és halálra vált arccal bámult egyenesen Harryre. Harry is
megdermedt a láthatatlanná tévő köpeny alatt, de még időben meghallotta háta mögül a
lépéseket, és gyorsan félreállt egy közeledő alak útjából.
A férfi rettentően magas volt, majdnem olyan magas, mint Hagrid, arca napbarnította volt, s
szúrós borosta keretezte állát. Vörös köpenye lágyan lengedezett mögötte, ahogy elhaladt
Harry mellett, és tömény arcszesz bűze töltötte meg a levegőt
- McGalagony professzor! – szólalt meg mély, morgó hangján a férfi. Orrlyukai beszéd
közben kitágultak, mintha zihálna, vagy fújtatna. – Hamarosan kezdődik a bál, és még nem
öltözött át a dísztalárjába?
Harry elképedt; az igazgatónő úgy nézett fel rá rezzenéstelen arccal, mintha mindjárt
leköpné Molohot. Ula ezzel szemben gyorsan elfordult és visszahátrált a szobájába, döngve
becsapva maga mögött az ajtót. Félreérthetetlen volt a helyzet, egy bolond is világosan látta
volna, hogy Ulatov és McGalagony éppen az igazgatóról beszéltek. Moloh pedig egyáltalán
nem tűnt bolondnak, egész megjelenéséből határozottság és erő sugárzott, de ennek semmiféle
hatása nem volt McGalagonyra.
- Éppen indultam vissza – felelte hűvösen az igazgatónő, és elfordult.
- Azt jól teszi! – emelte fel a hangját Moloh, mire McGalagony megtorpant, és újra felé
fordult.
- Elnézést, hogy mondta? – nézett rá, mintha szemtelen kisdiákhoz beszélne.

168
 Moloh elvigyorodott, láthatóan tetszett neki, hogy McGalagony a sarkára áll vele szemben –
nem úgy, mint a tanárok, gondolta Harry.
- Ne értsen félre, Minerva – mondta mély hangján. – Csupán szeretném, ha a karácsonyi
bálunk tökéletesre sikerülne, és mindenféle, hm… „botlástól” mentesen ünnepelnénk meg a
téli napfordulót.
McGalagony is megvillantott egy félmosolyt, de a lenéző fintor nem tűnt el az arcáról.
- Jobban tenné, ha inkább a saját diákjai miatt aggódna, Maude – felelte, kihangsúlyozva
Moloh keresztnevét, ahogy ő is tette; érdekes módon azonban, így még ridegebbnek hangzott
a társalgás.
- A Durmstrang bizonytalan időket él meg – szólt Moloh hirtelen komoly ábrázattal. –
Megmondtam a Varázslók Nemzetközi Szövetségében is, hogy bolondság nálunk
megrendezni a Trimágus Tusát.
- Más iskola örülne egy ilyen lehetőségnek – vonta fel a szemöldökét McGalagony. – Egy
jól megrendezett Tusa igen sokat dob egy igazgató megítélésén. Tudtommal önnek nagy
szüksége van most ilyesmire…
Harry majdnem elnevette magát a köpeny rejtekében. Pont ezt szerette McGalagonyban:
sosem veszíti el a fejét, és nem fukarkodik a csípős visszavágásokban.
- Önnek persze nem kell ilyesmivel törődnie már többé, igaz, Minerva? – fújtatta
elkomoruló arccal Moloh, s tett felé egy lépést. – Ilyen támogatókkal a háta mögött, mint Mr
Potter, Miss Granger és Mr Weasley…
McGalagony magabiztosan bólintott.
- Úgy van, Maude – szegte fel a fejét, s hangja büszkén csengett. – Én kiérdemeltem, hogy a
barátaimnak nevezhetem őket. Tegyen hát róla, hogy magát is érje ez a megtiszteltetés!
Harry eltátotta a száját a köpeny alatt.
Moloh úgy tűnt, nem erre a válaszra számított a csipkelődő megjegyzés után, s a pillanatnyi
szünetet kihasználva McGalagony kurtán biccentett neki, majd elvágtatott a lépcsők irányába.
Harry még a helyén maradt, hogy megtudja, melyik irodába megy vissza Moloh, de az
igazgató csak a közös tanári szobát vette célba, és vadul bevágta maga mögött az ajtót.
Harry rápillantott az órájára, és gyorsan visszasietett a szobába, végig a hallottakon
gondolkozva, a haljóslástan tanár letartóztatásán, Moloh zsarnoki uralmán – a durmstrangi
óriás talán még jobban kézben tartotta a dolgokat, mint Umbridge.
Mikor belépett a kilences hálóba, Ginny épp akkor jött ki a fürdőszobából, királykék estélyi
ruhájában.
- Hol jártál? – kérdezte.
- Körülszaglásztam – válaszolta Harry vállvonogatva, miután sikerült elszakítania a
tekintetét a lány dekoltázsáról. – Miért nem azt a fekete ruhát vetted fel?
- Mert kidobtam – felelte tömören Ginny, s felvonta a szemöldökét. – Miért? Így már nem is
tetszem?
Harry válaszul megcsókolta és belecsípett a fenekébe, mire Ginny felsikkantott, és játékosan
pofon csapta. Már csak öt perc volt nyolcig, mire végül Harry is magára öltötte dísztalárját, és
lelapította százfelé álló haját – a negyed órából öt perc volt az öltözködés, tíz a fésülködés, és
mikor végre kiléptek a folyosóra, Harry meg volt győződve róla, hogy ugyanúgy néz ki, mint
a fárasztó procedúra előtt. Ginny azonban nem panaszkodott, csak a szája sarkában bujkáló
mosoly árulkodott véleményéről.
Mint azt Krumtól megtudták, a bált nem a toronyban tartották, hiszen nem volt hozzá
elegendő nagy hely, ezért egy régi, úgynevezett ünnepi csarnokot díszítettek fel erre a célra,
mely az iskola és az erdő között foglalt helyet.
Miközben a fáklyákkal kivilágított, letisztított úton mentek a hömpölygő tömeggel együtt,
Harry rájött, hogy miért nem vette eddig észre a csarnokot. A félig földbe süllyesztett,
cölöpökkel kitámasztott építmény kúpos tetejét földdel fedték be, melyet most teljesen hó

169
borított, ezért majdnem tökéletesen beleolvadt a dimbes-dombos tájképbe. Nagy boltíves
ajtaján vonultak be a vendégek, Harry oldalán Ginnyvel, előttük Krum Fleurt vezetve. A
gyönyörű, magas lány mellé egyáltalán nem illett a nálánál fél fejjel alacsonyabb, kissé
görnyedt durmstrangos varázsló, de Fleur egyáltalán nem panaszkodott, s úgy tűnt, korábbi
ijedtségét is elfeledte, mert mindenkire villogtatta kápráztató mosolyát. Néhány kisebb fiú
egyszerűen faképnél hagyta báli partnerét, nyálcsorgatva eredtek a véla nyomába, nem
törődve mögöttük a lányok féltékeny kiabálásával.
Ginny halkan kuncogott, majd mikor már túl sok gyerek követte őket, megkopogtatta Fleur
vállát és a füléhez hajolt.
- Most már visszavehetnél egy kicsit – súgta neki, mire Fleur szép ívű szemöldökét felvonva
körülnézett, észrevette az eszüket vesztett fiúkat (akik közé már Gronhold, a viking vadőr is
beállt), és kissé elcsodálkozott.
Harry csak azt vette észre, hogy az ezüstös fény, mely eddig körüllengte Fleurt, kihúny,
mintha elfújt volna egy, a bensőjében égő gyertyát. A fiúk lassan lemaradoztak, ahogy a véla
bűbája elengedte őket.
- Bosánat, nem vetem észre – szabadkozott Fleur, mikor beértek az ünnepi csarnok
előterébe, és átadták vastag kabátjaikat a ruhatáros boszorkánynak.
A lány arcára ismét visszatért az aggodalom. Harry arra gondolt, talán szeretne minél
kevesebb feltűnést kelteni, ez azonban nehezen ment neki: még most, hogy kordában tartotta
örökölt csáberejét, így is sok tekintetet vonzott a környezetéből.
Az előtérből a bálterembe lépve megcsodálhatták a karácsonyi díszítést, mely Harry
véleménye szerint kissé elmaradt a roxfortitól, de tetszetős volt, mentes minden túlzástól. A
terem tőlük távolabbi végében egy nagy karácsonyfa állt, csúcsán csillag helyett lándzsahegy-
szerű dísszel, mely Harry számára kissé furcsa volt. Körbe a terem szélén hosszú asztalok
sorakoztak, puncsos tálakkal, pezsgős üvegekkel, szendvicses tálakkal. A választék is
szegényesebb volt, mint a roxforti; csak hideg ételek, saláták, hal- és rákkoktélok, kaviáros és
tonhalas szendvicsek voltak, egy tálban pedig apró, gömbölyű élő halak úszkáltak. Harry
először azt hitte csak dísznek tették ki őket, amíg a nagydarab durmstrangos fiú, aki délelőtt
fellökte, oda nem lépett a tálhoz: kivett belőle egy kapálózó halat és egészben lenyelte. Harry
hallotta, hogy Ginny öklendezni kezdett.
Fleur orra sem bírta a halszagot, ezért Krummal a lehető legtávolabb mentek az asztaloktól,
a karácsonyfa alá, ahol a száraz sütemények voltak kirakva. Harry azonban kísérletező
kedvében volt, és az élő halakkal teli tál kivételével mindent megkóstolt, Ginny nagy
megrökönyödésére.
- Remélem, nem ízlik – fintorgott a lány.
- Az igazat megvallva, egész finom – felelte Harry a tonhalas szendvicset rágcsálva.
Korábban soha sem volt alkalma ilyet enni, mert a Roxfortban hal nagyon ritkán került az
étlapra, akkor is csak sült halak, Petunia néni pedig irtózott mindenféle tengeri lénytől.
- Uh… - csóválta a fejét Ginny. – Akkor még jó, hogy nem fogadtam meg Ron tanácsát
harmadikban.
Harry felvett egy újabb szendvicset – ezúttal egy kaviárosat –, és megszagolta.
- Éspedig? – nézett kérdőn a lányra.
Ginny karba tette a kezét.
- Nagy bölcsen azt mondta, hogy egy férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út – mosolygott
Harryre, ahogy amaz befalta a kaviáros szendvicset. – Mindenképp rá akart venni, hogy
süssek neked karácsonyi süteményt, és akkor te biztos elhívsz majd a bálba…
Harry nagyot nézett, és majdnem félrenyelte a falatot.
- Valószínűbb lett volna, hogy azt hiszem, meg akarsz mérgezni – viccelődött Ginnyvel.
- Igen, én is ezt mondtam neki…

170
 Időközben a terem megtelt vendégekkel, többségükben durmstrangos diákokkal, de Harry
szép számmal fedezett fel köztük beauxbatons-osokat, szinte csak Fleur körül, és végre együtt
láthatta az idei roxfortos végzősöket is, akiket nem választott ki a Tűz Serlege. Romilda
Vane-t és csivitelő barátnőit rögtön kiszúrta, ahogy ők is a Harry mellett álló Ginnyt.
Féltékeny tekintetükre válaszul Ginny Harry nyaka köré fonta a karjait, és belecsókolt a
fülébe, Harry pedig jólesően megborzongott.
- Látom, botrányokból idén sem lesz híján – szólalt meg mellettük McGalagony.
Az igazgatónő mintha a semmiből termett volna ott, hímzett smaragdzöld talárja a földet
seperte, foltos, fácántollas süvegét pedig egy előkelőbbre cserélte, melyet még Hermione vett
neki, igazgatónői kinevezése véglegesítésekor.
- Botrány nélkül nincs is Trimágus Tusa, tanárnő – mosolygott rá Ginny, McGalagony szája
sarka pedig gyanúsan megrándult.
- Azt már tapasztaltam – szólt McGalagony, majd Harryék kérdő tekintetét látva folytatta. –
Látniuk kellett volna, micsoda patáliát csapott Miss Vane, miután átestünk a
bajnokválasztáson, és a Serleg kidobta Mr Creevey nevét. Az újságok természetesen nem
írták meg, de Romilda Vane hisztériázni kezdett és felborította a székét, csalásról kiabálva
mindenki füle hallatára – McGalagony hörpintett egyet a pezsgőspoharából, és ciccegve
csóválta a fejét. – Tanári pályafutásom negyvennégy éve alatt nem adtam ki annyi
büntetőmunkát, mint most. Javasolnám, hogy a puncsból ne fogyasszanak – azt Miss Vane
volt kénytelen elkészíteni…
Harry és Ginny összevigyorogtak.
- Leküldte dolgozni a házimanók közé?
- Kaptam is érte Maude Molohtól – biccentett McGalagony a bejárat felé.
Harryék odafordultak; az igazgató épp ekkor lépett be az ajtón, oldalán egy ötven év körüli
nővel, aki a felesége lehetett, mögötte Madame Ula tipegett kissé megszeppenve két idős
tanárkollégájával. Harry szinte látta Moloh rájuk vetülő zsarnoki árnyékát.
- Megbocsátanak? – szólt McGalagony, majd felkapott egy másik pezsgőspoharat is, és
Ulatov professzorhoz sietett a tömegen át.
- Ez lenne Moloh? – suttogta Ginny, elámulva a varázsló szilaj termetén.
Harry elmesélte neki, mit hallott, mikor felfedezőútra indult a láthatatlanná tévő köpeny
alatt, Ginny pedig osztotta nézeteit, hogy csakis ez az ember lehet Marius célpontja. Most már
csak az volt a kérdés, hogy miféle sötét tárgyat vagy tárgyakat rejteget Moloh, amire a kék
bőrű ember foga fájhat.
- Most gyakorlatilag üres az egész iskola – mondta Ginny. – Elhoztad a köpenyt?
- Igen, de nem tűnhetünk csak úgy el – felelte Harry. – Meghívott vendégek vagyunk, biztos
egy csomó embernek be fognak mutatni. Majd később, ha már nem figyelnek annyira. Addig
viselkedjünk természetesen.
Az est további részében tartották magukat ehhez. Mikor a három bajnok, táncpartnereiket
vezetve bevonult az ajtón, ők is felálltak a sorba, és tapssal köszöntötték őket. Harryt
megrohanták az emlékek: szinte látta kívülről önmagát, ahogy Parvati Patillal az oldalán
kénytelen-kelletlen bevonszolja magát a terem közepére, látta Seamus Finnigan vigyorgó
arcát és Ron féltékenységtől vöröslő füleit, maga előtt látta Hermionét, aki szebb volt, mint
valaha, és Chót, aki emlékeiben már korántsem volt olyan csinos, mint régen.
Most legelöl ment a durmstrangos bajnok szintén durmstrangos partnerével, mögötte a
francia lány, leghátul pedig Dennis Creevey, akiben Harry még mindig Colin idegesítő
kisöccsét látta, dacára az elmúlt éveknek. Azóta Dennis is felnőtt, magasságában azonban
jócskán lemaradt bajnoktársaitól – a Creevey fiúk mindig is aprók voltak.
Harry jóslata bevált: a nyitó tánc után őt, Fleurt és Krumot egy sor fontos, megbecsült
varázslónak és boszorkánynak mutatták be, többek között a Durmstrang tanárainak, a
varázslókancellária jelen lévő tagjainak, a német és norvég mágiaügyi minisztereknek, a

171
Varázslók Nemzetközi Szövetsége helyi képviselőjének, legutoljára pedig Moloh került sorra,
aki úgy tűnt, addig kerülte a Harryvel való találkozást, ameddig csak lehetett.
- Mr Potter, hadd mutassam be Maude Molohot, a Durmstrang Akadémia igazgatóját –
mondta Ulatov professzor, s arcán most semmi sem látszott abból a félelemből, melyet
McGalagonnyal folytatott beszélgetése alatt látni lehetett. – Maude, Mr Harry Potter a…
- Köszönöm, Ulatov professzor, tisztában vagyok vele, hogy Mr Potter kicsoda – fojtotta
belé a szót mély hangján az igazgató, s közben kihúzta magát, teljes magasságában
mutatkozva előtte. Harry gyanította, hogy a varázsló így próbált megfélemlítőnek mutatkozni,
de a várt hatás elmaradt, mivel nem volt tisztában azzal, hogy Harryt nem éri teljes
újdonságként félóriás mivolta.
Ginny ellenben látványosan eltátotta a száját, mikor bemutatták az igazgatónak. Harry csak
mosolygott föl a varázslóra, legudvariasabb arcát elővéve, s ez láthatóan sértette Moloh
önérzetét.
- Nemrég fejtettem ki csalódottságomat egy interjúban, Mr Potter – szólt végül az igazgató,
újabb területre evezve –, hogy dacára a meghívónak, távol maradt az első próbától.
- Sajnálom, de túl sok függő ügyem volt – válaszolta Harry, felkészülve az efféle
megjegyzésekre.
- Mr Potter a brit Auror Parancsnokságon első éves gyakornok – szólt közbe Madame
Ulatov, kedvesen mosolyogva rá.
Harry észrevette, hogy a professzorasszony egész idő alatt kerüli az igazgató tekintetét.
- És a sok függő ügye mellett egy rövid elutasító levél megírására sem futotta, Mr Potter?
Dacára Moloh nyilvánvaló próbálkozásának, Harry nem hagyta magát felmérgesíteni.
- Tudja, milyenek ezek a feketemágusok, Mr Moloh – vonta meg a vállát Harry. – Sosem
hagynak nyugtot az embernek.
- Szóval a fekete mágia képviselői újra felbukkantak Nagy-Britanniában? – ráncolta a
homlokát Moloh, lazán rázogatva pezsgőspoharát.
- Csak egy – válaszolta Harry.
Ginny lopva rápillantott, de nem zavartatta magát. Úgy gondolta, legjobb, ha kiteregeti a
lapjait, hátha sikerül kicsalogatni a furkászt a bokorból.
- De az elég sok fejtörést okoz nekünk – folytatta. – Marius Prince-nek hívják, eléggé…
feltűnő jelenség, ha érti, mire gondolok. És nagyon érdeklődik néhány varázslóiskola iránt,
amiket feltehetően feketemágusok tartanak a kezükben.
Moloh csak bólogatott, s Harry csalódottságára nem mutatott különös érdeklődést a téma
iránt.
- Igen, hallottam hírét – mondta, miután hörpintett egyet pezsgőspoharából. – A
minisztériumuk múlt hónapban küldött körbe egy figyelmeztetést, hogy ez a „kék bőrű
ember” felbukkanhat. De aggodalomra nincs ok, biztos vagyok benne, hogy bármilyen
biztonsági helyzetet kezelni tudunk.
Harry látta Ula rejtett fintorgását.
- Igen, azt gondolom – mondta, majd kiitta pezsgője maradékát, kézen fogta Ginnyt és
faképnél hagyták Ulát és Molohot.
A karácsonyfa mellett felállított színpadon vámpírokból álló zenekar játszott, akiket
Harryék még a Megfojtott Macskából ismertek, de most norvégul énekeltek, ami
meglehetősen érdekes hangzású nyelv volt Harry fülének, és minduntalan a suttogó, sziszegő
dementorra emlékeztette őt. Három számot táncoltak végig Ginnyvel, de neki közben végig
azon járt az esze, hogy Moloh vagy tényleg nem tudja, hogy veszélyben van az élete, vagy
Piton óta ő a legtehetségesebb okklumentor, akivel Harry találkozott.
Vagy nem is ő Marius célpontja, súgta egy kis hang a fejében.
Azonban Harry ezt nem tartotta valószínűnek. Moloh pontosan az a fajta varázsló volt,
akiről már messziről látszott, hogy nem veti meg a fekete mágiát, s hataloméhsége kielégítése

172
az egyetlen dolog, ami érdekli, ennek érdekében pedig nem riad vissza ártatlan emberek
bebörtönzésétől, vagy épp az elátkozott tárgyaktól sem.
- Szerinted Moloh az, akit keresünk? – súgta a fülébe Ginny egy lassú szám közben.
- Eléggé úgy néz ki, nem? – nézett el Harry a válla fölött, a tanárok felé.
Mind vagy beszélgettek, vagy táncoltak, az igazgató pedig az egyik asztalnál ült, hasonlóan
mogorva felesége és a Szövetség képviselője társaságában. Senki sem figyelt rájuk, mindenki
szórakozott, vagy úgy tett, mintha jól érezné magát. Harry elérkezettnek látta a percet.
- Ginny, most kellene mennünk!
A lány aprót biccentett és lassan, feltűnés nélkül elhúzódott Harrytől, majd kézen fogva
lesétáltak a tánctérről. Harry közben odaköszönt Dennisnek, s egyúttal messziről igyekezett
elkerülni Romilda Vane-t. Elmentek Hagrid és Madame Maxime kettőse mellett, akik
egymásba gabalyodva lassúztak; Harry hüvelykujját felmutatva vigyorgott barátjára, aki
visszakacsintott.
- Esküszöm, valahányszor látom Madame Maxime-ot, mindig egyre nagyobb és nagyobb…
- jegyezte meg Ginny.
Az előtérben elkérték kabátjaikat a ruhatárostól, és kimentek a fagyos éjszakába. Harry úgy
gondolta, kevesebb feltűnést keltenek, ha csak úgy tesznek, mintha levegőzni mennének ki, és
csak odakint öltik magukra a láthatatlanná tévő köpenyt.
Már a köves járdán indultak a torony irányába, mikor egy hang szólalt meg a hátuk mögül.
- Ránk fér a friss levegő, igaz?
Harry és Ginny ijedten felkiáltott, és megpördültek a tengelyük körül; Ulatov professzor
ráérősen pipázgatott, s alig látszott ki medveszőr bundájából.
- Bocsánat, nem akartam megijeszteni magukat – szabadkozott az öregasszony, Harryék
pedig közelebb mentek hozzá.
- Nem történt semmi – mondta gyorsan Ginny.
Őrültség lett volna megpróbálni az eltűnést így, hogy valaki már felfedezte őket.
- Hogy tetszik a bál? – kérdezte a professzorasszony. – Jól szórakoznak?
Harry világosan látta, hogy a tanárnő csak üres udvariasságból kérdezi, mert még csak nem
is nézett rájuk, pipája fölött hunyorogva a cölöpökön megülő fehér hósapkákat bámulta. Így
hát Harry és Ginny biztosította róla, hogy remekül érzik magukat a karácsonyi bálon, és hogy
felvidítsák az egyértelműen rossz kedvű professzort, egymás után füllentették, hogy a roxforti
bál a nyomába sem ért a Durmstrang rendezvényének. Ez végre mosolyt csalt Ula arcára.
- Talán még jobb lenne, ha Herr Kreuzfeld, a bál szervezője, nem rontott volna ki az imént
az ajtón, ebédjével borítva be a járdát, hogy aztán fejjel landoljon benne – mondta
hamiskásan. – Vagy ha mindenki itt lehetne, akinek a szíve-lelke benne volt ebben a
versenyben…
Ulatov professzor nagyot sóhajtott, majd újra beleszívott a pipába. Harry közelebb ment
hozzá, zsebre dugott kézzel (próbálta észrevétlenül visszacsempészni a láthatatlanná tévő
köpenyt a zsebébe).
- Néha én is szeretnék csak úgy eltűnni szem elől – mondta hirtelen Ula, biccentve egyet
Harry kabátzsebe felé, értetlen tekintetüket látva. – Hasznos tud lenni a szamiflázs-szőrme, ha
az ember egy kis magányra vágyik.
- Mi csak… ööö… - próbálkozott Ginny valamiféle magyarázatot találni.
- Ne is folytassák, én is voltam fiatal – vágott közbe Ula, kezével hessegetve a füstöt
beszélgetőtársai közeléből.
Ginny és Harry egymásra néztek, majd zavartan elnevették magukat. A professzor
nyilvánvalóan félreértette őket, de megkímélte őket egy hazugságtól.
- Csak őszintén, gyermekeim – szólt újra Ula, komoly ábrázattal. – Mit gondolnak a
Durmstrangról? Mi a nagy különbség közte és a Roxfort között?

173
 Megint egymásra pillantottak, s Harry ugyanazt látta Ginny tekintetében, mint amire ő is
gondolt: mennyire legyenek őszinték?
- Csak nyíltan! – emelte fel mutatóujját Ula, majd pálcájával eloltotta pipáját. – Ki vele!
Ginny merte előbb kimondani:
- Ennek az iskolának egyetlen baja van, és az Moloh. A vak is látja, hogy a tanárok félnek
tőle.
Ula nem válaszolt rá, csak összébb húzta magán a bundáját. Harry gyanította, hogy nem mer
válaszolni, de ez nem jelentette azt, hogy nem kérdezhetnek tőle.
- Úgy hallottam, nemrég egy tanárt letartóztattak – próbálkozott –, amiért mondott valamit
az iskolában terjedő gonoszról, vagy miről…
- A haljóslás professzora, Herr Fisker, és az egész vád aljas koholmány! – válaszolta
szokatlan dühvel Ulatov professzor.
- Sajnálom, Madame Ula, nem akartam tapintatlan lenni – fújt visszavonulót Harry, látva,
mennyire megrázta az igazgatóhelyettest az eset.
Ulatov azonban gyorsan lehiggadt, és csak legyintett egyet.
- Semmi baj, igazán semmi… - motyogta halkan. – Csak, tudja… a Nurmenbe zárni
valakit…
Kifújta az orrát zsebkendőjébe, Harry pedig töprengett, hogy mit is mondjon. Ginny
azonban megelőzte:
- A Nurmengard… - szólt óvatosan. – Valóban olyan szörnyű hely, mint amilyennek
mondják?
Ula könnyes szemmel felnézett, és visszatömködte zsebkendőjét talárja zsebébe; Harry úgy
érezte, megpróbálja húzni az időt a válaszadásig.
- Nehéz ott az élet – válaszolta nagy sokára, kitartóan fikszírozva pezsgőspoharát. – Nem
olyan kegyetlen, mint a régi varázslóbörtönök, akár a maguk Azkabanja még néhány éve, tele
dementorokkal… De azért eléggé szörnyű oda bekerülni.
Harry csak együttérzően hallgatott, Ginny azonban tovább kérdezősködött, kihasználva,
hogy vele talán szívesebben szót ejt Ulatov professzor.
- Merre van ez a Nurmengard?
Ula nagy levegőt vett, fejével pedig a partok felé intett.
- Még északabbra innen, bűbájokkal elrejtve egy másik földrészen.
- Egy másik földrészen? – hökkent meg Harry.
A professzor bólintott.
- Grindelwald varázslattal emelte ki a tengerből – mesélte komótosan. – Aztán felépítette
rajta Nurmengard városát, ott állítva fel székhelyét.
Harry összeráncolt homlokkal hallgatta.
- Én úgy hallottam, hogy börtönnek épült.
Ula azonban megrázta a fejét.
- Nem, eredetileg a birodalma székhelyének szánta. Volt benne börtön is, de valójában egy
teljes város. Ha ma nem börtön lenne, ez volna a legnagyobb varázslók lakta település az
egész világon. Grindelwald nagyon büszke volt rá, mikor felépült. Ő úgy nevezte:
Nurmengard, a Világ Teteje.
A vámpírzenekar odabent új, harsogó számba fogott, a professzorasszony pedig látványosan
elfintorodott.
- Ön látta Nurmengardot, Madame Ula? – kérdezte Ginny.
- Csak képeken – felelte az öregasszony. – És nyáron, ha tiszta az égbolt, látni lehet a
partjait, messze a horizonton – Ula újra sóhajtott, és lassan csóválta a fejét. – Be kell, hogy
valljam, valóban lenyűgöző város – minden szörnyűsége ellenére. Egyike azon kevés
dolgoknak, amiket Grindelwald épített, nem pedig rombolt.

174
 Egy darabig egyikük sem szólt, mert úgy tűnt, Ulatov professzor nem akar több szót
vesztegetni Nurmengardra. Harry biztos volt benne, hogy az északi börtönváros ugyanolyan
hatással van az itteniekre, mint rájuk Azkaban említése. Mindenki borzongva ejti ki a nevét.
Fleur lépett ki a nagy ajtón, Krummal együtt, s mikor észrevették őket, csatlakoztak
hozzájuk.
- Madame Ula, natyon szórakosztató pártit szerveztek! – mosolygott Fleur kedvesen, Ulatov
pedig kissé kényszeredetten viszonozta. Mivel már pipája eloltása után indulóban volt, most
elbúcsúzott Harryéktől és visszament a csarnokba.
Fleur és Krum folytattak egy megkezdett beszélgetést a vidék szépségeiről, mely – ellenben
az ételekkel és a helyi varázslókkal – elnyerte a francia lány tetszését is, és azt ecsetelte a
durmstrangos varázslónak, hogy feltétlenül eljönnek ide a férjével, ha a baba már idősebb
lesz. Krum kíváncsi volt a kisbabára, Fleur pedig lázasan mesélni kezdett róla, és egy
fényképet is előhalászott a táskájából.
Harry és Ginny egy szót sem szóltak egymáshoz, keresték a megoldást, hogyan tűnhetnének
el a közelükből észrevétlenül, hogy bejuthassanak a kastélyba. Harry feltűnés nélkül
igyekezett felmérni a terepet, keresve egy alkalmas helyet, ahol magukra ölthetik a
láthatatlanná tévő köpenyt, amikor egy furcsa csillogás magára vonta a figyelmét az erdő
havas fenyőfái felől. Mikor odanézett, valósággal megdöbbent.
Pislognia kellett párat, hogy biztos legyen benne, jól lát-e.
Az álmaiban szereplő csuklyás állt a fák előtt, nyakában jól kivehetően csillogott a Halál
ereklyéinek jele.
- Ginny! Ginny! – rázta meg a lány vállát. – Odanézz!
- Micsoda? – kérdezett vissza Ginny, értetlenül bámulva a feketeségbe, ahová mutatott.
A rejtéyles alak körbefordult, nézelődött, mintha keresne valamit, vagy még inkább, mintha
számára ismeretlen helyre vetődött volna.
- Épp ott áll, nem látod? – suttogta neki Harry idegesen.
A lány hunyorgott, a szemét meresztgette, Harrynek pedig furcsa gyanúja támadt.
- Kit kellene látnom? – fordult felé Ginny.
A csuklyás ekkor abbahagyta a forgolódást, és pontosan feléjük bámult, bár ezt nem lehetett
látni szemébe húzott kámzsája miatt. De Harry biztos volt benne, hogy ebben a pillanatban
pontosan egymást nézik, sejtését pedig beigazoltnak vette, mikor a csuklyás talárja zsebéhez
kapott. Pálcáját azonban nem húzta elő – ellenkezőleg, ideges kapkodással keresgélni kezdte,
többször is áttúrva zsebeit, megnézte a belső zsebében, de nyilván nem találta nyomát. Mikor
talárját félretűrte, Harry nem kis meglepetésére vette észre, hogy farmert és pulóvert visel
alatta edzőcipővel. Ez a felfedezés majdhogynem nagyobb döbbenettel töltötte el, mint hogy
itt is kísérti őt ez az alak, ráadásul már nem csak álmaiban, hanem éber perceiben is. Miféle
sötét varázsló visel mugli ruhát?
Mikor a varázspálca utáni kutatása kudarcot vallott, a csuklyás még egyszer megbámulta
magának őket – Harry tett felé egy óvatos lépést –, majd futásnak eredt a hóban, az erdő fái
mentén el, a csarnok háta mögé.
- Maradj itt, mindjárt visszajövök! – mondta Harry Ginnynek, és már indult is a csuklyás
után.
- Várj, hová mész? – kiáltotta neki a lány kesergő hangon, de Harry nem törődött vele.
- Várj itt! – szólt hátra a válla fölött, és már ott se volt.
A járdáról lelépve rögtön majdnem hasra esett a jégen óvatlansága miatt, majd nagy
lépésekkel sietett üldözöttje után a vastag hóban, mely igencsak lelassította. Elindult a
csarnok fala mentén, melyből csak a domború tetőt tartó ferde oszlopok látszottak,
kiemelkedve a hóból. Ahogy az erdő fái és az építmény fala közeledett egymáshoz, Harry
lábnyomokat vélt felfedezni, és begyorsította lépteit. Messzebb maga előtt, az erdő szélén
látta még az ismeretlen varázslót.

175
 - Ne menj! – ordította Harry egy váratlan ötlettől vezérelve. – Gyere vissza!
Hasztalan volt; a csuklyás vissza se nézett, s mire Harry újra odapillantott, miután átlépett
egy csúszós, jeges részt, már sehol sem volt. Harry nem tudta, hol lehet a vége a
dehoppanálásgátló bűbáj körének, talán már kijutott és eltűnt. Ekkor azonban arra gondolt,
hogy pálca nélkül ez alighanem bonyolult lenne számára, közel egy ilyen mágikus
védettséggel bíró épülethez.
Tovább haladt a hóban, bár sokkal kisebb lendülettel és eltökéltséggel, mint előtte. Nem
tudta megmondani, de érezte, hogy az alak már nincs itt. Miközben ezen járt az esze, valami
más is a fejébe ötlött. Az a furcsa érzés, ami akkor töltötte el, mikor látta a rejtélyes alakot
idegesen turkálni a zsebében – valamilyen megmagyarázhatatlan okból elképesztően ismerős
volt neki a látvány, a mozgása, a gesztusai. Tudta, hogy ismeri őt… közelről, nagyon is jól…
De sem a nevét nem tudta, sem az arcát nem volt képes felidézni. Megőrjítette a kíváncsiság,
mindennél jobban tudni akarta, ki ő…
PAFF! Harry elcsúszott a jégen, és elterült a csarnok fala mellett.
- A fenébe…
Ekkor harsogó röhögés hangzott fel körülötte, és mikor fájdalmasan sziszegve ülő helyzetbe
tolta magát, észrevette, hogy a falnak dőlve egy kis, négyfős csoport iszogat ráérősen. Mihelyt
sikerült megfeledkeznie a hátában zúgó fájdalomtól, ami olyan volt, mintha valaki egy
kalapáccsal püfölte volna belülről, felismerte a durmstrangosokat: ugyanazok voltak, akik a
folyosón felöklelték.
- Was ist los, Potter? – szólalt meg a nagydarab fiú, mikor nagy nehezen sikerült
abbahagynia a röhögést.
Harry vöröslő arccal felállt, és leverte talárjáról a havat, majd egy szó nélkül hátat fordított
nekik, és szégyenkezve visszaindult a kitaposott ösvényen.
- Wo gehts du? – szóltak utána, és újra felhangzott a nyerítő nevetés.
Harry csak vett egy mély levegőt, és ment tovább.
- Hé! Potter! – kiabált kitartóan a nagydarab durmstrangos. – Potter!
Harry megállt. Érezte, hogy a fiú hangsúlya ezúttal más volt, fenyegető. Megfordult, s
közben előhúzta pálcáját. Nem csodálkozott rajta, hogy a másik kezében is ott volt az övé, de
társai még nevetgéltek, még csak kezdték felfogni, hogy miről van szó.
- Van hozzá merszed? – kérdezte ezúttal angolul.
A helyzet egyértelmű volt: a durmstrangos pont Voldemort híres legyőzőjén akarta
bizonyítani rátermettségét a társai előtt. Mind vigyorogva, izgatottan várták, mit fog tenni
Harry, kivéve egyiküket, a legmagasabbat, aki korábban a pók után sietett az étkezőben.
Harry úgy gondolta, vagy talán valamiféle prefektusi rangú diák lehet, vagy csak hasztalan
próbálta visszafogni féktelen barátait a randalírozástól, mint egykor Remus Lupin tette James
és Sirius körül.
- Ne csináld! – csattant fel a legmagasabb fiú, s vele egyidőben Harry és ellenfele is
elkiáltották magukat:
- Carbunculus!
- Densaugeo!
A két fénysugár félúton találkozott, de Harryé olyan erősnek bizonyult, hogy egy
visszhangzó csattanás kíséretében a két átok egyesült, és telibe találta a durmstrangos fiút, aki
hátrarepült az erejétől, fellökve két barátját – a magas fiú előrelátóan oldalt lépett, és most a
fejét csóválta.
- Harry! Harry! – kiabálta valaki, mire vigyorogva hátrafordult; Ginny rohant felé Fleurrel
és Krummal együtt.
- Itt vagyok! – szólt vissza Harry, közben jót derült a kötekedő fiún, akinek orra akkorára
dagadt, mint egy krumpli, sárga mettszőfogai pedig az álláig lenyúltak. Kétségbeesetten
tapogatta a kezével, miközben két barátja próbált rajta segíteni, egyikük, egy kövér fiú, aki a

176
leghangosabban nevetett, most olyan ijedten nézett Harryre, mintha halálfalót látna. A
negyedik fiú csak állt egyhelyben, és láthatólag esze ágában nem volt segíteni rajtuk.
- Mi törhtén’? – kérdezte Fleur, mikor odaért, s hagnja megint rémülten csengett.
Krum rászegezte pálcáját a diákokra, de Harry lehúzta a karját.
- Nem lesz semmi baj – mondta megnyugtatólag, hangját azonban elnyomta egy újabb
ordibálás.
- Mit művelnek maguk itt? – Moloh valósággal őrjöngött, ahogy trappolt feléjük, mint
valami fújtató bika, hatalmas feje pedig olyan vörös volt, akár a talárja.
- Hogy mi mit művelünk?! – ripakodott rá Ginny azonnal. – Inkább kérdezze a drága
diákjaitól, hogy mit művelnek!
- Ginny… - próbálkozott hasztalan Harry.
- Igazgató úr – szólalt meg most először a magas durmstrangos, lusta, vontatott hangjából
pedig nem érződött semmiféle külföldi akcentus. – Potter már a délelőtt folyamán is belénk
kötött a folyosón…
- MI?! – csattant fel Ginny, Harry azonban megragadta a karját.
- Mi csak kijöttünk beszélgetni, amikor egyszer csak megjelent és ránk támadott. Talán be
akarta fejezni, amit elkezdett.
Moloh figyelmesen végighallgatta a szavait, majd Harryék felé fordult, orrlyukai eszelős
módon kitágultak a dühtől. A két durmstrangos közben visszakísérte pórul járt barátját a
toronyba, csak a magas fiú maradt itt, és felszegett fejjel, gúnyosan vigyorgott rájuk.
- Harry kein gemacht nichts – szólt Krum az igazgatóhoz, mire az most őrá nézett.
- Siehst du? – kérdezte Moloh a bolgár varázslótól.
Krum megrázta a fejét.
- Dann nicht reden darein, Herr Krum! – morogta neki az igazgató, majd újra Harryre
nézett. – Úgy látszik, a nagy Harry Potter nincs tisztában vele, hogy illik viselkedni egy
meghívott vendégnek.
Harrynek a szeme sem rezzent, és nem hozott fel semmit sem a mentségére, mert tudta,
hogy teljesen felesleges lenne. Ginny azonban folyton folyvást közbe akart szólni, Harry
pedig ilyenkor mindig megszorította a kezét; nincs értelme vitába bonyolódni Molohhal.
Nyilvánvaló volt, hogy inkább a saját diákjainak hisz, mint nekik.
- Ha nem tudná, Mr Potter, maga itt nem auror… - folytatta Moloh sziszegve, de Harryt egy
cseppet sem érdekelte a szónoklat, csak azt várta, mikor hagyja már abba. – Tudom, hogy mit
gondolnak maguk az iskolámról ott a londoni mágiaügyi minisztériumban. Maguk olyan nagy
hősök, hogy nem is látnak távolabb az orruknál! Azt hiszik, mindig mindent jobban tudnak, és
joguk van megmondani mindenkinek, mit csináljanak, csak mert maguk legyőztek egy sötét
nagyurat. Hát ide hallgasson, Potter úr! Nem Britanniában vagyunk. Itt másként mennek a
dolgok, és megvan a magunk baja, megvannak a magunk sötét varázslói és boszorkányai.
Nem szorulunk rá a segítségére – és legfőképp: nem borulunk le a lába előtt!
Mikor Moloh végre befejezte, egy darabig csend volt, egyikük sem akarta újra kezdeni a
vitát.
- Gyere, menjünk – szólt végül Ginny Harryhez fennhangon. – Elegem van ebből az úgy
nevezett bálból…
Még egy utolsó, undorodó pillantást vetett a rángatózó arcú Molohra, és Harryt maga után
húzva visszamentek a toronyba a járdán, Fleurrel és Krummal a nyomukban, akiknek szintén
nem volt kedvük a továbbiakban táncolni.
Rajtuk kívül még néhány pár sétált visszafelé, andalogva, egymásba kapaszkodva, néha
megállva az út közepén csókot váltani, de Ginny úgy vágtatott, mintha minden lépéssel a
járdakövön akarná levezetni fortyogó dühét. Nem szóltak egymáshoz a visszaúton, de Harry
folyton rápillantott, nézte, ahogy a lány fújtat a haragtól, szeplői alatt arca kipirult a hidegtől.
Bementek a díszesen faragott kapun, átvágtak a folyosón, Ginny cipőjének sarka hangosan

177
kopogott a kőpadlón. A szobaajtók előtt jó éjszakát kívántak Fleurnek, és Krummal
megbeszélték, hogy kora reggel a legelsőnek beállított zsupszkulccsal hazamennek, mert egy
percet sem akarnak több időt eltölteni itt. Harry ennek ellenére enyhe csalódottságot érzett –
nem sikerült megtudniuk semmi közelebbit Marius céljairól, épp ezért Kingsley biztosan
vissza fogja küldeni őt a második és talán a harmadik próba idején is.
Mikor másnap felébredt, már világos volt, de nem ez keltette fel, hanem a fagyos hideg,
melytől libabőrös lett a karja és a háta. Pillanatok alatt tudatosult benne, hogy nem is
egyszerűen hideg van, de mindjárt halálra fagy.
Szeme kipattant és úgy ült fel, mintha rugókra feküdt volna.
Nem az ablaktalan szobában volt, a puha ágyon, Ginny mellett, hanem kint a szabadban,
jeges, fekete földön, melyen egy árva fűszál sem nőtt, csak a dohos bűzt árasztotta magából,
mintha az egész szürke világ egy rothadó penészes pince lenne. Az ég felhős volt, s minden
fakó, a furcsa, hatalmas romok körülötte, egymásra hordott sziklák masszív tömege,
bizonytalan, homályos körvonalakkal bírtak csupán.
Harry felállt, dörzsölgette karjait, átölelve magát, hogy felmelegítse meztelen felsőtestét.
Gyűlölte ezt a szürke világot – félelemmel töltötte el, bizonytalansággal és tehetetlenség
érzetével. Nem félt sem a haláltól, sem az ismeretlentől, amivel már olyan sokszor néztek
szembe Ronnal és Hermionéval és Dumbledore-ral, de ez az álomvilág, ez a homályos
árnyékvilág mégis rideg és borzongató volt.
- Hol vagy? – kiáltotta, tudván, hogy a csuklyás is a közelben kell, hogy legyen. – Tudom,
hogy itt vagy valahol!
Senki sem válaszolt, így hát rövid töprengés után elindult a keményre fagyott földön,
remélve, hogy rövidesen felébred a szobájában.
- Láttalak a Durmstrangban! – kiabálta kitartóan. – Hogy kerültél oda?
Semmi válasz. Az óriási romok körbevették, amitől egészen kicsinek érezte magát.
Szörnyen nyomasztó hely volt.
Felmászott egy kőtalapzatra, ami valamikor egy nagy oszlopot tarthatott, majd innen egy
kőfal maradékára tornázta fel magát. Ujjai kezdtek elkékülni, minden lépés fájdalmas hideg
szúrás volt, s attól félt, mindjárt összeesik, és már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy attól
felébredne. Addig nem, amíg nem találkozik újra a csuklyás idegennel.
És ekkor meglátta végre.
Mikor felmászott a romfal legmagasabb részére, és kilesett mögüle, kiégett fekete táj tárult a
szeme elé, sehol egy fa, sehol egy zöldes színfolt, minden mocskos szürke volt. Az ismeretlen
neki háttal állt, úgy száz méterre tőle, s most nem forgolódott, nem kereste a pálcáját, csak állt
egy helyben, mozdulatlanul, mintha várna valamire vagy valakire.
Mikor jobban megnézte az alakot, Harry észrevette, hogy nincs egyedül. Eddig eltakarta
köpenyével, de most egy gyenge fuvallat felfedte a lábai előtt heverő kis testet, mely úgy
nézett ki, mint egy összegömbölyödött kölyökmedve, csak sokkal soványabb, már-már girhes
volt. Csapzott, barna bunda fedte a testét, arcát mancsaival takarta el, mintha rettegne felnézni
a csuklyás emberre.
Harry már készült, hogy megszólítsa, mikor az eddigi változatlan, unalmas szürke égbolt
megdördült, egy vakító villám cikázott keresztül rajta, s belecsapott egy domb tetejébe olyan
elementális erővel, hogy Harry ijedtében elengedte a sziklafalat, amibe kapaszkodott, és
visszacsúszott a törmelékre. Kapkodva igyekezett visszamászni a fal tetejére, s közben fel
sem tűnt neki, hogy az ezernyi apró kavics egy árva kis karcolást sem ejtett rajta.
Újra kilesett a fal fölött, óvatosan, nehogy a meglássák.
A taláros férfi és a furcsa, szőrös medve kettőséhez egy harmadik fél is csatlakozott,
távolabb tőlük a domb tetején állva. Mugli ruhát viselt, farmert és pulóvert, kezében hosszú
pálcát tartott. Akárhogy hunyorgott, Harry nem tudta kivenni az arcát, túl messze volt tőle
ahhoz, csak egy aranyszínű csillogást látott a fiatal varázsló mellkasánál.

178
 Nem kellett sokat töprengenie, hogy rájöjjön: ő az álmaiban kísértő rejtélyes alak, ezúttal
csuklyája nélkül, nyakában a Halál ereklyéinek aranyszimbólumával.
De akkor ki lehet a taláros férfi – gondolta Harry –, aki most a szőrös kis lényt tartja vissza
a bundájánál fogva?
- Bácsikám! Bácsikám! – sírta emberi hangon a lény, méghozzá egy kétségbeesett kislány
hangján.
- Itt maradsz, te korcs! – csattant fel a taláros, s hangja megadta a választ Harrynek, már az
előtt, hogy lehúzta volna fejéről a kámzsát, miután egy-két gyors pálcaintéssel gúzsba kötötte
szőrös foglyát.
- Engedd el őt, Marius! – hallatszott messziről az ismeretlen hangja, miközben lassan
közeledett feléjük, pálcáját nyugodtan tartva az oldala mellett.
- Bácsikám! – sírt tovább a nőnemű kis lény.
A kék bőrű ember továbbra is háttal állt Harrynek, és egyedül a közeledő alakra koncentrált,
aki azonban még mindig túl távol volt ahhoz, hogy Harry jól lássa az arcát. Marius levette
köpenyét, mely elsőre becsapta Harryt, de jobban belegondolva rá kellett jönnie, hogy a
fekete mágusok törvényszerűen vonzódnak a fekete talárokhoz…
- Látom, nem vagy gyáva – kiáltott Marius a mugli ruhás varázslóra. – Nem is vártam mást.
Tudtam, hogy ha másért nem is, a kis vakarékét biztosan eljössz… Maradj ott, ahol vagy!
A varázsló megtorpant, pálcáját még mindig nem emelte támadásra, nem úgy, mint Marius.
- Éloise, nem bántott téged? – kérdezte, mire a földön kuporgó lény felemelte a fejét. Harry
tisztán látta hegyes, hátracsapott füleit.
- Nem. De nagyon félek! – nyöszörögte kislány hangon.
- Tudom, hogy félsz, de nem lesz semmi baj, ígérem…
- Jaj, milyen aranyos kis csevely! – vágott közbe durva gúnnyal Marius. – Mindjárt
megszakad a szívem. Ide figyelj, te kis senkiházi! Ha nem adod át, amit elvettél, a kis bolhás
Éloise-t csak cafatokban kapod vissza. Vagy még jobb: mi lenne, ha szépen a saját lábán
sétálna haza, az ifjonti lelke nélkül?
Harrynek ökölbe szorult a keze; Marius tényleg képes kiszívni egy ember lelkét. Ez a
groteszk gondolat a csontjáig hatoló félelemmel töltötte meg, ami egy pillanatra még azt is
elfeledtette vele, mennyire fázik.
Ez alatt a villám hátán érkezett fiú még közelebb sétált.
- Nem értem, miért foglalkoztat egy ilyen jelentéktelen dolog egy ilyen nagy varázslót –
szólt emelt hangon. – Úgy tudtam, te nem félsz semmitől, „holtak hercege.” Mi szükséged
van hát a Pajzsra?
Marius sötéten felnevetett.
- Nekem? Semmi szükségem sincs arra a kacatra, kölyök. A lényeg az, hogy ne nálad
legyen! Sem senki másnál.
- Hát ilyen talpnyaló lettél? – kérdezte gúnyosan a másik. – Hányszor hagytad már, hogy
bolondot csináljanak belőled, Marius? De nem hibáztatlak, sose voltál egy észlény…
- Arcátlan féreg! – ordította a kék bőrű, Éloise pedig felsikított ijedtében, mikor a fiúra
szegeződő pálca durrant egyet, s kék fénysugár csapott elő belőle.
A fiú nem menekült, csak egyetlen intéssel hatástalanította a bűbájt. Akárcsak mikor a
pálcáját keresgélte a zsebében, ez a mozdulat is gyanúsan ismerős volt Harry számára.
Majdnem biztos volt benne, hogy már látta harcolni ezt az ismeretlen alakot, sőt, akár az is
lehet, hogy ő maga is harcolt vele.
- Eddig életben hagytalak, de ha folytatod a szemtelenkedést, megjárod! – fröcsögte Marius,
már jó ideje figyelmen kívül hagyva a foglyát, amit a lány arra használt ki, hogy minél
messzebb kerüljön a kék bőrű embertől. A falhoz hátrált, s most éppen Harry alatt volt.
- Szerintem más az oka, hogy… „életben hagytál”, Marius – kiáltott vissza a fiú kuncogva.
– Szerintem félsz tőlem.

179
 A kék bőrű szinte hisztérikusan felröhögött, nevetése pedig nagyon emlékeztette Harryt egy
másik fekete máguséra, halála előtti utolsó perceiben…
- Félni?! Hogy én félek tőled? – üvöltötte. – Mégis mitől kellene félnem, te taknyos? A
tizenhat éveddel a hátad mögött aligha tudsz olyan varázslatot, amit én ne ismernék. Hiszen
tudod… - susogta a varázsló mély hangján. – Te egyedül vagy. Míg én… sokan.
Újra nevetett, magabiztosan, félelemmentesen. Csak akkor hagyta abba a röhögést, mikor a
fiú újra megszólalt.
- Miből gondolod, hogy én egyedül jöttem ide? – kérdezte talányosan.
Ebben a pillanatban egy varázsige hallatszott, és szinte érthetetlen módon, a semmiből
előtűnt egy vakítóan fehér patrónus, melynek hatalmas alakja egy torz oroszlánéra
emlékeztetett, de farka tüskés volt, arca pedig emberi arc volt, de rémisztőbb, mint amilyet
Harry valaha látott.
A mantikór-patrónus megindult Marius felé, ő azonban meglendítette pálcáját, éppen
egyszerre a dombon álló fiúval; zöld és vörös fénysugár csapott össze, s ahol találkoztak,
mennydörgés erejével felérő robbanás rázta meg a földet, a romokat, a kőfalat, ahol Harry
kuporgott, az ég pedig elsötétült…
Harry kinyitotta a szemét. A kis szobában minden a legnagyobb rendben volt, Ginny illatos
hajszálai az arcába lógtak, és az orrát csiklandozták, nyugost szuszogása volt az egyetlen
hang. Odakint nem dörgött az ég, és nem rengett a föld. Harry mélyet sóhajtott, tarkója alatt
összekulcsolt kézzel felbámult a mennyezetre, és arra gondolt, hogy Marius végül mégiscsak
megtalálta azt, akit keresett – már csak az volt a kérdés, hogy hol került sor a találkozásra, és
legfőképp: melyikük bizonyult az erősebbnek?

180
 - Tizenötödik fejezet -

A Sötét Nagyúr leghűbb szolgái

Harry, Ginny és Fleur már reggel hatra összepakolták a holmijukat, és mikor a hajnalig tartó
szórakozásban kifáradt diákok, tanárok és a többi meghívott még az igazak álmát aludta, ők
Krum kíséretében elhagyták a Durmstrang magas tornyát. Az erdei ösvényen át visszamentek
a magányos lámpáshoz, ahova előző nap érkeztek, s ahol most két álmosan pislogó varázsló
várakozott, mellettük egy jókora kosárral, mely telis-tele volt mindenféle zsupszkulcsnak való
holmival. Harryéken kívül csak egy afrofrizurás varázsló és felesége várakozott az utazásra.
- Csak egy zsupszkulcsot kértem, nem baj? – kérdezte Krum Harryéktől, miután
megbeszélte az úticélt a két álmos varázslóval, akik alighanem a varázslókancellária
alkalmazottai lehettek. Talárjukon kétfejű vörös sas díszelgett, mindegyik csőréből lángnyelv
tört elő.
Harry szinte oda se figyelt arra, mi történik körülötte, egyfolytában az éjszakai látomás járt
az eszében. Még nem számolt be Ginnynek a látottakról, ezt akkorra tartogatta, mikor
visszaérnek az Odúba. Most végre megvan a bizonyíték Hermionénak is, hogy a csuklyás alak
nem csak az álmaiban létezik, hiszen látta az erdő fái között, sőt, most már az is biztos, hogy a
csuklyás és a kék bőrű ember nem egy és ugyanaz a személy.
Az egyik hivatalnok varázsló kivett egy lyukas focilabdát, rászegezte pálcáját, mire az
kéken felizzott. Az utazók odagyűltek köré, közben elbúcsúztak Viktor Krumtól, aki mint
elmondta, a délelőtt folyamán maga is visszautazik Bulgáriába a szüleihez.
Harry visszanézett a Durmstrang irányába, ahol csak az erdő magas fáit láthatta. Mindennél
jobban tudni akarta, hogy ki nyerte meg azt a párbajt a romok között, és hol van az a kihalt
táj. Már nem is annyira a miértek érdekelték – miért lát újra távoli eseményeket, miért követ
álmában egy másik feketemágust, és miért éppen ő? – sokkal inkább arra gondolt, hogyan
használhatná fel mindezt, hogy véget vessen a kék bőrű ember ámokfutásának. Pont úgy,
ahogy régen.
Harry nagyot sóhajtott. Bár itt lenne Dumbledore…
- ’Arry, jól vágy? – hajolt oda hozzá Fleur a focilabda fölött. – Olya furhán nézel…
Harry pislogott párat.
- Persze, jól vagyok – hazudta.
Fleur annyiban hagyta a dolgot, de Ginny furcsán nézett rá.
Az utazás hasonlóan hosszú és kellemetlen volt, mint az ideút, de öt perc elteltével
biztonságosan érkeztek meg az Odú nappalijába, pontosan arra a helyre, ahonnan elindultak.
- Még mindenki alszik – állapította meg Ginny, ahogy körülnézett a kihalt, sötét
helyiségben.
Itt még sötétebb éjszaka volt, és vastag köd terült szét a tájon; csönd honolt az egész
lakásban, leszámítva a falióra ütemes kattogását.
Fleur nagyot ásított.
- Hazahoppanálsz, vagy itt alszol? – fordult felé Ginny, miközben ledobta válláról a
táskáját.
- Ászt hiszem, haza megyhek – szólt, majd puszit adott Ginnynek és Harrynek is. – Ebédre
talhán átjövhünk Billel és á kisivel.
Fleur kisétált a hátsó kertbe, és dehoppanált. Ginny hozzálátott, hogy kicsomagolja a
táskáját, ez alatt Harry a lépcsőkorlátnak dőlve állt egy helyben, karjait keresztbefonva, míg a
lány be nem fejezte a pakolást – pálcája egy-két intésével a szennyest a fürdőszobába röptette.
Ez után felmentek a legkisebb szobába és azonnal elaludtak, mintha legalábbis egy troll vágta
volna őket tarkón a bunkójával, és átaludták az egész délelőttöt.
181
 Harry szinte azzal a biztos tudattal dőlt le az ágyra, hogy mindjárt látni fogja az álom
folytatását, és megtudja, hogy Marius megszerezte-e az aranypajzsot, de mikor Ron
dörömbölésére („Ebédidő, keljetek fel!”) kipattantak a szemei, csak csalódottan szusszant
egyet, hogy semmiféle látomásban nem volt része ezúttal.
Ebéd alatt együtt volt az Odú összes lakója, és mikor Harryék lejöttek az emeletről, már itt
volt Bill, Fleur és a kislányuk, s átugrott látogatóba Andromeda Tonks is Teddyvel. Harry
nyomban, ahogy meglátta – anélkül, hogy egy „jó napot”-ot is vesztegetett volna a hölgyre –
karjába kapta keresztfiát és körberöptette a nappaliban, amit a kisfiú lelkes sikongatással
fogadott, a takarógombóc közt pihegő Victoire pedig irígykedő szemekkel.
Az asztalnál a fő téma természetesen a durmstrangi báli esemény volt – szigorúan a
szórakozásra és a kellemes eseményekre koncentrálva, hiszen a hivatalos jelentéssel várni
kellett, míg négy fal között lehetnek Kingsleyvel vagy Mr Weasleyvel. A lányok sokat
beszéltek a bálról, de nem épp szívderítő dolgokat mondtak, inkább csak a Durmstrang
pocskondiázása folyt vég nélkül. Ginny, aki előző nap alig evett valamit, most kétszer is
merített anyja főztjéből, Harry viszont csak turkálta a tányérját a villájával, és a látomáson
törte a fejét.
Eszébe jutott a kicsi szőrös teremtmény, akinek különös, franciás csengésű neve volt. A
villámlással érkező fiút pedig a bácsikájának szólította. A fiúval ellentétben viszont Harry úgy
érezte, a szőrös lényt nem ismerte.
- Ginny, mi van a nyakadban? – hallatszott hirtelen Mrs Weasley kíváncsi hangja, ami
visszarántotta Harryt a valóságba.
Az asszony a kis vörös ékköves nyakláncra mutatott, amit Ginny nem vett le azóta, hogy
Harry odaadta neki.
- Ó, hát én ezt csak úgy találtam – válaszolta kitérően a lány, és vetett egy futó pillantást
Harryre, aki elnyomott magában egy mosolyt.
Charlie a torkát köszörülte, Bill pedig magában kuncogott, a Harry mellett ülő Andromeda
azonban összeráncolta a homlokát, és így szólt:
- Ne hazudj, Ginevra! – csóválta a fejét szigorúan az asszony. – Kaptad valakitől azt a
nyakláncot!
Mindenki abbahagyta az evést, és Andromedára nézett, kivéve Harryt, aki makacsul
bámulta a tányérját.
Pár pillanatig csönd volt, aztán:
- És ha kaptam? – kérdezett vissza Ginny kihívóan. – Akkor mi van?
Andromedának nem tetszett a hangnem, ahogy a lány beszélt vele.
- Akkor mondd azt, és ne hazudj édesanyádnak! – mondta kissé parancsoló hangon, ami
nagyon nem tetszett Harry fülének. Egy őrült pillanatig azt hitte, Bellatrix Lestrange ül
mellette.
Ginny úgy nézett rá, mintha vérig sértették volna, testvérei és szülei pedig bizonytalanul
néztek egyikről másikra.
- Nem hiszem, hogy ránk tartozna, kitől kap Ginny ajándékot, Mrs Tonks! – emelte fel
kicsit a hangját Hermione is, mire Andromeda dacosan felszegte a fejét, de nem feszegette
tovább a témát.
Harry hálás mosolyt küldött a lány felé. Andromeda Tonks azonban alighanem
megsértődhetett, mert ebéd után fogta a kis Teddyt, és gyors karácsonyi jókívánságok után
hazahoppanált vele.
A karácsonyi pihenés időszaka gyorsan elmúlt, sokkal gyorsabban, mint régen, hiszen már
harmadikán újra munkába kellett állni. Mr Weasley már leadta Harry jelentését a durmstrangi
eseményekről, és bevitte a hivatalba karácsony után, de Harry úgy érezte, a semmiről tett
jelentést, mert az álmot leszámítva teljes kudarcként könyvelte el a karácsonyi bálon tett
látogatását, csak ködös találgatásokról és gyanúsítottakról tudott beszámolni.

182
 Ennél sokkalta hasznosabbnak találta azt a beszélgetést, mely közte, Ginny, Ron és
Hermione között zajlott közvetlenül a karácsonyi ebéd után a legkisebb szobában. Harry
ugyan elmondta nekik az álmát, de a várt hatás elmaradt: Hermione kicsit bizonytalanabb lett
eddigi makacs ellenszegülésében, s merengős teóriája befuccsolása után arra hajlott, hogy a
fiatal varázsló elméje és Harryé között hasonló kapcsolat állhat fenn, mint egykor
Voldemorttal.
- Nem úgy volt, hogy azért láttad Voldemort emlékeit, mert véletlenül horcruxot csinált
belőled? – kérdezte Ron.
- De, így van – válaszolta sietve Harry helyett Hermione.
- Akkor mégis mennyi a valószínűsége, hogy pont veled még egyszer ez megtörténjen? –
tette fel a logikus kérdést a fiú. – Ráadásul úgy, hogy nem is tudsz róla…
Harry lehetségesnek tartotta, hogy törölték az emlékeit egy korábbi találkozásáról a fiúval,
és ez megmagyarázná azt is, miért találja őt olyan ismerősnek. Azt azonban el kellett
ismernie, hogy ha valóban újra horcrux lett belőle, arra nem tud egykönnyen bizonyítékot
találni – csak az álmok maradnak.
Később, mikor Hermione már eleget aggodalmaskodott, Ron pedig eleget vonogatta a
vállát, röviden beszámoltak a Roxfortban tett látogatásukról is, amit Harry és Ginny
figyelmesen hallgatott:
- Eakle professzor rendesen meglepődött, mikor beállítottunk – magyarázta Hermione. –
Most, hogy McGalagony a Durmstrangban van, ő vette át a Roxfort ügyeinek intézését.
Megkértük, hogy engedjen be minket az igazgatói irodába, mert beszélni szeretnénk
Dumbledore festményével.
- És beengedett titeket? Csak úgy? – csodálkozott Ginny.
Ron vállat vont.
- Eakle mindig is kedvelt minket, tudjátok – mondta. – Meg amióta megmentettük a sulit, ki
tudja hányszor, van egy kis protekciónk a kőszörnynél is, ami az irodát őrzi.
Harry bólogatott, és intett, hogy folytassák.
- Szóval megkérdeztük a professzor festményét arról, hogy mi is pontosan a Negyedik
Torony Köre – vette át újra a szót Hermione, Ron pedig karba tett kézzel bólogatott mellette.
– Azt mondta, csak egy egyszerű tudóstársaság volt, amit ő szervezett meg még fiatal
korában. Pénzzel támogatta a fiatal, tehetséges mágusokat, találkozókat szervezett a világ
különböző tájain tevékenykedő varázslók és boszorkányok között.
- Megkérdeztük, hogy voltak-e köztük fekete mágusok, akár véletlenül… De Dumbledore
azt mondta, hogy nem, ilyesmire mindig odafigyeltek a tagok. Azt mondta, mindannyian
rendes emberek voltak.
- Csak ennyi? – húzta el a száját Ginny.
Hermione a fejét csóválta.
- Hát… Dumbledore nem foglalkozott túlságosan a Negyedik Torony Körével, miután
Voldemort feltűnt a színen – folytatta kissé bizonytalanul. – Igazából már nem is kellett, a
varázslók és boszorkányok, akiket összehozott, nem szorultak rá a segítségére. Említette
Salmandert, aki a Legendás állatok és megfigyelésüket írta, meg a Diggory családot, akik
Salmander munkatársai voltak… De igazából semmi lényegeset nem mondott.
- És nem kérdeztétek róla, hogy mi köze lehet ennek az egésznek a belső körhöz? – kérdezte
Harry.
Most Ron válaszolt.
- Dehogynem, de azt mondta, ő arról nem tud sokat.
Harry és Ginny összenéztek; mindketten érdekesnek találták ezt a kijelentést.
- Ő nem? Akkor kicsoda?
- Azt mondta – szólt Hermione –, hogy ha többet akarunk tudni a fekete mágusok belső
köréről, kérdezzük a testvérét.

183
 - Aberforth? – lepődött meg Harry.
- Igen, ő – folytatta Hermione. – Dumbledore azt mondta, hogy az öccse az első háború
idején jobbára végig külföldön volt, és próbálta megakadályozni, hogy Voldemort
szövetségesekre leljen más fekete mágusokban. A professzor szerint Aberforth ebben kiváló
munkát végzett…
Harry és Ginny pár percig emésztették a hallottakat.
- És voltatok már nála? – kérdezte a lány.
Ron bólogatott.
- Rögtön utána elmentünk a házához, de nem volt otthon. Ördög tudja, hová ment.
- Remek… - morogta epésen Harry.
Karácsony után együtt is elmentek Aberforth godric’s hollowi házához, de hasonló
eredménnyel jártak, mint korábban: a ház kongott az ürességtől.
Nem adták fel, hogy beszéljenek vele, a kandallón keresztül többször is hívták, de soha
senki sem válaszolt nekik. Harry már kezdte azt hinni, valami baj történt Aberforth-szal, mert
a Főnix Rendje korábbi tagjai sem tudtak semmi érdemlegeset a hollétéről – George Weasley
szerint csak meglátogatta valamelyik ivócimboráját. A fiú szerint korábban is gyakran csinált
ilyet, s ilyenkor egy megbízhatóbb barátjára hagyta a Szárnyas Vadkant. Harryék a leégett
kocsmánál és Roxmortsban is keresték őt, de ott is csak azt tudták mondani, hogy néhány
napja látták a faluban sétálgatni Aberforth-t.
Már két héttel benne jártak az újévben, mikor egy álmos keddi napon a hivatalban a liftajtó
kinyílásakor Harry szeme elé az a meglepő kép tárult, hogy sok nézelődő szeme láttára kísér
be egy csimbókos hajú varázslót Proudfoot és másik két auror a kihallgatószobába. Harry már
messziről felismerte a férfit: Borgin volt az, és jól látszott rajta a nyugtalanság, aminek Harry
csak örülni tudott. Máris sokkal jobb kedvvel ment oda Ronhoz, aki szintén a bámészkodók
közt volt.
- Miért hozták be Borgint? – kérdezte Rontól, aki elégedetten szemlélte az eseményeket.
- Valami zsebkosz közi boltos vallotta reggel, hogy egy csomó cuccot neki sózott el az öreg.
Harry felvonta a szemöldökét. Ennyi hasztalan próbálkozás után végre sikerül rács mögé
zárni a vén gazembert? Harry nem fűzött hozzá nagy reményeket, bár örült neki, hogy végre
valaki vette a fáradtságot, és jobban utána nézett a Borgin&Burkes-ben zajló dolgoknak.
Hiába bizonygatta a boltos, hogy mindent kiürített a törvényeknek megfelelően; Harry biztos
volt benne, hogy maradtak még megválaszolatlan kérdések a hírhedt üzlettel kapcsolatban –
többek között a túlontúl zavaros Negyedik Torony-ügy is ezek közé tartozott.
- Na és te hol voltál? – kérdezte tőle Ron.
- Lent a misztériumügyön – válaszolta félvállról Harry. – Azt mondták, holnap mehetek a
fejért. Apukád beadta vizsgálatra még karácsony előtt – tette hozzá Ron értetlen arcát látva.
- Tényleg dementoré?
- Még nem tudom, de holnap kiderül, nem igaz? – felelte Harry, és visszatértek addigi
tevékenységükhöz: a tanuláshoz és gyakorláshoz.
Dawlish ezúttal nagyobb figyelmet fordított a fiúk felkészítésére, szinte minden gyakorlaton
ott volt, és instrukciókkal látta el tanítványait. Harry ezeket többé-kevésbé hasznosnak ítélte,
bár fogalma sem volt, miért tartja lényegesnek oktatójuk a buborékfej bűbájt a lopakodás és
nyomkövetéshez. A Dawlishsal való gyakoribb találkozásokat pedig rosszmájúan annak tudta
be, hogy az auror sehova sem jutott a Marius utáni nyomozásban, és minden bizonnyal erről
Kingsley is tud, csak „elfelejtette” közölni velük.
Harry nem adta fel, hogy megtalálja a rejtély nyitját, és biztos volt benne, hogy az álmaiban
szereplő fiú, a Negyedik Torony, Draco eltűnése, és a kék bőrű ember valamilyen módon
összefügg egymással. Ennek egyik legkézenfekvőbb módja az lett volna, ha megpróbálja
megtalálni azt a helyet, ahol az álmában Marius és a fiatal varázsló harcoltak egymással,
csakhogy ez nem volt olyan könnyű. Földrajzi ismeretei meglehetősen hiányosak voltak,

184
viszont megpróbálta leszűkíteni a keresést az által, hogy a Voldemort házában látott térképen
szereplő nyolc iskola környezetét tanulmányozta – nem sok sikerrel. Úgy tűnt, az álmában
megjárt kiégett dombos-romos vidék semelyik iskola közelében nem lelhető fel.
Gyakorlás után visszamentek a Parancsnokságra, Dawlishsal együtt, aki mint mondta, egy
tárgyalásra sietett le a tizedikre. Saját irodájából felkapott néhány iratot, és már ment is, de a
mellettük lévő fülkéből kilépő auror nekiment, és kiverte a kezéből a papírokat.
Harry nyomban odament, és segített összeszedni a papírokat egy begyűjtőbűbájjal.
- Köszönöm – motyogta Dawlish, ahogy átvette az irathalmot.
- Ez meg mi? – pillantott Harry a legfelső dokumentumra.
A lap egy érvényesített letartóztatási parancs volt, a fénykép pedig a vén boltost ábrázolta,
akitől Harry a dementorfejet vásárolta.
- Letartóztatási parancs – válaszolta Dawlish. – A kérdéses személy nagy mennyiségű
illegális fekete mágiás kelléket és elátkozott tárgyat árusított a boltjában.
- És maga erről hogyan szerzett tudomást? – kérdezte Harry szándékánál kissé élesebb
hangon.
Dawlish összevonta a szemöldökét.
- Természetesen Kingsley Shacklebolttól – hangzott a válasz. Harry egy pillanatra nem
tudta, mit gondoljon, de Dawlish folytatta szokásos hivatalos hangnemében: - Az
ügyosztályok közötti együttműködésről szóló 1796. évi XXIII. törvény alapján a miniszter úr
szabálysértést követett volna el, ha nem jelenti, hogy tudomást szerzett egy törvénysértő
személyről.
Harry csak tátogott, mint egy hal. Valóban tudott Kingsley az öreg botlosról, ő maga beszélt
neki róla, mikor beszámolt a dementorfejről. Azonban egy szóval sem mondta Kingsleynek,
hogy tartóztattassa le az öreget, vagy szóljon róla bárkinek is, hiszen azt megtette volna ő
maga, ha akarja.
Dawlish közben hátat fordított neki, és elindult az ajtó felé.
- Én nem… ezt nem így… én egy szóval sem…
- A saját érdekében figyelmeztetem, hogy ne folytassa a következő mondatot, Mr Potter,
mert igen komoly bajba kerülhet – szólt hátra a válla fölött Dawlish rideg közönnyel. – A
miniszter úr úgy tájékoztatott, hogy a karácsonyi bál miatt ön túl elfoglalt volt, hogy jelentést
tegyen az Auror Parancsnokságon, ezért szólt ő maga Robards parancsnok úrnak.
Dawlish már ment is tovább, Harry azonban dühödten fújtatott.
- És mit fognak csinálni vele?
- Elítéljük – kiáltotta hátra Dawlish. – Tiltott tárgyak többszörös birtoklása és árusítása, a
hatósággal szembeni ellenszegülés: minimum ötven év.
Az auror kiment a nagy tölgyfaajtón, Harry egyedül maradt sötét gondolataival a paraván
előtt. Maga sem értette, miért lett ilyen ideges attól, hogy Kingsley letartóztattatta a Zsebkosz
köz-beli boltost. Ő maga is megfontolta, hogy beviszi, és bezárataja az üzletet, de akkor
eszébe jutott Dumbledore.
Ő nem tette volna meg, biztosan tudta, nem küldte volna bíróságra. Nem, ő átérezte volna az
öreg helyzetét, tudná, hogy olyan bűntényért küldik börtönbe, amiről nem is tudott, hogy
elkövette. Caramel alatt mindenki szabadon árulhatott és tarthatott gyengébb átokverte
holmikat, amíg nem használta azokat. És ha nem lett volna az a pici fekete mágiás üzlet,
sosem találta volna meg a fekete fejet.
Nem sokkal később Hermione bukkant fel, izgalomtól kipirult arccal, kezében a Reggeli
Próféta aznapi számával, mikor Ron éppen ebédidőhöz készülődött és megpróbálta rávenni
Harryt, hogy nézzék meg azt a közeli varázslóéttermet, a Dionusost, ahol a fél minisztérium
költi az ebédjét – Harry pont ezért nem akart oda menni.
- Sziasztok – köszönt sebtében a lány, s lecsapta az újságot Harry elé. – Ezt nézd meg!

185
 Harry abbahagyta eddigi elfoglaltságát (hintázott a székben, és azt figyelte, hogyan sző
hálót egy pók az iratszekrény és a paraván közé), és rápillantott a lapra.
- Mi van vele? – kérdezte az érdeklődés teljes hiányával.
- Nézd meg ezt a cikket! – parancsolta Hermione.
Az újság harmadik oldalára szorult egy rövidke cikk, mely a következő címet viselte:
Meggyilkolták Tiu Sunma nagymestert.
Harry felnézett Hermione arcára, ő azonban olyan jelentőségteljesen nézett rá, hogy kezdte
azt hinni, lemaradt valamiről.
- Mi van vele? – kérdezte végül.
- Tudod ki volt ez a Tiu Sunma?
- Honnan tudnám? – vonta meg a vállát Harry nemtörődöm módon.
Hermione nem hagyta magát felbosszantani.
- Ő volt a Mó-Shù-Shī Xiào, azaz a Nagy Keleti Varázslóiskola nagymestere, vagyis
igazgatója – mondta. – És a cikkben azt írják – ha vetted volna a fáradtságot és elolvasod –,
hogy a szobájában találtak rá holtan, valószínűleg a Halálos átokkal végezték ki. És ez még
nem minden…
Harry közben gyorsan átfutotta a cikket, de most újra felpillantott Hermionéra.
- A helyszínelő aurorok átkutatták a szobáját, és több elátkozott tárgyat is találtak nála.
Ron tátott szájjal nézett a lányra, Harry azonban kétkedve ráncolta a homlokát. Értette, mire
akar kilyukadni, de…
- Arra célzol, hogy őt ölte meg a kék bőrű… mármint Marius? – kérdezte Ron.
Hermione aprót biccentett és leült az íróasztal sarkára.
- Megnéztem a merengőben, hogy melyik nyolc iskola volt megjelölve, és a keleti köztük
volt – válaszolta a lány. – Őrá vadászott Marius, és őt láttad az álmodban! – fordut újra
Harryhez.
Ő azonban csak a száját húzta és fanyalogva nézett az újságra.
- Hát nem tudom… - motyogta. – Nincs egy képed valahol erről a Szummáról?
- Tiu Sunma – javította ki Hermione, miközben felcsapta előtte a magával hozott bordás
gerincű könyvet, mintha már azt várta volna, mikor kérdezi meg Harry.
A könyv ázsiai írásjelekkel volt írva, így Harry egy kukkot sem értett az egészből, viszont
az egyik oldalt egy nagy fénykép foglalta el, mely egy harcsabajszú, kerek szemüveges, kissé
vaksinak tűnő öregurat ábrázolt.
- Ez nem ő – jelentette ki Harry.
- Mi? – csattant fel Hermione. – Dehogynem ő, lefordíttattam Percyvel, ez itt Tiu Sunma
nagymester…
- A bátyám tud kínaiul? – kotyogott közbe Ron, de egyikőjük se foglalkozott vele.
- Ez a férfi a kínai varázslóiskola vezetője már vagy száz éve. És mi több… - emelte fel a
hangját Hermione, mikor Harry közbe akart vágni –, rajta van a listánkon is, amit a vikingtől
kaptunk. Leellenőriztem.
Harry nagyot sóhajtott és csak meredt a képre, a teljesen ismeretlen kínai öregúrra, és lassan
csóválta a fejét.
- Én ezt az embert nem ismerem – mondta ki határozottan. – És a legkevésbé sem hasonlít
arra a fiúra, akit az álmaimban láttam.
Hermione csípőre tett kézzel meredt rá.
- Azt hittem, hogy nem emlékszel az arcára! – vonta fel a szemöldökét.
- Viszont mindig tudtam, hogy ismerem őt. És nem csak én, Ginny is – kötette az ebet a
karóhoz, s közben az órájára nézett. – Nem ő a mi emberünk.
Hermione „ezt nem hiszem el” arckifejezéssel nézett Ronra, aki azonban csak megvonta a
vállát, és csalódottan állapítva meg, hogy az ebédidő hamarosan lejár, kicsomagolt egy
szendvicset, amit Mrs Weasley készített reggel.

186
 - Harry… – szólt birkatürelemmel Hermione, nagy levegőt véve. – Szerintem te
szándékosan túlbonyolítod a dolgot ezekkel az álmokkal.
- Túlbonyolítom? – visszhangozta Harry; segítség gyanánt ő is Ronra pillantott, aki megint
csak megvonta a vállát, és betömte a szájába a szendvicset.
- Mit értesz túlbonyolítás alatt?
Hermione válaszát egy érkező papírrepülő szakította félbe, mely beröppent a paraván fölé,
és kecsesen leszállt a lány ölébe.
- Ne haragudjatok, de most mennem kell – jelentette be, miuután átfutotta az üzenetet, és
lehuppant az asztalról. – Várnak rám az irodában; remélem végre Mr Cattermole az – már egy
hónapja ígéri, hogy bejön és megnézi a Melwyn-manót…
Miután Hermione távozott, Harry újra hátradőlt a székében és behunyta a szemét. Biztos
volt benne, hogy Hermione tévedett. Azt a Tiu Sunmát biztos valamelyik rivális varázsló ölte
meg. Látta a saját szemével, hogy Marius kire vadászott, és az nem egy kínai öregember volt.
A nap további része csendesen telt, Harry egyszer még el is aludt, s mikor felébredt, kissé
szégyellte magát emiatt. Ron nem volt sehol, szendvicse maradéka a Reggeli Próféta
sportrovatán nyugodott.
Harry álmosan pislogva bámulta az ebéd maradványait, s közben végiggondolta mindazt,
amit azóta tapasztalt, hogy a minisztériumban kezdett dolgozni. Nem érezte azt a kellemes
izgatottságot, mikor első nap belépett ide, és már kezdett rájönni, miért: nem szerette ezt a
helyet. Egyáltalán nem is szeretett itt dolgozni…
Ron lépett be a fülkébe.
- Felébredtél? Gyere, ezt nézd meg! - hívta Harryt, aki feltápászkodott a székről, és barátja
után kisomfordált a folyosóra, pont a kihallgatószoba elé.
- Mit szólsz ehhez? – Ron hangja meglehetősen felháborodottan és dühösen hangzott, s
Harry nyomban megértette, miért.
A kihallgatószobából ezekben a pillanatokban engedték el Borgint, és Harry nem kis
bosszúságára állapította meg, hogy a varázsló kezén nem csillogott bilincs. Mögötte
Proudfoot lépett ki a kihallgatóból, Harry és Ron pedig odamentek hozzá.
- Mi történt? Elengeditek? – kérdezte Ron, mikor Borgin már hallótávolságon kívül volt.
- Egyelőre el – mondta Proudfoot, nem kevésbé fanyalogva, mint a fiúk. – A mocsok jól
játszik… Minden áruját még az új törvények életbelépése előtt adta el annak a másik
boltosnak.
Harry kétkedve felvonta a szemöldökét.
- Igen, én is tudom – nézett rá az öreg auror. – De mindet igazolni tudta… - sóhajtott egyet,
és a fejét csóválta bosszúsan. – A nyakamat teszem rá, hogy Mundungus Fletcher szerezte
neki a hamis adásvételiket…
Harry magában fortyogva nézte, ahogy Borgin beáll a liftek előtti sorba. A boltos nem vette
észre őt, de Harry tisztán látta az arcán elterülő fölényes vigyort.
Egész nap dúlt-fúlt magában, ujjai szüntelenül doboltak az íróasztalon, hogy levezesse a
feszültséget, és próbálta rendbeszedni a gondolatait. Itt volt az orra előtt az egész
igazsátalanság: Borgin egész életében Voldemortot szolgálta, és megússza egyetlen nap
börtön nélkül, mert elég okos, hogy megszökjön a törvény elől. Kingsley meg inkább azt a
szerencsétlen öreget küldi az Azkabanba, aki túl szenilis volt ahhoz, hogy egyáltalán felfogja,
mit csinál.
Dumbledore nem így intézte volna. Dumbledore megmentette volna a börtöntől az öreget,
kihúzta volna a csávából, amibe saját magát keverte, és elérte volna valahogy, hogy Borgin
megfizessen. Kingsley bezzeg…
- Üdv, fiúk!

187
 Aberforth Dumbledore köszönt rájuk, bekukucskálva a paraván mellett, s Harry rögtön
megállapíthatta, hogy az öreg ex-kocsmáros ezúttal sincs túl jó kedvében. Ahogy jobban
belegondolt, soha életében nem látta jókedvűnek.
- Jó napot, Mr Dumbledore! – köszöntek vissza, Aberforth azonban csak intett a fejével, és
már ott se volt.
Harry és Ron összenéztek, majd követték az öreget a folyosóra. Aberforthnál egy zsákszerű
csatos táska volt, azt lóbálta a kezében, ahogy fütyörészve vágtatott a liftek felé.
- Mi történt? – kérdezte tőle Ron suttogva, mikor utolérték, és most mellette loholtak. –
Kerestük karácsonykor, de sehol sem találtuk…
- Megkerestem a kecskémet – vonta meg a vállát a férfi.
- És meg lett? – érdeklődött csak úgy mellékesen Ron, mire az öreg biccentett, majd hirtelen
megtoprant a folyosón és feléjük fordult.
- Beszédem van veletek a kis látogatásotokról a bátyám festményénél – suttogta rekeden,
majd nagyot krákogott, amit a mellettük elhaladó boszorkány fintorogva hallgatott. – Jobb, ha
lemegyünk Granger irodájába, az kicsit csendesebb hely – mondta Aberforth, mikor a
folyosót sem találta túl jó helynek a beszélgetésre.
Harry egyet értett vele, és nem is kérdezősködött tovább, csak Ronnal együtt beszálltak az
egyik felvonóba, és lementek a Varázslényfelügyeleti Főosztályra, ahol a szokásos
állathangok és enyhe istállószag fogadta őket, amit nem tudtak elnyomni az illatfrissítő
bűbájok, melyeket – ezt Harryék Charlie-tól tudták – a világítást szolgáltató üveggömbök
permeteztek a levegőbe.
Aberforth, kiszállva a liftből előreengedte Ront, hogy mutassa az utat a Házimanó Segítő
Iroda felé, útközben pedig leplezetlen kíváncsisággal nézelődött körbe a főosztályon.
- Még sose jártam itt – magyarázta meg érdeklődését, miután leállt nevetni egy jót az egyik
VFF-es alkalmazotton, aki egy gusztustalan, nyálkás, narancsszínű csigát próbált terelgetni
vissza a ketrecébe. Harrynek az az érzése volt, hogy az ügyosztályon a nap huszonnégy
órájában fejetlenség uralkodik.
Hermione irodájának ajtaja szokás szerint résnyire nyitva volt, és kellemes zene szűrődött ki
– de egyúttal beszélgetés hangja is. Mikor Ron bekopogott és bementek, meglepetésükre ott
találták Ginnyt is. A két lány elmélyülten beszélgetett valamiről, mikor beléptek, s most ők is
elcsodálkoztak a népes vendégseregen.
- De nagy itt a sürgés-forgás – morogta Aberforth, s közben körbejáratta tekintetét az
irodában, ahogy mindannyian bezsúfolódtak.
- Én már megyek is, nem zavarlak titeket a munkában – kelt fel Ginny a székből, kezében
egy feltört pecsétű levelet szorongatva, de Aberforth közbeszólt.
- Jobb, ha a kis vörös is itt marad – tette ki elé a kezét.
Harrynek ugyan nem tetszett a „kis vörös” kifejezés, és ahogy Ginny arcát elnézte, neki
sem, de egyikük sem emelt szót ellene.
- Hallom jártatok a nyavalyás bátyámnál – fogott bele Aberforth, miután mindenki helyet
foglalt, kivéve őt, így csípőre tett kézzel föléjük magasodott, a szűk helyiség pedig még
jobban kiemelte szikár termetét.
- Honnan tud róla? – kérdezte csevegő hangon Hermione, elpakolva asztaláról az iratokat.
- A nyavalyás bátyámtól – hangzott a válasz. – Elmesélte miről kérdezgettétek, és azt
mondta, segítsek nektek!
A négy jó barát nyikkanni sem mert; Aberforth nem túl kedves hangsúllyal mondta ezt.
- Nohát – szólt újra, miután megköszörülte a torkát. – Albus úgy gondolja, még nem
segítettem eleget. Ti mit gondoltok erről? He? Nem segítettem már épp eleget?
- Tudjuk, hogy eddig is nagyon sokat segített, Mr Dumbledore… - cincogta Hermione. – És
nagyon köszönjük, de…
- De mi? – sóhajtotta Aberforth.

188
 - De ha tud valamit, nagyon szépen kérjük, mondja el nekünk.
- Mondjam el, mi? Eh! – morgott újra Aberforth, majd mérgében kiköpött egyet a padlóra.
Hermione arcán megrándult egy izom, de csöndben maradt.
Harry csak mosolygott a sarokban, nagyon jól tudta, hogy Aberforth már régen
beleegyezett, csak szereti játszani a zsémbes vénembert. Igazából ez volt az egyetlen, amiben
annyira különbözött a bátyjától. Harryt nem érdekelte az, amit mondtak róla, hogy középszerű
varázsló, hogy sohase ért fel a bátyja zsenialitásához – Harry jól ismerte mindkét
Dumbledore-t, és tudta, hogy nem egy dologban a professzor volt az, aki nem ért fel az
öccséhez.
- Dumbledore… mármint a bátyja szerint – javította ki magát gyorsan Hermione – ön
külföldi fekete mágusok után nyomozott az első háborúban.
- Ja, így volt – felelte Aberforth. – Elég sokat tudok arról a bandáról. De van valaki, aki
nálam is többet tud róluk.
- Ki? – csapott le a témára Harry.
- Balthasar Borgin.
A négy jó barát sokat mondó pillantást váltott egymással, végül Ron szólalt meg.
- Hát akkor erről lekéstünk, mert Borgint épp egy órája engeték el a kihallgatószobából.
Aberforth csak türelmetlenül legyintett egyet.
- Ne röhögtesd ki magad, Weasley! – szólt. – Ha egy hónapig faggatod megállás nélkül,
akkor se mondana el semmit.
- Miért? – kérdezte Ginny.
- Két dolog miatt – válaszolta rögtön Aberforth. – Egy: félti az életét. Kettő: tőletek nincs
félnivalója.
Pontosan ez a baj, gondolta Harry. Ahogy Ginny korábban egyszer említette, most már
főnökeik vannak, törvényesen kell eljárni. Csak az a gond, hogy a törvény nem képes elkapni
az olyanokat, mint Borgin.
- Akkor azt hiszem, ugyanazt kell tennünk, mint Zambinivel – szólt Ron, mire mindenki
felé nézett, majd Ginny hirtelen felhördült.
- Azt felejtsd el! Mégegyszer nem veszel rá…
- Nem, nem arra gondoltam! – mondta sietve. – Hanem…
- Raboljuk el? – kérdezte Hermione, de nem felháborodva, vagy gúnyosan, hanem
komolyan fontolgatva a lehetőséget. Mivel senki más nem fejtette ki ellenvetését, folytatta: -
Akkor arra nagyon fel kell készülni, hogy senki ne vegye észre, mert ha lebukunk, akkor…
- Csigavér, Granger – hurrogta le Aberforth. – A jó öreg Abnál itt van minden, ami csak
kell!
Azzal felcsapta táskáját az íróasztalra, és kinyitotta.
- Egy kis ajándék a Főnix Rendjétől – mondta az öreg, ahogy mind a négyen csodálkozva
közelebb hajoltak. – A régi szép időkből…
Harrynek rá kellett jönnie, hogy egyre jobban kedveli Aberforth Dumbledore-t.

***

Mikor Mr Borgin a minisztériumi kihallgatást követően visszatért a boltjába, első dolga

volt, hogy kitegye a zárva feliratot az ablakba, amit reggel elfelejtett, mikor az aurorok jöttek
érte. Hazafelé azobnan még két másik boltba és egy füstös kocsmába is betért, hogy elmondja
a történteket, már csak azért is, mert aznapra előjegyzett vásárlói voltak, akik alighanem
értetlenül álltak a bezárt bolt előtt, miközben a nyitva tábla lógott az üres kirakatban.
Elmesélte, hogy az aurorok teljesen jogtalanul, bilincsbe verve vitték el otthonról, és a
jelenléte nélkül végeztek házkutatást immár negyedik alkalommal a nagyúr bukását követően.

189
 - Ezek a Weasleyk csak ehhez értenek! – jegyezte meg Taurus Baddock, aki régebben
visszatérő vendég volt a boltjában – egy igen jól fizető visszatérő vendég.
- Házkutatás házkutatás után! Mindent elkoboznak, lefoglalnak, ami veszélyeztethetné a
hatalmukat. Annyira reszketnek tőlünk, hogy már azér’ is Azkabanba zárnának, ha
tüsszentünk az uccán.
- Jól mondod! – emelt neki poharat Borgin.
- A törvényeik nélkül nem érnének semmit… - füstölgött egy másik kocsmavendég, egy
horgas orrú ősöreg boszorkány. - Ha visszajönne a Sötét Nagyúr, ők bújnának el először a
patkánylyukba!
- Sss! – rémüldözött a kocsmáros. – Óvatosabban! Az ilyesmit inkább kívül tárgyalják meg!
Miután kimérgelődte magát, és a következő két hétre kitöltötte a naptárját megbeszélt
időpontokkal, Mr Borgin hazament, és bezárkódott, meggyújtotta a gyertyás üvegömböket, és
hozzálátott, hogy rendet tegyen az aurorok házkutatása után hagyott katasztrofális
rendetlenségben.
Éppen a kirángatott polcokat igyekezett visszavarázsolni a helyére, mikor a gyertyák
egyszerre kialudtak.
Borgin összevonta a szemöldökét, és újra felemelte pálcáját, hogy meggyújtsa őket. Ekkor
halk suhogás hallatszott, és a pálca kirepült a kezéből.
- Ki van itt?! – kiáltott fel rémülten az öreg boltos, mert rögtön tudta, hogy nincs egyedül.
Válaszul árnyak emelkedtek ki a sötétből, a vitrinek, a szekrények takarásából jöttek elő,
mintha szellemek lennének, lengő fekete leplek – négyen voltak, és megindultak felé.
- Halálfalók… - suttogta elhűlve az öreg, kezét ökölbe szorította.
- Helló Borgin! – rikkantotta élesen a legmagasabb, és izzó pálcáját egyenesen a vén boltos
fejének szegezte.
- Mit akarnak tőlem? – sipította félelemtől remegő ajakkal a varázsló, majd vadul rázta a
fejét. – Nem tudok semmit! Én nem tudok semmit sem!
- Akkor válaszolj, ha kérdezlek! – csattant egy másik, női hang.
- Hová tűntek a régiségek? – szegezte neki a pálcáját a harmadik halálfaló, aki egy poros
szekérnyből lépett elő, és csillogó, mélyzöld fémálarcot viselt. Negyedik társuk az ajtónál
őrködött, és varázslattal elhomályosította a kirakatüveget, hogy senki se láthasson be.
- Mi… milyen régiségek? – dadogta Borgin.
- A sötét tárgyak! Hová lettek a sötét tárgyak? Mit csináltál velük? BESZÉLJ!
Borgin majdnem sírva fakadt félelmében. Reszketett, mint a nyárfalevélt, és bizonyosan
összeesett volna, ha az egyik maszkos nem tartja őt a talárjánál fogva.
- El kellett tüntetnem őket a minisztériumi razziák elől – vallotta be. – Mindent felforgattak,
de csak egy elátkozott kulcsot találtak. Még azért is pénzbírságot kaptam. Ezer galleonra
megbüntettek, azt hittem, bezárhatom a boltot! Van fogalmuk róla, mit tettek volna velem, ha
mindent itt találnak?
A magas halálfaló fenyegetően közel hajolt Borgin arcához, fémesen csillogó maszkja
mögött résnyire szűkült szempár villogott.
- Úgy nézünk ki, mint akiket ez érdekel? – sziszegte. – A nagyurat nem érdekli a
pénzbírságod, vénember!
Borgin úgy nézett a halálfalókra, mintha legalábbis egy rakás elmebeteget látna.
- Miről beszél maga? – fröcsögte az öreg. – Mi az, hogy a „nagyúr”?! Miféle nagyúr?
Válaszul a nő megragadta a talárjánál fogva, és nagyot taszítva rajta a pultnak lökte.
- Több tiszteletet, te félvér korcs! – visította eszelős hangon a halálfaló. – Igen, a Sötét
Nagyúr! Visszatért, és nagyon dühös, amiért újra elfordultatok tőle.
- A na-nagyúr me-me-meghalt… - dadogott Borgin. – Halott! Ő halott! Potter megölte!
Gúnyos horkantás volt a válasz.

190
 - Mint tizennyolc évvel ezelőtt, igaz? – nevetett fel az álarcos, majd lenézően folytatta: –
Borgin, a nagyurat nem lehet megölni. Ő élet és halál ura, felvértezte magát a halandóság
ellen. Messzebb jutott, mint azt te, szánalmas félvér el tudnád képzelni!
Borgin percekig csak hápogott.
- Ő… él?
- Él, és mint mondtam, dühös az áruló söpredékre – köpte a szavakat a halálfaló. – Most
rögtön megmondod, hol van az a rühes Malfoy, vagy ízekre téplek!
A fenyegető erő, ami sugárzott az álarcosból, megrémítette Borgint.
- M-Malfoy? Lucius Malfoy elutazott a családjával. Külföldre mentek a minisztérium elől.
Már sehol sem kapott munkát… Úgy tudom, Potter elérte, hogy ne csukják le őt, meg a
feleségét, meg a fiát…
- Hah! Jellemző Potterre… - jegyezte meg epésen a legmagasabb halálfaló.
- A fiú egy ideig a minisztériumban dolgozott – folytatta még mindig remegő hangon az
öreg boltos. – De aztán felmondott.
- Hol van most? Hová szökött el? – jött az újabb kérdés.
Borgin nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna.
- A Durmstrangba – nyögte ki.
A három halálfaló összenézett, s az ajtónál álló negyedik társuk is felkapta a fejét.
- Oda… oda kellett mennie – mondta tovább Borgin. – A Torony parancsára történt. Én
csak azt tettem, amit tizennyolc éve is, és a nagyúrnak akkor sem volt ellenvetése! Még akkor
is az emberei érdekeltésgeit védtem, segítettem nekik…
- Nagy segítség voltál! – vágta oda az egyik álarcos, s nagyot taszított rajta, amitől Borgin a
pultnak esett.
- Miről beszél maga? – zihálta a varázsló, mikor visszanyerte a lélekjelenlétét. – Pontosan
mivel vádol engem? Kiadtam maguknak Karkarovot! Ha nem mondom meg, hol bújtatta el a
Torony, sose kapták volna el! Az én hűségem töretlen! Nálam az első a nagyúr és csak a
második a Torony. Mindig is így volt…
- Büszke lehetsz rá… - dünnyögte a magas halálfaló.
- Kitől kaptad a parancsokat, Borgin? – kérdezte a női hang a fémálarc mögött. – Kivel
tartod a kapcsolatod?
- Hogy-hogy kivel? Megmondtam: a Negyedik Toronnyal! Én nem tudhatom, kivel
beszélek éppen. Nem bolondok, hogy kiadják magukat! Én csak levélben tartom velük a
kapcsolatot… Ha van valaki vagy valami, ami kell nekik, én megszerzem. Malfoyék is
kellettek nekik… meg Bulstrodék. Zambiniék nem mentek. Meg volt az a kölyök… Valami
Diggory… ő egyedül jött. Hozott egy elátkozott zenélő dobozt. Azt mondta, fekete mágiát
akar tanulni… Elküldtem a Durmstrangba.
Tisztán látta, ahogy az elől álló legmagasabb halálfaló szemei kerekre tágulnak az álarc
mögött. Mielőtt még elcsodálkozhatott volna ezen, jött az újabb kérdés a zöld maszkos
férfitól:
- A Negyedik Torony Köre? Mi közük van nekik a Durmstranghoz?
Borgin idegesen megnyalta a szája szélét.
- Va-van ott egy emberük…
- Kicsoda? – dörögte mély hangon a halálfaló.
- Mondtam, hogy nem ismerek neveket – válaszolta kétségbeesetten.
Az ajtónál várakozó halálfaló ekkor közelebb jött és megszólalt.
- Mi az a Negyedik Torony? – az övé is női hang volt, és Borginhoz intézte a kérdését.
Az öreg Boltos eltátotta a száját, és úgy nézett rá, mint egy bolondra. Az előtte álló három
halálfaló egymásra nézett, majd a másik nő szólt újra:
- Ő még új – mondta Borginnak, fejével negyedik társuk felé biccentve. – Gyerünk Borgin,
válaszolj neki! „Mi az a Negyedik Torony?” – utánozta gúnyolódva társuk hangját.

191
 A két férfi harsányan röhögött maszkjuk alatt, Borgin pedig csak döbbenten hápogott egy
ideig.
- Na mi lesz már, vén hülye! Megszólalsz, vagy sem? – sürgette a halálfaló.
- A… a Ne-negyedik Torony… - kezdte Borgin, és letörölte homlokáról a verejtéket. – egy
tá-társaság, egy… egy titkos szövetség a fe-fekete mágia képviselői között.
- A belső kör? – kérdezte újra a negyedik halálfaló, és el se tudta volna rejteni
csodálkozását.
Borgin zavarodottan összeráncolta a homlokát.
- Csak az újságokban nevezik belső körnek – javította ki. – Az igazi neve: A Negyedik
Torony Köre. Mindig is ez volt, amióta csak megalakult.
A magas halálfaló fújtatott, mint valami felbőszült dúvad, és Borgin nem értette, mi dűhíti
ennyire.
- Mikor alakult meg? – kérdezte a nő.
- Ne-ne-nem tudom…! – tárta szét a karját Borgin, és látszott rajta, hogy most már nagyon
elege van a vallatásból. – Valamikor a század elején.
A három elől álló halálfaló megint összenézett, de pálcájukat egy pillanatra sem vették el
Borgin arcától.
- És mi a helyzet Dumbledore-ral? – jött az újabb kérdés a Borgintól balra álló, zöld
maszkos halálfalótól.
- Mi lenne vele?
- Mi köze van neki a Toronyhoz? – A hangsúly, ahogy a maszkos férfi feltette a kérdést,
nagyon különös volt Borgin számára. Mintha a halálfaló nem értené, milyen kapcsolata volt a
fekete mágiával Albus Dumbledore-nak fiatal korában. Pedig aki ismerte a Tornyot, azt tudott
mindent Dumbledore-ról, tudta, miért félt tőle a Sötét Nagyúr…
- Az alapítók között volt. Ő meg Gellert Grindelwald – felelte Borgin. – De… de hát maguk
ezt nem tudják?
Egy darabig nem érkezett válasz a kifejezéstelen fémmaszkok mögül, csak a halálfalók
ideges – vagy dühös – szuszogása hallatszott, és az öregember ijedt zihálása.
- Természetesen tudjuk! – fröcsögte a magas halálfaló, de szavai nem hangzottak túl
meggyőzően Borgin számára.
Egy pár percig még a gondolatot is nevetségesnek tartotta, mégis a félelem egy pillanatra
elszált belőle, és kimondta:
- Maguk nem… maguk nem halálfalók!
A maszkosok megdermedtek, és egy pillanatra nem szóltak semmit.
- Kicsodák maguk? – kérdezte hitetlenkedő hangon az öreg, ahogy bátorságot merített. – Ha
maguk Shacklebolt emberei…
Ebben a pillanatban a középen álló halálfaló nő pálcája nagyot csattant, amitől Borgin a
bokájánál fogva a levegőbe emelkedett.
- Nem vagyunk halálfalók?! – mennydörögte a zöld maszkos varázsló, miközben a nő
hátborzongató hangon vihogott a levegőben forgó boltoson.
- Mi vagyunk a Sötét Nagyúr leghűbb szolgái! – ordította most a legmagasabbik.
- Bocsánat! Én nem úgy értettem! – zokogta Borgin.
Az elől álló három halálfaló nevetett rajta, egyedül negyedik, legkisebb társuk állt csöndben
a hátuk mögött, megkövülve nézte a tehetetlen öregembert.
- Hogy merészelsz ilyesmivel vádolni minket, félvér?!
Az egyik pálca villant egyet, mire Borgin a földön találta magát.
- Talán elfelejtetted már, hogyan néznek ki a Nagyúr igazi hívei? – kérdezte az egyikük. –
Mindjárt kapsz egy kis emlékeztetőt!
- NE! BOCSÁNAT! BOCSÁNAT! – rimánkodott Borgin az életéért.
- Morsmorde!

192
 A zöld maszkos halálfaló pálcájából fénysugár tört elő, mikor megsuhintotta azt, Borgin
pedig felsikoltott, mikor a varázslat kirobbant, őrjítő dübörgéssel…
De nem halt meg, átok nem érte őt, helyette egy borzalmas rémkép bontakozott ki boltjának
magas mennyezete alatt lebegve, smaragd fénnyel borítva be az üzlethelyiséget. A csillogó
szikrák egy hatalmas koponyát formáztak, melynek szájából kígyó tekergett elő.
- Figyelj rám jól, Borgin! – sziszegte neki a magas halálfaló, de ő egyedül a Sötét Jegyet
látta. – Jobban teszed, ha nem közösködsz tovább a Toronnyal, értetted? A Nagyúr nem nézi
már jó szemmel a hitvány férgek árulását.
Borgin csak bólogatott, olyan sietősen, hogy majd’ leesett a feje a nyakáról. A halálfalók
újra váltottak egy röpke pillantást, aztán elengedték az öreget, aki ott helyben össze is roskadt
a pult előtt, ők pedig hátat fordítottak neki, kisétáltak a sejtelmes fényben úszó üzletből a sötét
utcára és dehoppanáltak.
Se Borgin, se más nem láthatta őket, ahogy újra megjelentek egy holdfényes dombtetőn, sok
száz kilométerre a Zsebkosz köztől. A négy halálfaló mellett lassan egy ötödik alak
bontakozott ki a sötétből, mintha széthajtaná az éjszaka függönyét.
- Hát fiúk-lányok… - szólt Aberforth, és zsebre gyűrte a láthatatlanná tévő köpenyt. – Azt
hiszem, a bátyámnak lesz mit megmagyaráznia!
Öreg arcán kárörvendő vigyor terült szét, miközben barátait követve Harry is levette
magáról a zöldesen csillogó, nehéz maszkot.

193
 - Tizenhatodik fejezet -

Dementorölők
- Elképzelhető, hogy Dumbledore hazudott?
A kérdést Ginny tette fel, de senki sem akart válaszolni rá.
A godric’s hollow-i Dumbledore-ház nappalijában gyűltek össze mind az öten, de egyedül
Aberforth volt vidám hangulatban közülük. Harry azt gyanította, hogy az öreget, mint
elnyomott, lenézett testvért különösen felvidítja a gondolat, hogy bátyja milyen mélyre
süllyedhetett fiatal korában.
Harry elképzelhetőnek tartotta, hogy Dumbledore professzor hazudott a Negyedik
Toronnyal kapcsolatban, de barátaival ellentétben őt ez egy cseppet sem sújtotta le. Ismerte
annyira Dumbledore-t, hogy tudja milyenek voltak az elképzelései a varázslók hatalmáról, és
milyenné váltak később.
Azt nem tagadta önmaga előtt, hogy mikor meghallotta Borgin szavait, mikor megtudta,
hogy a Negyedik Torony és a belső kör egy és ugyanaz, megdöbbentette a dolog, de gyorsan
visszaemlékezett rá, hogy már elkövette egyszer ezt a hibát. Egyszer már megvetette
Dumbledore-t, érezte a mérhetetlen csalódottságot, a dühöt, az elárultság érzését; megtanulta,
hogy az a Dumbledore, akit korábban ismert, csak egy álarc volt, és az igazi embert az álarc
mögött, talán egyszer látta csak, egy különös helyen…
- Könnyen kideríthetjük – szólt Aberforth, mikor visszatért a konyhából egy lebegő
teáskannával és öt csészével maga után.
A négy jó barát kérdőn ránézett, mire a varázsló hosszú mutatóujját a plafonra szegezte.
- Itt is van egy festménye a bátyámnak – közölte. – Megkérdezhetjük, hogy miért hazudott.
- Egyáltalán nem biztos, hogy hazudott! – vette védelmébe Hermione a professzort. –
Könnyen lehet, hogy Borgin hazudott!
Ron felhorkantott.
- Azt kötve hiszem – mondta. – Az öreg majdnem becsinált, mikor rárontottunk.
- Lehet, hogy átlátott rajtunk – találgatott Ginny is. – Borgin a végére rájött, hogy nem
halálfalókkal beszél.
- Nem jött rá! – tiltakozott Ron. – Csak gyanakodott. Hidd el, Borgin őszintén beszélt,
ami…
- De hát…
- Ami – folytatta Ron, nem hagyva félbeszakítani magát. – Ami nem feltétlenül jelenti azt,
hogy igaza van. Lehet, hogy csak azt hitte, igaz, amit mond.
Harry körbenézett barátain; látszott rajtuk, hogy lehetségesnek tartják, amit Ron mondott,
sőt, szinte szalmaszálként kapaszkodtak bele, csak hogy továbbra is annak hihessék
Dumbledore-t, akinek mutatta magát, és nem annak, aki valójában volt.
- Igen, ebben van valami… - szólt Hermione töprengve. – Lehet, hogy félrevezették őt a
Negyedik Torony nagyfőnökei, bárkik is legyenek azok, vagy talán még ők is tévednek
Dumbledore szerepét illetően…
Harry csak mosolygott. Nem érdekelte igazán, hogy Dumbledore tényleg a belső kör, a
Negyedik Torony szervezői közt volt-e. Rita Vitrolnak talán tényleg igaza volt: Dumbledore
talán tényleg megszervezte a belső kört Gellert Grindelwalddal együtt; szinte látta maga előtt
őket, ahogy néhány nagy tudású varázslóval és boszorkánnyal ülnek körben egy asztalnál a
godric’s hollow-i ház sötét konyhájában, és azon tanácskoznak, hogyan ragadhatnák
magukhoz a hatalmat. Elképzelte Dumbledore hangját, ahogy leszögezi, hogy csak annyi
embernek szabad bántódása esni, amennyi feltétlenül szükséges, és hogy ez mind az ő

194
érdekükben történik; és elképzelte Grindelwald fiatal arcát, ahogy megértő, de nemtörődöm
mosollyal nyugtázza barátja szavait.
Talán tényleg elindítottak valamit akkor, amit Grindelwald arra használt, hogy felépítse
hatalmát, Dumbledore viszont kiszállt belőle, és elhagyta őket, mikor ráeszmélt a hibáira. S
talán másokat is sikerült közben magával vinnie – Diggoryékat, Salmandert, Bathilda
Bircsókot, vagy azt az ékszerkészítő boszorkányt.
- És mi a helyzet azzal az építkezéssel a Roxfortban? – tette fel a kérdést Ginny. – Amihez
Vitrol szerint Dumbledore-nak is köze volt.
- Abban az időben nem sokat beszéltünk egymással – szólt közbe Aberforth, s Harry látta,
hogy nagy adag whiskyt önt a teájába. – Az építkezésről nem tudok semmit, bár szerintem
kitellett volna tőle… Miután Ariana meghalt, évekig nem is láttam… leszámítva az újságok
címoldalát.
Harryék éberen figyelték, mit mesél az öreg varázsló.
- Aztán negyvenötben minden megváltozott. Akkor már eldöntötte, hogy közbelép és
megállítja Grindelwaldot. Akkor már jócskán voltak híres és tehetséges barátai, csodálói, meg
munkatársai. De valamiért eljött hozzám, és addig győzködött, míg beleegyeztem, hogy vele
tartok. Ott voltam, mikor lefegyverezte Grindelwaldot, és elvette tőle azt a pálcát… a Halál
első ereklyéjét…
Miközben Aberforth beszélt róla, Harry furcsa bizsergést érzett az oldalánál. Beletelt kis
időbe, mire rájött mi az: a varázspálcája a zsebében mintha elektromos árammal töltődött
volna fel.
- Nem láttam pontosan mi történt – folytatta Aberforth. – Mi a szolgáival meg a
dementorokkal harcoltunk, Albus állt ki ellene négy másik emberrel karöltve. Köztük volt
Grindelwald felesége is… Grindelwald megölte őt is, egy szemvillanás alatt.
Harry és Ginny már hallotta ezt a történetet, de Ron és Hermione elképedt ennek hallatán.
- Hú, de régen történt már… - dünnyögte Aberforth, ujjaival a halántékát dörzsölgetve. –
Arra emlékszem, hogy akik Grindelwald ellen harcoltak, mind meghaltak ott. Csak Albus élte
túl. Meg Grindelwald… Olyan volt, mintha megőrült volna. Fogalmam sincs, mit csinált vele
a bátyám, de ahogy akkor láttam azt a bitangot, már majdnem megsajnáltam. Teljesen
összeroppant, mikor mindennek vége lett.
- Azután kicsit újra közelebb kerültünk egymáshoz, Albus és én – mondta tovább, s Harry
nem tudta minek tulajdonítani, hogy így megeredt a nyelve. Könnyed hangon beszélt, nem
úgy, mint mikor először mesélt nekik a húga haláláról, keserűen, könnyek közt. – Vagyis
inkább csak próbálkoztunk közelebb kerülni. Valójában vadidegenek voltunk egymásnak.
Megvette nekem azt a kocsmát – talán úgy érezte, ha már a pártfogoltjainak házakat adott, az
öccse is megérdemel egy fogadót.
Aberforth halkan felnevetett.
- Úgy hangzik, mintha telhetetlen lennék. Nem vagyok az, csak nem esem úgy hasra a
bátyámtól, mint ahogy mindenki tette, még az ellenségei is. De egy darabig tényleg jól
megvoltunk. Minden szép és jó volt, amíg Denem ki nem mutatta a foga fehérjét. Albus
összehozta a kis hadseregét, amibe engem is bevett, de közben gondosan ügyelt rá, hogy ne
legyek láb alatt. Engem meg Hagridot elküldött külföldre szervezkedni Denem ellen.
- Ekkor került kapcsolatba a belső… mármint a Negyedik Toronnyal? – kérdezte Ginny.
- Az túlzás, hogy kapcsolatba kerültem vele – felelte Aberforth. – Ezt a nevet, hogy a
Negyedik Torony, nem hallottam velük kapcsolatban. A bátyám korai barátaitól persze
hallottam, hogy így nevezték magukat, de egészen mostanáig nem sejtettem, hogy miféle
körökben mozgott Albus.
Aberforth befejezte monológját, sokáig csend honolt a Dumbledore házban. Ginny, Ron és
Hermione egy szót sem bírtak kinyögni, Harry pedig csak meredt maga elé a repedezett
tölgyfapadlóra, és érezte, ahogy a zsebében nyugvó pálca, a főnixpálca, mely egyszer már

195
kettétört, s maga a Pálcák Ura forrasztotta újra eggyé, szüntelenül bizsereg, mintha érezne
valami megmagyarázhatatlant…
A keleti horizontot már ibolyakékre festette a közelgő napkelte, mikor Harry, Ron,
Hermione és Ginny hazahoppanáltak a Dumbledore-ház alól az Odú kertjébe. Mindenki
békésen aludt, senki sem várta őket haza, mert mielőtt elindultak volna Aberforth-szal a
Zsebkosz-közbe, hagytak egy üzenetet Mr és Mrs Weasleynek, hogy egyik volt
évfolyamtársuknál töltik az estét, aki születésnapi bulit szervezett.
Holtfáradtan bújtak ki talárjukból, majd Ron és Ginny elrejtették a halálfaló talárokat és
maszkokat a rozoga lépcső egyik meglazult deszkája alá, ahová régen az ikrek rejtették el a
kikísérletezett termékeiket az anyjuk elől.
- Egyébként lényegtelen, hogy mi volt Dumbledore szerepe az egészben – mondta Harry
egy hirtelen ötlettől vezérelve, mintha egy megkezdett beszélgetést folytatna. – Megtudtunk
valami fontosabbat is: tudjuk, hogy hol van Ciaran Diggory… és mellesleg Malfoy is.
Ginny leült a lépcsőre, Hermione pedig abbahagyta az ásítozást.
- Igen! – kapott a szón Ron. – A Durmstrangban! Pedig Mr Diggory azt mondta, oda nem
elég csak úgy beállítani szeptemberben.
- Kivéve, ha az iskola a Negyedik Toronyé – és mint tudjuk, az. Elég, ha csak egy pillantást
vetünk a címerére. Ordít az egész iskoláról, hogy a belső kör ott az úr – szólt Harry megvető
hangon.
Senki sem mondott ellent neki.
- Borgin azt mondta, van ott egy emberük – tette hozzá Ginny. – Alighanem Moloh az.
Harry egyet értett a lánnyal.
- Na abból az emberből kinézném! – gondolt vissza a félóriás igazgatóra, és umbridge-i
intézkedéseire.
Ez a gondolat pedig újabb szöget ütött a fejébe:
- Mit gondoltok, Umbridge-nak köze lehetett a Negyedik Toronyhoz?
Ron és Ginny tanácstalanul hallgattak, de Hermione megrázta a fejét.
- Nem hiszem, Harry – válaszolta. – Mikor Umbridge pere folyt, a nő mindenkit feladott,
akit csak ismert – többek között így csökkentette le a büntetését hatvan évre. Ha a Torony
tagja lenne, biztosan százával ismert fekete mágusokat, akiket aztán beárult volna.
Harry biztos volt benne, hogy így történt volna. A fekete mágusokban egy közös vonás volt:
a saját anyjukat is feladták volna, ha azzal megmenekülhetnek a börtöntől. Mindazonáltal
egyáltalán nem örült neki, hogy Umbridge egyszer még ki fog jutni a cellájából.
- Azt ugye, tudjátok, hogy nem használhatjuk fel rendesen azt, amit ma este megtudtunk –
nézett körbe rajtuk a lány. – Ha a minisztériumban megtudnák, hogy hogyan vallattuk ki
Borgint, nagyon nagy bajba kerülnénk.
Arca tükrözte is félelmeit, Harry jól ismerte őt. Hermione ugyanilyen aggodalmaskodó volt,
mikor iskolás éveik alatt valamilyen szabályszegésre készültek.
Harry pedig ugyanúgy nem törődött a szabályokkal, mint régen. Igazság szerint még büszke
is volt ötükre, amiért így sikerült átverniük Borgint. Az aurori módszerekkel nem jutottak
volna egyről a kettőre, és ezt bizonyította Proudfoot és Dawlish kudarca is az ügyben. Harry
ugyan érezte legbelül, hogy mint auror, nem erre vállalkozott, és ha komolyan venné a
minisztérium törvényit, valószínűleg rögtön le kellene tartóztatnia saját magát – csakhogy
egyáltalán nem vette komolyan azokat.
Tudta, hogy barátai is ugyanúgy éreznek, mint ő: szinte régi ismerősként köszöntötték a
hazugságokat, füllentéseket, titkolózásokat, melyekből túlontúl sok is volt másfél évvel
ezelőtt.
Mind a négyen jóéjszakát kívántak egymásnak arra a néhány órára, amit alhattak még, majd
felmentek a szobáikba.

196
 Harryt egy nagy, barna uhu várta az ablakpárkányon, ahogy belépett a szobába. Rögtön
kinyitotta az ablakot és beengedte a madarat, majd leoldotta lábáról a borítékot. Amíg Ginny
átöltőzött, átfutotta a levelet.
- Mi az Harry? – kérdezte Ginny, és lehuppant az ágyra, közben nagyot ásított.
- Egy újabb meghívó a Durmstrangba. A második próbára – válaszolta neki.
Harry is elnyomott egy ásítást, és félretette a levelet az éjjeli szekrényre, majd bebújt a lány
mellé az ágyba.
Kingsley nyilván rögtön holnap behívatja az irodájába, hogy megbeszéljék az újabb
kémkedést a Durmstrangban. Nem repesett az örömtől, hogy vissza kell mennie oda, de abban
bízott, hogy ha másra nem is jön rá, talán újra látomása lesz a fiatal varázslóról, vagy a kis
szőrös unokahúgáról, vagy talán Mariusról. Erősen kételkedett benne, hogy bármit is
megtudna magáról a Negyedik Toronyról, amire Kingsley annyira kíváncsi. Aurorként
ugyanolyan tehetetlen, mint Dawlish vagy Proudfoot.
Ahogy feküdt az ágyban a plafonon játszadozó halvány fénysugarakat figyelve, először
fordult meg a fejében, hogy talán rosszul tette, amiért ezt a szakmát választotta.

***

Harry jóslata másnap rögtön reggel beteljesült: ahogy kinyílt a liftajtó és Ronnal együtt
kiléptek rajta, Kingsleyvel és Dawlishsal találták szembe magukat. A miniszter azonnal az
irodájába kísérte őket, és részletesen megbeszélték az újabb durmstrangi utazás minden
részletét. Azonban Kingsley ezúttal nem Harryre bízta a kémkedést, hanem Dawlishra és
Ronra, akik azt kapták feladatul, hogy egy láthatatlanná tévő köpeny alatt kísérjék el Harryt,
és amíg a második próba folyik, derítsenek ki, amit lehet a belső körről és Marius Prince-ről.
Harry felajánlotta saját láthatatlanná tévő köpenyét erre a célra, de a további tervezgetést
meghagyta Ronnak és Dawlishnak – ő maga egy kissé önelégülten azt vallotta, hogy ők sem
fognak semmire sem jutni. A Negyedik Torony durmstrangi tagja alighanem óvatosan
meghúzza magát a háttérben, amíg a Tusa tart.
Harrynek sokáig ott kellett maradnia a minisztériumban, mert a misztériumügyi főosztály
dolgozója, akivel addig csak házon belüli üzeneteket váltott, elég szerencsétlen időpontot
jelölt ki arra, hogy mikor tudja őt fogadni a dementorfej miatt. Így aztán Harry csak
irigykedve nézhette, mikor délután négykor Ron összepakolt és hazament, de előtte még
megkérdezte, hogy ne maradjon-e itt vele. Harry mosolyogva elutasította barátját, mivel
nagyon jól tudta, hogy Ronnak semmi kedve itt maradnia vele – aznap délelőtt ugyanis
elmondta neki, mi jár a fejében egy ideje, és meglepetésére Ron is pontosan ugyanígy érzett
munkahelyükkel kapcsolatban.
- Az a legnagyobb baj az egésszel, hogy akik elkövetnek valami apróságot, azt rögtön
megbüntetik, de akit meg egy életre börtönbe kéne csukni, azt el se tudják kapni! – vallotta
Ron.
- Így van! – helyeselt Harry.
- Borgin is mindig mindent megúszott. És nézd meg, mi történt tegnap este: dalolt, mint egy
kismadár – Ron felnevetett a hasonlatra, és Harry együtt nevetett vele, bár belül tudta, hogy
semmi nevetséges nincs a dologban.
Dawlish azonnal letartóztatná őket, ha tudomást szerezne a dologról, és ez ellen még
Kingsley sem tudna mit tenni.
- Tudod… - szólt újra Ron pár perccel később –, kicsit kezdem bánni, hogy otthagytam a
bátyám üzletét.
Harry felkapta a fejét egy unalmas házkutatás jelentéséből, amit épp olvasgatott.
- Nem kellett tanulni, nem zaklatott senki hülye jogszabályokkal, és annyi pénzt kerestem
volna, hogy belefulladhatnék…

197
 - Így se nagyon panaszkodhatsz a fizetés miatt – jegyezte meg Harry a havi négyszáz
galleonra gondolva.
- Igen-igen – mondta Ron. – De érted, mit mondok? Ez az egész Auror Parancsnokság
nekem egy óriási csalódás.
- Nekem is az, Ron – válaszolta hangját lehalkítva Harry, mert épp ekkor ment el az
irodájuk előtt Gawain Robards főparancsnok. - Nekem is az, de nem mondhatjuk azt
Kingsleynek, hogy bocsánat, meggondoltuk magunkat, nem kell az állás. Hallottad Dawlish-t
is: hiány van aurorokból. És így legalább halljuk a híreket is.
Ron kétkedve elfintorodott, de nem fűzött hozzá semmit.
- Azt nem mondom, hogy örökre itt akarok fonnyadni ebben a fülkében – folytatta Harry. –
De most még nem mondhatunk viszlátot. Egyszerűen nem… nem tehetjük meg. Gondolj csak
bele, mit szólna Hermione!
Ron látványosan megborzongott, mire Harry kénytelen volt elnyomni egy vigyort magában.
- Inkább bele se gondolok… - dünnyögte barátja, majd felkapta talárját, és táskáját. – Még
lemegyek a VFF-re, megpróbálom hazaráncigálni Hermionét vacsorára.
- Meg ne említsd neki, hogy én még itt vagyok! – figyelmeztette félig viccelődve Harry. –
Ha meghallja, hogy én is túlórázok, ő még tovább fog maradni. Nem hagyja magát lekörözni.
- Kösz a tippet – szólt vissza Ron már a folyosóról, ahol a talárját vette fel, mert a fülkében
ehhez túl kicsi volt a hely, és mindent levert volna a polcról. – Te se maradj túl sokáig!
Harry magára maradt a paravánok között és hamarosan az egész parancsnokságon. Sorban
elköszöntek tőle a kollégák, utoljára Dawlish nézett be.
- Maga még itt van? – Harry most először őszinte meglepődést vélt kihallani a hangjából.
- Igen, nyolckor van egy találkozóm a misztériumügyi főosztály egyik dolgozójával –
válaszolta őszintén.
Legnagyobb meglepődésére Dawlish kissé elmosolyodott – ahogy emlékezett rá, ezt is első
alkalommal tette.
- Hát persze. A dementorfej miatt.
Harry rájött, hogy Dawlish rajta somolyog, és ez egyáltalán nem tetszett neki.
- Nem mindenki olyan szűklátókörű, mint egyesek – válaszolta olyan méltóságteljesen,
amennyire csak tellett tőle.
- Hát persze – válaszolta gyorsan az auror. – Elfelejtettem, hogy maga mindig a kivételeket
és a kibúvókat keresi a szabályok és törvények alól – legyen az emberi vagy mágikus törvény.
Harry kérdőn hunyorgott fel az arcára.
- Hiszen maga is egy élő kivétel, Potter – mutatott rá Dawlish, majd jó éjszakát kívánt, és
kivágtatott a parancsnokságról.
- Kivétel a te jó édes… - morogta az orra alatt Harry.
Este nyolcig olvasgatással múlatta az időt, de nem a Dawlish által kötelező olvasmányként
megjelölt Bevezető a Varázslójogba első kötetét lapozgatta, hanem Vitrol hírhedt művét vette
kézbe. Miután Abrforth mesélt a régi időkről, a Grindelwald elleni harcról, Harry szeretett
volna többet is megtudni róla. Igaz, Vitrol sosem bizonyult hiteles hírforrásnak, de Harry
szerette volna tudni, mit gondol a firkász a történtekről.

A híres párbaj

1944-re Gellert Grindelwald hatalma teljében volt Kelet-, Közép- és Észak-

Európa legnagyobb részén, kezében tartotta a Varázslók Nemzetközi
Szövetségének hivatalait az öreg kontinensen, és felépíttette Nurmengardot. A
hírhedt erőd a közhiedelemmel ellentétben nem csupán börtönként szolgált, bár
való igaz, hogy politikai elítéltek százait tartották fogva Nurmengardban.

198
 Az óriási szigetet az óceánból emelték ki egy mai napig páratlan bűbáj
használatával. A sziget közepén felépített erőd legmagasabb tornyaiban kapott
helyet Grindelwald uralmának központja, s maga Nurmengard volt a „fővárosa”.
Albus Dumbledore a varázsvilág hosszas könyörgésére végül 1945-ben indult
útnak, hogy összemérje varázserejét gyerekkori barátjáéval. A közkedvelt
anekdoták meglehetősen kiszínezett képet festenek a híres, mára történelmi
eseménnyé vált párbajról. Népszerű például úgy mesélni a történetet, hogy
Dumbledore magányosan kelt útra, hogy szembeszálljon Grindelwalddal.
Nem így történt. Dumbledore egy tucat jól képzett boszorkánnyal és varázslóval
utazott Nurmengard szívébe – nem hibáztathatjuk, hiszen a „Halálmester” –
ahogy Grindelwald szerette nevezni önmagát – sem egymaga várta őket.

- Halálmester? – vonta fel a szemöldökét Harry. – Ennek is volt stílusa, azt látom…

Mikor Dumbledore és társai megérkeztek, Grindelwald nem ellenségként

fogadta őket, hanem tárgyalófelekként. Bizonyára nem várta, hogy kezdeti
barátságuk után Dumbledore ellenségként jött hozzá, azok után, hogy együtt
találtak ki mindent, ami megalapozta Grindelwald új varázsvilágát.
A tárgyalások azonban hamar félbeszakadtak, és aznap, 1945. május 2-án
Dumbledore követői és Grindelwald hívei között csetepaté bontakozott ki
Nurmengardban. Dumbledore terve köztudottan az volt, hogy saját irodájában
ejtse túszul Gellertet, és kényszerítse vele híveit a fegyverletételre, azonban a terv
balul sikerült. Grindelwald kiszabadította magát Dumbledore fogságából, és
akkor elmenekült Nurmengardból – utolsó parancsával azonban hívei teljes
seregét gyerekkori barátjára és annak tizenkét társára zúdította.
Amint azt a történelemkönyvekből is jól tudjuk, Dumbledore-t csak a Varázslók
Nemzetközi Szövetsége által küldött háromezer fős szedett-vedett segítség mentette
meg a biztos haláltól – nem mellesleg ez volt a legnagyobb varázsló-hadsereg az
írott történelemben.
Azonban ami számunkra, akik Albus Dumbledore múltjába szeretnének
teljesebb belátást nyerni, sokkalta érdekesebb és fontosabb, az a Durmstrang
Akadémiánál lezajlott végső párbaj. Itt csupán Grindelwald, néhány közeli
szárnysegédje, és húsz-harminc dementor nézett szembe az őket idáig követő
Dumbledore-ral. A párbajnak erről az érdemi részéről semmi pontosat nem
tudhatunk, ha csak nem fogadjuk el tényként Elphias Doge úr meglehetősen
elfogult és cukormázas „hősi énekét” barátja diadaláról, melyet annyiféleképpen
mesélt már el, ahányféle Bogoly Berti Drazsé létezik.
A párbaj során a Dumbledore-ral harcoló négy másik varázsló közül senki sem
élte túl, és a harc végére megérkező nurmengardi győztes csapatok csak azt
látták, amint Grindelwaldnak saját kezéből veszi ki Dumbldore a pálcáját.
Hogy fordulhatott ez elő? Azt hihetnénk, hogy amíg az évszázad egyik
legveszedelmesebb feketemágusának pálca van a kezében, addig harcol az
életéért és a hatalmáért. Miért hagyta hát, hogy Dumbledore elvegye tőle?
Ha megvizsgáljuk Gellert és Albus közös múltját, már nem is olyan talányos a
kérdés: Dumbledore-nak alighanem sikerült meggyőznie régi jó bartátját arról,
hogy ha megadja magát, azzal sokkal jobban jár. A nurmengardi győzelem híre
addigra már elterjedt Európa-szerte, így hát Grindelwald már veszített is, mire
ténylegesen szembe került Dumbledore-ral. Szinte már hallom is Dumbledore
híveinek tiltakozását, miszerint mindenki tökéletesen tisztában van azzal, hogy ő
mentette meg akkor a világot a Halálmester vérengzésétől. Való igaz, hogy

199
 mindezt annak a megdöbbentő jelenetnek köszönhette, amint elvette a pálcát
Grindelwaldtól. De a nurmengardi csata és kimenetele történelmi tény, és aligha
hihetjük azt, hogy a Halálmester serege nélkül is akkora veszélyt jelentett volna a
világra, így hát az, hogy Dumbledore a világot mentette meg, igen erőteljes
túlzás.
A kérdés pedig továbbra is fennáll: mivel vette rá Dumbledore Grindelwaldot,
hogy adja meg magát? És miért nincs egyetlen ember sem, aki ténylegesen látta
volna, mikor a Halálmester beleegyezett ebbe? Talán valamiféle sötét titkok
hangzottak el akkor ott kettejük között? Valami, aminek köze lehetett a Negyedik
Toronyhoz? Lehetséges, hogy Dumbledore valamiféle hazug ígérettel vette rá a
seregét vesztett Grindelwaldot, hogy a régi ügy, a gyerekkori álmok még nem
vesztek el teljesen, és a börtönévek rövidebb ideig fognak tartani, mint azt
Grindelwald hinné? Hogy így, mint a világ megmentője, Dumbledore előtt a
lehetőségek tárháza nyílik meg, mellyel majd azt is eléri, hogy a gyerekkori
jóbarát kiszabadulván a börtönből, vele együtt egy már teljesen behódolt
varázsvilág trónjára ülhessen?
Ha így történt, Gellert Grindelwaldot nem a varázslat, hanem a hazugság
győzte le végül.

A parancsnokság falán lévő nagy óra megkondult, s ez kizökkentette Harryt az olvasásból.

- A fenébe, elkésem! – szitkozódott magában, mikor meglátta, hogy máris nyolc óra van.
Lecsapta a könyvet az asztalra, melytől megint kihullott néhány lapja, de nem törődött vele.
Összekapta holmiját és elrohant a liftek felé. Már fél úton járt, mikor eszébe jutott, hogy be
kellene zárnia a parancsnokság ajtaját. Visszarohant hát, és pálcáját a zárra szegezve
elmotyogta a colloportus-bűbájt.
Már tíz perccel múlt nyolc, mire leért a kilencedik szintre, és elindult az ablaktalan folyosón
a fekete ajtó felé. Már ismerte valamennyire a járást, hiszen volt alkalma bejárni a Rejtély- és
Misztériumügyi Főosztályt csaknem keresztül kasul, nyomában egy csapat halálfalóval.
Benyitott a komor ajtón, és az ismerős kerek terembe jutott. Mikor becsukta maga mögött, a
falak hirtelen mozgásba lendültek – a terem sebesen forogni kezdett, olyannyira, hogy a fali
tartók kék gyertyalángjai vonalakká mosódtak Harry szeme előtt.
Mikor a forgás lelassult, és a terem megállt, Harry felemelte pálcáját és így szólt:
- Harry James Potter, gyakornok, Auror Parancsnokság. Hol van a Tudás Terme?
Kattanó hang hallatszott, mint mikor egy zár elfordul, s a tőle balra sorakozó ajtók közül
egy kitárult. Harry kissé szorongva indult el feléje.
Még karácsony előtt megkérdezte Mr Weasleytől, hogyan lehet egyáltalán bejutni a
Misztériumügyi Főosztályra anélkül, hogy végig kellene próbálnia az összes ajtót, ahogyan
annak idején tették. A válasz kézenfekvő volt: csak kérni kellett a jogosultnak, és a terem kék
lángú fekete viaszgyertyái megmutatták a helyes ajtót.
Harry enyhén meglepődött, mikor szeme hozzászokott a sötétség után a benti
világossághoz; felismerte a mennyezetről lelógó aranyláncos lámpákat, az asztalokon álló
furcsa szerkezeteket és a zöld folyadékkal teli hatalmas üvegtartályt, telis-tele kísérteties,
úszkáló agyakkal.
- Á, Mr Potter! Késett… - szólította meg a boszorkány, aki egy hátsó ajtón lépett be az
agyas terembe.
- Tudom, és sajnálom – válaszolta Harry olyan higgadtan, amennyire csak tellett tőle, és
közben próbálta figyelmen kívül hagyni a boszorkány fehér orvosi kötényét, melyen tengernyi
vér szikkadt, és az ugyancsak foltos kendőt, melybe a kezét törölgette éppen.

200
 - Mrs Parker vagyok – mutatkozott be, majd a lényegre térve foyltatta: - Megvizsgáltuk a
kérdéses testrészt, amit leküldött nekünk…
Harry csak állt egyhelyben, zsebre tett kézzel, továbbra is kissé szorongva a tartályban
úszkáló agyakat látva. Az egyik karfiolfejre emlékeztető szerv kitartóan ütögette a tartály falát
pont ott, ahol Harry állt előtte. Mrs Parker közben tett-vett, végül egy íróasztal fiókjából
előhalászott egy füzetet és belelapozott.
- Meg is van – mondta. – Tehát a fej…
- Igen? – kérdezte Harry kissé türelmetlenül. Minél előbb távozni akart erről az emeletről.
- Mivan, talán nem ér rá, Mr Potter? – csattant fel hirtelen a boszorkány, szúrós szemeket
meresztve rá.
Harry kinyitotta a száját, aztán meggondolta magát, és inkább nem szólt semmit.
- Helyes – nyugtázta a boszorkány. – Tudja, itt komoly munka folyik…
„Azt elhiszem” – gondolta Harry.
-… és Mr Weasley kifejezett kérésére félretettem minden egyebet, hogy ezzel az esettel
foglalkozzak.
- Köszönöm szépen, Mrs Parker – mondta udvariasan Harry.
A boszorkány figyelmen kívül hagyta, csak feltette a monokliját, és olvasni kezdte a
jegyzeteit.
- A nyak körüli sebekből ítélve a vágás már az áldozat halála után következett be, ha
feltételezzük, hogy emberről van szó.
- Feltételezi?
- Megkérhetném, hogy ne vágjon még egyszer a szavamba? Köszönöm. Tehát az illető már
halott volt, mikor a fejét eltávolították, azonban a kettő között nem telhetett el több mindössze
pár óránál. A sebből azt is megállapítottam, hogy az áldozat körülbelül ötven-hatvan évvel
ezelőtt halhatott meg, de azt nem tudtam megállapítani, hogy mi végzett vele pontosan. Ami
gondot okoz… - dünnyögte, közben összecsapta a jegyzetfüzetet, és az asztal egy rekeszéből
kivette az üvegbúra alatt rejtőző fejet. – Tehát a gond, az a fej nagy mértékű száradása. Nem
tudok másra gondolni, minthogy valamiféle… számomra eddig ismeretlen módon…
valamilyen célból tartósították a fejet a levágás után, azonban… - tárta szét a karját a
boszorkány – semmi ismert tartósító bűbájra utaló nyomot nem találtam a fejen.
Harry megrágta magában a hallottakat.
- Tehát elképzelhető, hogy a száradás még a dem… az áldozatnál életében következett be?
A boszorkány összeráncolta a homlokát és ránézett.
- Tessék? – csattant a hangja. – Mr Potter, nem tudom, mennyit tud a mágikus
betegségekről, de ilyen mértékű elváltozást semmi sem okozhat. Mint már mondtam, ilyet
egyedül tartósítási módszerekkel lehet elérni. Afrikai és dél-amerikai varázslók nálam jobban
ismerik az efféle eljárásokat. Ha úgy gondolja, konzultálok egy brazil kollégámmal, neki
egész gyűjteménye van otthon zsugorított fejekből…
- Nem szükséges, köszönöm – mondta Harry. Tudta jól, hogy semmire se mennének vele:
ha ez egy dementor feje, az aszott fejek szakértője sem tudna többet mondani róla; ha pedig
nem az, akkor fölösleges további köröket lefutni vele.
- Mrs Parker, ön szerint lehetséges, hogy a fej nem is embertől származik? – tette fel az őt
leginkább foglalkoztató kérdést.
Meglepetésére a boszorkány nem torkollta le, ahogyan arra számított, inkább érdeklődő
arcot vágott.
- Nos, nem tartom elképzelhetőnek… - vallotta be. – A csontszerkezet teljes mértékben
emberi lényre utal, csakúgy, mint az izomszövet és a bőr – eltekintve természetesen a nagy
mérvű száradástól. Nem hallottam még olyan varázslényről, mely ennyire hasonlítana az
emberre. Egy véla-holttest lényegében ugyanúgy viselkedik, mint egy emberé, a vámpírok

201
pedig haláluk után elégnek. De ettől persze még lehet valami új, fekete mágiával létrehozott
fajta, de ennyiből nem tudom megállapítani. Látnom kellene a test többi részét.
Harry nem adta fel, eldöntötte, hogy addig faggatja a boszorkányt, amíg ki nem dobja az
ügyosztályról.
- Említette a vélát és a vámpírt, mint emberhez hasonló varázslényt. Tud mondani más
szóbajöhető teremtményt?
Mrs Parker a fejét rázta.
- Nem… nem mondhatnám.
- Mi a helyzet a dementorokkal?
Szavait néma csend követte. A boszorkány csak állt egy helyben, Harry pedig nem tudta
eldönteni, hogy komolyan elgondolkozik azon, amit mondott, vagy mindjárt üvölteni fog vele.
- A dementorokat nem lehet megölni – jelentette ki végül, mint valami bűbájtani alaptételt.
– A főnixeken kívül a dementorok az egyedüli lények a világon, melyek sosem halhatnak
meg.
- Igen-igen, én is tudom – bólogatott szaporán Harry. – De mi van ha… Akarom mondani,
tegyük fel…
A boszorkány hirtelen elmosolyodott, de a mosoly inkább fanyalgó, gúnyos „átlátok rajtad”-
típusú somolygás volt, mely beléfolytotta Harrybe a szót.
- Kitől hallott rólam, fiatalember?
Harry döbbenten nézett rá; fogalma sem volt, mire célzott Mrs Parker. A boszorkány
folytatta:
- Hallott már az elméletemről, igaz? Hát igen, egy időben elég nagy nevetség tárgyává
váltam a minisztériumban. Talán a kutatási területemről is olvasott, Mr Potter?
Harry még mindig nem értett semmit, és ez nyilván kiült az arcára is, mert Mrs Parker
abbahagyta a somolygást.
- Nem tudom, miről beszél, asszonyom – vallotta be Harry.
Most Mrs Parkeren volt a csodálkozás sora, de gyorsan össszeszedte magát.
- Szóval nem hallott az elméletemről?
- Milyen elméletről? Hölgyem… - tette hozzá sietve, mikor rájött, hogy megint kissé
nyersen fogalmazott.
A boszorkány előrébb jött az asztalok között, és megállt Harryvel szemben az agyas tartály
mellett. Véres kötényét feketére festette a zöld vizen tükröződő sejtelmes fény, arcára érdekes
árnyakat vetítve, mintha ő maga is egy lenne a főosztály rejtélyei és misztériumai közül.
- Nem gondolkozott el még azon, miért nincs tele a világ dementorokkal?
- Ami azt illeti, épp elég sok van belőlük – pislogott Harry.
Mrs Parker nevetett.
- A legelső dementorokról a sötét középkorban készültek feljegyzések; akkor még árnyék-
démonoknak nevezték őket… - folytatta a boszorkány. – Azóta csak több lett belőlük, és
sehol a világon nem jegyeztek fel még olyan esetet, hogy egy dementor elpusztult, vagy
megölték volna, és az életcilusukat sem tudták leírni.
- Még mindig nem értem, mire céloz, hölgyem.
- Viszont egy valamit elég jól nyomon lehet követni – mondta tovább Mrs Parker. – Az
újonnan születő dementorokat. Hosszú idő, mire egy szegény szerencsétlen, akin egy
dementor élősködik, maga is azzá váljon. Régebben előfordult, hogy dementorok élősködtek
eldugott helyeken élő muglikon, és mire a szerencsétlen észrevette, hogy valami baj van,
addigra már túl késő volt. De manapság ez már csak elszigetelten fordulhat elő; az új
dementorok többsége börtönökben születik, és ott is marad. Nos… a legtöbb esetben – ingatta
a fejét a boszorkány.
Harry nem akart ismét közbevágni, így csak csendben figyelt rá.

202
 - A probléma csak az – amire én jöttem rá, és tudtommal másnak nem tűnt fel –, hogy ha
figyelembe vesszük az elmúlt öt évszázadban született új dementorokat, mára olyan soknak
kellene lenni belőlük, hogy lépten-nyomon beléjük botlanánk. Azonban az a meglepő helyzet,
hogy jelen pillanatban a világon nincsen több tízezer példánynál.
Harry csak tátogott, mint egy hal, nem tudott erre mit mondani.
- Hová tűnt vajon a többi dementor? – tette fel a nyilvánvaló kérdést Mrs Parker. – Vajon
hová?
- Arra gondol… - szólalt meg Harry, mikor végre megtalálta a hangját –, hogy valahogyan
megölik a dementorokat, hogy kordában tartsák a számukat?
- A dementorok számának állandóságáról beszélek, Mr Potter! Megállás nélkül
szaporodnak, és mégis mindig ugyanannyi van belőlük! Hogy lehetséges ez, hogyan?
Harry érdeklődését felcsigázta az elmélet, de nem tudott választ lelni rá. Az egyetlen, amire
gondolni tudott, hogy valaki vagy valakik vadásznak a dementorokra, de el sem tudta
képzelni, hogyan lenne ilyesmi kivitelezhető, ráadásul teljes titokban, és ami ennél is
furcsább: egyáltalán miért tartanák titokban?
Mrs Parker folytatta:
- Caramel minisztersége alatt persze nem számíthattam rá, hogy bárki is komolyan vegye az
elméletemet, akárhány bizonyítékot felsorolhattam volna…
Harry agya vadul zakatolt, elárasztották a gondolatok. Szeme előtt álarcos dementor-
vadászok képe derengett fel, akik levadásszák a nagyon öreg lényeket, mielőtt azok túl nagy
bajt okoznának, vagy olyan erőssé válnának, mint az a viking, aki már legalább ezerkétszáz
éve a földön járhat.
-… Mindenki a homokba dugta a fejét, kivéve Dumbledore-t, aki támogatott egy darabig…
Ezek a dementorölők egész biztosan képesek lennének végezni Mariusszal is, hiszen
akárcsak a dementorokra, őrá sem hat a halálos átok. Valahogyan fel kellene vennie velük a
kapcsolatot, de hogyan?
- Apropó, a kérdéses fejet át kell adnom a Misztériumügyi Főosztály leltárosának, ahogy az
ismeretlen elátkozott tárgyakkal szokás. Sajnálom, Mr Potter, a minisztérium szabályzatai
értelmében nem viheti el, viszont itt bármikor hozzáférhet – magyarázta Mrs Parker, ami
visszarántotta Harryt a valóságba. – A leltári űrlapon B-kategóriájú elátkozott tárgyként
tüntettem fel, így nem fogják megsemmisíteni, csak meghatározatlan időre elzárják. Rendben?
- Persze, persze… - dünnyögte Harry.
Mrs Parker nem várta, hogy kifejtse véleményét az elméletével kapcsolatban, nyilván azt
hitte, ő is bolondnak tartja, csakúgy, mint Caramelék. Harry azonban a legkevésbé sem
tartotta bolondnak a boszorkányt, épp ellenkezőleg.
- Kérem, csukja be az ajtót maga után, Mr Potter! – szólt utána a boszorkány.
- Jó… És köszönöm! – jutott eszébe végül, amit Mrs Parker csak egy kézlegyintéssel
nyugtázott, és már ment is vissza a hátsó helyiségbe.
Harry azzal a reménnyel jött ide, hogy a dementoron keresztül megtudhat valamit Marius
Prince-ről, és aggasztó képességeiről. Tudta, hogy a fickóban van valami dementorszerű, és
bizonyosan ezért nem hat rá a halálos átok, és ezért képes kiszívni egy ember lelkét.
Remélte, hogy ha a dementorfej titkára rájön, megtudja, hogyan állíthatják meg Mariust, de
csak annyival lett okosabb, hogy valahogyan valakik képesek elpusztítani egy dementort, de
ez nem vitte közelebb a rejtélyhez: Honnan jött Marius, a kék bőrű ember? Mitől vált ilyenné?
Miért világít a szeme? Efféle gondolatok kergetőztek a fejében.
- Hol van a kijárat? – kérdezte a kerek teremtől, miután becsukta maga mögött a Tudás
Termének ajtaját, és a forgás is leállt. A tőle balra eső ajtó rögtön kinyílt, s feltűnt mögötte a
liftekhez vezető ablaktalan folyosó.
Harry sóhajtott egyet.

203
 - Ki vagy te, Marius…? - motyogta félhangosan, majd kilépett a helyiségből, hogy végre
hazamenjen, mert már nagyon elege volt a Minisztériumból.
Azt már nem láthatta, hogy a kerek terem másik felében is kitárul egy ajtó, s felsejlik
mögötte egy rozoga boltív, melyen a lágyan lengedező szellő egy fekete függönyt lebegtet…

204
 - Tizenhetedik fejezet -

Mágikus kitörés
A Trimágus Tusa második próbáját február tizennyolcadikára tűzték ki. Amint az a
durmstrangi meghívóban szerepelt, a zsupszkulcsot a tervek szerint mindössze egy órával a
próba elkezdése előtt fogják küldeni, és ez meglehetősen bosszantotta Kingsleyt. Ahogy azt
az utazás előtti utolsó megbeszélésükön kifejtette, azt gyanította, hogy a belső kör
Durmstrangban rejtőzködő tagja óvatosabbá vált, és ezt – bár nem mondta ki hangosan, de
Harry gyanította – alighanem az ő számlájára írta.
- Harry, ismételd el még egyszer, hogy mi a feladat, légy szíves! – utasította Kingsley,
mikor ő, Harry, Ginny, Ron, Hermione, és Dawlish négy fal között voltak a miniszteri
dolgozószobában.
- Amíg Ron és Mr Dawlish felderítik a terepet, mi Ginnyvel szemmel tartjuk Molohot…
- Nem csak Molohot! – szólt közbe Hermione, aki csak azért volt jelen, mert sürgős
megbeszélnivalója volt a miniszterrel Rita Vitrol elhúzódó ügyéről, és amikor Harryék
megérkeztek az eligazításra, Kingsley egyszerűen nem küldte el, ő pedig itt maradt.
Harry, Kingsley és a többiek ösztönösen a lányra fordították figyelmüket, amivel Hermione
tisztában is volt; egyedül Dawlish tartotta különösnek, hogy egy teljesen más ügyosztályon
dolgozó alkalmazott is jelen van, sőt képes félbeszakítani a megbeszélést, és emiatt
idegesítően köhécselt, amit talán még Umbridge-től tanult egykor. Senki sem foglalkozott
vele.
- Nem lehetünk benne biztosak, hogy Moloh az egyedüli, aki a belső körnek dolgozik –
folytatta Hermione. – Könnyen lehet, hogy a többi tanár között is vannak támogatói, sőt, akár
a diákok között is.
- Madam Ula azt mondta, hogy az összes tanár fél Molohtól – mondta Ginny.
- Madam Ula? – nézett értetlenül Ron.
- A durmstrangi igazgatóhelyettes – emlékeztette Harry. – Ő azt mondta, hogy nincs olyan
az iskolában, aki ne utálná az új igazgatót. Egy csomó tanárt elbocsátott, sőt, volt, akit
börtönbe is záratott.
Kingsley összevonta a szemöldökét, és hátradőlt a székében.
- Akkor annál inkább figyelnetek kell – folytatta Hermione, mit sem törődve Dawlish újabb
köhhentéseivel. – Az elbocsátott tanárokat nyílván azóta újak helyettesítették, és könnyen
lehet, hogy azok is a belső kör tagjai.
Senki nem mondott ellent neki; Harry a maga részéről biztosra vette, hogy így történt.
Annak idején a Roxforttal is hasonló taktikát követtek a halálfalók. Az igazgatói székbe Piton
került, a kettő, számukra kulcsfontosságú tantárgy katedrájára (mugliismeret és sötét
varázslatok kivédése) pedig Alecto és Amycus Carrow.
- És mit csinálunk, ha miközben feltúrjuk valamelyik irodáját, felbukkan az egyik Negy…
mármint a belső kör egyik embere? – Ron képe kissé elvörösödött, amiért majdnem elszólta
magát, de szerencsére Hermione még időben taposta meg a lábát az írósztal takarásában.
Dawlish megint köhögött.
- Először is… - kezdte a miniszter. – Nem túrjátok fel egyik irodát sem – ezt már
elmagyaráztam Johnnak – biccentett Dawlish felé. – Teljesen észrevétlennek kell maradnotok,
és ezt nem csupán a láthatatlanságra értem. Nem szabad megsejteniük, hogy egyáltalán bárki
járt az irodákban. Másodszor: ha valahogyan mégis lelepleznek titeket, kénytelenek lesztek
elkábítani az illetőt és módosítani az emlékezetét.

205
 Ron eltátotta a száját, Hermione és Ginny pedig sokat mondó pillantást váltottak ezt
hallván. Harry csak azon lepődött meg, hogy barátai mennyire csodálkoznak – mintha bizony
pár hete nem támadtak volna rá halálfaló-egyenruhában Balthasar Borginra.
- Ez… - szólt Hermione óvatosan – nem teljesen törvényes…
Meglepetésükre Kingsley elmosolyodott.
- Az egész felderítés nem törvényes – válaszolta. – Van fogalmad róla, hány hasonló
nyomozásra adtak parancsot az elmúlt tíz évben? Hát, meglepődnél! Elég, ha csak a
vérfarkasok és a koboldok ellen irányuló nyomozásokra gondolsz – úgy tudom, hallottál egy
párról az ügyosztályodon folyó munka miatt. De nem is ez a lényeg – legyintett Kingsley. –
Hanem az, hogy ha lebuktok, az nagyon súlyos problémákat okozhat a Varázslók Nemzetközi
Szövetségében. Vizsgálatot indíthatnak, kizárhatják a Roxfortot a Trimágus Tusáról…
- Mi köze van… - szólt közbe hirtelen Ginny, majd elakadt Dawlish köhögését hallgatva. –
Elnézést, Kingsley… De mi köze a Roxfortnak ahhoz, ha rajtakapnak két brit varázslót egy
durmstrangi tanár irodájában?
- Ehhem-ehhem…
- Az istenért, John, hagyja már abba! – fakadt ki Kingsley, megelégelve Dawlish idegesítő
köhögését.
- Elnézést kérek, minszter úr – motyogta az auror, de Kingsley már nem rá figyelt.
- Ginevra, a varázslóiskolák minden esetben egy minisztériumi felügyelőbizottság alá
tartoznak, így amit a minisztérium csinál, ahhoz hivatalosan a Roxfortnak is köze van –
magyarázta Kingsley. – Persze a valóságban ez egyáltalán nem így van, de a lényeg az, hogy
ha elkapnak titeket, az sok gondot okozhat.
- Nem fognak elkapni! – jelentette ki Ron, hirtelen nagyon elszántan.
Harry, ahogy ránézett barátjára, azt a régi bizonyítási vágyat látta benne, amit kiskorukban
olyan sokszor. Azt is látta, hogy Hermione az orra alatt somolyog, Ginny pedig felhúzta a
szemöldökét és Harryre nézett.
- Remélem – bólogatott a miniszter. – Ha sikerül bizonyítékokat szereznünk a belső kör
tagjairól, és a kék bőrű emberről, akkor már van mit a VNSz elé vinnem. Kikérdezhetjük
ezeket a feketemágusokat, és nemzetközi nyomozást rendelhetünk el Marius Prince ellen.
Dawlish nem köhögött többet, csak fontoskodva biccentett, Kingsley pedig véget vetett a
megbeszélésnek.
Tizennyolcadika álmos, szeles nap volt, és Harryt csak Ginny kitartó ébresztgetése tudta
kicsalogatni az ágyból. Egyetlen porcikája sem kívánkozott visszamenni a Durmstrangba, de
megint csak emlékeztetnie kellett magát, hogy nem arra vállalkozott, hogy mindig azt tegye,
amihez épp kedve van. Régen se azt tette, és pont abban volt jó… Igaz, a jelenlegi feladata
éppenséggel csak annyi, hogy üljön szépen le, és nézze meg a Trimágus Tusa második
próbáját.
- Harry, ébredj már! Mindjárt dél van – szólt Ginny, és egyetlen mozdulattal lerántotta
Harryről a takarót, aki végül megadta magát, és feltápászkodott.
- Csak háromkor indulunk… - mondta kedveszegetten, miközben öltözködött.
Ginny közben a háta mögé került, és összebilincselve őt a karjaival, szorosan hozzábújt.
Harry érezte, hogy máris könnyedebb szívvel öltözködne, ha tudna, de ebben most Ginny
akadályozta.
- Hé srácok… - szólalt meg egy hang az ajtó felől, mire Harry és Ginny megriadva
odakapták a fejüket.
Charlie állt az ajtóban, Ginny pedig azonnal elengedte Harryt.
- Oh… bocsánat – motyogta Charlie kissé zavartan, de közben vigyorgott. – Csak anya szól,
hogy gyertek, mert ebédidő van.
- Azonnal megyünk! – válaszolta Harry kicsit ingerülten.

206
 Miután Charlie feje eltűnt a képből, egymásra bámultak. A lány megvonta a vállát, jelezve,
hogy őt aztán nem érdekli, ha a testvérei meglátják őket együtt – ellentétben Harryvel. Dacára
annak, hogy Ront már egy cseppet sem zavarta, mikor csókolja meg a szeme láttára a húgát,
Harry még mindig attól tartott, hogy Bill, George, Percy és persze Mr Weasley a
konyhasarokban búslakodó törött seprűnyéllel kergetik ki a házból, ha megtudják, hogy közte
és egyszem lányuk közt több van, mint testvéries szeretet. Erre rácáfolni látszott Charlie
vigyorgó arca, de ez nem könnyített Harryn. Ahogy lesétáltak az emeletről a konyhába,
Charlie és a két Weasley szülő éppen suttogva beszélgettek valamiről, majd azon nyomban
elhallgattak, amint észrevették Harryéket. Mr Weasley azonban egy apró jelét sem mutatta,
hogy megindult volna a seprűnyél felé, vagy egyéb, náspángolásra alkalmas eszközök
irányába, inkább csak a szokásosnál is szélesebb mosollyal üdvözölte a lányát és Harryt.
Péntek lévén George is átjött ebédre, és Mrs Weasley, Ginny és Hermione nagy örömére
hozta magával Katie Bellt is. Mrs Weasley különösen nagy szeretettel fogadta a lányt, talán
mert tudta, hogy George-nak nagy szüksége van rá, hogy valaki mindig mellette legyen.
Katie-t mindenki szerette; amellett, hogy a kezdetben kissé csúnyácska, sportmániás lány
különösen csinos, fiatal nővé érett, a család minden tagját levette a lábáról csipkelődő
humorával, amiben leginkább Ronban és Ginnyben lelt társra.
A lány ezen a napon is elemében volt:
- Hú, úgy látom, valaki nem sokat aludt az éjjel! – kajánkodott, amint meglátta az álmos
Harryt és Ginnyt. A gúny célpontjai csak egy megrovó pillantást küldtek felé, amit ő jóleső
kuncogással fogadott.
George ellenben temetőbogárnak tűnt a hippis-színes ruhákba öltözött Katie mellett fekete
talárjában és napszemüvegében.
- Ilyenek ezek a nők, igaz pajtás? – mondta fásultan Harrynek, és hátbaveregette, ahogy
elhaladt mellette. – Minden erőt kiszívnak a férfiakból. Akár a vámpírok…
A megjegyzés jutalma egy tasli volt az édesanyjától, aki azonnal asztalhoz parancsolt
mindenkit. Charlie és Mr Weasley abbahagyták a sutyorgást, Mrs Weasley kiabálására pedig
Ron és Hermione is lerobogtak a lépcsőn.
- Ginny, Harry, hallottátok a nagy hírt? – szólt Katie, mikor mind leültek az
ebédlőasztalhoz, és Mrs Weasley az asztal közepére lebegtette a leveses kondért.
- Milyen nagy hírt?
- Angelinát beválasztották a Holyhead-i Hárpiák csapatába! – újságolta a lány. – Egyelőre
még a tartalék játékosok közé, de ki tudja? Lehet, hogy hamarosan szurkolhatunk neki!
- Ühüm… milyen szerencsés – motyogta a lány, s Harry nem értette különös viselkedését.
- Állítólag sokan kaptak meghívót egy válogatásra – folytatta Katie. – Nekem bezzeg nem!
Néha már azt hiszem, életem végéig abban a talárszabászatban rostokolhatok…
Dawlish ebéd után néhány perccel toppant be, s Harry egy pillanatra meglepődött, hogy
ezúttal nem egy kartotékszekrényre való irathalmazzal látja a férfit, hanem két varázspálcával,
egyszerű, meleg, kényelmes holmikba öltözve. Emellett erős volt a gyanúja, hogy a varázsló
ruhája az utolsó zokniig megegyezett a Lopakodás és Nyomkövetés Elméleti Alapismeretei-
című kiképzési szabálykönyvben javasolt taktikai öltözékkel.
A zsupszkulcs érkezéséig Harry még egyszer elismételtette a Durmstrang térképét
Dawlishsal és Ronnal, amit nem lehetett lerajzolni, így jobb híjján többször megmutatta nekik
a merengőben az emlékeit az iskoláról, és szóban is begyakoroltatta velük. Háromnegyed
háromkor aztán megérkezett a zsupszkulcs, és felkészültek az indulásra. Harry átadta a
láthatatlanná tévő köpenyt Dawlishnak, aki tőle szokatlan élénk érdeklődést mutatott a
varázserejű holmi iránt.
- Vigyázzatok magatokra, és sok sikert! – mondta komoly arccal Mr Weasley, mikor
búcsúzkodtak, és kezet fogott az aurorral.

207
 Harry a maga részéről tejesen feleslegesnek tartotta, hiszen aligha lesznek távol néhány
óránál többet. Ron ezalat barátnőjéhez lépett.
- Hát, akkor este találko… - Nem tudta befejezni a mondatot, mert Hermione rávetette
magát, és megcsókolta, de olyan hevességgel, hogy majdnem elvesztették az egyensúlyukat.
A konyhában tartózkodók mind nevettek, kivéve Dawlish-t, aki a szemeit forgatta, és sűrűn az
órájára pillantott.
- Az ember azt hinné, hogy egy évig nem látják egymást – csóválta a fejét mosolyogva
Charlie, mert Hermione még mindig Ronba csimpaszkodott, két kézzel a pulóverébe markolt,
a fiú pedig nagy élvezettel túrt kócos hajába.
Mikor végre elengedték egymást, Ron karórája beleakadt a lány hajába, és sehogy se tudta
kiszabadítani onnan. Ginny és Harry a hasukat fogták a nevetéstől, Mrs Weasley pedig
megpróbált segíteni a páron, de percekbe telt, mire sikerült elválasztani őket egymástól, úgy,
hogy Ron pulóvere tele volt Hermione hajszálaival, a lány arca pedig vöröslött a szégyentől.
- Te nekem bezzeg egy puszit se adsz, ha elmegyek a boltba! – tette csípőre a kezét George,
tettetett sértődöttséggel Katie-re bámulva napszemüvege mögül.
- A zsupszkulcs tíz másodperc múlva indul! Készüljetek fel! – szólt Mr Weasley még épp
időben.
Az utazás most valahogy sokkalta hosszabbnak és kellemetlenebbnek tűnt a Durmstrangba,
mint legutóbb. Hogy ez annak volt-e tudható, hogy két másik ember volt hozzátapadva a
láthatatlanná tévő köpeny alatt, vagy annak, hogy ezúttal a viszonylag sima és könnyű fogású
vécéülőke helyett egy érdesebb és élesebb, kihasznált bádogkanna töltötte be a zsupszkulcs
szerepét, Harry nem volt biztos benne. A varázserejű utazóeszköz keltette örvény kavargott,
zúgott, mint egy tornádó, az utazók körül villám csapkodott, apró fénybogarak úsztak a
semmiben lámpásokként világítva…
Harry talpa durván csapódott a földhöz, a térde felugrott a hasához, majd elterült. Ginny
pont rajta landolt, és jól belekönyökölt a gyomrába, amitől Harrynek egy pillanatra kigúvadt a
szeme.
- Jaj, ne haragudj Harry, nem akartam! – szabadkozott a lány, és lehemperedett róla.
Harry a feje mellett halk jajdulást hallott, jelezve, hogy Ron és Dawlish is megérkeztek.
- Ez nem megy te neked, Harry Potter – szólalt meg egy hang fölöttük.
Ahogy azt várták, megint Viktor Krum fogadta őket a magányos lámpásnál, aki legutóbbi
lenge talárja helyett most csak egy kötött garbóval melegítette magát. Harry a maga részéről
még mindig a kegyetlen fagyhaláltól tartott.
Ginny gyorsan vetett egy pillantást arra, ahonnan Ron nyögése hallatszott, és ellenőrizte,
nem lóg-e ki valahol egy árulkodó könyök vagy cipőorr.
- Sajnálom – motyogta Harry, ahogy felkelt a földről, és leporolta magát. – Sose volt jó
egyensúlyérzékem.
Krum összevonta a szemöldökét.
- Ezt én kétlem – mondta karba tett kézzel. – Nem lennél te olyan jó kviddics játékos, ahogy
mondanak, ha te nem lennél jó egyensúlyban.
Harry csak megvonta a vállát, majd kezet fogtak, mire a bolgár fogó arca újra vidámabb
színt öltött; Ginny megpuszilta jobbról-balról, aztán belekarolt Harrybe és elindultak a
szokásos ösvényen a Durmstrang felé. Már a kiégett, kősziklákkal borított helyen jártak,
mikor Krum megszólalt.
- Furcsa, hogy ti nem jöttetek hajnalban. Kimerítő, ilyen hosszú utazás.
- Most végig kell ülnünk a próbát, Viktor, nem kell báloznunk – válaszolta Ginny.
Krum biccentett a fejével.
- Igazad lehet – mondta. – Csak én azt hittem, hogy ti jöttök többiekkel.
- Többiekkel? – ráncolta a homlokát Harry.
- Többi vendég – válaszolta a fiú. – Mindenki hajnalban jött.

208
 Krum előttük haladt, így nem láthatta, hogy Harry és Ginny sokatmondóan egymásra
pillant. Szóval csak őket várták negyed órával a próba kezdete előttre, gondolta Harry. Moloh
beijedt, de vajon honnan jött rá, hogy szaglásznak utána?
Mikor kiértek a völgybe, ahonnan a remek rálátás nyílt a Dursmtrang faragott tornyára,
Krum letért egy bal kéz felé vezető ösvényre, mely a völgyháton haladt végig a tenger
irányába. A morajlás és dübörgés egyre erősödött, ahogy haladtak a part felé a köves
ösvényen, melyen alattomos kövek fordultak ki a talpuk alól.
Harry már nem hallotta a háta mögül Dawlish és Ron szuszogását, és remélte, hogy ők
továbbmentek a Durmstrang felé. Remélte, hogy nagyobb sikerrel járnak, mint ő, ugyanakkor
kételkedett is benne. Kissé szégyellte magát emiatt, de nagyképűen úgy gondolta, hogy ha ő
nem talált semmit, akkor Dawlish és Ron sem fog bizonyítékot találni Moloh és a Negyedik
Torony, vagyis a belső kör kapcsolatára. Újra és újra emlékeztetnie kellett magát arra is, hogy
akármennyire is ellenszenves neki Maude Moloh, nem ő az igazi ellenségük, hiába a fekete
mágia nagymestere. Marius Prince az igazi ellenség, és azért kutatnak a Durmstrangban, hogy
a kék bőrű nyomára bukkanjanak.
- Fleur otthon maradt? – kérdezte Krum, mikor a völgyhát lealacsonyodott, és egy
viszonylag kiépített úton haladtak tovább.
- Azt mondta, nem akarja otthagyni a babát – válaszolta Ginny.
Krum bólintott.
- Ő nem érezte magát jól, mikor bálon volt itt. – Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés, és
Harrynek nem is állt szándékában vitába szállni vele. Fleur szinte minduntalan attól félt, hogy
rájuk támad Voldemort egy régi híve.
- Ő azt mondta, örült volna, ha ő iskolája rendezi Trimágus Tusát – folytatta a fiú. –
Kénytelen vagyok vele én egyet érteni. Nem szívesen jövök vissza ide én sem. Szívesebben
néztem volna meg Fleur iskolája Franciaországban.
Harryék csendben hallgatták a bolgár fogó szavait, és kitartón baktattak utána, mígnem
feltűnt a parton egy nagy, ovális, fából tákolt stadion, mely nem sokkal volt nagyobb a
roxforti kviddicspályánál. Ahogy még közelebb értek, Harry ráeszmélt, hogy ez valójában
maga a durmstrangi kviddicspálya, teljes valójában. Harrynek feltűnt a stadion bejárata fölött
lógó iskolai zászló: hosszan lelógó vörös ponyván egy magas torony képe, csúcsa körül
három pici csillag. Most, hogy így kinagyítva látta, különbözött pár elemében a Dumbledore-
ok családi címerétől…
A kviddicspálya körül jónéhány ember lézengett, de a lelátókból kiszűrődő hangok arról
árulkodtak, hogy a nézők zöme már elfoglalta a helyét. Krum a bejárat felé vezette vendégeit,
elhaladtak néhány összeverődött csoport mellett, akik izgatottan beszélgettek – Harry
felsimerte az egyikben azt a négy fiút, akik előszeretettel kötöttek belé legutóbb; a nagydarab,
kötekedő durmstrangos most felé se nézett, de a legmagasabb, fekete hajú fiú, aki ellene
hangolta Molohot a rövid kis párbaj után, szúrós szemekkel fürkészte őt, akárcsak a mellette
álló alacsony, kövérkés fiú. Harry igyekezett nem törődni velük, Krum pedig látszólag észre
sem vette őket, csak bevezette vendégeit a stadionba a tornyos zászló alatt, majd egy fa
csigalépcsőn fölfelé.
- Ez itt tanárok szektora kviddics meccsen – tájékoztatta őket idegenvezetőjük, mikor
kiértek a lelátókra.
Hasonlóan a Roxfort stadionjához, itt is egyszerű, lépcsőzetes elrendezésű padok szolgáltak
ülőalkalmatosságként, s ahová Harryék érkeztek, ott csak tanárok, szülők, és más meghívott
vendégek foglaltak helyet. Valamivel szebb padok voltak itt, mint ami a Roxfortban a
diákoknak jutott, és tele volt az aljuk felragasztott rágógumival – ezeket vörös bársony
borította, hogy kényelmesebbek legyenek.
Harry és Ginny megálltak a lépcső tetején, és csak nézelődtek, de Krum a padsorok
leghátsó, legfelső részére mutatott.

209
 - Ott vannak nektek szabad hely – mondta. – Madam Ula foglalta nektek kettőt.
- Köszönjük, Viktor.
Krum jó szótakozást kívánt nekik, majd előrébb ment egy sorral, és csatlakozott
durmstrangos barátaihoz. Előtte öt-hat sorral ült a három igazgató öt széken (Madame
Maxime-nak és Molohnak két-két helyet biztosítottak; McGalagony úgy kuporgott köztük,
mintha két marcona testőr venné körül), előttük pedig a szervezők, köztük Percyvel, és egy
konferanszié, aki hangosbeszélőt tartott a kezében, és folyton az órájára nézett. Harry
Hagridot kereste a szemével, elsőként Madame Maxime, termetes menyasszonya mellett,
majd körbe a nézőtéren, de sehol sem látta barátját. Aztán arra gondolt, hogy Hagrid
bizonyára az abraxánokat eteti, és ezért késik.
Elindultak felfelé a padsorok közötti hosszú lépcsőn, Ulatov professzor pedig integetett
nekik, mikor észrevette őket. Az igazgatóhelyettes-asszony alig látszott ki az előtte ülők
mögül, Harry nem is értette, miért szorult ennyire hátra.
- Mr Potter! De örülök, hogy újra látom! – köszöntötte Madam Ula, mikor odaértek hozzá. –
Legutóbb olyan sietve távoztak, azt reméltem, hogy legalább reggelire itt maradnak.
Harry kicsit zavarban volt, bár Ulatov professzor kedves mosolya nem adott rá okot. Nem
tudta, mennyit hallott a professzorasszony a bál alatt történt incidensről közte és a
durmstrangi diákok, meg Moloh között.
- Az a helyzet, hogy sietnünk kellett, mert mindannyian együtt akartunk karácsonyozni –
hazudta.
- Megértem – mosolygott továbbra is Ulatov professzor, majd megpaskolta maga mellett a
széket, mire Harry és Ginny helyet foglaltak.
Körbe a stadionban mindenhol izgatott gyerekarcokat lehetett látni, de Harry figyelmét most
sokkal jobban lekötötte a pálya átalakított belseje.
Annak idején, mikor a Roxfortban zajlott a Trimágus Tusa, a kviddicspályán rendezték be a
terepet az utolsó feladat, a labirintus-próba számára. Ezúttal azonban a zöld gyepre felfestett
vonalak változatlanul megamaradtak, csak a pályára nagy összevisszaságban beszórtak
különböző méretű sziklákat, köveket, kavicsokat, és mindenféle holmit, amit Harry nemes
egyszerűséggel szemétnek titulált. Volt bent egy hosszú kötél, egy kiterített halászháló,
néhány faládikó, amelyek közül az egyik szüntelenül mocorgott, mintha valami élőlény
rejtőzne benne, a pálya kellős közepén pedig egy díszes, kocka alakú doboz állt.
- Mit akarhatnak ezzel a sok kacattal? – súgta Ginny fülébe.
- Talán át kell változtatniuk őket valamivé – találgatott a lány. – Vagy lehet, hogy építeniük
kell ezekből valamit, varázslat segítségével, és azt pontozzák a bírók.
- Nem hangzik túl izgalmasnak… – dünnyögte Harry, és a víz alatti próbára gondolt.
A verseny felkomferálása végig németül zajlott, így se Harry, se Ginny nem értett belőle
egy kukkot sem. Udvariasan érdeklődő arcot vágtak, és körben nézelődtek a lelátón – Harry
gyakran nézett a félóriás Moloh felé, aki olyan képet vágott, mint aki nem is tudna
fölöslegesebb időtöltést egy Trimágus Tusánál.
Ulatov professzor ekkor feléjük hajolt.
- Mit tudnak a második próbáról, kedveseim? – kérdezte tőlük.
- Igazából semmit, Madam Ula – vallotta be Ginny.
Az igazgatóhelyettes-asszony azonnal belefogott a magyarázatba, miközben a versenyzők
felsorakoztak a pálya szélén; Dennis Creevey olyan apró volt versenytársaihoz képest, hogy
Harry egy pillanatig azt hitte, önmagát látja Fleur és Cedric vagy Viktor mellett. Mindhárom
versenyző seprűt tartott a kezében – ahogy Harry távolról látta, egy igen régi, Hullócsillag
típusú jármű volt mindegyik.
- A bajnokok feladata, hogy kinyissák azt a ládát. – Madam Ula termetéhez képest hosszú
ujjával a kezdőkör közepére helyezett dobozra mutatott. – Abban van egy tárgy, amire a

210
harmadik próba során lesz szükségük, hogy megnyerjék a kupát. A többi szikla, a kötél meg a
háló pedig akadályozzák őket a megszerzésében.
- És mindezt seprűnyélen? – kérdezte Ginny kissé csodálkozva.
- Pontosan.
- Ez már izgalmasnak hangzik – vonta fel a szemöldökét Harry.
- Nagyon izgalmas lesz, majd meglátja – mondta a professzorasszony. – A Beauxbatons
szervezte ezt a versenyszámot, és én mondom, remek munkát végeztek. Olympe Maxime
megsúgta nekem, hogy már az előző Trimágus Tusán is ezt a versenyszámot szerették volna
záróakkordnak. Azt mondta, ott a Trimágus Kupát kellett volna elkapniuk a játékosoknak.
- És miért változtatták meg mégis? – érdeklődött Ginny, Harry eközben pedig arra gondolt,
hogy mennyivel jobb lett volna egy ilyen próba, hiszen akkor nem tudták volna Cedriccel
együtt megfogni a kupát. Egyedül ő ment volna a temetőbe, ráadásul ott lett volna vele a
seprűje – elröppenhetett volna Voldemort elől, mielőtt megtörténik a baj…
Ulatov professzor jóízűen felnevetett.
- Azért döntöttek a labirintus próba mellett, mert attól tartottak, hogy a mi Viktorunknak túl
nagy előnye lenne! – mosolygott büszkén.
„A mi Viktorunk” – rágcsálta magában a szavakat Harry. Karkarov is hasonló rajongással
beszélt a bolgár kviddics-tehetségről. Úgy tűnik, a tanárok egyöntetűen kedvelték híres
tanítványukat, de Harry gyanította, hogy a többi diák körében már nem volt ennyire népszerű.
Sípszó hasított a levegőbe. Harry látta, hogy az első sorban ülő szervezők, köztük Percy is
feláll, és pálcájukat a pályára szegezve varázsigét mormolnak. Az első szervező intésére a
kövek, sziklák, kavicsok a levegőbe emelkedtek, és össze-vissza mozgásba kezdtek a
levegőben, mintha ezernyi gurkó röpdösne lehetséges célpontokat keresve. A második
szervező a kötelet és a hálót hozta mozgásba – ezek nem emelkedtek a levegőbe, csak az
izgága ládához hasonlóan mocorogni kezdtek. Percy a középre helyezet kocka alakú doboz
felé pöccintett pálcájával, mire az felrepült a levegőbe és veszett gyorsasággal pörögni
kezdett. Egy cikesz fürgeségével suhant a magasban, Harry alig tudta követni a szemével. A
nézőközönség hangosan „húúú”-zott, a konferanszié pedig újra szájához emelte a
hangosbeszélőt.
- Azt mondja, az első francia kviddicscsapat megalapításának évfordulójára ajánlják ezt a
próbát – tolmácsolta szavait Madam Ula. – Az győz, aki elkapja a ládát és kinyitja azt…
Mindenkinél van egy kulcs… A nyakukban lóg egy kulcs, ami nyitja a ládát – próbálta
túlkiabálni a hangosbeszélőt, hogy Harry és Ginny értsék, amit mond.
A versenyzők ez alatt lábuk közé kapták a seprűiket, és felkészültek a startra.
- A láda megszerzéséhez bármilyen párbajátkot és bűbájt használhatnak – magyarázta
tovább Ulatov professzor. – Főbenjáró átkok, és súlyos sérülést okzó bűbájok kizárva. Aki
ilyesmivel próbálkozik, azt azonnal kizárják a versenyből.
- Mi számít súlyos sérülésnek? – pislogott aggódva Ginny a száguldó kősziklák felé.
Harry felhorkantott, majd közel hajolva hozzá, a fülébe kiabálta: - Koponyalékelés,
csonkolás, kibelezés, és hasonlók még belefér…
- Most azt mondja, a régi kviddicsmeccsek a labdakezelés és a párbajozás vad keverékei
voltak… - folytatta a tolmácsolást az igazgatóhelyettes-asszony. – Ezt szeretnék most
feleleveníteni ezzel a veszélyes, és egyszersmind látványos próbával…
- Hát igen, van mit javítaniuk a legutóbbi unalomtengeren – jegyezte meg halkan Ginny,
hogy csak Harry hallja.
- Nekem valahogy nem tűnt olyan unalmasnak a labirintus próba… - mondta, mire a lány
elszégyellte magát.
- Ne haragudj – szabadkozott. – De te nem tudod, milyen dög unalmas volt nézni a második
meg harmadik próbát. Csak ültünk, és ültünk, vártuk, hogy mikor bukkantok elő…

211
 Ginny szavait egy második sípszó szakította félbe. A bajnokok elrugaszkodtak a talajtól, a
tömeg pedig veszett éljenzésbe kezdett. Mindenki hangosan bíztatta a saját kedvencét, Harry
és Ginny Dennis nevét kiáltozták, aki bőszen kerülgette a sziklákat, melyek igyekeztek
letaszítani őt a seprűjéről. Nem volt könnyű dolga a fiúnak, mert nem csak a seprűkezeléssel
kellett foglalkoznia, de bal kezével a pálcát is forgatnia kellett, ha nem akart minden szikla
elől elkanyarodni. Megcélozta a felé repülő kőtömeget, és szétrobbantotta; karjával védte
magát a kőtörmeléktől, melyek, miután áthaladt rajtuk, újra összetömörödtek egy hatalmas
sziklává, ami most a durmstrangos bajnok után röppent.
A francia lány állt a legjobban, messze maga mögött hagyta két ellenfelét, de még távol volt
a magasban cikázó ládától. Pálcájával rögtön felszállás után megbűvölt egy nagyobb követ,
mely körülötte forgott, akár egy bolygó a Nap körül, és eltérített az útjából minden akadályt.
A durmstrangos Dragomir hatásos, de lassú taktikát választott: erős pajzsbűbájt varázsolt
maga köré, és úgy haladt előre célirányosan, mit egy tank; a kövek és sziklák szétrobbantak a
pajzson, és ő maga védve volt, de nagyon lemaradt a másik két versenyzőtől. Harry úgy
vélekedett, hogy a dursmtrangos abban bízik, ellenfelei talán majd lemorzsolódnak, vagy
megsérülnek veszélyes mutatványaik során.
Úgy tűnt, a durmstrangos óvatos taktikája bevállt, a francia bajnok előretörése megtorpant:
mikor átrepült fölötte, a hosszú mocorgó kötél a magasba emelkedett, és köré tekeredett,
szoros gúzsba kötve a lányt, akinek pálcát tartó keze a törzséhez szorult.
Harry fejében felrémlett egy régi emlék – egy tüzes kötél egy fekete taláros alak köré
csavarodik, aki csak int egyet pálcájával, és a kötél kígyóvá változik, és letekeredik róla…
A beauxbatonsos bajnok azonban nem tudott mit kezdeni a kötéllel; lassan ereszkedni
kezdett, mintha vízben süllyedne, közben vadul rángatta a kötelet, ami csak még jobban
rácsavarodott. Harry észrevette, hogy a kősziklák nem támadják a védtelen lányt, hanem
inkább a többi bajnokot veszik célba – úgy tűnik, most nem cél a bajnokok kiirtása, gondolta.
- Hajrá Dennis! – sikoltotta mellette Ginny.
A francia lány kudarcával a Roxfort bajnoka került az élre, azonban Dennis már szerzett
néhány kisebb sérülést. Talárja szakadt volt egy túl közel szétrobbanó kő miatt, az elvarázsolt
halászháló pedig kitartóan üldözte a levegőben, mintha valami láthatatlan lepkegyűjtő akarná
elkapni a fürge rovart.
Dennis kitért balra, és a feje fölött megsuhintotta a pálcáját; az egyik szikla mely épp
szembe repült vele, belekapott a hálóba, ami most nehéz csomag módjára zuhant a föld felé.
A tömeg tapsolt a bravúrt látva, Dennis pedig újra irányba állította seprűjét az ég felé, a kocka
felé, mely ott pörgött a leszerelt kviddicspóznák helyén.
A hálós kitérő miatt a durmstrang bajnoka közelebb ért, hókotró módjára tolta maga előtt a
mágikus pajzson széttörő sziklákat, melyeknek nem volt idejük újra összeállni. Dennis a többi
akadállyal volt elfoglalva, így nem ismerte fel a durmstrangos bajnok képében közelgő
veszélyt. Mikor Dragomir elég közel ért hozzá, megszüntette a pajzsbűbájt, és azon nyomban
meglendítette pálcáját. A távtaszító bűbáj az apró törmeléket Dennisre zúdította, aki a nagyját
a hátába kapta, és előrebukott a seprűjére. Fájdalmas jajgatása beleveszett a Roxfort és
Beauxbatons szurkolóinak dühös zúgásába, és a durmstrangosok ujjongásába.
- Ez szabálytalan! – ordította Harry is teli torokból. – Zárják ki!
- Te mondtad, hogy a csonkolás belefér! – viccelődött mellette Ginny, de ő is együtt fütyült
a roxfortos szurkolókkal.
Harry látta, hogy a három szervező, köztük Percy, összedugják a fejüket, és társalognak
valamiről, de végül a konfreanszié nem fújta meg a sípját, a verseny folytatódhatott tovább.
Most a durmstrang bajnoka került előre, és újra felöltötte a pajzsot, haladt tovább a kocka
alakú pörgő doboz felé. Dennis, miután összeszedte magát, azonnal megcélozta ellenfele
hátát, de átka lepattant a pajzsról, csakúgy, mint a kövek.

212
 - Menj neki! Protego és menj neki!! – üvöltötte Harry, bár kizárt volt, hogy Dennis
meghallaná a hatalmas hangzavarban. Ginny elkerekedett szemekkel bámult Harryre, mire az
elnevette magát. Rá kellett döbbennie, hogy valóban jól szórakozik.
Dennis süvített felfelé seprűjével, amilyen gyorsan csak tudott, de a durmstrangos
versenyzőnek már túl nagy előnye volt – kínyújtotta a karját, és elkapta a forgó dobozt.
Öröme nem tartott sokáig, mert abban a pillanatban, hogy hozzáért, lent, a földön heverő
többi ládikó fedele felcsapódott, és kiröppent belőle egy raj szúnyogra emlékeztető kis
mágikus szerkezet; Harry csak onnan tudta, hogy nem igazi szúnyogok, mert fémszínűen
csillogtak a pálcák fényében. Rávetették magukat a varázslóra, és egykettőre ellepték. A
nézők nem láthattak mást, csak egy fémes, alaktalan felhőt, melyből néha egy-egy csapkodó
végtag látszott ki.
- Adj neki! Most!! – kiabálta Harry a tömeggel együtt, Dennis pedig úgy is tett.
Kihasználta, hogy a durmstrangos pajzsbűbája megszűnt, és dermesztő átkot szórt rá. Az
átok olyan erősre sikerült, hogy nem csak Dragomir, de a fémrovarok is megmerevedtek a
levegőben. Az út szabad volt fölfelé, csak az újra és újra összeálló sziklákat kellett kerülgetni,
és hamarosan már Dennis kezében volt a láda. A tömeg tombolt, miközben a fiú a zárral
babrált, és láthatólag senki sem vette észre, hogy a beauxbatonsos bajnok megszabadította
magát a kötéltől, és most kivont pálcával száguldott felé.
- Vigyázz! Mögötted! – visította Ginny teli torokból, hogy Harrynek a füle fájdult bele.
A francia szurkolók örömujjongásban törtek ki, amikor bajnokuk egy jól irányzott távtaszító
bűbája kiütötte a dobozt Dennis kezéből. A láda átrepült a pálya egész hosszán, a zárban ott
volt a kulcs, amit a fiúnak még sikerült beleerőszakolnia a záporozó kövek között.
A Beauxbatons bajnoka elsuhant Dennis alatt a láda után, de a fiú résen volt: épp, mielőtt a
lány elkaphatta volna, ő is megsuhintotta pálcáját, mire a kocka alakú doboz megpattant egy
láthatatlan pajzson, a lány pedig egy arasszal elvétette. A doboz visszahullott az elébe siető
Dennis kezébe, aki gyorsan kinyitotta, kikapott belőle egy másik kulcsot, és felmutatta.
A konferanszié sípszója beleveszett a tömeg ujjongásába, a roxfortosok ünneplésébe, akik
kurjongattak, fütyültek, doboltak. Ginny ugrált a padon, és Harry nyakába vetette magát.
Ulatov professzor udvariasan tapsolt mellettük, de láthatóan csalódottság ült ki az arcára,
amiért a Durmstrang bajnoka ezúttal csúfosan leszerepelt.
Mikor az ujjongás alább hagyott – többek közt a konferanszié kitartó bömbölésére –, a zsűri
kihírdette az eredményt. Ahogy az várható volt, Dennis kapta a legtöbb pontszámot, s ezzel
rögtön az első helyre került, míg a Beauxbatons bajnoka kapta a legkevesebbet, mégis
második helyezett volt összesítetten, s a durmstrangos bajnok került a tabella aljára, egyetlen
ponttal lemaradva a második helyről. A vörös taláros diákok csüggedten vonultak ki a
stadionból, a roxfortosok viszont énekelve. Harry felfedezte, hogy a régi, Weasley a Gólkirály
című dal átköltött verzióját éneklik, melyből időközben Creevey a Gólkirály lett.
Harry és Ginny Percyvel és Madam Ulával együtt hagyta el a lelátókat, s közben élénk
lelkesedéssel beszélgettek a versenyről, olyannyira, hogy Harry teljesen meg is feledkezett
Ron és Dawlish akciójáról.
- Remek versenyszám volt, igaz? – vigyorgott Percy, aki olyan elégedettnek látszott, mintha
ő maga nyerte volna meg a próbát.
- Izgalmas volt – mondta Harry, és örült, hogy kivételesen nem kellett udvariaskodásból
hazudnia.
Együtt mentek ki a stadionból, a tanárokat és meghívottakat követve, míg a diákok a pálya
másik három bejáratán áramlottak ki. Elhaladtak egy csapat gyerek mellett, s Harry megint
felismerte az unszimpatikus négyesfogatot. A fiúk nem sokkal előttük mentek, és ketten
közülük hangosan beszélgettek valamiről. A magas fekete hajú és az alacsony kövér, két
nagyhangó társuk mögött kullogott zsebre tett kézzel.

213
 - Hol lehet Hagrid? – szólt Ginny, s ez Harrynek is eszébe juttatta, hogy a vadőr nem
bukkant fel a verseny alatt egy röpke percre sem.
- Ti nem tudjátok? – nézett rájuk Percy, mikor meghallotta húga töprengését.
Harry és Ginny rábámult.
- Hagrid hazament – jelentette be Percy. – Még január elején fogta a kedvenc thesztrálját,
Tenebrust, és hazarepült vele.
Harry és a lány egymásra nézett. Ez most mégis mit jelenthet? Harry két dologra tudott
gondolni: vagy épp az esküvői előkészületeket rendezi az elfoglalt Madame Maxime helyett,
vagy nem jól sült el a leánykérés, és Hagrid most otthon gubbaszt a kunyhójában, és leissza
magát a sárga földig. Harry nem akarta megkérdezni Percytől, hogy mi az igazság, s a fiú
amúgy sem úgy nézett ki, mint aki tudná a választ.
- Biztos megunta a versenyt – vonogatta a vállát Percy. – Végülis naphosszat csak Madame
Maxime lovaival foglalkozott… Jut eszembe, Madame Maxime kész idegroncs azóta, hogy
Hagrid nincs itt. Szerintem az itteni vadőr, Gronhold lehet az oka: fogalma sincs, hogyan kell
tartani egy fajtiszta abraxánt. Emlékszem, a múltkor is…
Percy hosszas eszmefuttatásba kezdett a szárnyas lovak megfelelő tartási módszereiről, és a
durmstrangos háztájőrző képességeiről, de se Harry, se Ginny nem figyelt rá. Szóval Madame
Maxime idegroncs azóta, hogy Hagrid elment… Úgy látszik, a lánykérés tényleg nem alakult
jól, gondolta Harry. Tudta, hogy szomorúnak kellene lennie emiatt, mégis legbelül kissé örült
neki, hogy Hagrid nem költözik le a napos francia tengerpartra, ahol élete hátralévő részében
négyméteres gyerekeket nevelgetne, egy féltucat szörnyimádó kicsi Hagridot…
A stadionból négy úton kiáramló embertömeg találkozott a Durmstrang felé menet, és
lelassultak. Harryék és még sokan mások megálltak, hagyták, hogy a sor haladhasson az
iskola felé. Mindenki beszélgetett, nevetgélt, néhányan lökdösődtek, s Harry hirtelen arra
figyelt fel, hogy az egybevegyülő német beszélgetés között angol szót hallott.
- Mit mondani te arról másik iskola?
- Melyikről? – csendült egy halk hang.
- Az, melyiknek igazgatója megölték múlt hét…
Harry felkapta a fejét, és fülelni kezdett, s kicsit ellépett Ginny mellől, egyrészt, hogy a
beszélgetők – a négy durmstrangos kötekedő – ne lássák meg, másrészt, hogy jobban hallja
őket.
- A görög iskoláról beszélsz – mondta a magas fekete hajú fiú, akit az erős akcentussal
rendelkező társa kérdezett, az, amelyik felöklelte Harryt.
- Arról.
- Állítólag valaki behatolt az igazgató szobájába az éjszaka közepén, és megölte. – Neki
egyáltalán nem volt akcentusa, és lassú, vontatott beszéde nagyon ismerős volt Harry
számára. – Fekete mágus volt, az iskolát megdöbbentette az eset.
A másik fiú gúnyosan fölhorkantott, és visszafordult előre, hogy hátba taszítsa az egyik
alsóbb évest, amiért nem halad a sor. Németül rászólt, aztán egy másik, szláv csengésű
nyelven ordibált valamit.
A kövér fiú megrángatta magas társa talárját, mire az ránézett.
- Mi az? – kérdezte tőle.
- Biztos, hogy nincs itt a nagybátyám? – Ő is tökéletes angolsággal beszélt, ami meglepte
Harryt: ennyi brit tanulna a Durmstrangban?
- Már mondtam, hogy elégettem a meghívóját, mielőtt elküldték volna neki – válaszolta a
magas fiú. Úgy szólt hozzá, mintha egy gondjaira bízott kisfiúval beszélne – megértés és
türelem volt a hangjában. – Ne aggódj folyton! Fogalma sincs, hogy itt vagy.
- Jó…
Harry több mint érdekesnek tartotta ezt a kis beszélgetést. A sor lassan újra megindult, és a
diákhad tovább hömpölygött a Durmstrang tornya felé. A nap már lebukott a horizont mögé,

214
és újra beköszöntött a fagyos éjszaka. A diákok útját világító pálcák jelezték, Ginny és Percy
is meggyújtotta a sajátját, de Harry túl elfoglalt volt gondolataival, hogy ilyesmi az eszébe
jusson.
Mire a Durmstrang bejárata elé értek, már nem is csak egy ötlet volt – biztos volt benne,
hogy tudja, mit jelentett az előbbi társalgás. És ezzel együtt egy terv is megfogalmazódott
benne. A Borgintól szerzett információkat nem használhatta fel a minisztériumi úton, azonban
volt egy lehetősége, hogy magának bizonyítékot szerezzen. Mikor megérkeztek a
Durmstranghoz vezető lépcső aljához, Harry előrébb tolakodott a tömegben, és elkiáltotta
magát, hogy a durmstrangos négyesfogat biztosan jól hallja:
- DRACO MALFOY!
A fekete hajú fiú megdermedt a lépcsőn, mintha Harry nem is volt évfolyamtársa nevét,
hanem egy sóbálvány átkot kiáltott volna. A kövér fiú megperdült, és szájtátva nézett vissza
rá, s már magasabbik társa is majdnem megfordult, de aztán erőt vett látható kényszerén, és
tovább ment, maga után húzva alacsony barátját.
Senki más nem tulajdonított különösebb jelentőséget a névnek, vagy, hogy valaki hívogat
valakit – Harryn kívül még sokan mások keresték a tömegben a barátaikat.
Harry elégedetten elvigyorodott; Borgin ezek szerint igazat mondott. És arra is volt egy
tippje, hogy ki rejtőzhet a kövér fiú képében…
Egy meleg kéz érintette a vállát.
- Mi volt ez, Harry? – kérdezte tőle Ginny.
- Fogalmazzunk úgy, hogy egy volt halálfaló talált magának egy tanítványt – válaszolta.
- Mire célzol…?
Ekkor azonban történt valami váratlan: a távolban, a Durmstrang tornya mögött alig száz
méterre tűz csapott a magasba a földből, mintha egy kicsi vulkán törne ki éppen. A föld
megremegett, de épp csak annyira, hogy a diáksereg fiatalabb tagjai sikoltozni kezdjenek.
Ginny megragadta Harry karját, és belemélyesztette a körmeit, Percy azonban olyat
sikkantott, ami egy ötéves kislánynak is irígyére vált volna. A tűz aranyszínű volt, és
örvényként tört a magasba, majd egyszer csak szertefoszlott.
Ulatov professzor kivált a sorból, és tett néhány lépést a jelenség felé, de aztán megállt, és
csak bámult arra. Harry otthagyta Ginnyt és odament hozzá. Látta, hogy a professzor arca egy
pillanatra mélységes megrökönyödést mutatott, de amikor ránézett, nyomban rendezte a
vonásait.
- Ó… ne aggódjon… ez csak biztosan Fnugg professzor, a bűbájtan tanárunk – mondta az
igazgatóhelyettes-asszony. – Említette reggel, hogy nem jön ki a próbára, hogy befejezhesse a
kísérletét… Azt hiszem, egy kicsit túllőtt a célon. Moloh igazgató úr nem fog örülni…
Ulatov professzornak őszinte aggodalom csillogott a szemében, Harry mégsem tudott hinni
neki. Mikor meglátta az azóta kialudt tüzet, az arca egészen mást tükrözött. A
professzorasszony megpaskolta Harry karját, és visszavezette a sorba, miközben a többi tanár
a gyerekeket rendezte, mások elindultak megnézni az incidens helyszínét.
- Mi a pokol ez? – kérdezte Ginny kicsit hisztérikus hangon. – Ha felfedezték Ronékat…
- Sss! – csitította Harry, mert Percy is a közelben volt.
- Ez úgy nézett ki, mint egy mágikus kitörés – szólalt meg Percy szakértő komolysággal,
talán, hogy visszanyerje méltóságát. – Valaki biztos felelőtlenül kísérletezgetett…
- Ezt mondta Madame Ula is.
Harry még mindig úgy hitte, más van a háttérben, de nem tette szóvá a fiú előtt. Ugyanattól
tartott, mint Ginny: hogy a mágikus kitörés Ronék miatt következett be, talán felfedezték,
hogy ott jártak, sőt, talán el is kapták őket.
Aggodalma azonban korai volt: Ronékkal a Durmstrang mívesen faragott bejárata előtt
találkoztak. Barátja és az auror odalopakodtak hozzájuk, és a köpeny rejtekében
megkocogtatták Ginny vállát, mire a lány ugrott egyet ijedtében.

215
 - Mi történt? – kérdezte tőlük rögtön Harry.
- Belefutottunk valami bűbájba – hallatszott Ron hangja, igazolva Harry balsejtelmét.
- Egy pillanatra körbevett minket a tűz, de aztán el is tűnt – suttogta Dawlish. – Nem láttam
még hasonlót.
Pár perc dermedt csönd volt, aztán:
- Hé, meggyulladt a pulóverem ujja! – szólt Ron, kissé hangosabban, mint kellett volna.
Néhány közelebbi diák, sőt, Ulatov professzor is feléjük fordult, mire Harry igyekezett úgy
tenni, mintha ő mondta volna.
- Meggyulladt? Mitől? - Ginny tágra nyílt szemekkel meredt arra a helyre, ahol bátyját és az
aurort sejtette.
- Gőzöm sincs!
- Oltsd el!
- Mit gondolsz, mit csinálok?
- Hagyják abba a társalgást, elrontják az akciót! – förmedt rájuk Dawlish olyan halkan,
amennyire csak tellett tőle. Harry most először tapasztalta, hogy az auror kijön a sodrából.
Már sötét éjszaka volt, a csillagok világítottak az égen, és Harry érezte, hogy lágy szellő
lebegteti meg a talárját, melytől végigfutott a hátán a hideg, és felállt a karján a szőr.
Ginnynek is kocogott mellette a foga.
- Észrevett titeket valaki? – kérdezte a lány a társaiktól, s közben legyezgette a füstöt, ami a
láthatatlanná tévő köpeny alól szállt ki.
- Nem tartom valószínűleg – tájékoztatta hivatalos hangon Dawlish. – Mr Weasley, sikerrel
járt az oltásban?
- Természetesen, Mr Dawlish, végrehajtottam a műveletet – utánozta fontoskodó hangját
Ron, majd újra panaszkodásra váltott: - Most nézzétek meg, tönkrement az órám! Tiszta
korom a számlapja! A pulóverem ujja is…
- Hallgass már! – pirított rá Ginny, mikor már egyre több körülöttük levőnek kezdett szemet
szúrni furcsa kis közjátékuk. – Megjött Viktor. Megyünk haza. Majd otthon megbeszéljük.

216
 - Tizennyolcadik fejezet -

A Torony lelepleződik
A Durmstrangban tett újabb felderítésről Ron és Dawlish már másnap reggel jelentést tettek
Kingsleynek a minisztériumban, azonban Harrynek hétfőig várnia kellett, hogy beszélhessen
vele – Dawlish ugyanis úgy ítélte meg, hogy az ő mondandója közel sem lehet olyan fontos,
hogy a hétvégén zaklassa vele a minisztert. Harry beletörődött a jelenlegi másodhegedűs
szerepbe, de nem értette, mi olyan pokoli fontos van Ronék jelentésében, mert mint ahogyan
azt sejtette, semmi többre nem jöttek rá, mint ő korábban.
A második próba két órácskája alatt bejárták a Durmstrangot keresztül-kasul, az összes
tanár irodájában megfordultak, és a pincében is, de az egyedüli gyanús dolog, amit találtak,
egy Voldemortról készült festmény volt. A kép hagyományos varázslóportré volt, mely az
illető halála után kerülhetett csak fel olyan épületek falára, amelyeknek valamilyen fontos
köze volt hozzá. Alighanem nem véletlenül költöztették le gyorsan az alagsorba Voldemort
képét, ami viszonylag új volt, és még nem telepedett meg rajta vékony porréteg. Dawlish
készített egy fényképet a feketemágusról, s ezt adták át jelentésükkel együtt a miniszternek.
Ron biztos volt benne, hogy megütötték a főnyereményt, de mikor Ginny rákérdezett, hogy
miből szűrte le ezt a következtetést, csak hebegett-habogott. Harry a maga részéről semmi
különöset nem talált abban, hogy Voldemort képe megjelent a Durmstrang falán – Tom
Denem sokfelé vándorolt fiatal korában, miután elhagyta a Borgin & Burkes üzletet, és
világkörüli útra indult, ahogy egykor Dumbledore is tervezte.
Nem tudta, Kingsley milyennek ítélte meg Ron és Dawlish durmstrangi akcióját, de őt
sokkal jobban foglalkoztatta az, hogy miként reagál majd az ő felfedezésére, amiről Ronnak,
Ginnynek és Hermionénak már beszámolt visszaérkezésük éjszakáján a legkisebb szobában
ülve. A kétkedő Hermionét is sikerült meggyőznie igazáról, mikor megmutatta neki a
merengőben az átélt emlékeit, és a lány meglepően elismerőn reagált Harry improvizációjára,
mely egyszerű volt, de hatásos. Harry bízott benne, hogy Kingsley is így fog hozzáállni a
dologhoz.
Hétfőn reggel kilenckor jelentkezett be a miniszter titkárnőjénél, aki szinte nyomban tovább
engedte őt, még időpontot sem kellett kérnie. Harry bekopogott a szépen faragott tölgyfa
ajtón, majd mikor nem kapott választ, óvatosan benyitott.
- Kingsley? Kingsley?
A férfi meredten bámult maga elé íróasztalánál ülve, egy, a kezében tartott kis fényképet
nézegetve. Harry kitárta az ajtót, és újra próbálkozott:
- Miniszter úr? – szólt kicsit hangosabban, mire Kingsley végre felpillantott, és észre véve
őt, kissé elcsodálkozott. – Nem zavarok, miniszter úr?
- Harry, te sosem zavarsz – mosolyodott el Kingsley barátian. – Fáradj be.
Harry bement és becsukta maga után az ajtót, majd Kingsley intésére leült a mahagóni
íróasztallal szemközti bársonyszékre. Kicsit úgy érezte magát, mint mikor Dumbledore
irodájában ült, s a falakon függő elhunyt miniszterek és miniszterasszonyok portréi csak még
tovább erősítették ezt az érzését.
- Miről lenne szó, Harry? – kérdezte Kingsley, s eltette a fényképet, amit nézegetett. Harry
nem akarta megkérdezni, mi az, úgy érezte, a legkevésbé sem tartozik rá, ha így bele tudott
mélyedni a varázsló.
- A Trimágus Tusáról – fogott bele Harry, és megköszörülte a torkát.
- Hát persze, mi másról? – sóhajtotta Kingsley. – Folytasd, kérlek!
Harry folytatta, bár úgy érezte, meglehetősen furcsa kedvében találta a minisztert.

217
 - Azt hiszem, rájöttem, hová tűnt Ciaran Diggory – jelentette be, s nyomban folytatta is
volna, ha Kingsley nem néz úgy, ahogy. Márpedig a miniszter eltátotta a száját, és úgy bámult
Harryre, mintha nem akarna hinni a fülének.
- Ööö… - Harry zavarban volt ettől, de tovább mondta. – És Draco Malfoyt is megtaláltam.
Mindketten a Durmstrangban vannak.
Kingsley előre dőlt székében, és beletúrt az asztalfiókjában heverő papírok rengetegébe.
- A jelentésben erről egy szó sem volt! – mondta idegesen, s Harry észrevette a csupasz
homlokán megcsillanó verejtékcseppeket.
- Nem… - vallotta be Harry. – De csak azért… Kingsley, csak azért, mert nincs rá
bizonyítékom – emelte fel kissé a hangját, mikor a miniszter még mindig az iratok közt
matatott.
- Kingsley, mi baj van? – kérdezte tőle homlokráncolva.
A miniszter egy pillanatig csak tátogott, mintha nem tudná, mit nem lehet ezen érteni.
- Hogy mi baj van? – kérdezett vissza. – Lezárattam az ügyet, azt tanácsoltam Amos
Diggorynak, hogy forduljon gyógyítóhoz, mert soha senki sem látta nála a fiút, senkinek se
beszéltek róla!
Hát persze, hogy az állását félti! – gondolta bosszankodva Harry. Mi másért is aggódhatna
egy mágiaügyi miniszter?! Az ember azt hinné, hogy törődnek az emberekkel, de ha csak egy
kicsit is jobban megismeri őket, rá kell jönni, hogy mindig a legegyszerűbb utat keresik.
Gondolatai az arcára is kiülhettek, mert Kingsley kissé lehiggadt, ahogy rápillantott, és
zsebkendőjével megtörölte a homlokát.
- És… és honnan sejted, hogy ott vannak? – kérdezte végül.
- Találkoztam velük. Hallottam egy beszélgetésüket, ami egyértelművé tette, hogy kik azok.
- Nem értem – vonta össze a szemöldökét Kingsley.
- Százfűlé-főzetet ittak – fejtette ki Harry. – De úgy tűnik, hogy Ciarant Malfoy gondjaira
bízták, talán mert ő is brit, vagy nem tudom… A beszélgetésükből úgy tűnt, hogy Ciaran
aggódik, hogy a nagybátyja, vagyis Mr Diggory felbukkanhat, merthogy ő is meghívott a
Trimágus Tusára…
Kingsley közbevágott:
- Én nem tudok róla, hogy küldtek volna meghívót Amos Diggorynak.
- Mert nem is küldték ki – mondta Harry. – Malfoy azt mondta Ciarannak, hogy elégette a
meghívóit, mielőtt postázták volna azokat.
A miniszter jó egy percig némán gondolkozott a hallottakon, Harry pedig jó auror módjára
türelmesen várt. Közben arra gondolt, hogy az előbb talán túl szigorúan ítélte meg Kingsleyt,
mint mágiaügyi minisztert. Mégsem veheti őt egy kalap alá Caramellel, vagy Scrimgeourrel.
- Elhangzott a beszélgetésben bármelyikük neve? – kérdezte végül a varázsló.
Harry egy pillanatig hallgatott.
- Nem – vallotta be. – De csakis ők lehettek azok, Kingsley, hidd el nekem! Mikor mentünk
vissza a próbáról, rákiáltottam Malfoyra… a nevét kiáltottam, és…
- Te elkiáltottad a nevét mindenki füle hallatára? – hüledezett a miniszter.
Harry nem értette, mi olyan megdöbbentő ezen.
- Hát… igen – mondta. – Ez tűnt a legcélravezetőbbnek. És be is vált, mindketten
megdermedtek, mikor meghallották a nevet, Ciaran még hátra is fordult…
- Más szóval a tudtukra adtad, hogy leleplezted őket? – szólt közbe újra Kingsley.
Egyáltalán nem tetszett neki, amit hallott, ezt Harry rögtön leszűrte. De mégis mit tehetett
volna abban a helyzetben? Vége volt a próbának, nem maradhattak tovább. Küldte volna
utánuk Ront és Dawlish-t, akik miatt épp akkor történt egy mágikus kitörés, amit ezer ember
láthatott?
- És mit gondolsz, mit fognak most tenni? – kérdezte Kingsley talányosan. – Megvonják a
vállukat, és Ciaran tovább jár órákra, mintha mi sem történt volna?

218
 Harry hallgatott.
- Ha Amos Diggorynak igaza van, és Ciaran tényleg összeállt a belső kör feketemágusaival,
aligha fogják annyiban hagyni a dolgot. A legkevesebb, hogy más álcát találnak ki a fiúnak,
és éjjel-nappal a Százfűlé-főzetet fogja inni.
- És Malfoy?
- Draco Malfoy azt csinál, amit akar! – nevetett Kingsley. – Miért ne mehetne a
Durmstrangba, hogy befejezze a tanulmányait? Merlin szerelmére, egy darabig itt dolgozott a
minisztériumban!
Harry kénytelen-kelletlen bólogatott.
- Semmi törvénysértőt nem csinált azóta, hogy felmentették a tárgyaláson – pontosabban,
ahol te felmentetted őt! Bevallom neked, én bevágtam volna a börtönbe pár évre… - mondta a
miniszter. – Te akartad elengedni, nem tudom, most miért vagy meglepődve, hogy köze lehet
a belső körhöz…
Kingsleynek igaza volt, Harry tudta ezt. Valóban nem gondolt bele, hogy Draco Malfoy
semmi törvénysértőt nem tett. Elköltözött innen, ahogy Zambini is szeretett volna, el nem
ítélhető módon, és befejezi az iskolát ott, ahol az apja szerette volna, de az anyja
visszatartotta. Malfoy csak kifizette a költözést Borginnak valamelyik megmaradt
feketemágiás holmijával (ez ugyan törvénybe ütköző volt, de erről nem beszélhetett
Kingsleynek Borgin kihallgatása miatt).
- Értem – mondta végül Harry csendesen. – De mi legyen Ciarannal?
A miniszter megint kissé furcsa képet vágott, és egy darabig csendben maradt. Végül nyelt
egyet, és vett egy mély levegőt mielőtt megszólalt volna. Harry arra gondolt, Kingsley pocsék
okklumentor lenne.
- Nem tehetünk semmit – szólt halkan, Harry pedig eltátotta a száját. – És nem mondhatjuk
meg a nevelőszüleinek, hogy megtaláltuk a fiút. Most még semmiképp…
- De hát Mr és Mrs Diggory halálra aggódják magukat! – háborgott.
Kingsley arca most szobormerev volt.
- Sajnálom. Hidd el. De nem ronthatok rá a Durmstrang felügyelő bizottságára egy titokban
ott tartózkodó gyerek miatt, amikor épp az a célunk, hogy minél kevesebb feltűnést keltsünk.
- Feltűnést kelteni? – visszhangozta Harry. – Ron és Dawlish elég nagy feltűnést keltettek!
Vagy azt kihagyták a jelentésükből?!
Eddig próbált higgadt maradni, de kezdte elveszteni a fejét.
- Beszéltek a mágikus kitörésről, és az alapján nem tűnik valószínűnek, hogy bárki is
gyanakodott volna betolakodókra – válaszolta Kingsley két kezét felemelve, hogy csillapítsa
Harryt. – De ha a Varázslók Nemzetközi Szövetsége elé viszem Ciaran Diggory ügyét, mit
gondolsz, mi történne?
Hagyott egy kis gondolkodási időt Harrynek, ő azonban nem használta ki azt. Fogalma sem
volt, mi történne, de nem is igazán érdekelte. Ő csak egyet értett meg az egészből: a
minisztérium érdeke már megint fontosabb, mint egy apáé, mint egy anyáé…
- Vizsgálatot indítanának, ami nagyban akadályozná, hogy rájöjjünk, mi folyik a háttérben –
válaszolta meg Kingsley saját kérdését. – Mert valami történik Harry, és nagyon nem jól néz
ki a helyzet. A Diggory-ügy csak felborítana mindent. Sajnálatos, hogy a két ügy pont
egybefonódott, de választanunk kell a kettő közül. Ha felhívjuk magunkra a figyelmet,
leshetnénk, hogy bármit is megtudunk a belső körről!
Harry oldat döntötte a fejét, így nézett vissza rá.
- Mindig a belső körről beszélsz. Mintha nem is Marius Prince elfogása lenne a feladatunk!
- Ne beszélj hülyeségeket, Harry! – legyintett ingerülten a miniszter. – Nem akarok én
semmit a belső körrel, tőlem aztán azt csinálnak, amit akarnak…

219
 - Mint az a zsebkosz-közi boltos? – vágott a szavába Harry. – Ő is nagyon veszélyes alak
volt, igaz? A szerencsétlen öregnek fogalma sem volt, miért zárták az Azkabanba! Borgin
bezzeg…!
- Te is jól tudod, hogy semmink sem volt Balthasar Borgin ellen! – Kingsleyt is elfutotta
már a pulykaméreg, mindkét kezét ökölbe szorítva meredt Harryre az íróasztal fölött. – A
törvények viszont egyértelműek és világosak, és a nem ismeretük nem nyújt felmentést a bűn
alól.
Harry már olyan agresszíven nézett Kingsleyre, mint egykor Scrimgeourre az Odú
nappalijában, mikor a minisztériumi törvényekkel, meg jogszabályokkal takarózott.
- A törvények, hát persze! – tódította haragosan. – A törvények, amik kétszer hagyták
Voldemortot hatalomra törni; amik kicsaptak volna a Roxfortból, amiért az életemet védtem;
amik hagyták Siriust a börtönben rohadni tizenkét évig! Hol voltak a törvények, mikor én
voltam az első számú nemkívánatos személy? Hol voltak, mikor Bellatrix Lestrange szabadon
sétálhatott az Abszol úton?
A végén már nem a székben ült, hanem két kézzel az íróasztalra támaszkodva nézett
farkasszemet Kingsleyvel.
- Te is tudod, hogy ez már nem az a minisztérium, Harry, és fáj, hogy ezt mondod…
- Miért? – vakkantotta Harry. – Mi változott meg? Csak mások mondják meg, hogy ki
kerüljön a börtönbe! Erről szól ez az egész, nem?
A miniszter is felpattant faragott székéből, és robusztus termetét kihasználva magasodott
Harry fölé.
- Nem értesz ehhez az egészhez – csóválta a fejét. – Össze-vissza beszélsz, Harry Potter, és
kezded átlépni a határt!
Harry felhorkantott.
- Á, szóval már határ is van?!
- Van bizony! – vágta rá szigorúan a miniszter. – És ha nem fékezed a nyelved, egykettőre
kívül találhatod magad a minisztériumból! Az előbbi kis kirohanásod bizonyítja, hogy
halvány fogalmad sincs arról, hogyan működik a világ, ezért leszel szíves megjegyezni végre,
hol a helyed! Ideje lenne, hogy egy kis tiszteletet tanulj!
Úgy néztek egymásra, mintha most látnák először a másik igazi arcát. Harry fújtatott,
Kingsley állkapcsa vadul rángatózott. A falakon lévő portréalakok mukkanni sem mertek,
némán figyelték a két varázslót.
Szóval idáig fajultak a dolgok – gondolta keserűen Harry. Kingsley, aki az életét
kockáztatta, hogy megmentse őt a halálfalóktól… Elárulva érezte magát, és csalódott volt –
hatalmasat csalódott Kingsleyben, az első miniszterben, akiben bízott, akitől remélte, hogy
megértéssel, és az ártatlanokat védve fogja irányítani a minisztériumot. Ehelyett ő is csak a
törvényeket szolgálja, egy emberekre ráerőszakolt rideg rendszert, ami figyelmen kívül hagy
olyan nyilvánvaló különbségeket, amiket egy ember látna, amit ő is látott, ha csak ránézett az
öreg boltosra és Borginra… Ehelyett ezt kapja: Ideje lenne, hogy egy kis tiszteletet tanulj!
- Scrimgeour is pont ugyanezt mondta – vetette oda Harry, majd az ajtóhoz lépett, kiment
rajta, és döngve becsapta maga mögött. A dolgozóasztalnál körmölő titkárnő ijedten
összerezzent.
- Na de Mr Potter! – hápogott a boszorkány, de ő elcsörtetett mellette a liftek felé.
Lávaként fortyogott benne az indulat csak arra várva, hogy levezethesse valamin; végül a
felvonó kettes gombja szenvedte el, mikor teljes erőből rácsapott az öklével.
Ideje lenne, hogy egy kis tiszteletet tanulj… Ideje lenne, hogy egy kis tiszteletet tanulj…
Harry fejében visszhangzottak Kingsley és Scrimgeour szavai. Minden miniszter
ugyanolyan, mindegyik csak parancsolgatni tud, és soha nem ismerik be, ha tévednek…
Márpedig Kingsley téved, ha azt hiszi, semmit se lehet tenni. Mr és Mrs Diggory már

220
elvesztették az egyik fiukat. Ha a miniszter nem tesz semmit, akkor majd ő. A legkevesebb,
hogy elmondja Diggoryéknak, a fiuk él, és jól van.
Kinyílt a felvonó ajtaja, és feltárult a Varázsbűnüldözési Főosztály, de Harry szinte azonnal
megnyomta a nyolcas gombot, ezúttal valamivel kíméletesebben. Az átrium szintjén szállt ki,
onnan pedig egyenest az utcára ment az egyik titkos bejáraton. A zúgó londoni sikátor füstös,
de hideg levegője hűsítően hatott rá a fojtogató minisztériumi légkör után. Az a sok üresfejű
hivatalnok… Harry kiköpött mérgében. A pokolba Kingsleyvel!
Megpördült a sarkán és dehoppanált. A fekete semmi vaspántként szorította a mellkasát, de
nem tartott tovább pár röpke másodpercnél, és a kellemetlen érzés tovaszállt, ahogy
beszívhatta Widra St. Capdel friss tengeri levegőjét, és hallhatta a sirályok hangját. Nem
hazament, de csupán pár kilométerre volt az Odútól. Hófoltos dombvidék futott végig a
horizontig, amerre Harry érkezésekor tekintett, háta mögött messze pedig a csatorna kék vize
festette meg a tájat. Közvetlenül a Diggory-ház kertkapuja elé érkezett, s mielőtt benyitott
volna rajta, vett egy mély levegőt.
Bekopogott a bejárati ajtón, és várt. Pár másodperccel később lépések hangja hallatszott, és
Mr Diggory nyitott ajtót neki. A férfi ugyanolyan rendezetlen szakállal rendelkezett, mint
mikor utoljára látta.
- Nahát – szólt a varázsló. – Egy auror. Vajon mi a fenét kereshet itt?
Nem volt nehéz kitalálni, hogy Mr Diggory egyáltalán nem látja őt szívesen, és Harry nem
hibáztatta ezért.
- Jó napot, Mr…
Az ajtó becsapódott az orra előtt, mielőtt befejezhette volna a mondatot.
- Mr Diggory! – kiáltotta az ajtónak.
Semmi válasz.
- Mr Diggory, kérem, Ciaranról lenne szó… - Harry biztos volt benne, hogy az ajtó
rövidesen újra kinyílik. – Megtaláltam őt! A Durmstrangban van.
Ahogy arra számítani lehetett, a bejárati ajtó kitárult, és Amos Diggory közönyös arcvonásai
is a múlté voltak már. Beengedte, és hellyel kínálta Harryt a nappaliban, ő pedig mindent
elmondott neki és a feleségének, amit csak tudott, szóról szóra. Abban sem hazudott, hogyan
faggatták ki Borgint – tudta, hogy Mr Diggory lenne az utolsó ember a földön, aki elárulná ezt
a minisztériumnak. Elmondta, hogy Ciaran egy zenélő dobozzal vette meg a „jegyet” a
Durmstrangba Borgintól, és hogy fekete mágiát akart tanulni. Az egyetlen részlet, amit nem
mondott el a házaspárnak, az a belső kör neve volt – úgy vélte, nem kell tudniuk róla, és már
így is megszegte a miniszter utasításait.
- Szóval, jól van? – Mr Diggoryt ez izgatta a leginkább, s már vagy ötödszörre tette fel
Harrynek, aki ötödszörre is türelmesen válaszolt rá, és kimondhatatlanul örült neki, hogy jó
hírt közölhet ezzel a megtört emberrel. Egyúttal bűntudattal gondolt vissza rá, milyen
nemtörődöm módon akart menekülni ebből a házból, mikor George-dzsal és Mr Weasleyvel
visszahozták ide Mr Diggoryt a megemlékezés napján.
- Igen, kutya baja, iskolába jár – nyugtatta meg Harry őt, és Mrs Diggoryt is, aki
könnyáztatta arccal ült mellette a kanapén.
- De nem akarja, hogy önök megtudják, hol van – vallotta be. – Ezért nem kaptak meghívót
sem a Trimágus Tusára…
Látta, hogy Mrs Diggory lehunyja a szemét egy pillanatra, mikor kimondta a Trimágus szót.
Csend volt a szobában, sokáig senki sem mondott semmit. Aztán Harrynek eszébe jutott még
valami, amit nem értett, s úgy érezte, felteheti ezt a kérdést, ha óvatosan fogalmazza meg.
- Mr Diggory, bevallom, van valami, ami nem világos számomra – kezdte, s megvárta, amíg
mindketten rá figyelnek. – Ön azt mondta, hogy a testvérét és a feleségét, Ciaran szüleit
halálfalók ölték meg. Nem igazán értem, hogy ha így történt, Ciaran miért utazott el ilyen
messzire, hogy fekete mágiát tanuljon egy halálfalóval?

221
 Mrs Diggory felzokogott, férje pedig magához ölelte, de közben sziklakeményen nézett
Harryre.
- Ciaran mindig is forrófejű fiú volt – mondta. – Hirtelen haragú. Voltak napok, amikor nem
lehetett beszélni vele, mert… - Mr Diggory elharapta a mondatot, és nagy levegőt vett. – A
bosszúvágy hajtja, mi másra gondolhatnék? Nem érti meg, hogy már nincs kin bosszút állni…
Csak önmagát teszi tönkre ezzel.
Harry nagyon jól ismerte ezt az érzést, tudta, mi játszódhat le Ciaran fejében. De akkor is
furcsa volt, hogy Draco Malfoyra bízták a fiút, ő pedig látszólag hallgatott is rá.
- Megkérdezhetem, mi történt azon a napon, mikor Ciaran szülei meghaltak? – tette fel az
újabb kérdést Mr Diggorynak.
A férfi kicsit megkésve válaszolt, de Harry nem sürgette.
- Pont egy nappal a hatalomátvétel előtt történt – fogott bele a férfi, felesége a kezét
szorongatta, mintha kapaszkodna belé. – Délelőtt még beszéltem Angusszal a hop-hálózaton
át. Elmesélte, hogy elment a Zsebkosz közbe, és megvette azt az elátkozott zenélő dobozt…
Féltette a családja életét, Mr Potter! Nem akart vele senkinek se ártani, csak a biztonság
kedvéért tartotta.
- Nekem nem kell mentegetőznie, Mr Diggory – szólt gyorsan Harry. – Kérem, folytassa!
- Akkor beszéltem vele utoljára… - a varázsló hangja elcsuklott, de összeszedte magát. –
Éjszaka arra ébredtünk fel, hogy Ciaran dörömböl az ajtón. Szörnyű állapotban volt, egész
testében remegett, és egy szót se tudtunk kihúzni belőle. Az anyja nyakláncát szorongatta a
kezében, onnan tudtuk, hogy valami rettenetes történt…
Mr Diggory nyelt egyet, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
- Elmentem a házhoz még éjszaka. Korom sötét volt, alig láttam valamit még pálcafénynél
is… A nappaliban találtam rájuk…
Harry összekulcsolt kezeit bámulta csendben. Folyton megtörténik újra és újra; egy kiirtott
család, egy elárvult gyerek.
Hirtelen eszébe jutott valami, és ezt muszáj volt megkérdeznie:
- Mr Diggory, ön azt mondta, hogy alig látott valamit még pálcafénynél is. Na és a Sötét
Jegy?
A férfi egy pillanatig elgondolkozott, felesége is felkapta a fejét.
- Mi van vele?
- Ott volt a Sötét Jegy a ház fölött? – kérdezte nyomatékosan Harry.
Mr Diggory megvonta a vállát.
- Nem tudom… talán. Számít ez?
- Még nem tudom – vallotta be Harry. Mr Weasleytől tudta, hogy a halálfalók mindig
otthagyták a jelet a tett helyszínén, hogy mindenkivel tudassák, kivel húztak ujjat az
áldozatok. Gondolatban feljegyezte magának a napi teendők közé, hogy megnézze az esetről
készített helyszínelési jegyzőkönyvet – de aztán eszébe jutott a szerencsétlen időpont, amikor
a tragédia történt, s gyanította, hogy nem volt idő a helyszínre menni, hiszen másnap reggel a
halálfalók bemasíroztak a minisztériumba.
Harry felkelt a kanapéról és indulni készült. Mrs Diggory is felpattant, és megragadta a
karját.
- Kérem, hozza haza a fiamat! – könyörögte. – Hozza haza őt, mentse meg azoktól az
emberektől, mentse meg saját magától!
Harry megrágta magában a hallottakat; valahogy sejtette, hogy ide fognak kilyukadni.
- És mi lesz, ha hazahozom? Mi lesz, ha újra elszökik?
- Nem fog – jelentette ki Mr Diggory. – Az én hibám volt, hogy elment. Még egyszer nem
követem el azt a hibát. Nem fogom visszatartani, járhat a Roxfortba, vagy amit szeretne, csak
ne legyen azokkal az emberekkel! – rázta a fejét, s hangja megremegett.

222
 Tudta, hogy komolyan gondolják, s Harry már az előtt tudta, hogy igent fog mondani egy
ilyen felkérésre, mielőtt bekopogott volna az ajtajukon. Tartozik nekik ennyivel.
- A harmadik próbát június másodikára tűzték ki – szólalt meg halkan. – Akkor megkeresem
a Durmstrangban, és hazahozom. Nem tudom még, hogyan… de bízhatnak bennem.
Mr és Mrs Diggory kimondhatatlanul boldogok voltak. Már attól hatalmas kő eshetett le a
szívükről, hogy megtudták, Ciaran életben van, de Harry ígérete egyet jelentett számukra egy
hatalmas megnyugvással.
Harry furcsán érezte magát. Mindig is bűntudat fogta el, ha Diggoryékra, vagy épp Cho
Changre nézett, mert mondjon bárki bármit, a saját felelősségének érezte Cedric halálát. És
most, hogy Ciaran belekeveredett a Negyedik Torony hálójába, és ő megígérte, hogy
visszahozza őt, ez olyan volt, mintha visszafizetné a régi tartozást, leróná a bűnét, amiért
akármerre ment, csak halált hozott maga után…
Hogy hogyan fogja véghez vinni, az már más kérdés volt. De addig is még van egy-két
hónap, gondolta Harry, ahogy visszahoppanált a minisztérium melletti sikátorba, és bement a
mellékajtón. Visszasétált a liftekhez a tömegen át, és negyed órán belül már újra az irodájában
találta magát.
Ron sehol sem volt, az asztalon egy odafirkantott üzenet várt rá, félreismerhetetlen
macskakaparással: Hol a frászban vagy? Elmentem ahhoz a wizengamotos ürgéhez. Gyere te
is, mert megvágnak varázslójogból! Ron.
Harry lehuppant a székre. Teljesen kiment a fejéből, hogy erre a napra kértek időpontot a
varázslóbíróság egyik tagjától, hogy egy várhatóan hatalmas izgalmakkal kecsegtető
előadáson bevezesse őket az újkori brit varázsvilág jogrendszerének rejtelmeibe. A
Kingsleyvel lefolytatott veszekedés, és a Diggory házaspárnál tett kitérő azonban úgy ahogy
van, kitörölte a fejéből aurori tanulmányainak egy fontos lépcsőfokát. Ha a jövő heti vizsgán
nem megy át, fél évvel is meghosszabbodhatnak a gyakornoki évei.
Mégsem tudta idegesíteni magát emiatt. Majd megkéri Hermionét, hogy a hétvégén
ismételje át vele a zavarosabb részeket; a lány alighanem otthon van a varázslójogban a Rita
Vitrollal folytatott pereskedése miatt, gondolta Harry. Így hát nem ment le Ron után a
tizedikre, inkább kényelmesen elhelyezkedett a székében, és kézbe vette a Reggeli Próféta
aznapi számát, amit félbehagyott a találkozója miatt a miniszterrel.
Az első két oldalt már korábban átfutotta, a harmadik oldal egyik rövidke tudósítása
azonban rögvest magára vonta a figyelmét, mert egy görög varázsló meggyilkolásáról szólt.
Azonnal eszébe jutott, hogy az álcázott Malfoy is erről beszélt a kötekedő durmstrangos
fiúnak. Harry kisimította a lapot és olvasni kezdte.

Gyászol a Delphoi Jósda

Megdöbbentő felfedezés az igazgató lakosztályában

Az Új-Delphoi Jós- és Ennél nagyobb felháborodást

Bűbájosiskola igazgatóját, Plinius keltett az, mikor a helyszínelő
Plutarkhoszt négy nappal ezelőtt aurorok több betiltott elátkozott
holtan találták lakosztályában – tárgyat és a fekete mágia
adta hírül egy görög varázslólap. kellékeit találták meg a
A hatóságok kérésére az esetet feddhetetlen múltú Plutarkhosz
eddig titokban tartották, mert, lakosztályában. A görög mágiaügyi
mint mondták, nem egyszerű miniszter nem kommentálta az
haláleset történt, hanem esetet, és semmit nem osztott meg
gyilkosság. A vizsgálat a nyomozás részleteiről.
bebizonyította, hogy az igazgatót Az igazgató temetése ma délután
a halálos átokkal végezték ki, zajlik, hamvait az Égei-tengerbe
azonban mindezidáig nem derült ki, szórják. A Delphoi Jósda és az
hogy ki és milyen céllal tette. iskola élére pedig Plutarkhosz
halálával közel kétszáz év után

223
először nem görög varázsló ülhet: hónapja neveztek ki az
Hektor von Grünwelt, német igazgatóhelyettesi posztra.
származású varázsló, akit alig egy

A cikk végére érve Harry szeme megakadt a mellékelt fényképen, mely az Új-Delphoi Jós-
és Bűbájosiskolát ábrázolta madártávlatból. A fekete-fehér képen jellegzetes hellén dór-
oszlopok tartotta épület terült el egy napégette mediterrán szigeten, s az iskola tetejéből egy
magas, világítótorony-szerűség nyúlt fel.
Harry zörögve összehajtotta az újságot, és gondolataiba mélyedt. Sokért nem adta volna, ha
tudná, mi folyik itt. Ez már a második gyilkosság volt két hónapon belül, és mindkettő olyan
iskolában történt, ami rajta volt a térképen. És mindkettő feketemágus volt… Hermionénak
mégiscsak igaza volt, gondolta Harry. Marius megölte azt a kínai varázslót, és most ezt a
görögöt is. De akkor mi volt az az álmában látott jelenet?
Kihúzta íróasztala fiókját, ahol az eltelt fél év során szépen megszaporodtak az ép és törött
pennák, tintásüvegek, félig megrágott almák. Harry kihalászta a viking dementortól kapott
lista másolatát – az eredetit bizonyítékként kénytelen volt átadni az Auror Parancsnokság
leltárosának –, és átfutotta. Ujja a girbe-gurba sorok mentén siklott lefelé, mígnem a lap
közepe táján megtalálta Plinius Plutarkhosz nevét.
Valami nem stimmelt ezzel az egész ügyel, érezte a zsigereiben. Mintha egy nagy átverés
részese lenne, ami ott van a szeme előtt, és mégis magával sodorják az események, mégis
elhiszi, amit láttatnak vele, mindenkivel.
Felkelt nyikorgó székéből, összecsavarta az újságot, és elhagyta a parancsnokságot. Csak
egy emeletet ment fel a lifttel, mert emlékezett rá, hogy az útbaigazító táblán egyszer látta itt a
könyvtár kiírást…
- Minisztériumi Közkönyvtár, nyitva hétköznap 9-19 óráig – olvasta Harry a szöveget a
táblán, és a nyilacskát követve befordult egy sarkon.
Sok olyan szeglete volt a minisztériumnak, ahol sosem járt még, és ez is egyike volt
azoknak. Széles faburkolatú folyosón haladt egy duplaszárnyú üvegajtó felé, ami a
könyvtárba vezetett. Benyitott, és felmutatta gyakornoki bilétáját az ajtó mellett üldögélő,
újságot olvasó őrvarázslónak, majd a kartotékszekrényhez lépve kikereste a könyvet, amit
Hermione mutatott neki Tiu Sunma nagymesterről, egy másikat, mely az egyszerű A világ
varázslóképzői címet viselte, és egy harmadikat, Az európai mágusiskolák összehasonlító
értékelése-címűt. Majdnem negyed órájába telt, mire mindhárom nyomdaterméket megtalálta,
s le kellett szűrnie a következtetést, hogy túl ritkán jár könyvtárba. Ez nem csupán rá volt igaz
– rajta kívül mindössze három-négy ember sündörgött csendesen a polcok között, pedig a
könyvtár hatalmas volt, méreteiben felvehette a versenyt a roxfortival.
Szerzeményeivel az olvasószoba egy eldugott szegletébe vonult, és kitette maga elé a három
könyvet és az újságot egy asztalkára. A kínai nyelvű könyvben csak fényképeket keresett, s
csakhamar meg is találta, amire kíváncsi volt – Harry elégedett mosolyra húzta a száját.
Félretette a könyvet, és maga elé húzta a másikat; pillanatok alatt ráakadt a görög iskoláról
szóló részre, majd a Durmstrang fejezetére is, s ott volt előtte kiterítve a döbbenetes összkép.
- Harry? – szólította meg egy halk hang.
Felpillantott a képekről, és Hermionét vette észre. A lány le se tagadhatta volna
csodálkozását, hogy egy könyvtárban találja barátját.
- Hermione, szia! – köszönt neki Harry, és örült, hogy máris megoszthatja kész elméletét a
lánnyal.
- Mit csinálsz te itt? – kérdezte Hermione.
- Egy könyvtárban? – vonta fel a szemöldökét Harry. – Olvasok.
A lány elmosolyodott, és felmutatta a kezében tartott négy bordázott gerincű, tőkesúlynak is
beillő könyvet.

224
 - Visszahoztam ezeket. Ha szeretnél valami izgalmasat olvasni, ajánlom neked ezt –
csicseregte, talán azt remélve, hogy olvasótársra lelt Harry személyében. – A Mágia felső
korlátai Miriam Daws-tól, lebilincselő olvasmány. Képzeld, van egy érdekes elmélete arról,
hogy miként hat a varázsvilág fejlődésére néhány különösen nagy tudású varázsló színre
lépése.
- Ühüm, nagyon érdekes – dünnyögte Harry, s ezzel sikerült lelomboznia Hermionét. – Ülj
le egy picit ide, légy szíves…
Arrébb csusszant a padon, Hermione pedig lehuppant mellé.
- Olvastad? – kérdezte az újságra pillantva, mely az ominózus cikknél volt kinyitva.
- Igen, és pont erről szeretnék beszélni veled – mondta Harry. – Hermione, te láttad, hogy
néz ki a kínai iskola?
A lány érdeklődve pislogott rá.
- Nem – válaszolta. – De miért érdekes ez?
- Hát ezért! – bökött Harry a kínai könyv régi fényképére, mely egy gyönyörű pagodaszerű
épületet ábrázolt, magas toronyként nyúlva kecsesen az ég felé. – És most nézd meg ezt! –
Hermione elé húzta a görög iskola fényképét, és a magas világítótoronyra mutatott. – Meg ezt
itt! – A Dursmtrang címeréhez hajtotta a könyvet, melyen a Dumbledore-családéhoz oly
hasonló, de mégis kissé különböző forma volt felismerhető.
Hermione nem mondott semmit, de Harry látta rajta, hogy erősen járatja az agyát a
hallottakon. Alsó ajkát beharapva átfutotta mindegyik képet, majd Harryre nézett.
- Három torony – mondta végül.
Harry örömmel konstatálta, hogy a lány megértette, mit akar mondani.
- Pontosan. És nem akármilyenek – ezek a legősibb iskolák, Hermione! Itt írják…
Leszámítva persze a Roxfortot.
- De mi lehet a negyedik? Leellenőrizted a többi térképen szereplő iskolát? – kérdezte, és
rögtön bele is lapozott az egyik könyvbe.
- Igen, de a többi kicsit se hasonlít ezekre – válaszolta. – A legtöbb csak olyan, mint egy
nagy ház.
Hermione hümmögött, és a könyvet forgatgatta.
- Hát igen, kevés az olyan nagy varázslóakadémia, mint amilyen a Roxfort… - mondta,
majd Harry arcára pillantott. – Mire gondolsz?
- Arra, hogy a bolondját járatják velünk – mondta ki, amire már egy ideje gyanakodott.
A lányt meglepte ez a mondat, és Harry nem csodálkozott rajta. Abbahagyta a könyv
lapozgatását, és szembefordult a fiúval a padon.
- Kifejtenéd ezt bővebben is? – kérdezte tőle kíváncsi mosollyal az arcán.
- Szerintem Marius a Negyedik Toronytól kapta azt a listát. A halállistát.
Hermione még jobban elcsodálkozott, majd, mielőtt folytatták volna a beszélgetést, gyorsan
körülnézett, és pálcáját elővéve egy disaudio bűbájt mormolt, amiről Harry megfeledkezett.
- Honnan veszed ezt? – kérdezte, de hangjában nem volt kétkedés, csak érdeklődés.
- Az áldozatokból, a kínai, meg a görög pasas szobájából. Mindkettő tele volt sötét
tárgyakkal. Kicsit túl egyértelmű, nem gondolod?
Hermione erre nem mondott semmit.
- Miért nem vitte el azokat Marius, ha azokra fájt a foga? – tette fel a költői kérdést Harry. –
Azért, mert csak utána tették oda őket. Azok, akik most a halott igazgatók helyére fognak
kerülni. Tuti, hogy mind a Negyedik Toronyhoz tartoznak! Nézd csak meg, azok az iskolák -
a görög meg a kínai egyáltalán nem rossz hírű helyek, a fekete mágiát tűzzel-vassal üldözik…
Itt írják, hogy a Moshi… Moshu… akármi, az a kínai suli tavaly elnyerte a Világ
Varázslóiskolái Egyesületének különdíját, mint a „Legfehérebb Iskola”! – Megkopogtatta A
világ varázslóképzői bordó fedelét, és várta Hermione reakcióját.
- De a Durmstrang nem igazán illik bele ebbe a képbe – mondta bizonytalanul a lány.

225
 Harry nagyot szusszant.
- Hermione, honnan veszed, hogy a Durmstrang még nincs a kezükben? Mi van, ha azzal
kezdték a sort? Viktor azt mondta, hogy Ula Ulatovnak kellett volna Karkarov után az
igazgatói székbe kerülni, ehelyett valami rejtélyes módon Moloh lett a főnök, egy vadidegen –
És emlékezz csak… - emelte fel a hangját Harry, mikor a lány közbe akart vágni. – Borgin
maga mondta, hogy ő árulta el a halálfalóknak, hol bujkált Karkarov. Borgin a Negyedik
Toronyé. És most már a Durmstrang is. És a kínai iskola, és a görög iskola…
- De azon a listán ismert halálfalók voltak! – emlékeztette a lány.
- Ha hazugságot akarsz elrejteni, vedd körbe jó nagy adag igazsággal – vagy valami
hasonló… - motyogta Harry.
Hermione az előtte heverő képekre pislogott, mintha keresne valamit rajtuk, amivel
megcáfolhatja mindezt. Harry közben kitartóan folytatta győzködését:
- Hát nem érted? Marius nem a belső kör tagjait ölte meg, hanem épp ellenkezőleg!
Ártatlanokat, akik a belső… akik a Negyedik Torony útjában álltak! Végig ezt tervezték,
Moloh, vagy akárki, aki még fölötte áll! Kerestek egy kellően erős feketemágust, akit
feláldozhatónak tartottak, aki alkalmas volt a céljaikra, és csőbe húzták. Marius azt hiszi
Voldemorton áll bosszút, hogy az ő embereit vadássza, de téved!
A lány nyelt egyet. Harry, aki a maga részéről izgalmasnak tartotta a felfedezést, most
emlékeztette magát Hermione arcát látva, hogy ez azt jelenti, mégsem csak Marius az
ellenség, a kék bőrű ember csupán egy eszköz.
- És mit gondolsz, hol van ez a Negyedik Torony?
- Sehol – és mindenhol! – vágta rá Harry, a válasz már a beszélgetésük kezdete óta
formálódott a fejében. – Ahogy Borgin mondta: társaság, szövetség. Nem épület. Azaz… -
egy pillanatra elgondolkozott. Felvillant az agyában egy másik torony, egy tényleges, valódi
negyedik torony formájú épület, és a válasz hirtelen olyan kézenfekvőnek tűnt, mintha mindig
is ott lett volna az orra előtt – és ott is volt.
- Negyedik Tornyot akarsz? – szólalt meg újra, vigyorogva bámult a kicsit összezavart
Hermione arcába. – Mit szólsz Dumbledore-ék házához? Godric’s Hollow-ban.
A lány kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán újra becsukta.
- Borgin azt mondta, Dumbledore és Grindelwald együtt alapították a Negyedik Tornyot –
fejtette ki Harry. – Márpedig erre csak két hónapjuk volt, és a tervezgetésre két hely: Bathild,
és Dumbledore háza. Tudod, milyenek voltak, olvastuk a levelet Vitrol könyvében. Nem
lennék meglepve, ha Dumbledore a saját otthona után nevezte volna el az új iskolát, amit
Grindelwalddal együtt akartak alapítani… Tudod, a mágia korlátainak döntögetése, meg
hasonló nagyképű baromságok… A három nagy torony mellé egy negyedik, mely egyedül az
övék. Ettől biztos hízott volna a májuk.
Hermione végighallgatta, s mielőtt megszólalt volna, Harry már tudta, hogy sikerült
meggyőznie a lányt.
- Értem, mire gondolsz – szólt óvatosan Hermione. – És azt… azt hiszem, igazad lehet…
Harry elégedetten tette karba a kezét, és hátradőlt volna a padon, mint aki jól végezte dolgát,
de rájött, hogy nincs háttámla, és majdnem lebucskázott róla.
- Írd meg a jelentést Kingsleynek – javasolta a lány, mire Harry elhúzta a száját. – Ne
gyerekeskedj, ez a dolgod! Auror vagy, ha kiderítettél valamit, jelentened kell.
- Tudom – dünnyögte Harry az orra alatt, és nekiállt, hogy összeszedje a könyveket és az
újságot.
- Hallottam a reggeli veszekedésetekről, arról a Ciaranról – szólt halkan Hermione, Harry
pedig egy barátságtalan pillantást lövellt felé. – Nem mondom, hogy nem volt igazad… De
vissza kell fognod magad, Harry! Nem ronthatsz be a mágiaügyi miniszterhez, és ordibálhatsz
vele a saját irodájában – sopánkodott a lány.

226
 - Tudom – morogta megint Harry, és elindult a felnyalábolt könyvekkel a mágikus
másológépek felé. Hermione a nyomában tipegett, és suttogva bombázta tanácsaival és
intelmeivel, hogy kérjen bocsánatot Kingsleytől, mert csak a saját dolgát nehezíti meg, és
hogy Kingsley a barátjuk, aki életét kockáztatva párbajozott Voldemorttal. A másolóknál
aztán eszébe jutott Hermionénak, hogy még mindig magával cipeli a nehéz könyveket, s
szabadkozva eltűnt a polcok között.
Miközben a másológép dolgozott, Harry arra gondolt, alighanem sokkal nagyobb dologba
keveredett bele, mint azt elsőre gyanította, és Ciaran kiszabadítása talán nem fog olyan
könnyen menni, mint ahogy azt eltervezte (elkábítja, behúzza a láthatatlanná tévő köpeny alá,
és már megy is). Ha a Negyedik Torony keze ilyen messzire elér, ki kell eszelnie valamilyen
tervet, és ehhez nem árt, ha előbb meggyőzi Hermionét is.
Bizarr módon Kingsleynek mégis igaza volt egy apró dologban: a Negyedik Torony, a belső
kör az igazi ellenség. De azt nem tudhatta, hogy Marius Prince csupán a bábújuk. Erre a
gondolatra eszébe jutott egy emlék, egy mondat, amit a folyton-folyvást kísértő csuklyás,
mugliruhás, fiatal varázsló mondott: „Hányszor hagytad már, hogy bolondot csináljanak
belőled, Marius?”
Harry ezt önmagára is igaznak érezte. Belőle is rengetegszer csináltak bolondot a
feketemágusok; Mógus, Denem, Pettigrew, Kupor, Piton és… Dumbledore. Dumbledore
inkább magából csinált bolondot, de Harry nem hibáztatta érte. Már nem, azok az idők
elmúltak. A Negyedik Torony volt Dumbledore nagy tévedése, az álma, amivel átveheti az
uralmat; az álma, amit időközben elhagyott. De az álom tovább élt, épült, növekedett, és csak
mostanra érett meg a gyümölcse.

227
 - Tizenkilencedik fejezet -

Születésnap
Ahogy a hetek múltak, az időjárás egyre melegebbre, s egyúttal egyre szelesebbre változott,
s a legizgalmasabb dolog, ami a bürokratadzsungelben történt – ahogy Harry a minisztériumot
nevezte –, az az volt, hogy megbukott a varázslójog vizsgáján. Egyáltalán nem csodálkozott a
gyalázatos eredményen, hiszen a Hermionéval eltöltött vasárnapi tanulás nevetségesen kevés
volt egy ilyen komoly vizsgához, mely felért az átváltoztatástan R.A.V.A.Sz.-felmérővel.
Ron azonban majdhogynem könnyedén vette az akadályt, és ezt nem kis mértékben
köszönhette a barátnőjének, aki igen egyszerű, de hatásos módon bíztatta tanulásra a fiút: ha
nem ül minden nap legalább két órát a Varázslójog Alapfokon fölé görnyedve, átköltözik egy
másik szobába. Ron pedig inkább bemagolta volna a Roxforti Nagykönyvtár teljes tartalmát,
mintsem hogy Hermione nélkül kelljen töltenie az estéket.
Harry megkapta a magáét Hermionétól a sikertelen vizsga miatt, de kevéssé tudta ez most
érdekelni. Sokkal inkább a Negyedik Torony és Ciaran töltötte ki gondolatait, na meg persze
Marius és a csuklyás fiú a látomásaiból. Zavarta a tudatlanság, és különös módon az is
nyugtalanította, hogy a durmstrangi bál óta nem volt része látomásaiban. Nem tudott másra
gondolni, mint hogy Marius megölte a fiatal varázslót, és talán annak szőrös unokahúgát is.
És Harry nem örült ennek a gondolatnak – elméjének Voldemortéval való kapcsolata
megtanította rá, hogy ez a különleges képessége igen hasznos fegyver lehet. S bár most ötlete
sem volt, miért újult ki megint ez a tulajdonsága, örült volna neki, ha újabb információkat
szerezhet Marius vándorlásairól, akár még a Toronyról is. Rendezte magában eddigi emlékeit,
lejegyezte őket egy füzetbe, nehogy elfelejtse őket; a merengőt továbbra sem merte használni,
hiszen ki tudja, mire vetemedne ezúttal a csuklyás alak, ha megint meglátná a leskelődő
Harryt?
Az „álomhiány” és a sikertelen vizsga csak egyik oka volt Harry rosszkedvének:
szembesülnie kellett a minisztérium azon bosszantó tulajdonságával is, hogy akit nem
kedvelnek a legfelső emeleten, azt nem is veszik komolyan. Ahogy Hermione tanácsolta,
megírta jelentését az elméletéről, miszerint a belső kör bízta meg Mariust a görög, kínai, és
talán még másik hat varázslóiskola vezetőjének meggyilkolásával, és hogy a sötét tárgyak a
halott igazgatók szobájában csupán egy ügyes félrevezetés kellékei voltak. Viszont a
Borgintól szerzett információkat és a Negyedik Torony nevet teljes egészében ki kellett
hagynia belőle, hacsak nem akarta rács mögé juttatni saját magát, Hermionét, Ginnyt, Ront és
Aberforth Dumbledore-t, amiben egyébként a legkevésbé sem kételkedett volna, ha Kingsley
fülébe jutna a dolog. Így végül a rendelkezésre álló bizonyítékai zöme kimaradt belőle, s ez
vezetett oda, hogy Kingsley egy papírrepülővel tudatta vele, miszerint az elmélete
komolytalan, és inkább foglalkozzon a varázslójog vizsgájával. Harry mérgében összegyűrte
az üzenetet, és kukába hajította, mely jólesően böfögött egyet. Harry úgy érezte, a kuka
megfogalmazta véleményét a miniszterről.
Mivel a minisztériumtól nem remélhetett támogatást, levelet írt az egyetlen személynek, aki
még komolyan vehette őt, aki társuk volt a Negyedik Torony és a kék bőrű ember utáni
kutatásban: Aberforth Dumbledore-nak. Ron, Ginny és Hermione mellett úgy tűnt, ő is igazat
ad neki, bár válasza csak ennyi volt: „Jó. Hogyan kapjuk el őket?” Harrynek tetszett a
lényegre törő kérdés, bár a választ nem tudta, s ezt meg is írta Aberforthnak, aki azonban még
nem küldött újabb baglyot.
Március utolsó napja az év addigi legszelesebb napja volt. Péntek lévén Harry már alig
várta, hogy a parancsnokság falán függő óra elüsse a négyet, s mehessen Ginnyhez a boltba,
aztán pedig haza vacsorára. Az óra azonban megmakacsolta magát, és úgy tűnt, mintha
228
minden percnél megállna egy kicsit pihenni. Ron hiánya is unalmasabbá tette a délutánt;
mivel neki sikerült a vizsgája, új feladatot kapott Dawlishtól, s már az álcázást és
nyomkövetést tanulhatta a gyakorlópályán, Harry nélkül. Neki továbbra is a paravánok között
kellett gubbasztania a Varázslójog Alapfokonnal a kezében, és számolnia a perceket.
Negyed négy körül kopogtattak a paraván oldalán.
- Szia!
- Ginny! – ocsúdott fel Harry a mágikus lények keresztezését tiltó törvényeket kimerítően
részletező fejezetből.
A lány belibbent a fülkébe, és Harry ölébe huppant, mielőtt az felkelhetett volna onnan, és
megcsókolta.
- Gondoltam benézek hozzád, hisz még úgy se voltam itt fönt – mondta, Harry pedig arra
gondolt, nem is lehetett volna ennél jobb alkalmat találni; már-már azt hitte, beleőrül a
paragrafusok tömegébe.
- Az első jó dolog, ami történt ezen a napon – sóhajtotta Harry, átölelve a lány derekát.
- Ó, te szegény! – búgta Ginny, és csókokkal halmozta el az arcát.
- Kezdem azt hinni, hogy rá akarsz venni valamire… - jegyezte meg tréfásan Harry, mire
Ginny felnevetett.
A következő pillanatban azt vették észre, hogy Dawlish leskelődik be a paraván mellett.
- Látom, Mr Potter, kitartóan készül a következő vizsgájára! – vetette oda neki.
Harry barátságtalan kézmozdulatot tett felé, mikor már eltűnt. A lány a fejét csóválta, és
talán az előbbiek hatására, leszállt Harryről, és inkább az íróasztal szélére ült, és megigazította
a látogatói kitűzőt a ruháján.
- Igazából anya küldött – dünnyögte közben. – George-nak holnap lesz a születésnapja.
Megbízott minket, hogy szervezzünk neki egy kis bulit.
- Persze – bólintott rá Harry azonnal. – Bármit szívesebben csinálok, mint hogy itt
kuksoljak.
Úgy érezte magát, mintha egész nap egy ilyen hírre várt volna, mint valami messiásra, és
máris jobban érezte magát. A falon függő óra is mintha felgyorsított volna, hogy behozza a
lemaradást.
- Más esetben Billt vagy Charlie-t vagy Ront kérte volna meg – folytatta Ginny –, de
mindhárman eléggé elfoglaltak a munkájuk miatt, és Hermione meg megint Vitrollal
hadakozik a tárgyalóban, így…
- Így itt van Harry, akinek úgysincs semmi fontos dolga – fejezte be helyette keserűen.
Ginny megrovó pillantást küldött felé.
- Te is tudod, hogy nem erről van szó! Az egy dolog, hogy elbénáztad a vizsgádat, de…
- Jaj, nem hagyhatnánk már ezt abba? – sóhajtott fel Harry. – Hermione már épp eleget
szidott, édesanyád pedig eleget sopánkodott. Ron is kivette a maga részét az alázásomból,
mert azóta úgy beszél velem, mintha a kisöccse lennék. Nem lehetne ejteni ezt a témát? Olyan
nagy esemény, hogy megbuktam valamiből?
Ginny bújkáló mosollyal hallgatta végig a panaszkodást.
- Csak az a nagy esemény, ha Harry Potter bukik meg valamiből – mondta ki kertelés
nélkül. – Különben a kutyát se érdekelné. Az igazat megvallva örülhetsz, hogy nem került be
a hír a Szombati Boszorkány magazinba.
Ahogy jobban belegondolt, Harry ezt valóban örömteli eseménynek tartotta.
- Legalább tudjuk, hogy nem szivárognak ki dolgok… - motyogta, s megpróbálta a helyzet
pozitív oldalát nézni.
- Én még örülök is neki, hogy elhasaltál – jelentette ki Ginny, meglepődést csalva Harry
arcára. – Így legalább majd gyorsabban hozzászoknak az emberek, hogy ne kezeljenek valami
jelenségként, hanem hétköznapi emberként, amire mindig is vágytál.

229
 Harrynek be kellett látnia, hogy ez nagyon is igaz, bár Kingsley esetében sajnos épp
fordított helyzet állt elő: még kevésbé reménykedhetett benne, hogy a miniszter akár egy
szavát is komolyan fogja venni.
- Ginny, te jobban értesz engem, mint én saját magamat – vonta le a következtetést, s
gyorsan egy csókkal toldotta meg azt. – Induljunk!
Azzal felkelt a székből, és pakolni kezdett. Ginny a faliórára sandított.
- Nincs még hátra egy fél óra a munkaidőből?
- Mit tudnak tenni? Még egyszer megbuktatnak? – kérdezett vissza Harry hetykén.
Ginny megint a fejét csóválta, miközben ő összecsatolta a táskáját, és felvette a talárját.
- Vigyázz, mert a végén Kingsley még kirúg – jegyezte meg a lány.
Harry csak türelmetlenül legyintett.
- Á, úgyse merné megtenni – mondta nemtörődöm módon. – A végén még zuhanna egy
pontot a népszerűsége…
Ginny kuncogott.
Vigyázva, hogy Dawlish ne vegye észre őket, kilopakodtak a parancsnokságról, és sietős
léptekkel beálltak a lift előtti sorba. A felvonó szinte minden emeleten megállt, és mindenhol
tömeg volt. Átverekedték magukat az átriumban tolongó embereken is, akiknek többsége
ezekben a percekben indult haza munkahelyéről, míg egyes alosztályokra ekkor érkeztek az
esti műszakban dolgozók. Harry szorosan fogta Ginny kezét, nehogy elveszítsék egymást, s
kivezette őt a sikátorba.
- Hova menjünk először? – szegezte neki a kérdést Harry, Ginny pedig töprengő arcot
vágott.
A kis utcában kevesen voltak – Harryéken kívül még négy varázsló és boszorkány
hoppanált innen. A többség egyenesen az átriumból utazott haza a hop-hálózatot használva,
mely a minisztérium dolgozói számára ingyenes volt az otthonuk és a munkehelyük között.
- George elejtett pár megjegyzést, hogy megnézné már a Megfojtott Macskát, merthogy
annyit beszéltünk róla. Úgyhogy arra gondoltam, oda szervezhetnénk a szülinapi buliját –
csicseregte Ginny.
- Támogatom az ötletet – vigyorgott Harry, a szórakozóhely harsogó hangzavarára, és a
vámpírokból álló bandára gondolva.
Összekapaszkodtak, kicsit szorosabban is, mint kellett volna, és a rakpartra hoppanáltak,
mely késő délutáni napfényben fürdött. A folyón teherhajók úsztak komótosan, a szemközti
parton motorcsónakok sorakoztak, de a hely egészében véve ugyanúgy az elhagyatottságot és
ürességet sugározta, mint mindig.
A Megfojtott Macska raktárépülete előtt most nem ült ott az őrvarázsló, s Harryék majdnem
el is tévesztették az épületet. A vasalt ajtóhoz lépve bekopogtak, a két méter magasan lévő
kémlelőnyílás pedig félrecsúszott, és egy barátságtalan, hatalmas szempár tekintett ki rajta.
- Mi van? – mordult az ajtónálló hangja.
- Termet szeretnénk foglalni szombat estére – mondta Ginny bátran.
Egy morgás volt csak a válasz, majd a nyílás fedele visszacsúszott, s csakhamar hallották,
hogy kattan a zár. Az ajtó kitárult, s ők beléptek rajta; elhaladtak egy nevetségesen nagy fejjel
és szempárral rendelkező törpe mellett, aki egy bárszék tetején álldogált az ajtó mögött, s a
függönyözött helyiségen át bemehettek a nagy csarnokba.
Harryt meglepetésként érte a szórakozóhelyiség nappali üressége, s így valahogy még
kisebbnek hatott, mint mikor tömve volt emberekkel. A padlót eldobált papírpoharak és
szalvéták tengere borította, ennek felsöprésével foglalkozott egy csapat házimanó, a
bárpultnál pedig épp az italfeltöltést végezte egy varázsló.
A legkisebb asztaloknál három-négy vendég üldögélt egymagában – ők nyilván
törzsvendégnek számítottak, hogy nyitás előtt beengedték őket. Ketten közülük arcukat
takarták, mintha csak a leégett Szárnyas Vadkanból tették volna át ide a székhelyüket,

230
legfontosabb mindennapi tevékenységüket, az ivást gyakorolva. Harry és Ginny érkezésére
azonnal felpillantottak rájuk, de ők nem törődtek velük, csak a bárpulthoz siettek.
- Elnézést! – szót Harry a varázslónak. – Itt tudunk termet foglalni?
- Csak a főnökné’ – vakkantotta a férfi, két nehéz palackot a helyére lebegtetve pálcájával.
- Meg tudja mondani, hol találhatom őt?
- A pincébe’ – jött az újabb válasz.
- És beszélhetnék vele? – kérdezte birkatürelemmel Harry.
- Most alszik. Majd beszész vele, ha felébrett.
Harry összeráncolt a homlokát, és összenézett Ginnyvel.
- Alszik? A pincében? – csodálkozott a lány.
- Mér’? Hun tarcsa a koporsóját magácska szerin? – morogta vissza a csapos, és két
méregzöld itallal teli üveget röptetett a helyére.
Harry és Ginny elléptek a bárpulttól.
- Mikor kelnek a vámpírok? – kérdezte a lány.
- Napnyugta előtt kizárt – csóválta a fejét Harry. – Addig még két óra. Megvárjuk itt?
Miközben beszélgettek, az egyik, arcát nagy süveg és felhajtott gallér mögé rejtő vendég,
aki kesztyűs kezével egy füstölgő palackot szorongatott, feléjük pislogott. Ginny
bizalmatlanul nézett vissza rá, de mielőtt válaszolhatott volna Harrynek, az italfeltöltő
varázsló megint megszólalt:
- Mikorra kéne a terem? – kérdezte olyan hangon, mintha egy nyavalygó kisgyereknek
venné meg a hőn áhított cukorkát.
- Szombat estére – válszolta azonnal Ginny, és visszalépett a bárpulthoz. – Nyolc óra tájban.
A varázsló abbahagyta az italpakolást, és zsebéből jegyzettömböt halászott elő.
- Azt’ hány személyre kéne?
Harry gyors fejszámolást végzett, de Ginny megelőzte.
- Tizenegy főre. Egy kisebb szoba elég lesz.
A varázsló megint morgott egyet, csak úgy beleegyezésképpen.
- Milyen névre…? - kezdte az újabb kérdést, de ahogy Harry homlokára siklott a tekintete,
megakadt. – Nem érdekes… Majd szólok a főnöknek, ha felébrett – közölte. – Ha valami
probléma van, kűdünk baglyot, de szerintem okés a helyzet. Szombatra még senki se foglalt.
- Köszönjük szépen! – mondta udvariasan Ginny, és megvillantott egy mosolyt a marcona
varázsló felé, aki valamilyen vigyorgásfélével próbálkozott.
- Még meg kell vennünk az ajándékokat is…
Megfordultak, és elindultak kifelé, de Harry szeme megakadt a közelükben gubbasztó
talároson. Ahogy bámulta őket mentükben, a széles karimájú süveg, és a felhajtott gallér
mögül egy pillanatra elővillant az arca.
Harry tovább ment, de aztán eljutott a tudatáig, mit látott az imént – vagy mit vélt látni.
Ginny kezét elengedve visszafordult, de a süveges varázsló akkor már neki háttal állt, a
pultnál, és újratöltette poharát a füstölgő itallal.
- Mi az, Harry? – hallotta Ginny hangját.
- Semmi… - válaszolta automatikusan. – Semmi…
Biztosan csak a képzelete játszott vele. Merő képtelenség volt az a röpke gondolat, mely egy
pillanat erejéig megfogalmazódott az agyában. Hogy is ülhetne ő itt ebben a koszos lebujban,
ráérősen iszogatva, ha már két éve halott? Ráadásul – emlékeztette magát Harry, mikor
kiléptek a szabadba – Perselus Piton soha az életben nem venne fel egy ilyen kalapot.

***

Másnap Harry a kora reggeli órákban ébredt fel zúgó fejfájással, mintha valaki halántékon
csapta volna egy furkósbottal. Ginny csendesen szuszogott mellette; a függönyön át

231
beszűrődő félhomályban látta a lány hátának ívét, haja Harry vállára omlott. Óvatosan a
hátára fordult és felbámult a mennyezetre.
Megint álmodott, tudta, hogy újra látomása volt a csuklyás alakról, s az megint kitörölte az
emlékeit. Hasogatott a feje…
Az emléktörlés ezúttal sokkal durvább volt, mint korábbi alkalmakkor. Jóformán az egész
álmát kitörölte a fejéből, s Harry csak villanó képekre emlékezett belőle. Ott volt a fiú, de
fekete csuklyája le volt húzva az arcából. Látta hétköznapi mugli ruháját, a nyakában lógó
elmaradhatatlan medált, amivel Xenophilius Lovegood is hirdette, hogy a Halál ereklyéinek
kutatója. De az arca megint csak elmosódott volt… És volt ott még egy másik férfi is, aki
sokkal idősebb volt a fiúnál. Világos haja már itt-ott őszülni kezdett, s a szeme kék volt. Az ő
arcát tisztán fel tudta idézni, de ez nem vitte előrébb. Emlékezett rá, hogy a férfi beszélt, maga
előtt láttta, ahogy mozog a szája, és szavakat formál, de mintha valaki lecsavarta volna a
hangerőszabályzó gombot…
Ginny megmozdult álmában, és ráhemperedett Harryre, aminek következtében hosszú haja
betakarta a fiú arcát. Harry arrébb tűrte a hajszálakat, és egyúttal igyekezett mozdulatlan
maradni, nehogy felébressze a lányt. Ő maga nem tudott visszaaludni, túlságosan tele volt a
feje elhomályosított emlékekkel.
Tudta, hogy a törölt emlékeket is vissza lehet hozni valamilyen módon – Voldemortnak
sikerült elérnie Berha Jorkinsszal, de az agya helyrehozhatatlanul károsodott. Vajon ő sem
bírna ki ép ésszel egy ilyen varázslatot? És egyáltalán megérné a kockázatot? Mit tudott meg
eddig a csuklyásról? Azt, hogy ismeri Ciaran Diggoryt, Malfoyt, Marius Prince-t, egy
Mathilde nevű boszorkányt és azt a különös, félig állat-félig ember nőnemű teremtményt, aki
a bácsikájának szólítja. Ismeri a Halál ereklyéit is, fekete köpenyben jár, akár egy halálfaló,
de mugli ruhákat hord alatta, és nem lehet több tizenhat-tizenhét évesnél. Harrynek be kellett
látnia, hogy senkit se ismer, akire ráillenének ezek a tulajdonságok; és mégis: továbbra sem
tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy tudja, kicsoda ő, mert megint felismerte…
A nap lassan a horizont fölé kúszott, és elöntötte a tájat aranyló sugaraival. Harry is vissza
tudott aludni egy kicsit, miután alább hagyott a zúgás a fejében. Nem álmodott újra semmiről,
vagy legalábbis nem emlékezett rá, s arra gondolt, vajon hány hasonló emléktörlést fog
kibírni, mielőtt megfőne az agya? Mikor újra felébredt, Ginny már lehemperedett róla, és a
kevés hely miatt egyik karja lelógott a keskeny ágyról. Harry óvatosan kimászott az ágyból,
és kisettenkedett a fürdőszobába, hogy megmosakodjon és fogat mosson. Már hallotta
odalentről Mrs Weasley ténykedését a konyhában, s a lassan sercegő bacon szalonna
jellegzetes illata töltötte meg a levegőt. Harry kitárta az ablakot a fürdőben és beengedte a
reggeli hűs szellőt, majd visszaindult a szobájába.
Azonnal észrevette a fekete lepelbe burkolt kámzsás alakot, ahogy kitárta az ajtót.
- Hé! – kiáltotta, és a zsebéhez kapott a pálcát keresve, de csakhamar rájött, hogy az az
éjjeliszekrényen nyugszik, s kettejük közt a csuklyás állt, aki most megriadva fordult felé.
Ginny nyögött egyet álmában.
- Mit csinálsz itt? – kérdezte tőle, ösztönösen lehalkítva a hangját, bár maga sem tudta,
miért. Az lenne a legésszerűbb, ha segítségért kiáltana.
- Nem érdemes felébresztened – szólalt meg a csuklyás fiú, mintha kitalálta volna, mi jár a
fejében. – Ők nem látnak engem, ahogy téged se látnak, amikor te figyelsz engem.
Harry az ajtóban toporgott, az alvó lány és a behatoló közt járatva a tekintetét, akinek még
most sem volt képes kivenni az arcát, a csuklya olyan tökéletes, természetellenes árnyékba
burkolta azt.
- Őt ne féltsd tőlem – intett Ginny felé a fiú. Bő ujjú talárja felhúzódott a mozdulattól, s
megvillant egy pillanatra mugli edzőcipője. – Sohasem bántanám. Őt nem… - csóválta a fejét.
Harry elrágódott egy pillanatra a hallottakon. Nem tetszett neki a hangsúly, ahogy Ginnyről
beszélt.

232
 - De engem igen? – kérdezte kihívóan.
A csuklyás kicsit megkésve válaszolt, mintha töprengene. Egyik kezével a nyakában lévő
háromszög alakú medállal babrált, idegesen.
- Most, ha akarnálak, se tudnálak bántani – jött a felelet az árnyékból.
- Ezt meg hogy érted? – kérdezte Harry, ismét csak lehalkítva a hangját, mert Ginny
megmozdult álmában. Az igazat megvallva Harry azon csodálkozott, hogy a lány még hogy-
hogy nem ébredt fel a beszélgetésre – minimum az ő hangjára, ha a csuklyást nem is
érzékelheti.
A csuklyás nem válaszolt, és ez különösképp bosszantotta Harryt. Kezdeti kíváncsisága és
érdeklődése dacára egyre inkább bosszantotta ez a mitugrász kis feketemágus-utánzat…
- Jó, ne válaszolj! – köpte a szavakat. – De áruldd el, mi dolgod van Mariusszal? Mit akar
tőled? Aligha a barátod, ha így összekaptatok, és én sem kedvelem őt túlzottan.
- Azt tudom – válaszolta egyszerűen a fiú, de megint csak hallgatásba burkolózott.
- És miért olyan fontos az az aranypajzs? Miért kell Mariusnak? Azt keresi az igazgatóknál?
A görögnél meg a kínainál?
Megint nem volt válasz, s Harry nem láthatta, mi történik a csuklya alatt, az arcmimikából
sem tudott rájönni, mi járhat a másik fejében.
- Honnan ismered Mariust? – próbálkozott újra Harry. – Mit tudsz róla mondani?
- Csak olyat, amire magadtól is rájönnél – mondta, és egy pillanatra megint Ginny felé
fordult.
Harry közelebb lépett hozzá, hogy megint őrá figyeljen – nem tetszett neki, hogy a
félmeztelen, hason fekvő lányt fikszírozza.
- Ha úgyis rájöhetek magamtól, akkor miért nem könnyíted meg a dolgom, és mondod el?
Segítenék elintézni őt.
Ahogy várta, a csuklyás ránézett, s egy pillanatra azt várta tőle, hogy mindjárt elneveti
magát a kámzsája árnyékában, hiszen mit tudna ő segíteni egy olyan varázslónak, aki
villámháton közlekedik? Ehelyett azonban úgy tűnt, mintha az ifjú mágus fontolóra venné a
szavait. Hosszan bámult rá meredten, bár Harry ezt csak igen bajosan tudta megállapítani –
inkább csak hozzágondolta, s valamiért Dumbledore hideg kék szemeit, vesébelátó tekintetét
képzelte oda.
- Nem… nem… - A fiú végül döntésre jutott, de Harrynek ez nagyon nem tetszett. – Nincs
értelme. Nem tudsz segíteni rajtam…
Harry nagyot sóhajtott, és kezdett elege lenni belőle. Már csak azt kívánta, hogy tűnjön el,
ahogy a Durmstrangban is tette, és ne is lássa a képét újabb hónapokig.
- Miért találkozunk folyton? – tette fel mégis az újabb kérdést, kissé már kétségbeesett
hangon, mert annyira várt már a válaszokra. – Miért látlak álmomban?
- Bár tudnám – lehelte halkan a fiatal varázsló. – Miért álmodunk egymásról…
- Álmodunk? – kérdezte élesen Harry, mire Ginny megint felnyögött. Egy pillanatra
mindketten ránéztek, aztán visszafordították a figyelmüket a másikra. – Te is álmodsz rólam?
- Most is alszom – tárta szét a karját a csuklyás. – Otthon fekszem az ágyamban.
- Amellett a Mathilda mellett – tette hozzá csak úgy mellékesen Harry, emlékezvén a
boszorkányra a németes akcentussal.
- Az apja kitekerné a nyakam, ha együtt aludnánk – felelte a fiú tárgyilagosan.
- Ki az apja?
Megint hallgatás volt a válasz. Harry már komoly erőfeszítéseket tett arra nézve, hogy
megfékezze dühös vicsorba ránduló arcizmait. A csuklyás mintha hátrált volna egy
millimétert előle.
- Mit csináltál akkor Malfoyjal? – tett kísérletet egy másik oldalról Harry. – Miért láttam
azt, hogy megölted?
A csuklyás egy picit lehorgasztotta a fejét, amitől úgy tűnt, mintha gyónna.

233
 - Nem öltem meg őt – suttogta. – Nem esett baja…
Harry felhorkantott.
- Hát, ha engem kérdezel, egy Adava Kedavra után elég merész dolog ezt kijelenteni…!
- Mondod ezt épp te – mutatott rá a csuklyás, hirtelen felkapva a fejét.
Harry ezt jogosnak érezte.
- Kezdd nagyon elegem lenni belőled… - dörmögte.
- Hát nekem is belőled! – válaszolta epésen a másik, hirtelen éledő indulattal. – Folyton
csak ezek a kérdések, meg csipkelődések! Nem csodálom, hogy…
A fiú hirtelen harapta el a szót, mintha félne, hogy túl sokat kotyogott ki, Harry pedig úgy
csapott le a félbehagyott mondatra, mint hiéna a koncra.
- Mit nem csodálsz? Válaszolj! – sziszegte halkan.
Harry akár ordíthatott volna vele akár napestig is, akkor sem szedett volna ki többet a
fiúból, aki láthatólag megmakacsolta magát, mert csak hallgatott a kámzsa alatt. Harrynél
most már tényleg betelt a pohár, odalépett hozzá az ajtóból.
- Mit is mondtál: most te álmodsz?
- Így van – felelte amaz.
- Amikor én álmodtam, megátkoztál – jelentette ki Harry suttogva.
- Mert én voltam magamnál – magyarázta meg a csuklyás. – Te voltál a látogató.
- Szóval most én vagyok előnyben, igaz? – vigyorgott gonoszan Harry.
- I-igen… - válaszolta tétován a fiú, és hátra lépett egyet.
- Helyes!
Harry teljes erőből orrba vágta a kámzsás alakot, hogy szinte reccsent a csontja, s nagyot
nyekkenve elterült a földön, karjait szétvetve, komikusan, mint egy döglött madár.
- Tűnj innen! – mordult rá Harry, akár egy kutyára, a figura pedig abban a minutumban
szertefoszlott, mintha gőz lobbanna szét egy fortyogó fazék fölött.
Ginny fölébredt végre, és nagyot ásított. A hátára fordult és kinyújtóztatta tagjait.
- Szia… – nyávogta Harrynek álmos szemekkel. – Máris ébren vagy?
Harry zihált az iménti eseményektől, mintha felfutott volna a Hermelin-dombra és vissza.
- Igen – motyogta mélyen szedve a levegőt, majd könnyedebbnek szánt hangon hozzátette: -
De jó mélyen tudsz aludni!
Ginny elmosolyodott, és megint ásítozott egyet.
- Ühüm… Anya szerint át tudnám aludni az óriások menetelését is. Szerintem George és
Fred lehet az oka – pont fölöttünk van a szobájuk – mutatott a plafonra. – Folyton
durrogtattak mikor itthon voltak a suliból, még éjszaka is…
Harry figyelmét nem kerülte el, hogy a lány úgy beszél ikertestvéreiről, mintha még
mindketten itt laknának, és Fred is velük lenne.
Miközben a lány felkelt az ágyból és a ruhásszekrényhez lépett, ő azt a helyet figyelte a
padlón, ahol a csuklyás eltűnt. Alighanem meglesz még ennek a böjtje, gondolta, de most
kevéssé tudta ez izgatni. Megpróbálta hozzátenni mindazt a keveset, amit most megtudott,
abba a képbe, ami eddig alakult a fejében: szóval a kapcsolat ebben az esetben is oda-vissza
működik, mint Voldemort esetében, de mindez idáig úgy tűnik, hogy kizárólag az álmokra
koncentrálódik, és sosem mutatkozik, mikor mindketten ébren vannak. Nem érez idegen
érzelmeket, mert nem fedezett fel magában mástól származó dühöt, vagy örömöt, mindvégig
– álmában, s éberen is – teljes mértékben önmaga maradt. A látomások tényleg pusztán azok
lehetnek, aminek a csuklyás fiú állítja: látogatások a másiknál.
Mi okozhat ilyen kapcsolatot? – töprengett Harry, s közben igyekezett koncentrálni, és nem
Ginny csupasz fenekét bámulni, miközben öltözködik. Erősen kételkedett benne, hogy még
egyszer horcrux-szá vált volna, s akkor a tünetek is súlyosabbak lennének. Ha Látó lenne, az
sem így jelentkezne, s már tapasztalta volna sokkal korábban is. Azt viszont elképzelhetőnek
tartotta, hogy valami más, kívül álló dolog köti össze kettejüket, talán egy elátkozott tárgy…

234
Nem, nem lehet a merengő – hessegette el gyorsan ezt a gondolatot Harry. Már akkor is tudta,
hogy nem az a ludas, mikor Hermione folyvást ezzel nyaggatta, azok után pedig, hogy Mr
Weasley bevizsgáltatta, minden kétsége szertefoszlott a tálat illetően. De akkor mi közös van
kettejükben?
Egy aranyszínű villanásként jelentkezett fejében az ötlet, az apró gondolat, s ahogy megállót
fújt pörgő gondolatainak, és jobban elmerengett az arany villanáson, máris kész volt a válasz,
s szinte banálisan egyszerűnek tűnt: a Halál ereklyéi. Az egyetlen közös pont közte és a fiú
között a három ereklye keresése.
A csuklyás bizonyára szeretné meglelni őket, gondolta. Ha így van, jobban teszi, ha
gondosan kerüli a három tárgyat, nehogy a csuklyás kilesse őt egy „látogatásakor.”
Mindenképp hanyagolnia kell a láthatatlanná tévő köpenyt, mely e pillanatban annak a
szekrénynek az aljában feküdt szépen összehajtogatva, ahol a félmeztelen Ginny kutatott
éppen ruhák után. Harrynek a fejébe szökött a vér, és jobbnak látta kisomfordálni a
fürdőszobába, hogy lehűtse magát a csapnál.
A másik két ereklye biztonságban volt – vette számba őket Harry, miközben arcát locsolta a
hideg vízzel. A Feltámasztás Köve a Tiltott Rengetegben pihent, rajta kívül egyetlen emberfia
sem tudta, hol van pontosan, még Ronnak és Hermionénak is csak annyit mondott, elhagyta
az erdőben. Nem mintha titkolózni akart volna előttük, de két barátja nem is firtatta, hol van.
A pálca már bajosabb. Arról mindenki tud, az újságok hasábjain is megjelent, a Bűbájtani
Szemlében egy egész különszám foglalkozott a bodzafa pálcával, annak lehetséges
tulajdonságaival, Harry és Voldemort párbajával, s hosszasan találgatták, milyen magja lehet
a varázseszköznek. Harry és a Főnix Rendje megmaradt tagjai épp ezért határoztak úgy két
évvel ezelőtt, hogy a létező legerősebb védőbűbájokkal látják el Dumbledore professzor
helyreállított sírboltját: Flitwick professzor feltörhetetlenné tette, McGalagony erős
ellenátkokat helyezett el a sírrablók ellen, Kingsley mágikus védőkört húzott köré, ami senkit
se engedett két méternél közelebb a márvány kőládához, Hagrid pedig kiképzett egy afrikából
idehozatott törpenundut, hogy mindig a sír mellett őrködjön. De Harry jól tudta, hogy
minderre semmi szükség nincs addig, míg őt magát le nem fegyverzik – azt viszont be kellett
látnia, hogy mostanság erre egyre nagyobb az esély, tekintve, hogy újra felforrósodott a lába
alatt a talaj.

***

A déli órákra az egész család összegyűlt az alkalmi Weasley-ebédre, és felköszöntötték

George-ot, aki ugyan kényszeredetten mosolygott, mégis látszott rajta, hogy próbálja jól
érezni magát, és kissé abszurd módon Harry és Ron ajándéka tetszett neki a legjobban: öccse
fülmelegítőt vett neki, Harry pedig füldugókat. Mrs Weasley nem repesett az örömtől az
ízléstelen tréfát látva, de az ünnepelt jóízűen nevetett rajta. Az ebéd megkoronázása volt a
hatalmas torta, ami valamiféle áfonyaszerű bevonatnak köszönhetően pont olyan rikító lila
színt kapott, mint amiben a Weasley Varázsvicc Vállalat épülete, és az eladók egyentalárja
fürdött.
Harry egész nap magánál tartotta a varázspálcáját, arra készülve, hogy ha a csuklyás újra
megjelenik, újabb orrbavágás helyett egy-két átokkal kergeti vissza, ki tudja hová. Erre
azonban nem került sor, mert a csuklyás fiú nem bukkant fel többet, sem pedig más halott
vagy halottnak hitt varázslók.
Napnyugta után indult a népes társaság a Megfojtott Macskába; George, Katie, Bill, Fleur,
Charlie, Hermione, Ginny, Ron és Harry az Odú hátsó kertjéből hoppanáltak egyszerre a
koszos londoni rakpartra, ahol most sem lézengett egyetlen ember sem, leszámítva a nagy
raktárépület előtt őrt álló varázslót, aki épp ekkor engedett be két másik vendéget.
- Helló Dennis! – köszönt neki George, s a varázsló utat nyitott.

235
 Sorban bevonultak a raktárba, kifizették a jegyeket – George és Katie jegyének árát a
többiek elosztották egymás között –, leadták a kabátjukat, a pálcáikat átvizsgálásra, majd a
függöny alatt átbújva bejutottak a nagy terembe, ami ellentétben az előző napi kongó
ürességtől, jól ismert, Harry számára természetes állapotában fogadta őket.
- Na hogy tetszik? – rikkantotta oda Ron a bátyjának, aki Katie-vel együtt követte az elől
haladó Ginnyt és Harryt, az előre lefoglalt kisterembe vezetve a társaságot.
- Elég alap. Alig hallom a zenét – ordította vissza George. – Nem csoda, hogy csak páran
lézengenek itt…
Az emberek olyan tömör falat alkottak, mintha egyetlen hullámzó, ugráló, kiabáló élőlény
lennének, ami csak abból a célból létezik, hogy imádatát fejezze ki a színpadon zenélő
hatosfogatnak. A vámpírok hosszú szemfogukat villogtatva csaptak a húrok közé, a vad
metálzene az egész épületet betöltötte, s ott is teljes erőből dübörgött, ahová Harryék leültek.
A raktárhelyiség távolabbi végében alakították ki a törzsvendégeknek fenntartott, vagy előre
lefoglalható kis szobákat, ahol egyetlen hosszú asztal, sok szék, külön mosdók és söntés
alkotta a berendezést. Harry nem csalódott: erre a helyiségre is rányomta a bélyegét a
Megfojtott Macska tulajdonosának beteges ízlése. A plafonról bizarr, kitömött macskák
lógtak le százával, érdekes árnyakat vetítve a falra a lebegő örökgyertyák fényénél.
- Ab nem jön? – szólt át Katie George előtt áthajolva.
- Megkérdeztem, azt mondta, tíz felé benéz ő is – válaszolta Ginny, Harry pedig
megpróbálta elképzelni Aberforth Dumbledore-t, ahogy két kezét a magasba tartva ugrál a
zene ütemére, szürke szakálla lepelként lobog körülötte.
A következő néhány óra beszélgetéssel, nevetgéléssel, jó hangulatban telt, melyet
megszakítottak a menetrendszerűen visszatérő italrendelések, s hamarosan már piramist
lehetett volna építeni a megürült üvegekből és poharakból, melyekből a legtöbb az ünnepelt
előtt emelkedett, s a legkevesebb Fleurnél. A lány még mindig legelső poharát szorongatta, és
néha rosszalló pillantást küldött a férje előtt gyűlő üvegekre.
- Csak még egyet, szívem, ez az utolsó! – mondogatta Bill.
Harry a legutóbbi rossz tapasztalatok miatt megfogadta, hogy nem hagyja magát nagyon
elengedni, ráadásul Aberforth-szal is beszélni akart még a Negyedik Toronyról, mikor
megérkezik. Ron azonban gyorsan elfelejtette legutóbb tett ígéretét, és hamarosan hangosan
röhögött Katie és George minden apró megjegyzésére. Hermione is oldottabb hangulatban
volt, és a szokásostól eltérően vidám hangulatban mesélt a Vitrol elleni újabb tárgyalásról.
- Vesztett az a gonosz banya! – jelentette be a lány nevetgélve, Ron pedig elkurjantotta
magát a hír hallatán, s hamarosan már a sikerre ittak.
- Soha az életben nem fog napvilágra kerülni a firkálmánya! – mesélte Hermione. – A
nyomtatási, a kiadási jog, mindet visszavonattam.
- Gratulálunk! – kiáltott át az asztal túlsó feléről Bill és Fleur, poharukat emelve.
- Akkor most már nyugodtabban telhetnek a napjaid, ugye? – kérdezte reménykedve Ron,
Hermione azonban lecsapta a poharat, és megrázta a fejét.
- Dehogyis! – tiltakozott. – Újabb pert indítottam, hogy fizessen pénzbírságot a hamis vádak
és a kegyeletsértés miatt, amit Dumbledore ellen tett, és hogy vonják be az újságírói
engedélyét.
Harry és Ron összenéztek.
- Ez kicsit erős, nem gondolod? – mondta óvatosan a barátja, de Hermione lehurrogta, és
hosszas szónoklatba kezdett Rita Vitrol galádságát bizonyítandó.
Tíz után pár perccel érkezett meg Aberforth, és érkezésére mindenki hangos ujjongásban
tört ki, amit az öreg egy mosolygás-szerű arcizomrándulással nyugtázott.
- Boldog születésnapot, kölyök! – köszöntötte George-ot, mire az felpattant, és jól
megszorongatta a varázslót.
- Örülök, hogy beugrottál, Ab.

236
 - Már úgyis látni akartam ezt a bűntanyát – mondta Aberforth, és helyet foglalt Katie és
Harry között. Ők is kezet fogtak, s Aberforth, mintha egy megkezdett beszélgetést folytatna,
odahajolt Harryhez, és suttogva belefogott:
- Na, mi a tervetek, jómadarak?
Harry nagyokat pislogott rá, és kézbe vette a poharát.
- Iszunk hajnalig, aztán hazamegyünk – jelentette be, jól tudván, hogy Aberforth nem erre
célzott.
- Fenét! – morgott az öreg. – Nem arra gondoltam…
- Tudom, mire gondolt, de nincs semmi tervem.
- Hát nekem van! – szólt Aberforth, és kikapta Harry kezéből a poharat, majd lehajtotta a
tartalmát, mielőtt még kifejezhette volna tiltakozását. Lecsapta az üres poharat, és
megköszörülte a torkát.
- Shacklebolt nem vett komolyan, mi? – kérdezte tőle Aberforth.
Harry megvonta a vállát.
- Lehet, hogy el se olvasta, csak kidobta a kukába… – Ebben ugyan nem hitt őszintén, de
gondolatban szerette tovább fokozni Kingsley „bűneit.”
- Én hiszek neked – mondta rekedt hangon az öreg. – Még az első háború alatt a bátyám
külföldre küldött engem meg Hagridot – hallottad, ugye?
Harry bólintott. Odakint újabb számba fogott a vámpírzenekar, mely még hangosabban
dübörgött, mint az előző.
- Hát, mi bejártuk akkor a fél világot, kérdezősködtünk néhány nagykutyánál, hogy ki mit
gondol Voldemortról, meg próbáltunk meggyőzni egy-két embert, hogy jöjjön, és segítsen
ellene – dörmögte Aberforth.
- Ekkor találkoztak a belső körrel is, ugye? – kérdezte Harry, kicsit hangosabban, mert Ron
kacagása elnyomta a hangját. George-dzsal és Katie-vel épp valami kviddics-emléken
mulattak, ami alighanem untatta volna Hermionét, de a lány Ginnyben lelt beszélgetőtársra.
- Nos, nem igazán tudtam, hogy szövetséget alkotnak, de aztán csakhamar rájöttünk
Hagriddal, hogy ezek a nagykutyák mind kapcsolatban állnak egymással, üzletelgetnek, csere-
berélnek, és bizony nagyon nem csípik Voldemortot, aki mindent magának akart.
- Azt lefogadom… - dünnyögte Harry, aki ismerte annyira Denemet, hogy tudja, ha ő
győzött volna a Rend fölött, a következő célpontja a többi minisztérium és a többi nagyúr lett
volna.
- Nekiálltunk volna mi szervezkedni, de minket se nagyon kedveltek – mégiscsak a bátyám
nevében mentünk elébük. Na, de a lényeg az, hogy voltunk mi a görögöknél, meg a kínaiaknál
is – de egyik iskolában sem volt feketemágia-tanítás.
Harry megint bólogatott. Ez is azt igazolta, amit gyanított. Marius nem a Negyedik Torony
tagjait gyilkolja, hanem szerencsétlen módon épp nekik készíti elő a terepet.
- És mi a terve? – szegezte Aberforthnak a kérdést, visszakanyarodva beszélgetésük
elejéhez.
- Hát, ha ez a Marius gyerek úgy utálja őket, ahogy sejtjük, nem fog repesni az örömtől, ha
megtudja, hogy kihasználták – mondta az öreg. – A belső… akarom mondani a Toronynak
meg biztosan megvan a módszere, hogyan intézzék el, ha már nem lesz rá szükségük.
- Tehát egymásra uszítjuk őket? – gondolkozott Harry.
- Pontosan! – vágta rá az öreg, és krákogott egyet. – A lényeg, hogy a káposzta is elfogyjon,
és a kecske is megdögöljön.
Harry nagyot nevetett a hasonlatra, és ennek örömére rendelt egy újabb kört magának és
Aberforth-nak is a legdrágább Ogden-féle Lángnyelv whiskeyből.
Éjfél felé járt az idő, mikor a társaság egyre több tagja surrant ki a tömegbe egy-egy
ritmusosabb szám alatt, esetenként magával vonszolva párját, vagy kerítve magának egyet a
tömegben. Aberforth ugyan nem kezdett el a zenére tombolni, ahogy azt Harry elképzelte,

237
helyette hosszan beszélgettek kettesben a régi időkről, mikor az öreg Hagriddal utazgatott, de
Harry mindig figyelt arra, hogy kerülje Albus Dumbledore-t, mint beszédtémát. Időközben
arra is rájött, miért kedveli meg az ember Aberforth-t, ha jobban megismeri: az öreg
egyáltalán nem volt sültbolond, ahogyan terjesztették róla, s bár meglehetősen morbid és
kegyetlen humorérzékkel bírt, legalább el lehetett mondani, hogy van neki, s a varázsláshoz is
jóval többet konyított, mint azt Mr Weasley képzelte. Aberforth számos elképesztő kalandról
mesélt, amit ő és Hagrid éltek meg, óriásokkal, trollokkal, banyákkal, koboldokkal, messzi
országok sötét varázslóival keveredve zűrzavaros csetepatékba, melyeket többségében ép
bőrrel úsztak meg, hála Hagrid kemény öklének, és Aberforth csavaros eszének. Ez utóbbi
következtetést is Harry vonta le, s ezzel együtt arra is ráeszmélt, hogy ugyanúgy, ha nem még
jobban tiszteli és kedveli Aberforth-t, mint a bátyját. A fiatalabb Dumbledore-nak nem voltak
aggályai, hogy magáról meséljen – a professzorról ezt nem lehetett elmondani.
Végighallgatta Aberforth egyik történetét az indiai varázslócsaládról, akiket megmentettek
egy dühös mantikórtól, ráadásul Hagrid a végén még magával is ráncigálta egy darabig a
pórázra kötött szörnyet, amíg szegény pára meg nem fojtotta magát a kantárral, a vadőr
legnagyobb bánatára. Mikor a történet végén együtt nevettek Hagridon, aki könnyekben úszó
temetést rendezett a bestiának, néhány környékbeli varázsló összecsődítésével, Ginny jött oda
hozzájuk.
- Harry, nem jönnél már végre ki egy kicsit? – kérte a lány.
- Mi… miért is? – nézett rá Harry, s közben tudatosult benne, hogy rajtuk kívül mindenki
kint táncol, és a vámpírbandát is leváltotta a zenegép.
- Indulj, Potter! – adta ki a parancsot Aberforth, és lökött egyet Harryn, aki kézen fogta
Ginnyt, és bevetették magukat a tömegbe.
George a közelükben táncolt összekapaszkodva Katie-vel egy lassú számra ringatózva,
Harry és Ginny pedig követték a példájukat. Ron és Hermione megint nem voltak szem előtt,
s lassan az is eszébe jutott Harrynek, hogy Bill és Fleur is elbúcsúztak tőlük valamikor az este
folyamán.
Harry magához ölelve tartotta a lányt, és forogtak a kellemes zenére. Éjfél után mindig
lassabb számokra váltottak a Megfojtott Macskában a koncerteket követően, s ilyenkor már
kevesebben voltak a táncparketten is. A bulizni, tombolni vágyók kiszivárogtak az utcára, és
hazahoppanáltak, ha még maguknál voltak, vagy a Szent Mungo mérgezési osztályára vitték
őket.
Ginny kuncogni kezdett Harry vállának dőlve.
- Katie mindjárt elalszik tánc közben – mondta.
Ahogy tovább forogtak, lassan megfordultak, és Harry is láthatta az egymásra borult párost.
- Harry – szólt újra Ginny. – Mondani szeretnék valamit…
- Igen?
Hallotta, hogy a lány mély levegőt vesz, mintha nagy bejelentésre készülne.
- Még év elején kaptam egy levelet a Holyhead-i…
Harry innentől kezdve nem hallott semmit. Ahogy George és Katie felé nézett, a következő
pillantásra valaki máson akadt meg a szeme.
Ez lehetetlen! – visította egy hang az agyában, ahogy próbálta feldolgozni a látottakat.
George és Katie párosa mögött pár méterrel, a fal mellett egy férfi nézett egyenesen Harry
szemébe – egy férfi, aki megdöbbentően hasonlított Perselus Pitonra.
Harry remegő tagokkal elengedte Ginnyt, aki nem tudta, mi lelte a fiút.
- Mi a baj? – hallotta Harry a kérdést, de nem tudott rá figyelni.
Perselus Piton ugyanúgy nézett ki, ahogy legutóbb látta: zsíros haja fekete függönyként
keretezte sárgás, fakó arcát, talárja magas gallérja felhajtva takarta nyaka nagy részét, s Harry
egy sebhelyet képzelt alá, melyet egy kígyó tűhegyes fogai téptek a varázslón…

238
 - Mi az Harry? Mit láttál? – kérdezte újra Ginny, abba az irányba tekingetve, amerre Harry
nézett.
Piton elindult, s Harry majdnem elvesztette szem elől.
- Maradj itt, mindjárt… - motyogta Harry, és faképnél hagyta a lányt. – Mindjárt
visszajövök! – kiáltott hátra, s megkerülte a táncoló párokat.
A varázsló sokkal előtte járt, s neki minden alkalommal meg kellett küzdenie, hogy ne
tévessze szem elől. A fal mellett haladva elmentek a hosszú bárpult mellett, le egy ajtón, mely
a pincébe vezető lépcsőt rejtette. Az ajtón Idegeneknek Belépni Tilos! –tábla díszelgett. Harry
elszántan követte Pitont, nem is gondolt semmire közben, nem voltak kérdések a fejében, nem
voltak miértek, hogyanok, csak egy valami számított: utolérni a férfit.
A lépcső szűk volt és meredek, s ahogy Harry rótta a lépcsőfokokat, egyre erősödött egy
mindenhol jelen lévő dohos szag. A falak árasztották magukból, s a mennyezetről sűrű
pókháló lógott le, ami egyetemessé vált, amint Harry haladt lefelé. A zene elhalkult, s hallotta
Piton cipőjének kopogását a hideg kövön, s tócsába hulló vízcseppek hangját.
A lépcső egy nedves sírboltba torkollott, ahol szabályos távolságra egymástól koporsók
feküdtek. Mindnek nyitva volt a teteje, és Harry közelebb lépve megállípthatta, hogy
mindegyik üresen tátongott. Ezen nem volt meglepve, hiszen a vámpírzenekar és a pultos
lányok számára is itt tartották a koporsókat.
Piton ott állt vele szemben a sírbolt túlsó végében, s egyenesen rá nézett, amitől Harryt
kirázta a hideg.
- Pi-Piton? – kérdezte tőle.
A varázsló nevetni kezdett, hangosan, hosszan, s közben valahogy változáson ment át.
Harry közelebb merészkedett hozzá, a biztonság kedvéért előre szegezett pálcával, míg meg
nem látta, mivé alakul át a férfi. Megtorpant és hátrahőkölt, ahogy észrevette a hosszúkás,
elkékült arcot, a megnyúló fekete hajszálakat, a halott ajkak közül előbukkanó fehér
szemfogakat, s legvégül a lámpásként felvillanó, izzó démoni szempárt.
Marius Prince állt előtte, jót derülve Harry elképedésén.
- Mi az, tán nem azt hitted, hogy Perselus vagyok?
- Nagyon jól tudod, hogy igen, mert pont ezt akartad! – acsarogta vadul Harry, s gyorsan a
háta mögé pillantott. Egyelőre senki nem lopódzott, hogy bekerítse őt, bár a lépcső felől
beszélgetés zaja hallatszott; remélte, hogy dacára annak, amit mondott, Ginny szólt
Aberforthnak és Ronéknak.
- Ő meghalt, Potter – mondta ki a nyilvánvalót a kék bőrű ember. – A halottak nem szoktak
köztünk sétálgatni… - Lassan elindult a koporsók közt szlalomozva, és Harry látta, hogy
előhúz egy pálcát talárja redői közül.
- Nos, legalábbis nem fordul elő minden nap – nevetett, s Harryt bosszantotta, hogy ilyen
mulatságosnak találja a helyzetét. Ő már magát átkozta, amiért ostobán bedőlt egy ennyire
átlátszó trükknek.
- Szóval most már metamorf mágus is vagy? – kérdezte tőle, szilárdan szegezve a fejének a
pálcát.
- Ettem már olyat is – röhögött Marius.
Már a hangjától is elfogta az undor Harryt, és ettől csak még dühösebben nézett rá. Alig
tudta visszafogni a karját, hogy ne küldjön rá azonnal egy átkot.
- Hol hagytad a kis viking haverodat? – kérdezte, csak hogy megfékezze az indulatait.
- Most nincs szükségem rá – válszolta egyszerűen a varázsló. – Csak veled van dolgom.
- Azt mondtad, hogy békén hagysz – emlékeztette Harry.
A kék bőrű felemelte hosszú mutatóujját.
- Helyesbítek: azt mondtam, lehet, hogy még igényt tartok a szolgálataidra – mondta, s
végre abbahagyta a röhögést.

239
 Megállt Harrytől kétlépésnyi távolságra, pálcáikat egymásra szegezték – Harry egyenesen a
fejének, míg ő lazán tartva ellenfele szíve fölé célzott.
- Most nem kérek tőled olyan nehezet, mint a múltkor. Csak…
Szavai félbe maradtak, mert a lépcső felől felerősödött a beszélgetés és kiáltozás, és lábak
dobogtak lefelé. Harry meghallotta, hogy az ő nevét kiáltozzák, mire elvigyorodott.
- Már jönnek a barátaim – sziszegte Mariusnak.
- Most meg kellene ijednem? – kérdezte amaz, de táguló orrlyukai elárulták, hogy jobb
szerette volna négyszemközt rendezni a dolgokat.
Nyolc ember tódult be a terembe, legelöl Ginny és Ron, s őt követve Hermione, George,
Katie, Charlie, Aberforth és egy hórihorgas, sápatag alak, aki bíbor palástot viselt, szájában
pedig Mariuszéhoz hasonló vámpírfogak villogtak.
- A rosseb! – bődült el Ron, mikor észrevette, kibe futottak. Hermione és Katie Bell
felsikoltott, s Harry hallotta Ginny elakadó lélegzetét.
- Merlinre, mi ez?! – kiáltotta Charlie, George pedig csak elképedve tátogott, de
mindannyian előhúzták a pálcáikat, és a kék bőrű emberre szegezték.
- Nyugalom! Higgadjatok le! – próbálta csillapítani a kedélyeket Aberforth, nem sok
sikerrel.
- Marius! – dörrent egy másik hang is, s Harry megkockáztatta, hogy levegye a szemét a
varázslóról. A vámpír lépett előre, karikás szemét Mariuséba fúrta. – Mit képzelsz? Nem
támadhatsz meg embereket!
A vámpír zihálva nézett a kék bőrűre, Harry pedig hallotta Hermione hangját.
- Maga ismeri ezt az embert? – kérdezte a lány a vámpírtól.
- Igen, ismerem – válaszolta amaz, és visszafordult Marius felé. – Mit csinálsz? – kérdezte
tőle újra. – Szállást adtunk, te pedig a fejünkre hozod a bajt? Tudod, mi lesz, ha egy embernek
is baja esik idelent?
- Csendet, vérszopó! – reccsent rá durván Marius, és intett egyet a kezével. Hangja
visszahangot vert a komor falak között.
A vámpír csendben maradt, és mukkanni sem mert a továbbiakban.
- Nem kell, hogy bárkinek is baja essen – mondta a kék bőrű, mérlegelve a helyzetet. – Csak
add át a köpenyed, és már itt sem vagyok.
Hermione megint elképedt hangot hallatott, de a többiek elnémultak. Harry sem felelt
azonnal; honnan tud a köpenyéről? Mert azt elképzelhetetlennek tartotta, hogy Mariust akkor
is érdekelné a köpeny, ha nem tudná, hogy az a harmadik ereklye.
- Azt elfelejtheted! – jelentette ki Harry.
Marius hümmögött egyet, és alig láthatóan megmoccant a kezében a pálca. Harry felkészült
az összecsapásra.
- Ez bizony felvet némi problémát… - mondta a kék bőrű ember, s a pálcája már fel is
csapott, mint valami támadó vad, egy lila lángot kavarva a levegőben. Harry számított rá,
hogy újra a Mételyt próbálja meg rászórni, hogy ezzel kényszerítse, így nem érte
felkészületlenül a dolog.
- Protego! – kiáltotta, s vele együtt hangzott el a varázsige hét másik torokból is.
A vámpír oldalra vetődött a varázslatok útjából, a tűz pedig lepattant az egyesített pajzsról,
mely szinte teljesen elszigetelte tőlük a sírbolt másik felét.
- Lehetne ezt másképpen is intézni – javasolta Marius, mikor elült a zaj és a por.
Ron gúnyosan felhorkantott.
- Most már tárgyalni akarnál? Rájöttél, hogy nem bírsz el velünk?
A kék bőrű elmosolyodott.
- Nem, csak jobb szerettem volna, ha megússzuk vérontás nélkül.
- Én jobb szeretnék egy kis vérontást – kötözködött Ron. – Lássuk, kék-e a véred!

240
 - NEM! – ordította el magát Aberforth, lecsapva a fiú kezét. – Miért kell magának a kölyök
köpenye? – intézte a kérdést Mariusnak, aki csekély érdeklődéssel figyelt. – Valaki parancsba
adta, igaz?
A kék bőrű oldalt döntötte a fejét, de hallgatott. Mindenki Aberforth és közte járatta a
szemét, kivéve Harryt, aki tudta, mivel próbálkozik az öreg.
- Tudja, ki adja magának a parancsokat? Tudja?
Hallgatás volt a válasz.
- Mert mi tudjuk! Átverik magát, hallja? A belső kör rángatja magát dróton…
Marius ciccegett, és a fejét csóválta. Olyasmit motyogott, hogy „szánalmas”, aztán
meglendítette pálcát tartó kezét. Harry felkészült az újabb összecsapásra, és tudta, mit kell
tennie.
- Expecto Patronum! – harsogta, s a szarvas előszökkent pálcájából, egyenesen Marius felé,
aki szintén egy varázsigét kiáltott, de Harry nem hallhatta, csak a dübörgést, ami megrázta az
egész pincét.
Mögötte Aberforth, Ginny, Ron, Hermione és Charlie is kábító és lefegyverző bűbájokat
lőttek ki, amik rendre becsapódtak a szemközti falba, darabokat szakítva ki belőle, vagy
pozdorjává zúzták a koporsókat. A patrónus fénye beragyogta a sötét helyiséget, a sarokba
húzódott vámpír pedig karjaival védte arcát az erős fénytől.
Még egy dübörgés jött, aztán még egy, mintha odafent katonai parádé zajlana, s a
mennyezetről vakolat pergett, és finom pókháló szállingózott.
Harry alig látott valamit a törmeléktől, a portól, és a patrónustól, de ki tudott venni egy
elmosódott fekete alakot, ami a szarvas elől egyre távolodott, s őrülten csapkodott pálcájával.
Harry csak a vad mozdulatokat látta, és a kicsapó zöld villámokat, és barátai rémült
kiabálását. Látta, hogy a patrónus miatt hátrál a kék bőrű ember, s újra elkiáltotta a varázsigét,
hogy megerősítse a fényes szarvast.
Ekkor olyasmi történt, amit még nem tapasztalt: a patrónus nem megerősödött, hanem még
egy ugyanolyan büszke fejtartású szarvas szökkent elő pálcájából, s indult meg Marius felé,
aki még mindig átkait szórta, melyek közül sok visszapattant Aberforth és a Weasley-
testvérek pajzsairól, s félővé vált, hogy a sírbolt teteje beomlik, mindőjüket maga alá temetve.
Talán Marius is ettől tarthatott, mert a harcnak egy csapásra vége lett. A kék bőrű ember
eltűnt, utoljára egy zsupszkulcs kékes villanása látszott belőle, aztán a patrónusok is
elenyésztek, és lassan csend telepedett a sírboltra.
Harry megfordult; Aberforth és Ginny, akik elől álltak, itt-ott horzsolásokkal gazdagodtak,
az öregnek drasztikusan megrövidült a szakálla, Ron és Hermione pedig Charlie-t támogatta,
akinek a jelek szerint kificamodott a bokája, mikor felrobbant alatta a padló egy becsapódó
átoktól. A vámpír a sarokban guggolt, Harry odament hozzá, hogy felsegítse.
- Jól van? – kérdezte.
- Jól, én… köszönöm… - motyogta, de szavait egy velőtrázó sikoly szakította félbe.
Hermione szájára tapasztott kezekkel meredt George-ra, aki Katie-t tartotta a karjai közt.
Harry mindent feledve rohant oda hozzájuk, de már tudta, hogy a borzalmas sikoly csak egy
valamit jelenthetett…
George kisimított egy hajszálat a lány arcából, kitartóan szólongatta, de Katie nem moccant.
Szemei fennakadtak, teste élettelenül csüngött a fiú karjaiban, miközben a körülötte állók
sírtak és letérdeltek mellé. Aberforth és a vámpír elrohantak segítséget hívni, amiről mindenki
tudta, hogy hasztalan. Harry pedig csak állt dermedten, agya egy szegletében érzékelve csak a
valóságot, mert szinte minden mást elnyomott benne a testében méregként szétáramló,
éjfekete gyűlölet…

241
 - Huszadik fejezet -

Három fordítás
Tarajos hullámok csapkodták a partot ott, ahol a hófehér márvány sír feküdt magányosan a
hatalmas kastély tornyainak árnyékában. Hideg esőcseppek bombázták a sima felületet,
melyen nem fogott sem a természet ereje, sem az idő, sem pedig a varázslat. Albus
Dumbledore sírja a legvédettebb helynek számított az egész országban, s ez nem kis
mértékben volt betudható a két méter magas, oroszlánszerű vadállatnak, mely, mint egy öleb,
úgy feküdt a sír tövében. Az ember azt gondolhatná, a roppant állat az elhunythoz tartozott, s
azért vigyázza a koporsó nyugalmát – de nem így volt: a sírban valami sokkal fontosabb és
veszélyesebb feküdt, mint egy nagy varázsló porladó földi maradványai.
Harry ujjai végigsimítottak a rideg márványon, kirajzolta vele a felületbe vésett díszes,
semmitmondó cirádát, s a kőlap tetején olvasható feliratot – mintha egy római császár feküdt
volna a tömör koporsóban, selyemlepelbe csavarva…
A sírőrző bestia lustán felemelte a fejét, de már messziről tudta, hogy a fekete taláros férfi
nem ártó szándékkal érkezett. Most felkelt, és hangtalan léptekkel odacammogott hozzá,
irdatlan fejét lehajtva Harry vállának dörzsölte, aki elengedte ujjaival a koporsót, és
megvakargatta a törpenundu füle tövét. Az állat jólesően dorombolt, mint egy nagyra nőtt
házimacska, Harry pedig érezte az ujjai alatt a lüktető mágiát, a bestia bőrének melegét, mely
élt, lélegzett, s annyival jobb volt érinteni, mint a rideg, halott követ.
Az utóbbi években szinte régi ismerősként köszöntötte a halált, s kezdte úgy érezni néha,
hogy az egész élet csak egy illúziú. Azonban az ilyen dolgok, mint ez az állat is, arra
emlékeztette, hogy az élet az, ami számít, és a halál csak másodrendű, ami az életen
élősködik, és nem tud létezni nélküle.
Katie Bell temetése megrázta; évek óta semmi nem rázta meg ennyire. Alig ismerte a lányt,
igaz, öt év kviddiccsel eltöltött idő egy csapattá kovácsolta őket a pályán, de a való életben
szinte semmit sem tudott róla. Mégis, mikor a koporsó a mély gödörbe ereszkedett, valami
borzalmas, elnyomó érzés telepedett rá, és nem bírt tovább ott maradni. Elengedte Ginnyt,
akinek a kezét fogta a búcsúszertartás alatt, és egyszerűen hátat fordítva a temetésnek, elsétált,
és dehoppanált. Fogalma sem volt hová indul, s ő maga lepődött meg a legjobban, mikor a
Roxfort kapuja előtt találta magát a sáros úton. A kastélyban halt meg a legtöbb barátja, s már
egyáltalán nem úgy érzett a hely iránt, mint gyerekkorában: csak fájdalmat és gyászos
emlékeket talált volna a komor falak között. Mégis bement a kapun, és ment, amerre a lába
vitte, el a legmagasabb torony mellett, le a tópartra, Dumbledore sírjához.
- Ilyen lenne a Halál igazi ura, professzor? – motyogta keserűen Harry a kőkoporsóra
meredve.
Fázott, szinte didergett, fekete talárja már teljesen átázott, de ő észre sem vette. Úgy járkált,
mint egy holdkóros, és a bűntudat és önmarcangolás pillanatait időről-időre félbeszakította a
benne fellángoló iszonyatos harag. Ölni akart, el akarta takarítani a világból azt a rémséget. A
gyűlölete egyedül Mariusra irányult, és néha olyan mértékű volt, hogy Harry szinte úgy
érezte, mintha pusztán ezzel összeroppanthatná.
- Most nem vagyok túl méltó rá, igaz? – suttogta, de a kőtől nem várhatott választ. Aki
alatta feküdt, nem hallhatott és nem láthatott semmit, nem tudhatta, hogy Harry ott áll a színe
előtt, és próbál rendet rakni a káoszban, mely a lelkében kavargott.
Néha azt érezte, egyszerűen megadja magát a káosznak, és hagyja, hogy az indulatai
elsodorják, hogy elszabaduljon, és azt tegye, amire a dühe bíztatja – de mindig időben
megfogta a gyeplőt. Visszatartotta magát akkor is, mikor Sirius feküdt a pálcája előtt, mikor
számtalan halálfalóra sujthatott volna le halálos erővel, mégsem tette.
242
 „De hisz gyilkos vagy” – súgta egy hang a fülében. Voldemort a keze által halt, ahogy meg
volt jósolva. Mégsem érezte magát gyilkosnak; még az utolsó pillanatban sem eresztette
szabadjára a haragját, sőt, épp akkor érezte a legnagyobb nyugalmat és bizonyosságot
önmagában. Miért nem érzi hát most ugyanezt? Miért felejtett el ennyi mindent az utóbbi
másfél évben? Már nem érezte méltónak magát az ereklyékre, melyek közül kettőről
önszántából mondott le.
Megrázkódott a hidegben, és köhögni kezdett – egy pillanatra elfogta az ijedtség, hogy
Marius talán megint megátkozta a Métellyel, de a pánik hamar elmúlt, és rájött, hogy
egyszerűen megfázhatott. A zsebébe nyúlt hát, hogy előhúzza pálcáját, és felmelengesse
magát, megszárítsa talárját, és vízállóvá tegye, ahogyan azt minden normális varázsló tenné,
ha eleredt az eső. De abban a pillanatban, hogy ujjai a pálca markolatát tapintották, mintha
áram futott volna keresztül a testén. Megrándult, felkiáltott, és térdre esett a sírkő előtt; a
nundu felmordult, nem értette, mi lelte a varázslót, s fogait villogtatva hátrébb húzódott tőle.
Harry a kezét markolta, görcsbe rándult ujjait tornáztatta, és halkan káromkodott.
- Mi a fene… Ez nem igaz… Mi bajod van?! – köhögte dühösen, és egy gyors mozdulattal
kirántotta a zsebéből a varázspálcát. Az úgy vibrált és ugrált nyitott tenyerén, mint valamiféle
izgatott élőlény. Harry zihált; a nundu villogó szemei a koporsó takarásából figyelték őt.
A Pálcák Urát csak egy márványlap választotta el saját főnixpálcájától. Ez lehet az oka
annak, hogy rendetlenkedik? Érzi, hogy itt van az, ami megjavította őt, ami újra eggyé
olvasztotta a törött részeket? Harry emlékezett rá, mi történt a Durmstrang közelében, ahol
Grindelwald elbukott; s arra is emlékezett, hogy bizsergett a pálca Dumbledore házában –
pontosan akkor, mikor Aberforth a sötét varázslóról beszélt. Akkor nem volt a közelben a
Pálcák Ura. Ez is érthetetlen volt, mint rengeteg más…
A pálca lassan megnyugodott, abbahagyta a remegést, a vibrálást, Harry pedig felkelt a
sárból, letisztította magát, és elvégezte a varázslatokat. Az állat a márvány síron nyugtatta
óriási fejét; Harry még egyszer megsimogatta a bestiát, aztán hátat fordított neki és
Dumbledore-nak, s cseppet sem könnyedebb szívvel, válaszok nélkül indult vissza a sáros
úton. A tóparton haladt az erdő felé, ahol még dolga volt, elment Hagrid kunyhója mellett, s
útközben benézett az ablakán. A vadőr nem volt otthon, pedig Harry szeretett volna beszélni
vele. Továbbment, s szinte ösztönösen megtalálta a kis ösvényt, melyen annyiszor haladt már
végig, s melyről jól tudta, hol végződik.
Az eső zaja lassan elcsendesedett, ahogy a terebélyes esernyőként szétterülő lombkoronák
összefüggővé váltak, miközben Harry egyre mélyebbre hatolt a fák közé. Lehúzta fejéről a
csuklyát, és eltűrte homlokából vizes hajfürtjeit. Pálcáján kis lángot gyújtott, s annak fényénél
gyalogolt. A pókhálók sűrűsödtek, furcsa, fehér gömbök lógtak le a fák ágairól, jelezve a
betévedőnek, hogy kinek a birtoka felé tart éppen. Harryt nem zavarta különösebben, hogy az
akromantulák fészkébe megy; a legkevésbé sem félt tőlük, sem az erdő más rémségeitől,
melyek sokakat elrisztottak innen. Harry tudta, mi lakik az erdőben, nem tartott ismertelen
veszélyektől, öles fatörzsek mögött osonó vadállatoktól. Egyszer régen már ráébredt, hogy a
halál is ilyen: csak az ismeretlen, a megfoghatatlan okozza a félelmet…
És mégis, Katie halála visszarántotta valami fölényes közönyből, amit talán Dumbledore
szavai ültettek el benne. Közönyös lenne az a félelem nélküliség, amire a professzor tanította?
Hogy ne rettenjen meg a haláltól, hanem fogadja el azt, ne harcoljon ellene, és így válhat
annak urává, legyőzőjévé… A halál kaszája a félelem, és ha nem félünk tőle, már nem is tűnik
olyan riasztó ellenségnek, aminek Voldemort gondolta – ezt tanította Dumbledore.
És ő talán nem fél tőle? Saját végzetétől már nem tartott nagyon rég, de akkor is rémisztő
maradt még a halál – másokon keresztül ugyanúgy belémarhat. Ha azok a vaktában cikázó
smaragdzöld villámok nem Katie Bellt, hanem Ront vagy Hermionét vagy Ginnyt érik el,
Dumbledore szavai egy pillanat alatt eltűntek volna a semmiben. Nem úr hát még mindig a
halál fölötte?

243
 Vastag farönk feküdt keresztben az ösvény fölött, s Harrynek le kellett hajolnia, hogy
átbújjon alatta. Undok pókháló és nyálka tapadt a talárjára, melyet egy türelmetlen
mozdulattal letakarított. Még néhány lépés, és bent volt az akromantulák fészkében. A
kocsiméretű pókok máris mászni kezdtek felé üregeikből, vékony fonálon ereszkedtek lefelé a
magasból, Harry azonban megpöccintette pálcáját. Hangos durranás és vakító villanás lövelt
ki a végéből, hullámként terjedve szét a fészekben, s a szörnyetegek visszavonultak az
árnyékba. A talaj kemény volt, és dohos – „Már megint ez a szag!” –, Harry lépései úgy
kopogtak, mintha kőlapon járt volna.
Valahol itt kell lennie… Égő pálcájával pásztázta végig a fészket, hátha meglátja valahol a
fekete csillanást, de nem találta. A halálfalók talán beletaposták a földbe, s eltemetődött…
- Invito Feltámsztás Köve! – szólt hangosan Harry, pálcáját a magasba tartva. Nem hitt
igazán a varázslat sikerében, hiszen soha egyetlen horcruxot sem tudott magához hívni ilyen
könnyedén.
S mégis, pár lépésre tőle halk puffanással röppent ki a föld alól egy apró, törött, fekete
kavics, egyenesen gazdája kezébe. A Feltámasztás Köve ott pihent újra Harry tenyerében.
Biztonságosabb helyre kell rejtenie – futott át az agyán. Túl nagyképűen bánt az elrejtett
kincseivel, akárcsak Voldemort. Azt hitte, senki nem jön rá a köpenye titkára, s ez máris egy
ember életébe került. Nem hagyhatja, hogy ez a Kővel is megtörténjen…
Még egyszer durrantott a pálcájával, hogy eltakarítsa a kijárat közeléből az emberhúsra
éhező nyolclábúakat, majd visszasétált ugyanazon az útvonalon, amerre jött. Fél órán belül
kint találta magát az erdőből, az eső is elállt, a fekete fellegek tovább vonultak, s csak szürke
pamacsok maradtak az égen, eltakarva a napot. Olyan szürkének tűnt az ég, mint a
látomásaiban, mint mikor a halott bükkfa alatt feküdt, vagy a nagy háznál, mikor először
találkozott a csuklyás idegennel. Most már tudta, hogy a bükkfa alatt kezdődött minden, tudta,
hogy akkor is elnyomta az álom egy röpke pillanatra, és oda került, ahol a csuklyás volt, de
olyan hamar felriadt, hogy nem látott mást, csak a szürke eget, és a halott fát.
A bükkfa ott magasodott tőle pár méterre, a tó közelében. Válaszokat akart, segítséget, hogy
megtalálja Mariust, és… Nem, akkor sem tudná megölni. A keze az utolsó pillanatban
megdermedne. Képtelen lenne rá, még akkor is képtelen volt, mikor Sirius átesett a
függönyön, mikor Dumbledore lezuhant a torony tetejéről…
Odament az öles törzsű fához, megérintette a kérgét, behunyta a szemét, hátha történik
valami, de nem tudta, mégis mire számítson. Leült a tövébe a legvastagabb kiálló gyökérre,
felhúzta a lábát, hátát a törzsnek vetette, és ismét becsukta a szemét.
Órák teltek el, Harryt pedig lassan elnyomta az álom. Sűrűn változó képeket látott álmában,
arcok derengtek fel a múltból, Dumbledore, a szülei, Sirius, Lupin és Tonks és Fred és Dobby
és Cedric, mindazok, akiknek a halálával számolnia kellett, akiket meggyászolt, akik erőt
adtak neki, hogy legyőzze Voldemortot.
Mikor felébredt, az eső újra szemerkélni kezdett, és csalódottan állapította meg, hogy nem
látta Marius rejtélyes ellenségét.
- Hé, maga! – kiáltotta valaki, s Harry álmosan felemelte a fejét. – Mr Potter?! Ó, elnézést, a
kicsik azt mondták, egy betolakodó van a parkban.
John Eakle professzor volt az, a griffendél házvezető tanára, kivont varázspálcával. A vörös
szakállú törpe varázsló mögött három kisdiák kuporgott egy méretes esernyő alatt, csodálkozó
szemekkel pislogtak Harryre.
- Betolakodó vagyok, professzor – válaszolta Harry, bár maga sem tudta, mi mondatta vele
ezt. – Igazuk van, semmi keresnivalóm itt…
- Ugyan már, Mr Potter, a Roxfort mindig szívesen látja magát! – legyintett a tanár, és
eltette pálcáját. – De ne kuporogjon itt a fa alatt, jöjjön be, legyen a vendégünk vacsorára!
Egyáltalán, mi lelte magát, hogy elalszik egy fa alatt ilyen átokverte időben?
Harry sóhajtott egyet.

244
 - Csak… csak leültem, nézni a tavat, és elnyomott az álom… - hazudta. – Sajnálom, hogy
ráijesztettem a gyerekekre. Már megyek is…
- Ne butáskodjon, Mr Potter, jöjjön be, melegedjen meg! – győzködte kitartóan Eakle, de
Harry elhárította az invitálást, és elköszönt tőlük. Eakle professzor és a gyerekek tekintetét
érezte a hátán, amíg a kapuhoz nem ért, és kilépve rajta dehoppanált.
Az Odú kertjébe érkezett, és letisztítva a sarat edzőcipőjéről, belépett a konyhába. Mrs
Weasely tevékenykedett a mosogatónál, férje az étkezőasztalnál ült, és pipáztak, fia, Charlie
épp ekkor tömte meg saját füstölőjét. Ront Hermione és Ginny fogta közre, mindkét lány
szomorúan a vállának dőlve bámult a kandalló táncoló tüzébe, s Hermione néha szipogott
egyet. Percy úgy ült mellettük, mint a cövek, Harry azt hitte, sóbálvány átkot szórtak rá.
Gyanította, hogy egyetlen szó sem hangzott el köztük azóta, hogy hazaértek a temetésről.
Mikor belépett, felpillantottak rá, és köszöntek, de nem kérdezték meg, merre járt.
- Mr Weasley – szólt Harry. – Hol van George?
A férfi nyelt egyet, és fejével a lépcső felé intett.
- A szobájában van, Harry. De nem hiszem, hogy most látni akarna bárkit.
- Azért megpróbálom…
Charlie letette a pipáját.
- Miért? – kérdezte éles hangon. – Mit akarsz tőle?
Harry már a lépcsőn volt, mikor megtorpant, és hátranézett Charlie-ra. Egy pillanatig
tétovázott, mit is mondjon.
- Beszélek vele – felelte csendesen.
Charlie csikorogva hátra tolta a széket, és felállt.
- Azzal nem segítesz neki, ha azt hajtogatod, hogy a te hibád! – dörrent rá Harryre, Mr
Weasley azonban csillapítóan megfogta fia karját.
- Charlie! – mordult figyelmeztetően Ron, de senki sem foglalkozott vele.
Mrs Weasley szipogott egyet a mosogatónál, továbbra is háttal állva nekik.
- Marius hibája – mondta Harry egyszerűen, és felment a lépcsőn.
Fekete talárja suhogott mögötte, ökölbe szorított kezében tartotta a pici követ. A szoba még
mindig Fred és George rezidenciája volt a kiszögelt, csálé tábla szerint. Harry bekopogott, és
egy cseppet sem csodálkozott azon, hogy nem érkezik válasz. Lenyomta a kilincset, és
benyitott a szobába, mely most is tele volt dobozokkal, a Weasley Varázsvicc Vállalat
kipróbálatlan termékeivel. George az egyik dobozon gubbasztott, mint egy galamb, és háttal
az ajtónak, kifelé bámult az ablakon.
- George? – szólította meg halkan.
A fiú hátrasandított.
- Harry? – Hangjából enyhe csodálkozás szűrődött ki. Alighanem arra számított, az anyja
vagy az apja próbálkozik újra beszélgetést kezdeményezni, ahogy az az elmúlt egy héten
történt. Harry azonban azóta kerülte őt, szinte menekült előle, és halogatta, hogy újra a
szemébe kelljen néznie.
A bükkfa alatt eltöltött órák egy valamire jók voltak: ráébresztették, hogy elvégzendő dolga
van, ami sokkal fontosabb, mint Marius felkutatása – az csak az után következhet, hogy
elvégzett valami annál lényegesebbet, mint a bosszú. A halál megint köztük járt, és számolni
kell vele, és ebben ő talán tud segíteni.
- George, én…
- Ne fáradj, Harry – szakította félbe a fiú. – Nem a te hibád volt. És nem kell elmondanod,
mennyire sajnálod, mert ez olyan unalmas, mint Percy jelentése a… mittudomén miről… -
Tenyerével a térdére csapott, és rövid, nevetésre hajazó szuszogást hallatott.
- Más hozott ide – vallotta be Harry. – De igazad van, azért kerültelek eddig, mert úgy
érzem, hogy…

245
 - Mondom, hogy ne mondd ki, hogy a te hibád! – csattant fel George, de nem volt indulat a
hangjában. – Merlinre, rosszabb vagy, mint anya! Ha csak rámnéz, elsírja magát… Komolyan
kezdem azt hinni, hogy dementor vagyok.
Harry csak bámult; még sohasem látta, hogy valaki így dolgozta volna fel egy szeretett
ember halálát. Jobban megnézte magának a fiút, és észrevette, hogy a kezében egy kicsi
füzetszerű könyvet tart; mikor George is meglátta, hogy Harry azt nézi, összecsukta és
felmutatta a fedelét. 101 kviblivicc – ez volt rárajzolva színváltós, cirkalmas betűkkel.
- Katie-től kaptam – szólalt meg újra George. – Van benne néhány jó, de szerintem a
többsége elég száraz… - Lapozott egyet a kis könyvben. – Á, itt az egyik kedvencem: Három
varázsló szőlőt szüretel. Melyikük a kvibli? Amelyiknek savanyú.
George csalódottan látta, hogy Harry még csak el sem mosolyodott.
- Na tessék, már megnevettetni sem tudlak – vonta le a következtetést. – Ez már a vég.
Harry kezdte azt hinni, ez túl nagy falat neki, mégis muszáj volt tovább próbálkoznia,
megtudnia, hogy érez a fiú, mielőtt megpróbálna segíteni rajta.
- George…
- El akartam venni, tudtad? – vágott a szavába ismét.
- Nem, nem tudtam – felelte Harry, és észrevette, hogy George hangjából eltűnt az erőltetett
lazaság. Ennek ellenére továbbra is hihetetlenül könnyed hangon beszélt.
- Pedig régen hogy utáltam ezt a csajt! – nevetett fel gyengén. – Folyton piszkált engem,
meg Fredet, és leste az alkalmat, hogy beárulhasson Fricsnek. Egyszer még le is gurkóztam,
annyira felmérgesített, azért vesztettük el azt a Hollóhát elleni meccset, mikor te a
gyengélkedőn voltál. Harmadéves voltam – ő másodikos… Nagyon meg akarta nyerni azt a
meccset, hiába mondtuk neki, hogy fogó nélkül semmi esélye. Emlékszem, meg akarta
mérgezni Terry Bootot valami összekotyvasztott hashajtóval, hogy növelje az esélyünket… –
George most már vigyorgott, Harry pedig elképedve hallgatta a szóáradatot. – De véletlenül
Fred itta meg… nem is emlékszem már, hogy került hozzá a kupa. Oliver ordítozott Katie-
vel… de ő a sarkára állt. Életemben nem találkoztam még egy ilyen idegesítő kis libával!
Hirtelen elhallgatott, és olyan képet vágott, mintha valami nagy igazságra lelt volna a
padlón.
- El akartam venni… - ismételte, szinte alig hallhatóan.
Dühösen kitörölt a szeméből egy könnycseppet.
- De utálom az önsajnálatot, ember… - nézett fel Harryre. – Mindig ilyen pocsék?
Harry bólogatott.
- Az – válaszolta. – És sosem fog teljesen megszűnni. Néha elfelejted… olyankor jó.
George megrázta a fejét.
- Nem akarok felejteni, Harry. Fredet sem tudom elfelejteni… elég, ha belenézek a
tükörbe… A francba, már arra is gondoltam, hogy szakállat növesztek, csak hogy ne őt lássam
folyton. De mindig azon kapom magam, hogy látni akarom…
Igen, Harry pontosan tudta, hogy így érez. Ő is folyton vágyakozott Sirius és a szülei után,
nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy milyen lenne, ha most is élnének, mellette
volnának, támogatnák.
George-ból csak úgy ömlöttek a szavak:
- Katie mellett meg tudtam feledkezni róla… Ő olyan… Nem pótolta Fredet, inkább más
volt. Megtanított rá, hogy hogyan legyek egymagamban újra teljes. Fred nélkül sokáig csak
félember voltam…
- És most megint úgy érzed? – kérdezte Harry, megerőltetve magát, hogy a gombóc eltűnjön
a torkából.
A fiú egy darabig hallgatott, összeráncolt homlokkal bámult a cipőjére, minthe erősen
kellene gondolkoznia valamin.

246
 - Nem – mondta végül. – Nem. Amit adott nekem, az… sokkal többet ér annál, hogy máris
üresnek érezzem magam, vagy… félembernek… - hirtelen felnézett Harryre. – Ülj már le, ne
csak ácsorogj ott, mint valami halál angyala!
Harry egy kicsit megdöbbent ettől a hasonlattól, de rögtön helyet foglalt George-dzsal
szemben, egy másik doboz tetején.
- Most nem érzem magam félembernek – ismételte. – Freddel egyek voltunk, mindig így
emlegettek minket, mint Fred és George, a Weasley-ikrek, vagy „az a két semmirekellő
csirkefogó…” Külön-külön nem voltunk egészek. De Katie az volt. Nem azért voltunk együtt,
mert én voltam az ő másik fele, vagy hasonló romantikus baromságok… Hanem mert
tetszettem neki… egyszerűen csak ennyi. Ő mindig meg tudott minket különböztetni, tudtad?
– pillantott fel megint Harryre, aki megrázta a fejét. – Bizony, ő volt az egyetlen, aki tudta,
melyikőnk Fred és melyikőnk George.
Megint elhallgatott, és egy darabig nem is szólalt meg újra. Harry elámult rajta, mennyi erő
van ebben a fiúban; ő sosem tudta így kibeszélni az érzéseit, magában tartotta őket, belülről
emésztette, és volt, hogy kirobbant belőle. George ellenben nyugodt volt, nem lángolt semmi
a szemében, ami arra várt volna, hogy kitörhessen.
Harry elgondolkozott rajta, vajon a fiú ugyanígy megnyílt volna valamelyik testvérének,
vagy a szüleinek? Meglehet, hogy igen, ha azok nem néznek rá akkora szánalommal,
sajnálattal, és Harry értette, miért zavarja ez a Weasley-fiút: ő és a testvére voltak az utolsók,
akiket fénykorukban bárki szánalomra méltatott volna.
- Tudod, mi a röhejes? – horkantott fel George hosszú hallgatás után. – Egy nyamvadt
képem sincs Katie-ről. Csak ez a könyv. Semmi más… - sóhajtott szomorúan, és újra
felnézett. – Hiányzik, Harry, rettenetesen… Mindent megadnék, hogy újra láthassam, csak
egy pillanatra…
Harry erre várt. Bizonyosságot akart, hogy helyesen cselekedne, nem akarta addig felkínálni
a lehetőséget, amíg nem tudta, hogy okozna-e vele valamilyen helyrehozhatatlan kárt, még
több fájdalmat, helytelen ragaszkodást. Gyógyítani akart, nem tovább gyötörni a fiút.
- Ebben segíthetek.
Úgy tűnt egy darabig, mintha George nem hallotta volna, amit mond, vagy nem fogta fel a
mondat értelmét, mert csak ült vele szemben, térdére támaszkodva. Aztán lassan felemelte a
fejét, és Harry szemébe nézett.
- Miről beszélsz? – motyogta megzavarodva.
Harry előrenyújtotta ökölbe szorított kezét, majd kinyitotta. A kis fekete kő a tenyerében
csillogott porosan. George elvette tőle.
- Három fordítás. Gondolj őrá, és itt lesz. De utána el kell engedned!
Nem mondott többet, felállt, és az ajtóhoz lépett.
- Ez az a…? – szólt utána George hitetlenkedve, de ő nem válaszolt; kiment, becsukta maga
mögött a szoba ajtaját, és lement a konyhába.
Fél óra is eltelt, mire hallotta, hogy az ajtó nyílik. A konyhában azóta sem hangzott el
egyetlen szó sem, Harry némán ült Ginny és Percy között, és néha összenéztek Hermionéval.
Harry még mindig nem öltőzött át, mert tudta, hogy ha George visszaadja a követ, el kell
tüntetnie azt egy olyan helyen, ahol senki sem találhat rá. Egyelőre nem gondolkozott jó
rejtekhelyen, csak ült, és néha belekortyolt egy pohár sütőtöklébe.
George érkezésére aztán mindenki felkapta a fejét, Mrs Weasley tett néhány lépést a lépcső
felé, és onnan nézett föl fiára. George elsétált mellette, rá se hederített, ahogy könnyes
szemmel a nevét rebegte, és Harryhez ment, aki nem mozdult.
- Köszönöm – mondta, és kezet nyújtott felé. Kézfogás közben észrevétlenül átadta neki a
Feltámasztás Kövét. Harry a zsebébe csúsztatta, és felkelt az asztaltól – ekkor vette észre,
hogy minden jelenlévő őt bámulja.
- Anya, korog a gyomrom – fordult George Mrs Weasleyhez. – Megmelegítenéd a levest?

247
 Mielőtt kilépett a hátsó ajtón, Harry még hallotta, ahogy Mrs Weasley zokogva a fiára veti
magát, és szoros ölelésbe zárja.
El kell tüntetni a követ – kezdett el morfondírozni Harry, de még az összetákolt fakerítést
sem érte el, mikor kicsapódott az ajtó mögötte, és Hermione loholt ki rajta, nyomában Ronnal
és Ginnyvel.
- Odaadtad neki a Követ? – szegezte neki a kérdést Hermione.
- Mit? Milyen…? – értetlenkedett Ron, Harry pedig felmutatta neki a kis kavicsot. – A
Feltámasztás Köve?! Azt hittem, az az erdőben maradt!
Harry megvonta a vállát.
- Elhoztam onnan.
Ginny a fejét ingatta, Hermione pedig rosszallóan ciccegett, Ron ellenben olyan áhitattal
meredt a Kőre, mintha a világ nyolcadik csodáját látná.
- Ez most azt jelenti, hogy Katie… - fogalmazott óvatosan Ginny, de nem merte befejezni,
mintha valami illetlent akart volna mondani.
- Elmagyaráztam a szabályokat George-nak. Csak elbúcsúzott tőle. A Kő erre való –
szögezte le Harry.
- Azt ígérted Dumbledore-nak, hogy nem használod a Követ! – emlékeztette Hermione, s
Harry látta, hogy a lány még véletlenül sem vet egy pillantást sem a tenyerében pihenő
kavicsra. Gyorsan visszatette a zsebébe.
- A Kő nem gonosz, Hermione – vette a védelmébe Harry. – Ne vedd egy kalap alá a sötét
tárgyakkal, légy szíves!
Harry tudta, hogy helyesen cselekedett. Dumbledore körültekintően adta át neki, nehogy
letérítse az útról, és ő ugyanilyen óvatosan járt el vele George esetében is.
- És most mit akarsz csinálni vele? – kérdezte Hermione.
- Elrejtem, és nem használjuk többé – felelte Harry kertelés nélkül. – Csak még nem tudom
hová…
- Tedd oda, ahová Voldemort rejtette azt a nyaklánc-horcruxot – javasolta Ron, mintha
valami magától értetődő dolog lenne.
- És kivel itatod meg a mérget, nagyokos? – szólt közbe Ginny.
- Ja… igaz… tényleg – Ron füle elvörösödött, Harrynek azonban ötletet adott.
- Ha a barlang nem is jó hely, de a tenger…
Hermione nagyot nézett.
- Bele akarod dobni a tengerbe? – kérdezte meglepetten.
- Miért ne? Az örökre elrejti. Sosem találjuk meg újra.
- Na és ha megint akarod használni? – tette fel ártatlanul a kérdést Ron. Harry látta, hogy
Hermione olyan szúrósan néz a szemébe, mintha valami helytelenre készülne.
- Nem akarom használni.
- De hát Mariust nem akarjuk megtalálni? – tárta szét a karjait Ron. – Semmit se tudunk
róla! Mi lenne annál egyszerűbb, mint megkéredzni egy-két szellemet… ööö… Pitont, teszem
azt! Piton volt az unokaöccse, biztos tudott róla egy-két dolgot!
- Ron, nem! – torkollta le Hermione, és Harry is hasonlóan gondolta. – Ezt nem szabad!
- Nem zavarhatjuk a halottakat a saját problémáink miatt – mondta Harry higgadtan, és Ron
vállára tette a kezét. – Ezt nekünk kell megoldanunk.
Eszében sem volt Dumbledore-t vagy Pitont felkelteni, megzavarni a nyugalmukat, és ide
rángatni a Kő erejével, mint holmi tanúkat a minisztériumba. Egyikükkel sem tudná ezt tenni.
Ron duzzogva megadta magát.
- Jól van, ti tudjátok! – legyintett beletörődően. – Csak hogy tudd, nem áll valami jól a
szénánk. Dawlishnak ötlete sincs, hol keresse Mariust – és egyáltalán, ha meg is találná, mi a
csudát kezdene vele?

248
 Harry tudta, hogy így van, emlékezett rá, micsoda cirkusz volt az elmúlt héten az Auror
Parancsnokságon. A Dawlish és Proudfoot vezette helyszínelő különítmény pincétől a
padlásig felforgatta a Megfojtott Macskát, és jó időre lakat került az épületre. A vámpírokat
kiköltöztették, de elfelejtettek számukra átmeneti lakást biztosítani. Egy nappal később jutott
Hermione fülébe a hír, mikor már egy vámpír megégett a bágyadt tavaszi napon, és ő volt az,
aki szállást keresett nekik. Végül a Black-házba költöztették be őket, amit Harry már jó ideje
nem látogatott meg, és nem is állt szándékában használni, amíg marad egy hely számára
bárhol másutt.
- Hogy fogjuk megtalálni Mariust, Harry? – kéredzte Ginny tanácstalanul, és Harrynek sem
volt ötlete.
A többi idegen iskolába nem követhették, egyedül csak a Dursmtrangba, de oda aligha tér
vissza Marius, miután már Moloh elfoglalta a helyét. Viszont tudta, hogy a kék bőrű ember
még nem fejezte be a küldetését.
- Nem fogjuk megtalálni – mondta Harry. – Ő fog megtalálni minket, újra. El fog jönni a
Köpenyért, kell neki a harmadik ereklye. És ha az meg van, talán a másik kettő is.
Látta barátai arcán a félelmet, és nem hibáztatta őket. Lehet, hogy Marius nem olyan nagy
hatalmú varázsló, mint Voldemort, de úgy látszik, hasonlóan felvértezte magát a halál ellen,
mint Denem, és sokkal eredményesebben sikerült az neki. Lehet, hogy ő megcsinálta a hat
horcruxot, elérte, hogy hét felé szakítsa szét a lelkét, amire Voldemort vágyott, de sosem ért
el? Harry nem tudta, de bízott benne, hogy nem így van.
- Behajítom a Követ az óceánba – határozta el magát, és kilépett barátai gyűrűjéből. – Az a
legbiztosabb.
Ginny megállította.
- Mi mit csináljunk? – kérdezte szinte esdeklő arccal. Harry látta rajta, hogy semmit sem
szeretne jobban, mint tenni valamit, megállítani Mariust, bosszút állni, megakadályozni, hogy
mások is erre a sorsra jussanak. Ugyanaz a tűz égett a szemében, amit Harry annyira szeretett
és becsült benne.
- Gyakoroljátok a patrónus bűbájt – mondta nekik. – Gyakoroljátok, mert kelleni fog.
Tett még néhány lépést, aztán elfordult a sarkán, bele a fekete semmibe, messze az Odútól,
el egy kicsi falu mellett futó köves útra. Nem messze tőle három mugli férfi erős ír
akcnetussal szidta egymást, miközben egy autó javításán fáradoztak. Harry kihalászta
zsebéből a láthatatlanná tévő köpenyt, és magára terítette, így bandukolt tovább arra, ahonnan
a tenger vad moraját hallotta. A falu csendes volt, és békés, szép zöld dombok között feküdt,
mintha csak egy képeslapról varázsolták volna ide. Elhaladt a falu kocsmája mellett, ahol
nyikorgó cégéren megkopott zöld festékkel mázolt lóhere virított, és rákanyarodott arra a
földútra, mely egy tábla szerint a partra vezető turistaösvény volt.
Nem véletlenül jött erre a helyre – Denem árvaházából ide hozták ki a gyerekeket, hogy egy
kis friss levegőt szívjanak és játszadozhassanak a szabadban, s a falu lakói nem is tudták, mit
rejt a mélység alattuk. Harry még nem járt itt, csak innen mélyebben, egy sziklapárkányra
hoppanáltak Dumbledore-ral, mikor a nyakláncért jöttek.
Ahogy rótta a métereket, a bozótos egyre sűrűbb lett, néhol áthatolhatatlan akadályt
képezett, melyet Harry csak néhány taroló átokkal tudott eltakarítani az útjából. Csak
képzelődött, vagy tényleg egyre több a tüskés növény? És némelyik tüske már-már
abnormálisan nagyra nőtt, volt, amelyiknek a hossza meghaladta a gyűrűsujjáét. Megállt egy
pillanatra, hogy kifújja magát, s mikor lenézett a lába alá, észrevette, hogy sok-sok tekergőző
kukacon tapos a cipőjével.
Kezdte megérteni, hogy mi folyik itt, de patrónust nem mert bűvölni ilyen közel egy muglik
lakta településhez. A barlangi tó, az a tömény fekete mágiával átitatott borzalmas hely
pontosan alatta terült el. A romlottság és rosszindulat felszivárgott a földben, megmérgezte a
talajt, a köveket, a csúszó-mászókat… Voldemort alighanem nem gondolt erre, vagy nem

249
vette számításba, különben biztosan máshová rejtette volna a horcruxot, valahova, ahol nem
hagy ilyen nyilvánvaló nyomot. Dumbledore is biztosan megsejtette, mi lakozott itt a
mélyben. Harry szinte látta maga előtt az öreg varázslót, ahogy megérkezik ebbe a faluba,
követvén Denemet végig élete ösvényén, ameddig nyomokat hagyott maga után, ide, ahol a
legárulkodóbbat hagyta.
De Harry most nem ezért jött. Nem érdekelte már, mi rejtőzik a mélyben, Voldemortnak
vége volt egyszer, s mindenkorra. Tovább ment, és a rövid emelkedő leküzdése után
fantasztikus látvány tárult a szeme elé: alatta a feneketlen mélység, szinte függőlegesen, míg
előtte a végtelen tenger, ameddig a szem ellátott. Az idő tiszta volt, a felhők, melyek az esőt
ontották magukból, messzi pamacsoknak tűntek csupán a hegyeken túl. Vad szél tépte Harry
köpenyét, ezért levette magáról, és a zsebébe gyűrte, miután megbizonyosodott róla, hogy
egyedül van a parton.
Elővette a kis fekete követ, és a tenyerében tartotta. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy
szórhatna rá néhány bűbájt, láthatatlanná varázsolhatná, belezárhatná egy közönséges
kavicsba, vagy átváltoztathatná. De gyorsan meggondolta magát, mert emlékezett
Dumbledore szavaira: „…nem gondolt arra, hogy én egyszer keresni fogom a mágikus elrejtés
nyomait.” Így hát változatlanul hagyta a követ, nem akart abba a hibába esni, mint
Voldemort, aki talán még ma is élne és tombolna a világban, ha nem olyan gőgös, és
egyszerűen elhajítja egy konzerves dobozba zárt lélekdarabját.
Harry nagy levegőt vett, és a szikla kiálló peremére lépett. Ökölbe zárt kezét hátrahúzta…
de nem hajította el a Követ.
A keze lehanyatlott, és egy pillanatra átkozta magát azért az ostobaságért, ami az eszébe
ötlött, ami visszatartotta, hogy megtegye azt, ami a leghelyesebb: megszabadulni végre ettől a
dologtól.
Harry nyelt egyet. Meg merje tenni? – kérdezte önmagától. Meg szabad-e egyáltalán ezt
tenni? Lelke háborgott, mint a hullámzó tenger; ahogy a hullám megemelkedett, úgy öntötte
el őt a késztető, bíztató erő, hogy igenis, tegye meg, mert ez az egyetlen módja, hogy
megtudja, hogyan lehet legyőzni Mariust. Mindennél jobban akarta tudni, de az ár, amit
fizetni kell érte, egy olyan bűnös cselekedet lenne, amitől kiverte a víz, és érezte, hogy ökölbe
szorított keze remegni kezd.
Csak egy pár percről van szó…
Nem az számít, mennyi ideig.
Segítségre van szükséged…
De nem az övére!
Ő az egyetlen, aki segíthet…
Harry visszalépett a meredélytől, mert félt, hogy beleszédül a szakadékba attól, amit tenni
fog. Keze engedett a szorításából, és tenyeréből lassan a mutató- és hüvelykujja közé csúszott
a Kő. A szíve olyan vadul zakatolt, mintha ki akarna ugrani a mellkasából… Talán jobb is
lenne, az megakadályozná azt, amire készül…
Fordított egyet a kövön… aztán még egyet… és még egyet. Egy pillanatra azt hitte, nem
sikerült a varázslat, de aztán irtózatos, nyüszítő hang ütötte meg a fülét, és jobbra nézett.
Be kellett hunyia a szemét egy pillanatra attól, amit látott.
A bokorban egy apró, megfeketedett nyúzott kisgyermekre emlékeztető lény kuporgott,
lábait felhúzva, magzati pózba görnyedve, két vézna kezével az arcát takarta el Harry szemei
elől, mintha valami rettenetes, félelmetes hatalom állna előtte.
- Ne… ne bánts! – nyöszörögte a lény. – Ne bánts, kérlek!
- Nem azért hívtalak ide, hogy megint megölhesselek – válaszolta csendesen Harry, és alig
bírt ránézni a szörnyűséges alakra, melynek testén a bőrtelen hús közül fekete vér szivárgott
ki, nyálkás-csillogó külsőt adva neki.
- Ne bánts… - hajtogatta egyre a lény, magas, sziszegő hangján. – Ne… ne…

250
 Harry közelebb lépett hozzá, mire amaz addig húzódott hátra a nedves fűben, amíg a sűrű
bozótos ágai engedték. A tüskék mélyen belevájtak a húsába, de ez láthatólag nem zavarta,
csak Harrytől rettegett.
- Ne… kérlek, könyörgök…
- Hallgass! – szólt rá Harry, némi indulattal a hangjában. – Kérdeznem kell valamit. Ha
válaszolsz rá, akkor nem bántalak.
- Ne bánts! Ne…
Leguggolt hozzá, és kényszerítette magát, hogy a szánalomra méltó lény szemébe bámuljon.
A szemei véreresek voltak, írisze keskeny rés, akár egy hüllőé, pontosan olyan, amilyenre
emlékezett. Meglepődött rajta, hogy már nem fél ezektől a szemektől, melyek hét éven át,
amióta csak megismerte őket, mindig a halál ígéretét hordozták magukban.
- Válaszolj nekem – szólt Harry. – Ismersz egy Marius Prince nevű embert?
A teremtmény abbahagyta a rimánkodást, és leemelte vézna kezeit az arca elől, rút pofájával
Harryre bámult.
- Marius… Prince?
- Igen. Ismered?
Rekedt nyüszítésre emlékezető hang szakadt fel a torkából, s lassan bólintott egyet
szörnyfejével.
- Szóval ismered – nyugtázta Harry, aki már kezdett attól tartani, hogy a kínzott teremtmény
teljesen megtébolyodott, és képtelen felfogni, amit beszél hozzá. – El tudod mondani, mi
történt vele?
Harry szíve kalapácsként ütötte a mellkasát, és érezte, hogy ez az arcán is meglátszik.
- Igen… - válaszolta elnyújtottan. – Igen… tudom…
- Mondd el! – parancsolta Harry.
A lény nyöszörgött, de lassan előre billent, és négykézlábra emelkedett, úgy nézett fel
Harryre továbbra is olyan félve, mintha minden pillanatban ütlegeléstől tartana. Harry soha
nem látott még nála szánalomra méltóbbat.
- Marius… ő meghalt – vonyította a teremtmény. – Meg… öltem… őt.
Harry összeráncolta a homlokát, és közbe akart vágni, de aztán mégsem tette.
- Már réges… rég történt… ez. Még te nem is… éltél.
- Hogyan történt? – kérdezte Harry, mikor a szörny elhallgatott. – Hogyan ölted meg?
Azonban a lény ezúttal nem felelt. Harry percekig várt, hogy a folyamatos nyüszítésből
végre motyogó, el-elakadozó szavak formálódjanak. De nem érkezett válasz, és ez kezdte
dühíteni Harryt.
- Hogyan – ölted – meg – Mariust? – szótagolta a kérdést, és hogy nyomatékosítsa
követelését, a lényre szegezte pálcáját. Döbbenten vette észre, hogy a varázseszköz ismét
mocorogni kezdett, de ezúttal máshogy, mint a bodzafa pálca közelében: gyűlt a mágia a
hegyében, ahogy a szörnyszerű arcra mutatott, mintha már várná, hogy mikor eresztheti
szabadon a pusztító erőt.
A teremtmény végre újra megszólalt:
- Ha… elmondom, te… vissza… fogsz küldeni. – Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés, de
úgy remegett, hogy ha képes lett volna rá, bizonyosan könnyek potyognak a szeméből.
- Igen – felelte Harry, ujjai közt morzsolgatva a fekete követ. – Igen, visszaküldelek, mert
most már oda tartozol.
A lény a lábai elé vetette magát, és nyöszörögni kezdett.
- Ne! Kérlek… kérlek, ne… ne küldj vissza! Könyörgök! – nyöszörögte.
Harry a fejét rázta.
- Ez nem vita tárgya – felelte. – Ha végeztünk, visszamész oda, ahol a helyed.
- A-akkor… nem… segítek.

251
 Harry arca eltorzult a dühtől. Itt van a lábai előtt ez a nyomorult kis féreg, és követelőzik!
Feléledő haragja elég volt hozzá, hogy a pálca végén aranyszínű láng jelenjen meg, mely ott
táncolt rajta, várva, hogy pusztító ölelésébe fonhassa az eltorzult rémalakot, kettejük örök
ellenségét. Harry visszafogta magát, visszaparancsolta indulatát, és az aranyláng kihúnyt.
- Ha elmondod, amit tudsz, megfontolom – hazudta Harry, de úgy tűnt, hogy a lényt nem
tudja átverni – sohasem tudta.
- Nem! Vissza fogsz küldeni! Vissza… fogsz küldeni… oda! – visította keservesen.
Harry kiegyenesedett, és idegesen beletúrt a hajába. Ez a mozdulat is elég volt hozzá, hogy
az elgyötört szörnyeteg rémülten összekuporodjon, mint valami megrugdosott állat.
Ez nem lehet igaz! – fortyogott magában Harry. Még így sem tud fölé kerekedni, még így is
ki tud magának alkudni egy apró lehetőséget. Tegye meg neki, amit kér?
- Elmondok… mindent – nyögte a szörny, sípoló tüdővel. – Mindent… amit tudni… akarsz.
Marius… ő nem olyan… halált halt… mint a többi.
Harry újra lepillantott rá. Mit tenne most Hermione? Ő meg se idézte volna ezt a rémséget.
És Ron hogy döntene vajon? Addig rugdosná, amíg meg nem mondja a választ. Ginny
valószínűleg Hermione véleményét osztaná, és helyben felpofozná Harryt azért, amit már
eddig is tett, hát még, amire készül.
Felemelte a pálcát, és kis kört írt le vele a levegőben. Abban a pillanatban, hogy
megmozdult, a teremtmény hatalmasat sikított páni rémületében, de Harry nem bántotta. A
délelőtti esőtől meglazult föld és iszapos sár a bokrok tövéből lassan, nyúlósan folyni kezdett
a lény felé, beburkolta sebes, csupasz lábait, felkúszott ziháló mellkasára, körbeölelte a fejét.
Az alaktalan sár bőrként telepedett meg a testen, s lassan felvette egy vörös szempár, egy
ajaktalan, résszerű száj és két apró, kígyószerű orrlyuk formáját, majd megszilárdult, mintha a
nap égetett volna ki egy kontár által készített agyagedényt.
- Ennyit tehetek – közölte vele Harry. – Pár órát kaptál.
A teremtmény testet öltött, igazi, de groteszk, beteg testet, melyből Harry jól tudta, egy
csepp mágiát sem fog tudni kifacsarni, és már most érezte, hogy folyamatosan gyengül a
belézárt szellem súlya alatt, akárcsak a kicsi állati testek, melyekben ez a meghasadt lélek
korábban rejtőzködött. Felállt Harry előtt, s bár továbbra is reszketett, bevérzett szemében
megkönnyebbült nyugalom csillant, hogy egy pillanatra kiszabadult onnan, ahonnan nincs
visszatérés.
Harry pedig teljes bizonyossággal tudta, hogy ez volt élete eddigi legrosszabb, semmi
korábbihoz nem mérhető döntése, melyet még ezerszer meg fog bánni, és melyről tudta, hogy
soha, amíg csak él, egyetlen embernek sem fog beszélni. Hogy éppen ő, aki arra született,
hogy megszabadítsa tőle a világot, ő hívja vissza a gonoszt, és köt vele fausti alkut, hogy egy
másik, tán még rosszabb fenyegetésen kerekedhessen felül.
- Ez a test nem fog sokáig kitartani – szögezte le. – A varázslat rövidesen elmúlik belőle,
akkor pedig újra meghalsz. Biztosan ezt akarod? Újra meghalnál néhány órányi életért,
amikor annyira féltél a haláltól?
A lény rángatózó fejjel bólintott. Harry elfogadta válaszát, és eltette a pálcát, majd a tenger
felé fordult. Izmait és varázserejét összeszedve olyan emsszire hajította a Feltámadás Kövét,
hogy már nem is látta a csobbanást, ahol végül elmerült a sós, fagyos vízben.
Ez után visszafordult a teremtményhez.
- Most pedig, Denem – szólt neki ellentmondást nem tűrő hangon –, mindent elmondasz
nekem Marius Prince-ről, amit tudni akarok!

252
 - Huszonegyedik fejezet -

Voldemort utolsó áldozata

Harry a láthatatlanná tévő köpenye alá rejtette a lényt, irtózva ragadta meg a kezét, hogy
vele együtt hoppanáljon el innen. Percekig töprengett, hová vigye el, ahol kifaggathatja,
miközben a manó méretű rémalak úgy didergett mellette, mintha fázna. Harry nem
foglalkozott vele, esze ágában nem volt kényelmesebbé tenni rövid ittlétét.
Végül döntött, és a Dumbledore-házba hoppanált, egyenesen a bejárati ajtó elé, mint többé-
kevésbé szívesen látott vendég. Nem volt biztos benne, hogy Aberforth otthon van, de
reménykedett benne. Abban azonban kevés bizodalma volt, hogy az öreg mágus nem fogja
rossz szemmel nézni, amiért idehozza az otthonába ezt a förtelmet.
- Maradj a köpeny alatt! – parancsolt Harry Denemre, és hármat koppantott az ajtón.
Rövidesen léptek zaja hallatszott bentről, az ajtó résnyire nyílt, s Aberforth türkizkék szeme
nézett ki rá bentről.
- Ja, te vagy az… - dörmögte. – Bújj be!
Az ajtó kitárult, Harry belépett rajta, közben varázspálcájával intett egyet, hogy láthatatlan
útitársa biztosan kövesse – előzőleg mágikus kötelékkel kötötte magához Denemet, hogy
sehová se tudjon elszökni előle. Igaz az ideje rövid volt, amit a test engedélyezett számára, de
nála soha sem lehetett biztosan tudni.
- Mi baj van? – kérdezte Aberforth, Harry arcára pillantva. – Furcsán nézel ki.
Harry csak most vette észre, hogy teljesen kiverte a víz az idegességtől, és az ütőér úgy
lüktetett a nyakán, mintha izomrángása lenne.
- Semmi baj, én csak… - kezdte, de ekkor észrevette az asztalnál ülő hatalmas alakot.
Hagrid ült ott, busa fejét fatörzsnyi méretű karjaira hajtva, előtte egy kiürült kupával.
Békésen szunyókált, horkolása viszont olyan hangos volt, mint egy sárkány szüntelen
gyomorkorgása.
- Bocsánat, nem tudtam, hogy vendége van – suttogta Harry Aberforthnak. Nagyon nem
örült annak, hogy Hagrid is itt van, ahová Denemet hozta.
- Ja, hát… ehhemm – köszörülte a torkát az öreg. – Ismered Hagridot: kicsit felöntött a
garatra, ahogy szokott, ha rossz kedve van.
Harry leellenőrizte, hogy a teremtmény ott van-e még mellette, aztán odament Hagrid alvó
tömegéhez.
- Mi történt? – kérdezte az öregtől, bár legbelül sejtette a választ. – Miért van rossz kedve?
Aberforth behajtotta az ajtót, és közben furcsa kis mosolyra húzta a száját.
- Szerelmi bánata van – mondta, bújkáló nevetéssel a hangjában. – A szíve hölgye
kikosarazta. Nem ment jól a lánykérés.
- Ó… - Harry csak ennyit tudott mondani. Gondolta, hogy ez lehet a háttérben, és ezért
távozott a Trimágus Tusáról olyan sietősen. Megérintette a vadőr vállát, de csak óvatosan,
nehogy felébressze – ezt tapasztalatból tudta, hogy amúgy sem lenne könnyű, mert Hagrid
mindent nagymértékben csinált: ha aludt, akkor nagyon aludt, ha ivott, akkor annyit, mint egy
kisebb szarvasmarhacsorda.
Aberforth elnézte asztalra borult vendégét, és a fejét csóválta.
- Esküszöm, Hagrid azóta nem változott, hogy megismertem tíz éves korában… leszámítva
persze, hogy közben ilyen szép nagyra nőtt! – mutatta két karját kinyújtva, és még mindig
somolygott hozzá. – Na, de térjünk a lényegre: minek jöttél?
Harry is megeresztett egy lusta félmosolyt.
- Fel se merül magában, hogy csak úgy meglátogattam, igaz?
Aberforth a fejét rázta.
253
 - Akkor nem úgy néznél ki, mintha végigkergetett volna a fél országon egy csapat halálfaló
– mondta az öreg gyanakvóan hunyorogva rá piszkos lencséjű szemüvege fölött.
Harry erre nem tudott semmit sem mondani, csak továbbra is idegesen pislogott maga
mellé, ahol a láthatatlanná tévő köpeny alatt rejlő Denemet tudta. Vendéglátója pedig csak állt
előtte, csípőre tett kézzel, mintha várna valamire.
- Na, mi van, megkukultál? – dörmögte Aberforth, Harry pedig ugrott egyet, mintha
megcsípték volna.
- Ööö… szeretnék beszélni a bátyja festményével… kérem – tette hozzá, mikor látta az öreg
szeme villanását.
- Aha – fújt egyet Aberforth, s látszott rajta, hogy egyáltalán nem szívleli, amit az imént
hallott. – Miért nem a Roxfortba mentél beszélni vele?
Harry habozott egy kicsit, egyik lábáról a másikra dülöngélt.
- Mert… ööö… az ön háza közelebb volt – hazudta. Esze ágában nem volt a Roxfortba
vinni Denemet, a gyerekek közelébe, oda ahol megölte őt.
Aberforth megrágta magában a hallottakat, végül köpött egyet a padlóra, és legyintett a
kezével.
- Beszélj vele – adta meg az engedélyt nagy kegyesen, azzal elindult a lépcső felé, de Harry,
karját sorompó módjára kitéve elé, megállította.
- Négyszemközt szeretnék beszélni vele… ha megengedi, uram – kérte legjobb modorában.
Aberforthról lerítt, hogy nincs odáig a dologért, de végül beleegyezően mordult egyet.
- Ismered a járást.
Harry felballagott a lépcsőn, nyomában a láthatatlan Denemmel, aki meg se mukkant, mióta
megérkeztek. Négy emeletet mentek föl abba a szobába, ami egykor Dumbledore professzoré
volt gyerekkorában, ahol a leveleket írta Gellert Grindelwaldnak, s ahol talán először tették le
a Negyedik Torony alapjait.
Benyitott a nyikorgó ajtón, megvárta, amíg Denem is besurran mögötte, és visszacsukta az
ajtót, majd pálcáját rászegezve lepáncélozta. A falon üres festmény függött, melyen a vörös
bársonykarosszék látszott csak, amin Dumbledore professzor szokott ülni. Harry körbejáratta
tekintetét a sötét helyiségben, megnézte minden apró részletét: a baldachinos ágyat, amiben
néhány kártevőt leszámítva már évtizedek óta nem aludt senki; a kopott, valaha szépen
díszített íróasztalt; a nagy ruhásszekrényt, melynek tetején fényüket vesztett serlegek
sorakoztak…
Harry erőt vett magán, és elszakította tekintetét Dumbledore hátrahagyott holmijairól, és a
festményhez lépett, melyre pálcája egy intésével sötét drapériát varázsolt, hasonlót ahhoz,
mely keresztapja volt házában Mrs Black festménye előtt függött. Még egyszer meglendítette
a pálcát, hogy kiszórja a portréra a disaudio bűbájt, s ennek végeztével a mellette várakozó
Denemhezhez fordult.
- Vedd le a köpenyt! – parancsolt rá Harry. – Ülj le az ágyra!
Denem engedelmeskedett, de egész testében remegett, mintha magas láza lenne, és kissé
darabosan mozgott. Harry gyanította, hogy már fogy a varázserő a testből, épp ezért sietnie
kell a kikérdezésével, mielőtt lejár a rövidke idő, amit engedélyezett neki – azt ugyanis
eltökélte magában, hogy nem fogja meghosszabbítani, bármi is történjék.
Harry megköszörülte a torkát, és összeszedte a gondolatait, hogyan is kezdjen hozzá, de
meglepetésére Denem megelőzte.
- Megváltoztál – mondta.
Harry halványan felvonta a szemöldökét.
- Féltem… tőled, tudtad? – kérdezte Denem, és vörös szemeit Harry zöld szempárjába fúrta.
– Megismertem a mágia… legmagasabb titkait… de te… ismeretlen voltál… számomra.

254
 - Talán mással is törődnöd kellett volna, nem csak a mágia legmagasabb titkaival, és akkor
nem ide jutottál volna – vágta rá Harry, de legbelül egy cseppet sem érdekelte, mit gondol
Voldemort. Ő csak a kérdéseire akart választ kapni, semmi másra.
Denem megrázta a fejét, de ezt a gesztust alig lehetett megkülönböztetni a folytonos
remegésétől.
- Nem volt… választásom – nyögte csendesen.
- Á, szóval most jön az a rész, hogy igazságtalan volt veled az élet – szólt Harry gúnyosan,
miközben fintorogva bámult le az apró, sárból gyúrt testre. – Hogy az apád elhagyott, az
anyád belehalt a szülésbe, és hogy olyan rosszul bántak veled az árvaházban, mi? Velem is
úgy bántak, mint egy kivert kutyával!
- Én más… voltam, mint… a többi.
Harry rábólintott.
- Na látod, ez igaz – mondta. – Egy állat voltál.
- Nem számít, mit… hiszel, Harry… Potter – rázta vadul a fejét Denem. – Voltak
események, amiken nem… állt hatalmamban… változtatni.
- Minden hatalmad megvolt, amit csak egy varázsló akarhat magának – szólt le hozzá Harry
egy ítéletet hozó bíró könyörtelenségével. – És csak a saját önzéseden nem tudtál változtatni
vele.
Denem tovább rázta a fejét, mint egy tébolyult, de Harrynek már elege volt a színjátékból.
- Nem tudtam… megszabadulni attól…
- ELÉG VOLT! – ordította el magát, mire Denem kővé dermedt. – Eleget hallgattam az
ostobaságaidat! Az alkunk egyértelmű volt: addig lehetsz itt, amíg válaszokat adsz nekem
azokra a kérdésekre, amiket felteszek. Nem vagyok hajlandó az időmet fecsérelni a
mentegetőzéseidre, mert semmi olyat nem tudnál mondani, ami akár halványan érdekelne!
Fújtatott, akár egy dúvad, miután kiadta magából a haragot és megvetést, ami már egy ideje
benne volt, s mihelyt megtette, rájött, hogy már azóta ért benne ez a kirohanás, hogy Denem
megjelent a sziklás parton. Valamilyen furcsa elégedettséget érzett magában, hogy láthatta a
gyűlölt arcra kiülő félelmet, amit ő okozott – még soha nem látta ilyennek Denem ábrázatát.
Az szótlanul kuporgott az ágyon, két vézna, sáros kezével a megsárgult lepedőt markolta,
mintha kapaszkodnia kellene, hogy le ne essen onnan. Harry sóhajtott egy mélyet, és kihúzta
magát, mert csak most vette észre, hogy ordítozás közben fenyegetően közel hajolt
Denemhez.
- Tehát – fogott bele kissé bizonytalanul, megerőltetve magát, hogy a lényegre térjen, és ne
hagyja elkalandozni a beszélgetést. – Mondd el részletesen, honnan ismered Marius Prince-t!
Denem nyelt egyet.
- A Roxfortból – válaszolta rekedten. Olyan hangja volt, mintha por ment volna a tüdejébe.
– Marius… ő hollóhátas volt. Azok közé… tartozott, akik… követtek engem a Roxfortban.
Nagyon… tehetséges varázsló volt… a Prince-ek mind… azok.
Denem elhallgatott, és felnézett Harryre, mintha arra számított volna, hogy eleget mondott,
de Harry csak karba tette a kezét, és várta a folytatást.
- Miután befejeztük… az iskolát, ő beajánlott engem… Charactacus Burke-nél. Az apja,
Octavius… volt Burke egyik üzletfele.
Emellett Piton nagyapja – tette hozzá magában Harry, ahogy felderengett fejében a névhez
tartozó arc az emlékezés napjáról. Octavius és a testvére sérelmezték a szerintük az egész
Mardekár házat gúnyoló szobor felavatását.
- Néhány évig ott… dolgoztam. Burke-nél. De aztán… egy napon úgy gondoltam… ideje
továbblépni.
- Amikor megölted Hepzibah Smith-t – egészítette ki Harry, ezúttal nem csak magában.
Denem felkapta a fejét, vörös szeme csodálkozva csillant.
- Szóval erről is… tudsz?

255
 Harry nem válaszolt. Denem folytatta:
- Marius azt mondta… velem jön, mert… sokan mentek hosszú… útra a Roxfort után.
Barátok, iskolatársak. Ő azt hitte… barátok vagyunk – Denem megvetően felszusszant. –
Ostoba… ostoba volt ő is. Fogalma… sem volt arról, amit… próbáltam a fejükbe… verni. Ha
megértette volna… nem nevez… a barátjának.
Harrynek eszébe ötlöttek Dumbledore szavai, miszerint Voldemort soha nem akart magának
barátot, vagy bárkit, akit közel engedett volna. Bármennyire is fölösleges, és értelmetlen volt
ez, Harry mégis megkérdezte:
- Miért? Nem értem… Miért nem akartál soha egyetlen barátot sem?
Denem elfintorodott, már csak a barát szó újbóli elhangzására is, vagy csupán arra, hogy
legyőzője ilyesfajta kérdést tesz fel neki.
- Én meg azt… nem értem, hogy… miért akarna bárki is… barátot?
- Hogy ne legyünk magányosak – válaszolta Harry, de tudta, hogy úgyis fölösleges.
- Miért? – kérdezte Denem. – Mi… baj van… a magánnyal?
Harry a fejét csóválta, és rájött, hogy teljesen értelmetlen volt erről faggatnia. Olyan volt,
mintha egy süketet kérdezne a zenéről, vagy egy vakot a színekről.
- Én vagyok az, aki kérdez – emlékeztette Denemet, aki erre lehajtotta a fejét, mintha már
semmi érdekeset nem találna Harryben.
- Marius útközben… felszedett egy nőt… Alethea. Aranyvérű volt, de… szánalmasan
gyenge – mondta megvető hangon. – Marius szépnek találta… és a nő szerette őt… azt
hiszem. Egy ideig együtt… utaztunk, és… tanultunk. Mariust ugyanúgy… lenyűgözte a
fekete… mágia, mint engem és… azt a nőt. Marius sokat tanult… és sokat kérdezett – villant
fel egy pillanatra Denem vörös szeme. – Ez volt az ő… módszere. Kérdezett… és kíváncsi
volt.
Harry összeránclta a homlokát. Jól tudta, hogy Voldemort kíméletlenül irtotta azokat,
akiktől a hatalmát féltette, vagy egyszerűen csak azokat, akik bosszantották.
- Ezért ölted meg? Féltél, hogy konkurencia lesz? – kérdezte árnyalatnyi megvetéssel a
hangjában.
Denem szeme dühösen villant, s végre úgy nézett ki, mint régen: látszott a valaha élt sötét
mágus a szempár mögött.
- Sehol sem… volt hozzám… képest! – hörögte éledő haraggal, mire Harry önkéntelenül is
kicsit szorosabban markolta meg a pálcát, amiből aranyszínű szikrák hulltak a padlóra.
Denem észrevette ezt, és visszafogta magát.
- És nem… öltem meg… még ekkor – folytatta újra csendesen, sípoló tüdővel. – Neki
volt… pénze, nekem… nem sok. Szükségem volt… rá, hogy tovább… utazhassak… és
tanuljak. A Roxfortban már nem… volt lehetőségem… rá.
- Bejártuk a fél… világot, és… találkoztunk más fekete… mágusokkal. Tanultunk tőlük…
megöltem azokat, akik… fenyegettek minket. Aletheának… sosem mondtam el… ezeket… és
volt, hogy… Marius elől is… titkoltam. Túl jóhiszeműek… voltak… mind a… ketten. Ha
nem… lettem volna ott… velük, már… az első… nagyúr megölte… volna őket…
Albániában.
- Milyen rendes volt tőled, hogy vigyáztál rájuk – dünnyögte Harry az orra alatt, de Denem
figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. Tartott egy kis szünetet, hogy vegyen néhány mély
levegőt, s Harry észrevette, hogy a sáralak mellkasáról apró szemekben pereg le a bőrré
transzformált nedves föld.
- Egy ideig minden… jól ment. De aztán lassan… kezdtem észrevenni… Mariuson, hogy
haza akar menni. Nem hagyhattam – csóválta a fejét Denem. – Még nem voltam… kész
arra… hogy visszatérjek. Ekkor… vettem hasznát Aletheának…
A múltba révedő szörnyarcon vigyor terült szét, annak a hátborzongató, bestiális örömnek a
délibábja, amit Harry a fiatal, emberi Tom Denem arcán látott.

256
 - Könnyű dolgom volt… vele. Elég volt pár… jól időzített bók… egyszer egy csokor
virág… másszor csecsebecsék. Ostoba egy nő volt… rózsaszín álmok, és… lányregények
rabja.
- Elcsábítottad?
- És rávettem… hogy marasztalja Mariust – bólintott rá Denem. – De aztán… pár hónap
múlva… Alethea elárult egy titkot. Amit… Mariustól hallott. Norvégiában… voltunk akkor,
ahol… felfedeztünk egy régi… mágiával átitatott… helyet. Régi romokat… oszlopokat…
nagy kaput. Az utunk… már a végéhez… közeledett. Lassan én is… úgy éreztem… ideje
visszatérni, és… elkezdeni a szervezkedést.
Denem újra szünetet kényszerült tartani, mert köhögnie kellett. Úgy köhögött, mint Harry a
Métely átkától sújtottan. Karjáról forgácsként hasadtak le a sárdarabok.
- Mi történt akkor? – kérdezte sürgetve Harry. – Mit mondott Alethea?
- Azt… köh… - felelte Denem. – Azt mondta… Marius csinált… valamit. Ő nem tudta,
mi… az. De elmondta… mit csinált.
- Mit? – faggatta Harry. – Mit csinált Marius?
- Egy horcruxot – hangzott a válasz. – Rájött… a titkomra. És ő is… csinált egyet. Rögtön
Mariushoz… mentem. Ő nem is… tagadta, azt… hitte, hogy örülni… fogok. Azt mondta…
segít nekem… hogy megszerezzem… az utolsó alapító… kincsét. A kardot. Nagyon… nagy
reményeket… fűzött a mi… „barátságunkhoz.” – Denem alig bírt érthetően beszélni, de
gúnyosan röhögött régi útitársa képzelgésein.
Harry agya eközben vadul zakatolt, gép módjára rakta egymás mellé, sorba az apró
részleteket, a végkép azonban még mindig foghíjas volt. Szóval Marius is készített egy
horcruxot. Ez magyarázná azokat a démoni szemeket?
- Alethea is megjelent… mikor ott… beszélgettünk a… romoknál. Nem bírtam… elnézni
Marius… ostoba bízakodását. Elárultam… neki, honnan tudok… a horcrux-száról.
Elárultam… azt is… hogy Alethea már egy ideje… két férfit szeret – Denem megvetően
horkantott. – Marius kiborult… Alethea persze mindent… tagadott. Marius nem… értette,
miért… tettem, és Alethea… miért csalta… meg. Pálcát rántott… Semmi eséje nem volt.
- Megölted? – kérdezte Harry.
Denem a fejét csóválta.
- Nem a halálos… átokkal. Épp… mielőtt megöltem… volna… az egyik átkomtól… átesett
azon a kapun…
- Milyen kapun?
A vörös szemek Harry arcára siklottak.
- Egy… boltív. Fekete… függönnyel… – mondta rekedten suttogva, s a szó valahol, Harry
agyának mélyén egy sötét, rémálomszerű képként manifesztálódott, mely rossz érzésekkel
töltötte meg.
- Beesett mögé… és többé nem jött elő. Aztán… megöltem a lányt is – vonta meg a vállát
Denem, a teljes érdektelenséget sugározva. – Hát ennyi.
Harry meg mert volna esküdni rá, hogy Denemet mulattatja az emlék, hogy átvert, és a
halálba taszított két embert, akik kedvelték, szerették őt, a barátjuknak tartották, és megbíztak
benne. Még azt is hajlamos volt elfelejteni, hogy Marius és Alethea is ugyanolyan
feketemágusok voltak, mint Voldemort, még ha nem is öldököltek olyan ádázul, mint
útitársuk.
- Semmit sem éreztél Alethea iránt? – Harry szinte szerette volna, ha Denem valamiféle
emberi reakciót mutat, bármit, egy kicsiny szikráját annak, hogy valaha érző lény volt, de
megint csak csalódnia a kellett:
- Mit… kellett volna éreznem… iránta? – kérdezett vissza. – Nem volt… többé hasznomra.
Miért… foglalkoztam volna vele… ez után?
Harry nagyot sóhajtott, Denem pedig érdeklődve nézte.

257
 - És a horcrux-szal mi lett? – kérdezte Harry, újra a témára koncentrálva.
- Kerestem… de sehol sem… találtam. Mit számít? – fintorgott Denem. – Meghalt… mint
én. Vagy nem? – nézett ravaszul Harryre, mintha keresne valamit.
Harry elfordult tőle.
- Nem… halt meg! – hallatszott Denem meglepett hangja. – Igazam… van?
Harry újra lenézett a kicsi, undort keltő alakra, melynek most az arcáról hullott a sár, s ettől
résnyi szemei visszataszító dülledt szemekké váltak.
- A horcrux miatt… itt… ragadt! – folytatta a fejtegetést inkább saját magának, mint
Harrynek. – Kijött… a kapu mögül… ugye? – Denem roppant mulatságosnak találta a
helyzetet, mert előre hátra dülöngélt ültében, és hörögve röhögött.
Harrynek végképp elfogyott a türelme.
- Mi a francot röhögsz?! – förmedt rá vadul, mire Denem abbahagyta a nevetgélést, de már a
félelem is elszállt belőle, Harry látta a szemében. Ellenben a dülöngéléstől nagy adag koszt
hagyott az amúgyis mocskos ágyneműn.
- Sosem szabadulsz… Potter – susogta Denem. – Akárcsak… én…
- Semmi közös nincs bennünk!! – csattant fel Harry, mert nem akart efféle okfejtést hallani.
A pálca vadul megugrott a kezében, és aranyszínű lángtenger folyt hegyéből a padlóra, de
nem égette meg azt. Denem visszább mászott az ágyon, félve a tűztől.
- Szóval most… Marius az ellenséged… Harry Potter? – kérdezte csevegő hangon. Harry
bólogatott. – Sok… sikert!
Nem tudta nem észrevenni Denem hangjában a lenézést.
- Nem azt mondtad, hogy sehol sem volt hozzád képest?
- De… - felelte Denem. – De neked… attól még nagy falat… lesz. Meg kellene találnod… a
horcrux-szát. És közlöm… veled, hogy Marius vérbeli… hollóhátas volt. Mindig… a
praktikusságot… helyezte a… vágyai elé. Szerintem… felvett a földről egy… követ, és…
abból csinálta. Aztán eldobta. Ezért… nem találtam… sehol. Ezért… mondom, hogy… sok
sikert!
Most nem mert nevetni, de Harry le merte volna fogadni, hogy legbelül jól mulat a
helyzeten, amit ő egyáltalán nem talált szívderítőnek. Megvan hát Marius halhatatlanságának
az oka, s a kapu túloldalán töltött idő eredménye tán azok az aggasztó képességek, és a kék
bőre. De további kérdések maradtak tisztázatlanok, melyekre Harry nagyon szerette volna
tudni a választ.
- Tudott valaki arról, hogy mi történt Mariusszal? – faggatta tovább a rémalakot.
- Igen – válaszolta Denem. – Többen is… tudtak a… történtekről. Volt egy helyi… sötét
mágus… aki ismerte a Prince… családot. Elfogatott, és… számon kérte… a történteket.
Harry felvonta a szemöldökét. Ez idáig nem tudta volna elképzelni, hogy valaha Voldemort
is volt fogoly, és számon kérték tőle a tetteit.
- Hogy hívták? – kérdezte.
- Nem volt neve – rázta meg a fejét Denem. Ebben a pillanatban leesett a sárból kialakított
füle, és porrá esett szét a padlón.
- Nem volt neve? – szólt élesebben Harry, hogy elvonja Denem figyelmét lassan széteső
testéről, s minél több kérdésére kapjon választ, mielőtt visszamegy oda, ahová tartozik.
- Senki sem tudta… hogy hívták… valójában. Mindenki… úgy emlegette, hogy… a
Névtelen. És álarcot viselt… egy gyönyörű… fémarcot… a szemei helyén… gyémántok
voltak. A szolgáit… megjelölte, hogy mindig… tudja, hol… vannak. Sok… ötletet kaptam…
tőle.
- Hogy-hogy sosem hallottunk felőle? – Harrynek nem fért a fejébe, miért nem beszélnek az
emberek egy ilyen nagy varázslóról, akinek még szolgái is voltak.
- Ő sosem… lépett elő… az árnyékból, mint… én. Kevesen tudnak… a létezéséről.

258
 Harry megrágta magában a hallottakat, s észre sem vette, hogy eközben fel s alá járkál a
szobában, karba tett kézzel, Denem pedig kitartóan követi őt vörös szemével. Megtorpant és
intett neki.
- Mondd tovább! – utasította. – Mi történt, mikor elfogtak?
- Azt mondtam… hogy Marius meg… akarta gyilkolni… a Névtelent. Én őrültségnek…
tartottam ezt. Veszekedtünk… ezen. És önvédelemből… megöltem.
- És elhitte? – kérdezte Harry kételkedve.
- Elég… meggyőző tudtam… lenni – felelt Denem.
- Azt tudom – hagyta rá egyszerűen.
Denem folytatta:
- A bizalmába… férkőztem. Megismertem… a módszereit. Ahogy mondtam… sokat…
tanultam tőle, amit később… felhasználtam. A maszkok… a tetoválás… De egyéb hasznom
is… volt. Mielőtt visszajöttem… volna, egyet elfogtam… a Névtelen… bizalmasai közül.
Igor… Karkarov volt az. Elhoztam… és kifaggattam, elvettem az… emlékeit.
Harry érdeklődve figyelte Denem minden szavát.
- Az emlékeivel később… nagy terveim… voltak. Válaszgyertyát készítettem… belőlük.
- Milyen gyertyát? – Harry azt hitte, félreértett valamit.
- Válaszgyertyát! Válasz… gyertyát! Meg… mutatja az… igazságot – hörögte Denem. –
Fekete gyertyák… egy térképen… használtam őket. Tudtam, hogy… nem írhatom… le, amit
Karkarov… tudott. Ahhoz túl… jól őrzött… titkok voltak… azok.
Harrynek egy csapásra minden megvilágosodott: a szoba a Peverell házban, a tükör mögött
lévő térkép, a fekete gyertya, amit Marius keresett. Nem a térkép volt a különleges, hanem a
gyertyák.
- Karkarov ismerte az iskolák helyét?
- Az iskolák… nem voltak… fontosak – rázta a fejét Denem –, csak… hogy miket…
rejtenek. Karkarov kémkedett a… Névtelennek, akkor már… hosszú évek… óta. Nem
véletlenül… hoztam el… pont őt. A Névtelen nem… tudta meg azt… amit én… megtudtam
Karkarovtól. Az iskolák… a titkos tudás… amit a három nagy iskola… rejteget.
- A három torony? – kérdezett közbe Harry.
Denem furcsán pillantott rá.
- Igen… - válaszolta óvatosan. – Valóban tornyok… De ez téged… miért érdekel?
- Van egy Negyedik Torony is, igaz? – szegezte neki az újabb kérdést Harry, figyelmen
kívül hagyva Denemét.
- Igen, ez… a neve a… titkos körüknek. Szóval… ismered?
- És nem mentek utánad? Karkarov nem akart visszamenni a Névtelenhez? – Harry nem
értette ugyan, mit jelent a hűség egy feketemágusnak, de furcsállta volna, ha Karkarov
egyszerűen csak „urat vált”, és ez senkit se zavar.
- Karkarov… ha tudott volna… se engedem… elmenni – jött a felelet. – Miután
megtudtam… tőle mindent… töröltem az… emlékeit az előző uráról… a titkokról, amiket…
felderített. Ez után már… csak én… tudtam erről. Az értésére adtam… a Névtelennek is.
Engem… nem mert többet… megtámadni, miután… megerősödtem… és otthon voltam.
Karkarov pedig… többé nem… érdekelte… őt. Így ő… az enyém lett.
Harry érezte, hogy egyre közelebb kerül Marius rejtélyének megoldásához, s egyre inkább
azt gyanította, hogy minden szál a titokzatos Névtelen kezében fut össze, a háttérben
rejtőködő feketemáguséban, akinek gyémántszemű fémmaszkja mögé Maude Moloh arcát
képzelte.
- Azt mondtad, Norvégiában történt…? – Mielőtt választ kaphatott volna a kérdésre, egy
bútorrezegtető dörömbölés rázta meg a szoba ajtaját, mely olyan volt, mintha kiéhezett
sárkányok akarnának betörni a szobába.

259
 - Harry! – szólt egy öblös hang az ajtón túlról. – A kutyafáját, mi a csudának zárkóztál be
ennyire?
- Hagrid? – szólt vissza Harry.
- Vendéged jött, Potter. Gyere ki egy percre! – Ezt Aberforth ordította, úgy tűnt, teli
torokból, hogy áthallatszon az ajtót páncélozó bűbájon.
Harry egy pillanatig habozott; nem hagyhatta, hogy észrevegyék a szörnyalakot.
- Kicsoda? – kérdezte ő is üvöltve.
- A házimanód! – válaszolta Hagrid. – Az a Sipor.
Mi a csudát kereshet itt Sipor? – töprengett magában Harry, s lázasan gondolkozott, mit
csináljon. Végül kirángatta a zsebéből a láthatatlanná tévő köpenyt, és Denem fejére borította
(„Egy pisszenést se halljak!”), majd az ajtóhoz lépett – de ahogy eltávolodott a hozzá
bilincselt fogolytól, a láthatatlan kötelék lerántotta az ágyról Denemet, aki nagyot nyekkenve
elterült a padlón. Harry bosszankodva odament hozzá, és pálcát szegezett rá. Denem rögtön
nyüszíteni kezdett a félelemtől, de Harry csak meghosszabbította a köteléket, hogy nagyobb
távolságot tudjon tartani tőle.
- Na, meddig ácsorogjunk itt? – kiáltotta megint Hagrid. – Ez a manó nagyon akar valamit
mondani!
Harry megint eltüntette Denemet és visszaparancsolta az ágyra, majd kinyitotta az ajtót.
Hagrid termetes, egész emeletet betöltő alakja mellett eltörpült Sipor, a házimanó, de még
Aberforth máskor szikár termete is kisnövésű emberét idézte.
- Szia Hagrid! – köszönt Harry termetes barátjának, aki karikás szemekkel nézett rá, de
mosolyogva biccentett.
- Csak tudnám, mi volt ilyen szigorúan titkos, amit a nyavalyás bátyámmal beszéltél meg! –
csóválta a fejét Aberforth, majd tekintete Harry válla fölött a szobabelsőre siklott. – És miért
kellett miatta letakarni a képet? – bökött a festményre, mire Harry megpördült.
Magában szitkozódott, amiért megfeledkezett a süketté és vakká tett képről, de mielőtt
bármi magyarázatot megfogalmazhatott volna, Sipor vonta magára a figyelmét, aki olyan
izgatottnak látszott, mint még soha életében.
- Gazdám! Gazdám, figyeljen rám! Nagyon fontos! – brekegte a vénségesen vén manó.
Harry leguggolt elé, hogy egy szintbe kerüljön vele, és igyekezett megfeledkezni Aberforth
vizslató tekintetétől.
- Mi történt, Sipor?
- Ginevra úrnő küldött – nyekeregte szörnyen idegesen. – Azt üzeni gazdámnak, azonnal
menjen haza.
- Miért? – csodálkozott Harry.
- Azt… azt nem mondta úrnőm – motyogta Sipor, kezeit tördellve.
Harry ezt igen különösnek tartotta, de kiérezte a manó hangjából, hogy komoly dologról van
szó, ezért nem tett fel több fölösleges kérdést. Egy darabig még tétlenül állt, és átgondolta a
részleteket: Denem láthatatlan a köpeny miatt, a mágikus póráz pedig hozzá köti, követni
fogja hoppanálás közben is.
- Gazdám? – nézett fel rá Sipor. – Gazdám, igyekeznünk kell!
- Jól van, jól van! – adta meg magát Harry, majd még Hagridhoz fordult: - Sajnálom, hogy
nem beszélgethetünk. Majd benézek hozzád valamikor.
- Semmi probléma, pajtás! – legyintett Hagrid, gyengén mosolyogva, Harry pedig a
körülményekre tekintettel vette a fáradtságot, és jól megölelte Hagridot, aki
csontropogtatással viszonozta azt.
- Induljunk, Sipor! – adta ki az utasítást, a manó pedig a kezéért nyúlt.
A fekete semmiben repültek ő és Sipor, láthatatlan úti társukkal együtt, aki egy hangot sem
hallatott, ahogy Harry parancsolta neki. Harry elgondolta, mit is érezhet most ez a se élő, se
holt teremtmény, aki egykor a világ talán legnagyobb hatalommal rendelkező embere volt.

260
Mit érezhet most, hogy legyőzője úgy rángatja magával, mint valami rongyot, megalázottan…
ahogy Zambiniékkel is bánt. A mardekáros fiú és az anyja az ő és barátai közönye, kapkodása
és meggondolatlansága miatt vesztette életét, s őket tudta sajnálni. De bármilyen mélyre is
ásott a lelkében, egyetlen szikrányi együttérzést sem talált Tom Denem iránt. Talán pont ezért
választotta őt, talán ezért hozta vissza pont ezt a szörnyet a Kő segítségével: mert őt nem
sajnálta háborgatni. Denem igazából még örült is neki, hogy visszatérhetett az élők közé,
akárcsak ilyen kis időre is. Harry tudta, hogy megint rimánkodni fog, mielőtt teljesen
szétporladna a teste, de ezúttal eltökélte, hogy nem fog engedni…
Finoman, biztos lábbal érkezett meg az Odú nappalijába, egyenest a kis gazos kertbe nyíló
hátsó ajtóval szembe. Az ablaküvegen át lehetett látni a rozoga sufnit, ahonnan fény szűrődött
ki; Mrs Weasley biztos nem örül, hogy a férje ilyenkor áll neki motort szerelni – gondolta
Harry.
A nappaliban, a konyhában, a teljes földszinten sötétség uralkodott, egyetlen lámpás és
gyertya sem égett, mintha mindenki elment volna hazulról.
- Ginny? – szólt Harry, de hangjára senki sem felelt. Összeráncolta a homlokát, majd a
mögötte kuporgó házimanóra nézett. - Sipor, hol van Ginny?
A manó csendben maradt, de eddig is furcsa viselkedése már egyenesen ijesztő volt: szemét
összeszorította, vézna kezeit a szájára tapasztotta, és egyfolytában nyöszörgött.
- Sipor, válaszolj! – szólt rá kissé erélyesebben Harry.
A házimanó elvette a kezét a szája elől, de szeme ugyanúgy csukva maradt.
- Ginevra úrnő megparancsolta… - válaszolta Sipor, majd hirtelen hadaró motyogásra
váltott: - Sipornak megparancsolták, Sipor nem tehetett mást, jaj szegény úrnőm, mit szólna,
ha megtudná?
Harry már végképp nem értett semmit.
- Sipor? – guggolt le hozzá, és két kézzel finoman megragadta a manó vállát. – Mit
parancsoltak meg?
- Ginevra úrnő megparancsolta, hogy hozzam gazdámat ide – mondta tisztán, de szörnyű
erőfeszítéssel, majd megint jött a motyogás: - Sipor próbált ellenállni, de nem tudott, túl
erősek voltak, jaj megboldogult úrnőm, de szidná az öreg Siport, ha tudná…
- Mit tudna? – faggatta Harry elszántan, de megérzései azt súgták, hogy valami nagyon
rossz dolog történt. Keze lassan elindult a talárja zsebében rejlő varázspálca felé.
- Elhoztam gazdámat, ahogy az úrnő kérte… Sipor annyira próbálta, de erősebbek voltak
nála, Sipor nem bírta, és elárulta gazdámat, jaj szegény úrnőm, mit szólna?
- Mi…?
- Sipor gyenge volt, jaj, de még milyen gyenge! Sipor szörnyen sajnálja, de az Imperius átok
erős volt, jaj szegény úrnőm, de szidna, de szidna…
Egy padlódeszka halk reccsenése…
Harry felugrott, és megpördült a tengelye körül, pálcáját kirántva a zsebéből. Hét ember állt
előtte, de a hozzá legközelebb lévő láttán fagyos vaskézként markolt a félelem a gyomrába.
- Ginny! – kiáltott fel Harry.
A lányt egy halálfaló-ruhába öltözött varázsló tartotta maga előtt túszként, nyakához
varázspálcát szegezve. Ginny sértetlennek tűnt, de ijedt szemekkel pislogott Harryre.
- Csigavér, Potter! – sziszegte a férfi. – Le a pálcát, vagy a kicsikének még baja esik…
Visszataszítóan röhögött, Harry pedig lejjebb eresztette a varázseszközt, melynek hegye
eddig a taláros fejére mutatott.
- Mi folyik itt? – Alig bírta kipréselni magából ezeket a szavakat, annyira kiszáradt a torka.
- Nem egyértelmű? – jött a gúnyolódó kérdés a maszk mögül. – Üzletelünk. Igaz fiúk?
Harry körbenézett a behatolókon. Összesen hatan voltak, s mindőjük maszkot viselt, de
legtöbbjük álarca kissé különbözött attól, amit Voldemrot halálfalói hordtak: már-már
művészi kivitelezésű, vésetekkel és ékkövekkel díszített darabok voltak, s hímzett vörös-

261
fekete talárjuk is előkelőbb volt. Egyedül a Ginnyt túszként fogva tartó férfi, és egy másik,
közvetlenül mögötte strázsáló varázsló viselte a halálfalók egyenruháját, a kifejezéstelen,
egyszerű maszkot, melytől távolról úgy tűnt, mintha nem lenne nekik arcuk.
A halálfaló kérdésére senki sem válaszolt, mindenki rideg szoborként szegezte a pálcáját
Harryre.
- Ginny, nem bántottak? – kérdezte Harry a lánytól, aki megrázta a fejét, amennyire az őt
túszként fogva tartó férfi szorítása engedte.
- Nem – válaszolt határozottan. Harry látta, hogy egyetlen könnycsepp sem csillan meg a
szemében, viszont az egész teste remeg az indulattól.
- Na, most, hogy ezt letudtuk… - kezdte a halálfaló, de Harry közbevágott: - Hol vannak
Weasleyék? – kérdezte vészjósló hangon.
Most a másik halálfaló válaszolt; hangja torzítva, halkan sisteregve csengett a maszk mögül:
- Bezártuk őket a melléképületbe – intett fejével az ablakon át a sufni felé, ahol Mr Weasley
szokta barkácsolni a mugli szerzeményeit, s ahol Sirius totálkáros motorbiciklije is várta,
hogy valaki egyszer megjavítsa.
- Rátérhetnénk a lényegre?! – csattant fel az előbbi halálfaló, mire hátul álló társai
összenéztek. Szavait ezúttal nem Harryhez, hanem hozzájuk intézte. – Nem csevegni jöttünk!
- A köpenyt akarjuk – szólt az elváltoztatott hangú halálfaló. – A láthatatlanná tévő
köpenyed. Add át!
Harry a legkevésbé sem lepődött meg a követelésen, sőt, az álarcos szavaiban igazolást lelt
elmélete helyességére, miszerint a belső kör rángatja dróton Mariust.
- Marius Prince is ezt akarta – mondta, s elégedetten látta, hogy a hátul állók megint
összenéznek a név hallatán. – Ő miért nincs veletek?
- Honnan ismered ezt a nevet? – reccsent rá a Ginnyt fogva tartó halálfaló.
Harry kikényszerített magából egy magabiztosnak tűnő mosolyt, de a maszkot viselő
kompánia miatt nem tudhatta, elérte-e célját.
- Nem vagyunk ám hülyék…
A halálfaló nevetett, de a többiek csendben maradtak.
- Gratulálok, Potter! – hahotázott a férfi. – Mond csak te… „Kiválasztott”… Mit fundáltál
még ki?
- Tudok a Negyedik Toronyról – szólt Harry, s a nevetés úgy halt el, mintha egy gombbal
kapcsolták volna ki a halálfalón a „vidám-üzemmódot.” – Tudok róla, hogy néhány volt
halálfaló sötét tárgyakkal fizetett Balthasar Borginnak azért, hogy a Negyedik Torony
befogadja őket. Tudom azt is, hogy Mariust uszították rá a másik három toronyra, a
varázslóiskolákra, hogy elvégezze a piszkos munkát, és a Negyedik Torony vegye át az
uralmat… Delphoi… Kína… a Durmstrang. Csakhogy Mariusnak fogalma sincs, kinek a
malmára hajtja a vizet. Mindent tudok.
Szavait a legmélyebb csend fogadta, amit valaha hallott, még a légy zümmögését is hallani
lehetett a szobában. Ginny hevesen szuszogott, és egyfolytában Harry tekintetét kereste,
mintha azt várná, hogy valamilyen jelt kap tőle.
Harry megszállottan kereste a lehetőségét Ginny kiszabadításának szorult helyzetéből, s
ezért szemügyre vette az egybeépült földszinti konyhát, ebédlőt és nappalit. Az ebédlőasztal
terítve volt, a konyhában kondér leves rotyogott a tűzön – úgy tűnt, vacsora előtt rontottak
rájuk, mikor senkinek nem volt kéznél a pálcája. Harry sóhajtott. Hányszor mondta Ronnak és
Hermionénak, hogy egy percre sem szabad megválni a pálcától…
A halálfaló lassan megköszörülte a torkát.
- Nos… - kezdte óvatosan. – Valóban sokat tudsz, Potter. Balszerencsédre! Mert ez azt
jelenti, hogy sajnálatosan végeznünk kell veled… De a babád életét még megmentheted – itt
durván megrázta Ginnyt a vállánál fogva –, ha átadod, amiért jöttünk.
- Harry, ne add oda nekik! – kiáltotta Ginny hirtelen.

262
 - Nem-nem, Potter emlékszik rá, mi történt, mikor azzal a kék bőrű istencsapásával
szórakozott – susogta a fogva tartója. – Nem akarja, hogy te is arra a sorsra juss, bogaram…
- Add oda a köpenyt, Potter, és nem esik bántódásod! – lépett előrébb a másik halálfaló, az
eltorzított hangú.
Ekkor különös dolog történt. A háttérben álló egyik díszes álöltözetű varázsló is előrébb
jött, és idegen nyelven – talán németül – mondott valamit a halálfalónak, ő azonban
türelmetlen mozdulattal visszaparancsolta a helyére.
- A szavamat adom, Potter – szólt ismét – hogy nem bántunk sem téged, sem a lányt, sem a
többieket a kisházban.
Harry bólogatott, de eközben egészen máson járt az esze. A köpenynek valahol itt kellett
lennie a közelében egy tíz méteres sugarú körön belül, alatta a kis szörnyszerű testtel, amit
rejtett. Sokért nem adta volna, ha birtokában lehetne egy olyan mágikus szemgolyónak,
amilyen Rémszem Mordoné volt – könnyedén megtalálná Denemet, sőt, ha lerántaná róla a
köpenyt, egy pillanatra még meg is zavarodnának a betörők, talán épp eléggé, hogy
kiszabadítsa Ginnyt, és Sipor segítségével eltűnhetnének innen egy pillanat alatt.
- Mi lesz már Potter? – csattant fel Ginny fogva tartója. – A Sötét Nagyúr lehet, hogy
mindig elhibázott téged, de én nem! Ide azzal a köpennyel!
Mialatt gondolkozott, hogyan kerülhetnének ki ép bőrrel ebből a helyzetből, Harrynek
ebben a pillanatban különös ötlet fogant meg a fejében.
- Mielőtt odaadom a köpenyt…
- Most rögtön ideadod! – kiabálta türelmét vesztve a halálfaló.
Harry higgadtan bólintott.
- Jó. De előbb áruld el: hol voltál, mikor Voldemort elbukott? – kérdezte, s elégedetten látta,
hogy a varázsló szeme összeszűkül a maszk két kis nyílása mögött. – Miután elszabadult a
pokol… és Voldemort a tömeggel együtt a nagyterembe sodródott… a szolgái egymás után
haltak, te hol voltál akkor?
A halálfaló hangosan horkantott.
- Pont erre vagy kíváncsi? – hitetlenkedett. – Pálcát szegezek a csajod torkának, és téged ez
izgat?
- Harry… – szólt halkan Ginny, de a varázsló lepisszegte.
- Ne, ne, Potter úgy látszik, kíváncsi – mondta. – Jól van, elmondom, ha annyira tudni
akarod. Képzeld: futottam, ahogy a lábam bírta! És tudod miért? Azért, mert eszem ágában
nem volt egy olyan holdkóros elmebeteg barom kedvéért megdögleni, mint amilyen a Sötét
Nagyúr volt! Azt hiszed, Potter, hogy a halálfalói közül mindenki olyan hűséges juhászkutya
volt, mint amilyen Bellatrix? Hah! – nevetett fel a férfi. – Mikor a nagyúr először elbukott, mi
magunk öltük volna meg azt a buggyant ribancot, ha nem küldik az Azkabanba! Őrült volt,
akárcsak a Nagyúr! Átkoztuk azt a napot, amikor visszatért, és csak azért mentünk vissza
hozzá, mert tudtuk, hogy mi lett volna, ha nem tesszük… Karkarov példája bizonyította. Az
igazság az, hogy szívesen átvágtam volna a torkát annak a kígyóorrú baromnak, ha… ha…
A halálfaló hangja elakadt, és ravaszul hunyorgó szeme kerekre tágult. Lebámult a derekára,
s alig akarta elhinni, amit lát: egy fekete markolat állt ki a veséje tájékából, egy olyan késé,
amivel Mrs Weasley szokta a húst aprítani.
Mindenki döbbenten felkiáltott, ahogy a halálfaló keze elernyedt, és összeesett, magával
rántva a földre Ginnyt is, aki nagyot sikított, mert a következő pillanatban átkok keztek
röppenni mindenfelé, és színes fények változtatták dübörgő csatatérré az Odú nappaliját.
Harry rögtön elsőre elintézett három behatolót egy-egy jól irányzott kábító átokkal. Sipor a
sarokban kuporgott, göcsörtös ujjait a fejére szorította, hogy védje magát az átkok záporától.
Harry Ginnynél termett, és felsegítette a földről.
- Menj! – kiáltott rá. – Hoppanálj, ahogy kilépsz az ajtón! Szólj Kingsleynek, küldjön
aurorokat!

263
 - De Harry…!
- MENJ! – bömbölte, de csak remélhette, hogy Ginny szót fogadott neki, mert a lassan
észhez térő betörők egyesült erővel próbálták kifüstölni a fedezékként szolgáló lépcső mögül.
Harry visszatámadott; erős pajzsbűbájával eltérítette az egyik ellenfele átkát, ami fejen
találta a konyhakredencnél megbújó halálfalót. Az feljajdult, és lekapta arcáról a maszkot, ami
füstölögve a padlóra hullt. Harrynek már a jajgatása is ismerős volt, de nyomban felisemrte,
ahogy megpillantotta a tejfölszőke haját.
- Malfoy?! – próbálta túlordítani az egyik álarcos őrjöngő támadásait, aki kitartóan
bombázta átkaival a rozoga lépcsőt, ami már valósággal izzott, és bármelyik pillanatban
lángra kaphatott.
- Malfoy, úgy emlékszem megmentettem az életed! – kiabálta neki, mire volt évfolyamtársa
válaszolt valamit, de ő nem hallotta.
- Relaxo! – kiáltotta a másik álarcos, s újabb varázslatától most tényleg lángba borult a
lépcső. A tűz úgy futott fel a fokokon, mintha olajat öntöttek volna végig rajta.
Harry kénytelen volt elhagyni fedezékét, oldalt vetődött a kanapé mögé, és gyorsan a tűzre
szegezte pálcáját. A lángok megfordultak, és viszakanyarodtak a maszkosra, mint valami éhes
ragadozó.
- Protego! – kiáltotta Malfoy, s társát csak ez mentette meg attól, hogy lángra kapjon a
köpenye sarka; a pajzsbűbáj mögött védve volt a tűztől, mely a hangokból ítélve emészteni
kezdte a felső emeleteket is, amitől az egész ház rogyadozott, recsegett és pattogott.
- Mennünk kell! – hallotta Harry Malfoy üvöltését. – Az egész ház lángol!
- Még nem! – ordította a másik, mint egy felbőszült sakál. – Megölöm!
Harry felkészült az újabb összecsapásra, ugrásra készen kuporgott a kanapé mögött, pálcáját
szorsan markolva, s arra gondolt, hová tűnhetett Denem, miután leszúrta a halálfalót.
Alighanem mentette a sárból szőtt irháját, és kimenekült az udvarra.
- Elment az eszed? – kiabálta Malfoy a társának. – Mind bennégünk, ha…
- Csak ő! – csattant fel a másik. – Adava Kedavra!
Harry még épp időben ugrott ki a kanapé mögül, mely a becsapódó smaragdzöld sugártól
felrobbant és ízzé-porrá zúzta a vékony falapokból tákolt hátsó falat, mely kidőlt az udvarra.
- Potterrr! – acsarogta támadója, és máris újra támadott, de Harry ezúttal gyorsabb volt nála;
még abban a pillanatban, hogy kiugrott a szófa mögül, elkiáltotta magát:
- Obstructo!
A hátráltató rontás telibe kapta a csuklyást, s olyan erejű volt, hogy átrepítette az egész
konyhán, és kivitte az ablakon. Malfoy kigúvadt szemmel nézett a mellette elrepülő alakra, de
rögvest védekezni kényszerült, mert a felpattanó Harry egy pillanatig sem várt.
- Stupor!
- Protego!
Harry átkai csak úgy záporoztak Malfoyra, aki minden erejét összeszedve védekezett, de
arcára kiült a félelem, és egyre hátrébb szorult vissza a konyhába, ami zsákutca volt – Harry
tudta, hogy ha oda beszorítja, ellenfele vert helyzetbe kerül. Malfoy hárított, és oldalazott,
elhajolt, és botladozott, míg végül már nem bírta tovább.
Harry véget akart vetni a párbajnak, minden erejét összeszedve csapott le rá, és újra
elordította magát:
- CAPITULATUS!
Malfoy hiába védekezett – az általa megidézett pajzs nem bírta ki a rázúdúló átok erejét, s
ahogy a két varázs összeütközött, egy pillanatra úgy tűnt, mintha felrobbantak volna. Malfoy
hátrarepült a levegőben, és nekicsapódott a konyhaszekrénynek, melynek tartalma kidőlt, és
egy kondér rázuhant a fiú fejére. Pálcája messzire repült, de Harry nem látta hová, más kötötte
le a figyelmét.

264
 Átka olyan erős volt, hogy a robbanás, amit Malfoy pajzsának összezúzása eredményezett,
megrogyasztotta a lángoktól amúgyis meggyöngült mennyezetet. A gerendák recsegtek-
ropogtak, mintha egy óriás járna táncot az emeleten. Még az előtt megérezte a bajt, hogy
bekövetkezett volna, de tenni már nem tudott ellene semmit: a mennyezet egy része leszakadt,
óriási robajjal potyogtak le a gerendák, az egyik pont Harryre. A súlyos tömeg a földre
taszította, pálcája kicsúszott a kezéből, s ő tehetetlenül feküdt a földön.
A parázsló gerenda satuként szorította a mellkasát, a nyaldosó lángok és a korom miatt
könnyben úszott a szeme, azt hitte, az arca felforr a melegtől, s minden, amire szüksége lett
volna a megmeneküléshez ott volt tőle pár arasznyira, de bárhogy nyújtózkodott, akármennyi
fájdalmat is okozott magának, nem érte el, s ez a pár arasz hirtelenjében olyan távolinak tűnt,
mintha kilométerek lennének.
Egy árnyék emelkedett fölé, s Harry ösztönösen nézett fel rá, megmentőjét remélve benne,
aki mindjárt leveszi róla ezt a szörnyű terhet.
Bedagadt szeme lassan fókuszált; Denem állt előtte. A vörös szemek végre pont úgy néztek
rá, mint egykor – a halál ígéretét hordozva magukban. A szörnyszerű, sárból gyúrt pofa torz
vigyorra húzódott, s a vézna, alaktalan kézben egy véres kés csillant meg a táncoló lángok
fényében.
Hát így fog véget érni? – gondolta Harry bágyadtan. Csak tudatának egy szegletében
eszmélt rá, hogy mi történik körülötte, a fojtogató füst kábítószerként bódította el. Talán jobb
is lesz így, nem fogja érezni a döfést, mely végre őt is visszadobja a halál karjaiba, ahonnan
már annyiszor szökött meg…
A kés lecsapott, mint egy kígyó méregfoga, s a tűz ebben a pillanatban eszelős vadsággal
támadt fel, örvénylett, elemésztett mindent, körbeölelte Harry fejét, s a felette álló gyilkost…
De ez a tűz más volt. Nem égette Harryt, nem perzselte szikkadt papírrá a bőrét, nem
olvasztotta rá drótkeretes szemüvegét az arcára – ellenkezőleg: hűvös volt és simogató. A
lángok aranyszínű örvénye egyedül Denem köré vontak halálos gyűrűt; testét a magasba
emelték, a sárból gyúrt tagok pedig úgy olvadtak, mintha viaszból lettek volna. Denem
üvöltött; azt a halálüvöltést hallatta, ami legutóbb nem hagyta el ajkát, de most mintha az
egész világnak tudtára akarta volna adni, hogy itt volt, élt, lélegzett, s most elbukott – ismét.
Az arany lángok kihúnytak, visszatértek a pálcába, mely újból megóvta Harryt nemezisétől.
Denem semmivé foszlott, a házat mardosó tűz és a súlyos gerenda azonban továbbra is Harry
életének végét jósolta.
Az iménti szerencsés megmenekülés némileg kitisztította a tudatát, s újra kitartóan
próbálkozott:
- Gyere már…! – nyögte, a pálcáért nyújtózkodva. – Nem tudnál egy kicst közelebb jönni?
A pálca azonban mozdulatlan maradt, viszont felhangzott valami más, ami magára vonta a
figyelmét.
- Potter! – kiáltozta egy ismerős hang. – Potter… Wingardium Leviosa!
Mielőtt Harry megláthatta volna Malfoy arcát, a gerenda egy pillanat alatt meglepően
könnyűvé vált, majd azon nyomban ellebegett róla. Harry úgy kapdosott levegőért, hogy azt
hitte, beszakad a tüdeje a hirtelen igénybevételtől. Oldalt fordult, és összegörnyedt. Ahogy
kapálózott, végre a kezébe csusszant a varázspálca, s ő úgy szorította rá ujjait, mintha a
mentőövébe kapaszkodna.
- Potter, el kell tűnnünk innen! – kiabálta Malfoy, de Harry csak sötét árnyként látta alakját.
A fiú a hóna alá nyúlt, és felrángatta a földről; Harry alig volt magánál, de érezte, hogy
kiviszik a friss levegőre, ahol köhögve roskadt össze újra a nedves füvön. Malfoy is köhögött.
- Azt… azt hiszem… köh… ezzel kvittek vagyunk – mondta, s közben lehajolt a földre
Harry mellé, majd arréb tántorgott, még mindig rázkódva a köhögéstől.
Egy másik ember is járt a közelben, a házat megkerülve érkezett, és folyamatosan
indulatosan motyogott valamilyen recsegős idegen nyelven.

265
 - Indulunk! – kiáltott Malfoy, mire Harry kinyitotta a szemét, és a hasára fordult. Zihálva,
nagyokat pislogva próbált kivenni valamit a néhány méterre tőle álló két emberből. Az
előzőleg a konyhaablakon át kirepített varázsló tombolt a dühtől.
- Azt mondtam nem! – csattant fel Malfoy, leszorítva acsargó társának karját, aki minden jel
szerint a dühét ki akarta terjeszteni a rozoga sufnira, ahová Weasleyék voltak bezárva.
- Ne…! – nyögte Harry tehetetlenül, de hangját csak ő hallotta.
- Nincs velük dolgunk! Megvan már, amit akartunk, gyere! – parancsolta Malfoy és
megrázott valamit a kezében, majd megragadta az álarcos karját és együtt dehoppanáltak.
Harry egy pillanatig nem értette, miért hallott olyan sok pukkanást egyetlen helyett, de aztán
észrevette a rohanva felé közeledő alakokat, köztük Ginnyvel, aki sikítozott, és Harryért
kiáltott, és Kingsleyt, aki nem csekély testi erejét bevetve próbálta visszatartani őt.
De kiáltozó hangjuk mellett Harry meghallott valaki mást is, akiről szinte teljesen
megfeledkezett:
- Gazdám!
Harry felült, és azonnal meglátta a manót – bent az égő házban.
- Sipor, gyere ki onnan! – szólt rá megköszörülve torkát.
- Gazdám jó volt Siporhoz, de Sipor elárulta gazdámat! Sipor megbünteti magát…
A vén házimanó a nappali roncsai közt botladozott, és Harry elborzadva látta, hogy
egyenesen a tűz közepe felé tart, ahol a legnagyobb volt a forróság, és a lángok a
legmagasabbra csaptak, belülről pusztítva el az Odút.
- Sipor büntetést érdemel… - nyöszörögte egyfolytában. – Sipornak bűnhődnie kell, mert
elárulta a gazdáját, aki jó volt hozzá…
- Sipor, ne csináld! – ordította Harry torka szakadtából, de nem volt mit tenni.
A lángok már körbevették a manót, Harry csak vibráló alakját látta a tüzes poklon keresztül.
- … büntetést érdemel…
- Sipor! Azonnal gyere ki! – kiabálta, de nem hitte, hogy a manó hallja a szavait. –
Megparancsolom, hogy gyere ki! Megparancsolom! Meg… - a hangja elcsuklott, a könnyek
pedig megint nekieredtek, de ezúttal nem a koromtól.
- Gazdám…! – a manó kiáltásaiba már a fájdalom és kín hangjai vegyültek, ahogy a tűz
elérte őt. – Gazdám…
Az Odú girbe-gurba építménye vészesen megroggyant; a felé közeledő aurorok
hátrahőköltek, többen Harry nevét kiáltozták, aki már talpon volt, de észre sem vette, mikor
kelt fel.
- Sipor!!
Hátborzongató recsegés-ropogás hallatszott, a torony megcsavarodott, mintha egy
láthatatlan kéz akarná tövestől kitépni a földből, mint holmi gazt; gerendák törtek ketté,
bútorok zörögtek és estek darabokra, s az Odú egy végső, fülsértően hangos roppanással
összeroskadt. Harry még hallott egy utolsó, elnyújtott „gazdám!”-ot, mielőtt a több tonnányi
fa és kő leomlott volna, s utána már semmit. A tűz pattogása, a kiáltozás mind elhalkult,
némaság borult mindenre, a felszálló felhőnyi portenger pedig tejfehér ködbe burkolta a
kertet.
- Harry! – ordította több hang egymás után, s miközben ő lassan megfordult, kába
szellemként odasétált hozzájuk, s látta Mr és Mrs Weasleyt, Ront, Hermionét, Percyt, Charlie-
t és George-dzsot, akiket ezekben a pillanatokban engedtek ki időleges börtönükből,
felrémlettek neki Draco Malfoy szavai, amiket a társához intézett: „Megvan már, amit
akartunk…”
Be kellett hunynia egy pillanatra a szemét, mert a kétségbeesés, a gyász és a harag úgy
öntötte el, mint a lángok az általa otthonként szeretett helyet. Malfoy elvitte a láthatatlanná
tévő köpenyt, s ezzel teljesítette, amiben Marius Prince kudarcot vallott: a harmadik ereklye
akár már Maude Moloh kezében is lehetett.

266
 - Huszonkettedik fejezet -

Újra a Durmstrangban
Harrynek hosszú éjszakája volt. Ő, Ron, Hermione, Ginny, és a többi Weasley egyaránt a
minisztériumban töltötte a hajnali órákat, fent, Kingsley dolgozószobájában, mely most
valahogy sokkal nagyobbnak tűnt, mint korábban, talán hogy mindenki kényelmesen elférjen.
Kingsley ragaszkodott hozzá, hogy az egész család védőőrizet alatt legyen a következő
huszonnégy órában, és az egész Auror Parancsnokságot összecsődítette. Harry teljesen
fölöslegesnek tartotta az egész felhajtást, korábban kellett volna gondolkozni ezen. Most,
hogy a Negyedik Torony megkapta, amit akart, aligha fognak visszajönni.
- Megölted négy emberüket! – tajtékzott Kingsley, mikor Harry kifejtette a véleményét. –
Bosszút akarnak majd állni.
- Nem én öltem meg őket – felelte Harry azt remélve, hogy nem fogja elveszteni a türelmét,
mint legutóbb. – Az összedőlő ház végzett velük.
Mrs Weasley felzokogott, férje átölelte és csitította az asszonyt, gyerekeik pedig gyászos
képpel bámultak maguk elé, mintha megint Katie Bell temetésén lennének. Különös módon
azonban George volt a legjobb hangulatban: megint felvette fekete napszemüvegét, és a falat
támasztva álldogált, miközben a körmét piszkálta, mintha csak unatkozna.
Ginny megszorította Harry kezét, ő pedig viszonozta azt. Egymás mellett ültek az
íróasztallal szemközt, de Kingsley, kihasználva, hogy mindannyian előtte gubbasztanak,
felállt, és oda-vissza járkált előttük, így aztán mindenkinek felfelé kellett nézni rá.
- Felismerted a támadókat?
- Csak egyet. Draco Malfoyt – válaszolta Harry, mire minden jelenlévő döbbenetének adott
hangot.
Sokáig vitatkoztak a történtekről, és sorban meghallgatták mindenki beszámolóját – kivéve
Mrs Weasleyét, akit annyira megviseltek a történtek, hogy csak sírt a férje vállának dőlve.
Az is kiderült, hogy a padlásszellem, ami Ron szobája fölött lakott, bennégett a házban, egy
ideig még hallani lehetett panaszos vonyítását, miközben az aurorok eloltották a tüzet. A
baglyok – Pulipinty és Hermész – azonban sértetlenül megúszták, mert épp vadászni voltak,
Csámpás pedig a fogai közt hozta ki a házból Arnoldot, Ginny törpegolymókját.
- A köpenyt akarták – szólalt meg Harry mikor Mr Weasley megkérdezte, hogy egyáltalán
miért történt ez a támadás. – Tudták, hogy az a harmadik ereklye.
Kingsley hitetlenkedve csóválta a fejét, és látszott rajta, hogy nem ura a helyzetnek.
- Egyesíteni akarják az ereklyéket? – csendült Ginny ijedt hangja.
- Úgy tűnik – vélte Harry.
Kingsley ciccegett.
- Ennek semmi értelme – dörmögte. – Ha mindhárom ereklye kell nekik, miért nem akartak
lefegyverezni téged?
Harry ugyan nem tudta a választ, de a háttérben kuporgó, mindeddig csöndes Hermione
megadta rá a választ:
- Mert akinek dolgoznak, biztosan nem bízná a Pálcák Urát az egyik szolgájára. Az túl
veszélyes lenne. Aki akarja a Pálcát, az maga jön el érte, majd ha megszerezte a másik két
ereklyét. Szerintem még meg is tiltotta a szolgáinak, hogy megöljék Harryt. – Fáradtan és
kissé fásultan csengett a hangja; Harry – amellett, hogy teljes mértékben igazat adott neki –
eltűnődött rajta, hogy vajon Hermione is kezd belefáradni abba, hogy folyamatos harc az
életük. Mintha azóta, hogy találkoztak, egy végeérhetetlennek látszó háborúba csöppentek
volna…

267
 - Hogyan juthattak be a házba? – csóválta a fejét Bill, aki szintén berohant a
minisztériumba, mikor értesült a történtekről. – Nem működtek a védővarázslatok?
- Legutóbb a minisztériumban hatástalanították őket… - jegyezte meg halkan Ron,
felpillantva Kingsley arcába.
A miniszter dühösen az asztalra csapott, Mrs Weasley ijedten összerezzent tőle.
- Megkérhetnélek, hogy ne célozgass, főleg ne ilyen hülyeségekkel?! – fröcsögte a varázsló.
- Kingsley! – emelte fel a hangját Mr Weasley, és ez zene volt Harry füleinek: Mr Weasley
nem alázkodik meg Kingsley újsütetű elmebetegsége előtt.
A miniszter kissé elszégyellte magát, és visszafogta indulatait.
- Nem tudom, hogyan jutottak be, de biztosíthatlak titeket, hogy nem a minisztérium a
felelős érte!
Ron megvetően horkantott.
- Azt… azt hiszem, én voltam – szólalt meg egy hang, mire mindannyian megfordultak.
Percy csálé szemüvege alatt könnycseppek csillogtak.
- Azt hiszem… Imperius átokkal kényszerítettek, hogy… hogy szüntessem meg a biztonsági
bűbájokat.
Kingsley szeme összeszűkült, s Harry egy pillanatig azt hitte, mindjárt Percyt fogja
hibáztatni. De végül csak sóhajtott egyet, és leült az íróasztala mögé. Mrs Weasley
felzokogott, és Percy is szipogott, mint egy kisgyerek. Apja átkarolta a vállát, és vigasztalta:
„Semmi baj” – suttogta neki.
- Tessék! – csattant fel Hermione. – Itt a bizonyíték, hogy a Durmstrangból jöttek.
A miniszter idegesen fújtatott, homlokán verejtékcseppek csillogtak.
- Ez még nem bizonyít semmit… - dünnyögte.
- Miért nem akarsz szembenézni a tényekkel, Kingsley? – szólt Harry jó hangosan, bár
utólag úgy érezte, eléggé kötekedőre sikerült ez a kérdése, és egy cseppet sem csodálkozott
azon, milyen arcot vág a miniszter.
- Mégis mit vársz, mit csináljak? – acsarogta.
- Elég baj, ha már tőlem kell megkérdezned – válaszolta szemtelenül Harry. – Tőlem, aki
semmit se ért ahhoz, hogyan mennek itt a dolgok.
Kingsley megint az íróasztalra csapott. A tintatartó letáncolt az asztalról, és darabokra tört a
földön, tartalma nagy tócsában terjedt szét a fényesre csiszolt parkettán. A többi jelenlévő
mukkanni sem mert.
- Azt hiszem, a múltkor elég világosan figyelmeztettelek, hogy vigyázz a szádra! – förmedt
rá suttogva.
- Kingsley, szerintem le kellene nyugodnod – javasolta csendesen Mr Weasley és felállt a
székről. Gyermekei éber tekintettel figyelték. – És neked is, Harry…
- Majd lenyugszom, ha Harry Potter is megtanulja, hogyan kell viselkedni! – mutatott rá
remegő ujjakkal a miniszter. – Folyton inzultál, sérteget, gúnyol, és én tűrjem!
Úgy hangzik, mintha egy nyavalygó gyerek siránkozna – gondolta Harry, és sötéten nézett
rá.
- Tudja jól, hogy mi az oka, miniszter úr – közölte csendesen, rideg távolságtartással, ahogy
Kingsley elődeivel is tette. – Már másodszorra vádol meg azzal, hogy megöltem valakit. Ez az
egyik. A másik, hogy mindenféle mondvacsinált indokkal próbálja megmagyarázni, miért
nem akarja hazahozatni Ciaran Diggoryt.
Mr Weasley Harry mellé lépett, és az arcába bámult.
- Miről beszélsz, Harry? – kérdezte. – Mi van Ciarannal?
Kingsley arca szobormerevvé vált. Harry Mr Weasleyhez fordult.
- Nem mondta el? – Ezen még Harry is elcsodálkozott.
Ron is felállt a székéből, Hermione feje lecsúszott a válláról.

268
 - Tényleg senki sem tud róla? – kérdezte, majd apja értetlen tekintetét látva hozzátette: -
Harry megtalálta Mr Diggory nevelt fiát a Durmstrangban. Meg Malfoy is ott van.
- Minek mondtam volna el? – fortyant fel Kingsley, kiváltva egy elképedt arcot az
államtitkárából. – Semmi bizonyítékod nem volt, csak sejtéseid, meg szokás szerint
gyanúsítgatod a Durmstrang vezetőit, mert utálod őket! – Vádjait megint Harrynek intézte, és
kinyújtott kezén lehetett látni, hogy remeg, és homloka is gyöngyöződik. – Perselus Pitonnal
is elkövetted már ezt a hibát! Mert nem voltak bizonyítékaid, csak az ostoba fafejed miatt
mutogattál rá!
Ginny felháborodottan felszisszent, de a miniszter nem törődött vele.
- És most is beleugranál egy ilyen hülyeségbe, összerúgnád a port egy másik Mágiaügyi
Minisztériummal, egy másik iskolával, csak nem veszed észre, hogy már nem vagy diák,
hanem auror, és nem a Roxfortban vagy, hanem a minisztériumban! Ez a világ teljesen más,
és rajtad kívül érdekes módon mindenki érti és elfogadja ezt, de te… - tajtékzott Kingsley. –
De te folyton csak Dumbledore képtelen ötleteit hajtogatod – de ez már nem a Főnix Rendje!
Nőjj fel végre! Ez az Auror Parancsnokság! És egy auror azt teszi, amit parancsolok neki!!
Olyan csönd lett, hogy hallani lehetett. Mrs Weasley abbahagyta a sírást, és Harry, habár
háttal állt nekik, el tudta képzelni, milyen arccal néznek most a miniszterre. Ő maga már
ráeszmélt, mi történhetett: Kingsley Shacklebolt megőrült. Nem tudta bizonyosan, hogy ebben
valamilyen fondorlatos feketemágia a ludas, vagy az egykor megbecsült auror nem bírta a rá
nehezedő nyomást, de ez nem az a férfi volt, aki annak idején az életét kockáztatta érte.
- Nekem te nem parancsolsz – susogta neki, közel hajolva hozzá az asztal fölött, és már nem
érdekelte, ha átlépi a határt. Át akarta lépni, tovább akarta feszíteni a húrt…
- Nem?! – kiabált Kingsley. – Nem?!
Már Mr Weasley sem mert közbeszólni.
- Te nem vagy miniszter – jelentette ki Harry. – Nem tudom, hogy ismerhettelek ennyire
félre.
Kingsley felnevetett, őrülten, tébolyultan hangzott ez a nevetés, amitől Harry elborzadt.
Sosem tudta elképzelni, hogy ez az ember képes ilyen hangot is kiadni.
- Hát most nézd meg, Arthur! – tárta szét a karját Kingsley vadul gesztikulálva. – Még van
képe…!
Mr Weasley tátott szájjal nézett egyikükről másikukra, majd óvatosa megszólalt:
- Kingsley, én… én nem igazán értem ezt az egészet… ami köztetek van – motyogta. – Nem
értem, mi mehetett így tönkre…?
- Az, hogy ő is csak ugyanolyan, mint az összes előde! – mondta Harry.
- Mert nem érted meg, hogy mire kényszerülök ebben a székben! – vakkantotta a miniszter
szinte vele egyszerre. – Nem érted, te hülyegyerek?!
- Nem – válaszolta Harry. – Nem értem, miért félsz ettől a Ciaran Diggorytól, amikor
kétszer is nyugodtan elküldtél kémkedni, csak hogy megtudd, mit csinál a Negyedik Torony.
De ez a Ciaran-ügy nekem annyira gyanús, hogy az már ordít. Te félsz ettől az ügytől…
Kingsley már visított dühében.
- Megáll az eszem! – ordította. – Halljátok ezt?! Halljátok?
- Igen, Kingsley, szerintem hallják, és neked épp ez a bajod – mondta higgadtan Harry, de
ezzel betelt a pohár a miniszternél.
- Elegem van belőled. Elegem van… Most azonnal felfüggesztelek, add ide a gyakornoki
belépőd! – zihálta, mintha kilométereket futott volna. – Majd a fegyelmi tárgyalásodon
kifejtheted a véleményed. Talán a Wizengamot kíváncsi lesz rá.
- Kingsley, ne! – Ezt Mr Weasley mondta, s vele együtt a család többi tagja is felhördült,
akárcsak Hermione, aki olyan képet vágott, mintha halálra rémült volna. De Harry már levette
a talárjáról a bilétát, és az íróasztalra tette. Ez után sarkon fordult, elhaladt a Weasley-család
és Hermione előtt, és kiment az ajtón.

269
 Végigvágtatott a hosszú folyosón, le sem lassított, míg a liftekhez nem ért, ott pedig
meglepő nyugalommal megnyomta a hívó gombot. Harry hallgatta, ahogy csikorog az érkező
felvonó, s mély lélegzetet vett.
Furcsán nyugodtnak találta önmagát, már-már megkönnyebbültnek. Felfüggesztették.
Elvették a gyakornoki belépőjét. Fegyelmivel fenyegették. Könnyen lehet, hogy ez aurori
pályafutásának a vége, és ő nem érzett már mást, csak megnyugvást. Korábban leghőbb vágya
volt, hogy beléphessen ezeknek a varázslóknak a sorába, Tonks és Mordon nyomába képzelte
magát, akik hősök voltak a szemében. Kingsley is hős volt a szemében…
- Harry! Harry, várj meg! – Ginny hangja hallatszott a folyosón; a lány futva közeledett felé,
mögötte lemaradva Ron és Hermione követte.
A liftajtó kinyílott, Harry pedig rátenyerelt a megállító gombra, míg bevárta őket. Ginny
lefékezett mellette, majd váratlanul megfogta a kezét és szájon csókolta.
- Ezt mért kaptam? – kérdezte meglepetten Harry.
- Szeretem, amikor így a sarkadra állsz – magyarázta meg Ginny mosolyogva, de Harry még
látta a szemében ülő haragot, amit Kingsley és Malfoyék bandája váltott ki belőle.
- Azt hittem, megkapom a magamét…
- Meg is, te semmirekellő! – csattant fel Hermione, aki ekkor ért oda hozzájuk Ronnal a
sarkában, és meglegyintette Harryt. – Most aztán megnézheted magad! Lehet, hogy ki fognak
rúgni.
Harry a fejét csóválta.
- Tudom, Hermione, de nem érdekel – sóhajtotta.
A lány úgy nézett rá, mintha azt próbálná kideríteni, komolyan beszél-e, Ron ellenben
rikkantott egyet, mire mindenki ránézett.
- Mire a fene nagy jó kedved? – kérdezte tőle csípősen a húga.
- Mert végre Harry kimondta, amire én is gondoltam, csak… - mondta Ron, de a mondat
vége bizonytalan makogásban veszett el. – Csak…
- Csak gyáva voltál te kimondani – mutatott rá Ginny, mire Ron grimaszolva bólintott és
megvonta a vállát.
- Hát… igen – felelte. – De most már semmi akadálya, hogy én is itthagyjam ezt a buggyant
bagázst…
Szavait most Hermione felháborodott felhördülése szakította félbe.
- Mit mondtál?! – ripakodott rá kipirult arccal, mire Ron hátrált két lépést. – Ronald
Weasley, ismételd meg még egyszer!
Harry megint rácsapott a megállító gombra, közben elégedetten látta, hogy Ron nem hagyja
magát.
- Most mit vagy úgy oda? – horkantott fel. – Ne tégy úgy, mintha nem utaltam volna még rá
százszor! Egy csomószor beszélgettünk róla, néha még egyet is értettél…
- Igen, azzal, hogy túl sok szabályzat köti meg az aurorok kezét, de arról nem volt szó, hogy
abba akarod hagyni!
Harry idejét látta, hogy közbelépjen, és megakadályozza, mielőtt Ron elhamarkodottan
akarja követni őt, habár legbelül úgy érezte, barátjának sincs itt semmi keresnivalója, nem
nekik való ez az aurori munka. Odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
- Ron, igaza van Hermionénak – szólt, s ezzel elérte, hogy a lány arca felderüljön, Ront
azonban lelombozta. – Nem mondhatsz fel csak azért, mert engem kirúgnak. Hiány van
aurorokból, és te jó auror vagy.
- Ezt csak úgy mondod… - motyogta Ron, de Harry megrázta a fejét.
- Minden teszten magasabb pontszámot értél el, mint én – emlékeztette az igazságra Harry.
– Párbajban is rengeteget fejlődtél. Folytatnod kell, Ron! – győzködte.
- Különben is – szólalt meg Ginny –, amíg legalább te itt vagy, addig hallod a híreket,
amiket eltitkolnának előlünk.

270
 - Szerintem ezt ne itt beszéljük meg – javasolta Hermione. – Menjünk Aberforth-hoz, biztos
kíváncsi rá, mi a helyzet.
- Mi lesz a védőőrizettel? – pillantott rá Ginny.
- Aberforth elég jó védelem lesz… - vonta eg a vállát Ron, és beszálltak a liftbe.
A négyfős társaság a legrövidebb úton elhagyta a minisztériumot, és együtt hoppanáltak a
Dumbledore-házhoz. Mindannyian fáradtak és éhesek voltak, Harry talárja pedig rojtokban
lógott róla, s kíváncsi volt, mit fog szólni Aberforth, ha meghallja, mi történt velük. Kingsley
persze biztosan ellenezné, hogy „kívülállókat” beavatnak az eseményekbe, de Harryt már a
legkevésbé sem érdekelte, mit gondol a miniszter.
Dumbledore-nál sötét volt, a függönyök kizárták a reggeli nap sugarait, s olyan hangulatot
teremtett, mintha megint a Szárnyas Vadkanban ülnének. Aberforth tátott szájjal hallgatta
végig, mi történt velük az éjszaka folyamán, és sűrűn káromkodva és köpködve kommentálta
a java részt Ginny és Harry előadásában szóló eseményeket. Annyira felhúzta magát a
történteken, hogy a végén kivett a szekrényből egy fél üveg Lángnyelv whiskyt, és az egészet
gallér mögé hajtotta.
- Azok a nyavalyások! – morgolódott, és lecsapta az üveget a konyhapultra. – Csak tudnám,
hogy jöttek rá, hogy nálad az ereklye?
Egyikük sem válaszolt a kérdésre, de Aberforth nem is várta. Miután kimérgelődte magát,
elküldte vendégeit fürdeni, és gyorsan összedobott egy reggelit kecskesajtból és bacon
szalonnából. Harryék farkaséhesek voltak, az esti történések kiszívták belőlük az erőt, és a
forró fürdő is rájuk fért. Reggeli után aztán újra előkerült a whiskys üveg, de ezúttal Aberforth
mindenkit megkínált belőle.
- Ami a leginkább nem fér a fejembe – szólt az öreg, miután Ronnak is öntött –, az az, hogy
minek kell nekik a köpeny?
Ron felhorkantott.
- Hogy-hogy miért? Mert a Halál ereklyéje!
- Igen ám, de a másik kettő nélkül nincs sok értelme megszerezni, főleg nem olyannak, aki
elég jó a kiábrándító bűbájban – dörmögte Aberforth. – És hát azt mondtátok mindenkinek,
hogy a Feltámasztó Kő használhatatlan, meg hogy elveszett az erdőben…
A négy jó barát lopva egymásra pillantott, de nem szóltak semmit.
- Akkor meg mi értelme összeszedni a másik két ereklyét, ha eleve veszett fejsze nyele a
biznisz?
Hermione, aki eddig álmosan támasztotta a fejét az asztalon, és hozzá sem nyúlt az italához,
most megszólalt:
- Talán Moloh elég jól ismeri a Halál ereklyéit ahhoz, hogy tudja, a Kő törötten is működik.
- Apropó: hol van most az a vacak? – érdeklődött az öreg.
Mindenki Harryre nézett, aki aprót biccentett barátainak.
- Bedobtam a tengerbe – válaszolta Aberforthnak, aki elégedettnek tűnt.
- A Pálcát jól védik, igaz? – kérdezgette tovább.
Harry erre is bólintott.
- Igen, de nem az a fontos, hanem, hogy engem le ne fegyverezzenek. Addig nem számít, ha
náluk is van a Pálca – magyarázta. – De… ahogy a jelenlegi helyzetünket elnézem, kész
csoda, hogy eddig még nem fegyvereztek le.
Márpedig ez bármelyik pillanatban megtörténhet, és akkor már nem csak egy ereklye lesz
náluk, hanem kettő, és ha lefegyverzik, elfogják, és egy képzett legilimentor átkutatja az
emlékeit, máris kitudódik, hogy hol van a Kő, s az is, hogy nagyon is használható állapotban
van.
Nincs más hátra, nekik kell lépni, gondolta Harry, mielőtt még jobban kicsúsznak a dolgok
a kezeik közül, és valaki olyan egyesíti a három ereklyét, akinek egy cseppet sem valók a
kezébe.

271
 - El kell mennünk a köpenyért – jelentette ki.
Ginny úgy nézett rá, mintha meghibbant volna; Hermione felpattant a székről.
- Na álljon csak meg a menet! – mondta emelt hangon. – Ezt komolyan gondolod?
Harry már kezdte volna a szokásos győzködést, hogy hosszú úton megértesse Hermionéval:
ez fontos, és muszáj megtenniük, akármilyen illegális is – de Ron megelőzte egy javaslattal.
- Szavazzunk! – indítványozta, ahogy régen is, ha nem értettek egyet. – Ki szavaz arra, hogy
elmenjünk a köpenyért? – Azzal ő és Harry a magasba lendítette a kezét.
A két lányé lent maradt. Hermione felvonta a szemöldökét és így szólt:
- Úgy látom, ez döntetlen – mondta fölöslegesen.
- Mr Dumbledore? – sandított Ron az árnyékban megbújó öregre.
Az előrébb lépett, és ravaszul vigyorogva felemelte a kezét.
- Hé, ez csalás! – replikázott Ginny.
- Nem csalás, ő is szavazhat! – fojtotta belé a szót Ron.
Harry ezzel messzemenőleg egyetértett: Aberforth is a csapat tagja volt, s szinte észre sem
vették, hogy a trióból előbb négyfősre bővültek, most pedig kiegészültek egy ötödik taggal.
A két lány durcás képet vágott a dologhoz, de nem volt mit tenni. Kart karba téve ültek az
asztalnál, mérgesen meredve ki-ki a maga barátjára, és pár percig egyetlen szó sem hangzott
el köztük. Végül Aberforth köszörülte meg a torkát, miközben újratöltötte a poharakat –
ezúttal brandyvel.
- Na, fiúk-lányok – recsegte. – Ki kéne találni, hogyan csináljátok!
Ron felkapta a fejét.
- Csináljátok? – visszhangozta. – Maga nem jön velünk?
Aberforth lezuttyant mellé a székre, és nevetett.
- Hogyisne! Öreg vagyok én már ehhez – vallotta. – De addig is, itt maradhattok nálam,
mert, ahogy hallom, úgysincs hová mennetek, ha csak nem akartok ahhoz a kiállhatatlan
némber Murielhez költözni, vagy Potter házába, amit vámpírtanyának használtok…
A délelőtt nagy része azzal telt, hogy számba vették a lehetőségeket, amik szóba jöhettek
egy újabb betörésnél. Az hamar világossá vált számukra, hogy betörésről van szó, ahogy
annak idején a minisztériumban és a Gringottsban csinálták, ugyanis Ginny felvilágosította
őket a helyzetről: Fleur már egy hete megkapta meghívóját a harmadik próbára, és vissza is
mondta azt – Harry számára azonban nem érkezett egy árva levél sem.
- Legalább ez bizonyítja, hogy valóban ott van a köpeny. Molohnál – csikorgatta a fogát
Harry, mikor szembesültek a helyzettel.
- Nagy vígasz… - jegyezte meg keserűen Ron.
Ginny rábámult.
- Ahogy így elnézlek, kedves bátyám, azt hiszem, téged jobban bánt a köpeny elvesztése,
mint az otthonunké.
Ron felháborodottan tiltakozott, és bizonygatta, hogy meg fog fizetni még Malfoynak meg
az újsütetű barátainak azért, amiért lerombolták az Odút. Harryt is ette a méreg belül, de
igyekezett higgadt maradni, és emlékeztetni magát, hogy Malfoy megmentette az életét.
Gondolatban jegyzetet készített magának, hogy ha majd újra találkozik vele, sűrűn
ismételgesse ezt magában, nehogy palacsintatésztává átkozza volt évfolyamtársát.
- Ha valóban nem küldenek meghívót – szólalt meg Hermione, visszaterelve a beszélgetést
eredeti medrébe –, akkor találnunk kell olyanokat, akiknek küldenek, és rá kell vennünk őket,
hogy a helyükbe léphessünk.
Mivel senki nem mondott ellent neki, folytatta:
- Kik jöhetnek szóba?
- Kezdetnek ott a bátyám – szólt rögvest Ron. – Ő nem kap meghívót, de ott van minden
versenyen, saját zsupszkulcs viszi a minisztériumból.
Hermione nagyot sóhajtott.

272
 - Kizárt, hogy Percy belemenne ebbe – mondta. Ez Harry szerint is kétséges volt: Percy volt
a Tusa egyik szervezője, és a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályának vezetője.
- Bízd csak rám! – ajánlotta Ginny magabiztosan.
A másik lány kétkedve bámult rá.
- Hogyan akarod meggyőzni?
Ginny csak hamiskásan elvigyorodott.
- Tudok róla egy-két dolgot, amit Percy nagyon nem szeretne, ha anya fülébe jutna…
Harry és Ron nevetett; Harry megpróbálta elképzelni, mi lehet ilyen kényes természetű
információ, amiért Percy lemondana a Trimágus Tusa szervezéséről.
- Jó, akkor egy megvan – summázta Hermione. – Kellene még három…
Gondolkoztak, ki jöhetne még szóba. Harry már majdnem mondta Hagrid nevét, de aztán
eszébe jutott, hogy félóriások alakját nem lehet felvenni a Százfűlé-főzettel.
- Fleur jó lesz Hermionénak – vetette fel Ron csillogó szemekkel, mintha máris elképzelné
barátnőjét sógornője képében. Ginny undorodó pillantást vetett rá.
- Mondom, hogy ő már írt nekik, hogy nem megy! – csattant fel a lány.
Bátyja megvonta a vállát.
- Akkor most ír nekik, hogy mégis megy.
Harry a fejét rázta; nem tetszett neki ez az ötlet, mert tudta, hogy Moloh és Draco sokkal
gyanakvóbbak ennél, és talán arról is tudnak, hogy Fleur Weasleyék rokona.
- Mást kell találnunk – mondta. – Fleur maradjon talonban, ha nincs több lehetőség.
Újabb percek teltek el néma töprengéssel; Ron a fejét támasztotta az asztalon, Ginny a koszt
kapargatta a körme alól, Hermione pedig a plafonra meredt.
Aberforth arca hajolt be az ebédlőasztal fölötti lámpa fénykörébe, poros szemüveglencséi
fehéren csillantak.
- Mi a helyzet azzal a cicababával? – kérdezte krákogva. – A bátyátok barátnőjével?
- Melyik bátyámra gondol az öt közül? – kérdezte érdeklődő hangon Ginny.
- Az a Percy – mondta Aberforth. – Annak van egy barátnője…
Hermione tátott szájjal az asztalra csapott, mire mind összerezzentek, kivéve Aberforth.
- Ez az! – élénkült fel hirtelen. – Penelope volt már a Durmstrangban, az első próbára
elkísérte Percyt!
- Tényleg! – derült fel Ron is. – El is felejtettem…
Harry inkább meg se szólalt; pillanatnyila még abban sem volt biztos, hogy életében akár
egy szót is váltott volna Penelope Clearwaterrel.
- Akkor ő lesz a második jelölt – döntötte el Ginny, és körbenézett rajtuk. – Még kell kettő.
Mindannyian tudták, hogy a lehetőségeik korlátozottak, s egyre bizonyosabb, hogy
kifogytak az ötletekből. Ron felvetette, hogy kerítsenek valakit Dennis családjából – azonban
Hermione emlékezett rá, hogy a Creevey-szülők egyszerű muglik, és aligha tehetnék be a
lábukat a Dursmtrang területére. Ginny meglehetősen merész ötlete az volt, hogy Kingsleyt
vegyék elő erre a célra – Hermione hevesen tiltakozott ez ellen, és erős ellenszenve dacára
Harrynek sem fűlött a foga ilyen durván ujjat húzni a miniszterrel. Ron nagy bölcsen csak
annyit mondott, hogy Kingsleytől amúgy sem tudnának hajszálat szerezni, mert teljesen
kopasz. Aberforth látványosan a homlokára csapott, és a trollokról motyogott valamit, ahogy
székében hintázva hallgatta őket.
Végül megállapodtak, a harmadik próbáig hátralévő két hétben mind a négyen arra
használják a szabadidejüket, hogy keressenek valakit, akinek belebújhatnak a bőrébe.
Hermione a minisztériumban érdeklődött körbe, Ginny pedig kifüggesztett egy plakátot a
boltban, hogy Dennis Creeveys szurkolózászlók, sípok és süvegek eladók, hogy így kiderítse,
ki készül a Tusára. Az ígéret szerint sikerült meggyőznie Percyt is, és rábízta, hogy szerezzen
hajszálat és ruhát a barátnőjétől a Tusa harmadik fordulójára. Kiderült, hogy a régebben
olyannyira szabálymániás fiút nem is kellett fenyegetni: bűntudata elég volt hozzá, hogy kis

273
győzködésre beleegyezzen a dologba, és megígérje, hogy nem szól róla a szülőknek. Ron
tovább dolgozott az Auror Parancsnokságon, de Harryvel folytatott beszélgetéseik alatt
többször is említette, hogy már őt sem érdekli az egész, és a legtöbb idejét a gyakorlópályán
tölti.
Harry sokat időzött a Borgin&Burkes előtt. Álruhában, szemébe húzott csuklyával és
hosszú szakállal támasztotta a falat a bolt melletti sikátorban, megfigyelve a vén boltos és
segédje minden mozzanatát, de egy idő után elunta, mert aki bement Borginhoz, az csupán
olyan jelentéktelen céllal tette, mint ellenszert találni szerelmi bájitalra, vagy olyan legális
holmikat vásárolt vagy adott el, mint a lapváltós kártyapaklik, Dicsőség Keze, harapós
ékszeresdoboz és extra erős kopasztó-szérum. Harry tartotta a kapcsolatot Mr és Mrs
Weasleyvel is: mindennap elmondta nekik, hogy minden rendben van, senki sem támadta meg
őket, és ne izguljanak.
Teltek-múltak a hetek, és beköszöntött a május. A három jó barát mindvégig Aberforthnál
maradt, aki kezdeti morgolódásait lassan elhagyta, és csak néha-néha reccsent rá Ronra, mert
volt mersze a lányokra tekintettel lehajtani a vécéülőkét, vagy Hermionéra, mert vacsoránál is
újságot olvasott. Ginny ugyan George-hoz költözködött be az abszol úti bolt fölötti kicsi
lakásba, de szinte minden nap benézett Harryékhez, és hozott néhányat a régi jól bevált
Weasley-termékekből: telefület, csalizajgépet, perui sötétségport és rókázó rágcsát – s vele
együtt a csalódott hírt, hogy ezidáig senki sem akart Dennis Creeveys zászlót venni.
- Vagy senki sem megy a Tusára a vásárlók közül – vallotta Ginny –, vgy sajnálnak egy
galleont azért, hogy egy mugliivadéknak szurkoljanak.
- Nem lennék meglepve… - dörmögte sötéten Harry, a tányér fölé hajolva, amiben forró
ragu gőzölgött.
Többnyire Aberforth főzött rájuk, aki mindig otthon volt, s csak néha ugrott ki a Foltozott
Üstbe beszélni egy-két ismerősével. Hermione szokás szerint késett a vacsoráról, csak akkor
robogott be, mikor már a tányérokat szedték le az asztalról.
- Na csakhogy! – sóhajtotta Ron, és visszatette az asztalra az egyetlen tisztán maradt tányért.
Hermione az idejét se vesztegette köszönésre, ledobta kabátját a fogasra, és az ebédlőbe
szaladt.
- Megvan a harmadik ember! – jelentette be, mire az összes jelenlévő azonnal felkapta a
fejét, és kíváncsiságtól részegülten néztek a lányra.
- Kicsoda? – csapott le rögtön a témára Harry.
- Eakle professzor – jelentette be a lány drámai hangon, s közben közelebb húzta magához a
ragus kondért.
- Mi? – hökkent meg Harry, Ron és Ginny.
- Aha – bólogatott szórakozottan Hermione, miközben merített magának. – A VFF-en
hallottam, az egyik koboldos hivatalnok beszélt róla a szellemtagozatos boszorkánnyal, Mrs
Tippinggel, aki mindig úgy néz rám, mintha ütődött lennék. Na mindegy. Igazából először
arra figyeltem fel, hogy Göthe Salmanderről beszélnek – mint kiderült, ő is ott lesz a Tusán…
- Ő az a fószer, aki a legendás lények tankönyvünket írta? – kotyogott közbe Ron.
- Igen-igen – legyezett a lány a kezével. – Szóval, amikor meghallottam, hogy Mr
Salmanderről beszélnek, rögtön hallgatózni kezdtem, de kiderült, hogy ő már korábban
elutazott a Durmstrangba, mert az igazgatóhelyettes kikérte a szakvéleményét a harmadik
próbáról. Egyébként fura, mert azt írták, hogy z utolsó próbán nem lesznek állatok…
Hermione belekóstolt a raguba, de túl forrónak találta, és félretolta. Közben szakadatlanul
tovább mesélt.
- Aztán elcsíptem egy megjegyzést Mrs Tippingtől: „A jóképű John Eakle is elutazott már?”
Mire a másik azt válaszolta neki, hogy nem, ő csak a verseny napján megy egyenest a
Roxfortból.
Ron elégedetten az asztalra csapott, és Harry is osztotta a lelkesedését.

274
 - Beszéltél már Eakle-lel? – kérdezte Aberforth, és hűtött kicsit a ragun.
Hermione megrázta a fejét, és kissé elkeseredett képpel nézett barátaira.
- Az a helyzet, hogy nem vagyok biztos benne, meg tudnánk-e győzni – mondta. – Két nap
múlva itt a Tusa napja, és még negyedik embert sem találtunk… Azt hiszem egyikőnknek itt
kell maradnia.
Mindhárman Ginnyre néztek, mintha megbeszélték volna, pedig erről szó sem volt. Mégis
Harrynek szinte természetesnek tűnt, hogy ha csak hárman mehetnek, akkor az a régi csapat
lesz: Hermione, Ron és ő.
- Jól van, jól van! – emelte fel mindkét karját Ginny. – Maradok.
Harry bocsánatkérő tekintettel nézett rá, és hirtelen sajnálta, hogy a lány nem tarthat velük,
pedig – emlékeztette magát – örülnie kellene, hiszen veszélyes helyre mennek, ahol
megtámadhatják őket.
- Kitaláltad már, mit fogunk csinálni Eakle-lel? – kérdezte Ron Hermionétól.
- Persze – válaszolta a lány. – Elkábítjuk.
A természetesség és nyilvánvalóság, ahogyan ezt kimondta, minden további aggályt és vitát
fölöslegessé tett. Hermione nyilván azt várta, hogy vitába szállnak majd vele, mert felvont
szemöldökkel, várakozva nézett végig barátai arcán, ők azonban egy árva szót sem szóltak.
- Hát akkor ezt megbeszéltük.

***

Péntek lévén Harrynek hivatalosan ez volt az utolsó napja a munkahelyén, jóllehet, már az
ominózus veszekedés óta be se tette a lábát az Auror Parancsnokságra. Pár nappal korábban
beadta a felmondását Kingsley asszisztensének, aki kissé megrökönyödve vette át az aláírt
pergament. Még aznap délután levelet kapott a minisztertől, amiben tudatta vele, hogy nem
fogadja el a felmondását, és újabb szidalmazást vágott a fejéhez, miszerint Harry úgy
viselkedik, mint egy ostoba, éretlen gyerek, akit Dumbledore nem tanított meg viselkedni,
makacs, önelégült, és nagyképű, és szégyent hoz a szüleire. Harry visszaküldte a levelet a
feladónak, miután a hátoldalát telefirkálta sértő és obszcén szavak válogatott csokrával, majd,
mint aki jól végezte dolgát, folytatta Ronnal és Hermionéval a durmstrangi utazás alapos
kidolgozását.
A harmadik próba napján Ginnyvel együtt ment be a minisztériumba, hogy kiürítse
íróasztalfiókját, hazavigye az ottmaradt holmikat. Nem volt sok, amit el kellett hoznia, Ginny
mégis felajánlotta, hogy vele megy, Harry pedig nem tiltakozott. Szeretett volna minél több
időt vele tölteni, bár nem igazán tudta, miért önti el ez a furcsa érzés újra meg újra, akárcsak
két éve, mikor tudta, hogy hosszú időre válnak el az útjaik. Néha csak úgy minden előzetes
elhatározás nélkül átölelte, vagy megcsókolta, s most is, ahogy a minisztérium zsúfolt
átriumában mentek a liftek felé, egymás kezét fogták.
- Azt ugye tudod, hogy egy ideig lapítanunk kell – suttogta Harry a lánynak, miközben
közelebb araszoltak a liftekhez, ahogy egy tucatnyian bezsúfolódtak előttük. Csak suttogva
beszélgettek, mert körülöttük rengeteg ember tartózkodott. – Ha visszalopjuk a Köpenyt,
keresni fogják. Úgy fogjuk csinálni, hogy ne jöjjenek rá, de ha Ciarant is visszahozzuk…
- Te csak ne izgulj! – vágott a szavába Ginny. – Minden rendben lesz. Még egyszer nem
fognak tudni a közelünkbe jönni. Percy nélkül nem jutottak volna be.
Harry remélte, hogy így lesz. Mr Weasley a támadás után a létező legerősebb bűbájokat
állította fel Muriel néni háza, a Kagylólak és a varázsviccbolt köré, ami mindenkit megállított,
aki ártó szándékkal közeledik. Hermione váltig állította, hogy egy gyakorlott okklumentor le
tudná küzdeni az akadályt, s ezért még megtoldották egy-két hagyományos biztonsági
varázslattal.
- Mi a fenét bámul az a nő? – suttogta Ginny a fülébe.

275
 Harry követte a tekintetét, s észrevett egy előreugró állkapoccsal és kisebb bajusszal
rendelkező ötven körüli nőt, akit először nem ismert fel, de aztán hozzáképzelte alakjához a
véres orvosi köpenyt, és máris rájött, honnan ismeri.
- Mrs Parker – biccentett felé Harry, mire a nő próbált úgy tenni, mintha eddig nem bámulta
volna őket.
- Hallom, felmondott – jegyezte meg, s újabb méterekkel kerültek közelebb a liftekhez.
- Tudja, nem vettek eléggé komolyan – mondta Harry egy hirtelen ötlettől vezérelve, s
hozzá megeresztett egy félmosolyt.
Mrs Parker felvonta a szemöldökét, majd látványosan megcsóválta a fejét, és beszállt a
liftbe. Harry és Ginny is beléptek egy másikba, s felmentek a Varázsbűnüldözési Főosztályra,
ott pedig az Auror Parancsnokságra.
Kevesen voltak itt, legtöbbjük az ebédidejét töltötte, csak az ügyeletes aurorok ültek a
fülkéjükben, egyesek jegyzetelgetve, dokumentumokat böngészve, vagy egyszerűen csak a
lábukat lóbálva. Harry korábban érdekesnek és izgalmasnak tartotta ezt a munkát, csodálta az
aurorok bátorságát, most annyira elege volt belőle, és a minisztériumból.
Kapkodva nekiálltak kiüríteni a szekrényt és az íróasztalfiókot, s Harry fél év alatt
összegyűlt ingóságait egy kartondobozba szórták nagy össze-visszaságban.
- Siessünk, nem akarom, hogy…
-… hogy meglásson valaki, amint gyáván megfutamodsz? – A hang mögüle hangzott fel,
mire megperdült, Ginny pedig ijedten felkiáltott.
A miniszter volt az, nagyon komor arccal bámulva be a paravánok közé.
- Mondja ezt épp maga, Shacklebolt – vetette oda Harry, szándékosan kihangsúlyozva
barátságuk és munkakapcsolatuk végleges defektjét.
Kingsley egy pillanatra behunyta a szemét, és nagyot sóhajtva a fejét csóválta.
- Harry… Harry – mondogatta, mintha világfájdalom lenne a hangjában. – Ne csináld ezt.
Kérlek.
Most valahogy őszintébbnek hangzott, mint mikor az érveit sorolta, gondolta Harry. Aztán
rögvest betolakodott az agyába a megfejtés, mintha egy kis ördög ülne a vállán, s az susogná a
fülébe: hát persze, hogy őszintébb, mert attól fél, mi lesz, ha az emberek megtudják, kirúgta
Harry Pottert. Harry szinte várta, hogy az angyalka is megjelenjen, de az úgy tűnt, jelenleg
szabadságon van, így hát merő undorral nézett a miniszterre.
- Most bezzeg könyörögsz! Mi van, talán összesúgnak a hátad mögött? – mondta
Kingsleynek vadul. – Félted a bársonyszékedet?
- Harry…
- Hát nem kell féltened! – fröcsögte tovább. – Nem kell izgulnod, nem terjesztem a
veszekedésünket, mert annak ellenére, hogy egy barom vagy, még mindig jobb miniszter
vagy, mint…
- HARRY! – bődült el a miniszter, mire végre abbahagyta az acsargást.
Sötét tekintettel meredt Kingsleyre; Ginny csak állt Harry mögött egy fényképpel az egyik
kezében és egy köteg pergamennel a másikban.
- Tudom Dawlish-tól, hogy nem érezted itt jól magad már az elején sem…
Ez igaz volt, de Harry ezidáig nem gondolta volna, hogy John Dawlish ilyen jó megfigyelő
lenne.
- És azt is tudom, hogy nagyon sok mindenben igazad volt, amit mondtál – folytatta
Kingsley, mire Harry szemöldöke látványosan megemelkedett. – Dumbledore-nak is nagyon
sok mindenben igaza volt, és ezt tudja mindenki, aki elég tisztán képes látni.
A miniszter kihasználta az alkalmat, hogy Harry végre figyel rá, és közelebb lépett hozzá.
- De Harry… - mondta tovább, s mély, megnyugtató hangja kissé behízelgően csengett. – A
világunk törvények alapján működik. Ha semmibe vesszük őket, miben különböznénk
Voldemorttól?

276
 Harrynek nem állt szándékában válaszolni, Ginny azonban lecsapta a pergament és a fotót
az asztalra, és odalépett mellé.
- Talán te nem szegted meg a törvényeket, mikor a Dursmtrangba küldtél minket, hogy
kémkedjünk a minisztériumnak? – kérdezte paprikás hangulatban.
A miniszter nem válaszolt. Harry tudta, hogy Ginny telibe talált, rá volt írva Kingsley
arcára. Harry egy perccel sem akart tovább itt maradni. Felkapta a már összepakolt
kartondobozt, beledobálta a fényképet és a pergament, majd Ginnyre pillantott.
- Gyere – üzente neki némán, és kerülte Kingsley tekintetét.
Mikor azonban ellépett mellette, a miniszter utána nyúlt, és megragadta a karját, jó
szorosan. Harry agyában megszólalt a vészcsengő, és semmi jót nem ígérő szemekkel nézett
rá.
- Tudom, mit csinálsz! – suttogta neki Kingsley. – Elmondtad Diggoryéknak, hogy
megtaláltad a fiút, igaz? Megszegted a parancsomat.
Harry nem szólt semmit, közben Ginny is megtorpant, és kezét a pálcáját rejtő zsebébe
dugta.
- És most mit tervezel? Hősiesen kiszabadítod? – susogta tovább Kingsley szinte belebújva
az arcába. – Vagy csak a köpenyedért mész? Melyik éri meg…?
Nem várta meg, amíg befejezi, Harry kitépte a karját Kingsley markából, aztán Ginnyvel az
oldalán kisétált a parancsnokságról; a lány még egyszer hátrafordult, és olyan pillantást vetett
a faképnél hagyott miniszterre, amilyet Csámpás szokott Ronra, ha Hermionéval
veszekednek.
Tudja, gondolta Harry. Kingsley tudja, hogy volt Diggoryéknál és beszélt velük Ciaranról.
Valahogy mégsem tudta ez most izgatni, sokkal inkább lekötötte a figyelmét az előtte álló
este. El is hessegette ezeket a gondolatokat, és a nap további részében nem foglalkozott
Kingsleyvel, Ginny azonban megállás nélkül füstölgött hazáig:
- Megáll az eszem! – rikácsolta, mikor kiértek az utcára, és nem volt körülöttük több
minisztériumi hivatalnok. – Hogy lett ez a pasas ekkora bunkó?!
- Nyugi, Ginny – csillapította Harry, mire valamelyest lehiggadt, csak kipirult arca utalt
hangulatára.
- Honnan tudta meg, hogy voltál Mr Diggorynál? – kérdezte.
Harry megvonta a vállát.
- Biztos elküldte hozzájuk Dawlisht. De nem kell aggódni – tette hozzá gyorsan. – Mr
Diggory megígérte, hogy nem mondja el, hogyan hallgattuk ki Borgint. Különben is, ha
beszélt volna, akkor már rég le lennénk tartóztatva…
Bizakodó szavait nem gondolta komolyan, és tudta, hogy Ginny átlát rajta, de annyiban
hagyták a dolgot. Egyenesen a Dumbledore-házba mentek vissza, és a délutánt a terv még
egyszeri alapos átismétlésével töltötték. Percy már korábban elmagyarázta Ronnak, mit kell
majd tennie az ő szerepében – fontoskodó szónoklatából végül annyi kerekedett ki, hogy csak
ülni kell, és udvariasan kezet rázni mindenkivel. A merengőben még egyszer megnézték
Harry és Ron emlékeit a Durmstrang belső folyosóiról, minden zeg-zugáról, ahová a köpenyt
rejthették. Tudták, hogy annak is fennállt a lehetősége, hogy végül máshová vitték, akkor
pedig információt kellett szerezniük – erre pedig a legmegfelelőbb ember Draco volt.
Elköltöttek egy kiadós vacsorát Aberforth-szal együtt, ezek után pedig Ron és Hermione
elvonultak átöltözni. Mikor elkészültek, Ron bátyja egyik előkelőbb talárját hordta, míg a lány
Penelope Clearwater dísztalárját vette fel, melyhez Harry megítélése szerint túl alacsony és
kissé teltebb volt bizonyos helyeken. Láthatólag ő is zavarban volt a ruhában, és
kényelmetlenül igazgatta magát, amit Ron meglehetős érdeklődéssel kísért figyelemmel.
- Elkészültetek? – kérdezte Hermione Harryre és Ginnyre pillantva, mintha nekik tellett
volna fél órába az öltözködés.
Ginny válaszul felmutatta a teli üveg Százfűlé-főzetet, amit még George boltjából hozott el.

277
 - Remek – nyugtázta Hermione, és kotorászni kezdett gyöngyberakásos táskájában, amit
egy teljes percig folytatott, végül félbehagyott, és ocsúdva felpillantott. – Ööö… azt hiszem,
minden rendben… és akár indulhatnánk is.
Megerősítésre várva Ronra pillantott, aki lazán megvonta a vállát.
- Ideje akcióba lépni – mondta, és a kandallóhoz lépett. Leemelte a párkányról a hopporos
fiolát, a tűzbe szórt belőle egy csipetnyit, mire a lángok zöldre színeződtek.
Harry eközben mellé lépett, arra késztetve, hogy barátja rá nézzen.
- Biztos vagy ebben? – Nem volt szükség magyarázni, Ron megértette.
Legkomolyabb arckifejezését felöltve így szólt halk hangon:
- Azok az alakok lerombolták a házat, ahol születtem és felnőttem. Majdnem megölték a
húgomat, téged pedig kiraboltak – vázolta fel a helyzetet. – Kevesebbért is veled tartottam
már.
Harry belátta, hogy fölösleges több szó, annál is inkább, mert Hermione közéjük lépett, az
izgalomtól kissé kipirult arccal, de tettre készen, akárcsak régen, mikor a minisztériumba vagy
a Gringottsba indultak.
- Mehetünk, Ron? – kérdezte.
- Percy már vár minket – mondta, majd Harryre pillantott. – Viszlát a Durmstrangban! –
Majd Ginnyre is vetett egy pillantást. – Viszlát hugi…
Belépett a lángok közé, kimondta úti célját és eltűnt.
- Hát… sok szerencsét, Harry! …És persze neked is – motyogta Hermione Ginnynek, és
sután intett egyet, majd követte Ront a kandallóba.
Aberforth lépett mögéjük, és jól hátbavágta őket, ahogy a vállukra tette a kezét.
- Na, jómadarak! – harsogta. – Nektek is ideje lelépni. Nem mondom, veletek mennék
segíteni, de… - szavai motyogásba halkultak, Harry viszont rávigyorgott.
- Semmi baj – mondta. – Nagyon sokat segített nekünk, Mr Dumb…
- Az ördögbe is! – vágott a szavába az öreg. – Szólíts csak Aberforthnak, vagy Abnak…
Csak Abbynak ne, mert az hülyén hangzik.
Ginny szájára szorított kézzel kuncogott.
- Rendben – egyezett bele Harry. – Akkor… Köszönöm, hogy ennyit segítettél. És
sajnálom, amiket a fejedhez vágtam… mármint a Peverell-házban történtek után. Nem volt
igazam Mariusszal kapcsolatban.
Aberforth legyintett.
- Rá se ránts, kölyök! – mondta. – Csak vigyázz magadra. Hozd vissza a köpenyt, meg azt a
hülyegyereket, aztán elrejtőzünk, amíg lecsillapodnak a kedélyek. Te pedig… - fordult
Ginnyhez. – Tudod a dolgod, igaz?
Ginny szalutált.
- Eakle-nél maradok, hogy fel ne ébredjen. Reggelik várok Harryre. Ha addig nem jön,
szólok apának.
- Jó kislány – bólintott Aberforth atyaian, ami nagyon ritka volt tőle.
Elköszöntek tőle, még egyszer átnézték, hogy minden szükséges holmi megvan, majd
kiléptek a házból és dehoppanáltak.
Harry és Ginny Roxmorts határába érkeztek. Az idő itt meglepően sokkal nyáriasabb volt,
mint Widra St. Capdelben, a mozdulatlan esti levegő csupán kellemesen hűvös volt, s a
hegyek fölött vörösre festette az eget a lenyugvó nap.
- Erre menjünk! – fogta meg Harry a lány kezét, és egy romos, bedeszkázott ablakú ház
irányába vezette, melyet kívül-belül jól ismert, Ginnynek azonban még nem volt szerencséje
bejárni.
- A Szellemszállásra? – hökkent meg a lány, felismerve a rozoga építményt, ami előttük
magasodott.

278
 Átbújtak a kerítés alatt, amin veszélyt jelző táblák lógtak vérszomjas kísértetekre
figyelmeztetve, holott Harry és barátai már évek óta tudták, hogy a házban egy fia szellem
sem lakozik.
A nyikorgó, poros, elhanyagolt lakból egy padlóba épített csapóajtón keresztül lemásztak a
hosszú járatba, ahol helyenként csak görnyedezve tudtak haladni.
- Ez hová vezet, Harry? – kérdezte Ginny tíz perces menetelés után. Neki először volt
alkalma használni ezt a járatot.
- A Roxfort udvarára – tájékoztatta Harry. – Mindjárt megérkezünk…
Az alagút az utolsó métereken emelkedni kezdett, s mikor végre a felszínhez ért, Harry
kidugta a karját a fúriafűz gyökerei közt nyíló lyukon, emlékezetből megcélozta pálcájával az
egyik göcsörtöt a fa törzsén, és megdermesztette vele a fát. A vaskos ágak támadásától
biztonságban mászott ki a járatból, majd kisegítette Ginnyt is.
- Most kellene a kiábrándító bűbáj – mondta Harry, aki még sosem használta ezt a
varázsigét, hiszen a láthatatlanná tévő köpeny mellett fölösleges volt.
Ginny elvégezte rajta és magán is a műveletet: rákoppintott pálcájával Harry feje búbjára,
amitől a fiú úgy érezte, mintha valami hideg folyadék terítené be az egész testét. Mire
végeztek, mindketten úgy néztek ki, mint egy-egy nagyra nőtt kaméleon. Testük áttetszővé
vált, s bár nem voltak tökéletesen láthatatlanok, az alkonyi szürkeségbe borult iskolaudvaron
ez nem volt feltűnő.
Futva elindultak a Roxfort kapuja felé, elhaladtak Hagrid kunyhója mellett – Harry futtában
belesett az ablakán: a vadőr dudorászva ült a kandalló mellett, és nyílpuskáját tisztogatta,
mellette Agyar rágcsált komótosan egy hatalmas lábszárcsontot. Harrynek eszébe jutott, hogy
nem teljesítette ígéretét, nem látogatta meg Hagridot. Egyáltalán eszébe sem jutott régi
barátja, akinek bizonyára nagy szüksége volt a baráti támogatásra, de Harry hiányában csak
Aberforthra számíthatott…
- Harry, sietnünk kell! – suttogta Ginny idegesen, és tovább húzta elmélázó barátját.
Mikor odaértek a hatalmas bejárati ajtóhoz, már zárva találták azt, de Harry számított rá,
hogy így lesz. Odaállt a legfelső lépcsőfokra, majd fennhangon így szólt az ajtóhoz, mintha
csak egy emberhez beszélne.
- Bemehetek? – Kimondva kissé ostobának érezte a kérdést, de az iskola válaszolt rá:
kattanó hang hallatszott, s az óriási ajtó súrlódva kitárult. A kastély emlékezett megmentőjére.
Harry elvigyorodott, és hátrapillantott Ginnyre; a lány szájtátva bámult rá. Megfogta a
kezét, maga után húzva besurrant a bejárati csarnokba. Hirtelen megcsapta a nosztalgia
érzése, és egy pillanatra megállt gyönyörködni a kastélyban. Mindenhol sötétség volt,
gyertyák sem égtek, viszont a nagy terem előtti folyosón a Pufók Fráter kísértete lebegett át.
Harry előhúzott a zsebéből egy gyűrött pergament, kihajtogatta, és rákoppintott a pálcájával.
- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok – suttogta, mire a pergamenen vonalak és pöttyök
tűntek fel.
- Imádom ezt a térképet… - susogta Ginny, és a térkép jobb felső sarkára mutatott. – Itt van
Eakle irodája. Még a szobájában van.
- Gyerünk! – hívta Harry, és sietve elindultak a folyosón.
Mindvégig éberen fürkészték a folyosót és a térképet, de senki sem akadt az útjukba. A
diákok többsége már a klubhelyiségben volt, vagy a fürdőkben, s ezeket messzire elkerülték.
Hóborc, Frics úr és Mrs Norris mind a kastély egy-egy másik szárnyában tartózkodtak, így
Harry és Ginny zavartalanul felértek a negyedik emeletre, s jó tíz perc alatt elérték Eakle
tantermének a folyosóját.
Harry a térképre pillantott, és a sötét varázslatok kivédése tanáré mellett észrevett egy másik
pöttyöt is – Lumpsluck professzorét.
- Állj! – szólt suttogva Ginnynek. – Lassan…

279
 Az utolsó pár métert lopakodva tették meg, s közben hallották a két házvezető tanár
beszélgetésének foszlányait, végül, ahogy befordultak az utolsó sarkon, már látták is őket.
- Már indul is, kedves professzor? – szólt Lumpsluck öblös hangján. A Mardekár házvezető
tanára már pizsamában és köntösben volt, melyet széles selyemöv fogott össze hatalmas
hordóhasán.
- Á, még van egy órám indulásig – válaszolta Eakle. – Addig még vár rám a habos fürdő!
Meg a gumikacsa! Ha-ha-ha!
A két tanár elköszönt egymástól; Lumpsluck eldöcögött a lépcsőház felé, Eakle pedig pont
Harryék felé indult el. A két kaméleon-ember a falnak lapult, és lélegzetvisszafojtva várták,
hogy a griffendéles tanár elvonuljon mellettük…
Az álca bevált, Eakle rájuk se hederített. Fütyörészve befordult a sarkon, és hátra se nézett.
Harry és Ginny fellélegeztek, majd a sötét varázslatok kivédése tanteremhez lopóztak. Az ajtó
szerencsére nyitva maradt, Ginny benyitott rajta, és hangtalanul bevonultak a terembe.
Odabent sötét volt, csak a kelő hold fénye szűrődött be az ablakokon, hosszú árnyékokat
festve a falakra. Visszacsukták az ajtót, majd némileg könnyedebben átsétáltak a termen az
ablakhoz.
- És most várunk – dünnyögte Harry, és nagyot szusszant. Ginny hümmögött mellette,
Harry látta elmosódott alakját, ahogy fenekével nekidől az egyik szekrénynek, és karba teszi a
kezét.
Percek teltek el, mialatt egyre türelmetlenebbül várakoztak, s Harryt egyre jobban zavarta
saját áttetszősége. Nem látta a kezét, amivel megvakarta az orrát, nem látta a lábát a padlón,
és zavarta, hogy nem látta Ginnyt sem. Egyikük sem szólt egy árva szót sem, csak bámultak
bele a félhomályba, hallgatták a tücskök ciripelését, Hóborc kacagását valamelyik közeli
folyosóról, Frics motyogását, ahogy kulcscsörtetve elhaladt az ajtó előtt – ekkor mindketten
megmozdultak, feszülten fülelve, nem nyit-e be a gondnok a szobába, de Frics egyszerűen
tovább állt.
- Komolyan, mintha újra iskolások lennénk… - jegyezte meg Ginny halkan kuncogva,
miután elmúlt a veszély.
Harry felvont szemöldökkel pillantott rá, de egy pillanatra elakadt, mikor egyszerűen
keresztüllátott a lány fején.
- Azt hittem, csak nekem meg Ronnak meg Hermionénak vannak efféle emlékei – mondta
mosolyogva.
- Hát akkor nagyot tévedtél! – horkantott Ginny. – Én is éjjeli kóborló voltam. Csak nekem
nem volt láthatatlanná tévő köpenyem meg térképem. A fülemet meg a szememet kellett
használnom. Köpennyel könnyű…
Harry ezzel kénytelen volt egyet érteni.
- És merre kóboroltál éjszakánként? – érdeklődött.
- Hová mennének a lányok az éjszaka közepén? – kérdezett vissza Ginny. – Hát a konyhába
egy kis nasiért!
Mindketten nevetgéltek, de mikor felhangzott Hóborc újabb kacagása, nyomban elhallgattak
és kővé dermedtek. Ezúttal jól tették, hogy lapultak, mert a kopogószellem átsuhant a termen
– be az ajtó mellett, és ki a szemközti falon, meg se állt, csak felborított egy-két széket.
Ginny sóhajtott egyet, ahogy Hóborc távozott, és Harry hallotta, ahogy motyog valamit az
orra alatt, és elmosódottan látta, ahogy a pálcáját lengeti.
- Hagyd a székeket! – szólt neki, mikor az egyik felborított ülőalkalmatosság a levegőbe
emelkedett. – Ha visszajön, észreveszi, hogy járt itt valaki.
- Igazad van – válaszolta Ginny, és óvatosan visszaeresztette a széket a földre.
Egy darabig megint nem szóltak egymáshoz, csak várták, hogy teljen az idő, és Eakle
visszaérkezzen a szobájába, de a várakozás egyre unalmasabbá vált.
Végül Ginny törte meg a csendet:

280
 - Mondd csak, Harry… voltak mostanában álmaid?
- Álmaim? – kérdezett vissza Harry.
- Igen, tudod… arról a csuklyás fiúról, aki megtámadott minket a merengőben – mondta
Ginny, s Harry a hangján hallotta, hogy megborzong az emlék hatására.
Egy pillanatig elgondolkozott, mit is mondjon erre. Legutóbbi találkozásukra Ginny
hálószobájában került sor, miközben a lány aludt.
- Nem… mostanában nem voltak. – Nem akarta még jobban megijeszteni a lányt, főleg az
utóbbi hetek nagyon is ijesztő eseményei után. – Abbamaradtak valamiért…
- Ühüm – nyugtázta a lány.
Ismét csend telepedett közéjük, amit Harry egyre zavaróbbnak talált. Sok mindenről
szeretett volna beszélni vele, de fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá. Ginnynek túl sok
veszteséget kellett elszenvednie mostanság, sokkal többet, mint neki, Harrynek, s érezte, hogy
ezek a dolgok közéjük állnak. Marius második felbukkanásáig aránylag minden jól ment
köztük, de akárcsak a Peverell háznál történtek után, most is érezhetően kevesebbet
beszélgettek, a jó-éjt-csókok rövidebbek, és semmitmondóbbak lettek. Marius és a Negyedik
Torony mindent elrontott…
Aztán eszébe jutott egy félbemaradt beszélgetésük, mely több mint egy hónapja szakadt
meg:
- Ginny – szólította meg halkan a lányt, mire az kérdőn visszahümmögött. – Emlékszel,
mikor táncoltunk a Megfojtott Macskában, valamit mondani akartál nekem… csak aztán…
- Mielőtt felbukkant Marius? – kérdezte Ginny. Szusszant egyet, és egy darabig hallgatásba
burkolózott, mint rágódna valamin.
- Mintha a kviddicsről akartál volna beszélni… - puhatolózott Harry. Nem emlékezett rá,
mit akart mondani a lány – az utána következő események kitörölték a fejéből, de most, hogy
újra kettesben volt vele, emlékezett rá, hogy valami fontos volt, valami, ami számított
Ginnynek…
- Levelet kaptam a Holyheadi Hárpiák csapatának edzőjétől – bökte ki végül a lány,
alaposan meglepve Harryt ezzel a kijelentéssel. – Új fogót keresnek a csapatba, és az első
helyen vagyok azon a listán, amit a Roxfort végzős kviddicsezőiből állítottak össze. Azt
mondják, pár edzés után akár rögtön játszhatnék a csapatban.
Harry ellökte magát a faltól, és szembe fordult a kaméleontermészetű Ginnyvel.
- Ne viccelj!
- De nem megyek – rázta a fejét a lány. – Nem mehetek…
- De hát miért? – tárta szét a karját Harry.
A Holyheadi Hárpiák a brit kviddicsliga egyik, ha nem a legjobb csapatának számított,
amiben tradicionálisan kizárólag boszorkányok játszottak. Bekerülni akár még a
tartalékcsapatba is igazi megtiszteltetésnek számított kviddics-körökben.
- George miatt – válaszolta Ginny szomorú hangon, s Harry látta, ahogy lehajtja a fejét. –
Nem hagyhatom egyedül… Eredetileg is ezért mentem dolgozni a boltba. Hogy tehetném
meg, hogy otthagyom, amikor most temette el Katie-t?
Harry erre nem tudott mit mondani. Ginnynek igaza volt, George-nak szüksége lesz rá – és
talán még másra is.
- Hát… - szólt Harry. – Talán nem maradna magára… Tudok valakit, aki éppen munkát
keres.
Rávigyorgott a lányra, de aztán eszébe jutott, hogy Ginny talán nem látja ezt, míg meg nem
szólalt.
- George tegnap azt mondta, ha még egy hétig nem tolod oda a képed, ő maga fog eljönni
érted, hogy megkérdezze, akarsz-e a boltban dolgozni.
Harry vigyorogva csóválta a fejét.
- Gondolhattam volna.

281
 A lány hangjában bujkáló nevetéssel folytatta:
- George arra számít, hogy megtriplázódnak a bevételek, ha a Kis Túlélő szolgálja ki a
vásárlókat!
- Milyen kis anyagias… - jegyezte meg vidoran Harry, Ginny pedig egyetértően nevetett.
Nevetését hallván Harryt egy pillanatra elfogta az az őrült vágy, hogy elkapja a lányt, és
csak csókolja, de ésszerűbb énje óva intette, hogy efféle akciókba kezdjen, és óvatlanul
leleplezzék magukat a visszatérő Hóborc vagy Eakle előtt. Így hát csak együtt nevetett vele,
halkan, közben minden neszre éberen figyelve.
- Meddig pancsol még az öreg? – szólt Ginny kissé nyafogó hangon újabb hallgatással
eltöltött percek után. – Olyan pici, mégis ilyen sokáig tart lecsutakolnia magát…
- Biztos még a szakállát szárítgatja – dünnyögte Harry, és neki is elege volt már a
várakozásból. Indulni akart, és túlesni az egészen, gyorsan visszaszerezni a köpenyt Molohtól,
megtalálni Ciarant, és reggelre visszaérni Diggoryékhoz. Szép kis terv… - gondolta magában.
Volt egy olyan érzése, hogy nem fog minden olyan egyszerűen és gördülékenyen menni,
ahogy azt Hermione tervezte.
- Visszatérve a kviddicshez… - köszörülte meg a torkát Harry, hogy elterelje saját figyelmét
a rá váró hosszú éjszakáról. – Szerintem a kettő nem zárná ki egymást. A bolti meló és az
edzések – tette hozzá, látva, hogy Ginny felkapja a fejét, s bár az arcvonásait nem tudta
kivenni, ismerte annyira, hogy tudja, hogyan néz rá most.
- Eléggé elvenné az időmet a kviddicsezés – csóválta a fejét. – Alig maradna időm a
boltra… meg rád.
- Nem, ha először csak a tartalék csapatba jelentkezel – magyarázta meg Harry. – Így nem
veszne oda a nagy lehetőség, később bekerülhetnél az élbolyba - addig pedig lenne időd a
boltra… meg rám! – vigyorgott az átlátszó Ginnyre.
A lány mély levegőt vett, és Harrynek nem kellett látnia az arcát ahhoz, hogy tudja, bogarat
ültetett a fülébe. Mindig is tudta Ginnyről, hogy imádja a kviddicset, a szobája falán virító
Gwenog Jones-poszter alapján pedig sejtette, hogy a Hárpiák a kedvenc csapata. Bekerülni
játékosként a kedvenc csapatodba – Harry nagyon is jól el tudta képzelni, milyen nagy dolog
ez. De jól ismerte Ginny testvérei iránti ragaszkodását is.
- Figyelj, csak az számít, hogy te akarod-e ezt, vagy nem – szólt újból Harry. – Akarsz
kviddicsezni, vagy megmaradsz bolti eladónak?
A megmozduló levegő jelezte, hogy Ginny is feléje fordult.
- Mondja ezt az, aki most rúgatta ki magát az álom-munkahelyről! – mutatott rá
csipkelődve.
- Az legfeljebb rémálom-munkahely volt… – helyesbített Harry. – De most nem ez a
lényeg. Itt rólad van szó, Ginny. Nekem édesmindegy, hogy a boltban vagy, vagy a pályán,
nekem csak az fontos, hogy boldog legyél. Én utáltam a minisztériumban dolgozni, és egy
cseppet se bánom, hogy Shacklebolt kirúgott. Már nem látom magam aurorként… egyáltalán
nem. A kérdés az, hogy te minek látod magad?
Monológja befejeztével Ginny kicsit közelebb húzódott hozzá, hogy az oldala súrolta Harry
karját.
- Mi lesz, ha én is úgy járok, mint te, és nem fogom jól érezni magam a pályán? – Kérdése
kicsit úgy hangzott Harry számára, mintha egy kislány szájából jönne, nem pedig a határozott,
magabiztos Ginnytől.
- Sosem késő változtatni! – bölcselkedett karba tett kézzel. – Én örülök neki, hogy
kipróbáltam, milyen aurornak lenni, mert most legalább látom, hogy milyen. Ha nem
próbáltam volna ki, mindig csak az járna az eszemben, hogy mi lett volna ha?
Ginny figyelmesen végighallgatta, s most kifújta a levegőt, mintha ezidáig bent tartotta
volna. Belekarolt Harrybe, és áttetsző fejével a vállának dőlt, amit Harry kimondottan

282
nyugtatónak talált; érezte a lány haját körüllengő virágillatot, s azon kapta magát, hogy lassan
ki-be lélegzi.
Órákat tudott volna eltölteni csak így, semmittevéssel, testközelben tudva Ginnyt, s lassan
valami más is megfogalmazódott benne, amire eddig még sosem gondolt, s most szinte
hihetetlennek találta, hogy nem jutott az eszébe. Pedig ahogy belegondolt, rá kellett jönnie,
hogy semmit sem akarna jobban a világon…
- Ginny – suttogta a fülébe Harry. – Volna kedved összeköltözni velem?
Egy röpke pillanatig azt hitte, a lány rögtön elutasítja, mert hirtelen felkapta a fejét.
- Komolyan kérdezed? – hallotta a hangját a sötétben.
- Hát… igen – vonta meg kicsit a vállát Harry. – Most, hogy az Odú leégett, a szüleid meg
Muriel nénihez költözködnek… Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nem sok kedvem
van nála lakni.
Máris elszállt az idegessége, mikor hallotta, hogy Ginny elneveti magát, és azt suttogja,
hogy „tudom, mire célzol…”
- És végül is van egy jó nagy házam – folytatta Harry könnyed, csevegő hangon. – Igaz,
hogy kicsit nyomasztó, és biztos megint tele van mindenféle kártevővel… és Mrs Black
festményével is csinálnom kellene valamit, de egy kis munkával otthonosabbá tehetnénk.
Szóval, mit gondolsz?
- Szívesen összeköltöznék veled, de volna egy feltételem! – válaszolta Ginny, majd kis
hatásszünetet tartva, hozzátette: - Előbb rakd ki onnan a vámpírokat. Velük már nem
költöznék össze olyan szívesen.
Harry egy pillanatra meghökkenve bámult rá, aztán eszébe jutott a hontalanná vált
vámpírcsorda, akiknek Hermionén keresztül még ő ajánlotta fel a Black-házat átmeneti
szállásként, miután a minisztérium bezáratta a Megfojtott Macskát.
- Már csak azt kell kitalálni, mit mondunk majd a szüleidnek – mondta Harry, de Ginny
megpaskolta a karját.
- A helyedben én nem aggódnék – szólt halkan. – Anya és apa már régóta tudnak rólunk.
- Micsoda? – lepődött meg Harry.
Ginny szusszant egyet.
- Mit gondoltál: nem veszik észre, hogy minden éjszaka együtt alszunk, és kéz-a-kézben
megyünk el szórakozni?
Harry elnevette magát, és Ginny vele együtt kuncogott, majd hozzábújt és megcsókolta. A
következő pillanatban azonban úgy, ahogy voltak, összekapaszkodva megdermedtek, mint
egy szobor, mert mindketten hallották, ahogy kinyílt a terem ajtaja. Harry Ginny feje fölött
elnézve látta, ahogy belép a fütyörésző Eakle professzor, virágmintás fürdőköntösében,
hosszú vörös szakálla és haja egyaránt törölközőbe csavarva, mintha két turbánt hordana
egyszerre – egyet a fején, egyet az állán.
A professzor nem vette észre őket, pedig alig két lépésre tőlük haladt el a termen át a hátsó
szobába vezető kis lépcső felé. Harry érezte, hogy Ginny lélegzetvisszafojtva kihúzza pálcáját
a zsebéből, és Eakle hátára szegezi azt. A következő pillanatban pedig már csak egy vörös
villanást lehetett látni, ahogy vibrálva megszínezi egy pillanatra a helyiség tárgyait, s mikor
kihúnyt a tüzes fény, Eakle professzor már a padlón feküdt szétvetett karokkal.
- Ez szép volt! – szólt Harry elismerően, és kibontakozott a kettejük által alkotott
szoborcsoportból.
- Csak megtanultam a nonverbális varázslást – dünnyögte Ginny az orra alatt, miközben
közelebb mentek az ájult tanárhoz.
Harryt egy pillanatra elfogta a bűntudat kellemetlen érzése, ahogy lenézett rá. Eakle
professzor mindig is kedves volt velük, és az iskolában mindenki szerette, még a
mardekárosok is elismeréssel adóztak neki, ami egy griffendéles házvezető esetében óriási

283
dolognak számított. És most ő is egy az áldozatok közül, aki Harry és ellenségei útjába
kerül… Harry a fejét csóválta, és lehajolt, hogy megemelje az öreget.
- Ginny segíts, fogd meg a lábait!
- Mért nem a pálcával csináljuk? – kérdezte a lány, de közben úgy tett, ahogy a fiú kérte.
- Hogyisne! – szólt Harry, majd nagyot nyögve felemelték a varázslót. – Mindennek
nekikoppanna a feje…
Lassan, óvatosan lépkedve felvitték a lépcsőn az alélt professzort az irodájába, onnan pedig
a függönnyel elválasztott lakrészbe, s lefektették a kényelmes ágyra. Ez után kifújták
magukat, Harry megtörölte izzadt homlokát.
- Fú… - lihegte Ginny. – Milyen kicsi, és mégis milyen nehéz…
- Vedd elő a Százfűlé-főzetes üveget, légy szíves – kérte Harry, és kitépett két hosszú szálat
Eakle hajából. Ginny odanyújtotta neki, de Harry csak egy elmosódott foltot látott a karjából,
s ettől eszébe jutott valami.
- Várj, előbb meg kell szüntetnem a kiábrándító bűbájt – mondta, majd pálcáját elővéve
óvatosan saját fejére koppintott vele. Érezte, hogy melegség csurog lefelé, az egész testét
beborítva, s lassan visszanyerte eredeti átlátszatlanságát.
Ez után átvette Ginnytől a gőzölgő fiolát, beleszórta Eakle hajszálait, és megfigyelte, ahogy
a főzet karmazsinpirosra változik. Az illata kellemes volt, mint a cukorszirupé. Harry egy
húzásra lehajtotta az egész adagot, és várt.
Szinte azonnal érezte a hatását, a gyomra görcsbe rándult egy pillanatra, de a fájdalom
szinte rögtön elmúlt, s csak az emléke maradt meg. Az ujjai bizseregni kezdtek, a bőre
hullámzott, és érezte, hogy a csontjai zsugorodni kezdenek. Arcából gyorsan növő
növényként burjánzott elő a szakállerdő, haja pedig a hátát verdeste. Ezzel egyidejűleg a
szemüvege behomályosodott – immár jobban látott nélküle, mint vele.
- Hogy nézek ki? – brummogta Harry Eakle hangján.
Ginny még mindig átlátszó volt, de Harry a hangján hallotta, hogy vigyorog.
- Hát nem is tudom… – felelte tűnődve. – Bejönnek az idősebb palik, de az a szakáll…
- Ha-ha – kommentálta Harry, majd felvette az ágyra kikészített talárt, és visszament az
irodába, hogy alaposabban szemügyre vegye magát.
Utolsó iskolaéve során nem járt ebben a szobában, s csak most látta meg, hogy az oly sokat
változott berendezés hogyan alakult Eakle beköltözésével. A falakon temérdek régi fénykép
lógott, akárcsak Lockhart idejében, de nem Eakle-t ábrázolták, hanem sok-sok ismeretlen
varázslót és boszorkányt. Harry több csoportképet is felfedezett közöttük, s látott néhány
ismerős arcot: a Dumbledore-testvéreket, Hagridot, Diggoryékat, s az egyiken még Bathilda
Bircsókot is felfedezte.
A következő pillanatban vibráló zümmögés hangzott fel, s egy kékes villanással
megérkezett a durmstrangos zsupszkulcs – egy nagy hajkefe –, valamint ezzel egyidőben egy
hangos kopogás a szoba ajtaján. Harry és Ginny megdermedtek, de csak egy pillanatra. A lány
visszaoldalazott a függöny mögé, Harry pedig résnyire nyitotta az ajtót, és kikukucskált rajta.
Bimba professzor volt az.
- John, reméltem, hogy még elkapom indulás előtt! – szólt a boszorkány, és virágföldes
ujjaival feléje nyújtott egy lepecsételt borítékot. – Az előbb jött ez a levél bagolypostával a
minisztériumból.
- Ööö… Köszönöm… Pomona – motyogta Harry, és átvette a levelet.
- Nincs mit – mosolygott a professzor. – Jó szórakozást a Tusához! Aztán meséljen majd
holnap!
- Úgy lesz – ígérte Harry, majd elköszönt a gyógynövénytan tanárától, és visszacsukta az
ajtót.
Kibontotta a borítékot, és kihajtogatta a benne lévő apró fecnit. A levélen csak ennyi állt:
„Megtaláltam a vöröst. Találkoznunk kellene.” És az aláírás, mindössze egyetlen betű: P.

284
 - Mi az, Harry? – suttogta Ginny, előbújva a függöny mögül.
- Nem tom’. Valami üzenet Eakle-nek. Majd reggel leteszem az asztalára, de addig itt lesz
nálam. Nehogy visszajöjjön Bimba… - azzal belső zsebébe csúsztatta a kis levelet, és
rápillantott az órájára. – Egy perc és indulnom kell.
- Hát akkor nincs más hátra – szólt Ginny, majd odament Harryhez, lehajolt hozzá, hogy
egymagasságba kerüljenek, és hosszú búcsúcsókot adott neki. Ujjai Harry vörös szakállába
markoltak, amit ő annyira bizarrnak talált, hogy majdnem elnevette magát.
Nagy sóhajjal engedte csak el, s amint ujjai elváltak Ginnyéitől, valami
megmagyarázhatatlan, rossz érzés éledt fel benne. Egy őrült pillanatig azt kívánta, a lány bár
vele tartana, hogy ott legyen vele, hogy ne kelljen többé elszakadniuk egymástól. De
józanabbik énje emlékeztette rá, hogy alig pár óra múlva újra láthatják egymást.
- Indulnod kell – emlékeztette halkan Ginny, és rákacsintott. – Sok sikert! Hozd haza a
köpenyt meg azt a fiút is.
- Igyekezni fogok – ígérte Harry, és megfogta a zsupszkulcsot.
A hajkefe vibrálni kezdett, és felvillant, Ginny pedig eltűnt Harry szemei elől, ahogy a
varázserejű utazóeszköz berántotta a kavargó örvénybe, s megkezdődött a percekig tartó
utazás a Durmstrangba…
Megint elesett, ahogy megérkezett, és fájós lábát masszírozva ült fel a földön. Sok ember
vette körül, akik mind most érkeztek meg az erdei tisztáson árválkodó lámpapóznához. Az
érkező vendégek közt megpillantotta a Percy és Penelope képében érkező Ront és Hermionét,
akik szintén észrevették őt; Hermione Ron fülébe súgott valamit, mire a fiú úgy tett, mintha
fogalma sem lenne, ki az a vörös szakállú alak.
Két ember állt meg Harry előtt. Ő felpillantott rájuk, és felismerte Maude Moloh óriás
termetét, és mellette a pongyolás Ula Ulatovot.
- Mr John Eakle, szeretettel köszöntjük újra a Durmstrang Akadémiában!
A szívélyes üdvözlés nem Ulatovtól jött, hanem az igazgatótól, aki megszokott goromba,
fennhéjázó arcát félretéve, barátságos mosollyal fogadta a vendéget. Az igazgatóhelyettes-
asszony azonban mintha átvette volna a szerepét: olyan ridegen nézett Harryre, és olyan
futólag rázott kezet vele, mintha tartana tőle.
Harrynek pedig egy valami járt az eszében, mialatt a buzgó idegenvezetőt játszó Moloh
mellett elindult az erdei ösvényen: vajon miféle ember bőrébe bújt bele ezúttal?

285
 - Huszonharmadik fejezet -

Ciaran Diggory
- Amint látja, nagyon sok minden megváltozott itt, mióta legutóbb járt nálunk, Mr Eakle.
Azóta újra kinőtt az erdő, eltakarítottuk a romokat, felépítettük az ünnepi csarnokunkat, és
van egy új kviddicspályánk is, amire nagyon büszkék vagyunk.
Moloh egész úton tartó lelkes beszámolóban részesítette Harryt, aki igyekezett meggyőzően
játszani a fontos, megbecsült vendég szerepét. Ron és Hermione előttük pár méterrel haladtak
a tömegben, de Harry alig párszor látta csak őket, és igencsak szaporáznia kellett a lépteit,
hogy lépést tudjon tartani Molohhal. Azt elfelejthette, hogy a szemébe nézzen, ugyanis törpe
termete mellett a durmstrangos igazgató még óriásibbnak nézett ki, mint rendesen.
- Nagyon szép. Nagyon szép… - mondogatta Harry, szakértői komolysággal nézelődve,
amerre Moloh épp mutatott.
- A Trimágus Tusa miatt kénytelenek voltunk kisebb átalakításokat végezni az iskolában –
magyarázta az igazgató. – A kviddicspályán… A vadállatok kifutójában… És legutóbb az új
stadiont is meg kellett építenünk a harmadik próba számára.
Ekkor kiértek a fák közül, és lepillanthattak a völgybe, ahol a Durmstrang tornya emelkedett
– s mellette egy új, kerek, a kviddicspályához hasonló, de annál kisebb épület terpeszkedett.
- Ez lenne az? – kérdezte Harry, felpillantva Moloh derekára.
- A harmadik próba helyszíne – mondta a férfi. – Sajnos meg kellett változtatnunk a
terveinket egy kisebb baleset miatt.
Harry összeráncolta a homlokát.
- Baleset? – kérdezett vissza, s közben Moloh útmutatására továbbmentek az ösvényen az
iskola felé. Ulatov professzor úgy ment el Harry mellett, hogy súrolta az oldalát, és ha kicsit
közelebb van hozzá, egész biztosan fellöki.
- Iiiigen… - válaszolta vonakodva az igazgató. – Történt egy kisebb baleset a harmadik
próba előkészítésénél… Néhány házimanó elpusztult, de semmi komoly.
- Semmi komoly – ismételte Harry ajakbiggyesztve. – Még szerencse.
- Igen, a Nibelungoknak legyen hála, senki sem sérült meg – mesélte tovább Moloh
könnyed hangon, s Harry közben arra gondolt, milyen szerencse, hogy Hermione nem hallja a
varázsló szavait, mert még nekirontana.
- De meg kellett változtatnunk az utolsó próbát. Nem volt lehetőség az eredeti
elképzeléseinket véghezvinni, így új versenyszámot kellett kitalálnunk. Sajnos ez nem sikerült
olyan látványosra, mint amilyen az eredeti lett volna, de azért megjárja…
Harry már csak hümmögött. Moloh beszédes kedve és látszólag odaadó tisztelete John
Eakle iránt talán megkönnyítheti némileg a dolgát, gondolta. Kihasználhatná ezt arra, hogy
némi információt szerezzen…
- Hallottam arról a mágikus kitörésről néhány ismerősömtől, akik itt voltak az előző próbán
– mondta óvatosan, figyelve a férfi reakcióit. – Megtudták, mi történt akkor?
Ahogy azt Harry várta, az igazgató nem szívesen beszélt erről a témáról. Pár pillanatig nem
válaszolt, csak nyökögött, és kereste a megfelelő szavakat.
- Az az igazság… - szólt végül –, hogy nem igazán jöttünk rá, mi okozta.
És ezen kívül nem is mondott mást. Harry nem faggatta tovább, nem akarta máris eljátszani
Molohnál a pozitív kezdést, később talán még szükség lesz rá.
Időközben elérték a Durmstrangot, és az égimeszelő igazgató szabadkozva távozott, hogy
csatlakozzon a német varázslókancellária küldötteihez, valamint egy sor magasrangú
meghívotthoz, azonban egyikükhöz sem beszélt olyan tisztelettudóan, mint az Eakle-nek

286
álcázott Harryhez, ellenkezőleg: kidüllesztette mellkasát, teljes magasságában kihúzta magát,
és nagy szigorúan nézett le a kisemberekre.
Harry karba tett kézzel várakozott a nagy bejárati ajtóhoz vezető diákoktól és tanároktól
zsúfolt lépcső mellett, és két barátját figyelte, akik lassan, feltűnés nélkül közeledtek felé.
- Van egy kis probléma – szűrte a fogai között Hermione, mikor odaértek hozzájuk,
mindenfelé nézelődve, Harryt kerülve pillantásával.
- Mi a probléma? – kérdezte Harry.
Ron jobb felé biccentett a fejével.
- Ott áll…
Pár méterre tőlük, a többi vendégétől kissé elütő, egyszerű, utcai talárban ott strázsált John
Dawlish, zsebre dugott kézzel, s a vak is láthatta, hogy a varázspálcáját fogja.
- Mi a fenét keres ez itt?! – csattant fel Harry.
- Percyre vigyáz Kingsley parancsára – felelte Hermione suttogva.
Az auror mindenkit gyanakvóan méregetett, néhányan még vissza is bámultak rá, egyesek
kíváncsian, mások gorombán, s Harry jól hallotta, hogy páran az orruk alatt morgolódnak rá
(„Mi a fenét bámul ez a pasas?”).
- A lexikonban az amatőr címszó alatt az áll, hogy Dawlish… - dünnyögte Hermione,
kommentálva az auror megjelenését. Ron röhögött, de nevetése már-már bizarrnak tűnt Percy
arcán látva.
A vendégek az iskola épületét megkerülve hömpölyögtek egy kikövezett, széles járdán,
Harryék viszont csak álldogáltak a nagy bejárati ajtó közelében, s igyekeztek úgy tenni,
mintha izgatottan beszélgetnének a bő egy óra múlva kezdődő látványosságról.
- Nézzétek, ott van Göthe Salmander! – suttogta izgatottan Hermione, egy hórihorgas,
sovány öregemberre mutatva, aki előkelő zöld talárban feszített, és mindenkivel barátságosan
kezet rázott, aki csak ráköszönt.
- Mindjárt agyvérzést kapok a hihetetlen megtiszteltetéstől… - dünnyögte az orra alatt Ron,
de vigyázva, hogy csak Harry hallja a megjegyzést.
- Ő a legnagyobb varázslény-kutató a világon! – csicseregte lelkesen Hermione, s Penelope-
hangja ellenére ugyanolyan hermionés volt, mint máskor. – Kilenc mágikus állatfajt fedezett
fel, ő alapította a Vérfarkasnyilvántartót, ő vezette be a kísérleti keresztezést tiltó törvényt! És
Hugrabug Helga óta ő tett a legtöbbet a házimanók jólétéért!
- Nem látok a talárján majom-jelvényt – jegyezte meg Ron megint csak suttogva. – Tuti,
hogy ez csak egy kókler.
Jó néhány ismerős arcot fedezett fel Harry a tömegben, mint McGalagonyt – aki odaköszönt
neki – és a többi roxfortost; Viktor Krumot, aki ezúttal rá se hederítve elment mellette;
Madame Maxime-ot, aki testhez simuló szaténruhájában most valahogy soványabbnak tűnt…
Harry még valakit észrevett, akit a minisztériumból ismert: a Salmandert követő brit
varázslók között a Misztériumügyi Főosztály dolgozóját, Mrs Parkert fedezte fel, aki szintén
észrevette őt. Mrs Parker jelentőségteljesnek szánt pillantást vetett rá, mintha ismerné,
megszólaltatva Harrynél a vészcsengőt. Két dolog járt a fejében: talán a misztériumügyi
hallhatatlan is meg tudja állapítani, ki áll előtte, mint ahogy Luna tette azt Feur és Bill
esküvőjén, vagy csupán arról lenne szó, hogy jól ismeri Eakle professzort?
- Most senki sem figyel – suttogta neki Ron, és vállba bökte. – Indulj, mi addig eltereljük
Dawlish figyelmét…
- Jobban aggódok Moloh miatt – jegyezte meg Harry, de ő is elérkezettnek látta a pillanatot.
A Durmstrang óriás vezetője Madame Maxime-mal folytatott eszmecserét a harmadik
próbáról, s tette ezt olyan vehemensen gesztikulálva, hogy talán azt se vette volna észre, ha
egy elefántcsorda trappol be az iskola ajtaján.
Harry feltűnés nélkül besurrant az épületbe, és közömbösséget magára erőltetve, határozott
léptekkel indult meg a masszív oszlopokkal megtámasztott kőfolyosón. Az egésznek a kulcsa

287
a természetesség – mondogatta magában – Viselkedj természetesen! Csak most kezdte
átérezni a láthatatlanná tévő köpeny hiányát, hogy láthatóan kell bejárnia egy ilyen helyet.
A próbára siető diákok szaladtak el mellette, néhány újságíró végzett utolsó simításokat a
fényképezőgépén, azonban egyikük sem vetett egy futó pillantást sem a vörös szakállú
törpére. Harry zavartalanul érte el a középső csarnokot, a lobogó piros tűzzel, s a díszes
csigalépcsőt, mely felvitte a nyolcadik emeletre. Diákokon kívül más nem akadt az útjába, de
ők nem mutattak túlzott figyelmességet egy öreg, alacsony varázslónak, és a nagy sietségben
egy alkalommal majdnem felöklelték.
- Hé! – kiáltott rájuk Harry, feledve hol is jár éppen.
- Entschuldigung! – kiáltotta vissza az egyik gyerek.
Harry felért az irodák, a tanári szoba és az igazgatói rezidencia szintjére, s megint felöltve a
természetesség álarcát, zsebre dugott kézzel elindult jobb kéz felé. Aztán arra gondolt, hogy
egy Eakle-féle ember nem járkálna csak úgy zsebre dugott kézzel, ezért ettől kezdve csak
lóbálta a karjait. Ekkor arra a következtetésre jutott, hogy túlságosan próbál laza lenni.
Megállt az üres folyosón és kifújta magát; nehezebben megy, mint gondolta. Mintha kijött
volna a gyakorlatból, mintha berozsdásodtak volna az ösztönei, és ő is olyan amatőr módon
viselkedett, mint Dawlish.
Körülnézett az iskolán körbefutó, önmagába visszatérő folyosón. A tanári szoba ott volt tőle
jobbra, ajtaja résnyire nyitva, s bent motoszkálást hallott. Harry nem mert odamenni és
megnézni, ki van bent, inkább a bal falon lévő benyílót vette szemügyre.
Itt egy újabb csigalépcső vezetett fel, s Harry kizárásos alapon az igazgatói szobát tippelte a
lépcső céljaként. Még egyszer hátranézett a válla fölött, majd mély levegőt vett, és
felsettenkedett a lépcsőn. Az épület többi részéhez hasonló faragott tölgyfaajtót talált, rajta
fekete vas kopogtatóval, ami sárkányt formázott. Kulcslyuknak nyoma sem volt. Harry
gyanította, hogy ez is, mint a roxforti ajtók többsége jelszóval nyílik, és átkozta magát, amiért
nem gondolt erre a nagyon is valószínű fordulatra korábban.
Azonban bolond lett volna, ha meg sem próbálja kinyitni az ajtót, tudván, hogy aligha lesz
ennél jobb lehetősége. Előhúzta a pálcáját, és a kopogtatóra szegezte, majd elsuttogta a
zárnyitó bűbájt.
Kattanó hang hallatszott, de mielőtt kinyílt volna az ajtó, igen különös dolog történt:
váratlanul mély, reccsenő hang szólt, minth a tölgyfaajtó megrepedt volna, s ezzel együttesen
tüzes szikrák pattogtak ki belőle. Nyikorgás, újabb reccsenés, megint szikrák, aztán valami
fémes törés, vagy talán szakadás hangja, aztán csönd.
Harry három lépés távolságból hallgtta az ajtó szenvedését, majd elkerekedett szemekkel
látta, ahogy kitárul, és szabaddá válik az út az igazgatói szobába. Bizonytalan pillantást vetett
pálcájára, majd megvonta a vállát, és a varázseszközt előre szegezve belépett a
dolgozószobába. Az ajtón egy árva karcolás sem látszódott.
A helyiség hasonlatos volt a roxforti igazgatói rezidenciához, azzal a különbséggel, hogy itt
hiányoztak a festmények, és a falak is fából voltak. A középen álló nagy íróasztal és magas
támlájú szék azonban pont olyan volt, és a falak mentén tornyosuló könyvespolcok és furcsa
szerkezetekkel megrakott vitrinek is azt a hangulatot keltették, mintha most is Dumbledore
szobájában lenne.
- Invito Köpeny! – mondta ki a varázsigét Harry, arra számítva, hogy a Kőhöz hasonlóan a
harmadik ereklye is a kezébe röppen majd. Csalódására azonban semmi eredménye nem
mutatkozott a varázslatnak, s Harrynek átfutott az agyán, hogy Moloh talán levédte a köpenyt
valamiféle bűbájjal, ami lehetetlenné teszi a megidézését.
Beszélgetés szűrődött fel a kicsi lépcsőházból, valaki egy gyerekkel pörölt, és úgy hangzott,
mintha elcsattant volna egy pofon is. Harry kővé dermedve fülelt közeledő léptektől tartva, de
senki sem jött az igazgatói szoba felé.

288
 - Hol lehet? – morfondírozott Harry, alaposan körülnézve a helyiségben, alkalmas
rejtekhely után kutatva. Szinte százat is talált röpke egy perc alatt, és egyre kilátástalanabbnak
tűnt megtalálni itt valamit, amit bizonyára jobban őriznek, mint bármi mást. Könnyen lehet,
hogy nem is ebben a szobában őrzi Moloh, hanem egy másik rejtekhelyen, talán nem is a
toronyban.
Harry előtt újabb cél lebegett: bizonyítékot találni Moloh ellen. Sorban megnézte az
asztalfiókokat, papírokat nyálazott át, de minden németül volt, így még azt se tudta volna
elolvasni, ha nagy betűkkel van ráírva valamelyikre: „Maude Moloh egy gonosz
feketemágus.”
- Várjunk csak! – mondta fennhangon magának.
Egyvalamire eddig nem gondolt. Vajon miért engedelmeskedik egy olyan szörnyeteg, mint
Marius egy talpnyaló fekete mágusnak, mint Moloh? A válasz szép lassan formát öltött Harry
fejében, ahogy visszaemlékezett Denem szavaira. Mariusnak is volt egy horcruxsza valahol
elrejtve, amit még Voldemort sem tudott megtalálni. Ha Moloh valahogyan meglelte – vagy
akár még az is lehet, hogy kapta valakitől, mondjuk magától Eakle-től –, könnyedén
zsarolhatja vele a kék bőrű embert, hogy az szolgálja őt, hogy megölje az iskolák igazgatóit,
hogy értékes, sötét tárgyakat hozzon számára.
Harry felemelte a pálcáját, és újra elsuttogta a varázsigét:
- Invito horcrux!
Semmi sem történt, ahogyan arra számított, de muszáj volt megpróbálni. Úgy látszik, az
irodát nagyon erős védőbűbájokkal látták el.
Harry kezdett elkeseredni a kudarctól. Annyi hely volt, ahol jelekre, utalásokra bukkanhatott
volna, hogy fogalma sem volt, hol kezdje. Nem volt más ötlete, elhatározta, hogy visszamegy
Hermionéhoz és Ronhoz, és együtt kitalálják, hogyan tovább.
Visszacsukta maga után az igazgatói szoba ajtaját, és jobb híján egy reparót és egy
páncélozó bűbájt szórt rá, megpróbálván visszaállítani annak eredeti állapotát. Remélve a
legjobbakat, lesietett a lépcsőn, ki a folyosóra, pont a tanári szobával szembe, ahonnan épp
ekkor settenkedett ki egy fiatal fiú, aki dursmtrangos egyenruhát viselt. Óvatosan csukta be
maga után az ajtót, de mikor megfordult és észrevette Harryt, nagyot kiáltott.
- Eakle bácsi!
A meglepetéstől kerekre tágult szemekkel, széttárt karral rohant felé, amitől Harry
döbbenetében automatikusan hátrált két lépést, de a fiú rávetette magát, és jó szorosan
megölelte.
- Eakle bácsi! – üdvözölte lelkesen. – Nem tudtam, hogy önt is meghívták a Tusára!
A fiú tizenhárom-tizennégy év körüli volt, világosbarna haja és világoskék szeme pontosan
olyan volt, mint Cedric Diggoryé…
- Ciaran - motyogta Harry, kisebb sokkot kapva a rendhagyó találkozástól.
A fiú elengedte, és boldog vigyorral az arcán nézett rá. Pont egymagasak voltak.
- Hallottam a nagybátyámtól, hogy a Roxfortban tetszik tanítani – mondta Ciaran. – Tényleg
ön lett a griffendél új házvezető tanára?
- Ö… igen – válaszolta Harry. Honnan az ördögből ismeri ez a gyerek ennyire Eakle-t? –
morfondírozott magában.
- Találkozott a nagybátyámékkal? Beszélt velük? Biztos mérgesek rám, amiért elszöktem
otthonról, de nem tudtam tovább ott maradni. – Ciaranból csak úgy ömlöttek a szavak, Harry
pedig sűrű bólogatások mellett hallgatta, s közben arra is figyelt, nehogy kihallgassa őket
valaki.
Végigmentek a folyosón a tanárok szobája előtt, végül befordultak egy félig nyitott ajtón,
ami, mint kiderült, egy fiúvécé volt. Ciaran végig beszélt.
- Nem engedtek el a Roxfortba, nem engedtek el sehova egyedül! – panaszkodott a fiú, s
Harry közben jobban szemügyre vehette. Megdöbbentően hasonlított Cedricre, nem csak az

289
arca, de a hangja is, s ettől Harry csak még jobban zavarban volt. Még mindig azon
gondolkozott csak, mit mondjon neki egyáltalán. – Képzelje, volt hogy a nagybátyám
Cedricnek szólított! Komolyan, nekik is rossz volt, hogy ott laktam náluk, de hát… anyáék
halála után… nem tudtam hova menni – sütötte le a fejét.
Harry végre összeszedte magát, hogy megszüljön egy épkézláb mondatot.
- Semmi baj, Ciaran, én nem haragszom – szólt lehalkítva a hangját. – És Amos sem
haragszik, csak nagyon megijedtek. Azt hitték, elraboltak téged.
Ciaran bűntudatosan bólogatott.
- Hagynom kellett volna egy levelet – dünnyögte. – Meg kellett volna mondanom, hogy
nem lesz semmi bajom…
- De ez a hely nem túl biztonságos – mondta nyomatékosan Harry, mire a fiú felkapta a
fejét. – Itt veszélyes emberek is vannak, halálfalók, teszem azt…
Ciaran nagyot horkantott.
- Halálfalók! Érdekelnek is engem a halálfalók, Eakle bácsi! – mondta hetyke
nemtörődömséggel. – Én békén hagyom őket, és ők békén hagynak engem. Igazából még
örülnek is, hogy van, akivel tudnak angolul beszélgetni, mert nem sokan vannak itt, akik…
- Hogy mondhatsz ilyet? – háborgott Harry, Ciaran szavait hallva. – Egy fedél alatt laksz a
halálfalókkal azok után, hogy megölték a szüleidet! Haza kell jönnöd, Ciaran…
A fiú azonban hátrahőkölt, és megütközve bámult Harryre. Ez az arckifejezés olyan idegen
volt tőle, hiszen Harry sosem látta ilyennek Cedricet.
- Szóval ez a helyzet?! – kiáltotta Ciaran indulatosan. – Még mindig ezt híresztelik?
Harry is összeráncolta a homlokát.
- Miről beszélsz? – kérdezte.
Ciaran már tátotta a száját, hogy jó hangosan válaszoljon, mikor Harry lépteket hallott a
folyosón, ezért gyorsan előrelendült, és rátapasztotta a kezét a fiú szájára. Ciaran szemei
kerekre tágultak, de csöndben maradt, amíg el nem csendesedett odakint a folyosó.
- Bújkálsz, Eakle bácsi? – kérdezte suttogva, mikor Harry elengedte.
- Nem… csak nem szeretném, ha kihallgatnának. Mint mondtam, a halálfalók…
- Nem halálfalók ölték meg a szüleimet! – rázta mega fejét Ciaran.
Harrynek elakadt a szava. Vissza akart kérdezni, hogy jól hallotta-e, amit mondott, de aztán
mégsem tette. Ciaran tekintetében tökéletes bizonyosságot, és őszinte fájdalmat látott.
- A halálfalóknak semmi köze nem volt az apámhoz és az anyámhoz – folytatta Ciaran. –
Csak ezt hitték.
- Még mindig nem értem.
Ciaran nagyot szusszant, és kissé türelmetlennek tűnt. Zsebre dugta a kezét, majd lazán
nekidőlt az egyik vécéfülke oldalának, amit szorgos kezek obszcén firkálmányokkal
gazdagítottak, talán kihasználva, hogy faragásmentes felületet találtak az iskolában.
- El akartam mondani a nagybátyámnak és a nagynénémnek, de nem volt értelme, miután a
Sötét Nagyúr átvette az uralmat…
- Sötét Nagyúr? – kérdezett bele Harry, furcsálva, hogy Ciaran úgy nevezi Voldemortot,
ahogy a halálfalók szokták.
A fiú ettől egy pillanatra zavarba jött, és kissé elszégyelte magát.
- Bo-bocsánat – habogta. – Csak rossz szokás. Itt mindenki így nevezi Őt, Akit Nem
Nevezünk Nevén.
Harry legyintett.
- Jól van, folytasd csak – kérte megenyhülve.
Ciaran mély levegőt vett.
- Az után, hogy Potter megölte Tudjakit… hát, nem mertem volna elárulni nekik, hogy mi
történt valójában…
- Miért, mi történt? – sürgette Harry.

290
 - A szüleimet aurorok ölték meg – mondta ki Ciaran. – Két auror, akik halálfalók után
nyomoztak. Azt hiszem, úgy gondolták, hogy mi is a szolgálatukba álltunk, mert apa mesélte,
hogy járt a Zsebkosz közben Borgin üzletében… Tudja melyik az, Eakle bácsi?
Harry egy picit megkésett a válasszal, mert alig bírta elhinni, amit hallott.
- I-igen, persze, ismerem – felelte.
Ciaran folytatta.
- Apa vett egy elátkozott zenélő dobozt, ami mély álomba küldte azt, aki meghallotta a
zenéjét. Azt mondta, ilyen veszélyes időkben nem árt egy kis extra védelem… Emlékszem,
anya mérges volt rá, amiért elátkozott holmit hozott haza, főleg, ami ilyen sokba is került.
Harry látta, hogy a fiú nagyot nyel az emlék hatására, és innentől kezdve a padlónak mondta
tovább a történetet.
- Éjszaka ránk törték az ajtót. Apa rögtön kinyitotta a dobozt… mondta anyának, hogy
meneküljön velem. Azt hitte, halálfalók jöttek, fel akarta őket tartóztatni. Meg se fordult a
fejében, hogy aurorok lehetnek, rögtön megtámadta őket. Ők meg visszatámadtak… És
megölték apát… - Ciaran hangja elcsuklott, és a szemeit törölgette.
Harry megkövülten állt előtte, és hallgatta.
- Anya rámparancsolt, hogy meneküljek, de nem tudtam ott hagyni… Ő is pálcát fogott
rájuk… Anya egyfolytában sikoltozott… Azt hiszem… azt hiszem, meg akarta ölni őket,
azért, amit apával tettek. De vele is végeztek… - Ciaran szeméből már potyogtak a könnyek,
és rázkódott a sírástól. – Elbújtam előlük, nem hiszem, hogy tudták, hogy ott vagyok… Azt
hiszem, hamar rájöttek, hogy hibáztak. Az öregebbik kiabálta, hogy tűnjenek el onnen…
Aurorok - visszhangzott Harry fejében a szó, valamiféle szörnyű igazságként. Persze tudta,
hogy akárcsak régen, az első háborúban Berthemius Kupor, úgy Rufus Scrimgeour is
szükségesnek érezte, hogy engedélyezze az aurorjainak a főbenjáró átkok használatát, de
ezidáig nem gondolt bele, mivel járhatott mindez. Vajon hány ártatlan ember esett még
áldozatul? Stan Shunpike jutott az eszébe, a Kóbor Grimbusz fiatal kalauza, akit
bebörtönöztek, amiért egy kocsmában fennhangon beszélt a halálfalókról. Őt is megölték
volna, ha ellenáll, vagy ha megijed, és pálcát ránt. De kiirtani egy egész családot...? Ez
Voldemort módszere volt, nem az auroroké.
- Ciaran – szólította meg halkan a fiút.
Ő egy csuklós hümmögéssel jelezte, hogy figyel.
- Emlékszel rá, kik voltak azok az aurorok? – kérdezte Harry. Az utóbbi hónapokban elég
jól megismerte volt munkatársait, remélte hát, hogy ráismer az elkövetőkre, ha a fiú elmeséli,
mit látott. – Meg tudod mondani, hogy néztek ki?
Ciaran még szipogott párat, mielőtt válaszolt volna.
- Az egyikük elég öreg volt – mondta. – Fonott fehér szakálla és bajusza volt… Szemüveget
hordott… Alacsony, görbe hátú pasas volt.
Harry csalódottan ciccentett. Ilyen munkatársra nem emlékezett.
- És a másik?
Meglepetésére Ciaran elnevette magát. Nem vidáman, hanem keserű kétségbeeséssel.
- Nem fog hinni nekem… - dünnyögte fejét csóválva.
- Tegyél egy próbát! – bíztatta Harry, türelmetlenül várva a választ.
Ciaran megköszörülte a torkát, és kimondta.
- A mágiaügyi miniszter.
Harry egy teljes percig bámult rá némán, s ő csak szipogott, tovább fikszírozva a padlót
borító rideg kőlapokat.
- Má-mármint Pius Thicknesse, aki Voldemort idején volt miniszter? Va-vagy Rufus
Scrimgeourre gondolsz talán? – Harry már az előtt tudta a választ, hogy megkérdezte volna
ezt, de olyan hihetetlen volt, hogy elméje egy része egyszerűen nem akarta azt a másik
lehetőséget elfogadni.

291
 - Egyik sem – rázta meg ismét a fejét Ciaran.
- Azt akarod mondani… - szólalt meg Harry, mikor végre újra megtalálta a hangját –, hogy
a másik gyilkos Kingsley Shacklebolt volt?
A fiú bólogatott.
- Igen, ő – felelte. – Nem mertem megmondani a nagybátyáméknak, miután Potterék
minisztert csináltak belőle. Nem vagyok hülye, tudom, hogy a főfejesek mindig megúsznak
mindet… És különben is, csak egy gyerek vagyok. Egy gyerek szava lett volna a mágiaügyi
miniszteré ellen.
Ciaran vett néhány mély levegőt, és kifújta az orrát.
- Mindegy, nem is érdekel már ez az egész – dörmögte az orra alatt, tettetett közönnyel. –
Jól érzem magam itt. Ulatov professzor azt mondja, nagy varázsló leszek egyszer. Talán elég
nagy, hogy majd egyszer bsszút állhasak Shacklebolton, ahogy Potter tette a Sötét
Nagyúrral… Sokat tanulok az átkokról. Vannak barátaim is. És a nagyobbak sem bántanak,
mert Draco Malfoy megvéd… Igen, egy halálfaló, aki megvéd, én is tudom, Eakle bácsi! –
tette hozzá minden előzmény nélkül fellángoló indulattal.
Harry nem szólt egy szót sem, nem jutott az eszébe semmi, amit mondhatna. Ciaran a
zsebébe nyúlt és kihalászott onnan valamit.
- Itt van nálam anya nyaklánca… - motyogta inkább magának, mint Harrynek, a tenyerében
tartott kis aranyláncon függő kőre pislogva. – Mindig magamnál tartom. Olyan… olyan,
mintha egy része mindig itt lenne velem…
Harry sajnálattal vegyes haraggal állt előtte. Csodálkozott is rajta, hogy maradt még hely
benne a szánalom számára, mert olyan iszonyatos düh fortyogott benne Kingsley iránt, hogy
azt hitte, felrobban a mellkasa. Ökölbe szorított keze remegett, ahogy körmei tenyere húsába
vájtak.
Minden megvilágosodott egy pillanat alatt. Kingsley folytonos közbelépései, hogy nehezítse
a nyomozást; rémült tekintete, mikor Harry közölte vele, hogy megtalálta Ciarant; hogy ezek
után megtiltotta a Diggory család tájékoztatását; a makacs ellenszegülés, hogy Harry ne
foglalkozzon az üggyel. Mind csak arra szolgált, hogy a saját és a társa bőrét mentse… Egy
öreg aurorét, akit Harry sosem látott a Parancsnokságon – egy öreg aurort, aki talán épp akkor
ment nyugdíjba, mielőtt ő belépett…
Kingsley biztosan megijedt, mikor meghallotta, hogy Amos Diggory az unokaöccse
eltűnését jelentette – addig a napig nem is tudtak róla, hogy a fiú életben van.
És az ő, Harry felfüggesztése is új értelmet nyert számára: tudta, hogy ha ő rájön a szörnyű
titokra, amit őriz, búcsút mondhat a miniszteri széknek, és a szabadságának, mert, ahogy
Ciaran mondta, egy tizenhárom éves fiú szava kevés lenne, de Harry Potteré már nagyon is
elég lett volna.
Harry nyelt egyet, odalépett Ciaranhoz, s óvatosan a vállára tette a kezét. Szerette volna azt
mondani neki, hogy nem lesz semmi baj, hogy Kingsleyt megbüntetik a tetteiért, hogy minden
jóra fordul – de jól tudta, hogy ez hazugság. Semmi sem fordulhat jóra, a tragédia megtörtént,
s a kár, amit okozott, helyrehozhatatlan volt: egy családot tett tönkre, egy fiú jövőjét zúzta
darabokra.
Így hát Harry csak nézett rá, komoly tekintettel az arcán, türelmesen várva, mikor Ciaran
elég erőt érez ahhoz, hogy felpillantson rá. Megszorította a vállát, mintha ezzel is erőt ahatna
neki, s ez hatott – a fiú felemelte a fejét, és könnyfüggönyön át nézett a szemébe.
- Ciaran, én segíthetek – szólt Harry komolyan. – Van némi szavam a minisztériumban.
A fiú megint horkantott.
- Az nem elég Eakle bácsi – mondta letörten. – Ne keverje bele magát, mert csak bajba
kerül!

292
 Harry elmosolyodott ezt hallván, még ha jól tudta is, hogy valójában nem neki szólnak az
óvó szavak. Abból, amit eddig hallott, gyanította, hogy Ciaran egyáltalán nem bízna meg
Harry Potterben.
- Esküszöm neked, elérem, hogy Kingsley Shacklebolt börtönbe kerüljön azért, amit tett! –
győzködte Harry. – Csak gyere haza velem a tusa után… Beszéltem a nagybátyáddal. Belátta,
hogy hibázott, és mondta, hogy engedne téged a Roxfortba járni.
Erre végre érdeklődve csillant a fiú szeme.
- Tényleg ezt mondta?
- Igen – bólintott Harry. – Nagyon féltettek téged. De belátták, hogy hibáztak. Szeretnek
téged, és hazavárnak.
Pár percig egyikük sem szólt, Harry ösztönei azt súgták, hagyja, hogy a fiú eldöntse, mit
akar. Türelmesen várt, míg Ciaran ránzett.
- Jó – szólt elhaló hangon. – Hazamegyek.
Harry elmosolyodott, és megveregette Ciaran vállát, aki visszacsúsztatta a zsebébe a kis
nyakláncot, és valami mást vett ki onnan.
- Ezt meg kell innom… - mutatott fel egy barna folyadékkal teli kis fiolát. – Százfűlé főzet,
hogy senki se ismerjen fel.
- Hagyd csak – mondta Harry. – Nincs itt senki más, aki felismerne, nem igaz?
Ciaran tétovázni látszott.
- Azt mondták, rejtőznöm kell Potter miatt. Nekem is, meg Dracónak is.
- Ki mondta? – vonta össze a szemöldökét Harry.
A fiú vállat vont.
- Az egyik tanár – felelte. – Biztos nincs itt Potter?
- Nem láttam – vágta rá Harry, és megvárta, amíg Ciaran elteszi az üveget.
- Indulunk? – kérdezte a fiú.
- Még van egy kis elintézni valóm a tusán – válaszolta neki, a köpenyre gondolva. – Fontos
dolog, és lehet, hogy szükségem lesz rád, szóval ne kószálj el!
- Értettem – vágta rá a fiú, mire Harrynek megrándult a szája sarka.
Furcsán érezte magát ebben a kissé kifordított helyzetben. Mintha egy régi emléket nézne
meg magáról a merengőben, csak épp ő került most Dumbledore professzor bőrébe, Ciaran
pedig az ő, a bosszúra vágyó kitaszított árva helyére.
Kimentek a vécéből – Harry óvatosan körbekémlelt – majd a lépcsőház felé vették az irányt.
Hermionéval a staidon egyik támaszték-oszlopánál találkoztak – a lány fel-alá járkált egy
méteres sugarú körben, és idegességében a körmét rágta. Amint észrevette Harryt, karjait „na
végre”-típusú mozdulattal leejtette, és elébe sietett.
- Jaj, csakhogy itt v… - tekintete a Harry mellett álló fiúra siklott, és elakadt a szava.
- Penelope, bemutatom Ciaran Diggoryt – előzte meg Harry a lány esetleges óvatlan
elszólását. – Ő Angus fia, már meséltem róla.
Hermione pillanatnyi tétovázást követően meleg mosolyt küldött a fiú felé.
- Nagyon örvendek! Penelope Clearwater… A Roxfortból ismerem Eakle professzort.
Akkor a legbiztosabb a hazugság, ha minél több benne az igazság – futott át Harry agyán a
gondolat. Ő és Hermione egy hosszúra nyúló percig csak felváltva egymásra és Ciaranra
bámultak, végül Harry – nem látván más lehetőséget – a fiúhoz fordult.
- Ne haragudj, Ciaran, de megtennéd, hogy megvársz minket ott a lépcsőknél? - mutatott a
stadion bejáratához vezető feljáróra, ahol néhány, kívülre szorult varázsló állt háttal nekik a
bent zajló eseményeket figyelve. – De ne csavarogj el!
A fiú engedelmesen bólintott, és távozott. Harry megtörölte verejtékező homlokát, és
Hermionéra nézett.
- Nem fogod elhinni, mit mondott ez a gyerek…

293
 Részletesen elmesélte, amit hallott Kingsleyről és a másik aurorról. A lány arca kezdeti
kíváncsisága után a mélységes megrökönyödést tükrözte, majd átfordult az undorba, végül
megállapodott egy makacs tagadásnál.
- Nem! – jelentette ki, miután végighallgatta. – Nem! – vadul rázta a fejét, hogy szőke
hajtincsei táncoltak az arca körül. – Ez nem lehet…
- Én sem akartam elhinni, de minden egybevág – sóhajtotta Harry. – A nyomozás alatt
Kingsley végig aknamunkát végzett. Gondolj csak bele: hirtelen bevett minket a Marius utáni
nyomozásba, elküldött a Durmstrangba, Dawlisht is leállította Ciaran ügyéről, aztán elkezdte
terjeszteni, hogy Mr és Mrs Diggory meghibbantak, hogy a fiú nem is lakott náluk, mert már
rég meghalt! Aztán amikor elmondtam neki, hogy megtaláltam Ciarant épp itt, ahová küldött
az ügy elől…
- Felfüggesztett téged – fejezte be Hermione.
Harry bólintott. Látta, hogy a lány arcbőre halottsápadtá változik, ajkait szorosan
összepréselte, mintha hányingert próbálna visszatartani, s szeme sarkában apró könnycsepp
csillogott – hogy a szomorúságtól vagy a dühtől, arról Harry csak találgathatott.
- Kingsleyt nem is érdekelte a belső kör – mondta keserű hangsúllyal Hermionénak, aki
most a lépcsőn unatkozva gubbasztó Ciarant nézte. – Ron is megmondta, hogy a
minisztériumokat nem érdekli, mert nekik nem ellenségeik.
- Elképesztő… - suttogta a lány, és haragos mozdulattal kitörölte szeméből a nedvességet. –
Még mindig alig bírom elhinni. Kingsley…
- Ha hazaértünk, lesz mit megbeszélnünk a jó öreg bajtársunkkal – fogalmazta meg
elhatározását Harry, aki szinte égett a vágytól, hogy a szabályok mögé bújó, hazug, hamis
barátot, Kingsleyt, a gyilkos minisztert a Wizengamot elé állítsa.
Nem beszélgethettek tovább Kingsley megdöbbentő titkáról, mert ekkor Moloh vonta
magára a figyelmüket. A dursmtrangos igazgató néhány másik tanárral karöltve sietett a
stadionba. Pontosabban Moloh hétmérföldes lépésekkel vágtatott, míg tanári kara igyekezett
követni őt. Moloh közben ingerülten acsargott németül, s a Hermionéra pillantó Harry
meglepetten látta, hogy a lány némileg feledve korábbi rosszullétét, elégedetten somolyog.
- Mitől van ilyen rózsás jó kedved? – tudakolta tőle.
- Úgy látszik, sikerült – dünnyögte Hermione, majd közelebb hajolt Harry füléhez, és
folytatta: - Hallottam, hogy Moloh ki akarja hagyni az utolsó próbát, mert valami
halaszthatatlan dolga van, és azt a varázslókancellárius pasast akarta beállítani maga helyett.
De én elkábítottam, és beraktam az egyik seprűtárolóba, hogy Moloh kénytelen legyen a
versenyen lenni. Így lesz időnk átkutatni a szobáját.
Harry elismerően vonta fel a szemöldökét.
- Zseniális vagy! – mondta szakálla mögül vigyorogva. – De a szobája reménytelen eset.
Egy hét alatt se tudnánk átvizsgálni. Ron nem tudna segíteni?
Hermione megrázta a fejét.
- Ott kell lennie a versenyen, pontoznia kell – felelte. – Magunkra vagyunk utalva.
A lépcsőn várakozó Ciaran előhúzta pálcáját, és unalmában kavicsokat lebegtetett maga
előtt. Harry elmélázva bámulta egy darabig, majd így szólt:
- Talán nem. – Aztán szapora léptekkel megindult Ciaran felé. Hermione kicsit megkésve
követte.
A fiú észrevette Harryt, mire rögtön felpattant, és úgy nézett rá, mint egy mintagyerek a
tanárbácsira, várva a következő feladatot.
- Ciaran – kezdett bele Harry, bár kissé nehezen tudta csak megfogalmazni a kérdést, hogy
ne hangozzon túl árulkodón.
- Igen, Eakle bácsi?
- Te elég jól ismered Draco Malfoyt…
A fiú gyorsan bólintott.

294
 - Tudod, hogy hol volt két héttel ezelőtt? – Harry a háta mögött keresztbe tett ujjakkal várta
a választ.
- Hazament Angliába – felelte a fiú. – Azt mondta, rokonokat látogat, de szerintem
hazudott.
Harry és Hermione rögtön egymásra néztek, majd ahogy néma üzenetet váltottak, újra
Ciaranhoz fordultak.
- Miből gondolod ezt? – kérdezte Hermione.
Ciaran most úgy nézett a lányra, mintha csak most venné észre, hogy ő is itt van, és kissé
tartózkodón válaszolt.
- Nem tudom – vonta meg a vállát. – Csak olyan… fura volt. Titkolózó. Máskor nem ilyen.
- Nem hozott magával valamit Angliából? – próbálkozott más oldalról Harry.
A fiú egy pillanatra elgondolkozott, majd hirtelen felderült az ábrázata.
- De, volt nála valami díszes ruha! – mondta, elégedett sóhatjást váltva ki ezzel Harryből és
Hermionéból. Ciaran összeráncolt homlokkal meredt rájuk. – Talán lopta?
Egyikük sem válaszolt. Harry legbarátságosabb arcával nézett rá, és megfogta a vállát.
- Ciaran, meg tudod mondani, hova tette Malfoy a ruhát?
- A szobánkban a szekrénybe, de… - Hermione boldogan sikkantott, és Harryvel együtt már
indultak is volna vissza a toronyba, de Ciaran megállította őket. – Már nincs ott. Draco ma
levitte az erklingvárba.
- Hova vitte le? – Harry azt hitte, rosszul hallotta.
- Az erklingek várába, az erklingekhez! – ismételte Ciaran a stadion felé mutogatva. – Oda,
ahol a harmadik próba játszódik.
Harry eltátotta a száját. Mit akarhatnak az ő köpenyével a Trimágus Tusán? Mit tervezhet
vele Moloh és Malfoy? Hermione arcán látta, hogy ő is hasonlóképp tanácstalan, majd ahogy
Ciaranra nézett, a fiú látványosan megvonta a vállát, jelezve, hogy ő aztán nem tud semmit, és
nem is az ő dolga.
A durmstrangból újabb adag ember jött ki – ezúttal a Beauxbatons diákjai voltak azok
tengerészkék egyenruhájukban, s őket követte néhány másik meghívott is. Senki sem figyelte
őket: a stadion bejáratánál őrt álló varázslók csak a benti eseményekre figyeltek és a jelek
szerint túl jól szórakoztak ahhoz, hogy a munkájukkal foglalkozzanak; Ulatov professzor egy
magas, kalapos emberrel beszélt az iskola nagy bejárati ajtaja mellett; Molohnak nyoma sem
volt, a helyén ülhetett a lelátón; Dawlish karót nyelt nyárspolgárként strázsált a stadion
leghátsó sorában. Harry csak a hátát látta, de arról is könnyen felismerte.
- Meg kellene keresnünk Malfoyt – mondta ki Hermione, amire Harry is gondolt. – Ki kell
szednünk belőle, hogy mit terveznek a köpennyel. Nem tetszik ez nekem.
- Nekem sem – vallotta be Harry, és nagyot szusszant. Biztos volt benne, hogy valakit vagy
valamit el akarnak rejteni a köpeny segítségével, amit nem lehetne egy hétköznapi darabbal,
vagy egy kiábrándító bűbájjal; valamit olyan jól el kellett rejteni, hogy a halál harmadik
ereklyéje kellett hozzá.
- Draco visszament a toronyba – mutatott az iskola felé Ciaran. – Mit fog csinálni vele,
Eakle bácsi?
- Csak megkérdezünk tőle egy-két dolgot – felelte kedvesen Hermione Harry helyett, aki
megint nem vette a fáradtságot válaszra. Ciaran is őt bámulta, kicsit tartózkodóan, aztán
Hermione jelzésére együtt elindultak az iskolaépület felé, feltűnés nélkül, jobbra-balra éberen
figyelve.
A beauxbatonsos diákok vidáman csacsogva haladtak el mellettük a stadion felé, néhányuk
szurkolózászlókat lengetett, ketten egy nagy transzparenst vittek, amire színváltós betűkkel
bajnokuk neve volt felírva cirádás liliomokkal körülvéve, és szokás szerint mindőjük
makulátlan tengerészkék talárt viselt. A francia gyerekek közé néhány tanár, szülő és más
meghívottak vegyültek, páran együtt énekelték a diákokkal a beauxbatons-os indulót.

295
 Dohos bűz…
Harry vadászkopó módjára kapta fel a fejét, és szimatolt bele a levegőbe. Az utóbbi időben
orra és agya kiéleződött erre a kellemetlen szagra, s ezzel együtt ösztönei is riadót fújtak, keze
máris megtalálta az utat a zsebébe, pálcájához. Megtorpant és az emberáradat után fordult.
A gyerekek és a dísztaláros vendégek között rögtön kiszúrta a kakukktojást, mintha várta is
volna őt: állógallérú talárt és széles karimájú kalapot viselt.
A süveges varázsló is hátranézett a válla fölött, mintha csak megérezte volna Harry
tekintetét a tarkóján. Mint egy futó kacsintás, a szeme kéken felvillant…
- Marius – sziszegte Harry a fogai között.
- Micsoda? – perdült meg Hermione, de a kalapos varázsló addigra elvegyült a tömegben. –
Itt van Marius? – hangjából Harry tisztán kihallotta a félelmet.
- Ki az a Marius? – kíváncsiskodott Ciaran, aki a nyakát nyújtogatta az emberek után, akik
lassan beszivárogtak a stadionba.
Harry már nem őket fürkészte; a másik irányba nézett, ahonnan Marius jött, a Dursmtrang
bejárata felől, ahol az igazgatóhelyettes boszorkány állt a lépcső tetején, néhány diák
társaságában.
- Mit művelsz? – kiáltotta Hermione.
Akár egy felbőszült dúvad, úgy indult meg Harry Ulatov professzor felé. Ha kicsit
magasabb, durván félrelökte volna az útjában álló embereket, de így inkább ő szenvedett el
néhány vállba lökést, amiért a körülötte lévők sűrű bocsánatkérésekkel fordultak utána.
Harry felszaladt a lépcsőn, és odalépett a boszorkányhoz, aki ekkor küldte társaik után
kisdiákjait, azonban az Eakle képében érkező Harryt észrevéve a jóindulatú mosoly lehervadt
az arcáról.
- Miben segíthetek, Mr. E… - kezdte rideg lenézéssel.
Harry kikapta zsebéből a pálcáját, és köpenye takarásában Ulatovra szegezte azt. A
boszorkánynak egy pillanatra elakadt a szava.
- Mit jelentsen ez?! – sziszegte ijesztő hirtelenséggel fellobbanó haraggal.
- Mit tervez Mariusszal? – förmedt rá Harry suttogva, amitől öreg hangja vészjósló
reszelőssé változott.
Ulatov professzor arcáról egy pillanat alatt tűnt el a harag, s egyszerre olyan sápadtá vált,
mint a meszelt fal, és keze nyomban elindult a talárja zsebe felé.
- Á-á! – figyelmeztette Hermione, aki ekkor ért Harry mellé. Ciaran a háttérből figyelte az
eseményeket, és mukkanni sem mert.
- Válaszoljon, Madam Ula! – parancsolta Harry. – Mi köze van magának Mariushoz?
- É-én nem tudom, honnan ismeri maga… - dadogta Ulatov professzor teljes zavarában, és
felhagyott azzal, hogy pálcát rántson.
- Nagyon jól ismerem azt a szörnyeteget! – fröcsögte Harry. – Gyerünk, miről beszélt vele?
Mondja meg, vagy esküszöm megátkozom!
Hermione már idegesen mocorgott mellette, de most finoman meghúzta a talárja ujját. Harry
nem figyelt, csak Ulatov professzort nézte, aki kezdett visszanyerni némi színt az arcára,
azonban az ajkai remegtek a félelemtől.
- Eakle bácsi… - hallatszott Ciaran tétova motyogása.
Hangjára az igazgatóhelyettes rávillantotta a szemét, szigorúan, mint ahogy McGalagony
szokott Harryre nézni, ha szabélyszegésen kapja. Ulatov professzor azonban nem tudta
legorombítani Ciarant, amiért a felnőttek dolgába üti az orrát, mert Harry varázspálcája
fenyegetően izzott.
- Nem tudom, honnan jött – suttogta a választ végül, és nyugtalanul pislogott körbe, nem
látja-e őket valaki. – Nem tudom… fogalmam sincs, esküszöm! Tegnapig nem is hallottam
róla… de akkor…
- Akkor mi? – sürgette Harry.

296
 Ulatov megint körbenézett, megvillantott egy ideges mosolyt egy diákja felé, aki futtában
ráköszönt, aztán mély levegőt véve közelebb lépett Harryhez.
- Mr Eakle… – kezdte, mélyen a szemébe nézve. – Tudom, mi a véleménye rólam. De
esküszöm, én csakis a legjobbat akarom ennek az iskolának… - újabb nagy sóhajtás közben
kitörölte a szeme sarkából előbuggyanó könnycseppet, aztán újra Harryre nézett. – Nem én
vagyok az, akitől féltenie kell a Dursmtrangot. Moloh igazgató úr azonban…
- Igen? – csapott le a félbehagyott mondatra Harry, de nem eresztette lejjebb a pálcát. Már
senkiben és semmiben nem tudott megbízni, a Kingsley titkáról lehulló lepel keserű kétely
mérgét csepegtette a szívébe. – Mit csinált Moloh?
Az igazgatóhelyettes asszony egy pillanatig különös arckifejezéssel nézett rá, de a rá
szegeződő varázspálca hegyének apró moccanása miatt sietve folytatta:
- Maude Moloh igencsak megkérdőjelezhető döntéseket hozott, amióta az igazgatói székbe
ült – darálta egyszuszra az öregasszony. – Kezdődött az egész azzal, hogy látszólag minden
józan ok nélkül elkezdte lecserélni a tanári kar megbecsült tagjait… olyanokra, akik… akik
nem igazán a tanításra valók, ha érti, mire gondolok. Most pedig ez a kék bőrű ember… -
ciccegett Ulatov professzor. – Azt mondta… ő… megfenyegetett engem. Megparancsolta,
hogy találkozzak itt, ebben az időpontban ezzel a Marius Prince nevű alakkal, és adjak át neki
egy ikertükröt, aztán mutassam meg neki, hol tud bejutni a stadionba. Csak ennyi – fejezte be
sután, majd gyorsan hadarva hozzátette: - Ha nem teszem, amit parancsol, bezáratott volna a
Nurmengardba, ahogy Fisker professzorral is tette. Pedig ő csak jósolt…
Moloh fenn akarja tartani a közvetlen kapcsolatot Mariusszal, járatta az agyát Harry, és a
mellette álló lányra pillantva látta, hogy neki is hasonló dolgok járnak a fejében. Harrynek
magának is volt egy ikertükre, pontosabban annak egyik, törött fele, melyet még Siriustól
kapott. A tükrön keresztül zavartalanul beszélgethetett azzal, akinél a tükör párja volt, s ez
egy alkalommal életmentőnek bizonyult.
- Van ötlete róla, mi a dolga itt Mariusnak? – kérdezte sürgetve Hermione.
Ulatov professzor hallgatásba burkolózott, és keserves fintorra húzta az orrát, jelezve, hogy
nem szívesen válaszolna erre a kérdésre.
- Kérem, professzor! – szólt újra Hermione, és nyomatékosítás képpen, leeresztette a
pálcáját, és közelebb lépett hozzá. – Ha csak sejt valamit, el kell mondania nekünk! Maga
nem tudja, milyen veszélyes ez az alak. Már három embert hidegvérrel megölt, ki tudja, mit
fog tenni a bajnokokkal?
Harry is lejjebb eresztette a pálcáját – bizalma kezdett visszatérni, ha nem is túl gyorsan.
- Úgy hiszem… - folytatta végül Ulatov, lassan válogatva a szavait –, hogy Moloh igazgató
úr nagyon szeretne bejutni a Durmstrang tiltott részébe.
Mindezt úgy mondta, mintha ezzel már eleget adott volna Harryék tudtára, és szorongással
várta, mit szól hozzá hallgatósága.
- És ott mi van? – tette fel ártatlanul a kérdést Harry, de amint kimondta, máris látta, hogy
ezúttal talán elszólta magát. Ulatov professzor eltátotta a száját, és hitetlenkedve bámult rá.
Hermione óvatosan megrángatta a talárja ujját.
- Hát a bűbájjal levédett pince, amit még a Halálmester bukása után zártak be! – tárta szét a
karját az igazgatóhelyettes, mintha valami egyértelműt magyarázna értetlen diákoknak. – Hisz
tudja, hogy Karkarovot is megrótta a felügyelő bizottság, amiért be akart jutni oda! Maga
folytatta le a vizsgálatot az ügyben!
- Hát persze… persze… – dünnyögte Harry gyorsan, mentve a menthetőt. – Szóval Moloh
is ezzel próbálkozik?
- Igen - bólogatott Ulatov. – Ezzel. A második próbát követően valami megzavarta a pincét
védő bűbájt, és erős kitörést okozott. Moloh úgy hiszi, a Halál egyik ereklyéje volt az.
Harry és Hermione döbbenten összenéztek; Harry biztos volt benne, hogy így van, a
köpenyt viselve Ron és Dawlish pont átsétáltak a pince egy része fölött.

297
 - És maga szerint Moloh megtalálta az egyik ereklyét? – kérdezte óvatosan Hermione.
Ulatov megint széttárta a karját.
- Én… én nem tudom… Ezidáig én nem is hittem az ereklyék létezésében. Azt hittem, csak
a Halálmester terjesztette ezt, amíg tavaly Harry Potter el nem mondta mindenkinek, hogy
valóban léteznek.
És ezzel elkövette élete egyik legnagyobb hibáját – tette hozzá gondolatban Harry, önmagát
szidva, amiért annak idején mindent el akart volna mondani az embereknek, még a köpenyt és
a követ is. Naivan azt hitte, nem fenyegeti már veszély, Voldemort bukásával élheti békében
az életét.
- De most úgy tűnik, Moloh ráakadt az egyik ereklyére – mondta tovább Ulatov. –
Szerintem a köpeny lehet az, hiszen Harry Potter azt mondta, a követ még Albus Dumbledore
pusztította el, a pálcát pedig igen jól őrzik, mint hallom…
- Hogyan? – hüledezett Hermione. – Honnan szerzett tudomást Moloh a köpenyről?
A boszorkány szerencsétlen képpel nézett rájuk.
- Azt mondta, a második próba után történtek miatt leellenőrizte, hányan vannak a
helyszínen. Azt mondta, volt ott két ember láthatatlanná tévő köpeny alatt rejtőzködve.
- És azt hogyan…? – kérdezte meggondolatlanul Harry.
- Hát persze – bólogatott Hermione gyorsan közbe vágva. – Homenum revelio.
Ulatov professzor is bólintott. Harry még mindig nem értett semmit, de nem mert többet
faggatózni, nehogy túl ostobának tűnjön John Eakle-höz képest.
- Mit remél Moloh attól, ha bejut a lezárt részbe? – vette át a szót Hermione.
A hátuk mögül kürtszó hangzott fel, és emberek százai kezdtek tapsolni. Harry egyre
idegesebb lett; szorított az idő.
Ulatov professzor ezúttal is rövid szünet után vette rá magát a válaszra, de közben valahogy
összeszedte a bátorságát is; már nem remegett a hangja, és a fejét is felszegte.
- A Halálmester… mármint Grindelwald, tanuló évei alatt sok tiltott kísérletet folytatott a
Durmstrangban, amelyekért végül eltanácsolták innen – magyarázta Hermionénak, miközben
Harry igyekezett úgy tenni, mint aki mindezt nagyon jól tudja. – Ezen kísérletek
eredményeinek egy része van ott elzárva egy nagy kőládában. Azt mindig is tudtuk, hogy
Albus Dumbledore zárta le a ládát… Moloh azt hiszi, a Halál ereklyéi feloldhatják ezt az erős
bűbájt, mert Harry Potter elmondta, hogy Dumbledore-é lett a Pálcák Ura, és azzal bűvölte
meg a ládát… - A boszorkány megcsóválta a fejét, és gondterhelt tekintettel nézett a stadion
irányába. – Mr Eakle, azt hiszem, az igazgató valami szörnyűséget tervez.
Harry összeráncolta a homlokát.
- Miféle szörnyűséget? – kérdezte. – Hozzá akar férni ahhoz, ami a ládában van, ezt értem.
De miért kell ezt a verseny alatt csinálni? Miért nem tette meg eddig?
- Szerintem próbálta – vélte Ulatov professzor. – Egy alkalommal az igazgató úr lent járt a
pincében, a tiltott rész közelében, és amikor összefutottam vele, nagyon zaklatottnak tűnt.
Később az irodája előtt láttam Benedetto Modestóval, láthatóan veszekedtek…
- Kivel? – csúszott ki Harry száján.
- A Szövetség elnökével – válaszolta ezúttal habozás nélkül Ulatov; Harry megnyugodott –
a professzor reakciójából ítélve most nem szólta el magát. – Nem mertem hallgatózni, nehogy
bajba kerüljek, de néhány szót hallottam: a kőládáról beszéltek, és valami „megfelelő
emberről.” Talán nem elég áttörni a bűbájt… - találgatott a boszorkány. – Talán nem
mindegy, ki akarja kinyitni…
Ez Dumbledore-ra vallana, gondolta Harry. Visszaemlékezett miféle fondorlatos bűbájjal
védelmezte Dumbledore a Bölcsek Kövét a Roxfort kazamatáiban. Nem szerezhette meg más
a követ, csak aki nem akarta használni semmire. Lehet, hogy a Durmstrangban is ezt a
módszert választotta, hogy elzárja Grindelwald veszélyes kísérleteinek hátrahagyott

298
eredményeit? Lelki szemei előtt mindenféle torz, feketemágiával átváltoztatott lények és
fenyegető, alaktalan tárgyak képe derengett…
- Mr Eakle, kérem, higgyen nekem! – könyörgött Ulatov fölöslegesen. Harry már hitt neki.
– Biztos vagyok benne, hogy Maude Moloh a verseny alatt akarja kinyittatni – talán magukkal
a versenyzőkkel…
Harry tudta, hogy most azonnal kell cselekedniük, különben sokkal nagyobb baj is
történhet, mint ami az Odúnál vagy a Megfojtott Macskában lezajlott. Akármi is rejtőzik
abban a kőládában, elég rossz ahhoz, hogy Dumbledore örökre elzárta a kapzsi és kíváncsi
szemek elől, és ő nem engedheti, hogy Moloh rátegye a kezét.
- Ciaran! – kiáltozta Hermione, mikor Harry megfordult. – Itt volt mellettem… Az előbb
még itt állt, de most… Ciaran!
Harryt nem különösebben izgatta jelenleg, hová csatangolt el a fiú, ráérnek majd
megkeresni később is, hiszen az iskola területéről úgysem mehetett el. Sokkal fontosabb
dolguk van, ami nem várhat tovább…
- Ciaran!
- Gyere, sietnünk kell! Meg kell állítanunk Molohot! – ragadta karon a lányt, és faképnél
hagyva Ulatov professzort, futva elindultak a stadion felé, ahol már hangosan tapsoltak és
fütyültek az emberek, újra felhangzottak az iskolák indulói.
A verseny utolsó próbája kezdetét vette, s Harrynek sejtelme sem volt felőle, mire megy ki a
játék ezúttal, mert fogalma sem volt, mik azok az erklingek, amikről Ciaran beszélt.
Végigszaladtak a kikövezett járdán, félkörben megkerülve az épületet, egyenest a lelátókhoz
vezető lépcsős főbejáratot célba véve. Mindkettejük kezében ott volt már a varázspálca,
készen rá, hogy egy-két biztonsági őrvarázslót ártalmatlanná téve, minden áron megálljt
fújjanak a versenynek, mielőtt újra megtörténik a baj, akárcsak öt évvel korábban.
Dumbledore nem véletlenül zárta el azokat a sötét dolgokat…
Hangos kiáltás harsant, megállásra késztetve Harryéket.
- Ők azok!
Négy alak jelent meg a semmiből, laza körbe véve Harryt és Hermionét. Mindegyiküket
ismerték: a velük szemben álló vigyorgó dromedár durmstrangos és vézna barátja mellett a
magas, fekete hajú fiú állt, akinek barna szemeiben Draco Malfoy gunyoros tekintetét vélte
Harry felfedezni. Egy lépéssel mögötte toporgott idegesen Ciaran, aki remegő kézzel mutatott
egyenesen őrá, unokatestvérét idéző jégkék szemei hunyorogtak összeráncolt homloka alatt.
- Ciaran, mit…? – kérdezte volna Hermione, de a fiú a szavába vágott.
- Ő nem John Eakle! Ez egy csaló! – kiabálta Ciaran Diggory dühtől kipirult arccal, mire
négy izzó pálca szegeződött Harry és Hermione fejének.

299
 - Huszonnegyedik fejezet -

A bukott bajnok
- Ciaran… - szólt tétován Harry a pálcák gyűrűjében. – Mit művelsz?
- Nem tudom, ki maga, de biztosan nem Mr Eakle! – kiabálta vissza a fiú. Arca most
cseppet sem volt jóindulatú, és így már vonásai sem tükrözték többé Cedricét.
A három alak, akiket riasztott, bizonytalanul nézegettek rá, kivéve egyiküket: azt,
amelyikben Harry Draco Malfoyt sejtette. Az ő arcán közömbös nyugalom látszódott.
- Biztos vagy benne, Ciaran? – kérdezte a fiútól, de nem vette le a szemét Harryről.
- John Eakle tudná ki az a Benedetto Modesto, évekig a Varázslók Nemzetközi
Szövetségének dolgozott az apámmal együtt! Vagy egy milliószor hallottam, hogy a vén
Benedettóról beszéltek! – válaszolta Ciaran továbbra is kiabálva, amit csak azért nem hallott
rajtuk kívül senki más, mert közvetlenül mellettük a stadionban óriási hangzavar uralkodott;
időről-időre felhangzó tapsolás és ujjongás, szurkolódalok és iskolai indulók szóltak.
Harry Hermionéra nézett; a lány arca ijedtséget és bosszúságot tükrözött.
- Figyelj Ciaran… - próbálkozott Harry türelmes hangot megütni. – Voltam a
nagybátyádéknál, rögtön engem hívtak, miután eltűntél…
- Ha így van, mondja meg mit vett nekem a tizedik születésnapomra! – követelte Ciaran. –
Ha tényleg maga John Eakle, akkor tudnia kell!
Harry azonnal tudta, hogy most nagy bajban van. Innentől kezdve nem volt visszaút, végleg
lebukott előttük. Hirtelen már nem tudta tovább türtőztetni magát, és a bevált csapda miatti
harag kiült az arcára is.
- Látjátok?! Ez csak egy tolvaj – acsarogta a fiú idősebb társainak. – Elmondta, hogy a
köpeny kell neki, azért jött!
Malfoynak felcsillant a szeme ezt hallván, s Harryre nézett.
- Üdv, Potter – szólt váratlanul, mosolyogva.
Hermione meghökkent arckifejezése megerősítette Malfoyt véleményében, mert mosolya
még szélesebbre húzódott. Háta mögött három társa is meglepetten nézett össze, Ciaran
eltátotta a száját, úgy bámult Harryre.
- Tudtam én, hogy nem hagyod annyiban, és a köpeny után fogsz jönni – mondta Malfoy. –
Nem elég, hogy megmentettem az életedet, mi?
- Megmentetted?! – visította hirtelen Hermione. – Betörtél a házunkba, kiraboltál minket,
ráadásul megint egy őrült szolgálatába álltál! Semmit se tanultál, Malfoy?
- Granger? – meresztett rá nagy szemeket Malfoy. – Tudhattam volna, ahová Potter megy,
ott vagy te is. Weasley patkány hol marad? Gyáva volt ide jönni a sárkány barlangjába?
Mintha semmi sem történt volna, gondolta Harry. Pedig már kezdte azt hinni, Malfoy tanult
valamit. Az a beszélgetés a liftnél Zambini halála után… aztán a mentőakció az égő háznál…
Erre megint mintha ugyanazzal a Malfoyjal állna szemben, aki a Roxfort Expresszen
kérkedett Voldemorttól kapott feladatával.
- Nagy a szád, Malfoy… – susogta Harry pattanásig feszült idegekkel.
- Hadd adjak egy jó tanácsot! – mondta amaz, mintha meg se hallotta volna. – Kapd fel a
szakállad, fordulj meg szépen, és kullogj haza. Jobb, ha nem ütöd bele az orrod abba, ami itt
folyik.
A két durmstrangos ostobán nevetgélt Malfoy szavain. Harry már az ő helyüket is értette:
két újabb Crak és Monstro. Csak Ciaran lógott ki a díszes társaságból (Harry észre is vette
rögvest, hogy a fiú nem nevet velük, inkább izgulva várja a fejleményeket).

300
 Hermione lopva Harryre pillantott; ő is jól tudta, hogy szorít az idő. Harry fogcsikorgatva
feljebb emelte a pálcáját, és közben végigmérte ellenfeleit.
- Inkább hadd mondjak én valamit… - sziszegte, mire Draco arcáról lehervadt a vigyor és
készenlétbe helyezte a pálcáját, egy tizedmásodperccel korábban, mint hogy Harry elüvöltötte
magát: - STUPOR!
Ellenfeleinek még pislogni is alig volt ideje, azonnal eltalálta őket egy-egy türkizkék
fénynyaláb, amit egyedül Malfoy tudott félrecsapni. A bűbáj az egyik fenyőfába csapódott, s
középen eltörte azt. A fa nagy puffanással elfeküdt.
Harry volt a legjobban meglepődve a történteken: a varázsigét csupán egyetlen egyszer
kiáltotta el, pálcája hegyéből mégis négy fénysugár jött elő, négy célpont felé, melyek most
ott feküdtek előtte kiterülve, Ciaran pont Malfoy lábai mellett.
- Ezt hogy csináltad?! – zihálta Malfoy, hátratántorodva előle.
Hermione szájtátva nézett felváltva Harry arcára és a kezében szorongatott varázspálcára.
- Gőzöm sincs – dünnyögte Harry, egy pillanatra megfeledkezve róla, hol is vannak, és mi a
feladatuk. Senkit sem látott még egyszerre több varázslatot véghezvinni, még Voldemortot
sem – senkit, kivéve Dumbledore-t. Emlékezett rá, hogyan harcolt az ősz mágus egyszerre
több ellenféllel szemben, de mindig azt hitte, hogy varázslatait olyan gyorsan viszi véghez,
mintha egyszerre tenné mindet…
Mikor észbe kapott, elszakította bámuló tekintetét a varázseszközéről, és Malfoyra szegezte
azt. A volt mardekáros fiú hanyatt-homlok elmenekült. Harry már indult volna utána, de
Hermione megragadta a karját.
- Hová mész? – ripakodott rá. – Más dolgunk van!
Azzal indulatosan a stadion bejárata felé terelte.
- Igazad van – motyogta Harry, és még egy pillantást vetett az ájultan heverő Ciaranra.
Némi bűntudatot érzett, amiért el kellett kábítania a fiút, de nem volt más választásuk. Majd
később ráérnek elmagyarázni neki mindent, ha már otthon lesznek a Diggory-házban.
A nevén kívül nem hazudott másban Ciarannak, minden, amit az apjáról és a Kingsley elleni
segítségről mondott, igaz volt, és komolyan is gondolta. Ha hazaérnek, minden erejével azon
lesz, hogy kiderüljön Ciaran igaza, és a miniszter és az a másik auror megfizessenek azért,
amit elkövettek. A gyilkosságot nem lehet megbocsátani…
Hermionéval a nyomában felszaladtak a stadion főbejáratához vezető nyikorgó falépcsőn,
átverekedték magukat két biztonsági őr között, akik csak egy pillantást vetettek rájuk, aztán
újra a bent zajló eseményekre fordították figyelmüket.
Harry és Hermione a lelátók között értek ki, s a szemük elé tárult a harmadik próba teljes
valójában. A stadion nézősorai kolosszeum-szerűen vettek körbe egy arénát, aminek a
közepén magas földhányás emelkedett. Ahogy jobban megnézték, látták, hogy a domb tele
van furkálva lyukakkal, mintha valamiféle állatok alakítottak volna ki benne járatokat –
alighanem az erklingek, gondolta Harry. A bajnokoknak nyoma sem volt, bizonyára már mind
bent voltak az erklingvárban, egyre közelebb és közelebb jutva a Trimágus Kupához, s talán
Harry láthatatlanná tévő köpenyéhez.
- Hermione… - szólalt meg Harry halkan. – Mondd csak, mik azok az erklingek?
A lány ránézett – eddig a futástól lihegve bámulta a földhányást.
- Manószerű bestiák – válaszolta. – Kábé akkorák, mint Sipor…
- És veszélyesek?
A lány megvonta a vállát.
- Gyerekekre igen… - mondta, aztán szúró oldalát markolászva kiegyenesedett, és a lelátók
felé mutatott. – Ott ül Moloh meg a zsűri. Szólnunk kell…
Ebben a pillanatban vérfagyasztó sikítás hasított a levegőbe, mely az erklingvár mélyéről
érkezett. Az iskolák indulói elnémultak, helyettük a közönség hördült fel, sokan huhogtak,
izgatottan beszélgetni kezdtek.

301
 - Ez biztos nem az erklingek műve – csóválta a fejét Hermione aggódó ábrázattal.
Egy ilyen sikoltás még önmagában nem lett volna pánikot keltő, gondolta Harry, azonban
nem feledkezhetett meg Mariusról, aki lent várta a bajnokokat.
- Csinálnunk kell valamit! – szólt idegeskedve Hermione, Harry pedig nyomban akcióba
lendült.
Mit sem törődve a mögötte álló őrvarázslókkal, átugrott a korláton, csizmás lába tompán
huppant az aréna döngölt földjén. Először senki nem figyelt fel rá a nézőközönség közül, de
mikor beljebb rohant, egyenesen a zsűri és a tanárok lelátói elé, már mindenki kiszúrta őt.
Szeme sarkából látta, hogy többen felállnak a padról, feléje mutogatnak, és a tömegben
kíváncsi zúgolódás támad.
- Állj! – ordította Harry teli torokból. – Állj!
Látta, hogy az őrvarázslók is átvetették magukat az alacsony korláton, és kivont pálcával
megindultak felé, de őt ez a legkevésbé sem zavarta most. Egyenesen Moloh kíváncsiságtól
tágra nyílt szemeibe bámult, egyedül neki intézte a parancsát, s fohászkodott, hogy a
talpnyaló igazgató engedelmeskedjen neki. Vadul integetett a kezével, s közben megállás
nélkül kiabált.
- Állítsák le a versenyt!
Moloh már a korlátnak támaszkodva állt, és egyik kezével dühösen intett a Harry felé
rohanó őrvarázslók felé, mire azok lefékeztek, és tanácstalanul álltak a pálya széle és Harry
között. Aztán az igazgató a saját torkának szegezte pálcáját.
- Csendet! – bődült el, mert a zúgolódó tömeg hangjától semmit sem lehetett érteni Harry
szavaiból a lelátókon.
McGalagony professzor is ott állt Moloh mellett, értetlenül pislogva vélt sötét varázslatok
kivédése tanárára. Mellette a Percynek álcázott Ron furakodott a korláthoz, s Harry jól látta,
hogy barátja kezében ott van a varázspálca, készen mindenre.
- Mindenki maradjon csendben! CSENDET!! – mennydörögte a félóriás igazgató, mire
lassan mindenki engedelmeskedett. A stadionban olyan néma csend lett, hogy egy pisszenést
sem lehetett hallani.
- Állítsák le a versenyt! – parancsolta újra Harry. – Nagyon nagy baj van! A bajnokok
veszélyben vannak! Most azonnal le kell fújni a versenyt!
Látta Dawlish arcát is megjelenni a korlát fölött. Az auror szokásos szúrós szemével
méregette őt, és McGalagony professzorhoz beszélt valamit. Harry nagyon remélte, hogy a
minden lében kanál volt kolléga nem üti bele az orrát az eseményekbe.
Hermione ekkor ért oda Harry mellé.
- Jó ötlet ez szerinted? – suttogta a kérdést a fülébe.
- Mindjárt kiderül… – válaszolta Harry, majd újra az igazgatóhoz intézte szavait: - Moloh
igazgató úr, a versenyt szabotálja egy illetéktelen behatoló! Egy gyilkos jár az iskolában!
A termetes varázsló ügyet sem vetve McGalagony sápítozására, azonnal Ronhoz fordult és
valamit mondott neki, amit mások nem hallhattak. Ron ezután a többi szervezőhöz fordult,
egy síp is megszólalt háromszor, jelezve a verseny befejeződését, majd taláros varázslók
indultak el az erklingvár felé – talán varázslény-gondozók, vélte Harry.
- Ez könnyebben ment, mint gondoltam… - jegyezte meg Hermionénak.
Újabb sikoltás hangzott az erklingvár mélyéről, mely most sokkal hangosabbnak tűnt, talán
mert a néma csönd volt az, ami fogadta. Majd ez után, mint egy kipukkanó buborék, egyszerre
rémült kiáltozás és ezernyi láb padlón dobogó zaja töltötte meg a füleket, mialatt a népes
nézőközönség egymáson átgázolva igyekezett a legrövidebb úton elhagyni a stadiont. Moloh
újra ordibálni kezdett, ezúttal németül, mindenkinek ontotta az utasításait, mire a tömeg
valóban megnyugodott kissé, és a tüsténkedő őrvarázslók útmutatását követve hömpölyögtek
ki a lelátókról, de ezt Harry és Hermione már nem várta meg.

302
 Mikor a bajba jutott bajnok második jajveszékelését hallották lentről, csapot-papot
otthagytak, és megindultak az erklingvár felé, a legnagyobb lyuk irányába, ahol a bejáratot
sejtették. A többi kijáratnál egy-két varázsló állt pálcával a kezében, mellettük nagy rácsos
ládával, amelybe egy bűbájjal csalogatták be az erklingeket. Amennyire Harry futtában
megállapította, a manószerű lények nem tűntek túlságosan veszélyesnek.
Bementek a várba, mely belülről olyannak látszott, mintha milliónyi hangya tapasztotta
volna össze finom szemű földből, homokból a nyálával, de olyan nagyra, hogy egy
kiegyenesedett ember is elfért a járatokban.
- Lumos! – suttogták mindketten, és világító pálcáikat maguk elé szegezve haladtak tovább.
A fény csak kis körben világította meg a falakat, azon kívül minden mást a sötétség rejtett.
Harry máris tudta, hogy ennek a próbának pontosan ez a lényege: a bizonytalanságra, a
félelemre alapoz, így teszi próbára a bajnokokat.
- Hermione, ez egy labirintus lesz – szólt halkan. – Olyan, mint a régi harmadik próba…
- Azért egy kicsit más – jegyezte meg a lány körbe mutatva. – Itt nem csak vízszintesen
lehet eltévedni!
Harry körbenézett a falakon. Előttük a földben egy lyuk vezetett le mélyen, egy másik
járatba, és az az alagút, amiben voltak, szintén erőteljesen lejtett.
- Hogy fogjuk így időben megtalálni a bajnokokat? – nyöszörögte Hermione forgolódva,
pálcája pislákoló fényénél az ezernyi alagutat pásztázva.
Harry elillanó árnyakat látott, gyors mozgást, amerre a pálca fénye vetült. Néhány erkling
még itt ólálkodott körülöttük, hiába a varázslény-gondozók igyekezetének.
Hirtelen szapora léptek zaja hallatszott, amiről Harry rögtön tudta, hogy ezúttal embertől
származnak. Megkocogtatta Hermione könyökét, mire mindketten felkészülten várták az
érkezőt, akit már láttak is az alagútban. Az egyik bajnok igyekezett kifelé a járatból, térdén és
fenekén nyomott hagyott a föld, alkarján kisebb karcolások voltak, amik mintha apró karmos
kezektől származtak volna. A francia leány volt az, s meglátva Harryéket, elkezdett hadarni
valamit, amiből ők egy kukkot sem értettek. Mikor ezt ő is észrevette, újra próbálkozott:
- Nem tudni mi törhtén’? Miérh ván vége verhseny? Törhtén’ báj?
Hermione gyorsan megnyugtatta, és mintha csak a tusa egyik szervezője lenne, biztosította
róla a beauxbatons-os lányt, hogy minden a legnagyobb rendben, csak a versenyt lefújták, és
mindent megmagyaráznak odafent. A lány távozott, Harryék pedig tovább indultak lefelé.
- Milyen nagy lehet ez az egész? – kérdezte Harry.
- Ulatov professzor azt mondta, a kőláda a pincében van. Bizonyára az a labirintus alja –
találgatott a lány. – Már nem lehet innen messze…
Ebben a pillanatban valami nagy ugrott elő előttük az árnyékból, iszonyú visítással, halálra
rémisztve Harryt és Hermionét. A lány sikítva fenékre esett, és Harryt sem sok választotta el
attól, hogy eldőljön, mikor a valami egyenest az arcának csapódott.
- ÁÁÁ! – ordította rémülten Harry. Pálcája kicsúszott a kezéből, hiába kapott utána.
Rögvest három kicsi, manószerű lény mászott rá, kezükkel bőszen tépdesték a haját és a
szakállát, karmos ujjukkal csúnya karcolásokat ejtve Harry bőrén, s közben egyfolytában
vihogtak. Kacagásuk a hiénák hangjára emlékeztetett, s ennél csak Harry ordibálása és
Hermione kiabálása volt hangosabb. Fakóbarna bőrük koszosan tapadt vézna tagjaikra,
nevetségesen hosszú és hegyes orrukat fegyverként használva döfködték a fiút, ahol csak
érték.
- Segíts!
- Tarts ki Harry! – bíztatta a lány, és ültéből megcélozta őket. – Obstructo! Obstructo!
Két kis bestia rögtön lerepült Harry hátáról, de Hermione harmadik átka a fiút találta el, aki
ettől felkenődött a szemközti falra.
- Jaj, Harry ne haragudj! – röstelkedett a lány. – Próbálj meg nem mozogni!
A két lerepült állat négykézláb elmenekült, de az utolsó jószág nagyon szívósnak bizonyult.

303
 - Szedd már le rólam! – követelte Harry, miközben öklével kaszáló mozdulatokat végzett,
hogy lesodorja magáról a lényt, épp ezzel nehezítve meg Hermione dolgát. A bestia ezalatt
féleszűen vihogott, egyik kezével Harry hosszú szakállát markolta, másikkal kitartóan
ütlegelte a fejét.
- Petrificus Totalus! – kiáltotta Hermione, mire Harry érezte, hogy minden tagja
megmerevedik úgy, ahogy volt, s vele együtt a lény is sóbálvánnyá változott. Ekkor Hermione
odaszaladt, lefeszegette a hátáról az állatot, majd egy laza mozdulattal elhajította a járat másik
végébe, mintha csak egy száraz fadarab lett volna.
- Finite – motyogta újra Harryhez fordulva, s a fiú érezte, hogy dermedt tagjaiba visszatér
az élet. Hermione mélyen szedte a levegőt az iménti közjátéktól, de ijedtség most nem
tükröződött a szemében.
- Ezek az erklingek – jelentette be, és megtoldotta egy kis örömtelen nevetéssel.
- Azt mondtad, csak gyerekekre veszélyesek! – méltatlankodott Harry.
A lány jelentőségteljesen végigmérte őt tetőtől talpig.
- Jó, értem, hagyjuk – legyintett Harry, majd felvéve pálcáját jelzett, hogy induljanak
tovább.
Egyre lejjebb és lejjebb hatoltak a koromsötét alagútban, s Harrynek el kellett ismernie,
hogy bizony bajnokként rendesen kirázná a hideg minden kanyar előtt.
- Vigyázz, le ne ess! – szólt rá Hermione, miközben átkecmeregtek egy mély lyuk fölött.
A következő sarkon bekanyarodva az egyetemes zajtól, kiabálástól, kaparászástól elütő
hangot hallottak meg: valaki halkan sírt. Összenéztek, majd fokozott óvatossággal haladtak
tovább, lefelé, a hang irányába. Mindketten biztosak voltak benne, hogy oda kell menniük,
ahol a sírást hallják, egy pillanatig sem gondolták az ellenkezőjét.
A járat végül egy, az eddigiekhez képest méretesebb üregbe torkollott. Az erklingvár
fojtogató meleg légkörével ellentétben itt majdnem fagyponton volt a hőmérséklet, Harry látta
saját páraként szétoszló leheletét.
Jól hallották, hogy a síró ember (a hangok alapján egy fiú) odabent van, de egyelőre csak
hallgatóztak. A szipogás mellett most félreismerhetetlen hörgést fedeztek fel. Harry óvatosan
belesett a fal mellett az üregbe.
Dennis Creevey, a Roxfort alacsony bajnoka térdepelt középen, kezében egy áttetsző
külsejű kelmét tartott, amit Harry rögtön felismert. A kék bőrű ember előtte állt pár méterrel
egy, az erklingvár finom szemű porból tapasztott falától olyannyira elütő díszes, tömör
sziklafal előtt. Talán a Durmstrang alapzata lehet? – tűnődött Harry.
Marius pálcáját lengette saját arca előtt, és behunyt szemmel varázsolt. Harry nem ismerte
fel a mozdulatokat, de azt rögtön megértette, hogy a természetellenes hideg a varázsló pálcája
előtt gomolygó kis, alaktalan gömbből árad, mely olyan volt, mintha párából és zúzmarából
gyúrták volna. Téli hideg áradt belőle, Harry biztos volt benne, hogy ha megérintené,
megfagynának az ujjai, Marius mégis vigyorgott, miközben varázsolt.
Harry hátrafordult Hermionéhoz.
- Be kell mennünk oda – közölte vele a tényt. – Nincs más mód, muszáj megküzdenünk
vele. A patrónusokkal elláthatjuk a baját, attól fél…
A lány a karjára tette a kezét és bólintott, jelezve, hogy felkészült. Nagyot nyelt, és Harry
látta, hogy szaporábban szedi a levegőt. Nem csodálkozott ezen, Mariustól őt magát is mindig
kirázta a hideg, és elöntötte az undor, ahogy most is. Vajon mi a fenét csinálhat ez az alak?
Újra kilesett a fal mögül, most kicsit bátrabban. Marius egyik kezében most egy palackot
tartott, melynek vékony száját az alaktalan gömb felé tartotta. Pálcája apró mozdulatainak
nyomán a gömb belecsusszant a palackba. Marius ekkor kinyitotta a szemét.
- Ki van ott? – mordult mély hangja azonnal.

304
 Harry már későn húzta vissza a fejét, de tudta, hogy előbb-utóbb úgy is oda kell állniuk elé.
Mindketten előreléptek, ki az árnyékból, megmutatva magukat a kék bőrű embernek. Marius
fénylő szeme összeszűkült, ahogy végigmérte őket. Ők azonnal rászegezték pálcájukat.
- Ne mozdulj! – szólt rá remegő hangon Hermione. – Meg se merj moccanni!
- Tudjuk, hogy félsz a patrónusoktól – tette hozzá Harry, s ráadásul varázspálcája hegyén
kis ezüstös fénybogár gyúlt fel.
Marius morgott, de nem mozdult, tétlenül figyelte, ahogy a magas szőke leány és a vörös
szakállú törpe lassan odaaraszol a földön térdeplő bajnokhoz. Csupán bedugaszolta a kezében
tartott palackot, és eltüntette.
- Dennis… Dennis… - szólongatta a fiút Harry és Hermione.
A fiú borzalmas állapotban volt: csorgott róla a verejték, egész testében reszketett és sírt, és
ezzel együtt mintha vészesen lefogyott volna. Vézna, elfehéredett ujjai közt a köpenyt
gyűrögette, mintha abból próbálna erőt meríteni. Hermione keze elindult a fiú válla felé.
- Invito! – harsant ekkor Marius hangja, mire Harry és Hermione összerezzentek ijedtükben.
A láthatatlanná tévő köpeny kiszaladt Dennis ujjai közül, és a kék bőrű nyitott tenyerében
landolt. Ő elvigyorodott, és talárja zsebébe tömködte szerzeményét. Harry összeráncolt
bozontos szemöldöke alól nézett rá.
- Dennis – guggolt le Hermione a fiú mellé, aki most az ő karjába csimpaszkodott. Felnézett
az arcára egy pillanatra, de mivel nem ismerte fel őt, nem mondott semmit.
Harry is odalépett mellé, de nem mert lehajolni hozzá Marius miatt, akit szüntelenül
szemmel tartott – nem is volt rá szükség, Dennis feje alig egy arasszal volt lejjebb az övétől.
A fiú most ránézett, és a felismerés ült ki az arcára.
- Pro-professzor? – rebegte.
Harry egy pillanatig tétovázott.
- Itt vagyok – mondta, és megfogta a fiú kezét.
- Professzor… nem sikerült – motyogta bűnbánóan. – Nem tudtam befejezni a Tusát…
Hermione megnyugtatóan susogott neki, de Dennis csak az általa Eakle professzornak hitt
Harryhez beszélt. Szemei őrült táncot jártak, alig tudott koncentrálni. Látszott rajta, hogy
Marius varázslata nagyon erős hatással volt rá.
- Nem sikerült… elbuktam… - mondogatta. – Nem tudtam kinyitni… Pedig már csak az
hiányzott. De a hang… a hang azt mondja, nem szabad akarnom kinyitni a ládát. Úgy tudom
csak kinyitni…
Marius röhögött. A háta mögötti kőfal jó négy méter magas téglalap volt az erklingüreg
falából kilógva. Semmi más nem volt az odúban, amit ládának lehetett volna hívni…
Harry és Hermione összebámult.
- A hang? – kérdezték a fiútól.
Dennis remegő tagokkal bólintott.
- Egy hangot hallok, professzor úr… Most nevet rajtam… Kinevet, mert nem tudom
befejezni a versenyt… Pedig nyertem volna! – Annyi keserűség volt a hangjában, mintha a
létező legnagyobb kudarccal kellett volna szembesülnie. Dennis számára talán úgy is volt.
- Nem látja őt – tátogta hangtalanul Hermione tágra nyílt szemekkel. Marius még
hangosabban röhögött.
Úgy tűnt, Dennis annyira rosszul van a kék bőrű embertől, hogy még nem is látja kínzóját –
annak valahogyan sikerült elrejtenie magát a szeme elől.
- Marius…
Testetlen hang szólította a varázslót, aki egy pillanat alatt abbahagyta a röhögést, és a
zsebébe nyúlt valamiért. Ezzel egy időben Harry és Hermione támadásra készen emelték fel
pálcáikat. Mariust egyáltalán nem érdekelte, mit csinálnak; egy kicsi, háromszög alakú tükröt
emelt az arca elé.

305
 - Két idegen jelent meg. Öljem meg őket? – Marius meg sem próbált halkan beszélni az
ikertükörbe, egyáltalán nem érdekelte, hallják-e, amiről beszél.
- A varázslat működött? – hallatszott ismét az éles, rikácsoló hang.
- Nem. A fiú nem vált be – felelte a kék bőrű, s Harry figyelte az arcvonásait. Nem tűnt
ijedtnek, nem látszott rajta félelem, mint egy halálfaló arcán, aki kudarcot vallott ura
parancsának teljesítése közben. Úgy tűnt, Marius legalábbis egyenrangúnak tekinti Molohot,
vagy bárkit, aki a tükör túlsó felén van.
Rövid szünet után újra megszólalt az idegen hang:
- Próbáld meg velük.
Csak ennyit mondott, ez után Marius eltette az ikertükröt, és újra feléjük fordította
tekintetét.
- Penelope, vidd fel Dennist – suttogta Harry, felismerve, mi következik, Hermione azonban
csak bámulta Mariust.
- Penelope! – ismételte Harry kicsit hangosabban, és megrázta a lány talárjának szélét.
Hermione kicsit összerezzent, és végre ránézett.
- Vidd fel Dennist, őt bízd rám.
- Jaj, dehogyis hagylak itt vele! – tiltakozott a lány, mikor eljutott a tudatáig, mit kér tőle
Harry. Rémülten rázta a fejét, s közben ügyelt rá, hogy pálcáját is Mariuson tartsa, s Dennis
félájult teste se csússzon ki a karjai közül.
Harry magabiztosnak szánt mosolyt eresztett meg felé.
- Ne aggódj, tudom, mit csinálok – hazudta.
- De Harry… - Hermione szemében aggodalom könnycseppjei gyűltek.
Harry többek közt ezért szerette volna, ha nincs itt a lány. Tudta, Hermione mennyire fél
Mariustól, s ő még annál jobban is félt attól, hogy a lány is arra a sorsa jut, mint Katie Bell.
- Dennis nem maradhat itt, és a saját erejéből nem tudna felmenni – próbálkozott most
észérvekkel Harry, s úgy tűnt, ezzel végre sikerül meggyőznie Hermionét.
- Biztos vagy benne? – kérdezte.
Harry bólintott.
- Akkor sietek vissza… - Csak ennyit mondott; felnyalábolta Dennist, néhány bátorító szót
suttogott a fülébe, és lassan elindultak a kijárat felé.
Harry közben végig a kék bőrű emberen tartotta a szemét, de az nem mozdult, nem próbálta
megakadályozni áldozata távozását, csak ravasz félmosolyra húzta a száját, és a szemeit
villogtatta Harryre.
- Harry Potter… - susogta a kék bőrű, mikor már kettesben voltak. – Nem ismertelek fel.
Harry csak pislogott párat – vagy ő, vagy Hermione nyilván elszólta magát, amiből Marius
rájött a kilétére.
- Feltételezem, a harmadik ereklyéért jöttél – mondta neki a varázsló.
Harryt meglepte ez a nyíltság, de nem állt szándékában vitába bocsátkozni: - Igen, azért is.
El akartad tőlem lopni… De csak az igazgatónak sikerült – tette hozzá.
Marius figyelmen kívül hagyta a gúnyosnak szánt megjegyzést, csak lazán lógatta kezében a
varázspálcát. Egy darabig nem szólt semmit, Harry pedig várakozott, minden idegszála
pattanásig feszült, mert tudta, hogy pillanatokon belül itt elszabadul a pokol.
Végül Marius mégis megszólalt.
- Elküldted a barátodat – mondta. – Pedig legutóbb nem boldogultál volna egyedül. Valljuk
be: túl nagy falat vagyok neked, barátocskám!
Magabiztos vigyor terült szét kék arcán, Harry pedig erős késztetést érzett rá, hogy letörölje
azt onnan.
- Csak voltál – vetette oda neki.
- Á, igen, a patrónusok – ocsúdott Marius. – Azzal a varázslattal megleptél. A többi
patrónus nem volt rám ilyen hatással. De a tiéd… valahogy más. Erősebb volt.

306
 Harry megrázta a fejét.
- Nem a patrónus más, te vagy más. Lehet, hogy lelked van és arcod, de csak egy dementor
vagy.
Ezzel sikerült eltüntetnie a vigyort Marius arcáról, s ezért Harry roppantul elégedett volt
magával.
- Én nem vagyok dementor! – fröcsögte a kék bőrű. – Ember vagyok! Van apám és anyám!
Van nevem! – Ahogy dühöngött, szemei még vadabb kékséggel lángoltak, szájában villogtak
a hosszú szemfogak.
Harry szépen elraktározta magában ezt az információt: most már tudta, mivel lehet kihozni a
sodrából Mariust. Szeretett volna már pontot tenni a beszélgetés végére, és a tettek mezejére
lépni.
- Bizonyítsd be! – ütötte tovább a vasat Harry. – Ha ember vagy, le fogsz tudni győzni. De
ha nem…
A nyitott kérdés ott lebegett köztük, amíg Marius rángatózó állkapoccsal dühösen figyelte
ellenfelét. Majd, mikor Harry látta rajta, hogy dűlőre jutott, ami minden bizonnyal azt
jelentette, hogy feltett szándéka a másvilágra küldeni őt, Marius két kézzel fogva
varázspálcáját a válla fölé emelte azt, Harryre szegezve.
Harry is felkészült, terpeszállásba helyezkedett, és pálcáját könnyed mozdulattal felemelte,
hogy lesújtson vele. Tudta, mit fog csinálni, nem voltak kételyek, nem volt félelem, ahogy a
parázsló kék szemekbe nézett, s mielőtt összecsaptak, érezte a mellkasában szétáradó
nyugalmat.
Egyszerre mozdultak, Harry mégis egy röpke pillanattal megelőzte ellenfelét.
- Expecto Patronum!
- Nocturne Castus!
A patrónus fénye beragyogta a sötét helyiséget, a szarvas hátsó lábaira ágaskodott Marius
előtt. Óriási volt, sokkal nagyobb, mint korábban valaha, erősebb, mint az, amellyel száz
dementort is képes volt megfutamítani. Csodás csillagképként ragyogott, tiszta erejétől
Mariusnak csupán arra volt ereje, hogy varázslattal visszatartsa a vakító fényességet; pálcája
végéből sűrű, fekete füst tört elő földrengető morajlással, s villámok csapkodtak mindenfelé.
Torka szakadtából ordított, erőlködött, s néha vissza-visszalökte a szarvast, de az mindig újra
támadt, a főnixpálcából pedig szinte lüktetett az erő.
És Harry ekkor végre megértette. A válasz mindig ott volt valahol elrejtve elméje egy
zugában, de eddig sosem vette a fáradtságot, hogy odafigyeljen rá. De most már tudta, teljes
bizonyossággal, hogy az a fegyver, amit visszatett Dumbledore sírjába, mellyel megjavította a
törött főnixpálcát, nem a Pálcák Ura. Többé már nem. A Halálvessző az, amit most a kezében
tart, azzá vált, mikor úgy döntött, ezt használja tovább. Őmiatta vált a Pálcák Urává a
közönséges főnixtoll-magyalvessző… Ezért tudta megidézni olyan könnyedén a Feltámasztás
Kövét odahaza a Tiltott Rengetegben… Emiatt bizsergett a főnixpálca ott, ahol a Halálvesszőt
elvették Grindelwaldtól, s ahol előző gazdája feküdt a sírban… Ezért vibrált már csak a
nevének említésétől is… Mert immár ez volt a legyőzhetetlen pálca.
Dumbledore nem tudta, különben figyelmeztette volna rá, gondolta Harry. Vagy talán
mégsem szólt volna az öreg? Lehet, hogy Dumbledore mégis tudta, hogy ha egyszer elnyerte
a bodzafa pálcát, az nem hagyja őt el többé, hiába teszi vissza a sírba? Hiába minden, mert az
ereje átköltözik egy másik pálcába?
Marius most újult erővel támadott, pálcája kifogyhatatlanul okádta magából a füstöt,
melynek rémületes ereje volt, s alighanem minden más pálca kudarcot vallott volna ellene.
Rengett a föld, a Marius mögötti falba ágyazódott óriási kőláda lassan kijjebb csúszott, ahogy
az erklingodú oldalából nagy darabok szakadoztak ki.
- Ne is reméld, hogy legyőzhetsz! – bömbölte a kék bőrű, s szavait látszólag meghazudtolva
egyetlen pillanatra elapadt a pálcájából kitörő fekete átok – hogy aztán egy röpke

307
másodperccel később Marius újra meglendítse pálcáját, s még félelmetesebb erővel csapjon le
ellenfelére.
A füst megint jött, a villámok ismét beborították az üreget, melynek hátsó fala beroggyant a
szikrázó vihartól, s a roppant kőláda kifordult a helyéről. Ahogy kicsúszott, újabb méretes
darabok szakadtak ki a falból, a plafonról. Az egyik földtömeg pontosan Marius hátára zuhant
– a varázsló összeesett a földön, varázslata rögtön semmivé foszlott, a fénylő szarvas pedig
akadálytalanul átnyargalt felette. Harry követte a tekintetével a patrónust, amint kecsesen
megfordul és Mariust megkerülve visszaüget gazdája elé. Eközben összezsugorodott, nem
volt már nagyobb, mint egy közönséges szarvasbika, s ott állt méltóságteljesen Harry és
Marius között, őrt állva, vigyázva.
Harry varázspálcája újonnan felfedezett hatalmától magabiztosan lépdelt ellenfele felé.
Marius fekvőtámaszba tolta magát, varázspálcáját görcsösen szorongatta kék markában.
Fekete haja ziláltan keretezte veszettül vicsorgó arcát; tébolyultnak és félelmetesnek nézett ki.
- Még nem végeztünk… - sziszegte fogai közt a kék bőrű ember.
Harry rá se hederített. - Invito köpeny! – szólt, és most működött a varázslat: a láthatatlanná
tévő köpeny, mint egy szellem, úgy röppent ki Marius talárjának zsebéből, s landolt Harry
tenyerében. Ő átfuttatta ujjai közt a vízszerű, mágikus anyagot, s rögtön tudta, hogy az
eredetit kapta vissza, nem pedig egy másolatot.
- Vissza fogom szerezni! – szögezte le Marius, és talpra kászálódott.
Harry rászegezte a varázspálcát.
- Tudod egyáltalán, miért uszítottak rám? – kérdezte tőle.
- Kellett a köpeny – felelte Marius, fél szemét a mellette álló patrónuson tartva.
- És azt tudod, hogy miért kellett megölnöd azokat az embereket az iskolákban? – folytatta
Harry, majdnem meg se várva a választ előző kérdésére. – Van fogalmad róla, kik voltak?
- Denem szolgái voltak! – csattant fel a kék bőrű. – Azért öltem le őket! Mind halált
érdemelt!
Harry érezte, hogy most jött el a pillanat, talán most tud beszélni a varázsló fejével.
- Tévedsz – jelentette ki nyugodtan. – Nem mindegyikük volt halálfaló. Olyanok is voltak a
listán, akiknek semmi közük nem volt Voldemorthoz.
Marius már nem a patrónusra figyelt, hanem Harryre. Láthatólag felkeltette az érdeklődését
ez a kijelentés.
- Ezzel próbálkozott az az öregember is, mikor…
- Mikor megölted az egyik barátomat – fejezte be helyette Harry, s felvillant a fejében egy
kép a halott Katie Bellről, George karjaiban. Elhessegette ezt a gondolatot; nem szabad
hagynia, hogy a gyűlölet megzavarja, higgadtnak kell maradnia.
Marius megvonta a vállát.
- Nem kellett volna ott lennie – mondta. – Én figyelmeztettelek. Denemtől ezt nem kaptad
volna meg.
- Ez igaz – hagyta rá Harry. – De Denem nem is hagyta volna, hogy kihasználják. Ebben is
különbözik tőled. Ő nem hagyja, hogy bolondot csináljanak belőle…
- Hallgass! – ordította eltorzult arccal Marius.
A varázsló dobbantott egyet a lábával, pálcájából szikrák hullottak alá, de nem támadott
újból ellenfelére. Talán azért, mert tartott a patrónustól, talán azért, mert érdekelte Harry
mondandója; Harry remélte, hogy az utóbbi az oka.
- Ha Voldemorton akarsz bosszút állni, nem jó ellenséget választottál – ütötte tovább a
vasat, figyelve a kék bőrű ember reakcióit. Sejtette, hogy hamarosan átlép egy határt – hogy
az jó lesz-e neki vagy sem, azt nem tudhatta.
- Csak hogy tudd, mikor nem sikerült elvinned a köpenyem, két volt halálfalót küldtek el
érte. Az egyikük itt van a Durmstrangban most is, Draco Malfoynak hívják. – Marius csak
morgott egyet. Harry más oldalról próbálkozott: - A válaszgyertyák a Peverell-házban nem

308
Voldemort csatlósait jelezték a térképen. Azokat az iskolákat mutatták, amiket Voldemort és a
a belső kör, a Negyedik Torony Köre meg akart szerezni! Te játszottad a kezükre az iskolákat,
te ölted meg az igazgatókat, akiknek semmi közük sem volt Voldemorthoz.
Harry mintha csak a falnak beszélt volna.
- Hiába fáradsz a hazugságaiddal – recsegte Marius. – Az apám adta azt a listát, azt mondta,
segít a bosszúmban.
- Az apád? – hökkent meg Harry.
A kék bőrű ember kissé előre döntötte a fejét, ettől hollófekete haja az arcába hullott,
eltakarva egyik parázsló szemét.
- Az apádat Octavius Prince-nek hívják, ugye? – hunyorgott rá Harry, s egy gondolat fogant
meg a fejében, ahogy felrémlett előtte egyetlen találkozása az ellenszenves varázslóval. Meg
se várta, hogy Marius válaszoljon a kérdésre: - Találkoztam már az apáddal. Majdnem egy
éve, az Emlékezés Napján. Ott volt, mikor fölavattuk a szobrot a Roxfort udvarán, azt,
amelyiket Voldemort legyőzésére emeltek. És tudod mit? – Harry egy kis hatásszünetet
tartott, csakhogy felcsigázza Marius érdeklődését. – Apádnak nagyon nem tetszett a szobor.
Veszekedett McGalagonnyal, nem örült neki, hogy a szobor Voldemort vesztét dicsőíti.
Nekem nagyon úgy tűnt, hogy az apád szívesebben szolgálta volna a fia gyilkosát, mint hogy
szabadon éljen…
Marius kék ábrázata egészen elsápadt. Most először úgy nézett Harryre, mint aki nem akar
hinni a fülének.
- Honnan tudsz te arról, mit tett velem Denem? – kérdezte olyan halkan, hogy Harry szinte
csak a szájáról tudta leolvasni a kérdést.
- Képzeld, mindent tudok! – rikkantotta, s megint úgy döntött, a kitálalós taktikát választja,
ezzel juthat talán a legtöbbre. – Tudok arról is, hogy horcruxot készítettél, amit Voldemort
nem talált meg. És azt is tudom, hogyan árult el téged Alethea…
- NE MERD KIEJTENI A NEVÉT A SZÁDON! – bömbölte Marius, s pálcáját
meglendítve egy piros villámot csapott Harry felé, akit váratlanul ért a támadás. Az utolsó
pillanatban húzta fel maga köré a pajzsot, de az átok így is kényelmetlenül közel csapódott be
hozzá; arcán érezte a hőt, és a mennyezetet megremegtető erőt. Máris készült az
ellentámadásra, de Marius már nem próbálkozott újabb csellel, csak állt összeszorított
fogakkal és öklökkel, és dühöngött. Átkát csupán figyelmeztetésnek szánta.
Lépések és motoszkálás zaja hallatszott az egyik alagútból, s rövidesen Hermione rontott be
a terembe, hosszú szőke haja ziláltan keretezte arcát. Pálcáját azonnal Mariusra szegezte, aki
azonban csak egy pillantás erejéig tulajdonított neki figyelmet, mert még mindig Harryre
vicsorgott.
- Minden rendben? – kérdezte Harry Hermionétól.
A lány arcáról lerítt, hogy ezt a kérdést inkább neki lett volna ildomos feltenni, de mivel
Harry megelőzte, válaszolt.
- I-igen, felkísértem Dennist, és McGalagony professzor gondjaira bíztam, aztán siettem
vissza, amilyen gyorsan csak tudtam – hadarta, majd újra a kék bőrűre nézett. – Mi történt itt?
- Ne menj közel hozzá – fogta meg Harry a lány karját, mikor az tett egy lépést a varázsló
felé. – Én még elbeszélgetek vele, te vidd fel a köpenyt, légy szíves, és vigyázz rá!
- Visszaszerezted? – meresztett rá nagy szemeket Hermione, mikor felmutatta a varázsos
anyagot.
- Igen – felelte Harry. – Ne lássa meg nálad senki!
Hermione sietve bólintott, átvette a köpönyeget Harrytől, majd még egy bizalmatlan
pillantást vetve Mariusra elindult a felfelé vezető járat szájához.
Ekkor azonban olyasmi történt, ami mindannyiukat váratlanul érte.
A föld hirtelen rázkódni kezdett, s az óriási kőládába vésett jelek egy pillanatra
felragyogtak, vakítóan, mint a patrónus. Marius kék szemei a jelenségen függtek, Harry és

309
Hermione azonban mást néztek: a láthatatlanná tévő köpeny most a legkevésbé sem volt
láthatatlan – ellenkezőleg, csillogó arany fényt árasztott magából, mintha a vízpuhaságú
szálak, melyekből a kelmét szőtték, egyszeriben aranyfonállá változtak volna. Ha nem a
megrökönyödés keríti hatalmába, Harry magával ragadóan szépnek találta volna a jelenséget.
- Harry! – sikoltotta a lány, s elejtette a köpenyt, a földre, mely továbbra is ontotta magából
a meleg világosságot.
Ezalatt a hatalmas kőláda visszaszívta magába a belőle kisugárzó fényt, a barlangra pedig
sejtelmes, sárgás félhomály borult – az egyetlen világosságot a köpeny adta.
- Hát mégis működik! – szólt Marius susogva, s kíváncsian fürkészte a félelemtől kővé
dermedt Hermionét. – Mit csináltál vele, te lány? Mi volt a nyitja?
Erre Harry is nagyon szeretett volna választ kapni; Hermione csak állt a falhoz lapulva, s
vadul rázta a fejét, úgy meredt a köpenyre.
Újabb remegés rázta meg az erklingvárat, s Harry fejében megszólalt a vészcsengő. Futva
indult el Hermione felé.
- Be fog omlani az egész! – kiáltotta és karon ragadta a lányt.
A kőláda körül egész rögök szakadtak ki a falból, s borították be a döngölt földpadlót.
- Marius! – sikoltotta Hermione Harry háta mögé mutatva.
Ő hátra se nézett, vadul meglendítette a pálcáját, s teli torokból elkiáltotta magát: - Protego!
– A pajzsbűbáj kifeszült köztük, a kék bőrű ember átka visszhangot verve lepattant róla.
A terem vészjósló remegése, rázkódása nem csillapodott, csak egyre erősödött. Harry
felkapta a földről a láthatatlanná tévő köpenyt (egy pillanatra meglepődött rajta, hogy
ugyanolyan hűvös tapintású, mint máskor), és Hermionéval együtt elkezdtek rohanni felfelé
az alagútban.
Az erklingek már nem akadtak az útjukba, mind elkotródtak a baljós jelektől, és az egyre
hangosabb búgástól, melyet Harry csak most kezdett felismerni, miközben feltolta Hermionét
az egyik plafonon vágott járatba, majd maga is utána mászott.
- Harry, szerinted mi történik? – hallotta Hermione hangját.
- Kinyílik a láda! – kiabálta vissza a lánynak. – És nem akarok ott lenni, mikor
megtörténik…
Dumbledore nem véletlenül zárta le azt a ládát – ismételgette magában. Nem véletlenül
kötötte a kinyitását a Halál egyik ereklyéjéhez, melyből csak egyetlen egyet ismert akkor, s
azt biztonságban tudta saját magánál. Nem, Dumbledore nem akarta, hogy valaha is
napvilágra kerüljön a láda tartalma…
Már csak pár méter választotta el őket a felszíntől, mikor Harry egyszeriben óriási dübörgést
hallott lentről – hátra fordult, és meglátta az aranyló fényt, mely napként izzott mögötte.
Tudta, mi történik megint…
- Hermione, gyorsabban! – kiáltott rá a lányra.
Kikecmeregtek az utolsó alagútból és futva indultak meg a kijárat felé.
A hűvös levegő arculcsapásként érte őket az erklingvár fülledt melege után; a stadionban
tanácstalanul várakozó őrvarázslók álltak, nem mertek közelebb menni a jelenséghez. Ron is
ott állt közöttük, és hálás sóhajt hallatott, mikor észrevette barátait.
Harry és Hermione lassítottak, majd megálltak, és megfordulván látták, hogy az erklingvár
teteje omladozik, s ahol rés nyílt rajta, aranyszínű lángok gyűrűztek ki a föld alól, fel a
magasba, pontosan úgy, mint legutóbb.
Harry a kezében nyugvó köpenyre pillantott: az már nem izzott, nem tudta, mikor hunyt ki a
fénye – úgy tűnt, befejezte feladatát. A kőláda most biztosan kinyílt – gondolta Harry.
Percekig álltak ott egyetlen szó nélkül, s nézték, ahogy a vízként hullámzó föld fellöki a
kőládát a felszínre.
- Merlin szent szakállára! – vonyította valaki a tömegben.

310
 Lassan elült a por, s az is kivehetővé vált, hogy mi hozta fel a mélyből a roppant kőtömeget:
a ferdén fekvő láda tetején, a döbbent tömeg fölé magasodva ott állt a kék bőrű ember, saját és
Dennis Creevy varázspálcájával egyensúlyozva a monstrumot. Hosszú fekete haja és köpenye
örvénylett körülötte, a pálcák végei világítottak és remegtek a nagy erőfeszítéstől, amibe a
varázslat került.
Mikor véget ért, s a tűz is eltűnt, a ládába vésett jelek már nem ragyogtak, minden
elcsendesedett. Egy nő sikítása volt az első, mely megtörte ezt a csendet, amint észrevette
Marius rémisztő arcvonásait.
- Was ist das? – ordítoztak néhányan, mások rögvest pálcát szegeztek rá.
Dawlish levegő után kapkodott, McGalagony eltátotta a száját, Madame Maxime tett feléje
egy bizonytalan lépést, de aztán meggondolta magát. Azok, akik bent maradtak a stadionban,
mind felnőttek voltak, minden diákot visszatereltek az iskolába; ott volt Göthe Salmander,
Mrs Parker a Misztériumügyi Főosztályról, Viktor Krum és a Durmstrang csaknem teljes
tanári kara, de Harry Molohot kereste köztük a szemével. Az igazgató nem volt sehol.
Fülsüketítő reccsenés, majd egy erőteljes fuvallat hallatszott. Harry megpördült; Marius
valahogyan köddé vált, de előtte még szétrepesztette a kőládát, melyet immár nem védtek az
erős bűbájok. A kőtömeg középen nyílt szét, mintha mérnöki pontossággal hasították volna el,
méhéből pedig temérdek csillogó arany zúdult ki a megrökönyödött tömeg lábai elé. Kerek
tallérok, ezüst és bronz érmék ömöltek ki végeérhetetlenül, nagy kupacba halmozódva.
Harry egy pillanatig szólni sem tudott, akárcsak a körülötte álló emberek.
- Pénz…? – adott hangot végül meglepődésének.
A többiek arcáról is ezt tudta csupán leolvasni; mindenki valami rosszra, eltemetett mágikus
fegyverekre, vagy kiszabaduló, borzalmas átkokra gyanakodott, ahogy ő maga is.
Ahogy jobban megnézte, felfedezett ugyan a temérdek arany közt néhány csillogó kardot,
egy vagy több vértezet szétszóródott darabjait és pár érdekes holmit, mint egy aranyozott
borítású távcsövet, vagy egy gyémántberakásos üstöt, de ezek inkább tűntek a kincs részeinek,
mint sem veszélyes, elátkozott tárgyaknak.
A kincs sok volt, megdöbbentően sok. Már-már illetlenül sok. A legtetemesebb vagyon,
amit Harry életében valaha látott, a Lestrange-család széfjében lapult, azonban ez annál
nagyságrendekkel óriásibb volt. Harry gyanította, hogy ennyi aranyból akár magát a Roxfortot
is meg lehetne venni Skócia összes kviddicscsapatával együtt, és még maradna is belőle arra,
hogy minden ismerősét elvigye egy luxus világkörüli útra.
- Ezt őrizték annyira? – súgta Hermione lefitymáló hangon, mintha a temérdek aranyat már
nem is találná őrizésre méltónak.
Rajta kívül többen is összesustorogtak, ki angolul, ki németül, ki más nyelven fejezte ki
ámulatát.
- Nem értem… - motyogta McGalagony professzor szájára szorított ujjai közül. –
Emlékszem, hogy Dumbledore azt mondta, ez a láda veszélyes eszközökkel van teli.
- Én is így hallottam – bólintott rá nagy komolyan Göthe Salmander.
Egy durmstrangos tanár németül recsegett valamit.
- Mit mondott? – kérdezte valaki.
- Azt, hogy ő itt volt akkor, mikor lezárták a ládát. Gellert Grindelwald mondta
Dumbledore-nak még a híres párbajuk előtt, hogy mit rejt a láda – tolmácsolta McGalagony
professzor.
- Ta’án Gindewad házudot’ – vélte egy olasz mágus.
Páran tettek néhány lépést az aranyhalom felé, de ekkor Dawlish hangja csattant, meglepően
tisztán:
- Nem javaslom senkinek, hogy megdézsmálja az aranyat! – figyelmeztette az embereket. –
Könnyen lehet, hogy átkozott a kincs. Ha ez Grindelwaldé volt…

311
 - Igaza van – szólt közbe az egyik tanár. – Amennyire tudjuk, Albus Dumbledore óva intett
mindenkit a láda kinyitásától.
- De ki volt az a kék alak? – kérdezte valaki a tömegből.
- Lehet, hogy ki akarta rabolni…
- Hívjunk átoktörőket, ők majd megvizsgálják a kincset! – javasolta egy szakállas varázsló.
Ron odahajolt Harry füléhez.
- Szerintem mennünk kéne – javasolta suttogva, hogy más ne hallja. Harry néma bólintással
jelezte egyetértését. Most, hogy kiderült, mit rejt a láda, már nem érezte olyan egetrengetően
fontosnak, hogy beleszóljon, ki mit csinál a pénzzel. Csak az érdekelte, hová tűnt most
Marius, és miért hagyta csak így itt a rengeteg aranyat.
Ron finoman megráncigálta Hermione talárjának az ujját, a lány azonban a lábai elé bámult.
Sok pénzérme elgurult, s az egyik pont a cipője előtt landolt; Hermione előhúzta
varázspálcáját, és szemmagasságba lebegtette a csészényi méretű aranytallért.
- Penelope! – szólt rá Ron, a lány azonban közelebb intette őket a kezével.
A tömeg ügyet sem vetett rájuk, még mindig a kincsről tanakodtak, néhányan elszaladtak
intézkedni, átoktörőket és az ilyen esetekben hivatalos személyeket hívni.
- Nézzétek csak! – mondta halkan Hermione két barátjának. Sápadt ujjával az érme egyik
felére mutatott.
Az aranypénz nem galleon volt, ahogy arra Harry számított, hanem valamilyen más
pénznem. Ott, ahol egy galleonon a Gringotts bank címerének kellett volna lennie, ezen a
Halál ereklyéinek jól ismert szimbóluma látszott.
- Azt hiszem, tudom milyen pénz ez! – motyogta izgatottságtól kipirult arccal Hermione. –
Ezt Grindelwald verette, ez lett volna a birodalmában a hivatalos fizetőeszköz.
- Jó neki – zárta rövidre a beszámolót Ron, és húzni kezdte a lányt ki a tömegből. A pénz
csilingelve lepottyant a többi közé a porba.
Miközben próbáltak feltűnés nélkül arrébb araszolni, Ron fojtott hangú beszámolóba
kezdett.
- A nagyjelenetetek után Moloh azonnal szólt, hogy állítsuk le a versenyt. Furcsa volt, mert
direkt figyeltem a sunyi képét, de egy orrvakarással sem árulta el magát – mesélte, s
gesztikulálása rendkívül idegennek hatott Percy vonásai mellé. – Elég őszintének tűnt a
pasas…
- Láttunk már őszintének tűnő gazembereket, Ron – jegyezte meg sötéten Hermione.
Ron megvonta a vállát.
- Na ja, de ez a drabál Moloh nekem nem tűnt olyan nagy észlénynek…
- És mit csinált még Moloh ez után? – kérdezett közbe Harry. Sürgősen tudni akart minden
apró részletet, ami talán kicsit tisztázná a képet.
- Hát… - vakarta a feje búbját Ron. – Sokat szövegeltek németül a tanárokkal, hogy most mi
legyen. Én nem igazán értettem, de azt hiszem, Moloh elszaladt, hogy levegye a kastélyról a
dehoppanálásgátló bűbájt, hogy az emberek el tudjanak menni.
A bejárat felé közeledve látták az odakint várakozó tömeg sötét sziluettjét – úgy tűnt, a
megriadt vendégek és diákok nem menekültek el, csak éppen annyira távolodtak, hogy ne
legyenek a veszély közvetlen közelében, de még lássák az esetleges izgalmas részeket.
- Na és mi volt Mariusszal? – kérdezte Ron. – Meglett a köpeny, vagy…
- Ssss! – pisszegett rá Hermione. – Ezt nem itt fogjuk meg…
A kinti tömeg elindult befelé a széles bejáraton. Úgy tűnt, egyszerre indultak meg, s nem
tolongtak, hanem rendezett sorokban közeledtek feléjük. Harry kitett karral megállította
barátait.
Csakhamar észrevette, miért tűnt távolról olyan alaktalannak a tömeg: mindannyian éjfekete
talárt viseltek, ellentétben a durmstrangos diákok vörös viseletével, s ahogy még közelebb
jöttek, Harry döbbenten vette észre, hogy arcukat ugyanaz a díszes, ékkövekkel kirakott

312
maszk fedi el, ami az Odút elfoglaló varázslókét is. De ami szinte vonzotta az ő és Ron és
Hermione tekintetét, az Maude Moloh szikár alakja volt, aki magasságával nyomban kitűnt a
csuklyások tömegéből.
- Úristen! – kapott a szája elé Hermione.
- Mi a fene?! – nyögte Ron kiguvadt szemekkel.
- Azt hiszem, bajban vagyunk – dünnyögte Harry kalapáló szívvel. – Megjöttek a
pénzükért…
Alighogy kimondta, a mögöttük beszélgető kincsbámész tömeg kiabálásban tört ki, mikor a
behatolók benyomultak az arénába, majd nyomban pálca pálca ellen szegeződött. Harry, Ron
és Hermione is előkapták a magukét, és sietve visszahátráltak a valamicske biztonságot nyújtó
sokaságba, McGalagony, Madame Maxime és Dawlish közelébe.
- Mindenki maradjon, ahol van! – szólt fennhangon egy álarcos, aki Moloh mellett állt.
Harry gyűlölettel meredt a félóriás varázslóra, aki ekkor előrébb jött az álarcosok között.
Elképzelhető, hogy Molohnak egyszerűen csak a pénzre fájt a foga? Az biztos, hogy ekkora
vagyon bárkit megkísértene, de Moloh inkább a hatalommániás típusnak tűnt, mintsem a
pénzsóvár típusnak… Ennyire félreismerte volna az igazgatót? Már megint becsapták az
ösztönei?
Kisvártatva be kellett látnia, hogy sokkal nagyobbat tévedett az igazgatóval kapcsolatban,
mint azt hitte.
Ahogy Moloh előlépett a Harryékhez legközelebb álló mágusok sorából, durranás hangzott,
és a durmstrangi igazgató térdre esett előttük. A tanárok felháborodottan kiabáltak.
- Ez a félvér korcs baglyot akart küldeni a kancelláriának. Még időben elcsíptük – mondta
dörögve az egyik maszkos, amelyik átkával térdre lökte az igazgatót, mintha egy bizonyos
emberhez beszélne, akit Harry nem látott sehol.
Moloh szeméből sütött a harag és megvetés, ahogy nézett valakit Harryék között. Nem
mondott semmit, véleményét csak azzal fejezte ki, hogy egy embereset köpött a porba.
- Kicsodák maguk?
- Hogy jutottak be?
- Mit akarnak?
- Ez birtokháborítás!
Ilyen és ehhez hasonló kiabálások alig kivehető hangzavara zúgott. Az álarcosok nem vették
a fáradtságot a válaszra; körbevették őket, és őrt álltak.
- Harry… - suttogta Hermione, mire Harry ránézett. Barátja felfelé bámult az égre.
Először nem értette, mit tart furcsának, aztán észrevette, hogy odafentről eltűntek a
csillagok, és a hideg alattomos szörnyetegként közeledik feléjük megállíthatatlanul.
Csakhamar a jelenség forrását is észrevette: egy fekete lepelbe bújt dementor jelent meg a
stadion lelátóinak legmagasabb pontján, de úgy, hogy egyik pillanatban csak úgy előbukkant
a semmiből.
- A viking barátunk is megérkezett… - jegyezte meg dünnyögve Ron.
És még valaki más is megjött, vette észre Harry. A csuklyás varázsló, nyakában az
elmaradhatatlan háromszög-medállal a stadion átellenes részén bukkant elő. Harry nem látta
az érkezését, de biztos volt benne, hogy nem gyalog jött. Arcából most sem látott semmit, de
tudta, hogy a fiú őt nézi a kámzsa sötétje mögül. Rezzenéstelenül állt ott, mint valami szobor,
mintha csak kívülállóként figyelné az eseményeket.
Harry körbefordult a tengelye körül, végignézett a kör alakú arénában megjelent embereken.
Mindenki itt volt: az ősöreg dementor, a csuklyás fiú, az álarcosok… Úgy jelentek meg itt a
lelátók között, mint amikor egy darab végén az összes szereplő egyszerre tűnik fel a
színpadon, a grandiózus utolsó jelenet előtt.
Az álarcosoktól és a dementortól megrémült emberek tovább kiáltoztak, míg mások feszült
hallgatásba burkolózva várták, mi fog történni.

313
 Az egyik elegánsabb köpenybe öltözött varázsló kilépett a fekete talárok és ékköves
maszkok tengeréből, és elégedett mosollyal az arcán így szólt az egyik álarcoshoz, hogy
mindenki jól hallhatta:
- Áh, látom az úrnőd végül mégiscsak visszaszerezte a pénzemet.
A Harryék mögött felsorakozott rémült embercsoportból ekkor kivált egy alak, és a
legnagyobb természetességgel sétált el a három jó barát mellett, miközben szemeiből
törölgette ki az álkönnyeket.
- Megvan az a nyavalyás pénze, Prince – szólt vissza az előkelő varázslónak Ursula Ulatov,
s megállt az álarcosok előtt, akik mély meghajlással köszöntötték őt. Hangja egyáltalán nem
emlékezetetett megszokott stílusára; kellemetlen rikácsolásnak hatott, melytől Harry hátán
felállt a szőr. Ulatov arca dölyfös felsőbbrendűséget tükrözött, ahogy embereire nézett. –
Remélem, most már számíthatok a maga és a testvére hűségére!
A horgas orrú Octavius Prince is követte a maszkosok példáját, és meghajolt az alacsony
boszorkány előtt.
- Mindenben számíthatsz a támogatásunkra, Névtelen.

314
 - Huszonötödik fejezet -

Az egyetlen esély
Harryt az a fajta kábulat lengte körbe, ami kizárja a környező zajokat, és minden egyebet, s
csak azt az egyetlen szót hagyta meg a fejében visszhangszerűen ismétlődni, amit az imént
hallott.
Ursula Ulatov – a Névtelen. Ennél bizarrabbat el sem tudott volna képzelni, a világ
hirtelenjében száznyolcvan fokos fordulatot vett, a feje tetejére állt minden: Moloh
ártatlanságára fény derült, Eakle feje fölül a gyanú árnyéka is elúszott, s helyettük az apró
igazgatóhelyettes asszony vált Harry minden haragjának célpontjává.
- Jól palira vettek minket… - dünnyögte mellette egy hang, mire oda fordította a fejét.
Ron keserű ábrázattal nézte, ahogy az álarcosok hajbókolnak Ulatov előtt, Harryt pedig egy
pillanatra megdöbbentette, hogy sem Ron, sem Hermione arcán nem a saját mélységes
megrökönyödését látja tükröződni. Aztán lassan eszébe jutott, hogy két barátjának nyilván
semmit sem mond az, hogy az egyik maszkos halálfaló-utánzat Névtelennek szólította
Ulatovot. Hát persze, hiszen Ron és Hermione nem hallhatták Denem és Marius történetét…
Ulatov most odalépett a földön térdeplő igazgatóhoz, aki vérző szájával rávicsorgott.
Mondott neki valamit németül, amit Harry nem érthetett, de nem lehetett túl kedves, mert a
boszorkány arcát düh pírja öntötte el. A következő pillanatban pálcájával homlokon döfte
Molohot, aki vonaglott a földön a fájdalomtól.
- Hagyja abba! – szólt ki McGalagony professzor hangja a tömegből, és pálcáját előre
szegezve bátran kilépett az emberek közül.
- Professzor, ne! – kiáltott rá Viktor Krum, aki olyan arcot vágott, mintha egy világ omlott
volna össze benne.
Ulatov McGalagony felé fordította arcát, mely többé nem az a kedves, jóravaló öreg hölgyé
volt, amit a világnak mutatott, s közben mégis ugyanaz maradt: apró fekete szeme vészesen
hunyorgott, vértelen ajkai gúnyos fintorra húzódtak, s mindig szigorú kontyba csavart haja
kibomlott, és az enyhe széltől szálldosott körülötte, amitől egy holdkóros őrült benyomását
keltette.
- Fölöslegesen töri magát Minerva… - szólalt meg váratlanul Moloh, hatalmas kezét
hatalmas homlokára szorítva. – A drága igazgatóhelyettesem a belső kör tagja…
Elképedt hangokkal telt meg a stadion arénája, a fejük felett lebegő dementor pedig
élvezettel szívta be a heves érzelemhullámot, mely olyan lehetett számára, mint egy lakoma.
Páran sikoltozni kezdtek a félelemtől, néhányan bátorságot erőltettek magukra, és
patrónusokat bűvöltek, melyek fényt sugározva köröztek körülöttük. A dementor abbahagyta
a hörgést.
- Belső kör? – szólt Ulatov megvetően. – Milyen szánalmas maga, Maude! Semmit sem tud
rólunk, semmit sem tud a Negyedik Toronyról.
Harry és két barátja összenézett.
- Maga nem a Negyedik Torony tagja! – förmedt Ulatovra egy másik boszorkány, s Harry
odapillantva látta, hogy a misztériumügyi Mrs Parker kiabál a tömegből. – Semmi köze sincs
a mi társaságunkhoz!
Harry egyik döbbenetből a másikba esett, mellette Hermione és Ron is elakadt lélegzettel
kapkodták ide-oda a fejüket.
- Hát mégis igaz? – szólt most Göthe Salmander, csatlakozva Mrs Parkerhez. Tétován tett
egy lépést Ulatovék felé. – Maguk is a Negyedik Toronynak nevezik magukat? Hát
Grindelwald mégis megtartotta azt a nevet?
Ulatov fensőbbséges pillantást vetett rá.
315
 - Mi vagyunk a Negyedik Torony igazi Köre – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. –
Albus Dumbledore elárulta a Halálmestert, és a tervet, amit együtt eszeltek ki. Maguk az ő
árulásának folytatása, Dumbledore gyávaságának bizonyítékai. Dumbledore Köre egy
szánalmas próbálkozás csupán!
- Miféle árulásról beszél maga? – ripakodott rá McGalagony professzor.
Ulatov visszafordult felé, s vele együtt Harry, Ron és Hermione is. Harry látta a csuklyás
fiút McGalagony mögött fönt, a lelátó tetején; a varázsló kényelmesen a korlátnak
támaszkodott, úgy hallgatta az eseményeket, s eközben – Harry szíve kihagyott egy dobbanást
– orra hegye és állának alsó íve kilátszott a kámzsa árnyékából. Olyan rémítően ismerős az az
orr… gondolta Harry.
- Arról az égbekiáltó árulásról, amit Dumbledore követett el Grindelwaldon! – válaszolta
meg szenvedélytől fűtve Ulatov McGalagony kérdését. – Albus Dumbledore és Gellert
Grindelwald két hónapos barátságuk alatt lefektették egy új varázsvilág alapjait. Ezt nevezték
el Negyedik Toronynak a Dumbledore-ok családi címere után, a házról, ahol találkoztak. És
Grindelwald még Dumbledore árulása után is megtartotta ezt a nevet, remélve, hogy ha majd
a mozgalom erősödik, és a Kör kiterjed minden boszorkányra és varázslóra, akik osztják az ő
nagyszerű nézeteiket, Dumbledore visszatér majd hozzá…
Ulatov lendületesen beszélt, hallgatósága pedig csendben figyelt. Hirtelenjében senkit sem
érdekelt az a száz felfegyverzett álarcos a stadion bejáratánál, sem az éhesen várakozó
dementor.
- És Dumbledore vissza is jött, de nem azért, amit Grindelwald hitt. Dumbledore majdnem
tönkre tette a mozgalmat. De a nurmengardi ostrom után néhányan megmaradtunk, és
folytattuk a Kör bővítését. Bevezettünk néhány tehetséges ifjút a fekete mágia rejtelmeibe…
Néhányan engedelmesek voltak, páran a saját útjukat járták… Ugye mondanom sem kell, ki
volt közülük a legtehetségesebb?
A kérdés megválaszolatlanul lógott a levegőben, de nem is volt szükség válaszra. Harry
nagyon jól emlékezett rá, mit mesélt Denem az utazásaikról Mariusszal és Aletheával.
Ulatov megköszörülte a torkát.
- Elég volt a múltból. Maude remek alibi volt számomra, néhány jellemhibájának és
mérhetetlen modortalanságának köszönhetően. Kissé sajnálom is, hogy ennek most vége, de
holnapra már ő és Ursula Ulatov is a múlté lesz. Kénytelen leszek búcsút mondani a
Durmstrang nyújtotta kényelemnek, és átadni az iskolát a Negyedik Toronynak. Sőt mi
több… - fordult most McGalagony felé. – Magának hála hamarosan a Roxfort is követni fogja
a Durmstrangot, Minerva! Köszönettel tartozom magának és Madame Maxime-nak: ha maguk
nem ágálnak olyan kitartóan, a Trimágus Tusára nem itt került volna sor. De így még az is
lehet, hogy három legyet ütünk egy csapásra… És a Toronyban mindenki tudni fogja, hogy a
Névtelen volt az, aki megszerezte a Roxfortot a mozgalomnak!
Közelebb ment McGalagonyhoz, mígnem már csak pár centi választotta el, úgy bámult föl a
magasabb boszorkány arcába.
- Azt hiszem, maga lesz az új arcom és nevem. Jó lesz visszatérni a jó öreg Roxfortba, mint
Minerva McGalagony igazgatónő.
- Vissza? – hökkent meg valaki a hátrébb állók között. Ulatov rá se hederített, csak bámult
föl McGalagonyra – és Harrynek egyáltalán nem tetszett a tekintete.
- Egyszer régen tanár voltam a Roxfortban, tudta? – mondta halkan Ulatov, de valahogy
mégis mindenki tisztán hallotta a szavait. – De buta vagyok, hát honnan tudhatta volna?
Akkoriban másik arcot és nevet használtam, amire ma már senki sem emlékszik. De már
akkor is ugyanazzal a céllal mentem oda, mint most… Csak akkor sokkalta szívélyesebben
fogadtak – színpadiasan sóhajtott egyet. – Phineas Nigellus igazgató nem zárkózott el annyira
a Negyedik Torony Köre elől. Támogatólag fogadta az ötleteimet néhány változtatásról…
Egy-két bővítésről… Pár átépítésről…

316
 - Az építkezés! – suttogta Hermione döbbenten.
Harrynek is eszébe jutott a Rita Vitrol könyvében olvasott roxforti építkezés, melyet az
idegesítő firkász Dumbledore számlájára írt.
- Most majd befejezzük azt a tornyot, és a Roxfortban is mi leszünk az úr! A Roxfort lesz a
fekete mágia legszebb sarokköve… Számomra külön öröm, hogy mindezt a maga nevében, és
arca mögé bújva vihetem majd végbe, Minerva – járkálta körül a professzort, mintha valami
vásárban lenne, és épp egy vonzó árut vizsgálgatna.
- Hozzám ne érjen! – rántotta el a kezét McGalagony, mikor Ulatov ujjai a talárja szélén
simítottak végig. Arcán mélységes undor tükröződött.
Ulatov furcsa pillantást vetett rá, mintha megbántottnak érezné magát. A kezét visszahúzta,
de úgy, hogy még futólag hozzáért McGalagony bőréhez. Ez után hirtelen megfordult, és
faképnél hagyva a zavarodott professzort és a sebesült Molohot, visszatért a hideg-elegáns Mr
Prince-hez. Hermione, figyelve a rengeteg álarcosra, odament McGalagonyhoz, és suttogva
beszélgetni kezdett vele. Harry és Ron figyelmét azonban az előttük lejátszódó rövid társalgás
kötötte le.
- Nos hát, remélem elegendő lesz Gellert Grindelwald teljes vagyona, drága fösvény
barátom… - szólt csípőre tett kézzel Ulatov a férfihoz.
Ő fel se vette a megjegyzést, csak elégedetten bólogatott.
- Nagyon is megfelelő, mint már mondtam. Engem és a testvéremet nem érdekli, kié volt a
pénz, amíg elég sok van belőle – mondta nevetve Octavius Prince. – Nevezzen, aminek akar,
úrnő, de a Sötét Nagyúr mellett megtanultam, hogy nem ajánlatos elérhetetlen vágyakat
üldözni. Halhatatlanság… legyőzhetetlenség… Én megelégszem csupán az arany nyújtotta
hétköznapibb előnyökkel.
- Csináljon, amit akar a pénzzel, de a pallost megtartom, ha meglelem. És elvárom, hogy
mindenben az én utasításaimat kövesse, a Toronyban és azon kívül is – szögezte le Ulatov. –
Nem akarom, hogy egy újabb istenverte feltörekvő tehetség foglalja el a Voldemort nagyúr
halálával megüresedett székeket…
Harry hallotta, amint Ron elfojt egy döbbent nyögést, és önkéntelenül feléje fordult. Barátja
leesett állal hallgatta a beszélgetést, a McGalagony mellett álló Hermione viszont olyan
komolyan figyelt, mintha Ulatov és Mr Prince minden egyes szavát a memóriájába akarná
vésni, ami bizonyára – gondolta Harry – nem állt távol a valóságtól.
- Nem fogunk csalódást okozni, úrnő – hajlongott Prince.
- Remélem is! Most pedig… – a boszorkány a zsebébe nyúlt, és kivette annak a kis tükörnek
a szakasztott mását, ami a kék bőrű embernél is lapult, és az arca elé emelte. – Ideje idehívni a
fiát, Mr Prince, hogy elvégezze a feladatát.
Octavius arcáról lerítt, hogy nincs odáig az ötletért. Arcáról eltűnt az a kapzsi, önelégült
vigyor, ami azóta terpeszkedett rajta, mióta a ládából kiömlött a rengeteg pénz.
Ulatov Mariust szólította a tükrön át, és nem is kellett soká várnia a kék bőrű varázsló
visszatérésére. Suhogás hallatszott, melytől többen behúzták a nyakukat, mintha szárnyaktól
tartanának. Aztán akár egy bizarr denevér, Marius alászállt, csizmája puhán huppant az aréna
közepén, fekete köpenye vitorla módjára dagadt a szélben, s Harry képzeletében egy
pillanatra Pitont idézte fel… Hermione ijedten nyikkant egyet, s a tömeg nyugtalanul
fészkelődni kezdett, de nem csupán a csapdába esett túszok, de még az álarcosok sorai közt is
érezni lehetett a feszültséget.
- Látom, megtanultál repülni – jegyezte meg Ulatov fejcsóválva.
- Csak idő kérdése volt – hangzott a semmitmondó válasz, s közben a parázsló kék szempár
végigvonult a jelenlévők arcán, majd megállapodott Harryén. Csak nézett rá hunyorogva, de
nem mondott semmit.
A lelátókon eddig kényelmesen könyöklő csuklyás fiú azonban most felélénkülni látszott.
Kiegyenesedett, és nyugtalanul dülöngélt egyik lábáról a másikra, karjait mereven tartva maga

317
mellett. Harry felpillantott rá, s Marius alighanem észrevette ezt, mert hátrasandított a válla
fölött. Semmi jel nem utalt rá, hogy látott volna bárkit is a lelátókon.
Ulatov közelebb lépett, Octavius azonban a legapróbb jelét sem adta, hogy bármennyire is
érdekelné kék bőrű ivadéka jelenléte, helyette utasításokat hadart egy csapat házimanónak,
akik elkezdték a kincsek elszállítását.
- Érdekelne valami! Hogyan törted meg a kőládát védő bűbájt? – kérdezte Ulatov, akit
viszont az aranyhegy hagyott hidegen.
- Nem nekem sikerült – válaszolta Marius, és hosszú ujjával Hermionéra mutatott (Ron
nyomban barátnője mellett termett, és védekezőleg elé lépett). – Az a leány csinált valamit,
amitől megtört a bűbáj.
Ulatov felvonta a szemöldökét, nem is titkolva meglepődését.
- Pont ő? Arra számítottam, hogy Potter jár majd sikerrel – mondta, hogy minden jelenlévő
egész biztosan jól hallhatta.
- Nem, a kölyöknek nem nyílt ki a láda… - miközben ezt mondta, Marius végig a vörös
szakállú törpe képében feszengő Harryt nézte, s ez elég is volt ahhoz, hogy McGalagony
professzor döbbenten felkiáltson.
- Potter?! Harry Potter? – nézett úgy képzelt beosztottjára, mintha most látná igazán először.
Ulatov előre csoszogott kényelmes papucsában, s közben derűsen bólogatott. Arcát
ugyanolyan bestiális vonásokkal ruházta fel a mosolygás, mint a fiatal Tom Denemét.
- Bizony, kedves Minerva – mondta a boszorkány. – Harry Potter idáig eljött a köpenye
után. Fenemód ragaszkodik a tulajdonához, majdnem úgy… - nézett egyenest Harry szemébe
–… akár egy mardekáros.
Harry remegett a dühtől. Méghogy ő lenne olyan, mint egy mardekáros?!
- A láthatatlanná tévő köpenyéért képes volt kockára tenni a barátai életét is. Mr
Weasleyét… - biccentett a boszorkány a Percy képében ácsorgó fiú felé –… és Miss
Grangerét – bökött az orrával a szőke hajzuhatag tulajdonosa felé, aki olyan kicsire próbálta
összehúzni magát, amennyire csak tudta.
McGalagony döbbenten hápogva nézett körbe rajtuk, s ugyanígy tett a tömegből kilépő
Dawlish is, a „Hermijjóne” nevét rebegő Viktor Krumról nem is beszélve. A három jó barát
pedig ott sütkérezett a sokkolt pillantások kereszttüzében, leleplezve, sarokba szorítva.
- Bizony, bizony barátaim – nézett hátra a válla fölött Ulatov a felsorakozott álarcosokra. –
Mind a hárman eljöttek közénk! Ugyan már, érezzük magunkat megtisztelve – hiszen
mégiscsak a három legnagyobb varázslóról és boszorkányról beszélhetünk!
Az álarcosok nevettek, de úgy, ahogy Harry még soha sem hallott embereket nevetni: az
egyik pillanatban még kukán álltak, a következőben pedig már önfeledten hahotáztak, mintha
gombnyomásra működött volna. Bámulatosan nem emberi volt a viselkedésük.
- Nagyon vicces… - hallotta Harry Ron morgását, amit megint valaki másénak hitt Percy
hangja miatt. – Mégis mire volt jó ez az egész?! Ha maga valami… kincsvadász, vagy mi,
miért nem kért segítséget?
Ulatov abbahagyta a nevetést, s vele együtt az emberei is egy pillanat alatt „komoly-
üzemmódba” váltottak.
- Ifjú Weasley, olyan sokat nem tudsz! De nem bánom, elmondom… – sóhajtotta a
boszorkány színpadiasan.
Marius nagyot szusszant türelmetlenségében.
- Úrnő, nem hagyhatnánk ezt későbbre? – kérdezte, s parázsló szeme fáradtan csillant.
- Nem rohanunk sehová, gyermekem. Különben is, az ifjonti kíváncsiságot ki kell elégíteni,
hisz így tanulnak a fiatalok, nemde? – duruzsolta mézes-mázosan Ulatov, de megváltozott,
rikácsoló hangjától egyáltalán nem olyan bizalomgerjesztően hangzott, mint régen.
Harryékhez fordult, egyedül nekik intézve szavait, mintha a túszok a világon se lennének. –
Tudod, a kincs már évtizedek óta itt van eltemetve a kastély alatt, ahogy azt mindenki nagyon

318
jól tudja közülünk… Nem csak rengeteg arany, de valóban sok különleges mágikus eszköz
van közte. Hogy ezeket megvédje, Grindelwald azt hazudta Dumbledore-nak – méltán hírhedt
párbajuk előtt –, hogy a ládában szörnyűséges átkokat rejtett el. Így akarta biztosítani, hogy
Dumbledore ne nyissa ki a ládát, s ne vesszen el a mesés vagyon. Arra számított, hogy később
majd kinyithatja a ládát, ha megszabadult áruló barátjától… Mint tudjuk, nem így történt. De
a láda érintetlenül maradt, Dumbledore lezárta a Pálcák Urát használva, s olyan bűbájt
helyezett el rajta, amit nem tudtunk kinyitni…
Harry és mindenki más figyelmesen hallgatta a szavait, egyedül Marius vágott unatkozó
képet a dologhoz – csak állt, karba tett kézzel, néha egy-egy pillantást váltva a túszokat
sakkban tartó dementorral.
- De a második próba után minden megváltozott – folytatta Ulatov, kényelmesen járkálva
előttük fel-alá. – Valaki életre keltette a ládát védő bűbájt… Arra is rájöttem, hogy volt ott
még két ember láthatatlanná tévő köpeny alatt. Nem telt sok időbe rájönnöm, hogy az egyik
ereklye közelségét érezte meg a bűbáj, mely már ettől is kezdett foszladozni a ládáról.
Kölcsönvettem hát Mr Pottertől… - mosolygott Harryre önelégülten.
Harrynek ökölbe szorult a keze, varázspálcájából szikrák hullottak alá. Marius rápillantott,
de nem tett fenyegető mozdulatot. Úgy tűnt, mintha ő lenne a felelős a törékeny vén
boszorkány testi épségéért, s ezért szemmel tartotta a foglyokat, míg úrnője belemerült a
mesélésbe.
- Természetesen rögtön ki szándékoztam nyitni a ládát, hogy ezzel végre kielégíthessem Mr
Prince elképzelhetetlen mértékű aranyimádatát – de nem jártam sikerrel. – Ulatov a fejét
csóválta, így nézett az Ronba kapaszkodó Hermionéra. – Érthetetlen volt számomra, miért
nem működik… Aztán eszembe jutott történetetek egy érdekes részlete a Megemlékezés
Napjáról. Dumbledore valóban éles elméjű trükkje, amivel Voldemort nagyurat próbálta távol
tartani a Bölcsek Kövétől: csak az juthat hozzá, akinek nincs célja vele. Gondoltam,
megtaláltam a titok nyitját… Hamar körvonalazódott a terv, hogy a tusa egyik bajnokát
használjam fel a ládanyitásra. Kék bőrű barátomnak az volt a feladata… - veregette vállon
vigyorogva a mellette szobrozó Mariust –, hogy rábírja a bajnokokat a kincs megszerzésére.
Nekik nem volt vele céljuk…
- De nem működött – szólt közbe Hermione tisztán csengő hangon. – Dennis nem tudta
kinyitni a ládát. Akkor történt, mikor… mikor…
- Mikor a kezedbe vetted a köpenyt – fejezte be helyette Marius, majd Ulatovra nézett, aki
széttárta a karjait.
- Bevallom, nem értem én magam sem. Bizonyos voltam benne, hogy ez volt Dumbledore
trükkje… Úgy tűnik mégis valami más volt. – Ulatov megköszörülte a torkát, és végre
abbahagyta a járkálást. – De ez már nem számít. Elértem, amit akartam, hála nektek, de félek,
hogy még nem végeztünk egymással…
A boszorkány egy hosszú pillanatig a Harry zsebéből kilógó köpenyre meredt. Harry
visszatömködte a ruhadarabot, és farkasszemet nézett Ulatovval. Arra számított, a nő mindjárt
követelni fogja a köpenyt, de nem így történt. Helyette közelebb jött hozzá, olyan közel, hogy
Hermione felnyikkant ijedtében, Ron és McGalagony pedig rászegezték a pálcáikat. Ulatov
nem törődött velük, csak bizalmas közelségbe hajolt Harryhez.
- Mi történt, mikor egyesítetted őket? – kérdezte suttogva. – Megváltozott valami?
Halhatatlan lettél? Vagy parancsolni tudsz a dementoroknak? Mi változott, mikor te lettél az
ereklyék ura?
Harry hasonlóan suttogva válaszolt:
- Megmondjam mi változott? – kérdezte lassan. – Semmi.
Ulatov elvicsorodott, és egy percig kutatva nézett a szemébe – Harry biztosra vette, hogy
legilimentálni próbálja –, aztán hátraarcot csinált, és visszament emberei elé. Ron és
Hermione őt bámulták, Harry szinte le tudta olvasni a kérdést az arcukról: „Mit csináljunk?”

319
Harrynek egy fia ötlete sem volt, túl sok minden kavargott a fejében ahhoz, hogy tisztán
tudjon gondolkodni. Megint a lelátó tetején nézelődő csuklyásra nézett; a fiú lassan csóválta a
fejét. Harry próbálta megfejteni, vajon mit üzenhet mindezzel, de aztán ismét Ulatov vonta
magára a figyelmét.
- Ne húzzuk tovább az időt! – rikácsolta jó hangosan. – Ideje elvégezni, amiért jöttünk,
hiszen hamarosan pirkad…
A boszorkány odaállt a térdeplő Moloh elé, és így pont egymagasságba kerültek.
- Drága igazgató úr – folytatta Ulatov. – Mikor a Nemzetközi Felügyelőbizottság
megérkezik, azt látják majd, hogy maga felnyitotta a ládát, amiben Grindelwald rettenetes és
rémisztő öröksége lapult, de sajnos, nem mérte fel kellőképpen a helyzet súlyosságát, és a
sötét tárgyak a halálát okozták… Marius, kérlek!
A kék bőrű ember átvette Ulatov helyét, s egyik kezével megragadta Moloh torkát. Az
igazgató fuldokolva hörgött.
- Ulatoff… ne! Várhjon… - prüszkölte fuldokolva az óriás.
- Sajnálom, Maude – károgta az igazgatóhelyettes asszony. – Semmi személyes…
Marius arca közeledett Molohéhoz; a tanárok kiabálni kezdtek. A viking dementor izgatott
szörcsögésbe kezdett.
- NE! – sikította Hermione. – Ne csináld! Ő nem az, akinek gondolod!
De nem volt mit tenni. Marius száját az igazgatóéra tapasztotta; előrehulló fekete haja
eltakarta Harry szeme elől a történteket, csak azt látta már, amikor a kék bőrű dolga
végeztével hátra lépett, az óriás igazgató pedig előrebukott a porba. Csak testének apró
remegése árulkodott róla, hogy még életben van, de már öntudat nélkül…
A durmstrangos tanárok is sikoltozásban törtek ki, néhány boszorkány zokogott, pedig
Harry biztos volt benne, hogy egészen eddig a napig ki nem állhatták zsarnok igazgatójukat,
akit fekete mágusnak hittek.
- Miért csinálta? – sírta Hermione holtra vált arccal; mellette Ron le se tudta volna vakarni
az arcáról az undor kifejezését.
- Már megint kezdik… - sóhajtotta Marius.
- Moloh nem volt halálfaló! – mondta kitartóan Hermione. – Mi ismertük a halálfalókat, és
neki semmi köze nem volt hozzájuk!
- Becsaptak téged! A halálfalók itt vannak közöttük, nézd meg! – kiabálta Ron teli torokból,
mintha így megértethetné Mariusszal, amit Hermione szép szóval nem tudott.
A kék bőrű ember Ulatov és a három jó barát között járatta a tekintetét. Sokáig bámult a
boszorkányra, de annak a szeme se rebbent, csak mosolygott lenézően, ahogy eddig is.
- Badarság – szólt lefitymálóan Ulatov. – Te tudhatnád a legjobban, hogy a Negyedik
Torony Köre kitagadta Voldemort nagyurat, mikor irányíthatatlanná vált…
Szavait egy kiáltás és egy hangos csattanás szakította félbe:
- MORSMORDE! – szólt váratlanul Hermione, s pálcájából zöld ragyogás tört elő, épp úgy,
mint a Borgin & Burkes üzletben. A fények a magasba emelkedtek, s az aréna fölött egy
kígyónyelvű koponyát mintáztak.
Szinte mindenki a jelenséget nézte, ki megrökönyödéssel, ki rémülettel, néhányan azonban
egész másként reagáltak: három álarcos maszkja mögül hangos jajgatás hallatszott, és
látványosan a bal alkarjukhoz kaptak…
Aztán villám hasította át az eget, félbe szelve a zöld fényből szőtt rémálomszerű koponyát –
a Sötét Jegy elhalványult, majd teljesen eltűnt az éjszakai égről. Ursula Ulatov leeresztette
varázspálcáját, és Mariusra nézett. Nem tudta elrejteni az arcára kiülő nyugtalanságot.
Marius szemezett vele egy darabig, aztán nagy léptekkel odament az egyik karját
markolászó álarcoshoz – a többiek úgy húzódtak el az útjából, mintha pestist terjesztene.
Elkapta a varázsló karját, és felrántotta rajta a talár ujját. Harry csak a hátát látta, nem tudhatta
milyen képet vág, csak azt látta, amint vészjósló tekintettel Ulatov felé fordul.

320
 - A vérüket ígérted… - susogta. – Azt ígérted, az összes meglakol. Denem összes szolgáját
nekem ígérted.
Se Ulatov, se az emberei nem szóltak egy árva szót sem, csak bámultak Mariusra, s
mindegyikük szorosan markolta a pálcáját.
- Hazudtál nekem, Névtelen!
Harry tudta, mi fog következni, ezért gyorsan megbökte Ron vállát, és intett neki. Minél
gyorsabban el kell tűnniük innen, mielőtt elszabadul a pokol.
- Nem hazudtam neked – próbálta menteni a helyzetet Ulatov, s közben iszonyú tekintettel
nézett Hermionéra.
McGalagony ösztönösen a háta mögé parancsolta a lányt, ami ellen Hermione megpróbált
tiltakozni, a professzor azonban nem engedett. Némán biccentett Ronnak, aki karon ragadta a
lányt, és bevonszolta maga után a túszok közé. Harry ott maradt McGalagony mellett, s
közben kereste a leggyengébb pontot a kitörésre…
- Add át nekem a halálfalókat, boszorkány! – dörögte Marius, s hangjára mintha megdördült
volna az ég is felettük. Az álarcosok egy emberként rezzentek össze.
- Sajnálom, szükségem van rájuk – válaszolta Ulatov.
- Tudod, hogy mindennél jobban az árulást gyűlölöm!
- Nem árultalak el…
- HAZUG!
Marius nem szaporította tovább a szót, megsuhintotta pálcáját, s ekkor egyszerre több dolog
történt. Minden egyes ember az arénában, akik eddig egy helyben álltak, mozogni kezdtek, s
pillanatok alatt kavargó embertömeggé változott a stadion. Marius egyetlen csapással megölte
a két legközelebbi halálfalót, s velük együtt még több másik álarcost is a halálba küldött –
Harry csak a szétrepülő testeket látta a szeme sarkából, és az éktelen sikítozást hallotta.
Pálcája ezután a másik megmaradt halálfaló felé pördült:
- Adava Kedavra!
- Invito! – A halálfaló bűbája beröptette a gyilkos átok útjába a hatalmas kincs egy nagyobb,
kerek darabját. Olyan zaj hallatszott, mintha ezer harangot húztak volna meg, a rezonáló hang
hullámszerűen terjedt szét, és a fejekben visszhangzott tovább; Harrynek be kellett fognia a
fülét, mert azt hitte, menten széthasad a feje. Alighanem az utolsó halálfaló is így érezte, mert
szabad kezével gyorsan lekapta az arcáról a nehéz maszkot. Harry felismerte megint: Draco
Malfoy volt, s a százfűlé-főzet hatása már kezdett lekopni róla – arca már visszanyerte eredeti
formáját, de haja még fekete volt.
A zöld villám semmivé vált, a Draco életét megóvó kincs pedig – egy nagy, kerek, rúnákkal
és vésetekkel díszített aranypajzs, mely nagyon ismerős volt Harrynek – a fiú kezében landolt.
Még maga Ulatov is meglepődött rajta, miféle varázstárgy került az egyik embere kezébe.
Marius újra támadott; Ulatov mellett felsorakoztak maszkos szolgái, és maga Mr Prince is.
A viking dementor viszont úgy tűnt, Mariusnak szándékozik segíteni: a túszokra ügyet sem
vetve leereszkedett a magasból, s ezzel együtt egy fekete, jéghideg árnyék borította be az
arénát. Harry még hallotta, ahogy Ulatov is elordítja magát (valamilyen pallost kiáltott), s
Harry még épp időben húzta le a fejét egy pörögve repülő kard útjából, mely a hatalmas rakás
kincs közül suhant ki. Szemével követte a fegyver útját: az a boszorkány kezében kötött ki,
aki abban a pillanatban keresztüldöfte vele a kék bőrű embert. A kard kijött hátán, és vörös
vércseppek hulltak az aréna porába…
A túszok mindegyike egyszerre cselekedett, mintha megbeszélték volna: Göthe Salmander
vezényszavára megcélozták a stadion oldalát, és átkaikkal hatalmas lyukat robbantottak
benne. Még földet sem értek a szanaszét potyogó fadarabok, mikor az első emberek Viktor
Krum vezetésével már kisurrantak a fekete éjszakába. Ulatov parancsszavakat kiabált, s az
álarcosok a szökevények nyomába eredtek. Harry, aki McGalagonnyal eddig legelöl állt, most
leghátulra kerültek, így nekik jutott a feladat, hogy feltartóztassák a támadókat.

321
 - Protego! – ordították mindketten egyszerre, de Harry pajzsbűbája olyan hatalmasra
sikerült, hogy egyszerűen magába olvasztotta McGalagonyét, és a legközelebbi ellenfeleket
lelökte a lábukról. Harry meglátta a stadion ép felén álldogáló csuklyás fiút, aki, mintha csak
egy színi előadást nézne, megtapsolta Harry mutatványát. Egyedül ő volt az, aki a csetepaté
kezdete óta meg se moccant.
- Harry, jöjjön! – kiáltott rá McGalagony, s húzni kezdte őt a talárjánál fogva.
Kirohantak a stadionból, de odakint is álarcosok százait látták, a Durmstrang faragásokkal
ékesített tornyának tövében, a lépcsőkön, a bejárati ajtó mögötti csarnokban, mindenhol
díszes talárok és drágakövekkel kirakott maszkok tengere állt.
Harry és McGalagony a menekülők után iramodtak, minél messzebb kerülve a túlerőtől, be
a fák közé. Harry csak az egyre tompuló kiabálást hallotta a háta mögül; fények világították
be az éjszakát, piros, kék, zöld, lila villanások festettek hosszú, színes árnyjátékot a sima
kövekre…
Harryék egy tisztáson érték utol a többieket, Hermione rögtön a nyakába ugrott, és
megszorongatta, McGalagony csatlakozott a zilált külsejű Salmanderhez.
- Nem tudunk hoppanálni! – mondta valaki.
- Újra visszatették a biztonsági bűbájokat…
- Ezért nem rohantak utánunk! – találgatott Mrs Parker.
Sokan Harryre bámultak, aki először nem értette miért, de aztán rohamosan rövidülő
nadrágszárából és ingujjából rájött, hogy kezdi visszanyerni eredeti alakját. Szakálla eltűnt,
látása újra elhomályosult. Szemüvegét visszabiggyesztette az orrára, és látta, hogy Ron és
Hermione is visszanyerték eredeti alakjukat.
Az emberek leplezetlenül bámulták őket, s csak McGalagony határozott hangjára lettek újra
figyelmesek:
- El kell érnünk a zsupszkulcsokhoz. Nincsenek messze, csak pár méter… - Ez után
Harryékhez fordult, és lehalkította a hangját. – Maguk hárman vegyék fel a láthatatlanná tévő
köpenyt. Ne vitatkozzanak! – tette hozzá, mikor mindhárman tiltakozni akartak.
Harryéknek nem volt idejük vitába szállni vele, mert a kis csapat már el is indult futva az
ösvényen. Harry két barátja vállára kanyarította a köpenyt, és elindultak utánuk – épp, mielőtt
meghallották volna a kiabálást. Üldözőik közeledtek abban a biztos tudatban, hogy a
dehoppanálásgátló bűbáj megakadályozza őket a menekülésben.
- Ezek mindjárt ideérnek! – rémüldözött Hermione.
Ron, aki szorosan fogta a kezét, és rángatta maga után, zihálásával kis híján elnyomta az
üldözők zaját.
Végigrohantak az ösvényen, nem törődve vele, hogy a láthatatlanná tévő köpeny alól
kilátszik a lábuk. Többször elbotlottak, Ron egyszer hasra is esett, s Harry és Hermione
rángatta föl kapkodva. Végül a menekülők kiértek az újabb tisztásra, és ekkor megálltak.
- Mindenki fogjon meg egy zsupszkulcsot! – ordította McGalagony, de szavai belevesztek a
felhangzó durranásokba, melyek nyomán vakító zöld fénysugarak szakították át a bozótost.
Hat átok rögtön célba talált – az áldozatok összecsuklottak, mint a marionettbábuk, és nem
mozdultak többé. Hermione sikított, de senki sem hallhatta, mert mindenki rémült ordítozásba
kezdett. Göthe Salmander bátran visszatámadott, McGalagonnyal és Madame Maxime-mal
együtt. Az egyik álarcos átka eltalálta a híres varázslót, és ő is a földre hullott, közvetlenül
Mrs Parker holtteste mellé.
- Mindenkit megölnek! – üvöltötte Ron dühödten, közben Harryvel és Hermionéval
folyamatosan mozgásban voltak, és a láthatatlanná tévő köpeny alól támadták az álarcosokat,
akik végeérhetetlenül bukkantak ki egymás után a fák közül.
Ulatov is megjelent köztük; a boszorkány és Marius párbaja véget ért, s az Ulatov kezében
szorongatott véres penge arra utalt, hogy a kék bőrű ember elvesztette a csatát.
- Adava Kedavra! Adava Kedavra! – hangzottak el újra és újra a gyilkos szavak.

322
 Egyetlen ember sem menekülhetett, az átkok eltalálták őket, és élettelenül rogytak össze.
Hermione szívszaggatóan felsikoltott, mikor látta, hogy Viktor Krumot felrepíti az egyik
halálos átok, és testét egy öles fa törzsének vágja. Az átkot maga Ulatov szórta ki, aki
korábban olyan nagy büszkeséggel beszélt a fiúról.
Madame Maxime kitartóan küzdött McGalagonnyal együtt, de ő sem kerülhette el a véget:
Ulatov egyik emberének átka az arcán találta el.
Dawlish fedezékbe akart ugrani, de a kőszikla, amit kiválasztott, a következő pillanatban
porszemekre robbant egy varázslattól, s ő elterült a földön. Harry nem tudta megállapítani, él-
e még. Ő és két barátja nem mertek tovább a pusztító varázslatok előtt szlalomozni,
bemenekültek a fák közé – Ront úgy kellett kiráncigálni a tisztásról, mert minden áron
bosszút akart állni a lemészárolt emberekért.
Látták, ahogy az utolsó állva maradt túsz, McGalagony végül menekülőre fogja, és
magához röpteti az egyik zsupszkulcsot…
- Adava Kedavra!
Harry szíve kihagyott egy dobbanást, ahogy meglátta az Ulatov rikácsoló hangjára
elővillanó fénynyalábot, mely fülsüketítő dübörgéssel csapódott bele egyenesen a
zsupszkulcsba. Harry látta a felrobbanó boros üveget, de a következő pillanatban
McGalagony nyomtalanul eltűnt a mágikus eszköz darabjaival együtt egy kék villanással
kísérve.
Hermione sikítása térítette észre a kábulatból. A lány hisztérikus sírásban tört ki, Harry
minden erejével próbálta féken tartani őt, nehogy berohanjon a pálcák elé, de Ront már nem
tudta visszafogni.
- MEGÖLLEK, TE KURVA! – bömbölte a fiú teli torokkal, és őrjöngve kirontott a köpeny
rejteke alól.
- Ron gyere vissza! – kiáltott utána Harry, de nem volt értelme: Ron rátámadott Ulatovra,
aki azonban játszi könnyedséggel kivédte minden próbálkozását. A szerteszét röppenő
fénycsóvák kövekbe és fatörzsekbe csapódtak, pozdorjává zúzva azokat. A harc pillanatok
alatt eldőlt: Ron pálcája kirepült a kezéből, egy átok ereje a földre lökte, orrából ömlött a vér.
- Gyertek elő mind a ketten! – hallatszott Ulatov hangja. – Akkor életben hagylak titeket!
Hermione abbahagyta a sírást, de úgy zihált, hogy Harry azt hitte, mindjárt rosszul lesz és
elájul. A lány azonban lassan próbálta lenyugtatni magát, félrelökte Harry segítő kezét, és
ujjaival belemarkolt a saját hajába. Harry attól tartva, hogy a lány is összeomlott,
kétségbeesetten próbált gondolkozni, hogyan szabadulhatnának ebből a szorult helyzetből.
- Harry… Harry! – rázta meg Hermione a vállát, hogy rá figyeljen. A lány abbahagyta a
hajtépést, és tekintete meglepően józan volt.
- Mi az? – kérdezte tőle felocsúdva.
Hermione egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna, mintha erősen gondolkozna
valamin.
- Egyetlen esélyünk maradt – jelentette be.
Harry a maga részéről úgy érezte, már semmi esélyük sincs.
- Bízol bennem? – kérdezte Hermione, mire a fiú rögtön bólintott.
- Persze…
A lány erre Harry fejének szegezte a pálcáját, mire ő majdnem hátraugrott a meglepődéstől.
Hermione szemét összeszorítva koncentrált, majd kimondta a varázsigét: - Exmemoriam!
Harry érezte, ahogy a varázslat ereje a pálcából a homlokának csapódik, majd végigszalad a
fején, belül, agyának minden kis zegzugán és hajlatán, s olyan érzés volt, mintha jeges víz
csörgedezne keresztül a fején. A furcsa jelenség a tarkóján át távozott, amitől a haja az égnek
meredezett, s önkéntelenül is odakapott a kezével.
- POTTER! – ordította Ulatov.

323
 Hermione a szakértő érdeklődő szemével vizslatta Harry arcát, amit ő rendkívül zavarónak
talált. Gyors leltárt készített a fejében az emlékeiről, kezdve a legalapvetőbb dolgokkal, mint
mi a neve, mikor született, kik a szülei, majd gyorsan számba vette barátai arcát és nevét…
Elsőre úgy érezte, semmi sem hiányzik a fejéből.
- Mit töröltél ki? – kérdezte, kissé félve a választól.
- Semmi olyasmit, amire emlékezned kellene – sietett a válasszal Hermione, s ekkor már a
saját fejének szegezte a pálcáját. Harry megütközve nézte, ahogy koncentrál, kicsit még
tovább, mint az előbb. – Exmemoriam – suttogta megint, s most vele is ugyanaz történt, mint
az előbb Harryvel.
- POTTER!! – rikácsolta újra Ulatov türelmetlenül. – Elfogyott a türelmem! Gyere ki, vagy
megölöm a vöröst!
- Jaj istenem – motyogta Hermione borzongva, s Harry látta, hogy nyel egy nagyot. Ez után
minden előzetes bejelentés nélkül felpattant, és kilépett a köpeny alól.
- Hermione! – szólt utána Harry, és ő is gyorsan láthatóvá vált.
A tisztáson mindenütt holttestek hevertek, s az ismerős arcok úgy meredtek üveges
szemeikkel az ég felé, mintha Harryt bámulnák… Göthe Salmander, Viktor Krum, Madame
Maxime, Mrs Parker…
Ulatov a grabancánál fogta a félig földön térdeplő Ront, meglepő erőről téve tanúságot –
Ron orrából még szivárgott a vér, és a lábaiból mintha kifutott volna minden erő, de ettől
eltekintve nem esett más baja; dühtől villogó szemekkel nézett fel legyőzőjére.
Mögöttük és mellettük a fekete talárosok sorfala állt, elzárva minden menekülési útvonalat.
Harrynek fogalma sem volt, mit tervez Hermione.
- Na, Potter… - kezdte Ulatov.
- Exmemoriam! – kiáltotta Hermione teketóriázás nélkül, megsuhintva pálcáját.
Ulatov azonnal elengedte Ront, és pajzsbűbájt varázsolt maga köré, de a varázslat nem őt
érte – Hermione a fiút vette célba, aki most bágyadtan feküdt a földön.
- MIT JELENTSEN EZ?! – visította a boszorkány fülsértően éles hangon. Szavai
túlharsogták a Hermione tette nyomán felzúgó általános hangoskodást – mindenki suttogva
beszélgetett a mellette állóval, és csak tessék-lássék fogták pálcájukat a maradék három
ellenfélre.
- Nem fogja bántani! – ordította bele a hangzavarba Hermione, mire hirtelen csönd zuhant a
tisztásra. – Egy újjal sem nyúlhat hozzá, különben soha sem kapja meg a második ereklyét!
Ulatov elsápadt. Az álarcosok szinte vezényszóra megint zúgolódni kezdtek, de most
idegesítően suttogva, mintegy aláfestve a vezérük arcán lejátszódó változásokat.
- Mit fecsegsz össze, te lány? – kérdezte Ulatov, és tett feléjük egy lépést.
- A második ereklye, a Feltámasztás Köve! – felelte Hermione még mindig kiabálva, talán
hogy remegő hangja magabiztosabbnak tűnjön. – Csak nem hitte, hogy tényleg nem működik
azután, hogy Dumbledore eltörte?
Ulatov nem szólt semmit, ajkait összepréselve nézett mereven Hermionéra, ahogy
McGalagony is szokott, de az ő szemében mohó hatalomvágy izzott.
- Csak mi hárman tudjuk együtt megmondani, hogy hol van a Feltámasztás Köve! –
folytatta Hermione magára, Ronra, és Harryre mutatva. – De mindhármunk emlékeiből
kitöröltem néhány fontos részletet arról, hogy hová rejtettük végül a Követ. Ha meg akarja
kapni a második ereklyét, mindannyiunkra szüksége lesz!
Harry összeráncolt homlokkal gondolkozott. Próbálta felidézni, hová rejtette a Követ, de
csak arra emlékezett, hogy teljes erőből elhajítja azt, miután megidézte vele Denem szellemét.
Nem látta, hová esett a kis kavics, csak magára a mozdulatra emlékezett… Egyáltalán hogy
lehetett olyan ostoba, hogy csak úgy egyszerűen eldobta? – morfondírozott Harry.
Gondoskodnia kellett volna a megfelelő elrejtéséről, bűbájokkal levédeni, ahogy Denem
tette… Vagy pont ezért nem rejtette el úgy?

324
 Zavaros gondolataiból Hermione hangja rángatta vissza a valóság talajára.
- Megpróbálhatja visszafordítani az emléktörlő bűbájt mind a hármunkon, de tudja, fennáll a
veszélye, hogy hibbantak leszünk… - kocogtatta meg a mutatóujjával saját homlokát a lány, s
hozzá örömtelen hangon kissé hisztérikus nevetést hallatott. – És akkor búcsút mondhat az
ereklyék egyesítésének! Mert ez az, amit akar, nem? Befejezni, amit Grindelwald elkezdett!
Ulatov brutális arckifejezéssel nézett a nevető lányra, s Harry minden pillanatban azt hitte,
hogy a boszorkány keze meglendül, és megátkozza Hermionét, megkínozza, hogy feltörje az
emlékmódosító bűbájt. A fekvő, ziháló Ron ijedt tekintete is erről árulkodott, s közben
észrevétlenül próbált közelebb araszolni a pálcájához, mialatt Ulatov figyelmét Hermione
gúnyolódása kötötte le. Balszerencséjére nem csak Harry vette észre igyekezetét: az egyik
maszkos, kinek fémálarcát szikrázó rubintok ékesítették, kilépett az Ulatov mögötti
emberfalból, és belerúgott Ronba, majd egy jól irányzott átokkal kettétörte a varázspálcát.
Ron káromkodott tehetetlen dühében, az álarcos pedig még egyet belerúgott.
Ulatov lustán figyelte a jelenetet, Hermione sem nevetett már, mindannyian
lélegzetvisszafojtva vártak. A boszorkány szemei Ron törött pálcáján függtek, majd hirtelen
visszafordult Hermionéhoz.
- Akkor nem lesz szükségem rátok, ha enyém lesz a Pálcák Ura – szólt kimért hangon. –
Talán nem tudjátok, de az, aki a Halálvessző jogos birtokosa, magához tudja hívni a másik két
ereklyét is.
Ulatov elégedetten vigyorgott, s Harry tudta, hogy igaza van. Játszi könnyedséggel
megszerezheti a Feltámasztás Kövét, és akkor összegyűjtheti mindhárom ereklyét.
- Így hát nincs más dolgom, mint lefegyverezni Pottert, aztán felnyitni Albus Dumbledore
koporsóját, és már hívhatom is a Követ, nemde? – Most Ulatovon volt a sor, hogy nevessen. –
Milyen szerencse, hogy első kézből hallgathattam végig azt a lélekölően unalmas
locsogásotokat az évfordulón…
Harry Hermione arcára nézett; a lány egészen sápadt volt, és fújtatva lélegzett, szemei
kipirosodtak a sírástól. Harry szinte hallotta, ahogy jár az agya, próbál kiötölni valamilyen
mentő ötletet, de úgy tűnt, Ulatov ezúttal kifogott Hermione eszén. Még Dumbledore se tudta
megőrizni a Pálcák Urát, hiába tervezte el, hogy a halálával megszűnjön az ereje, mert hiba
csúszott a számításaiba…
Dumbledore!
Harryt váratlanul érte a fejébe villanó ötlet. Kikereste a rá szegeződő pálcák mögötti arcok
tömegben az egyetlen ismerőset. Gyorsan meg is találta – egyszerűbb volt, mint képzelte:
Draco Malfoy időközben teljesen visszaváltozott tejfölszőke, hegyes állú régi önmagává.
Szemei idegességét tükrözték, pont ugyanúgy, mint akkor éjszaka a csillagászati toronyban,
mikor elnyerte Dumbledore-tól a Pálcák Urát.
- Még mindig te vagy a Halálvessző birtokosa, igazam van? – rikácsolta Harrynek Ulatov
magabiztos vigyorral kísérve. Se Harry, se két barátja nem szólt egy szót sem, s ezt a
boszorkány bizonyára helyeslő válasznak vette, mert eddig Hermionéra szegeződő pálcája
lassan Harry felé fordult…
Harry egy pillanatig sem tétovázott, fejét felszegve intett Malfoynak.
- Draco, kapd el! – szólt fennhangon, majd odadobta neki a varázspálcáját, épp egy röpke
pillanattal azelőtt, hogy Ulatov lefegyverző bűbája célba talált volna…
A meglepett Malfoy reflexből elkapta szabad kezével az ajándékot, és csak mélységes
döbbenettel bámult felváltva a pálcára és Harryre. Mindenki felhördült, Ulatov felvisított,
majd elnémult, aztán artikulálatlan ordítozásba kezdett, miután egy pillantást váltott Harryvel.
- Senkié se lesz a Pálcák Ura – kiáltotta a fiú. – Ölj meg nyugodtan, és a Halál ereklyéinek
az ereje is sírba száll velem.
- NEM! Nem, visszaveszed a pálcád, Potter! Visszaveszed, vagy lenyúzom a bőrt a
hátadról! Crucio! – károgta, s Harry már érezte is a pokoli fájdalmat, mely olyan volt, mintha

325
baltát vágtak volna a hasába. Odakapott, összegörnyedt, és a földön kötött ki, mint Ron.
Hermione sírva könyörgött Ulatovnak, hogy hagyja abba, de Harry ebből semmit sem hallott,
mert a dobhártyája úgy lüktetett a fejében, mintha belülről akarna felrobbanni…
A kínzás nem tartott sokáig, Ulatov csak kiadta dühének első hullámát.
Harry és Ron egymásra néztek a földön fekve.
- Mi a frászt… műveltél? – hörögte neki a fiú, törött karját markolászva.
Harry már épp válaszolni akart, mikor egy másik hang vegyült az általános értetlen
duruzsolásba, és Ulatov éktelen lármájába – valaki tapsolt és nevetett. Harry felemelte a fejét,
és meglátta a csuklyás fiút, nyakában a Halál ereklyéinek jelével, alig pár lépésre a dühöngő
Ulatovtól.
- Ezt nevezem! – szólt az elismerő, vidám hang a kámzsa sötétje mögül. – Bravó! Micsoda
remek ötlet! Most aztán törheti a fejét a vén nyanya!

326
 - Huszonhatodik fejezet -

Harry és a Halálmester
Az álarcosok Ulatov parancsára lefegyverezték Hermionét is, aztán mindhármójuk kezét
összekötözték jó szorosan, hogy majd’ eltörték a csuklójukat. Harrytől a láthatatlanná tévő
köpenyt is elvették, és átadták Ulatovnak. A boszorkány már nem őrjöngött, de továbbra is
úgy nézett, mint aki alig bírja türtőztetni magát, hogy ne ölje meg őket.
- Őt is hozzátok! – mutatott Ulatov Dawlish élettelen testére, akit szintén felemeltek a
földről és megkötöztek. Dawlish nyögött egyet, de továbbra sem volt eszméleténél.
- Indulás!
Ulatov kiadta a parancsot, s ezek után sokáig nem lehetett mást hallani, csak a száz álarcos
lépteinek monoton súrlódását, Harry, Ron és Hermione fájdalmas zihálását, és a csuklyás fiú
nevetgélését. Harry most már biztos volt benne, hogy senki más nem érzékeli a rejtélyes
idegen jelenlétét rajta kívül, különben biztosan leütötte volna már valamelyik maszkos az
idegesítően ugrabugráló alakot. A fiú most épp a Harryt közre fogó két varázsló előtt játszotta
azt, hogy a fejüket bokszolja. Azok semmi jelét sem mutatták, hogy bármit is látnának ebből,
pedig a fiú ökle alig pár centire suhogott az orruk előtt. Harry szájtátva bámulta, és úgy érezte,
van valami Fred és George-féle szertelenség a viselkedésében.
- Mit bámulsz? – reccsent rá Harryre az egyik maszkos erős akcentussal.
Harry elfordította a fejét, és azt tette, amit két barátja: a fejét lógatva baktatott, amerre
vezették.
Az út pedig visszafelé vezetett a Durmstrang tornyához. Kiértek az erdőből, s leereszkedtek
a domboldalon az ösvényt követve, mely a mívesen faragott torony közelébe érve kőúttá
szélesedett. Ekkor Malfoy tűnt fel Harry balján, kezében saját, és ajándékba kapott pálcájával
(a csuklyás fiú leplezetlenül bámulta a varázspálcát). Hátára vetve hordta legújabb
szerzeményét, a kerek aranypajzsot, mely megmentette őt Marius gyilkos átkától. Malfoy egy
intéssel hátrébb küldte Harry egyik őrzőjét, majd közelebb hajolt hozzá.
- Miért adtad nekem a pálcádat? – kérdezte halkan.
Harry számított a kérdésre, mégis csak megkésve válaszolt, mert első nekifutásnak nem
találta kielégítőnek azt a magyarázatot, hogy csak így tudtak életben maradni.
- Hogy ne tudjanak lefegyverezni. Így nem tudják használni a Pálcák Urát, hiába lopják el –
felelte végül.
Malfoy a homlokát ráncolta.
- Na és ha megölnek téged? – kérdezte szorongva.
Harry nem tudta, hogy valóban aggodalmat hallott csendülni a hangjában, vagy csupán
odaképzelte azt.
- Azzal se érnek el semmit – vont vállat Harry. – Nem védekezem – nem győzhetnek le. A
pálca nem cserél gazdát.
- De így megszökni sem tudsz majd – mutatott rá Malfoy.
Harry vett egy mély levegőt.
- Ezen majd később is ráérek töprengeni.
Megérkeztek a Durmstrang közelébe, tisztán kivehetők voltak a mágiával átitatott
faragványok. Harry felnézett a gyönyörű épületre. Az ablakok sötét lyukak voltak csupán,
egyetlen szobában sem égett lámpás, még a tanári irodákban sem. Az egész torony sötétségbe
burkolózott, mintha senki sem lenne bent, az egyetlen világosságot a lustán lángoló stadion
szolgáltatta, mely kísérteties glóriát szőtt a torony köré.
- Mit csináltatok a diákokkal? – kérdezte Harry Malfoytól.

327
 - Nézz körül – hangzott a válasz. – Ezek a diákok.
Valóban, az álarcosok között volt néhány alacsonyabb is, bár az egészen kicsik végig csak
az iskola előtt várakoztak, fényesen csillogó maszkjukban, várva szeretett tanárukat…
Hát ezért utálta minden diák Molohot, gondolta Harry. Mert itt már mindenki fekete
mágiával foglalkozott, ahogy azt Krum is mondta. Harry eltűnődött rajta, hol lehet most
Ciaran Diggory. Alighanem ő is ott van a maszkjukat büszkén viselő ifjak között, Ulatov
fiatal tanítványai sorában, akik isszák úrnőjük minden szavát. Beleborzongott a gondolatba,
hogy a Roxforttal is kis híján ez történt…
Harrynek rövidesen feltűnt, hogy nem az iskolába viszik őket – az út a magas toronytól
elfelé vezetett, de a menet időközben jócskán megritkult. A legtöbb álarcos néma parancsnak
engedelmeskedve elvált tőlük, és felcammogott az iskolába vezető lépcsőn, mintha csak egy
kirándulásról térnének vissza.
- Hová visztek minket? – fordult Harry Malfoyhoz, de addigra volt évfolyamtársa már
eltűnt, és csatlakozott a többi álarcoshoz.
Harry látta, ahogy Ulatov magához hívja Malfoyt, és átveszi tőle az ő pálcáját. Ron és
Hermione is Ulatovot nézték, amíg kísérőik jól hátba nem lökték őket, szaporább léptekre
bíztatva a hármast. Harry őre is visszatért, s talán hogy behozza a lemaradását, szinte
percenként ösztökélte foglyát.
Ron megelégelte a bökölődést, és hátra fordult kísérőjéhez.
- Hová megyünk? – vakkantotta a fémmaszk tulajdonosának, aki megállt, s a mögötte
lebegő eszméletlen Dawlish nekisodródott a hátának.
- Menj tovább! – recsegte a női hang. – És ne kérdezősködj! – majd megtoldotta egy taszító
átokkal, amitől Ron jó pár métert csúszott előre a porban.
Hermione odament, hogy felsegítse, de mikor lehajolt hozzá, a harmadik őr csizmájával
fenéken billentette, és ráesett a fiúra. Az álarcosok jólesőn röhögtek, Harryt pedig elfutotta a
pulykaméreg. Mégsem tehetett semmit, mert ha megtámadja őket, és azok legyőzik őt – ami
minden bizonnyal így alakulna –, azt kockáztatja, hogy elveszti a Pálcák Urát. Így hát csak
tehetetlenül, mardosó kétségbeeséssel nézhette, ahogy Ront és Hermionét felrángatják a
földről, és tovább rugdossák őket az úton…
Láthatatlan útitársuk Harry mellett állt, de most nem bohóckodott – ő is a céltalan
kegyetlenséget nézte csuklyája alól. Harry lenézett a fiú kezére, és látta, hogy ökölbe szorítva
tartja azt mereven maga mellett – pontosan úgy, ahogy ő is tette…
A kőút egy sziklaperemnél ért véget, ott, ahová Viktor Krummal is elsétáltak, s ahonnan
gyönyörű kilátás nyílt a fjordra. Harry most nem tudta élvezni ezt a fantasztikus látványt,
figyelmét a horizonton pislákoló fények kötötték le, s a szikla szélén álló egyik álarcos, aki
pálcáját most magasba tartotta, s piros szikrákat lőtt vele az égbe. Nem kellett soká várni, s a
messzeségben is feltűnt a jelzés. A varázsló ellépett a párkánytól, mint aki jól végezte dolgát,
s hátrament Ulatovhoz, aki mögöttük várakozott türelmesen.
Percek teltek el néma semmittevéssel, s a három jó barát nem merte megkockáztatni, hogy
újból kérdezősködjenek. A varázslók mozdulatlanul álltak a sziklatetőn, a tengeri szél vadul
tépte talárjukat. Hermione holtfáradtan nekidőlt Ronnak, és a fiú vállára hajtotta fejét, barna
hajszálai kavarogtak körülötte, eltakarva szomorú arcát.
Harry körülnézett, és nyolc álarcost fedezett fel hármójuk és az alélt Dawlish körül; tőlük
valamivel távolabb állt Ulatov, s mögötte – őt Harry csak most vette észre – Ciaran Diggory
állt, kezében egy szerényebb kivitelezésű fémmaszkkal. A fiú leplezetlen haraggal nézett
vissza rá, mikor észrevette, hogy Harry őt figyeli.
- Kis rohadék… - szólt egy goromba hang, mire Harry odanézett.
A csuklyás fiú közöttük sétált, de már nem volt olyan fesztelen a viselkedése, mint
korábban. Zsebre tett kézzel, lehajtott fejjel mászkált, majd egy alkalommal, mikor épp Harry
mellé ért, furcsa zaj hallatszott a tenger felől. Mindenki észak felé tekintett, s Harry azt látta,

328
hogy a tenger egy széles, végeláthatatlanul hosszú sávban háborog és habzik. A jelenség
egyre erősödött, mintha valami nagy és súlyos tárgy emelkedne a felszínre.
Először csak oszlopok csúcsai bukkantak ki a vízből, egyenletes távolságokra egymástól,
majd láncok emelkedtek fel az oszlopok között…
A víz még vadabbul habzott és sistergett, mikor a messzeségbe vesző út is kiemelkedett
alóla. Ahogy mind magasabbra nyúlt ki a hosszú híd, a víz hangos robajlással folyt le róla
vissza a tengerbe. A híd, elérve a sziklaperemet, megállt, s mint egy sebtében végigfutó
tűzkígyó, úgy gyúltak ki az oszlopokra helyezett fáklyák.
Harry, Ron és Hermione szájtátva nézett végig a horizontig nyúló úton, mely a tenger fölött
akár több száz kilométeren át húzódhatott. A csuklyás megborzongott, és megválaszolta Harry
ki nem mondott kérdését:
- Ez az út vezet Nurmengardba, Grindelwald városába – mondta, kezével a távolban
pislákoló fényekre mutatva. – Ez az egyetlen út oda és vissza… A hoppanálást el is
felejtheted… A zsupszkulcsok és a seprűk itt működésképtelenek. Valami furfangos bűbáj az
oka, amit még Grindi miatt tettek ide… - S azzal futva elindult a hídon, megelőzve az
álarcosokat.
Grindi?! – nézett nagyot Harry, de nem töprenghetett tovább, mert ügybuzgó őre rögtön
löködni kezdte.
Az út nagy kőlapokból állt, s rúnák voltak a korlátba vésve, minden második kőlapot pedig
a Halál ereklyéinek jele díszített. A kőkorlát olyan magas volt, hogy Harryék nem láthatták
innen a tengert, ahogy libasorban haladtak végcéljuk felé.
Alig tíz perce meneteltek, mikor a híd vége már feltűnt, s a fáklyák fénye egy roppant fekete
falra vetült előttük. Harry és két barátja önkéntelenül is megtorpant. Hogyan érhettek máris a
végére, mikor több száz kilométernyi víz választotta el őket úticéljuktól?
- Ne bámészkodjatok férgek, azt ráértek később is! – reccsent rájuk az egyik varázsló.
- Iiigeeen – nyújtotta el gúnyosan a szót egy másik. – Hááátralééévőőő éééletetek minden
napjááán, hi-hi-hi!
Ron nagyot nyelt, Hermione pedig úgy elsápadt, hogy félő volt, mindjárt összeesik. Harryre
minden eddiginél nagyobb súllyal nehezedett a kétségbeesés és a félelem. Soha többé nem
látja Ginnyt, soha nem térhet már haza, és nem ehet többé Mrs Weasley főztjéből… Ronra és
Hermionéra gondolt, akik előtt olyan szép jövő állt odahaza, s most mindez tönkrement az ő
hülye köpenye miatt… Nem, nem is a köpeny volt a hibás, hanem az ő kielégíthetetlen
bosszúvágya, és ostoba nagyképűsége… Azt hitte, hogy Voldemort után már senki sem tud
neki meglepetést okozni.
A gigantikus, tükörsima kőfalon egy robusztus kapu tátongott, felhúzott rácsokkal, melyek
csak az ő érkezésükre vártak. A kapu fölött vastagon bevésett felirat díszelgett:

FÜR DAS GRÖßERE WOHL

Harry tudta, mit jelent a felirat, melyről Rita Vitrol könyvében is olvasott: a nagyobb
jóért…
Beléptek a kapun, elhaladva újabb varázslók sorfala előtt, s Harry elkezdett tűnődni rajta,
vajon hány szolgája lehet még Ulatovnak. Az álarcosok mind hajbókoltak a boszorkány előtt,
mikor az belépett foglyai után, de itt megelőzte őket, és köhécselve elsietett egy ház felé.
Harry nem látott sokat a teljes sötétségbe burkolózó börtönvárosból, csak a négyzet alapú
masszív, hihetetlen erőt és időtlenséget sugárzó épületeket látta, melyek zsúfoltan emelkedtek
előtte, s köztük kis sikátorok tekeregtek. Az egész helyet átitatta a penész, az ürülék és a vér
egybekeveredő bűze…
- Frankó kis hely, mi? – rikkantotta a csuklyás fiú csípőre tett kézzel, mintha csak egy
kellemes kis vidéki városnézőtúrán lennének. Aztán hátrasandított Harryre, és hozzátette: -

329
Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, ez a legrosszabb hely az egész világon. Hadd adjak
egy jó tanácsot…
- Fordulj föl – morogta az orra alá Harry.
Az álarcosok nem hallották, a fiú pedig eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
- Semmiképp se egyél a zöld hajú banya kajájából.
A hatalmas rács leereszkedett mögöttük, s a víz zubogása jelezte, hogy a hosszú híd is
alámerült a habokba. A menet nagy része hátramaradt az eszméletlen Dawlish-sal, hárman
azonban tovább terelték Harryéket a legközelebbi fekete épület felé, mely a városfalból nőtte
ki magát, s ugyanolyan tükörsimára csiszolt kő falai voltak, mintha egyetlen sziklából
faragták volna ki. Trapéz alakú ablakain rácsok voltak, a bejáratnál azonban nem voltak őrök,
a vasalt ajtó tárva nyitva állt.
Harry, Ron és Hermione hallgatásba burkolózva mentek be, s indultak el fölfelé egy szűkös
csigalépcsőn, az épület egyik legfelső emeletéig. Itt aztán egy sötét folyosóra értek, melyen
jobbra is, balra is masszív acélajtók álltak rúnákkal telerajzolva.
- Itt megálltok – utasította őket az egyik varázsló, mire mindhárman megtorpantak.
A Hermione mögött álló alak pálcája egy intésével kinyitotta az egyik ajtót, majd hátba
bökte a lányt vaskos ujjával.
- Befelé!
A lány vett egy mély levegőt, és Ronra nézett. A fiú a nevét rebegte, de hang nem jött ki a
torkán. Hermione ez után Harry felé fordult, aki azonban nem mert az arcára nézni. Nem
akarta látni…
- Mozogj már, te liba! – acsargott a férfi, és belökte az ajtón Hermionét, aki elterült a
földön. Ron a fogát csikorgatta, miközben rácsapták a cellaajtót a lányra, és lezárták néhány
bűbájjal. A tizenharmadik cella volt a lépcsőtől számítva, Harry ezt jól az emlékezetébe véste,
mialatt tovább noszogatták őket.
A folyosó elkanyarodott, és itt közelebb lehetett hallani a tenger zúgását, mint az épület
másik részén. A saroktól számítva a kilencedik cella lett Roné, aki nem állta meg szó nélkül.
- Tengerre néző lakosztály, milyen megtisztelő! – morogta fogvatartójának.
- Ne pofázz! – jött a válasz, de Ron kitért a hátára mért ütés elől, és beslisszolt a cellába,
majd összekötözött kezének középső ujját feltartva beintett az álarcosnak, miközben az ajtó
rázárult. Harry most sem tudott barátjára nézni.
- Te jössz, Potter – ragadta karon a varázsló Harryt, és jóformán rálökte a folyosó végén
nyíló csigalépcsőre.
Felmentek még egy emeletet, s itt a hajszálra ugyanolyan közlekedő közepén találtak neki
egy cellát. Harry szíve a torkában dobogott, ahogy átlépte a küszöböt, és rázárult a
koromfekete, ocsmányul bűzlő helyiség fojtogató légköre. Sosem félt a szűkös helyektől – a
fél gyerekkorát egy gardróbban töltötte, – de ez a börtönszoba éreztette vele csak igazán, hogy
mennyire tehetetlen és gyenge. Mintha megint tízéves lenne…
Órák teltek el. A nap újra beborította fényével a Jeges-tenger sötét víztükrét, s elnyújtott
trapézt rajzolt az ablakkal szemközti falra. Halvány fényénél Harry beláthatta szűkös
cellájának minden négyzetcentiméterét. A sima kőfalak olyanok voltak, mintha pár napja
vésték volna ki a sziklából, s a padló is tökéletesen illeszkedett, sehol egy rés, vagy repedés.
Azonban az ember hajlamos volt megfeledkezni erről a mérnöki precizitásról, tekintettel a
mindent beborító évtizedes koszrétegre, és a hevenyészett fekhelytől legtávolabb eső sarokban
gyűlő orrfacsaróan bűzlő, és vitathatatlan eredetű anyagokra.
A padlón terjedelmes vértócsa ivódott bele a kövezetbe, sötét foltként éktelenkedve jelezte a
cella előző lakójának sorsát. A tócsa két hosszú csíkban az ajtó felé húzódott, mintha arra
vonszoltak volna valakit. A mennyezet alacsonyan volt, s ha Harry pár centivel magasabb lett
volna, egészen biztosan beveri a fejét. Így is görnyedezve járt, hogy haja ne érje a pókhálót és

330
az egyéb, plafonon mászó soklábú, szelvényes testű rovarok útját. Jobb híján az ablak és a
priccs között rótta a köröket, de gondolatai máshol jártak.
Sosem gondolta volna, hogy egyszer börtönben végzi. Holtan, azt igen, de nem egy
cellában. Ez az érzés új volt számára, s arra gondolt, vajon mit érezhetett Hagrid és Sirius az
Azkaban falai közt, vagy akár maga Grindelwald itt, ebben a városban, talán éppen
valamelyik szomszédos cellában… Ő, Harry, pillanatnyilag nem tudta mit érez. Elkeseredett
volt, fáradt és dühös, de a magány még nem érintette meg. Tudta, hogy két barátja itt van tőle
nem messze, és bízott benne, hogy ki fogja tudni szabadítani őket.
A lépcsőtől a tizenharmadik cella, és a kanyartól a kilencedik…
Lépések hallatszottak a folyosón, s Harry ösztönösen elfordult az ablaktól, ahol addig a
párkányra könyökölve nézte a végtelen tengert. Ösztönösen érezte, hogy őhozzá jönnek, és
nem is kellett csalódnia: a zár kattant, a védőbűbájok lehulltak, s az ajtó kitárult. Két alak
lépett be a cellába: az egyikük a csuklyás fiú volt, a másik pedig egy élénkvörös, gazdagon
hímzett talárba öltözött valaki, aki a legszebb, legkihívóbb maszkot viselte, amit Harry valaha
látott. Apró ékkövek borították az egészet, s a szemnyílás helyén is két tyúktojás méretű
gyémánt díszelgett. Harry el sem tudta képzelni, hogyan láthat ki rajta viselője.
- Kényelmes a cella, Potter? – A hang rögtön elárulta gazdáját.
- Ulatov… - motyogta Harry fejét csóválva.
A boszorkány becsukta maga mögött az ajtót. A csuklyás fiú lustán nekidőlt a mocsokkal
borított falnak, karjait összefonta mellkasa előtt, alájuk szorítva a Halál ereklyéinek jelét.
- Ne szólíts Ulatovnak. Névtelen vagyok – mondta a boszorkány.
Harry nem bírta megállni:
- Jó kis név. Az anyja biztos sokat gondolkozott rajta…
Egy pillanatig csönd volt, s Harry már várta, hogy a boszorkány kezében nyugvó pálca
felemelkedik, és megint megkínozza, de nem ez történt. A pálca valóban megmozdult, de csak
kioldozta a Harry csuklóját szorító kötést. A Névtelen mélyet sóhajtott, majd köhögött egyet.
- Úgy hiszem, van néhány kérdésed – szólt végül. – Biztosan sok mindent nem értesz.
Kérdések? Harry nem éppen erre számított. Azt hitte, Ulatov fogja faggatni, hová tették a
második ereklyét, esetleg megpróbálja erőszakkal rávenni, hogy vegye vissza a pálcáját.
- Hát az biztos, hogy semmit nem értek – értett végül egyet Harry, és ő is karba tette a kezét,
akárcsak a némán szobrozó fiú. Ha már így felkínálták a lehetőséget, hát élni fog vele: –
Magyarázza meg ezt a Negyedik Tornyot!
- De hiszen már mindent tudsz rólunk – döntötte oldalt a fejét a Névtelen. – A fekete mágiát
óvjuk és gyakoroljuk, ahogy azt Grindelwald tette. Ő volt az alapító – és persze Dumbledore,
aki az alapítást követő napon kiszállt, és rábeszélte néhány társát, hogy azok ne kövessék
Grindelwaldot. Egyik fél sem tudta, hogy a másik tovább folytatja a tervet a saját elképzelése
szerint. Egészen addig, amíg Dumbledore el nem jött Grindelwaldért.
Harry bólogatott. Hát mégis két Negyedik Torony volt…
- Ezért ölte meg Salmandert, meg Mrs Parkert? – kérdezte a boszorkánytól.
Ulatov nem felelt, csak bólintott egyet. Harry már készen állt a következő kérdésével.
- Kicsoda maga? Ki maga igazából?
Harry esküdni mert volna rá, hogy a boszorkány elmosolyodott a maszkja mögött.
- Én vagyok a Negyedik Torony egyik úrnője.
- Egyik? – ismételte Harry. – Több is van?
- Sok vezetője van a Toronynak, szinte minden minisztériumra jut egy. Voldemort is egy
volt közülünk, de mikor először eltűnt… - biccentett egyet Harry felé –, a helyére ült valaki.
Aztán, amikor visszatért, újra eljött a Negyedik Torony Körébe, megölte a trónbitorlót, és újra
megszilárdította a helyét. – A Névtelen idegesítően ciccegett. – Nagyon ambiciózus fiú volt…
Mikor egy szék megüresedett, Voldemort elfoglalta azt is, és elérte, hogy az ő szava ezért
kettőt érjen. De most, hogy Voldemort halott – hála neked –, újra üres a hely, készen arra,

331
hogy valaki elfoglalja. A Prince testvérek kellő fizetség ellenében vállalták, hogy átveszik
Voldemort helyét, és mindenben követik az én parancsaimat.
- Miért kell ezért fizetség? – ráncolta a homlokát Harry. Nem fért a fejébe, hogy egy
hatalommániás fekete mágus miért ne akarná a Negyedik Torony egyik vezetői székét.
- Mert Octavius és Cerberus varázserőben nem érnek fel a Torony uraihoz és úrnőihez –
magyarázta meg a Névtelen. – Meggyilkoltatnák őket, hogy a helyükre ültessék a saját
emberüket – de én megígértem nekik, hogy megvédem őket. Szerénytelenség nélkül
állíthatom, hogy a varázserőm van akkora, mint a megboldogult nagyúré. Ajánlom, hogy ezt
te is jól vésd az eszedbe, fiacskám…
Harry bosszúsan szusszant egyet, s hallotta, hogy vele egyszerre a csuklyás fiú is
megvetésének adott hangot. Akárcsak korábban Marius, a Névtelen is észrevette, hogy Harry
nem őt nézi, s hátrafordult. Pontosan a csuklyásra nézett, de semmi jelét nem adta, hogy bárkit
is látott volna ott. A fiú azonban egy Ronéhoz hasonló beintést mutatott be, mikor a Névtelen
visszafordult Harryhez.
- Ha maga olyan erős, mint Voldemort, miért nem intézte el?
Harry meglepetésére a Névtelen csak legyintett egyet.
- Ó, való igaz, hogy bosszantott a fiú, de kíváncsi voltam, meddig megy el. Tudni akartam,
hol vannak varázsereje határai. Voldemort még élete utolsó napjaiban is fejlődött és erősödött,
és én, mint jó tanár, tudni akartam, mire viszi a diák.
Harry behunyta a szemét, és mélyet sóhajtott. Ez kész őrület, mondta magában. Ez is pont
olyan őrült, mint Voldemort. Jól mondta Hagrid egyszer régen: „ha egy varázsló átáll a sötét
oldalra, attól fogva nem ismer se istent, se embert…”
A Névtelent elfogta a köhögés, s most nem csak pár köhintés volt, mint néhány órája – a
teste rázkódott tőle.
Harry feltette következő kérdését:
- Marius megátkozta magát a Mételyjel?
Hosszabb idő telt el a válasz előtt, mint korábban, de végül a boszorkány mégis rászánta
magát, hogy feleljen.
- Nem sokat ért el vele… - mondta. – A Métely kevés ahhoz, hogy engem legyűrjön.
Úgy tűnik, a nagyképűség együtt jár a nagyúrsággal – gondolta Harry gúnyosan, de
kimondani már nem merte.
- Csak egyet akarok kérdezni még – szólt kis szünet után, amit a Névtelen türelemmel
kivárt. – Miért játszik velem? Miért válaszol most mindenre? Mit vár ettől az egésztől?
A válasz szinte nyomban jött a maszk mögül, mintha a Névtelen már várta volna a kérdést:
- Azt szeretném, ha a tanítványom lennél.
Harry nem volt biztos benne, hogy jól hallotta, mert ekkora képtelenséget még Xenophilius
Lovegoodtól sem tudott volna elképzelni.
- Azt szeretném, ha átvennéd Voldemort helyét. Jobban örülnék neked, mint a Prince
testvéreknek. Még az aranyat is megkaphatod, amúgy is Peverell örökség…
Erre csak egyetlen dolog jutott Harry eszébe:
- Maga meghibbant.
A Névtelen nem zavartatta magát.
- Mindig is ezt akartam. Én terjesztettem hírét, hogy hatalmas fekete mágus vagy, mielőtt
még a Roxfortba kerültél volna. A halálfalók közül sokan hitték azt, hogy te fogod átvenni a
Nagyúr helyét…
- Soha! – vetette oda Harry.
- Miért nem? – kérdezte úgy a boszorkány, mintha csak arról érdeklődne, mit csinál Harry
szombat este.

332
 - Voldemortot is épp ennyi idős korában vettem a szárnyaim alá – magyarázta. – De még az
előtt megszökött tőlem, hogy jobban kiismerhettem volna. Ráadásul meglopott az a
mihaszna…
Harry tudta, hogy Karkarovról beszél, aki fontos információk birtokában volt a többi
varázslóiskoláról, mikor Voldemort elrabolta, és visszavitte magával Nagy-Britanniába. Ott
pedig kitörölte az emlékeit előző úrnőjéről, hogy aztán a saját halálfalói közé vehesse…
- Nocsak! – rikácsolta a Névtelen olyan hirtelen, hogy Harry összerezzent tőle. – Te nem
most hallod ezt először!
Harry gyorsan lesütötte a szemét, de ezzel csak még jobban megerősítette a Névtelent
gyanújában. Nem gondolt rá, hogy egy ilyen nagy hatalmú boszorkány bizonyára nagyon jól
képzett legilimentor is egyben.
- Na ez már érdekes! – lépett hozzá közelebb a Névtelen, ő pedig azon mód hátrált előle
egészen a mocskos falig. – Kitől hallottál rólam, Potter?
A csuklyás fiú leeresztette a karjait, és odalépett a Névtelen háta mögé; Harry látta dühös
fintorba húzódó orrát és száját.
- Nem válaszolsz? – emelkedett meg a boszorkány hangja, s vele együtt fejét is büszkén
felszegte. – Pedig én készségesen válaszoltam minden kérdésedre…
- Ki a franc kérte rá? – hördült fel Harry, s közben riadtan húzódott el a képébe szegeződő
varázspálca elől.
- Ej, de udvariatlan vagy! – ciccegett a Névtelen. – Nem illik így viselkedni… Na mutasd
szépen, mit tudsz! Legilimens!
A hatás ugyanolyan, vagy még erőteljesebb volt, mint amit Harry Piton irodájában élt át
ötödéves korában. A börtöncella képe eltűnt a szeme elől, s villogó képek peregtek le előtte.
A Névtelen céltudatosan kereste a saját magára vonatkozó emlékeket, s így olyan volt, mintha
visszafelé játszaná le az elmúlt órákban, napokban, majd hetekben történteket.
A hídon átkelnek Nurmengardba… Ulatov átkától kínok közt fetreng a földön…
McGalagony rémült arca, ahogy eltűnik a zsupszkulcs kék örvényében… Mr Prince és az
álarcosok hajbókolnak a Névtelen előtt…
- Ássunk egy kicsit mélyebbre! – hallotta a boszorkány hangját visszhangozni a fejében. –
Legilimens Maximus!
A képek elsuhantak a szeme előtt, csak színes foltokat látott. Aztán egyszer csak újra
lelassultak, s Harry már Denemet látta, ahogyan Dumbledore hálószobájában ül az ágyon,
sárból alkotott teste lassan oszladozott, s Mariusról és a Névtelenről beszélt…
- Megidézted Voldemortot a Kővel? – A boszorkány hangja döbbenetéről tanúskodott. –
Nem néztem volna ki belőled.
A Névtelen végignézte az emléket, annak minden részletét, és Harry nem tehetett ellene
semmit. Sosem tudta megtanulni rendesen az okklumenciát, pedig akkor megakadályozhatta
volna a következő emléket…
Látta, ahogy keze hátrahúzódik, majd elhajítja a Feltámasztás Kövét – el a messzeségbe, de
hogy hová, azt már nem láthatta. Hermione bűbája működött, a Névtelen pedig nem mert
mélyebbre ásni. Helyette további emlékek után kutatott, régebbiek után, mígnem megállt
egynél, melyben egy fekete csuklyába öltözött alak látszódott egy világos szobában, s mellette
egy ágyon Ginny aludta az igazak álmát…
- Ez meg kicsoda? – susogta a Névtelen inkább magának, s Harry érezte, hogy a saját
szemein keresztül a boszorkány a fiú nyakában lógó arany medálra néz, a Halál ereklyéire…
Az emlékbeli csuklyás alak tett egy lépést Harry és a Névtelen felé.
- Semmi közöd hozzá, ki vagyok, te nyanya – mondta egyenest a szemükbe, s keze lassan
felemelkedett. – Obstructo!
Harry nem tudta, hogy került varázspálca a fiú kezébe, de az onnan kicsapó fénynyaláb
egyenest a szeme közt találta el…

333
 Hátraesett, és hirtelen újra a cellában volt, az ablak melletti falnak vetett háttal, s látta,
ahogy a Névtelen is hátrazuhan, át a kicsi helyiségen, és döngve csapódik a cella ajtajának.
Maszkja alól füst szállt fel, talárja félrecsúszva lógott rajta. Az igazi csuklyás alak is ott állt,
ahol Harry legutóbb látta, s a Névtelent nézte, mutatóujjával figyelmeztetően integetett neki.
- Hogy csináltad? – nyögte a boszorkány Harrynek, és talpra kászálódott.
Tekintete megakadt saját ujjain, melyek valahogy egészen másként néztek ki, mint pár
pillanattal ezelőtt. Hosszabbak voltak, s erősebbek, mintha egy férfi keze lett volna.
- A fenébe… - morogta, s Harry most vette csak észre, hogy a hangja is megváltozott. Egy
lágy hangzású férfihang volt, egyáltalán nem illett Ursula Ulatovhoz.
- Mi történt? – kérdezte Harry riadtan, de választ már nem kapott rá. A Névtelen felcsapta
pálcáját, s a mozdulat nyomán Harryt egy iszonyatos erő találta el, mely úgy falhoz vágta,
mintha csak könnyű tollpihe lett volna a teste.
A feje nagyot koppant a falon, hallotta bordái hátborzongató reccsenését, és érezte, hogy
sűrű patakokban csörgedezik végig a vér a homlokán…
- Hogy mi történt? – sziszegte vissza a Névtelen új hangján. – Visszaváltoztattál. A
Százfűlé-főzetem hatása elmúlt. Nagyon szeretném tudni, hogy csináltad!
- Én meg azt… azt szeretném tudni… - köhögte Harry hányingerrel küszködve –, hogy mit
csinált Mariusszal?
A Névtelen egy pillanatig habozott, majd így szólt:
- Nincs több kérdés – mondta, s azzal lendületesen kitárta az ajtót, kilépett a folyosóra, és
bezárta foglyát. Lépései hangját rövidesen elnyelte a börtön néma csöndje.
Harry visszahanyatlott a mocskos padlóra. Nem talált olyan porcikát a testében, ami nem
nyilallt, sajgott vagy szúrt volna. A kezét megmozdítani sem volt ereje, zihált, és mikor
kinyitotta a szemét, a kép összefolyt előtte. Aggasztóan valószínűnek találta, hogy
agyrázkódást szenvedett.
Egy sötét árnyék úszott be fölé, s Harry egy arcot látott meg egy sötét csuklya alatt, épp
csak a pillanat egy töredékéig, s a kép máris tovatűnt.
- Megsérültél – mondta meg a fiú a nyilvánvalót.
- Kösz a diagnózist… Talán gyógyító vagy…?
A fiú nevetgélt, Harry körül pedig forgott a világ. Oldalt fordult, és lehányta a falat.
- Megbuktam bájitaltanból – mondta a fiú. – De ehhez nem kell gyógyítónak lennem. Jól
elintézett téged. Még nem is láttalak ilyen pocsék állapotban…
Harry visszafordult a hátára, és újra felnézett a fiúra, de az addigra már elfordult tőle, és
sápadt kezével igazgatta csuklyája szélét.
- Akkor mégse ismersz engem… - nyögte Harry. – Ez csak egy kis… karcolás…
Harry megpróbált felállni, de nem ment neki. Egyik kezét a priccs szélére kulcsolta, és
húzta magát felfelé, de annyira elgyengült, hogy nem bírta el magát.
- Várj, segítek – szólt a fiú, és visszalépett hozzá. – Ne erőltesd meg magad!
Mindvégig vigyázott rá, hogy Harry ne láthassa az arcát, miközben felsegítette őt a
fekhelyre. A falap kemény volt és durva, s csak egy szakadt, penészes pléd lógott rajta. Harry
fájdalmasan sziszegett, ahogy elterült rajta. A fiú akkor elengedte, és rögtön eltávolodott a
cella másik végébe. Mentében átgyalogolt az ablakon bevetülő fénysugáron, s az egy
pillanatra megvilágította arcának élét.
- Marius nem halt ám meg – mondta váratlanul, mikor újra az árnyékba ért.
Harry kinyitotta a szemét.
- Mi?
- Nem tudta megölni – ismételte. – A hülye nyanya azt hitte, megtalálta a Szellemek
Pallosát.
Harry túl nehéznek találta, hogy gondolkozzon, így csekély érdeklődéssel figyelt a fiúra.

334
 - Az meg mi? – lehelte erőtlenül a kérdést. Oldalra nézve látta, hogy beszélgetőtársa is leült
a fal mellé, kezét összekulcsolta felhúzott lábai előtt.
- Az egyetlen fegyver volt, ami meg tudott ölni egy dementort – felelte.
Harryt ez más körülmények között éber figyelemre ösztönözte volna, de most képtelen volt
erre. Egyik kezébe temette az arcát, és mélyeket lélegzett.
- Volt?
- Ja – válaszolta nemtörődöm hangsúllyal a fiú. – Széttörték. Már használhatatlan.
Akármennyire is fáradt volt, és rosszullét kerülgette, Harry mégis megkérdezte:
- Honnan tudsz te ilyeneket?
- Az apám mesélt róla.
Harrynek eszébe jutott még valami, s ez ismét kikívánkozott belőle, de már nem is küzdött
ellene, csak belenyugvással állapította meg, hogy legyőzhetetlen kíváncsisága még e mostoha
körülmények közepette is képes őt uralma alá hajtani.
- Ma láttam azt az aranypajzsot is, amit elvettél Malfoytól. Csak azt nem értem, hogyan
került egy olyan ládába, ami elvileg ötven éve zárva volt…
Semmi válasz.
A fiú csöndben volt, s nem lehetett mást hallani, csak a tenger egyenletes robajlását, ahogy a
fekete szikláknak csapódott. A nap fénye nem erősödött, és Harry nem tudta megmondani,
mennyi lehet az idő. Nem sürgette válaszadásra látogatóját, mert tudta, hogy fölösleges
lenne…
Úgy érezte, lassan maga alá gyűri a fáradtság. Ólomsúlyként nyomta a mellkasát a fájdalom,
lábában heves lüktetés kínozta, s nagyon szeretett volna aludni. Ha alszik, nem kell arra
gondolnia, mi történhet Ronnal és Hermionéval ezekben a percekben… A Névtelen talán
most már az ő cellájukban van, hogy megpróbálja kiszedni belőlük a második ereklye hollétét.
Aztán rejtélyes társa hirtelen megszólalt.
- Képzeld, rájöttem ám, hogy miért látjuk mi egymást – Úgy jelentette be egyszuszra
elhadarva, mintha az előbb jutott volna valami súlyos döntésre, és félne, hogy mondat közben
még meggondolja magát.
Harrytől most csak csekély érdeklődésre számíthatott:
- Tényleg? – motyogta, s hozzá ásított egyet.
- A Halál ereklyéi miatt van az egész. A három tárgy miatt, melyek összegyűjtőjüket a Halál
mesterévé teszik.
Harry megint megerőltette magát, hogy kinyissa a szemét. Örömmel nyugtázta, hogy már
nem folyik össze előtte a kép, szemüveglencséin át tisztán látta a plafonon mászó százlábú
rovart.
- Azért látlak, mert összegyűjtöttem őket? – préselte ki magából a kérést Harry. – Miért, ki
vagy te, a Halál? Nem látom a kaszádat…
A fiú most nem nevetett, ellenben Harry jót derült saját szavain, mely makacs köhögésbe
fúlt.
- Azért találkozunk, mert én is összegyűjtöttem már őket – hangzott a felelet. – Halálmester
vagyok, akárcsak te.
Harry összeráncolta a homlokát. Ezt több mint különösnek találta, tekintve, hogy a
Feltámasztás Köve Dumbledore-t megelőzőleg végig a gyűrű foglalatában volt, a Köpeny
pedig nála és az apjánál nyugodott. Nem lehet, hogy…?
Nem. Ezt jobb, ha kiveri a fejéből.
- Hogy csináltad? – Harry mérhetetlenül fáradt volt a kitalálósdihoz, és már lelkiekben
elhatározta, hogy ha nem kap kielégítő választ, egyszerűen elalszik, beszélgetőtársa meg
csináljon, amit akar.

335
 - Könnyű dolgom volt – mondta csendesen a fiú. – A Köpenyt én is ajándékba kaptam még
régen. A Pálcát úgy szereztem, mint mindenki más: erővel. A Követ pedig magamhoz hívtam
vele. És ennyi. Az ereklyék egyesültek, és én megkaptam minden erejüket…
Harry még mindig nem értett semmit, így aztán nem is tett fel újabb kérdést, csak feküdt
hanyatt a priccsen, és nézte, hogyan lakmározik egy kövér pók a sarokban hálóba csavarodott
áldozatából.
Aztán mégis kibukott a száján a kérdés:
- Hogy lehetünk egyszerre ketten Halálmesterek? Nem lehet egy időben két birtokosa a
Pálcák Urának. Vagy igen?
- Egy időben nem – felelte a fiú. – De sosem mondtam, hogy egy időben vagyunk…
Harry azt hitte, megint az agyrázkódás miatt forog körülötte a világ. Karjait megfeszítette,
és ülő helyzetbe tolta magát, de a mozdulat félbe maradt, és a testén végigfutott a fájdalom.
Beszélgetőtársa tovább mondta a magáét, lassan húzva elő a szavakat, mintha bizonytalan
lenne, mit mondjon el, és mit ne.
- Az ereklyék valahogyan összekapcsolnak minket. Nem tudom hogyan… - tette hozzá
gyorsan. – De mikor ugyanott tartózkodunk, ugyanazon a helyen, csak más-más időben, akkor
láthatjuk egymást… Csak álmunkban, mikor öntudatlanok vagyunk…
Harry mélyeket lélegezve felült, és lábát lelógatva a priccsről, a falnak vetette a hátát. A
folyamat fájdalmasabb volt, mint képzelte, érezte a bordáiba nyilalló kínt, de nem törődött
vele.
- Tudni akarom, hogy ki vagy! – hörögte fájdalmasan sípoló mellkassal. – Tudni akarom,
miért ismerlek!
- Az a helyzet, hogy nem ismersz engem… - csóválta a fejét a fiú, és szomorúság csendült a
hangjában. – De én jól ismerlek téged. Nagyon is jól…
Harry meg mert volna rá esküdni, hogy éppen azt hallotta, amint a fiú hangja elcsuklik, s
talán a könnyeivel küszködik.
- Annyira sajnálom, hogy olyan óvatlan voltam… Bár másképp alakulhatott volna…
Harry szemei kerekre tágultak a döbbenettől. Egyetlen pillanat alatt hasított az agyába a
felismerés, mint valami hanyagul odadobott ötlet, amit az ember először talán észre sem vesz.
De most itt volt a válasz, Harry érezte, tudta, bár nem értette, mégis csak egyetlen egy
emberre tudott gondolni, aki ilyesmit mondana neki:
- A… apa…? – rebegte Harry, de mikor kimondta, már tudta, hogy ostobaság, hiszen az
apja nem juthatott a Kőhöz vagy a Pálcához, mindkettőnek más tulajdonosa volt akkor, s
mindkettő féltve őrizte ezt a titkot.
Aztán a fiú levette a csuklyáját, és a testét rejtő árnyékból előresétált, bele egyenest az
ablakon bevetülő fénybe. Harry pedig végre láthatta arcának ismerős vonásait, a százfelé álló
fekete hajtincseket, az ismerős orrot, a száját, ami mintha csak az övé lett volna. De valami
hibádzott…
- Nem – válaszolta a fiú, és megeresztett egy halvány, szomorú mosolyt, melytől
smaragdzöld szemei játékosan hunyorogtak ezernyi szeplője fölött. – A nevem Albus Perselus
Potter. A fiad vagyok.

VÉGE

336
A következő rész címe:

és az
Ezernevű

Apának

337