Anda di halaman 1dari 399

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Meredith Wild: Hard Love


Forever, New York, 2015

Fordította Székely Szilvia

Copyright © 2015 Waterhouse Press LLC.


Hard Love by Meredith Wild
Published by arrangement with Bookcase Literaty Agency
Hungarian translation © 2017 Székely Szilvia
Magyar kiadás © 2017 Libri Könyvkiadó, Budapest
Borítóterv © Meredith Wild
Borítófotók:
csillagos ég © Shukaylova Zinaida / Shutterstock;
lángok © coka / Shutterstock

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője


Szerkesztette Dövényi Ibolya
A szöveget gondozta Ligeti Szilvia
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
A borítót az eredeti felhasználásával tervezte Féder Márta
Tördelte Izing Imre
Elektronikus verzió
eKönyv Magyarország Kft., 2017
Elektronikus könyv Bíró Botond
www.ekonyv.hu

ISBN 978 963 433 324 1


Az én három kis csodámnak…
Első fejezet
Írország, Dublin

ERICA

Beléptünk az Özvegy feketére festett ajtaján a pub élettel


teli, pezsgő atmoszférájába. A falakat szegélyező
bokszokból kiszűrődő beszélgetések halk morajába az
összezsúfolódott vendégek önfeledt nevetése vegyült.
Megfogtam Blake kezét, és beljebb húztam a négyzet
alakú bárpult felé, mely a kiapadhatatlan jókedv és az
ehhez szükséges mennyiségű alkohol biztosításáról
hivatott gondoskodni.
A sarokban az egyik tekintetben felismerés csillant, és
az arcon szétterülő mosoly hű tükörképéül szolgált az
enyémnek.
– Tanár úr!
Kirántottam a kezem Blake kezéből, és fürgén
megindultam a férfi felé, akit a Harvardon töltött éveim
alatt Brendan Quinlan professzor úrként ismertem. A
férfi felállt, és meleg öleléssel üdvözölt. Zöld pulóverének
durva anyaga finoman dörzsölte a kezemet, őszülő haja
az arcomat csiklandozta.
– Erica! De jó újra látni téged! Mi újság veled, hogy
vagy? – Vaskos ír akcentusa az eltelt hónapok alatt
mintha még erőteljesebben kiütközött volna.
Hogyan is tudtam volna egyetlen mondatban
összefoglalni mindazt, amivel az élet a diplomázásom óta
eltelt néhány hónapban megörvendeztetett? Ugyanakkor,
abban a pillanatban…
– Csodásan! – válaszoltam széles mosollyal. Ekkor
megéreztem magam mögött Blake megnyugtató melegét,
aztán egy kezet, amely gyengéden a hátamra siklott.
Felpillantottam a férfira, aki azóta, hogy utoljára
láttam Brendant, teljesen rabul ejtette a szívemet. Blake
az esküvőnkre rövidre vágatta sötétbarna haját. Vékony,
izmos testét a könnyű, nyári pulóver elfedte ugyan, de a
farmerje feszesen követte combjának masszív körvonalát,
a lehető legjobb helyeken simulva a lábára. Lehet, hogy
az újdonsült házasokra jellemző rózsaszín ködben
úsztam, de ezzel a csodálattal azért korántsem voltam
egyedül. Az alatt a pár perc alatt, ami eltelt a
megérkezésünk óta, Blake megannyi tekintetet vonzott
magára. És mivel Blake minden lehetséges módon az
enyém volt, már nem érdekelt, ki fordul meg utána.
A professzor kezet nyújtott Blake-nek. – Ön csakis a
mázlista fiatalember lehet!
Blake megrázta a felé nyújtott kezet. Zöldesbarna
szemének sarkába finom ráncokat gyűrt a mosoly. –
Egyértelműen az vagyok. Örülök, hogy megismerhetem.
Erica már nagyon sok szépet mesélt önről.
– És önről is. Ti ketten nagyszerű párost alkottok! – A
professzor tekintete az egyikünkről a másikunkra ugrott.
– A talentum és a tekintély.
Nevettem és Blake-hez simultam. – Talentum? Azt
hiszem, ettől azért messze vagyok.
A tanár úr a viseltes faasztal felé mutatott, ahová
mindannyian letelepedtünk. – Ne legyen kishitű, Erica!
Egyébként könyvcímnek sem utolsó. Lehet, hogy
kénytelen leszek kölcsönvenni.
Melegen rám kacsintott. A szívem összeszorult –
hiányzott a barátsága és az útmutatása. Mindig is
számíthattam rá, de miután alkotói szabadságra ment, én
pedig életemben először fejest ugrottam az üzleti élet
világába, mindez szinte az egyik pillanatról a másikra
eltűnt. Magamban elmosolyodtam, amikor eszembe jutott
a megannyi hosszú óra, amit az üzleti terveim
kidolgozásával töltöttünk, miközben minden egyes ötletet
vagy kismilliomodszorra átrágva igyekeztünk rájönni,
hogy a nagyratörő elképzelések mellett hogyan tudnám
letenni az év végi vizsgákat. Soha nem fogom elfelejteni,
hogy milyen sokat jelentett a támogatása, és hogy a
segítségével hogyan indultam el azon az úton, amely
kihívások tekintetében még a legvadabb fantáziáimat is
túlszárnyalta.
Körülbelül akkor utazott el Írországba, mikor Blake
belépett az életembe. Persze megvolt rá az oka. Az
egyetemen tanított vállalkozástannak búcsút intve
elment, hogy egy másik álmot kövessen. Alig vártam, hogy
többet hallhassak erről az álomról.
– Hogy halad a regényével?
– Pompásan! Itt aztán bőven akad olyan egyéniség,
akiből ihletet lehet meríteni. Nem igaz, Mary?
A fekete hajú pincérnő, aki dús, göndör tincseit egy
jókora hajcsattal igyekezett megregulázni, az
asztalunkhoz lépett. Barna sörrel csurig töltött, nagy
korsót hozott magával. Letette az asztalra, aztán
kiegyenesedett falatnyi fekete kötényében, és csípőre
tette a kezét.
– Ez az alak zaklatja magukat? Mert istenuccse,
szívesen kipenderítem innen! Nem ez lenne az első
alkalom, igaz-e, Bren? – kacsintott a professzorra.
A tanár úr mosolyogva megrázta a fejét. – Semmi
szükség rá, kedvesem. Ígérem, rendesen viselkedem.
Rendeltünk még pár korsó sört. Néhány órával később,
a Brendan itteni barátairól és kalandjairól szóló
lebilincselő történeteket hallgatva, a sok sörtől és
nevetéstől már minden tagomat kellemes melegség járta
át. Természetesen a Harvard is szóba került, de mialatt a
legkedvesebb egyetemi emlékeimről nosztalgiáztunk,
gondosan ügyeltem rá, hogy a többit még véletlenül se
érintsük. Brendan soha nem tudhatja meg a múltam sötét
árnyakkal terhes részét, és csak remélni mertem, hogy
arról sem szerez tudomást, hogy Maxnek kis híján sikerült
megismételnie a történelmet. Ha Brendan egyszer talán
visszatér Bostonba, ő is értesülni fog a korábbi diákja
ellen felhozott nemi erőszak vádjáról, de momentán elég
távol volt ahhoz, hogy egyelőre ne sejtsen semmit.
A fiúk épp Blake egyik üzleti vállalkozásáról csevegtek,
amikor Mary visszatért, hogy elvigye az üres poharakat.
– Itt is van. Az én leendő feleségem – motyogta
Brendan, olyan imádni való akcentussal, amely, ha lehet,
még annál is erőteljesebbre sikeredett, mint mikor
megérkeztünk.
– Ó, te! – A nő gyengéden a professzor karjára csapott,
alig tudva leplezni a mosolyát.
A tanár úr arcán boldog vigyor terült szét, aztán a
figyelme újra visszatért ránk. – Még egy kört?
A pillantásom a Mary tálcáján sorakozó üres korsókra
ugrott. Ebből még csúnya másnaposság lesz. Megráztam a
fejem. – Én köszönöm, nem kérek, de ti ketten nyugodtan
igyatok még, ha akartok.
Blake hátradőlt, a karja a vállamra siklott. – Nem, ideje
indulnunk. Későre jár.
Brendan bólintott. – Persze. Akkor hadd kísérjelek ki
titeket.
– Rendezem a számlát, és kint találkozunk – mondta
Blake.
Brendan tiltakozott, de Mary ügyet sem vetett
rendíthetetlen próbálkozására, hogy ő fizethessen. Mikor
végül feladta, kettesben magunk mögött hagytuk a
kocsma lármás hangzavarát, és felcseréltük az utca
merőben visszafogottabb neszeire. A környező
kocsmákból érkező, kisebb-nagyobb társaságok sétáltak el
mellettünk, hogy egy másik ivóban próbálkozzanak. A
félhold ezüstös ragyogásba vonta az utcát. A
macskaköveken csillámló leheletvékony páraréteg egy
kiadós zápor frissítő emlékét hordozta magán.
Zsebre dugtam a kezem, és igyekeztem ennek a
fantasztikus helynek minden egyes apró részletét
magamba inni.
– Csodálatos este, igaz? – Brendan nagyot szippantott a
hűs esti levegőből.
– Az. Úgy örülök, hogy tudtunk találkozni, tanár úr!
A professzor fejcsóválva felnevetett. – Brendan!
Könyörgök, hívj Brendannek! Legalább addig, míg egy
másoddiplomás képzésre nem jelentkezel, és akkor majd
meglátjuk.
Nagyot nevettem. – Nem valószínű, hogy így történik,
de rendben!
– Azt hiszem, az, amin keresztülmentél, egy életre elég
tanulással felért – jegyezte meg. A mosolya alig
észrevehetően elhalványult, a tekintete elsiklott
mellettem. – Sajnálom a Maxszel történteket. Fogalmam
sem volt, hogy ekkora csalódást fog okozni. Láttam egy
halvány reménysugarat abban a fiúban… Biztosra
vettem, hogy végre egyenesbe jött, és maga mögött tudta a
fiatalkorát.
Lesütöttem a szemem, nem akartam, hogy lássa a
kiábrándultságomat.
– Semmi baj. Régi história… – mondtam csendesen.
Eszembe jutott a professzornak írt e-mail, amit pár nappal
azután küldtem neki, hogy rájöttem, Max és az egyik volt
alkalmazottam, Risa, újdonsült vállalkozásuk beindítása
céljából bizalmas céges információkat lovasítottak meg
tőlem. Nem akartam bűntudatot ébreszteni benne, csak
elejét akartam venni, hogy Max segítségében bízva egy
másik diákját is a férfi karmai közé küldje.
Max messze veszélyesebbnek bizonyult, mint azt
korábban feltételeztem volna róla. Talán ha nem zúgtam
volna bele ennyire Blake-be, Max sem érzett volna ilyen
erős késztetést arra, hogy minden lehetséges módon
tönkretegyen. Persze távol álljon tőlem, hogy felmentést
keressek a tettére, és senkinek sem kívánom mindazt,
amin keresztül kellett mennem.
– Azért mégiscsak kisült valami jó is a dologból. Nélküle
soha nem találkoztál volna Blake-kel. Ahogy mondani
szokták, minden rosszban van valami jó.
– Ez így van. Az elmúlt pár hónap nagyon kemény volt,
és Blake nélkül soha nem tudtam volna végigcsinálni.
Mindig is büszke voltam a függetlenségemre.
Elhagytak, bántottak, az életem nagy részében kizárólag
magamra számíthattam. Az emberek alábecsültek és
keresztülnéztek rajtam. Soha nem gondoltam volna, hogy
egyszer majd ennyire kötődni fogok egy másik emberi
lényhez. Ugyanakkor fogalmam sincs, hogy az elmúlt pár
hónapot hogyan éltem volna túl Blake nélkül. És ma már
el sem tudnám képzelni, hogy a jövőben akár egyetlen
napot is a szerelme és a támogatása nélkül kelljen élnem.
Azok után, amin keresztülmentünk, többé már nem
jelentett számomra nehézséget kimondani az igent,
fogadalmat tenni és megajándékozni őt a bizalmammal.
– Mehetünk? – Blake lépett ki a pub ajtaján. Hozzám
sétált, gyorsan száműzve ezzel a fejemből a professzorral
folytatott beszélgetésünket – na és persze minden egyéb
gondolatomat.
Nem mintha bántam volna. Jó volt találkozni egy régi
barátommal, de készen álltam arra, hogy újra
visszatérjek Blake karjai közé. Egy csendes helyen, ahol
csak mi ketten vagyunk. Végül is a nászutunkon voltunk!
Az ajkamba harapva elmosolyodtam. A nászutunkon, a
férjemmel.
Egy utolsó ölelésre a tanár úrhoz fordultam, és fájó
búcsút vettünk egymástól.
Blake-kel visszaindultunk a szállodához a már ismerős
úton, Dublin belvárosának sötéten kacskaringózó utcáin.
A levegőt az eső és az utcákon órákkal ezelőtt árult
virágok illatának különleges egyvelege töltötte meg.
Az utcát szegélyező épületek gazdag
ornamentikájában gyönyörködve megfogtam Blake kezét,
és mosolyogva viszonoztam a megannyi csillogó szemű
ismeretlen köszönését, akikkel menet közben
találkoztunk. Már éjfél felé járt, de a napirendünket a
kellemes káosz jellemezte, így nem siettünk sehová, csak
élveztük, hogy együtt vagyunk.
A találkozás a régi tanárommal az életem egy sokkal
könnyebb időszakába repített vissza. Elképesztő, mennyi
minden történt az Angelcom tárgyalójában megejtett
prezentációm óta, ahová Quinlan tanár úr Max
segédletével megszervezte az első hivatalos meetingemet.
Akkor még csak nem is sejtettem, hogy fülig belezúgok az
előttem ülő, bosszantóan öntelt befektetőbe… hát még,
hogy a felesége leszek! És most mégis itt vagyunk mi
ketten, olyan elválaszthatatlanul összefonódva, ahogy két
ember csak lehet.
Blake közelebb húzott magához, és lágyan megpuszilta
az arcomat. – Bírom ezt a Brendant. Már értem, miért
lettetek barátok.
Elmosolyodtam. – Furcsa barátnak hívni, hiszen
annyival többet jelent, de valóban az. Ő bátorított, hogy
valósítsam meg az üzleti álmaimat, amikor annyi kétellyel
küzdöttem. Neki köszönhetem, hogy végül ezt az utat
választottam.
– Az utat, ami hozzám vezetett… – tette hozzá, és
gyengéden megszorította a kezem. – Szerencsés fickó
vagyok.
Felpillantottam, és menet közben nyomtam egy puszit
az arcára. Én is szerencsés vagyok. Ez nem is kérdéses.
Bár, meg kell hagyni, hogy a történtek a
vállalkozásokkal kapcsolatos minden korábbi vad
elképzelésemet túlszárnyalták, mégpedig nevetve. Siddel
és Allivel sikerült kiépítenünk egy virágzó vállalkozást,
amely végül külsős partnereket is bevonzott, azzal
kecsegtetve, hogy az üzletünket egy új szintre emelhetjük.
De mindössze pár nappal azután, hogy lemondtam a
cégem tulajdonjogáról, meglehetősen csúnya
meglepetésként ért a hír, hogy a vállalkozásom Blake exe
és Isaac Perry kezébe került. A sokkoló felismerés lelkileg
teljesen összetört – annyira, hogy a mai napig nem
sikerült teljesen talpra állnom.
Magamban visszaidéztem a napot, mikor utoljára
tettem be a lábam a Clozpin irodájába. Mikor boldog
naivitásban leledzve még csak nem is gyanítottam, hogy
valójában miről mondtam le. Hirtelen emlékeztetni kellett
magam, hogy bármi is történt a vállalkozásommal – vígan
virágzik, csődbe ment, netalán a földdel tették egyenlővé
–, én már soha többé nem fogok tudni visszamenni oda.
– Nagyon csendes vagy. Mi jár a fejedben? – kérdezte
Blake.
Sóhajtva megráztam a fejem. – A cégem, azt hiszem.
Néha még mindig nehezemre esik elhinni, hogy már nem
vagyok a része.
– Ne emészd magad emiatt – mondta Blake csendesen.
– Ez már a múlté, és fényes jövő áll előtted.
– Általában igyekszem nem gondolni rá.
Blake egy pillanatig hallgatott, mielőtt újra megszólalt
volna. – Tudom, hogy még mindig fáj. És tudom, milyen
nehéz lehet elengedni valamit, amibe valóban beleadtad
a szívedet-lelkedet. De most már szabad vagy. Az egész
világ a lábaid előtt hever. A történtek ellenére azért nem
olyan rossz a helyzet.
Talán igaza van, gondoltam. Bár, ha a szakmai
jövőmről van szó, annyi még a kérdőjel. – Tudod, a Clozpin
valódi célt adott az életemnek. És fogalmam sincs, hogy
Geoff projektje valaha is képes lesz-e hasonló érzéseket
kiváltani belőlem. Viszont legalább a csapat nagy része
még mindig ugyanaz, így nem érzem magam annyira
kívülállónak.
Blake-nek hála, amiért beültetett az Angelcom egyik
vezetői székébe, immáron lehetőségem nyílt olyan új
projektekbe is befektetni, melyek képesek voltak kitölteni
a lelkemben tátongó űrt. Geoff Wells fiatal programozó
volt, ugyanolyan lázas vállalkozószellemmel megáldva,
mint amit annak idején saját magamban is felfedezni
véltem. Elég lelkesedéssel bírt ahhoz, hogy miután a
dolgok a Clozpinnél végérvényesen rosszra fordultak,
Siddel és Allivel láttunk benne annyi fantáziát, hogy
felkaroljuk az ötletét, és új vállalkozásba fogjunk.
– Elég régóta finanszírozok kezdő vállalkozásokat
ahhoz, hogy felismerjem az igazi szenvedélyt. Geoffban
megvan ez a szenvedély, és benned is mindig ott volt. Hidd
el nekem, addig nem fogsz nyugodni, amíg ezt a
vállalkozást is sikeressé nem teszed. Te ilyen vagy, ez a
véredben van. Hogy egyvalami nem úgy sült el, ahogyan
tervezted, az még nem változtat semmin.
A keserves csalódás, a lékeknyomorító kudarc emléke
újra végigsöpört rajtam. Ugyanakkor minél több idő telt
el, annál inkább képes lettem eltávolítani magam attól,
amit Isaac és Sophia tettek. Egyre inkább képes voltam
annak tekinteni ezt a tapasztalatot, ami valójában is volt
– tanulópénznek, egy fejezetnek az életemből, amit egy
ideig biztos, hogy nem felejtek el. A tény, hogy elvették
tőlem a számomra olyan sokat jelentő céget, már
korántsem kínzott oly pokoli fájdalommal, mint eleinte, de
még mindig fájt.
– Lehet. Nem tehetek róla, de mégis úgy érzem, mintha
valahogy… elbuktam volna.
A bűntudat folyton ott motoszkált bennem, akár egy
rossz álom, amitől képtelen szabadulni az ember.
Blake lepillantott rám. – Nem elbuktál, hanem
tanultál.
A tekintetét kerülve némán baktattam mellette,
miközben a csizmám orrával szórakozottan rugdostam a
macskakövet.
– Tudod, elég sok mindent megéltem már, szóval
nyugodtan bízhatsz bennem.
Elvigyorodtam. – Ezért is mentem hozzád. Az üzleti
éleslátásodért és a tapasztalataid gazdag tárháza miatt.
A szemöldöke felszaladt.
– És persze a rahedli pénzed miatt – tettem hozzá
gyorsan.
– Azt akarod mondani, hogy nem a szívdöglesztő
kinézetem miatt? Ez felettébb sértő.
Összeszorítottam a számat, igyekezve komoly képet
vágni. – Ha egy dolgot kéne megneveznem, ami a javadra
billentette a mérleget, akkor az ágyban tanúsított
kivételes tehetségedet mondanám. Azt hiszem, a nevezett
bútordarab az a hely, ahol valóban kiemelkedően
teljesítesz.
– Nos, ezek szerint – nevetett csillogó szemmel –,
legalább az én szándékaim egyértelműek.
Határozottan a fenekembe markolt. Nevetve ellöktem
magamtól, miközben egy utcai előadóművész felé
sétáltunk, aki egy halk, búgó balladával szórakoztatta
létszám tekintetében néminemű hiányosságokban
szenvedő közönségét. Nem messze tőle egy kis csapat
franciául karattyoló turista állt, míg a túloldalon az utca
mocskával tetőtől talpig beborított idős hajléktalan
ücsörgött, arcán érzelgős mosollyal.
Ahogy a turisták továbbálltak, egy kicsit lelassítottunk,
hogy hallgassuk a zenészt. A dal végtelenül szomorú volt,
ugyanakkor tele volt szerelemmel – az énekes nyers és
érzelmes előadásmódja minden strófát átitatott. Blake
maga felé fordított, a mellkasunk finoman összeért. Ujjait
az az ujjaim közé fűzte, a lehelete melegen simogatta a
hajamat, ahogy némán táncba vont. Lehunytam a
szemem és hozzásimultam, olyan szorosan kapaszkodva
tökéletes testébe, ahogy a kettőnk megannyi közös
varázslatos pillanatába is.
Az énekes vaskos, ír kiejtéséből sikerült valahogy
kihámoznom a szöveget.

Mikor a balsors lesújt, egyetlen férfi sem menekülhet.


Vak voltam, nem tagadom.
Mikor az éj leszáll, álmatlanul forgolódok
Szerelmem betölti minden gondolatom.

A fiatal férfi hangja lassan elenyészett az éjszakában. A


dal maga elég komor volt, csupán a szenvedélyes
előadásmód ruházta fel némi bohókás könnyedséggel.
Mint az életben annyi minden másra, a fájdalomra is igaz,
hogy rajtad áll, mit hozol ki belőle. Ez a fiú csodálatosan
széppé varázsolta a szomorúságot.
Sóhajtottam, és még jobban Blake mellkasához
simultam. A testéből kellemes meleg áradt. Szívének
megnyugtató dobogása állandó emlékeztetőjéül szolgált
soha nem múló szerelmének és támogatásának – annak
az erőnek, amely oly módon mentett meg, változtatott át
és gyógyított meg, amiről álmaimban sem gondoltam
volna, hogy lehetséges. Blake finoman megemelte az
állam, a tekintetében felcsillanó tűz hű tükörképéül
szolgált a szívemben lángoló szenvedélynek. Kinyitotta a
száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán
habozni kezdett, és egy hosszú, néma pillanat következett.
– Az egész világot meg akarom mutatni neked! –
mondta végül.
– Nélküled mit sem érne az egész – suttogtam.
Megállt, az ujjával gyengéden végigsimította az ajkam,
és olyan átható tekintettel nézett, hogy félő volt, a
következő légvételem némi problémába fog ütközni.
– Ígérem, hogy újra és újra belém fogsz szeretni.
Minden egyes reggel és minden egyes este. Minden egyes
városban és az óceánok minden egyes partján.
Emlékeztetni foglak, hogy miért lettél az enyém, és miért
leszek én örökké a tiéd.
Reszketve beszívtam a levegőt. Az ígérete meleg
dunyhaként ölelte körbe a lelkemet. Nagyot nyeltem,
igyekezve előkaparni a hangomat, amely valahová a
torkom legmélyére csusszant: – Azt hiszem, jó úton
haladsz.
Addig nyújtózkodtam felfelé, míg az ajkunk össze nem
ért. A csók lágy volt és lassú, aztán egyre mélyebb és
hevesebb lett, míg végül minden gondolatot száműzött a
fejemből, melyek nem Blake érintése és szájának fenséges
íze körül forogtak.
Váratlanul egy reszelős hang szakított félbe, mi pedig
egy leheletnyire szétváltunk.
– Öreg, menj, és vidd szobára, mielőtt még meggondolja
magát!
A csöves, aki a jelek szerint az éjszakát a mögöttünk
lévő luxusbolt bejárata előtt kívánta eltölteni, ferde
vigyort villantott ránk, majd – a nagyobb nyomaték
kedvéért – barátságosan megemelte felénk a kezében
szorongatott whiskys üveget.
Elmosolyodtam, és Blake elsötétülő tekintetéből
tudtam, hogy nincs ellenére a kihívás.
– Azt tervezem – mormogta. A hangja akár a bársony,
egy csöppnyi érzéki fenyegetéssel.
Megborzongtam. A következő pillanatban Blake egy
újabb csókkal ejtette rabul a számat, egy csókkal, amely
oly sok mindent ígért!
Második fejezet

BLAKE

Egyedül ültem a sötétben, a fejemben vadul kavarogtak a


gondolatok. Odakint a víz lágyan nyaldosta a hosszú
faoszlopokat, melyek a házat hivatottak a kristálytiszta
óceán felett biztonságos magasságban tartani. A hold
ezüstös fényárba vonta a horizontot, miközben a
különféle méretű hullámok komótos nyugalommal
hömpölyögtek felénk. Aztán jött az elkerülhetetlen
ütközés, ahogy a sós víz a partnak csapódott. Olyan
mozgás volt ez, amit nem állíthattam meg – ahogy az időt
sem.
A megnyugtató morajlásnak elvileg el kellett volna
lazítania, mégis igencsak messze voltam attól, hogy el
tudjam engedni magam, ne adj’ isten, el tudjak aludni. Az
órákból napok lettek, a napok hetekké olvadtak. A
nászutunk minden percét kiélveztük, mégsem tudtam
szabadulni a zsigereimben fészkelő kellemetlen érzéstől,
hogy mindez hamarosan véget ér. Az üzleti világban egy
hónap kész örökkévalóság. Másfelől ez az egy hónap
valahogy mégsem tűnt elégnek, és kezdtem egyre jobban
nehezményezni, hogy a bostoni életünk néhány nap
múlva ismét igényt tart majd ránk.
Egy héttel ezelőtt szálltunk le Malén, és szinte azonnal
éreztem a változást. Talán mert mindketten tudtuk, hogy
ez a nap egyszer el fog jönni. Talán mert a szigeten semmi
és senki más nem volt, béke és nyugalom honolt. Se
nyüzsgő, zajos városok, se barátok, se kötelező látnivalók,
se féktelen vásárlás. Csak a csupasz testünk és a csendes
megértés köztünk ezen a csodálatos szigeten. A
természetes és meghitt csend, mely felett súlyosan terült
el a kérlelhetetlen valóság, a hazatérés keserű ténye,
amivel még egyikünk sem akart szembenézni.
Törődötten felsóhajtottam, és kelletlenül a laptopomért
nyúltam. A képernyő éles fénye a koromfekete éjszakába
hasított. Ahogy a nászutunk vége egyre vészjóslóbb
tempóban közeledett, a gondolataim is mind sűrűbben
kalandoztak el az itteni fantasztikus életünktől, és egyre
gyakrabban kaptam magam azon, hogy megint Bostonon
agyalok. Az életen, ami ott vár ránk.
Erica a hálószobában aludt, reméltem, hogy nem
csaptam túl nagy zajt. Egész éjszaka nyugtalanul
forgolódott. Fogalmam sem volt, hogy nekem sikerült-e az
idegességemet átragasztanom rá is, vagy mindkettőnket
ugyanaz a nyugtalanság emésztett.
Megfogadtuk, hogy a mézesheteink alatt minden
elektronikus kütyüt száműzünk az életünkből. Most mégis
itt voltam, és nem tudtam kiverni a fejemből a tényt, hogy
mindketten számos rosszakaróval büszkélkedhetünk, és
Erica férjeként a legfontosabb feladatom, hogy
megvédjem őt. De egy dolog őt úgy megóvni, hogy közben
a fél világot bebarangoljuk, és megint egy másik otthon
tenni ezt.
Harcolni akartam érte. A biztonságáért és a
boldogságáért. Erica még fiatal, de több mindenen volt túl,
mint amin bárki emberfiának valaha is túl kellene lennie.
Talán teljesen a kezembe kellett volna vennem az
irányítást, ugyanakkor soha egyetlen pillanatra sem
kételkedtem az erejében. Viszont tettem egy ígéretet: azt,
hogy megvédem. Gyorsan átfutottam az e-mailjeimet,
igyekezve nem törődni a sürgető késztetéssel, hogy
elkezdjem kirostálni a fontosabb teendőket, melyek az
elmúlt pár hét alatt halmozódtak fel. A lista túlságosan is
hosszú volt ahhoz, hogy ilyen késői órán foglalkozzam
vele. Nem, a munka még várhat.
Kinyitottam egy újabb ablakot, hogy elolvassam a
híreket. Az utazásunk során majd mindenhol – Párizstól
egészen Cape Townig – rendre sikerült elcsípnünk egy-egy
információmorzsát a világban zajló eseményekről, de
ezekben a hírcsatornákban Bostonról nem sok hír akadt.
Most a Globe ismerős honlapjának központi hírei között
egy túlméretezett szalagcím hirdette: Daniel Fitzgerald
elsöprő többséggel megnyerte a massachusettsi
kormányzóválasztást.
– Mocskos rohadék… – morogtam a linkre kattintva,
hogy elolvassam a teljes cikket.
Gyűlöltem azt az embert. Gyűlöltem, hogy ő Erica
egyetlen családtagja, ennek ellenére mást sem hozott az
életébe, csak terrort és fenyegetést. Ha bárkitől is meg kell
védenem, akkor ez a seggfej az! Mindent megtettem, hogy
magamba tartsam a véleményemet, hogy ne kelljen
látnom a feleségem szemében megülő fájdalmat, ha az
apjáról volt szó. De tudom, hogy ezt a fájdalmat nem az én
szavaim ültették oda, hanem a tulajdon apja, aki annyi
éven át nem törődött vele, cserben hagyta, és azóta is csak
csalódást okozott neki, hogy megjelent az életében!
Nem számít, Erica mit mond – vagy mit nem –, még
egyszer nem engedem, hogy ez az ember közénk álljon, és
gondoskodom róla, hogy távol tartsa magát az életünktől!
A cikk nagy vonalakban kitért a választások utolsó
hónapjaiban zajló tárgyalásra, Daniel mostohafia, Mark
tragikus halálára – a férfiéra, aki évekkel ezelőtt
megerőszakolta Ericát, és amiről a mai napig is csupán
néhány hozzánk közel álló ember tud. Írtak még Erica
mint Daniel vér szerinti, de törvénytelen lányának
nyilvános lelepleződéséről, és végül a lövöldözésről…
Lehunytam a szemem. A gyomrom görcsbe rándult az
emlékre, ahogy Erica véres testét a kezemben tartom. Ott,
akkor, igyekeztem erős maradni érte, azt hittem, ez a pár
iszonyatos pillanat lesz az utolsó, ami még megadatott
nekünk.
Erica az egész világmindenséget jelenti nekem.
Mindent, ami számít, és valaha is számítani fog. Amikor a
pillái nehézkesen meg-megrebbenve lassan lecsukódtak,
és a melegség apránként tovatűnt a testéből, különös,
végtelen vigasztalanság hömpölygött végig rajtam. Azt
hittem, elveszítem őt. A dühtől és a kétségbeeséstől
remegő testtel csak tartottam a karjaim között, és nem
voltam hajlandó elereszteni. A legutolsó porcikám is
üvölteni szeretett volna, megkeresni Danielt az utcán, és
bosszút állni rajta!
Daniel húzta meg a ravaszt, ő végzett a férfival, aki
Ericát lelőtte, de megvédeni soha nem volt képes a lányát.
Csak még több fájdalmat tudott okozni neki, még több
szomorúságot, amit Erica oly bátran igyekezett eltitkolni
előlem. A fejemben ezernyi lélekmelengető képsor pergett
le, hogy hogyan tudnám tönkretenni ezt az embert!
Ugyanakkor ennyire azért nem voltam hülye. A terveket
szépen magamba fojtottam, abban a biztos tudatban,
hogy egy ilyen ember segítség nélkül is megássa
hamarosan a saját sírját. Csupán időt kell hagyni neki.
Valamilyen csoda folytán Erica túlélte a támadást.
Abban a pillanatban, amikor elvesztette az eszméletét, a
szívem megszűnt dobogni. Még mindig éltem és
lélegeztem, de amíg az orvosok nem biztosítottak róla,
hogy Ericával minden rendben lesz, a létezés valamiféle
minimálisra redukálódott túlélő üzemmódjában
funkcionáltam. És abban a pillanatban, amikor Erica a
kórházban kinyitotta a szemét, a testembe ismét
visszatért a melegség, új életet lehelve belé. A szívem friss
vérrel töltötte fel az ereimet, a világ ismét egy olyan hely
lett, ahol képes voltam élni. Megint velem volt.
Biztonságban és mellettem. De a tragédia valamit
végérvényesen megváltoztatott. Akkor még nem tudtam,
hogy mi mást veszthetnénk még el.
Kinyitottam a szemem. Kényszerítettem magam, hogy
kiengedjem ökölbe szorult kezemet, igyekezve nem
gondolni arra, amitől a sérülése örökre megfosztott
minket.
Lecsaptam a laptop tetejét, és előregörnyedve a
hajamba túrtam. Jesszusom, öt perc a gép előtt, és az
agyam máris ámokfutást rendez, egyenesen a legsötétebb
gondolataim kellős közepébe ugorva. Az elveszett esély
miatt érzett dühöm akaratlanul is életre hívta a
félelmemet attól, amivel még szembe kell néznünk.
A következő pillanatban Erica halk lépteinek nesze
hallatszott, ahogy a hűvös márványpadlón lépkedett. A
hang felé fordultam. A hold épp annyi fénnyel árasztotta
el a helyiséget, hogy a sötétben kivehessem testének
sejtelmes körvonalát.
– Szia! – mondta, miközben megállt mellettem, és kérdő
tekintettel a laptopra nézett.
– Miért nem alszol? – kérdeztem.
– Azt hittem, míg itt vagyunk, nem dolgozol.
– Nem dolgozom. – Megfogtam a kezét, a
hüvelykujjammal lágyan megcirógatva az ujjait. –
Becsszó.
A bőre meleg volt, szinte már égette a kezem. A Maldív-
szigetek balzsamosan nedves, trópusi éghajlatát tekintve
ez nem is túl meglepő, de azért nem vettem volna rá
mérget, hogy valóban csak ezért.
– Jól vagy?
Egy néma biccentéssel felelt.
– Újabb rémálom?
– Jól vagyok – motyogta.
Cérnavékony hangját hallva éreztem, hogy feszültség
költözik belém. Az engesztelhetetlen harag mindazok
iránt, akik oly sok nyugodt éjszakától fosztották meg
Ericát, most dühösen sziszegő kígyóként fészkelte be
magát a zsigereimbe. Ösztönösen magamhoz akartam
húzni, megmenteni a démonjaitól. De amikor a rémálmok
hatása alatt állt – melyek szerencsére az elmúlt pár hét
alatt figyelemre méltó mértékben ritkultak –, néha
akaratlanul is megrettent tőlem. Mielőtt tovább
faggathattam volna, elhúzódott, megtörve a kapcsolatot.
– Megyek, úszom egyet. Mindjárt jövök.
Menet közben levetette magáról a bő inget, ami
szexisen tapadt nyirkos testére. Megállt a
látványmedence szélén, ami azt az illúziót keltette,
mintha a vége az óceánba veszne. A bugyija a földre
csúszott. A hold ezüstös fénye lágyan beragyogta minden
domborulatát. A háta közepére omló, hosszú aranyló
tincsek egy darabig csillogva lebegtek a víz felszínén,
mielőtt alámerült és végleg eltűnt volna a szemem elől.
Az egész testem bizsergett a vágytól, de a szívemet
valami sokkalta mélyebb érzés szorította össze.
Felkeltem, és követtem a medence széléig. Erica a víz
közepén állt, a haja nedvesen simult hátra, a mellei
épphogy megbújtak a vízfelszín alatt. Borzalmasan
vágytam rá, hogy megérintsem, hogy a kezeim között
tudhassam teste minden egyes csodálatos
négyzetcentiméterét. Bármennyit is kaptam belőle,
valahogy soha nem volt elég, hogy enyhítsem az iránta
táplált csillapíthatatlan étvágyamat.
– Nem baj, ha csatlakozom? – kérdeztem. Alig tudtam
leplezni a hangomban megbújó kihívást, hogy a kérdésem
sokkalta többre vonatkozik.
Elmosolyodott. – Persze hogy nem.
Levetkőztem és beléptem a vízbe, ami pont elég hideg
volt ahhoz, hogy kellően felfrissítsen. Megindultam felé,
de mielőtt megérinthettük volna egymást, megálltam.
Mindössze néhány centiméter választott el tőle.
Kétségbeesetten vágytam rá. Magamhoz akartam
rántani, megmutatni, mennyire sóvárgok utána. Ennek
ellenére csak vártam, és nyugalmat erőltetettem
magamra.
Egy hosszú pillanat múltán kinyúlt felém. Az ujjai
nedvesen siklottak fel a testemen. Gyengéden megfogtam
a kezét, és a mellkasomat belülről ádázan ütlegelő
szívemhez szorítottam. Minden egyes keserédes fájdalom,
minden csepp szerelem, mely ott lakozott, hozzá tartozott.
Az ajkai alig észrevehetően szétnyíltak, majd egy
aprócska lépés végleg eltörölte a köztünk lévő távolságot.
Egyetlen másodperccel sem tudtam volna tovább
visszafogni magam. Megragadtam, és szenvedélyesen
magamhoz húztam. A víz, mintha váratlan szélroham
csapott volna le rá, éles hullámokat vetett körülöttünk.
Erica egyik karját a nyakam köré vontam, ő pedig
megismételte a mozdulatot a másik karjával, majd a
tarkómnál összefűzte a kezeit, és még közelebb húzott
magához. A testéből áradó melegség végigsugárzott
bennem. Hosszan kifújtam a levegőt – addig észre sem
vettem, hogy bent tartottam.
– Erica… – mormoltam, egy lassú csókkal bekebelezve a
száját. Az én feleségem. Az én huszonkét éves szépségem,
aki a kezében tartotta az életemet, és aki minden mást a
háttérbe szorított. Mindent meg akartam adni neki, de ha
erre képtelen lennék, legalább annyit, hogy pótolni
tudjam mindazt, amit mások elvettek tőle.
Megesküdtem rá. Magamban néma fogadalmat tettem,
amikor a gyűrűt az ujjára húztam, és a feleségem lett.
Vigaszt akartam nyújtani neki, megadni azt a
megnyugvást, amit én is csak olyankor éltem át, amikor
szerelmeskedtünk.
Minden alkalom egyre többet és többet jelentett.
Az ajkunk lágyan összeolvadt, és az iránta táplált őrült
szerelmem körül örvénylő gondolataim tökéletes, puha
ajkára tódultak. Elégedetten felnyögött, és gyengéden
harapdálni kezdte az ajkamat, jelentős mennyiségű vért
indítva útjára a valamivel délebben tartózkodó
testtájékaim felé. Egy leheletnyire elhúzódtam, hogy
levegőt vegyek, de újra magához rántott. Felnyögtem, és
keményen hozzápréseltem magam. Meg akartam kapni.
Itt és most! De valami megállított.
A tenyerembe vettem az arcát, és vágytól elködösült
tekintetébe néztem. Egy kérdésre kerestem a választ, a
kérdésre, amit még nem mertem feltenni neki. Nem
akartam látni a fájdalmat a szemében, a mérhetetlen
bánatot abban a végtelen kékségben, amely a
körülöttünk hullámzó óceán kékjével vetekedett.
Erica homlokán aprócska ránc jelent meg. – Mi a baj?
Az én gyönyörű feleségem… A hüvelykujjammal
gyengéden végigsimítottam az ajkát. – Szeretnék kérdezni
tőled valamit, és szeretném, ha megmondanád az igazat.
– Kérdezz!
– Erica… – Elhallgattam, a szavak egy pillanatra a
torkomba ragadtak. – Tényleg szeretnél gyereket?
Hirtelen megmerevedett, és a tekintetemet kerülve
megpróbálta lesütni a szemét, de nem engedtem. Finoman
megemeltem az állát, hogy egyenesen a szemembe
nézzen.
– Áruld el! – suttogtam. – Tudni szeretném, ha tényleg
ez az, amire vágysz.
Nagyot nyelt, a kezét lecsúsztatta a mellkasomon. –
Szeretnék minden lehetséges élményt megosztani veled,
Blake.
– Én is ezt szeretném.
– Nem tudom, hogy készen állunk-e már rá, de…
– De mi? – kérdeztem igyekezve nyugodt, objektív
hangot megütni. Nem hagyhattam, hogy lássa, a szívem
hogyan kalapál a vallomására várva.
Vett egy mély lélegzetet. – Rettegek attól, hogy ha
várunk… hogy soha többé nem lesz esélyünk – bökte ki.
Beharapta az ajkát. – Annyira korai még. Talán túl korai
is. És fogalmam sincs, hogy ez olyasvalami-e, amire te most
pillanatnyilag vágynál. Ugyanakkor… nem akarok
csalódást okozni neked.
A kezembe vettem a kezét, és gyengéden
megszorítottam. – Te sohasem tudnál csalódást okozni
nekem. Ez egyszerűen lehetetlen. Ezt te is tudod, ugye?
A tekintete rám rebbent, az ajkán félénk mosoly
játszott.
A fejemben százával cikáztak az összefüggéstelen
gondolatok. Korábban rémesen szűk látókörű voltam, oly
sok éven keresztül csak munkából állt a világ. Aztán a
kapcsolatom Ericával egyik pillanatról a másikra
megváltoztatta a látásmódomat. Ugyanakkor ennek a
kitágult látókörnek a további szélesítése, azaz a szülői
szerep elfogadása még mindig teljesen új volt számomra.
Nem kellemetlen, de eléggé felkavaró. A gyerekvállalás
kérdése soha nem merült fel addig, amíg a körülmények
veszélybe nem sodorták a megvalósulásának eshetőségét.
Aztán a fejemben váratlanul felcsendülő válasz a napnál
is világosabb volt: igen! Szeretnék egy kisbabát adni
Ericának. És szeretném látni, ahogy a pocakja a közös
gyermekünkkel gömbölyödik. Szeretném átélni ezt az
élményt, tűnjön most bármilyen félelmetesnek vagy
elképesztőnek is!
Momentán minden olyan bizonytalan. Mikor, hogyan,
ha egyáltalán… De a legrosszabb az egészben, hogy e
fölött az egy dolog fölött semmi befolyásom sincsen.
A világ legkifinomultabb biztonsági rendszereit töröm
fel játszi könnyedséggel, de a teste biológiája fölött nincs
hatalmam. A törékeny kis test felett, mely a mai napig
magán viseli az átélt borzalmak látható következményét.
Igaz, hogy a közös gyermek lehetősége még mindig egy
kicsit szokatlanul és hihetetlenül csengett, de a tény, hogy
teljes tehetetlenségre vagyunk kárhoztatva, mindent
gyökeresen megváltoztatott. Gazdag vagyok, befolyásos, a
legmodernebb technológiát uralom. Keményen
megdolgoztam mindenért, és bizonyos módon mindig is
magától értetődőnek vettem, hogy mindezt az irányításom
alatt tudhatom. Most pedig itt vagyok, karjaimban a
nővel, akibe szerelmes vagyok, és ki vagyok szolgáltatva a
természet végtelen szeszélyének. Mindössze a
vakszerencsében bízhattam.
Ez egyszerre dühített és sarkallt még többre. Mindent
meg fogok tenni, hogy még közelebb kerüljünk
egymáshoz. Ha kell, tűzön-vízen átgázolok, hogy mindent
megadjak Ericának, mindent, amit kér, amire szüksége
van, vagy amire vágyik!
Gyengéden magamhoz szorítottam. A néma felismerés
keltette heves érzések pusztító erővel söpörtek végig
rajtam. – Ha ez az, amire vágysz, akkor én is erre vágyom.
És ha úgy gondolod, hogy készen állsz rá, én is készen
állok.
A szája halvány mosolyra húzódott. – Soha nem fogunk
készen állni rá. Azt hiszem, egyszerűen csak eléggé
őrülteknek kell lennünk ahhoz, hogy megpróbáljuk.
Egyenesen a szemébe néztem. – Hidd el, én
próbálkozni fogok.
A légzése felgyorsult, és a gerincemen kellemes
borzongás futott végig. Eddig még egyszer sem mondtam,
de mióta felgyógyult annyira, hogy újra az enyém
lehessen, derekasan beleadtam apait-anyait. Nem kezdett
újra tablettát szedni, és én minden éjszaka benne voltam.
Keményebben és mélyebben keféltem, mint valaha, titkon
abban reménykedve, hogy így megadhatom neki azt,
amitől annyira rettegtünk, hogy soha nem kaphatjuk
meg.
Ketten együtt is boldogok lettünk volna. Soha nem
hiányzott senki más, csak ő az ágyamban, a karjaim
között, életünk minden egyes hátralévő napján. De ez volt
az, amire vágyott, és mélyen legbelül én is ezt akartam. Ez
annyival több volt, jóval több, mint amit pillanatnyilag
képes voltam felfogni.
A szemében megcsillant a remény, míg a szomorúság,
amit korábban benne láttam, lassanként elpárolgott. –
Hogyan lehet ekkora hited, azok után, amiken
keresztülmentünk?
Megráztam a fejem. – Nem tudom. Úgy érzem, hogy ha
eléggé akarjuk, akkor megtörténik. Vagy csak egyszerűen
nem szoktam hozzá, hogy elfogadjam a nemet
alternatívaként.
A megannyi különös, megmagyarázhatatlan érzéssel
eltöltve szorosan magamhoz húztam, és újra
megcsókoltam, ezúttal sokkal hevesebben. Víztől sikamlós
teste feszesen hozzám préselődött, a legédesebb kínoknak
téve ki minden érzékemet. A csók egyre sürgetőbbé vált,
nyelvünk vadul egymásba gabalyodott. Az íze még jobban
felkorbácsolta az étvágyamat. Csípőjét érzékien a
testemhez súrolta, és azonnal megkeményedtem. A
magaménak akartam tudni, mélyen belémerülni, újra és
újra.
Felnyögtem, és a derekam köré kaptam a lábait.
Szorosan csimpaszkodott belém, ahogy kisétáltam vele a
medencéből.
A hajamba szántó ujjaival, a derekamra kulcsolódó
feszes combjaival minden érzékemet rabul ejtette,
pontosan úgy, ahogy már annyiszor. Kényszerítettem
magam, hogy mohó csókjai közepette valahogy nyitva
tartsam a szemem, és a ház melletti nyitott pihenőkabin
felé navigáltam magunkat. Lefektettem a széles matracra
kifeszített bársonyos, fehér takaróra, ő pedig habozás
nélkül magára rántott.

ERICA

A kezem reszketve siklott végig Blake vállán. A víz


megannyi vékony kis csermelyben csordogált végig a
bőrén, vagy a hajtincsein végigfutva a testemre csöpögött.
Mögötte az éjszakai égbolt végtelen tengerkék takaróként
borult a látóhatárra. A kabin falaiként szolgáló egyszerű
drapérián fénylőn ragyogtak át a csillagok.
Néhány pillanattal ezelőtt még kétségbeesetten
próbáltam menekülni a tudalattim elől, ami elborított
képekkel, szörnyű, irtóztató jelenetekkel, melyeket túl
sokszor kellett már végigélnem. Most pedig itt vagyok
Blake karjai közt, gyógyultan és boldogan, és még mindig
a torkomban dobog a szívem annak a horderejétől, amit
mindössze pár pillanattal ezelőtt osztott meg velem. Ez
tényleg a valóság?
Még mindig nem voltam meggyőződve róla, hogy nem
csak álmodtam-e, amit kérdezett. Persze én is gondoltam
már rá, ez természetes. De soha nem hittem volna, hogy ő
is vágyik egy kisbabára, hogy komolyan próbálkozna…
Ahogy a vágy sürgetve végigdübörgött bennem,
szorosan köré csavarodtam, és kibogozhatatlanul
egymásba gabalyítottuk a végtagjainkat. Blake hörögve
vette birtokba a számat. Éreztem a szerelem ízét a
csókban, édesen simogatta a nyelvem, ahogy apró, finom
nyalintásokkal kényeztetett. Határozottan nekem
préselte a testét, kőkemény izmai felváltva feszültek és
ernyedtek el. Vajon volt olyan pillanat, mikor még ennél is
szerelmesebb voltam belé? Nem emlékszem. A szívem
hatalmasra duzzadt a mellkasomban, leírhatatlan
boldogságot pumpálva az ereimbe.
– Szeretlek! – mondtam levegő után kapkodva, amikor
szétváltunk. – Istenem, annyira kívánlak!
A csókjaival beborította az államat, végig a nyakam
mentén, a fülem mögötti érzékeny területig. Finoman
szívta és harapdálta a bőrömet, milliónyi libabőrrel
hintve be a testemet.
– Erica… – suttogta a nyakamba –, ma este szeretnék
kisbabát csinálni neked.
Az édes kinyilatkoztatás a tüdőmben megmaradt
utolsó levegőfoszlánytól is megfosztott, akárcsak a
szavaktól, melyek pedig már a nyelvem hegyén voltak. A
fenntartásaim… A félelmeim… Úgyis eloszlatta volna őket.
Elérte volna, hogy belássam, mily nevetségesek és
lényegtelenek annak tükrében, amit akart, amit
mindketten akartunk.
– Én is ezt szeretném – mondtam csendesen.
A tekintetével fogva tartva, nedves kezével lágyan
végigsimított az arcomon. A bőrén megülő milliónyi apró
vízcseppen szikrázva tört meg a holdfény. – Tudom, hogy
félsz.
Nem szívesen vallottam be, de igaza volt. Csak
bólintottam, ma este nem akartam hangot adni azoknak
a bizonyos ki nem mondott gondolatoknak. Ma éjjel nem.
– Én is félek. Ha megpróbáljuk… ha tényleg
belevágunk, akkor látnom kell a szemedben. Mikor
szerelmeskedem veled, muszáj, hogy higgyél benne.
– Akarom, Blake! – A hangom remegett, a szívem
csordultig telt érzelmekkel. – Szerelmeskedj velem…
kérlek!
A kezemmel végigsimítottam sima, feszes mellkasán, és
izmos hasfalán. Az erekciója forrón lüktetve,
követelődzően feszült nekem. Mohón megragadtam,
ujjaim a vaskos hústömegre záródtak, és masszírozni
kezdtem, fel-le húzogatva a finom bőrréteget, egészen a
csúcsáig. Felszisszent, és egy lassú lökéssel a kezem közé
tolta magát.
Éreztem, hogy benedvesedem, amiről rögvest meg is
bizonyosodhattam, mikor farkát a szeméremajkaim közé
helyezte, majd a makkjával ingerlően fel s le csúszkált
közöttük. Addig ismételte a műveletet, a gyönyör
változatos kínjaiban szerencséltetve a csiklómat, míg már
nem bírtam tovább. Elkeseredetten tekeregtem a
csípőmmel, remélve, hogy végre belém vezeti magát.
Megragadta a farkát, és a végét a bejáratomhoz nyomta.
A frusztrációtól kis híján hangosan felnyögtem, de aztán
jobbnak láttam visszanyelni. Ez az ember aztán élvezi, ha
gyötörhet! A következő pillanatban a figyelme arra az
intim helyre szegeződött, ahol – épphogy csak –
csatlakoztunk, és lassan belém nyomta magát.
– Jesszusom, milyen gyönyörű vagy!
A térdemnél megragadva határozottan tartott, hogy
szégyentelenül megnyílva előtte akadály nélkül belém
csusszanhasson. Zihálva kapkodtam a levegőt. Az érzés,
ahogy teljesen kitöltött, ahogy a testemmel szorosan köré
záródtam, minden egyes alkalommal érzelmileg
cseppfolyóssá bomlasztott, majd újra összerakott. A
felkarjába vájtam a körmeimet, néma könyörgésként,
hogy még mélyebben!
– Látni, ahogy a farkam beléd csúszik… ez szinte már
túl sok. Minden egyes alkalommal úgy érzem, hogy ezt ép
ésszel nem lehet kibírni.
Tehetetlenül nyújtózkodtam felé. – Még mélyebben
akarlak!
A tenyerébe vette a cicimet, és felnyögött, a teste
melegével takarva be a testemet. Mellkasának szőre
incselkedve ingerelte a mellbimbóimat, melyek
mostanára megkeményedtek és hiperérzékenyen
meredeztek. Megcsókolt és keményen belém döfte magát.
Aztán pontosan azt adta, amit kértem, amit minden
éjszaka megkaptam, amióta csak a felesége lettem.
A világon semmi sem érződött ennél rendjén
valóbbnak.
A fejem a párnába süppedt, és lázasan magamra
rántottam. Olyan közel akartam lenni hozzá, amennyire
csak fizikailag lehetséges. A levegőt a sikításom és a
hullámok dühöngő morajlása töltötte meg. Szorosan
lehunytam a szemem, várva az elsöprő érzésre, hogy
magával ragadjon.
– Erica… nézz rám!
Kinyitottam a szemem, és a látómezőmet teljesen
betöltötte a férfi arca, akibe teljes szívemből szerelmes
voltam. Az ajka enyhén szétnyílt, zihálva kapkodta a
levegőt. Minden egyes izma küszködve feszült meg és
ernyedt el. A látvány részegítő volt… a szó legszorosabb
értelmében lélegzetelállító!
Abban a pillanatban, egy pöttömnyi sziget kellős
közepén, a végtelen óceánnal körülvéve, hirtelen
rádöbbentem, milyen esendőek is vagyunk. Csupán két
picinyke dobogó szív ezen a hatalmas világon, mégis, amit
hajszoltunk, az óriásinak hatott. Az, amire vágytunk, amit
ketten együtt létrehozhatunk – az élet szikráját, egy
törékeny, apró kis életet –, már-már túlságosan is
megrendítőnek tűnt ahhoz, hogy emberi ésszel fel
lehessen fogni. A szívem súlyosan zakatolt a
mellkasomban, tudván, hogy mivel próbálkozunk.
A köztünk vibráló energia még erőteljesebb lett, mikor
egyik kezével keményen a csípőmbe markolt, a másik
keze szenvedélyesen az ujjaim közé fonódott. A
tekintetével végig fogva tartott, a pillantása túlságosan is
intenzív volt ahhoz, hogy képes legyek szabadulni alóla –
kivéve, hogy minden egyes múló másodperccel egyre
messzebbre sodródtam. Átható tekintetének és
engesztelhetetlen rohamának bűvkörében minden
porcikámmal megszállottan kapaszkodtam belé. A testem,
akár egy pattanásig feszített húr, elkeseredetten várt a
feloldozásra.
– Még soha életemben nem vágytam ennyire semmire,
mint rád. Soha nem kerített semmi ennyire a hatalmába,
mint te – mondta.
– A tiéd vagyok.
– Örökre – felelte reszelős hangon, egy vad csókkal
kebelezve be a számat. Egyik kezével felnyalábolta a
csípőmet, és kihasználva az új pozíció jelentette nagyobb
hatásfokot, megváltoztatta a behatolás szögét.
– Blake! – A neve hangos könyörgésként robbant ki a
számon, kétségbeesett dicsőítéseként a tökéletes érzésnek,
ahogy masszív hímtagja belém merült.
Az arckifejezése ellágyult. Ahogy egyre közelebb és
közelebb repített a mennyországhoz, a mi saját kis
birodalmunkhoz, melyet mindketten egymásban
találtunk meg, gyönyörű vonásain egy múló másodpercre
fájdalmas sebezhetőség suhant át.
– Most kicsim! Gyerünk, élvezz el, csak nekem!
Abban a pillanatban a húr elpattant. Hihetetlenül
mélyen volt. A szívemben. A testemben. Mohón egymásra
tapadt ajkakkal, forró lázban égő bőrrel, egyetlen testté
olvadva, egyszerre élveztünk el. Egyszerre süvítettünk el
erre a tökéletes helyre, biztonságosan, egymás karjai közt.
A felfoghatatlan gyönyör a testembe tépett, és addig
vibrált közöttünk, míg mindketten le nem csillapodtunk.
Szorosan egymásba gabalyodva feküdtünk, a levegő
kellemesen meleg volt. Lassan elcsituló légzésünk mellett
az egyetlen hang a partot nyaldosó hullámok lágy zúgása
volt.
Blake lehunyta a szemét, és hosszan kifújta a levegőt. –
Istenem, hogy én mennyire szeretlek téged!
Felsóhajtottam karjainak meleg, súlytalan,
megnyugtató kényelmében. Az ujjaimmal lusta köröket
rajzoltam a bőrén, végig széles mellkasán, magamban
újraélve a történteket.
A ma este más volt. Ma este valami olyasmit osztottunk
meg egymással, amit ha akarnék, sem tudnék néven
nevezni. A reményt. Vagy a hitet, talán. Szorosan
belecsimpaszkodtunk egy álomba, egy álomba, melyet
csak mi ketten tudtunk valóra váltani, és minden
reményünket beleadtuk, hogy valóban beteljesüljön.
Hirtelen magukkal ragadtak az érzelmek. Talán
valamivel erőteljesebben is, mint az általában egy ilyen
szeretkezés utáni érzékeny lelkiállapottól elvárható.
Lehunytam a szemem, hogy magamba fojtsam feltörni
készülő könnyeimet. Nagy levegőt vettem, és
abbahagytam a simogatást.
– Megyek, rendbe szedem magam – mondtam gyorsan,
igyekezve néhány percet nyerni, hogy egy kicsit
összeszedjem magam. Nem akartam a könnyeimmel
elrontani ezt a pillanatot.
– Ne! – tartott vissza Blake. A teste még mindig
felettem, bennem volt. – Hagyjunk egy kis időt a
srácoknak, hogy tegyék a dolgukat. Maradj még egy kicsit
így.
Csendben felnevettem, igyekezve nem gondolni arra
az eshetőségre, hogy hiába próbálkozunk. Kisimítottam az
arcából a haját. Csodaszép szemei káprázatosan csillogtak
a holdfényben.
Megcsóváltam a fejem. – Te aztán nem egykönnyen
adod fel, ugye?
Gyengéden megcsókolt, és mosolyogva az ujjaim közé
fűzte az ujjait. – Ó, Erica fogalmad sincs róla!
– Hát, azt hiszem, azért némi sejtelmem azért van –
ívben megfeszítettem a hátam, kéjesen hozzádörgölve
magam, nagyon is tudatában léve, hogy milyen eltökélt
tud lenni. Olyan eltökélt, hogy mióta csak megismertem,
az éjszakáim jelentős mértéken meghosszabbodtak, a
reggelek viszont fájdalmasan gyorsan jöttek el.
Felmordult, a tekintete újból elsötétült. – Most újra
elérted, hogy megkeményedjek.
A lábujjaimat incselkedve végighúztam a vádliján,
egészen addig, amíg a sarkaim izmos combjának
hátuljához nem értek. Felemeltem a csípőm, és tövig
magamba mélyesztettem. Férfiassága ugyanolyan
keményen meredezett, mint mikor nem sokkal ezelőtt
elment. A mozdulatot egy finom lökéssel viszonozta,
egyértelmű jeleként, hogy a vágya egy szemernyit sem
csökkent. Szorosan összezárultam körülötte, és hatalmas
étvággyal vetettem bele magam az édes súrlódásba,
amiből pedig nem is olyan régen volt alkalmam alaposan
belakmározni.
– Akkor, mit szólnál egy újabb kísérlethez? –
duruzsoltam.
Harmadik fejezet

ERICA

A nászút egy menekülés volt. Egy gyönyörű, dekadens


kaland. Aztán a való élet újra ránk talált, és kíméletlenül
visszarántott a földre.
Egy héttel később, pecsenyére sülve és megannyi
élménnyel feltöltekezve az utazásunk utolsó állomásául
szolgáló szigeten – melyet lassacskán már kezdtünk a
sajátunknak érezni –, végül landolt a gépünk Bostonban.
A napot karcsú, szürke felhők árnyékolták, és a
megállíthatatlanul közelgő tél fenyegető előszele fogadott
minket. A leszállópályán jeges fuvallat sepert végig, én
pedig akaratlanul is megborzongtam. Kellemetlen
emlékeztető arra, hogy az idő múlik.
Ahogy Blake-kel kiszálltunk a gépből, egyből kiszúrtam
a távolban parkoló fekete Escalade-ot. Amikor az autóhoz
értünk, egy magas, tagbaszakadt fickó pattant ki belőle,
és fürgén megkerülte. A tetőtől talpig feketébe öltözött
alak félelmetes figura volt, de én nagyon is jól ismertem.
– Clay! – üdvözöltem, és lábujjhegyre álltam, hogy
valahogy átöleljem a kétajtós szekrényt, akinek az elmúlt
pár hónapban a munkája tetemes részét tette ki az
állandó védelmünk. – Hiányoztál!
Szégyenlősen elmosolyodott. – Milyen volt az útjuk?
– Fantasztikus, de jó újra itthon – végül is, még a
mézeshetek sem tarthatnak örökké.
– Örülök, hogy visszajöttek – mondta Clay, és Blake-re
pillantott. – Haza?
Blake bólintott. – Haza.
Clay észak felé vette az irányt, magunk mögé utasítva
a város egyre távolodó sziluettjét. Az autópályát
nemsokára keskeny, egysávos utak váltották fel, melyek
egy-egy kisebb városkát átszelve, lágyan kacskaringóztak
a part mellett. Igyekeztem magamba inni a látványt. A
forgalom megnyugtató ritmusát, az ismerős táblákat, a
mélykék óceánra néző házak végtelen sorát. Itthon
voltuk, és mégis valahogy minden olyan különösnek,
furcsán szokatlannak hatott. Még a ház is, ahová
tartottunk, ahol mostantól élni fogunk, ennyi idő
elteltével valahogy idegennek érződött.
Az út mentén imitt-amott még mindig színes
kampányfeliratok tarkállottak, néhányuk továbbra is
eltökélten hirdetve Fitzgerald nevét és szlogenjét.
Kétségkívül Daniel volt az utolsó ember, akit a
hazatérésem első napján látni szerettem volna, de a neve
mindenütt ott virított. Ahogy az új valóság kezdett
utolérni, az emlékek kellemetlen gyorsasággal
árasztottak el.
Miután annyi éven keresztül sejtelem sem volt róla,
hogy ki lehet az igazi apám, egyszer véletlenül a kezembe
akadt egy régi fénykép az anyukámról és Danielről. Még
most is emlékszem arra a hihetetlen izgatottságra, amikor
úgy döntöttem, hogy felkeresem. Remény és félelem
kavargott bennem, amikor leültem az íróasztalával
szemben, és elmondtam neki, hogy ki volt az édesanyám.
Ijesztő élmény volt megismerni a méregdrága öltönybe
bújt ember valódi arcát, de a felhőkarcolókban
pöffeszkedő irodák és a kampányát irányító politikai
gépezet, ha lehet, még nála is rémisztőbbnek bizonyultak.
És mégis, amikor a tekintetem a nevére tévedt, és a
szemem előtt felderengett az arca, nem a félelem volt az
egyetlen érzés, ami a markába kaparintott.
A szívemet keserű csalódás ülte meg, ami alatt
engesztelhetetlen harag lángolt. Oly sok év után sokkal
többet vártam volna. Annyival többet reméltem. A
torkomat hatalmas gombóc szorította el. Legszívesebben
az összes plakátot letéptem volna.
Blake megfogta a kezem. – Min gondolkozol?
Üres tekintettel bámultam magam elé. – Semmin.
Semmi olyasmin, amiről Blake szívesen trécselt volna.
Annyira nem utáltam Danielt, mint amennyire
feltehetőleg utálnom illett volna. De azt tudtam, hogy
Blake ezt helyettem is készséggel megteszi. Blake
megértené a haragomat, de az együttérzése még nem
csitítaná el a lelkemben dúló vihart.
– Nyert, ezt te is tudod – mondta csendesen.
Daniel megnyerte a választásokat. Párszor már
elképzeltem a győzelmét, a fényűző ünneplést, a
megannyi csillagos-sávos lobogót, a színes szerpentineket
és a hozzájuk passzoló önelégült ábrázatokat. Aztán
egyből eszembe jutott a vigadalmat beárnyékoló sötétség,
mindaz, amit azért tett, hogy biztosítsa a győzelmét.
Fogalmam sem volt, hogyan kellene éreznem ezzel
kapcsolatban. Mégis mit mondhatnék neki? Hogy ez jó?
Vagy hogy borzasztó?
A fennmaradó utat néma csendben tettük meg,
miközben magamban azon merengtem, hogy most
gyászoljam vagy ünnepeljem Daniel győzelmét.
Clay letette a csomagjainkat a folyosón, majd
megbeszélték Blake-kel, hogy holnap reggel visszajön
értünk, és bevisz a munkahelyünkre. Blake-kel
feltámolyogtunk az emeleti hálóba, és azon nyomban
bedőltünk az ágyba.

Verőfényes napsütésre és üres ágyra ébredtem. A


szomszéd párnán árválkodó fecni arról informált, hogy
Blake korán elment dolgozni. Nagyot sóhajtottam,
komolyan fontolóra véve, hogy még pár röpke órával
megtoldjam az alvásomat, de a gondolat, hogy
találkozhatok Allivel és a többiekkel az új irodából,
komolyabb motiváló erőnek bizonyult. Hogy kicsábítsam
magam az ágyból – ahol minden nehézség nélkül el
tudtam volna tölteni még legalább nyolc órát –,
bekapcsoltam a tévét, és ráérősen készülődni kezdtem.
Kitöltöttem a kávét, majd Daniel nevének hallatán
lemerevedtem. A bemondó egy rövid összefoglalót tartott a
választásokról, melyek az előző héten értek véget.
Annak ellenére, hogy hónapok óta nem beszéltem
Daniellel, gyakran kaptam magam azon, hogy a
gondolataim megint csak körülötte forognak. Az útjaink
szétváltak. Vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy ő úgy
döntött, kivonja magát az életemből. Hála az égnek?
Talán. Néha azon tűnődöm, mit szólna, ha újra
megpróbálnék kapcsolatba lépni vele. Továbbra is
ragaszkodna ahhoz, hogy tartsuk a távolságot?
Most, hogy biztosan maga alatt tudhatja a kormányzói
széket, talán egyáltalán semmit sem mondana. Egyszer
valaha szerelmes volt az édesanyámba, de azóta kizárólag
csak egy dolog lebegett a szeme előtt: a választások
megnyerése. Biztos voltam benne, hogy ha valaha is érzett
irántam valamit, azt a választások végleg a háttérbe
szorították.
Kikapcsoltam a tévét, nem voltam hajlandó több
gondolatot fecsérelni rá. Annak ellenére, hogy még
mindig komoly jetlagtől szenvedtem, és még a
fantasztikusra sikeredett nászutam véget értét sem
tudtam kellőképpen meggyászolni, már alig vártam, hogy
újra belevessem magam a munkába – valamibe, amihez
azóta nem volt szerencsém, hogy eladtam a cégemet.
A koffein megadta a kellő kezdőlökést ahhoz, hogy
végül rászánjam magam az indulásra. Clay bevitt a
városba, és kitett a régi irodám melletti Mocha kávézónál,
amit egykor oly fáradhatatlan lelkesedéssel látogattam.
Azóta nem jártam itt, mióta Blake exe, Sophia, kirúgta
Allit, én pedig nemes egyszerűséggel egyszer s
mindenkorra kisétáltam az irodából. De örökre azért
mégsem maradhattam távol. Legalábbis ami a kávézót
illeti. A tekintetemmel gyorsan felmértem a járdát, félig
arra számítva, hogy mindjárt megpillantom Sophiát, de
egyetlen ismerős arcot sem láttam.
Mikor beléptem, azonnal kiszúrtam Simone-t. Épp egy
szomszédos asztalnál vette fel a rendelést, így
letelepedtem a szokásos helyemre, ami momentán fájóan
üresen árválkodott. Míg vártam, a telefonon megrezzent.
Marie írt, hogy mennyire örül, hogy újra itthon vagyok.
Visszapötyögtem, hogy jövő héten esetleg
összefuthatnánk. Tudtam, hogy részletes beszámolót akar
a nászútról, és már alig vártam, hogy mindent
elmesélhessek neki. Jobban hiányzott, mint azt valaha is
gondolná.
Simone hatalmasra kerekedett szemmel lépett oda
hozzám. – Te szent szar, te meg ki vagy és mit csinálsz a
kávézómban?
Nagyot nevettem. – A napi koffeinadagomért jöttem. És
természetesen, hogy lássalak.
– Tényleg, már kezd derengeni, ki vagy – mondta, és a
szemközti bárszékre felpattanva csatlakozott hozzám. –
Szóval, mi újság? Az esküvő óta nem láttalak.
– Igazából semmi különös. Ma megyek be először
melózni, szóval igyekszem behozni a lemaradást. És veled?
– Minden a régi – mondta a nyüzsgő kávézóra mutatva.
– És mi van a szomszédokkal? – Képtelen voltam
megállni, hogy meg ne kérdezzem, hiszen a Clozpin
mindössze pár lépésre volt innen. Magamban már fel is
készültem a kellemetlen válaszra. Bármilyen hírt is fogok
hallani, mindenképpen egy újabb tőr lesz a szívemben.
Simon vállat vont. – A nagyfőnök, Perry, csak havi egy-
két alkalommal tolja be a képét az irodába, a csajt
egyáltalán nem látom. Felvettek néhány új programozót
is. Na, nem mintha panaszkodni akarnék. Tökéletes
koffeinfüggő alapanyagok.
– Ezek szerint még mindig működik a cég. – Igyekeztem
úgy tenni, mint akit nem érdekel, de képtelen voltam
elrejteni a hangomból kicsendülő keserűséget.
– Úgy tűnik. Örülök, hogy James is dobbantott. Most
sokkal boldogabb a régi csapattal.
James volt az utolsó, aki a tulajdonosváltás után
kilépett. Az utolsó hír, amit a Clozpinről hallottam, hogy
meghackelték őket, és Sophiáról és Isaacről olyan
kompromittáló információkat szivárogtattak ki, ami
könnyűszerrel a cég végét jelenthette volna. De a jelek
szerint sikerült kimászniuk a gödörből, és továbblépni.
Talán itt az ideje, hogy én hasonlóan tegyek.
– Ez meg mi? – kérdeztem a Simone alkarján díszelgő,
művészien megrajzolt, még mindig frissen feketéllő, szív
alakú tetoválásra mutatva.
– Ó, csak egy új tetkó – felelte. A kezét önkéntelenül is
az egyik aprólékosan kidolgozott mintára tette, mely
kecsesen fonódott a szív közepén lévő kulcslyukra.
– Ez gyönyörű! Hihetetlenül szépek a részletek.
Az arcát elfutotta a pír. – James tervezte. Elképesztően
tehetséges művész. Neki is van egy. Egy kulcs.
Tátva maradt a szám. A két szimbólum egyértelmű
jelentéssel bírt. – Ejha! Ugye tudod, hogy ez örökre szól?
Simone elnevette magát. – Nos, remélem is! Végül is, ez
lenne a cél.
– Úgy örülök nektek! – Mindazok után, ami James és
köztem történt, hihetetlenül hálás voltam, amiért Simone-
nal egymásra leltek, és megtalálták egymásban az igaz
szerelmet. A szerelmet, ami – reméltem – ugyanolyan
mélységesen boldoggá teszi őket, mint Blake-et és engem.
Simone tekintete ellágyult, ahogy végigfutatta az ujjait
a tetováláson. – Mikor elkezdtünk randizgatni, még
sejtelmem sem volt, hogy lehet-e ebből valami, de mára
már olyan mélyen beköltözött a szívembe, hogy ha
egyszer valami miatt mégis szétválnánk, akkor is
mindörökre gyönyörű emlék marad.
– James szerencsés fickó, hogy vagy neki, Simone.
Felsóhajtott, olyan reménytelenül szerelmesen, ahogy
én is gyakorta szoktam érezni magam.
– James sok mindent megélt. Olyan sok mindent, amiről
valószínűleg nem is beszélt neked, Erica. Még soha
életemben nem találkoztam olyan férfival, aki így
megnyitotta volna a szívét előttem. Mintha azt követően,
hogy ejtettük a barátság témát, és úgy döntöttünk, hogy
komolyan elkötelezzük magunkat egymás mellett,
átszakadt volna egy gát. Nem voltak játszmák, se
mellébeszélés. Csak mi ketten.
A torkomat szorongatták az érzelmek. Nagyot nyeltem.
– Jesszusom, most mindjárt megríkatsz. Elég legyen már!
Elmosolyodott, és sűrű pislogások közepette igyekezett
visszanyelni saját örömkönnyeit. Leszállt a székről, és
sietve megkerülte az asztalt, hogy átölelhessen.
– Hiányoztál – mondtam. Ahogy kimondtam, hirtelen
megint veszélyesen közel kerültem hozzá, hogy a
könnycsatornáimban komoly gátszakadás következzen
be. Fantasztikus volt Blake-kel egy kicsit elszökni,
ugyanakkor hiányoztak a barátaim, jobban, mint azt
mostanáig hittem volna.
Gyengéden megszorított. – Nekem is hiányoztál. Te és a
nyavalyás drámáid!
Nevettem, és elengedett. – Bocsi a drámákért.
– Semmi gond. Legalább itt, a kávék és croissant-ok
lebilincselően izgalmas világában, nekem is megadatik
egy kis szórakozás. De azért semmi lelövetjük magunkat
és hasonlóak, okés? Élve van rád szükségem. Tudod, elég
szarul megy az üzlet, ha nem vagy itt, hogy hódolj a
koffein iránti olthatatlan szenvedélyednek.
Óvatosan megtöröltem a szemem, igyekezve az
elérzékenyedésem utolsó megmaradt nedvesen csillogó
lenyomatát is eltávolítani. – Minden tőlem telhetőt
megteszek.
Megsimogatta a karomat. – Azt jól teszed. Rendben. Azt
hiszem, ideje visszamennem dolgozni.
– Nekem is. Van mit bepótolnom.
– Gondolom. Hé, tégy meg nekem egy szívességet! Ha
már ott vagy, csapj egy nagyot James fenekére. Mondd
meg neki, hogy én küldöm.
Vigyorogva az égnek emeltem a tekintetem. – Ezt
inkább meghagyom neked, Simone.
Nevetett és elhessintett.
Lesétáltam pár háztömböt addig az impozáns épületig,
amiben a Blake-kel közös új irodám helyet kapott.
Felkaptattam a lépcsőn a másodikra, és pár pillanatra
megálltam a tejüveg ajtó előtt, amin a következő felirat
díszelgett: E. Landon, Inc. Magamban elmosolyodtam.
Mrs. Erica Landon. Tetszett a név csengése. Blake
ragaszkodott hozzá, hogy felvegyem a nevét, amit én
kérés nélkül meg is tettem, viszont egyáltalán nem
törekedett arra, hogy a projektjeim felett bárminemű
szakmai befolyást is gyakoroljon. És mikor kezdtem
elveszíteni a reményt, szerzett nekem egy irodát, és
lehetővé tette, hogy az új feladataimra fókuszálva képes
legyek kitölteni a bennem tátongó ürességet.
Eltökéltem, hogy nem rágódom tovább a múlton és
igyekszem nyitott szívvel fogadni az életem ezen új
fejezetét. Megragadtam a kilincset, és egy határozott
mozdulattal kinyitottam az ajtót. Az irodában mindenki –
újak és régiek egyaránt – elmélyülten dolgozott az
íróasztalánál.
Alli hangosan felsikkantott, mikor meglátott. – Hát
visszajöttél!
Bámulatos sprintet produkálva odarohant hozzám, és
szorosan átölelt. – És milyen barna vagy!
Nevetve megöleltem, majd lassan szétváltunk. – Egy
hét egy indiai-óceáni szigeten gondoskodik a kellő
árnyalatról.
– Őrülten féltékeny vagyok. De mit keresel itt? Azt
hittem, hagysz magadnak pár napot, hogy átállhass.
Vállat vontam. – Nem bírtam magammal.
Hirtelen észrevettem Geoffot és Sidet, akik nem messze
tőlünk ültek az asztaluknál.
– Mi újság? Miről maradtam le? – kérdeztem.
Geoff szeme felcsillant. – Egy csomó mindenről! Hol
akarod kezdeni?
– Rád bízom. Ne kímélj! – feleltem. Kellemes, részegítő
érzés kerített a hatalmába – az ismerős, mohó vágy a
technológia és az üzleti élet egyedi nyelvezete után, a
vágy, hogy fejest ugorjak a legújabb, csúcstechnológiás
kütyük varázslatos világába.
Sid felállt, és az asztalának dőlt. – Van két új
applikációnk, amit máris kipróbálhatsz.
– Csúcs!
– Hé, idegen! – a hátam mögött férfias orgánum
zendült. Az ajtóban James alakja tűnt fel. Feketébe hajló,
kócos, hullámos tincsei tökéletes összhangot képeztek
hosszú ujjú fekete ingével és farmerjával. Lehajolt és
nyomott egy puszit az arcomra. – Örülök, hogy úgy
döntöttél, visszatérsz közénk.
– Hát, valamikor vissza kellett jönnöm. Egyébként meg
fogalmam sincs, hogy nélkületek, srácok, mi a csudát
kezdhetnék magammal.
– Jól áll a boldogság – mondta, és mutatóujjával
játékosan megpöccintette az orrom hegyét.
Mintha különleges, mélykék szemével egyenesen a
lelkembe látott volna. Úgy, ahogy mindig is tette. Mikor
anno felvettem az eredeti Clozpin-csapatba, még nem
gondoltam volna, hogy a barátságunk egyszer majd
ennyire elmélyülhet. Rövid, könnyelmű kacérkodásunk a
szerelemmel végül hirtelen és nem túl dicső véget ért, de
örültem, hogy a kapcsolat, mely odáig vitt, végül mégsem
veszett el.
– Köszi – mondtam, és gyengéden oldalba taszítottam. –
Neked is.
A kezével zavartan a hajába túrt, felfedve az alkarján
megbújó friss tetoválást, mely tökéletes kiegészítője volt
Simone tetoválásának – egy fekete-fehér, díszes, vintage
stílusú kulcs.
– Klassz tetkó – jegyeztem meg egy kacsintás
kíséretében.
– Kösz! – Félszeg mosolya széles vigyorrá
terebélyesedett. A fejével az iroda hátsó része felé
biccentett. – Gyerünk, meetingeljünk egyet a puccos
irodádban! Már alig vártuk, hogy végre betörhessünk.
– Rendben.
A reggel fennmaradó részében ötfős lelkes kis
csapatunkkal sorra vettük, hogy milyen előrehaladás
történt az egyes területeken. Geoff, akitől a viselhető okos
eszközök piacára való betörés ötlete származott – és
amelybe hónapokkal ezelőtt be is fektettem –, beavatott a
legújabb fejlesztésekbe.
A csapat a távollétemben nem sokat tétlenkedett, de
még mindig temérdek megoldatlan kérdésre kellett
választ találni és további fejlesztéseket eszközölni, mielőtt
piacra dobhatjuk az applikációkat. Teljesen
belefeledkeztem a részletekbe, az órák észrevétlenül
elröppentek.
Az ebédszünet alatt szórakozottan pakolgatni kezdtem
az irodámban, miután a berendezkedésre addig még nem
sok időm jutott. Mióta visszajöttünk, most először éreztem
úgy, hogy tényleg ez az, amit akarok. Mindazok ellenére,
ami történt – és amitől teljesen összezavarodtam –, most
abszolút készen álltam arra, hogy visszatérjek a munkába
és ismét próbára tegyem magam.
– Jó újra itthon?
Megpördültem a székemben. Alli állt az ajtóban, és
lazán támasztotta az ajtófélfát.
– Igen – mondtam őszintén.
– Örülünk, hogy visszakaptunk. És ez alatt
természetesen nem csak magamat értem. Ma este
Catherine és Greg vacsorát ad a hazatérésetek örömére.
– Ez kedves tőlük.
Alli szája szögletében alig észrevehető mosoly bujkált,
ahogy elgondolkozva csavargatta egyik szögegyenes
barna tincsét.
– Mi az? Nagyon úgy festesz, mint aki még mondani
akar valamit.
– Hát, ma este egy fővel többen leszünk az asztalnál –
bökte ki.
– Ó? Kivel?
Ledobta magát az íróasztalommal szemközti székre,
majd valamivel halkabb hangon folytatta: – Emlékszel
még arra a dögös pincér srácra a klubból? Arra, akivel
visszavitetted Sophia undorító löttyeit?
– Nagyjából… – Az ominózus este részleteit kellemes
homályba vonta az idő múlásával egyenes arányú
növekedést produkáló véralkoholszintem. Bár az is igaz,
hogy Sophia kedélyes akciójára, amit ügyesen a
leánybúcsúm estéjére időzített, meglepő pontossággal
emlékeztem.
– Ő Fiona új pasija!
A szemöldököm a homlokom közepére ugrott. – Ejha!
Tényleg?
– Azt hiszem, egy ideje már találkozgatnak, és ma este
akarja bemutatni a családnak.
– Ez óriási lépés! – kiáltottam. Mivel én eddig még Fiona
egyetlen pasiját sem ismertem, kíváncsi voltam, hogyan
fogadja a családja az új hódolót. Igaz, velem is végtelenül
kedvesek és elfogadók voltak.
– Tudom. Kíváncsi vagyok, mi lesz.
Hátradőltem a székemben. – Úgy érzem, sok mindenről
lemaradtam.
– Általában ez történik, ha hetekre elutazol, és még az
e-mailjeidet sem olvasod el.
– Ne is mondd! Legalább egy hónap lesz, mire átrágom
magam rajtuk. De akkor is megérte!
A gondolataim visszaröppentek az utunk során átélt
milliónyi hihetetlen élményre. Az énem egyik része
szerette volna elmondani Allinek a babaprojektet, de még
nem álltam készen arra, hogy a témával kapcsolatos
összes félelmemet és reményemet megosszam vele. Majd
az idő megoldja, és történjék bármi, tudtam, hogy Alli
mindig itt lesz nekem, ha szükségem van rá.
– Esetleg ebéd alatt nagy vonalakban elmondhatnád a
lényeget.
– Oké – Alli zavartan babrált a blúza szélével.
– Mi az?
– Öhm, hát…
– Alli…
– Csak most jöttél vissza. Nem akarlak rögtön
lerohanni.
– Azért jöttem vissza dolgozni, hogy nyugodtan
lerohanhassatok. Ne kímélj!
Gyönyörű barna szeméből hirtelen eltűnt a csillogás. –
Maxről van szó.
Vártam, hogy folytassa.
– Megszületett az ítélet… a nemi erőszak kísérletéért.
– Ó… – A vallomásomat már hónapokkal ezelőtt
felvették, és a támadása óta annyi minden történt, hogy a
tárgyalás teljesen ki is ment a fejemből. A magam részéről
megtettem, amit meg kellett tennem, és csak remélni
mertem, hogy Maxet utoléri az igazság keze. – És hogy
döntöttek?
– Bűnösnek találták.
– Hű! – Soha nem gondoltam volna, hogy ez a két szó
egyszer majd ilyen jó érzéssel tölt el.
Hatalmas megkönnyebbülés hullámzott végig rajtam,
de aztán a megnyugtató kijelentésbe váratlanul
többtucatnyi Maxszel és a tettével kapcsolatos érzés
vegyült. Düh és feszélyezettség amiatt, hogy annyi
ismerősünk tanúja volt annak a kompromittáló
helyzetnek, aminek kitett. Még egy hangyányi bűntudat
is, hogy Maxnek miattam kell az igazságszolgáltatás elé
állnia. Ez örökre megváltoztatja az életét. Ugyanakkor,
emlékeztettem magam, semmi olyat nem tettem, amivel
okot adtam volna a támadásra. Max bedrogozott és
sarokba szorított. Ha Blake nem avatkozik közbe, Max
megerőszakolt volna. Még ha ez nem is történt meg,
biztosan tudom, hogy megtette volna.
– Két és fél évet kapott.
A torkom elszorult, és lehunytam a szemem. A testem
gyorsabban reagált a hírre, mint hogy az agyamnak
egyáltalán esélye lett volna felfogni. Egy hosszú perc után
végre sikerült megtalálnom a hangomat. – Ez csak a fele a
megítélhető maximumnak.
– Tudom – mondta csendesen.
Lassan bólintottam, és megigazítottam az
íróasztalomon már így is tökéletes rendben sorakozó
papírokat. – Nos, ennyit az igazságszolgáltatásról.
– Legalább egy ideig lesz min elgondolkoznia. Még ha
jóval többet is érdemelt volna.
Ha nem is olyan hosszú időre, mint amennyire
rászolgált, Max mindenesetre rácsok mögé kerül. A
legszívesebben megünnepeltem volna ezt az aprócska
győzelmet, de az énem egy része erősen vitatta, hogy ez
két év elég lenne ahhoz, hogy levezekelje a tettét.

BLAKE

– Ó, annyira hiányoztatok!
Anyu hangosan sikoltva csapta össze a kezét, és szapora
léptekkel indult felém, hogy átöleljen. Lehajoltam hozzá.
Olyan szorosan ölelt magához, hogy bárki azt hihette
volna, valamilyen véres háborúból tértem haza.
Ugyanakkor soha nem tudnám felróni neki azt a
hatalmas szeretetet, ami benne lakozott. Anyu már csak
ilyen. És amikor Ericára felé fordult, csak még hálásabb
voltam neki ezért. A két nő olyan nagy szeretettel ölelte
meg egymást, hogy ha volt is még bármi fenntartásom
azzal kapcsolatban, hogy csupán pár háznyira tőlük
vásároltam meg álmaink otthonát, az most szélsebesen
szertefoszlott.
Erica megérdemel egy családot, és az enyémnél jobbat
nem is kívánhatnék neki. Igaz, volt idő, mikor nem
értékeltem őket kellőképpen, de ez gyorsan megváltozott,
miután Erica belépett az életembe.
Anyu alaposan végigmustrált mindkettőnket. – Erica,
szebb vagy, mint valaha! – jelentette ki végül. – Komolyan
beszélek. Ez a sok utazás biztosan jót tett a lelkednek.
Erica rám pillantott. – Igen, azt hiszem, így volt.
Anyu elmosolyodott, a szeme sarkában a boldogság
finom kis ráncai gyűltek. Még mindig vonzó nő volt, azzal
a fajta vidám, életteli kisugárzással, ami önkéntelenül is
átragad az emberre, és ami apuval az oldalán csak még
erőteljesebbé vált.
Apu a kedvenc kötényében feszítve csatlakozott
hozzánk. Mióta nyugdíjba vonult, büszkén viselte a ház
séfje megtisztelő címet. Régebben teljesen magától
értetődőnek vettem a szüleim egymással szemben
tanúsított könnyed és fesztelen viselkedését. Mára viszont
már saját magunkat láttam bennük. Láttam magamat a
nővel, akivel együtt szeretném leélni az életemet és akivel
együtt akarok megöregedni.
Apu megveregette a karomat, és átölelte Ericát. – És
hogy vannak a szerelmesek?
– Jól vagyunk, apa.
A fejével az ebédlő felé biccentett, ahol a húgom, Fiona
üldögélt egy ismeretlen pasas mellett. – Épp időben
jöttetek, hogy megismerkedjetek Fiona új hódolójával.
– Ó, igen, muszáj megismernetek Parkert! – mondta
anyu, és egy másodperccel később már is vonszolt minket
magával a nappaliba, hogy bemutassa nekünk – a jelek
szerint – az este kitüntetett díszvendégét.
Az ipse felállt. – Blake, örülök, hogy megismerhetlek!
– Szintúgy.
Kezet ráztunk, majd Ericával letelepedtünk a
párocskával szemben.
Egy gyors pillantással felmértem az előttem ülő férfit,
akinek a karja a húgom székének háttámláján pihent.
Korombelinek tűnt, talán valamivel fiatalabbnak nálam.
Stílusosan nyírt, sötétszőke haj, laza, kényelmes öltözet,
farmer és legombolt gallérú ing. Nem úgy tűnt, mint aki
anyagilag túlságosan el van eresztve, de láthatóan
igyekezett energiát fektetni a megjelenésébe.
Az ujjaik végig lazán egymásba fonódtak, mialatt anyu
felszolgálta apu híres házi készítésű vagdaltját. A finom
házi koszt – vagy a tény, hogy végre együtt lehetek a
családommal – jobban is feldobhatott volna, de folyton
azon kaptam magam, hogy a figyelmem újra és újra
Parkerre kalandozik. A fickó Fionához fordult, és súgott
valamit a fülébe. A húgom elmosolyodott, és belesimult az
érintésébe.
Hangosan megköszörültem a torkom, félbeszakítva az
évődésüket.
– Szóval, ti ketten hogy találkoztatok?
Fiona szeme elkerekedett. A kérdés valamivel
célratörőbbre sikeredett, mint eredetileg terveztem, de
muszáj volt többet tudnom erről a vadidegenről, aki elég
fontos volt a számára ahhoz, hogy a családnak is
bemutassa. Továbbá abban is reménykedtem, hogy
Parker végre felhagy azzal, hogy a húgom nyakához
dörgölődzik az asztalnál.
– Öhm… – kezdte Fiona.
– A feleséged lánybúcsúztatóján találkoztunk – mondta
Parker, egyetlen pillanatra sem véve le a szemét Fionáról.
– Valóban? – kérdeztem. Akkor este nem mondhatni,
hogy túlságosan fel lettem volna dobva a ténytől, hogy
Erica abban a falatnyi, szűk ruhakezdeményben ment el
bulizni, de naiv módon az meg sem fordult a fejemben,
hogy pont Fiona lesz az, akit becserkésznek. Az
állkapcsom önkéntelenül is megfeszült a nyugtalanító
gondolatra, hogy miután Fiona kellőképpen
becsiccsentett, Parker – vagy bárki más – taperolni kezdte.
– Parker mixerként dolgozott a helyen, és mielőtt
elmentünk, még sikerült megszereznie a számomat –
mondta Fiona könnyed, szeretettel teli hangon.
Egy kicsit megnyugodtam. A szavai némileg
módosítottak a szemem előtt lebegő képen, amit az agyam
oly buzgón összerakott. Fiona mindenekelőtt a húgom
volt, ugyanakkor, ha az ingatlanjaimról volt szó, mindig
lelkiismeretes és megbízható üzleti partner is. Nem
szoktam hozzá, hogy ilyen dekoncentrált legyen, és bár a
bátyjaként mindig is igyekeztem megvédeni, azért
túlzottan nem kellett megerőltetni magam. Talán mert az
öcsénk, Heath, hosszú ideig helyette is bőven elég
figyelmet követelt. Most pedig itt ül velem szemben
szerelmének legújabb tárgya, aki sajnálatos módon közel
sem olyan irritáló, mint amennyire szeretném, hogy az
legyen – tekintve, hogy nagy valószínűség szerint a
kishúgomat dugja.
– Szóval, ez a munkád? Pultos vagy? – szegeztem neki a
kérdést Parkernek. Soha nem voltam sznob, de valamiért
hirtelen képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, hogy
egy kicsit helyre ne tegyem a srácot.
– Blake… – Fiona hangja halk suttogásnak hatott.
– Egyetemre járok – felelte Parker, kihívóan állva a
tekintetemet. – Azért pultoskodom, mert a szüleim nem
tudják fizetik az iskolát, így magamnak kell
előteremtenem rá a pénzt.
Ekkor az apám sietve közbeszólt: – Ez nagyon
dicséretes, Parker. Nincs is annál csodálatra méltóbb,
mint ha az ember saját magának tapossa ki a sikerhez
vezető utat. Mi sem vetjük meg a kemény munkát, igaz,
Blake?
– Én biztosan nem – feleltem. – Persze Heath nevében
nem nyilatkozhatok.
Heath elmosolyodott, és egy nem túl ildomos
kézmozdulat keretében adott hangot a véleményének,
amit szerencsére az anyánk nem látott. Felröhögtünk, és
a feszültség egy pillanatra feloldódott. Apunak igaza volt.
Igaz, hogy az anyagi jólétem mostanára jócskán
megváltoztatta a körülményeinket, de mi is pontosan
ugyanolyan középosztálybeli családból jöttünk, mint
Parker. Talán adok neki egy esélyt, de addig nem, amíg
nem tudok meg róla többet.
– Erica, mesélj nekünk egy kicsit az új projektről, amin
dolgoztok – kérte az anyám. – Greggel szívesen hallanánk
róla többet.
Mivel a jelenlévők közül minden kétséget kizáróan én
voltam az egyetlen személy, aki még szíves-örömest
megdolgozta volna kicsit az új fickót, hagytam, hogy Erica
és Alli átvegyék a szót, és meséljenek a munkájukról.
A vacsora folyamán Parker barátságosan
elbeszélgetett a szüleimmel és a többiekkel is. Ha a
vallatásom ki is akasztotta valamennyire, nem mutatta
jelét. Erica alig nyúlt az ételhez. A villájával szórakozottan
tologatta a tányéron a krumplikat.
– Jól vagy, kicsim?
Felpillantott, és halványan elmosolyodott. – Jól vagyok,
csak azt hiszem, kicsit kimerültem. Első munkanapnak
elég hosszú egy nap volt a mai.
A szavairól eszembe jutott, hogy én is milyen fáradt
vagyok. Ahogy visszajöttünk, máris teljes gőzzel
belevetettük magunkat a munkába, amit most már egy
kicsit bántam. – Szeretnél lepihenni?
Lehunyt szemmel nagyot sóhajtott. – Azt hiszem, az
jólesne. Greg, a vacsora isteni volt! Vihetnék haza egy kis
maradékot?
Anyu felpattant a székből. – Hát persze! Hadd
csomagoljam be neked.
Erica felállt, hogy induljon, és én is felemelkedtem vele
együtt.
– Hazakísérlek – mondtam.
– Nem kell.
A füle mögé simítottam egy kósza tincset, és a
kézfejemmel lágyan megsimogattam az arcát. – Jobban
érezném magam, ha elkísérhetnélek.
A mellkasomra tette a kezét, és elmosolyodott. – Jól
vagyok, ne aggódj. Élvezd ki, hogy a családoddal lehetsz.
Nem kell hazasietned.
A kezére tettem a kezem, és az ujjaim között
szórakozottan forgatni kezdtem a jegygyűrűjét. A fenébe
is, egész nap nem láttam, és az, hogy ma este a
családommal kellett megosztoznom rajta, nem volt
ugyanaz. Úgy tűnik, rendesen hozzászoktam, hogy Erica
csak az enyém. Hiába hanyagoltam el a munkát egy teljes
hónapra, ma, a nap közepén már csak az járt a fejemben,
hogy mikor tudnánk Ericával minél hamarabb lelépni.
Megadóan bólintottam. – Rendben. De hívj, ha bármire
szükséged van.
– Jól megleszek – nyugtatott meg. Puszit nyomott a
számra, és elment.
Befejeztük a vacsorát, és mialatt a szüleim a
maradékokat csomagolták, Heathszel és Parkerrel
magunkra maradtunk az asztalnál.
– Szóval, milyen a házasélet? – kérdezte Heath,
kényelmesen elterpeszkedve a székében.
– Jobb, mint gondolnád – megfogtam a sörösüvegemet,
és a számhoz emeltem. Életem legjobb napjait az elmúlt
hónapnak köszönhetem, és már alig vártam, hogy még
többel tetézzem.
– Még mindig kibaszottul képtelen vagyok elhinni,
hogy megnősültél.
Felemeltem a kezem, és szemügyre vettem a vékony
platinakarikát, amit választottam. – Pedig nyugodtan
elhiheted.
Parker megköszörülte a torkát. – És veled mi a helyzet,
Heath? Allivel ti is tervezitek, hogy összeházasodtok?
Heath felvonta a szemöldökét, és megütközve
felnevetett.
– Nem hinném, hogy egyelőre bármi közöd is lenne
hozzá.
Parker vállat vont. – Csak kíváncsi voltam. Még új
vagyok itt. Úgy értem, ha megtalálod a megfelelő embert…
– a tekintete elsiklott mellettünk a nappali irányába, ahol
Alli és Fiona beszélgettek.
Kihúztam magam a székben. Az izmaim akaratlanul is
összerándultak az ingem alatt, felkészülve arra, hogy
Parker mindjárt akkorát kapjon, hogy a jövő évszázadban
találja magát. – Még csak egy hónapja találkozgatsz a
húgommal!
Parker meghúzta a sörösüveget. – Majdnem három, de
ki számolja.
Heath nevetve megcsóválta a fejét. – Ezzel nem
szállhatsz vitába, Blake. Te pár hónap után eljegyezted
Ericát.
– Ő más – morogtam.
Parker felvonta a szemöldökét. – Ezt hogy érted?
– Először is, neki nincs bátyja – közöltem nyílt
fenyegetéssel a hangomban.
Összeszorította a száját, és némán bólintott. – Jogos.
Esetleg van valamilyen léc, amit meg kell ugranom? Banki
kimutatások vagy bármiféle speciális igény, aminek meg
kell felelnem?
Elmosolyodtam. Sejtelme sincs róla, de pár órán belül a
legmegátalkodottabb munkaadónál is többet fogok tudni
az életéről. És a banki kimutatások csak a legutolsók
lesznek a sorban. Megráztam a fejem. – Semmi ilyesmi. Ha
problémám lesz veled, arról garantálom, hogy tudni fogsz.
Addig is légy jó hozzá. Nagyon jó. Ha összetöröd a szívét,
azt valószínűleg ugyan nem fogja elmondani nekünk, de
ne áltasd magad azzal, hogy én nem fogom megtudni.
– És miből gondolod azt, hogy össze fogom törni a
szívét?
– Éjszakai klubokban gyűjtögetni be csajok
telefonszámát nem a legjobb ajánlólevél.
Törődötten hátradőlt a székében. – Miért van az az
érzésem, hogy folyton az ártatlanságomat kell
bizonygatnom, mert a te szemedben minden
megnyilvánulásom bűnösnek hat?
Parker higgadt, határozott fellépése túlságosan is
magamra emlékeztetett. Fogalmam sem volt, hogy ennek
most örülnöm kellene-e, vagy inkább szólnom Fionának,
hogy meneküljön. Bárhogy is legyen, egyetlen percet sem
fogok vesztegetni, hogy a legutolsó bolhafingnyi
információt is begyűjtsem erről a fickóról!
– Fiúk, kész a desszert! – kiáltott anyu a konyhából.
– Hála az égnek… – dörmögte Heath.
Magamban elmosolyodtam. Tisztában voltam vele,
hogy Heath mennyire nem bírja a konfliktusokat. Kettőnk
közül mindig is ő volt a gondtalan, homokba dugom a
fejem típus. Némi alkohollal megtámogatott biliárdozás
keretében biztosan könnyebben tudott volna bármit is
kiszedni Parkerből. Bár a mulatozás végére nagy
valószínűség szerint Parker lett volna az, aki többet
megtudott volna Heathről, és szert tett volna egy új
szövetségesre, csak hogy nekem egy helyett immáron
kettővel gyűljön meg a bajom. Legidősebb gyerekként ez
volt az életem, de már kezdtem hozzászokni.
Alli a desszert alatt a nászutunkra vonatkozó milliónyi
kérdésével végig gondoskodott a szórakoztatásomról, így
az első adandó alkalommal sietve kimentettem magam.
Mire hazaértem, teljesen besötétedett. Feltételeztem, hogy
Erica valószínűleg már rég alszik, de egyetlen
másodperccel sem akartam tovább távol maradni tőle. Az
elmúlt egy hónap során csaknem minden percet együtt
töltöttünk, és amilyen kétségbeesett vágyakozással
sóvárogtam a jelenlétére a nászutunk előtt, mostanára ez
a sóvárgás egyértelmű függőséggé lényegült át.
Csendben belopakodtam a hálószobánkba. Az
éjjeliszekrényén világító lámpa meleg, aranyló fénybe
vonta Erica békésen szendergő alakját. Anyámnak igaza
volt: csodásan festett, ezerszer jobban, mint mielőtt
elmentünk. Soha nem volt az a fajta, aki túlzottan nagy
jelentőséget tulajdonított volna a szépségének, de ez mit
sem vont le belőle. Egyszerűen elakasztotta a
lélegzetemet. Az ilyen hétköznapi pillanatokban, mint a
mostani is, amikor semmi mást nem viselt, csak az egyik
ócska, kinyúlt pólómat, egy igazi istennő volt! Egy istennő,
akit nekem teremtettek. A mellkasa a légzésével
egyenletesen emelkedett és süllyedt. Meg akartam
érinteni, a kifulladásig csókolni, és a magamévá tenni.
De ehelyett leoltottam a lámpát, és csendben
kiosontam a szobából.
Negyedik fejezet

ERICA

Kimerülten piszkálgattam a tányéromon türelmesen


várakozó tojást és pirítóst. Szemernyivel sem éreztem
magam frissebbnek, mint az elmúlt este. A jobbára
álmatlan forgolódással töltött éjszakámért nyugodtan
hibáztathattam volna az időeltolódást is, de mivel a
gondolataim egész nap vadul kergették egymást, jó
eséllyel álmomban is folytatták ezt a kedélyes
tevékenységüket.
Szerettem volna beszélni Blake-kel Max ítéletéről, de
egy részem még mindig képtelen volt túltenni magát
rajta. Amekkora vagyont és befolyást tudhatott maga
mögött a Pope família, még hálás is lehettem azért, hogy
Maxnek egyáltalán bármennyi időt is börtönben kell
töltenie. Az ilyen alakok, mint ő, általában egy ejnye-
bejnyével megússzák, amiért pechükre olyan csinos
lányok után futottak, akik nem átallották még kéretni is
magukat! Max semmiben sem különbözött tőlük. Egy
előjogokkal bíró fiatal férfi volt, aki évek óta sikeresen
megúszta a következményeket.
Max ezüstkanállal a szájában született, egy
hihetetlenül sikeres családdal a háta mögött. Most pedig
rácsok mögött fogja tölteni a napjait, néhány jámbor
börtöntöltelék vidám társaságában. Kíváncsi lettem volna,
hogy az irántam és Blake iránt táplált gyűlölete ezek után
csak még jobban felerősödik-e. Vagy lehet, hogy pozitív
irányban fog változni? Ezt nem tudhattam előre.
Blake üres kávésbögrével a kezében, csendben
álldogált a kávéfőző mellett, mialatt az üvegtartály lassan
megtelt.
– Nagyon lassan akar kijönni az a kávé, mi?
A válasz értelmezhetetlen dünnyögés formájában
érkezett. Blake keserves képpel megdörzsölte a homlokát.
– Sokáig fent voltál? – kérdeztem.
– Tovább, mint terveztem – vallotta be. Képtelen volt
tovább várni, gyorsan megtöltötte a bögréjét, majd
visszaillesztette az ibriket a még mindig csöpögő kávéfőző
alá.
– Heathszel ilyen sokáig beszélgettetek?
Fáradt tekintettel felém fordult. – Nem, más miatt.
– Mi a véleményed Parkerről? Keményen kivallattad.
Sóhajtott, és a kezével zilált üstökébe túrt. – Ja. Nem is
tudom, azt hiszem, volt benne valami, ami kiakasztott. De
az ellenőrzésen átment.
Összevontam a szemöldököm. – Ezt meg hogy érted?
Mielőtt válaszolhatott volna, a bejárati ajtó felől éles
kopogás hallatszott. Ijedten összerezzentem.
– Majd én megnézem – mondta Blake. Letette a
bögréjét, és az ajtóhoz ment. A küszöbön egy barna
öltönyös fickó állt.
– Blake Landon?
Blake egyből támadó testtartást vett fel, és enyhe
terpeszállásban lecövekelt a vadidegen férfi előtt. – Én
vagyok. Maga meg ki a franc?
A férfi éles pillantást lövellt Blake-re, mire a gyomrom
idegesen összerándult. Blake pimaszsága néha nem
ismert határokat.
– Evans ügynök, FBI – világosította fel a férfi Blake-et,
és felmutatta az igazolványát. – Bejöhetek?
– Nem, de azt megmondhatja, hogy mi a fészkes fenét
keres itt.
– Blake! – sziszegtem.
Blake ügyet sem vetve rám, olyan lekezelő tekintettel
mérte végig az előtte álló férfit, mint általában azokat
szokta, akikre magasról tesz.
– Azért vagyok itt, hogy megvitassuk a massachusettsi
kormányzóválasztás izgalmas végeredményét.
– Mi köze ehhez az FBI-nak?
A nyomozó elhallgatott, a szája szögletében feszes kis
mosoly jelent meg. – Mikor az eredmények arra engednek
következtetni, hogy megbütykölték a szavazógépeket,
onnantól már az FBI hatáskörébe tartozik a dolog. Nagyra
értékeljük az együttműködését.
Blake összeszorította a száját, az állkapcsa idegesen
rándult egyet. Egy pillanatig olyan ádáz tekintettel nézett
az ügynökre, hogy a szívem a gyomromig süllyedt, azzal
fenyegetve, hogy menten viszontlátom csekélyke reggelim
tartalmát.
A férfi tekintete elsiklott közöttünk. – Nem gond, ha
bemegyek?
Blake nem válaszolt, de egy kissé elállt az útból, hogy a
másik bejöhessen.
Evans a negyvenes évei elején járhatott. Nálam
magasabb volt, de Blake-hez képest elég mélynövésűnek
tetszett. A szeme enyhén összeszűkült, ahogy tekintetével
a dekorációs tárgyak terén egyelőre súlyos nélkülözést
szenvedő, kicsinosítás előtt álló lakásunkat felmérte.
– Hozhatok önnek egy kávét? – kérdeztem. Feszülten
tördeltem az ujjaimat, képtelen voltam leplezni a férfi
jövetele miatti idegességemet. Megbuherálták a
szavazógépeket? Ezúttal mi a nyavalyába keveredett
Daniel?
Evans megajándékozott egy mosollyal, ami azonban
vajmi kevés volt ahhoz, hogy akár hajszálnyival is
csillapítsa az idegállapotomat. – Az jólesne. Ön bizonyára
Erica Hathaway?
– Erica Landon – javította ki Blake. – A feleségem.
– Értem. Gratulálok.
– Befejezhetnénk végre ezt a süketelést? Miért van itt?
Evans lazán a zsebébe mélyesztette a kezét. – Van
valamilyen különösebb oka annak, amiért ilyen zaklatott,
Mr. Landon? Mindössze azért vagyok itt, hogy feltegyek
pár egyszerű kérdést.
– Nincs túl sok pozitív tapasztalatom az FBI-jal
kapcsolatban.
– Ezzel magam is tisztában vagyok – felelte Evans
sokatmondóan.
Blake oldalra biccentette a fejét. – Valóban?
– Máskülönben nem lennék itt, és azt hiszem, ezt ön is
tudja.
Blake sóhajtott. – Ennyit arról, hogy töröltek a
nyilvántartásból.
– A hírneve megelőzi.
– Én csak annyit tudok, hogy a házamban van, és még
mindig nem szolgált egyetlen jó magyarázattal sem arra,
hogy miért.
– Nem bánja, ha leülök?
Blake újfent nem válaszolt, mire Evans a kanapéhoz
sétált. Odaadtam neki a kávét, és a szomszédos fotel
szélére kuporodtam.
Evans ivott egy kortyot a csészéből, majd rám emelte a
tekintetét.
– Úgy tudom, csak nemrég értek vissza a nászútjukról.
Felteszem, tisztában vannak a választások eredményével?
– Fitzgerald nyert… elsöprő többséggel – mondtam.
– Így van.
– És mi az, ami olyan furcsa ebben? – kérdeztem.
– Nos… pár órával a szavazóhelyiségek zárása előtt
még vesztésre állt.
– Ez nem különösebbképpen szokatlan – mondta Blake.
– De igen, ha a szavazatai több választókerületben is
meghaladják az adott térségben regisztrált választók
számát, és ezzel számára kedvező irányba befolyásolja az
eredményeket.
– Miért tett volna ilyet? – bukott ki önkéntelenül is a
számon. Az egész olyan hihetetlenül hangzott, hogy a
kérdésem akaratlanul is nyersebbre sikeredett, mint
ahogy ezzel az alakkal szemben (aki kétségkívül nem
azért volt itt, hogy barátokat szerezzen) tanácsos lett
volna viselkednem.
Evans merev tekintete Blake-ről rám villant, majd egy
kissé felengedett. – Éppen ezt próbáljuk kideríteni. Az
egyértelmű, hogy ha Fitzgerald áll e mögött, akkor kellett
valaki, aki segített neki. Aki ért a számítógépekhez.
Blake-re pillantott, a tekintetével próbálva közölni
valamit, amit csak ők ketten érthettek. Nem volt kétséges
számomra, hogy Blake feltételezett hackermúltjához volt
köze a dolognak. Blake évekkel ezelőtt elég nagy csávába
került. De miért hozakodna most ezzel elő Evans? Azt
hiszi, hogy Blake segített Danielnek meghamisítani az
eredményeket?
A gyomrom hirtelen felkavarodott. Az arcomból a
legutolsó csepp vér is távozott, én pedig önkéntelenül is a
mellettem lévő párnába markoltam.
– Minden rendben van, Mrs. Landon? Nem néz ki
valami jól.
Remegő lábakkal felálltam. – Jól vagyok.
– Jobb, ha most elmegy – mondta Blake, és tett egy
lépést Evans felé.
Evans mintegy végszóra felemelkedett. – Rendben. De
maga is velem jön, és Mrs. Landon is.
– Még mit nem! Őt hagyja ki ebből! – vágott vissza
Blake, a tekintetében csak úgy lángolt a harag.
Evans tett egy lépést felé. – Mr. Landon, önt az FBI a
választási eredmények meghamisításával gyanúsítja,
amivel elősegítette a felesége vér szerinti apjának a
győzelmét. Lenne pár kérdésünk, és értékelnénk a
közreműködését.
Ó, istenem, ne! Képtelen voltam lélegezni. A torkomba
keserű epe tódult. Ez most nem történik meg…
– Milyen alapon?
– Volt indítéka. És a szükséges anyagi erőforrások is a
rendelkezésére álltak, hogy egy ilyen műveletet
könnyűszerrel kivitelezzen. És végül, de nem
utolsósorban, megvan hozzá a kellő szakmai tudása is.
Blake összefonta karját a mellkasa előtt. – Ennél azért
többre lesz szüksége, ha be akar vinni.
– És nagy eséllyel találni is fogunk valamit.
Házkutatási engedélyt kaptunk a belvárosi irodájába. A
kollégáim ma reggel már le is foglalták az irodában
fellelhető összes számítógépet.
– Mi a… – Blake tett egy fenyegető lépést Evans felé.
Evans a zakója alá nyúlt, ahol a pisztolytáskája lapult.
Gyorsan a két férfi közé léptem.
– Blake, kérlek! Csak menjünk, és beszéljünk velük!
Tisztázzuk ezt az egészet.
A kezem Blake mellkasára fektettem. A szíve dühödten
kalapált az érintésem alatt. A feszültség hatalmasra
duzzadva örvénylett körülötte.
Evans ellépett, és megindult az ajtó felé. – Gyerünk,
válasszák a könnyebb utat. Csak pár kérdés. Essünk túl
rajta!

ERICA

Hosszú ideig vártam a kihallgatóhelyiségben, üveges


tekintettel bámulva a hideg, fémesen csillogó asztallapot.
Ami azt illeti, én is jéghideg voltam. A fejem búbjától a
lábujjam hegyéig teljesen lefagytam, igaz, ideiglenes
bénultságomat korántsem ennek köszönhettem. A város
felé autózva a kezdeti pánik fokozatosan eloszlott, és a
helyére sűrű, tejszerű köd telepedett, kellemesen
szürreális köntösbe öltöztetve és kínosan lelassítva
mindent. Hogyan történhetett meg mindez?
Hirtelen kellemetlen érzés lett úrrá rajtam. Ha a
szövetségieknek sikerül kapcsolatba hozniuk Blake-et a
választási csalással… Ebbe még csak belegondolni sem
mertem. Ez nem csak egy olyan kis kihágást jelentene,
mint amikor a szart is kiverte Maxből. Ezúttal tényleg a
rácsok mögé kerülhet, ráadásul olyasvalamiért, amit még
csak el sem követett! A tenyerembe temettem az arcom.
Az ajtó kinyílt, és Carmody nyomozó lépett be rajta,
akit bár soha ne kellett volna megismernem. Becsukta
maga mögött az ajtót, kizárva az iroda hangos
háttérzaját. Nem volt egy feltűnő jelenség, ugyanakkor
nem volt kellemetlen megjelenésű férfi. A szeme fáradtan
csillogott.
Vékony alkata elgyötörten hanyatlott le a velem
szemközti székre. – Erica, hát ismét találkozunk…
Mikor először találkoztunk, Mark halálával
kapcsolatban kérdezett ki. Az ügyet már lezárták, de ő
egyike volt azoknak, akik az elsők között tudták meg, hogy
Daniel törvénytelen lánya vagyok – amit valamiképp
elfelejtettem közölni vele. Máris sokkalta többet tudott
rólam, mint aminek feltétlen tudtam örülni.
– Tudja, hogy miért van itt?
– Nem Blake csinálta! – szakadt ki belőlem. Teljes
szívemből akartam, hogy ez igaz is legyen. Ismerem Blake-
et. Kizárt, hogy ezt tenné velem.
Carmody egy majdhogynem együttérző mosollyal
válaszolt: – Honnan tudja?
– Csak tudom. Sohasem tenne olyasmit, amivel
fájdalmat okozna, és azzal, hogy tönkreteszi Daniel
esélyét a nyerésre, pontosan ezt érné el.
– Tehát azzal, hogy biztosítja Daniel győzelmét,
szívességet tesz önnek.
– A napnál is világosabb módon megbundázták az
egészet. Miért lenne ez szívesség bárkinek is?
Carmody hátradőlt a székében, és egy pillanatra
fürkész tekintettel nézett rám. – Milyen jól ismeri a férjét,
Erica?
– Magánál valamivel jobban.
Bólintott, az ajkán halvány mosoly játszott. – Ön is
tudja, hogy a múltja nem teljesen patyolattiszta.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy azért szemelte ki,
mert fiatalkorában egyszer elkövetett valamit?
Előrehajolt. – Beszélt valaha is Landon önnek illegális
információk megszerzéséről?
Mielőtt udvariasan közölhettem volna vele, hogy kapja
be, egy középkorú fickó nyitotta ki az ajtót és sétált be a
helyiségbe. Feketébe hajló, gondosan hátranyalt frizurája
pompásan passzolt fekete öltönyéhez. Betegesen sápadt
bőre csaknem átlátszó volt, éles ellentétet képezve hajával
és öltönyével. Közömbös tekintettel rám nézett, majd
Carmodyhoz fordult.
– Dean Gove vagyok, Blake ügyvédje. Várnia kellett
volna a kikérdezéssel, amíg meg nem érkezem.
– Csak barátságosan elcseverésztünk – felelte Carmody
száraz hangon, majd felemelkedett. – Carmody nyomozó
vagyok.
A két férfi kezet rázott.
Gove összevonta a szemöldökét. – Ön a bostoni
rendőrségtől van? Én úgy értesültem, hogy az FBI
foglalkozik az üggyel.
– Még mindig nem tisztázott, hogy kinek a hatáskörébe
tartozik. Az egyértelmű, hogy szövetségi törvényt szegtek,
így egyelőre mindannyian a válaszokra várunk.
Ennyit az egységes fellépésről. Csak remélni mertem,
hogy a két szervezet közötti nézeteltérésből mi csak
profitálni tudunk.
A bemutatkozást egy kurta biccentésre redukálva
Gove letelepedett mellém, majd előhúzta a notebookját és
egy drágának tűnő tollat. – Jól van. Most pedig mondja el,
nyomozó, miért vagyunk itt.
Carmody továbbra is engem figyelt.
– Kezdjük Daniel Fitzgerald kampányával. A
kampánymenedzsere megerősítette, hogy ön az elmúlt
néhány hónapban alkalmanként besegített a
kampányába. Ez igaz?
Az a bizonyos gyomorforgató érzés ismét támadásba
vette a hasűri szerveimet. Istenverte Daniel. – Igen, igaz.
– Kifejtené egy kicsit bővebben is?
– Mikor megkért, hogy segítsek, épp egy saját startup
vállalkozást vezettem, szóval nem igazán volt időm arra,
hogy túl sok időt szenteljek a kampányának. Végül abban
egyeztünk meg, hogy amikor szükséges, konzultálok a
marketingeseivel, hogy maximalizálni tudjuk a célcsoport
elérését.
– Addig nem is igazán tartották a kapcsolatot, igaz?
Egy pillanatra lehunytam a szemem. – Igaz.
– Miért vett részt a kampányában, ha alig ismerte?
Jó kérdés. Erre a kérdésre Blake is szeretné tudni a
választ.
– Ő az apám. Mikor erre rájöttem, segíteni akartam
neki.
A jegyzeteire pillantott, és lefirkantott valamit. – Oké.
Szóval besegített a marketingnek. Bármi más?
– Semmi.
– És mi a helyzet Blake-kel? Anyagilag neki jóval több
erőforrás áll a rendelkezésére, mint magának. Ő hogyan
segített be?
Fáradt pillantást vetettem rá. Tudtam, hogy mit csinál,
és az egésztől hányingerem volt. – Ő egyáltalán nem
segített be. Még azt sem nézte jó szemmel, hogy én
belevonódom.
Carmody szemöldöke felszaladt. – Tényleg? Miért?
Gove megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, kissé
eltértünk a tárgytól. Maradjunk a tényeknél. Mr. Landon
Mrs. Landon kampánymunkájával kapcsolatos
érzéseinek semmi közük a jelen megbeszélés tárgyához.
– Én ebben nem vagyok olyan biztos.
– Akkor ezt beszélje meg vele. Erica, erre a kérdésre
nem kell válaszolnia. Folytassa, nyomozó!
Carmody újfent lejegyzett valamit a füzetébe. – A
választások végéig közreműködött a kampányban?
– Épp most jöttem vissza a nászutunkról. Egy hónapig
nem is voltam az országban, szóval nem.
– És mi van Blake-kel? Ő dolgozott valamin?
Semmin, a válasz már a nyelvem hegyén volt. Ő nem
tett volna ilyet. Nem tette volna meg velem.
– Semmin, amiről tudomásom lenne. Megegyeztünk,
hogy minden elektronikus kütyüt száműzünk, és addig
nem foglalkozunk a munkával, amíg vissza nem érünk.
– És biztos ebben, hogy be is tartotta?
Hogy biztos vagyok-e benne? Nem.
– Igen – hazudtam. – Mindennap együtt voltunk,
reggeltől estig. Ha dolgozott volna valamin, arról biztosan
tudnék.
Carmody vesébe látó pillantást vetett rám. A szeme
roppant különös színű volt. Sötétkék, a
szivárványhártyájában apró, borostyánsárga pöttyökkel.
A szívverésem felgyorsult. Fogalmam sem volt, hogy ha
Blake dolgozott volna, az mit jelenthet, de az FBI
mindenesetre Blake bűnösségének egyértelmű
bizonyítékát látná benne. Valami legbelül azt súgta,
Carmody tudja, hogy hazudok. De ha ezzel garantálhatom
Blake biztonságát, akár egész álló nap hazudnék érte. Per
pillanat nem létezett olyasmi, amit ne tettem volna meg
érte.
– Mikor beszélt utoljára az apjával?
– Pár hónapja.
– Van valamilyen különösebb oka annak, hogy ilyen
régóta nem beszéltek?
Nagyot sóhajtottam. Azok után, amit Daniel tett, a
gondolat, hogy pont a hatóságokkal vitassam meg a
kapcsolatunkat, nem mondhatni, hogy túlzott
lelkesedéssel töltött volna el. A helyzet azóta jottányit sem
változott.
– Nem akart többet találkozni velem.
– Miért?
Lehunytam a szemem, magamban visszaidézve a
napot, amikor utoljára beszéltünk.
A lányom vagy. Az egyetlen gyermekem. Szeretlek, de itt
az ideje, hogy kilépjek az életedből.
Amikor ezt mondta, a szívem millió apró darabra tört.
Most hirtelen ugyanaz a kínzó üresség járta át a lelkem,
mint akkor. A borzalmas fájdalom, melyet mélyen a
felszín alatt tartottam. De az apám visszautasítása még
mindig fájt.
– Miután meglőttek… úgy gondolta, hogy a saját
érdekemben jobb, ha megtartja a távolságot.
– De ő lőtte le azt az embert, aki megpróbálta megölni.
Bólintottam. – Tudom.
– És ez milyen érzéseket kelt önben?
Gove megköszörülte a torkát. – Mindössze ennyivel tud
előhozakodni, Carmody? Nem azért vagyunk itt, hogy
arról csacsogjunk, Erica milyen érzéseket táplál az apja
iránt.
Carmody végre-valahára elfordította a tekintetét
rólam, mint aki most veszi észre, hogy Gove is a
helyiségben van. – Nekem nagyon is idevágónak tűnik.
– Talán így lenne, ha bármilyen bizonyítékkal tudna
szolgálni az ügyfeleim ellen. Amivel láthatóan nem tud –
Gove a táskájába mélyesztette a notebookját, és felállt. –
Mr. Landon most hol van?
– Evans ügynökkel beszél.
Gove egy gyilkos pillantást lövellt rá. – Ha ez egy trükk
akart lenni arra, hogy az FBI egyedül maradhasson vele,
nagyon meg fogja ütni a bokáját!
Carmody arca alig észrevehetően megrándult. – Én
nem dolgozom együtt Evansszel.
Gove az orra alatt halkan káromkodott. – Micsoda egy
kibaszott cirkusz! Vezessen Landonhoz, és haladjunk!
A nyomozó állkapcsa megfeszült, gondterhelten
vakargatta borostás állát. – Rendben. Erica, elmehet.
Szabadon távozhat.
Kábán felálltam. A bénultságom egy szemernyit sem
csökkent, a köd pedig, ha lehet, csak még sűrűbb lett.
Egyre lejjebb és lejjebb süllyedtem, mindaz, ami
elhangzott, hatalmas súllyal nyomott lefelé. Gove a
könyökömnél fogva kivezetett a szobából, végig pár
kacskaringós folyosón, míg a rendőrőrs forgalmas
előcsarnokába nem értünk.
– Itt megvárom Blake-et – mondtam.
– Jobb, ha hazamegy. Blake meghagyta nekem, hogy
vitessem haza Clayjel. Majd én hazadobom Blake-et, ha
végeztünk.
A tekintetem elsiklott mellette, mintha csak bármelyik
pillanatban megpillanthatnám a férjemet. Nem akartam
itt lenni, de Blake-et sem akartam itthagyni. – Inkább
megvárom.
Gove tekintete ellágyult. – Ez eltarthat egy darabig,
Erica. Blake azt akarja, hogy hazamenjen.
A szívem összeszorult. – Magát is utasítgatja, mi?
Halkan felnevetett. – Azért, amennyit fizet, nem
veszem zokon.
– Nem nagy ár, ha kihúzza ebből a slamasztikából.
– Ezért vagyok itt. Ne aggódjon, rendben? Majd én
gondoskodom róla. – A fotocellás ajtó felé biccentett, mely
rendületlenül nyitogatta és csukogatta magát előttem,
frissítően csípős levegővel árasztva el az előteret.
– Rendben. De kérem, szóljon neki, hogy amint tud,
hívjon fel!
– Átadom az üzenetet. Egyetlen perccel sem leszünk itt
tovább, mint amennyi feltétlenül szükséges. De most
vissza kell mennem, mielőtt még valami újabb trükkre
vetemednének.
Vonakodva megindultam az ajtó felé. Ahogy kiléptem,
egyből kiszúrtam az épület sarkánál türelmesen várakozó
fekete Escalade-ot. Ha hazamegyek, csak önkínzó
rágódással múlathatom az időt. Válaszokat akartam, de
addig esélyem sem volt többet megtudni, amíg ki nem
engedik Blake-et.
Előhalásztam a mobilomat, megnyitottam a
névjegyzéket, és kikerestem Daniel számát. Ezer éve nem
beszéltünk, de ha van valaki, aki képes némi fénnyel
szolgálni ebben az egész homályos ügyben, az ő volt. Egy
percig kicsengett, majd hangpostára váltott. Bontottam a
vonalat, és küldtem egy SMS-t, abban reménykedve, hogy
segít közelebb kerülnöm az igazsághoz.

E: Beszélnünk kell. Kérlek, hívj fel!

Azok után, amit Daniel a győzelme biztosítása érdekében


tett, nem okozott volna túlzott meglepetést számomra, ha
kiderül, hogy ő manipulált a szavazatokkal. A mostohafia
elvesztése egyszer már szimpatikussá tette a választók
szemében (ezzel az előnnyel tökéletes tisztában volt,
amikor gondoskodott róla, hogy Mark idejekorán
távozzon az élők sorából), és mostanára már bármit
könnyűszerrel el tudtam képzelni róla.
Ugyanakkor, ha nem Daniel tette… akkor ki? A
rendőrség egyértelműen úgy vélte, hogy megvan az
emberük.
Pár pillanattal később üzenet érkezett a telefonomra.

D: Ne hívj. Ne írj. Maradj távol ettől az egésztől.

Halkan szitkozódtam. Látta, hogy hívtam, és direkt nem


vette fel. Micsoda egy szemétláda!

E: Az FBI épp most kérdezi ki Blake-et. Válaszokra van


szükségem!

Mikor nem reagált, teljes csüggedés vett erőt rajtam.


Hirtelen minden másnál jobban vágytam Blake
megnyugtatására, hogy biztosítson róla, ki fogunk mászni
ebből. Csakhogy Blake éppen a dolgok kellős közepében
csücsült, és nekem fogalmam sem volt, meddig tarthatják
még bent.
Törődötten megindultam Clay felé, amikor váratlanul
meghallottam a nevem. Volt valami a hangban, amitől
egyből végigfutott a borzongás a gerincemen.
Megfordultam, és a szívembe jeges rémület markolt.
Szemtől szemben álltunk egymással, csupán néhány
centiméter választott el minket – nem pedig méterek, amit
a bíróság a megtámadásom után rendelt el.
Ilyen közelről Max feltűnően nyúzottnak, elgyötörtnek
tűnt. Rendszerint rövidre nyírt, szőke haja most kócosan
tapadt a fejére, állát többnapos borosta fedte. Korábban
mindig kényszeresen ügyelt a megjelenésére, még soha
életemben nem láttam ennyire elhanyagoltnak.
A pánik és a viszolygás furcsa, émelyítő egyvelege
söpört végig rajtam. Mit keres itt? De a kérdés valahol
félúton a torkomban ragadt, egyetlen hangot sem voltam
képes kinyögni. Nagyot nyeltem, és tettem egy bizonytalan
lépést hátra.
– Neked nem a…
– A bíró adott egy kis időt, hogy elrendezzem az üzleti
ügyeimet. Ma kell bevonulnom – árulta el. Megcsóválta a
fejét, a szája keserű mosolyra húzódott. – El tudod
képzelni, Erica? Ahogy megindul a kibaszott
visszaszámláló, és a szabadságod percről percre lassan, de
biztosan kifolyik a kezeid közül?
Az ereimbe jókora adag adrenalin lövellt. Nyilvános
helyen voltunk, de ettől még nem éreztem magam
nagyobb biztonságban. Az ajkaim még mindig
megállíthatatlanul remegtek, de végre sikerült megtalálni
a hangomat. – Távoltartási végzésem van ellened. Nem
lehetsz itt – hajtogattam, imádkozva, hogy megforduljon
és elmenjen.
Tett egy lépést felém, eltörölve az ideiglenesen nyert
távolságot. – Ez hamarosan már nem fog számítani.
Újfent bősz hátrálásba kezdtem, a fülemben vadul
dobolt a vér. – Mennem kell – mondtam. El kell húznom
innen a csíkot, most azonnal!
– Várj! – Megragadta a karomat, kudarcba fullasztva
remekbe szabott szökési kísérletemet.
Rémültem kapkodtam levegő után, az ereimben
megfagyott a vér. – Engedj el!
Az arca kéjes vigyorba torzult, és még jobban
megszorította a karomat, fájdalmasan összecsípve a
bőröm. – Téged is tönkre fog tenni. Nem menekülhetsz! –
vicsorogta összeszorított fogain keresztül.
Kicsavartam a karom, és ahogy a lendülettől
hátratántorodtam, kis híján elterültem a járdán. Mikor
sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, ismét hátrálni
kezdtem, de ő csak mereven állt, és üres tekintettel
bámult rám, a tekintete mentes volt minden érzelemtől.
– Tönkre fog tenni… ugyanúgy, ahogy engem is
tönkretett – mondta. Volt valami fájdalmas véglegesség a
hangjában, majdhogynem teljes reményvesztettség.
A következő pillanatban Clay szinte a semmiből
közöttünk termett, és széles alakjával teljesen eltakarta
előlem Maxet. – Uram, azonnal távozzon!
– Csak beszélgettünk.
– Ha most rögtön nem indul el az ellenkező irányban,
nem hagy más választást, mint hogy nekem kelljen
megadni a kezdőlökést.
– Megnyugodhat, a kis védence soha többé nem fog
látni – mondta Max, majd sarkon fordult. Zsebre dugott
kézzel és földre szegezett tekintettel lassan megindult
felfelé a rendőrőrsre vezető lépcsőn, majd kisvártatva
eltűnt az épületben, ahonnan nemrég jöttem ki.
– Jól van? – fordult hozzám Clay.
– Jól vagyok… jól vagyok – bizonygattam, miközben a
testemet heves remegés rázta. Ugyanakkor furamód teljes
dermedtség lett úrrá rajtam. Egyszerűen képtelen voltam
egyetlen lépést is megtenni az autó felé, ami pedig a
hazavitelem csábító lehetőségével kecsegtetett.
– Mrs. Landon?
Clay szemében aggodalom csillant. Az enyémben
jókora könnycseppek, melyek végül kibuggyantak, majd
egymással versengve szántották végig az arcomat.
Gondolkodás nélkül Clay karjaiba borultam. Úgy éreztem
magam, akár egy kisgyermek, aki egy túlméretezett
plüssállaton csüng. Clay hatalmas karjai lágyan
beburkoltak, az erejéhez képest meglepő gyengédséggel
ölelt át. A pólójába temettem az arcom, és hangosan
zokogtam. Finoman csitítgatott, és egy kis idő elteltével
sikerült kicsit összeszedni magam.
– Sajnálom – motyogtam, miközben erőtlenül
letöröltem a könnyeimet.
– Semmi gond. Nem csoda, hogy kiborult.
– Én… azt hiszem, csak nem számítottam rá, hogy erre
jövök haza.
– Megértem.
Szaggatottan kifújtam a levegőt. Ha bárki is képes
megérteni, az valószínűleg Clay. Azért kapja a fizetését,
hogy mindig éber legyen, hogy megvédjen minket
mindazoktól, akik ártani próbálnak nekünk. Talán lehet
némi elképzelése arról, hogy per pillanat hogyan érzem
magam. – Köszönöm, Clay. Mindent.
– Nem kell megköszönnie, hogy végzem a munkámat.
– Tudom, de szeretném.
A vállamra fektette hatalmas tenyerét. – Jöjjön, hadd
vigyem haza.
– Meg akarom várni Blake-et – makacskodtam.
Istenem, bárcsak elengednék! Szörnyű érzés volt tudni,
hogy ő itt van bent az épületben, nekem meg nélküle kell
hazamennem.
– Hamarosan otthon lesz. És én itt leszek, ha
bármelyiküknek is szüksége van rám.
Határozottan megvetettem a lábamat, nem akartam
Blake-et itthagyni. Clay arcára elgyötört kifejezés
költözött. – Erica, pihennie kéne egy kicsit.
A nevem hallatán csaknem újra elbőgtem magam. Egy
hosszú, néma pillanat következett, végül megadóan
leeresztettem a vállamat.
– Oké – mondtam végül, és hagytam, hogy hazavigyen.
Ötödik fejezet

BLAKE

A kihallgatóhelyiség hideg volt és jellegtelen, amin a


neoncsövek vakító vibrálása sem javított túl sokat.
Láthatóan nem úgy tervezték, hogy bárki is kényelemben
érezhesse magát. Na, nem mintha ez lett volna a
szándékom, attól eltekintve, hogy szívesen letöröltem
volna azt az önelégült vigyort Evans képéről. Ahogy
megláttam, rögtön nem szívelhettem. Az ösztöneim egyből
azt súgták, hogy ez az ember csak bajt fog hozni rám.
Márpedig az én ösztöneim ritkán tévednek, és Evans
immár valóban több órája igyekszik beigazolni a
megérzéseimet, ahogy rendíthetetlenül próbálja keverni
a szart.
Dean Gove – az ügyvédem és egyben régi barátom –
mellém ült. A tekintete egyszerre tükrözött közönyt és
nyugtalanságot. Még nem volt alkalmunk rá, hogy
négyszemközt is beszélhessünk, de amióta itt voltam,
semmi lényeges nem merült fel. Evans kérésére részletes
beszámolót nyújtottam a nászutunkról, aprólékosan
kifejtve, mikor hol jártunk. Nem volt takargatnivalóm.
Megvitattuk az üzleti ügyeket, az enyémeket és Ericáét is.
Ez elég világos és lényegre törő volt. Beszéltünk a
Fitzgeralddal való kapcsolatomról, melynek során
nagyvonalúan elfelejtettem említést tenni azon
bűncselekmények hosszú lajstromáról, melyeket Daniel
elkövetett, és amely listáról a gyilkosság sem
hiányozhatott. Amennyit Evans tudott, az mindössze
annyi volt, hogy Daniel a feleségem vér szerinti apja, bár
kétségem sem volt afelől, hogy ennél azért többet sejthet.
Reméltem, hogy a beszélgetésünk nemsokára az aktuális
választások felé kanyarodik, és végre megtudhatom, hogy
mi végre is van ez a baráti eszmecsere.
Egy rövid szünet után Evans két műanyag
kávéspohárral és egy hóna alá csapott nagyalakú
borítékkal tért vissza. Az egyik poharat elém rakta. Merő
unalomból elfogadtam. A sötét folyadék irgalmatlanul
forró volt, az íze alapján pedig valaki pár órára a
főzőlapon felejthette. Egy grimasz kíséretében
felhajtottam.
– Ez nem az első alkalom, hogy számítógépes csalásba
keveredik, ugye Blake?
Dean előrehajolt. – Erre ne válaszolj.
Francba. Evans apró gombszemébe bámultam. Ezek
szerint tisztában van a múltammal.
Tinédzserként fülön csíptek hackelésért. Akkor kész
voltam együttműködni a szövetségiekkel. Mivel még
kiskorú voltam, ejtették a vádakat, és töröltek a
nyilvántartásból. Ennek ellenére elég sok pletyka kapott
szárnyra, pláne, miután egy évvel később sikerült
kifejlesztenem a piacon létező legkifinomultabb banki
védelmi szoftvert (hála annak a szerény tudásnak, amivel
az akkori rendszerekre én magam jelentettem a
legnagyobb veszélyt).
Bármit is tudott Evans, az mindenképpen az FBI azon
olthatatlan vágyára utalt, hogy könyörtelenül behajtsák
rajtam az adósságomat. Annak idején én szabadon
távozhattam, miközben mások a szabadságuknál jóval
többet veszítettek. Ugyanakkor Evansnek erről elvileg
nem lett volna szabad tudnia, és az hétszentség, hogy én
nem fogom megkönnyíteni a dolgát.
– Bassza meg! – közöltem, csupán az illem végett.
Fejcsóválva felnevetett, és maga elé húzta az asztalon
heverő mappát. A kíváncsiságom egyből feléledt, noha a
dosszié semmi kézzelfogható bizonyítékot nem
tartalmazhatott ellenem. Csak blöfföl.
– Próbáljuk meg újra. Maga írta a Banksoft legelső
szoftverét, igaz?
Egy pillanatra elhallgattam. – Igen.
– Javítson ki, ha tévedek, de akkor már megvolt a
banki szoftverekkel kapcsolatos „kivételes szaktudása”.
Jól mondom?
A kis kurafi elég kitartó, de fogadni mernék, hogy csak
egyetlen ember van itt a szobában, akinek átlagon felüli
az IQ-ja. – Térjen a lényegre.
– Érdekes módon, bizonyos típusú banki szoftverek és a
szavazógépeken futó szoftver között sok esetben
megosztott programkódokat használnak.
– Ezzel én is tisztában vagyok – feleltem szárazon. Ezt
bármelyik minimálisan is hozzáértő programozó tudta.
Evans szemmel látható élvezettel lépett a szakzsargon
vonzó világába, de én kezdtem egyre jobban unni, és
reméltem, hogy végre hajlandó lesz a lényegre térni.
Evans arcára széles mosoly telepedett. – Ebben biztos
voltam.
Hatalmas önuralmamba került, hogy ne szorítsam
ökölbe a kezem az asztal alatt.
– Blake, megnéztük a szavazógépeken futtatott
kódokat, és valami felettébb érdekes dologra
bukkantunk. Az alkalmazott kódolási eljárás pontosan
ugyanaz, amit tíz évvel ezelőtt ön tervezett… a
Banksoftnak.
Ez végre megmagyarázza, hogy miért vagyok itt.
– Mutassa meg, mit találtak – közöltem higgadt
hangon.
A borítékra pillantott, és az ujjaival ütemesen dobolni
kezdett rajta. – A csapatunk jelenleg is a kódok
átfésülésén dolgozik.
Dühösen csikorgattam a fogaimat, és azon kaptam
magam, hogy az állkapcsom akaratlanul is rángani kezd.
Az elmúlt pár perc túlságosan is ismerősnek tűnt. Burkolt
célozgatások, gyanúsítgatások és egy rakás öltönyös
fószer, akik elismerésre méltó igyekezettel próbálnak
sarokba szorítani. A gyomromba félelem markolt.
Csakhogy már nem vagyok gyerek, és nem fognak
megfélemlíteni. Főleg olyasmiért nem, amihez semmi
közöm.
Evans némán pörgette az asztalon a mappát, mintha
csak arra várna, hogy végre megtörjek.
Türelmetlenül előrehajoltam. Kezdtem egyre jobban
felhúzni magam, amiért olyan információkat tart vissza
előlem, amikkel tisztázhatnám magam. – Figyeljen ide!
Már az is kisebbfajta csoda, hogy a csapata képes volt
feltörni a kódolóprogramot és összepasszítani az én saját
kódommal. Hadd nézzem meg én is, és megmutatom, hogy
mit nem találtak meg.
Evans gúnyos vigyorra húzta a száját, kivillantva
sápatag fogínyét. – Hát nem lenne kényelmes?
– De igen, mindkettőnknek az lenne.
Minden erőmre szükségem volt, hogy megőrizzem a
hidegvérem. A legszívesebben most rögtön kitekertem
volna a nyakát.
– Mi szólna inkább ahhoz, ha elmondaná, hogy ki
hackelte meg a gépeket?
Hátradőltem, és kurtán felnevettem.
– Volt segítsége?
– Azt sem tudom, hogy momentán mi a faszt kérdez.
Evans gúnyos arckifejezése kezdett egyre komolyabbá
válni. – Pedig egyszerű. Ha nem maga tette, akkor ki?
Lett volna pár ötletem. Valaki, aki ugyan nem a
legnagyobb zseni volt, de kizárólag a bosszú járt a fejében.
Valaki, aki kéjes élvezetét leli abban, hogy én itt ülök, és
az FBI vallat. Ugyanakkor nem lehettem biztos benne,
hogy tényleg ő volt az.
Igaz, hogy az elcseszett választási eredmény ezúttal
nem az én érdemem volt, de én sem voltam mindig ilyen
ártatlan. És nem Evans az egyetlen, aki ezzel tisztában
van.
Zűrös kamasz voltam – céltalan, dühös, és túlságosan
intelligens ahhoz, hogy pont eléggé öntelt legyek. Mikor
csatlakoztam az M89 nevezetű hackercsoporthoz, a többi
– egyébként csekélyke létszámú – taggal egyetemben
kisebb weboldalakon trollkodtunk, minimális károkat
okozva. Brian Cooper volt a csapat vezetője. Együtt
rukkoltunk elő azzal a tervvel, aminek a révén végre
megcsillogtathattam a tudásomat. Egy csapat Wall Street-i
nagykutya megpróbált tönkretenni pár embert, akik
azzal fenyegették őket, hogy lerántják a leplet a
piramisjátékukról. A média nem nagyon foglalkozott az
üggyel, csupán egy jelentéktelen kis hír volt, a több száz
másik, a világ igazságtalanságát taglaló hír alá temetve,
de mi elhatároztuk, hogy tenni fogunk valamit… valami
nagyot!
A kód, amit végül megírtam, képes volt lecsapolni a
fent nevezett díszes kompánia bankszámláit, továbbá
elegendő tőkével szolgált a csapatunknak arra, hogy még
több vezetőt célba vehessünk, és megbüntethessük
azokat, akik kellően rászolgáltak a lopott vagyonuk
kámforrá válására. De pár héttel azelőtt, hogy akcióba
lendültünk volna, Brian meggondolta magát. Ki akarta
terjeszteni a támadás hatósugarát, és arra használni a
kódot, hogy olyan kisemberek bankszámláit is
megkopasszuk, akik semmi rosszat nem tettek. Az
egyetlen bűnük az volt, hogy ilyen alakokra bízták a
nyugdíj-megtakarításaikat.
Fiatal voltam és fűtött egyfajta sajátságosan
értelmezett igazságszolgáltatás utáni vágy, de amit Brian
akart, annak köze sem volt az igazságosztáshoz. Nem
voltam hajlandó részt venni benne, így az útjaink
szétváltak. De mikor Brian útjára indította a kódot, a
szövetségiek mindkettőnket elkaptak. Meg voltam
rémülve, és elmondtam a teljes igazságot. Brian viszont
teljesen másképp reagált. Napokkal azután, hogy őrizetbe
vettek minket, saját kezűleg véget vetett az életének. Ez a
tragikus végkifejlet azóta is súlyos teherként nyomta a
szívemet, mert úgy érzem, talán megakadályozhattam
volna.
Briannek volt egy öccse, Trevor. Brianhez hasonlóan ő
is kisstílű bűnöző lett, akit a tehetség helyett sokkal
inkább a bosszúvágy éltetett. Az egész életét annak
szentelte, hogy tönkretegyen engem, ezzel bosszulva meg
Brian halálát. A piszkos kis húzásai – melyek a saját
vállalkozásaim mellett idővel Erica cégére is kiterjedtek –
egyre merészebbek és pofátlanabbak lettek, de ez azért
még neki is nagy falat lett volna.
– Mutassa meg a kódot, Evans, és valószínűleg rá fogok
jönni, hogy ki tette.
Egy pillanatig nem szólt semmit, végül felállt. A széke
fülsértő csikorgás közepette adta meg magát a
betonpadlón. – Úgyis elkapjuk, Blake. Így vagy úgy, de
nem fogja megúszni! Jobb, ha elgondolkozik rajta, hogyan
akarja ezt lejátszani. Majd tudassa, ha beszélni óhajt.
– Ha bármijük is lenne ellenem, már rég bilincsben
lennék.
– Maga egyike azon keveseknek, akinek hozzáférése
van az eredeti forráskódhoz.
– A Banksoftnak több ezer alkalmazottja van. Biztos
vagyok benne, hogy jó pár embernek van hozzáférése.
Miért nem velük kezdi?
Előrehajolt, és az asztalra tenyerelt. – Mert nekik nincs
indítékuk. Egy saját kóddal megbundázott választás, ami
garantálja, hogy az apósa a kormányzói székbe
csüccsenhessen… Minden jel arra mutat, hogy maga volt
az. A közismert hacker.
– Feltételezett hacker – javítottam ki. – És egy aprócska
részlet felett azért elsiklott. Mikor mindez történt, még az
országban sem voltam!
– Egy egész csapat dolgozik önnek, egy rakás olyan
ember, akiket maga tanított be, akiknek maga fizet, akik
minden parancsának engedelmeskednek. Nem
csodálkoznék rajta, ha egy olyan tehetős alak, mint maga,
úgy döntene, hogy nem a saját kezét piszkolja be.
Ebben viszont baromi nagyot tévedett. Ha én tettem
volna, az hétszentség, hogy személyesen intéztem volna
mindent. De nem én tettem, és a tény, hogy most már
bármelyik alkalmazottamat elővehetik, csak olaj volt a
tűzre.
– Ha ennyire biztos benne, hogy én tettem, akkor rajta,
bizonyítsa be. Nyissa ki azt a szép sárga borítékot, és
lássuk, mi van benne!
Felkapta a borítékot, és lángvörös arccal
felegyenesedett. – Ne legyenek hiú ábrándjai! Addig nem
nyugszom, amíg minden kétséget kizáróan be nem
bizonyítom, hogy maga áll az egész mögött!
Dean felemelkedett mellettem. – Ez nagyon úgy
hangzik, hogy még egyáltalán nincs bizonyítékuk, szóval
azt hiszem, mi itt végeztünk is.

A hazaút az őrsről hosszú volt, de valahogy mégsem elég


hosszú ahhoz, hogy a fejemben vadul cikázó gondolatok
végre lecsillapodhattak volna. Dean néma csendben
vezetett, egész úton meg sem szólalt. A többórás vallatás
után nekem sem volt kedvem beszélgetni.
Az első benyomásom Evans ügynökről helyesnek
bizonyult. Egy jelentéktelen kis mitugrász volt, egy
bicskanyitogatóan nagyképű, önelégült pöcs. Az a fajta
alak, aki azt hiszi, hogy egy fényes kitűző és egy olcsó
öltöny máris tekintélyt ad neki. Bármilyen információ is
volt a birtokában, azt a saját fontosságába vetett hittől
elalélva, makacsul visszatartotta (holott az egyedüli
hatalmát csupán a bürokrácia hasznavehetetlen
intézményének, valamint egy olyan
információmorzsának köszönhette, amihez elvileg még
hozzáférése sem volt). Még be sem lépett az ajtón, már
akkor felállt a szőr a hátamon tőle.
Jól emlékszem a fajtájára. A hozzá hasonló alakok
jöttek csapatostul, hogy az akkori M89 tagjaival együtt
megfélemlítsenek. Most meg azt követelik, hogy valljak be
valamit, amit még csak el sem követtem, és amivel egy
életre lehúzhatnám a rolót. Minden erőmre szükségem
volt, hogy ne szolgáljak Evansnek egy olyan kézenfekvő
válasszal, aminek köszönhetően közelebbi ismeretséget
köthetett volna az öklömmel, és végre befogja a száját!
Ha Dean nem lett volna ott, és nem bíztam volna meg
benne jobban, mint bárki másban, közöltem volna
Evansszel, hogy kapja be, hazajöttem volna Ericához, és
megvártam volna, amíg a nevem magától is tisztázódik.
– Holnap beszélni akarnak a családoddal, hogy
összevessék a vallomásaitokat.
Dean hangja zökkentett ki kavargó gondolataimból,
miközben üres tekintettel bámultam kifelé az ablakon.
Ericát már így is belekeverték, és most már a családom is
ki lesz téve ennek az egész istenverte színjátéknak!
– Együtt fognak működni.
– Ettől nem félek. Sokkal inkább az aggaszt, hogy a
szövetségiek mit fognak találni az irodai gépeiden.
Deanre meredtem. Jó pár évvel volt idősebb nálam,
mégis volt valami fiatalos a megjelenésében. Kisfiús
külseje lefegyverző őszinteséget kölcsönzött neki, míg az
ember első kézből meg nem tapasztalta, hogy milyen
ravasz is tud lenni.
– Itt az idő a gyónásra?
Kurtán felnevetett. – Ha úgy gondolod, igen. Így
legalább felkészülhetnék arra, amivel majd
előhozakodnak. Jobb lett volna, ha még az előtt tudunk
beszélni, mielőtt Evans lecsapott rád, bár szó, mi szó, egész
rendesen helytálltál. Láthatóan eddig még semmi
ígéreteset nem találtak ellened. Viszont ez a fickó elég
elszántnak tűnik.
– Semmit sem fognak találni. Mindig óvatos vagyok.
A részletekbe soha nem mentünk bele, de Dean
tökéletesen értette, miről beszélek. Olykor-olykor még
segítettem is neki néhány keményebb diónak ígérkező
ügyben, és beszereztem egy-két olyan fájlt, melyekhez
egyedül soha nem juthatott volna hozzá – legalábbis
legálisan biztosan nem. Szép summát kapott tőlem,
ugyanakkor tartozott is nekem. Bármi is folyik itt, addig
egy szemhunyásnyit sem fog aludni, amíg meg nem oldja.
Ebben biztos voltam.
– Nem csak a szavazással kapcsolatos dolgokra
mennek rá. Mindent meg fognak nézni. Elég egyetlen
apró baki, hogy őrizetbe vegyenek. Érted, amit mondok?
A kezem ökölbe szorult az ölemben. Kibaszott FBI!
Annak ellenére, hogy – ha a szükség úgy hozta – bizonyos
adatbegyűjtések tekintetében igencsak kreatív tudtam
lenni, valójában soha nem gondoltam volna, hogy egyszer
majd megint szembe kell néznem velük. Így biztosan nem.
– Akkor találnak, amit találnak.
Dean leparkolt a kocsifelhajtón álló Escalade mögé. –
Tudnom kell, hogy fognak-e találni olyat, ami miatt
aggódnunk kellene.
– Én mindig elővigyázatos vagyok, Dean, rendben?
Egész életemben ezt csináltam, és pontosan tudom,
hogyan tüntessem el a nyomaimat. Bármit is fognak
találni, az szart sem fog érni. Nem kell foglalkozni vele.
– Remélem, hogy igazad van, mert ha egy bolhafingnyi
bizonyítékot is találnak, sokkal jobban felnagyítják, mint
gondolnád.
Az állkapcsom megfeszült. Micsoda egy istenverte
tébollyá nőheti ez ki magát… és miért? Valaki miatt, aki
vagy azt akarta, hogy Daniel nyerjen, vagy azt, hogy egy
hatalmasat bukjon.
– Fitzgerald mit mond? – kérdeztem.
– Hamarosan kiderítem. Felteszem, neki is hosszú
napja volt a rendőrségen. Holnap megpróbálok megtudni
valamit az embereitől, és rájönni, milyen szerepe volt
ebben az egészben. Gondolod, hogy bele fog keverni?
– Ha ezzel mentheti az irháját, akkor igen – feleltem
őszintén. Szerettem volna hinni, hogy Erica érdekében
nem tenné, de annak az embernek egyszerűen nincs
lelke. Nála semmit sem lehet készpénznek venni.
– Reggel majd kiderítjük. Találkozzunk kora reggel az
irodámban, és vegyünk át mindent.
Sóhajtottam, és kiszálltam a kocsiból. Alig vártam, hogy
végre egy kis friss levegőt szippantsak. Többórányi
ketrecfogság, némi minősíthetetlen kávéborzalommal
megspékelve a létező legjobb diéta. Ideges voltam,
kimerült, muszáj volt egy kicsit lekapcsolnom. Mielőtt
becsaptam volna a kocsiajtót, Dean még utánam kiáltott.
– Blake?
Lehajoltam, és bekukucskáltam a kocsiba. – Mi az?
– Ne legyenek emiatt álmatlan éjszakáid, oké? Ismersz.
Csak próbálok alapos lenni. Ne aggódj, kitalálunk
valamit!
Hatodik fejezet

BLAKE

A házban teljes csend honolt, amit csupán a szikláknak


csapódó hullámok vad robajlása tört meg. Vihar
közeledett. Ericára az emeleten, az ágyunkban találtam
rá, ahol mélyen aludt. Beléptem a hálóból nyíló fürdőbe,
és megnyitottam a zuhanyt. Le akartam mosni magamról
az utóbbi idők legszarabb napjának minden emlékét.
A zuhany alatt megpróbáltam megfogadni Dean
búcsúzáskor elhangzott tanácsát, és elengedni a
történteket. Legalább ma estére. De esélyem sem volt. A
fejemben minduntalan Evans kérdései pufogtak, a lelki
szemeim előtt Evans lekezelő képe vigyorgott rám. Az
agyamban minden lehetséges vészforgatókönyvet és
válságtervet végigpörgettem. Magamban visszajátszottam
az összes létező hackelést, amit visszavezethetnének
hozzám. Persze az énem egyik része biztosra vette, hogy
elég jó vagyok ahhoz, hogy soha ne kapjanak el. Csakhogy
most mégis itt vagyok… a hatóságok figyelmének
középpontjában… újra mikroszkóp alatt.
Évekkel ezelőtt a szövetségiek fülön csíptek Brian
Cooperrel együtt, és amikor én mindent bevallottam,
Brian megölte magát. A barátságunk ugyan már
korábban megromlott, de aznap, amikor meghalt, minden
megváltozott. Beleértve engem is.
Mikor oly sok évvel ezelőtt az FBI elengedett, nem
éreztem megkönnyebbülést. Csak bűntudatot, dühöt és
újult erővel fellángoló eltökéltséget. Megesküdtem
magamnak, hogy ez soha nem történhet meg újra. De
nem azt fogadtam meg, hogy felhagyok a hackeléssel,
hanem azt, hogy soha nem kapnak el. És megfogadtam,
hogy soha senki nem fog miattam hasonló sorsra jutni,
mint Brian!
Mikor hackeltem, mindig egyedül tettem, de amikor
üzletről volt szó, a csapatom kivétel nélkül mindig
törvényes keretek között játszott.
A hírnevemen már így is folt esett, így én egy másfajta
normához tartottam magam.
Lehet, hogy valaki azt mondaná, amit tettem, az
szimpla csalás, de én nem állok a rendszer fölött, és nem
az én hibám, hogy olyan társadalomban élünk, ahol az
igazság sok esetben elérhetetlen. És ha már itt tartunk, az
sem az én hibám, hogy egyeseknek nincs elég
sütnivalójuk ahhoz, hogy olyan rendszereket építsenek ki,
amiket aztán meg is tudnak védeni.
Mikor megismertem Michael Pope-ot, ő fogta ezt az
életszemléletet, és átfordította valami másba,
olyasvalamibe, ami céllal ruházta fel. Ő meglátta a
kivételes tehetségemben rejtőző lehetőséget, amit bűn lett
volna hagyni parlagon heverni. Engem nem érdekelt a
pénze, és ő ezzel tökéletesen tisztában is volt. Azt nem
mondanám, hogy túl nagy vágy lett volna bennem arra,
hogy egész életemben szoftvereket fejlesztgessek, de ő
ráébresztett, hogy elég csak egyszer jól csinálni, és máris
az ölembe hull a vágyott szabadság… a szabadság, amire
olyannyira szomjúhoztam. Erre most derült égből
villámcsapásként ért, hogy a szabadságom megint
veszélybe került.
Megtörülköztem, és visszamentem a hálóba. Az
alvásnak semmi esélyét nem láttam, de a békésen
szendergő Erica látványa eszembe juttatta, hogy ha csak
pár másodpercre mellé fekszem, az talán segít
megnyugodnom. Halkan becsusszantam mögé, és mélyen
magamba szívtam az illatát. Sampon és természetes Erica-
szaga volt. Fogalmam sincs, mi van az illatában, de amint
beszippantottam, az izmaim egyszerre ellazultak.
Közelebb húztam magamhoz, még többet akartam ebből a
hihetetlen varázslatból, amit csak ő volt képes gyakorolni
felettem. Halkan felnyögött – a hangja egyenesen a
lágyékomba lövellt.
Fáradt tekintettel rám nézett. – Blake… – a hangja
rekedt volt az alvástól.
A hátára gördült, és nagyot nyújtózott. Egy apró, fekete
topon és egy fekete csipkebugyin kívül – amit a
legszívesebben a fogaimmal téptem volna le róla – semmi
más nem volt rajta.
– Hát itthon vagy… – susogta. Kezét a csupasz
mellkasomra csúsztatta.
Puha csókot leheltem az ajkára. – Itthon vagyok.
– Minden rendben? Mi történt? – A szeme tágabbra
nyílt, és máris sokkal éberebben csillogott.
A hangjából egyértelműen kicsendült az aggodalom.
Amennyire igyekeztem a saját félelmeimet leküzdeni,
annyira szerettem volna, hogy az övéi is eltűnjenek.
– Minden rendben. Aludj vissza, kicsim. Majd holnap
beszélünk.
A kezem végigsiklott csupasz karján. Képtelen voltam
megállni, hogy végig ne simítsam minden egyes, lágy
domborulatát. Istenem, milyen gyönyörű volt! Az én saját,
egyszemélyes megmentőm.
– Hiányoztál… – suttogta.
Visszahúzott a szájára, amit boldogan vettem birtokba.
Szerettem volna pihenni hagyni, de a testem erről hallani
sem akart. Na, nem mintha ő olyannyira megkönnyítette
volna a dolgomat. A nyelve hegyével finoman végignyalta
az alsó ajkamat, majd gyengéden ráharapott. Felnyögtem,
és egy hosszú, mohó csókkal bekebeleztem a száját,
egyetlen csókban adva ki az egész napos frusztrációmat.
Basszus. Fickósabb már nem is lehettem volna. Ha
akartam volna, se tudom titkolni, mennyire veszettül
kívánom. A csípőm köré kulcsolta a lábát, és ívben hozzám
feszült, sóvárgó vágyamat egyetlen kőkemény szükségbe
transzformálva.
– Erica… Ha ezt tovább csinálod, képtelen leszek
megálljt parancsolni magamnak.
– Nem is akarom, hogy megálljt parancsolj
magadnak… – duruzsolta.
A lábai közé csúsztattam a kezem, és határozottan
megragadtam, mintha csak egy zászlót tűznék ki, tudatva
az egész világgal, hogy ő az enyém – a tenyerem alatt
lüktető forró mennyországgal egyetemben. Nyöszörögve
feltolta magát az érintésembe.
A bugyi jelentette védőbástyán átmanőverezve
ujjaimat meleg nedvességébe mártottam. Felnyögtem, és a
nyakába csókoltam, magamba lélegezve testének
részegítő pézsmaillatát. A mennyország illata, amit csak
nekem találtak ki. Ellenálltam a késztetésnek, hogy a
nyelvemmel bejárjam az egész testét – ezt az utat oly
sokszor megtettem már, de minden alkalommal csak még
élvezetesebb lett.
Visszahúztam a kezem, és az ujjaim végéről
lenyalogattam ínycsiklandó aromáját. Jobban kívántam,
mint azt valaha is el tudná képzelni. A szívem hevesen
kalapált, az elmémben vadul kergették egymást a
gondolatok, részletes ízelítőt kínálva róla, hogy milyen
pajzán dolgokat tudnék tenni vele. Ha az illata
megbabonázott, a testének íze – édes-sós bőre, a combjai
között csordogáló mézédes nedű – egyenesen kihozta
belőlem a vadállatot.
Úgy éreztem, most képtelen vagyok szerelmeskedni
vele. A magam módján kellett megkapnom!
Erica ajka szétnyílt. Szenvedélyesen megragadott,
egyszerre simogatva és húzva magához. Mohón
rávetettem magam, meredező férfiasságom a lába közé
préselődött. Halkan felnyögött.
Kéjesen ízlelgettem a száját, vadul szopogatva és
harapdálva. – Nem tudom gyengéden csinálni. Ma este
nem – suttogtam. Ez egyszerre volt figyelmeztetés és
ígéret.
A tekintete rám rebbent, sötétlő pupillájában megértés
csillant. – Akkor ne tedd… – Elengedte magát alattam. –
Készen állok…
Csak ennyi kellett. Egy újabb kíméletlen csókkal
elnémítottam. Annyira kibaszottul finom volt, egy
mindent fölemésztő, pusztító vággyal fűtött ízorgia. A teste
érzékien hullámzott alattam, ahol csak hozzám ért,
lángba borította a bőrömet. Tudtam, hogy szerelmes
belém, de mindig is csodálattal töltött el a tény, hogy
gondolatban bárhol is járt, kevés kivételtől eltekintve a
teste mindig ugyanazt akarta, amit én. Csak remélni
mertem, hogy ma este megint sikerül megtartanom ezt a
kényes egyensúlyt, és megadni magunknak azt, amire
mindkettőnknek szüksége van.
Halk tiltakozó hangot hallatott, mikor kiszakítottam
magam a karjai közül.
– Gyere ide! – mondtam az ágy mellé lépve.
Határozottan megálltam, az izmaim keményen
megfeszültek. A farkam forrón lüktetve várt az érintésre,
amit hamarosan megkövetelek.
Lesiklott a lepedőről, és némán megállt előttem, elég
közel ahhoz, hogy érezzem testének melegét, izgalmának
bódító illatát. Megfogtam a topját, és lassan elkezdtem
felfelé húzni, addig nyújtva a pillanatot, míg meztelen
felsőteste teljesen fel nem tárulkozott előttem.
Félredobtam a felsőt. Szándékosan nem értem hozzá a
testéhez, ami önmagában is felért egy aprócska kínzással.
Türelmetlenül felém tolta magát, de a csuklójánál fogva
elkaptam, biztonságos távolságban tartva magamtól.
Aztán valami különös nyugalom szállt meg –
valamiféle békés bizonyosság, ami nem csökkentette,
csupán lecsendesítette az ereimben tomboló vad
vágyakozást. A csábító ígéret, hogy kontrollálhatom Erica
gyönyörét, hogy minden percét kiélvezhetem, pórázra
fogta a bennem tomboló vadállatot, ami őrjöngve vetette
volna magát az előttem álló húsra.
– Bugyit le! És aztán azt akarom, hogy térdelj le! – A
hangom élesen, könyörtelenül csattant.
Éreztem, ahogy a testéből áradó meleg egyetlen
pillanat alatt a többszörösére hevült. A légzése felszínessé
vált. Szívének gyors kalapálása heves lüktetésként
érződött a csuklójánál, ahol tartottam. Egyetlen szó nélkül
kicsusszant a kezemből, és letolta a bugyiját.
Engedelmesen térdre ereszkedett, majd szenvedélytől
elhomályosult tekintettel felpillantott rám. Kínzó vágy
hullámzott végig rajtam, a farkamba lövellő érzés azzal
fenyegetett, hogy a tervem mindjárt dugába dől. Egy
pillanatra elfordultam, hogy kivegyek pár dolgot az
éjjeliszekrényből. Mikor visszatértem, leguggoltam előtte,
és egy bőrbilinccsel – amit már jól ismert – összekötöztem
a kezét.
– Tudod a biztonsági jelszót.
Nyelt egyet. – Igen.
Bármikor, ha megemlítettem a biztonsági jelszót, az
volt az érzésem, hogy egyszerre tölti el aggodalommal és
ad neki biztonságot. Tudtam, hogy a harcos énje soha
nem engedi, hogy valaha is használnia kelljen. A vicc az
egészben, hogy kettőnk közül én voltam az, akinek végül
használnia kellett.
Felálltam, gyötrő várakozás söpört végig rajtam. Erica
látványa, ahogy megkötözve bámult fel rám,
majdhogynem több volt, amint amit képes voltam
elviselni. Lenyúltam hozzá, ujjaim végigsiklottak duzzadó
ajkán, végig az arca mentén, le egészen az álláig, míg meg
nem állapodtak a hajában. Határozottan megrántottam,
amitől a lélegzete egy pillanatra elakadt, a tekintete
elfátyolosodott. A másik kezemmel megragadtam a
farkam, és teljes hosszában masszírozni kezdtem.
– Érezni akarom az ízed… kérlek! – könyörgött. Beszéd
közben megnyalta az ajkát.
Összekulcsolta az ujjait, és az ölébe eresztette a kezét.
A félelme láthatóan mohó vágyakozásba csapott át, és én
minden egyes alkalommal boldogan dőzsöltem ebben az
átalakulásban. A farkam hatalmasra duzzadt. A
combjaimban az izmok feszes kötegekbe rendeződtek.
Vettem egy mély lélegzetet, remélve, hogy sikerül
megőrizni a hidegvéremet, és nem megyek el abban a
pillanatban, amint mézédes ajkai a farkam köré
zárulnak. A makkomat incselkedve a szájához súroltam.
– Lassan… – rendelkeztem. Addig fogom elnyújtani,
míg mindketten őrjöngeni nem fogunk a vágytól, hogy
kefélhessünk.
Felsóhajtott. A hangja tele volt megkönnyebbüléssel és
sóvárgással. Végül feltérdelt. A nyelvét leheletfinoman
rezegtetetni kezdte a makkomon, lassan, centiméterről
centiméterre haladt. A legszívesebben lehunytam volna a
szemem, de nem akartam a behódolása egyetlen
pillanatáról sem lemaradni. Magamban halkan
szitkozódtam a fájdalmasan lassú tempóért, amit
megköveteltem. Minden ösztönöm azt követelte, hogy
vegyem át az irányítást, hogy még szorosabban
markoljam a haját, és néhány kemény lökés erejéig tövig
magamra húzzam, hatalmasat élvezve. Ellenállva a kínzó
késztetésnek, elengedtem a haját, és hagytam, hogy a
saját tempójában csinálja – abban az ütemben, ami
lassan, de biztosan az őrületbe kergetett, ahogy újra és
újra eltűntem csodálatos, forró ajkai között.
Basszus! Ha lehetséges ezen a módon bármiféle
gyengédséget is kimutatni, ő megtette, szájának minden
egyes gyengéd nyalintásával tantaluszi kínokban
részesítve. Aztán váratlanul, a kényeztető nyelvmunka
utáni éles váltással a torka legmélyéig süllyesztett. Az
érzés sokkoló volt és szédületes, és önkéntelenül is életre
hívott valamit a saját vágyaimban – valamit, ami igencsak
távol állt a gyengédségtől. Egyetlen másodperccel sem
tudtam tovább visszatartani magam, keményen
megragadtam a haját, és olyan szögbe rántottam, hogy
még jobban megnyíljon előttem, és még jobban
belényomulhassak. Felnyögött, és mélyebbre döftem
magam, addig mozogva észvesztő iramban a szájában,
míg már közel nem jártam. Túlságosan is közel, ahhoz
képest, amire ma éjjel vágytam.
Ez nem elég ahhoz, hogy a mai napot kitörölhessem.
Ha csak szimplán elmennék, az csak még éhesebben
hagyna. Össze akartam törni, és hagyni, hogy a feszes kis
teste engem is összetörjön. Talán valahol ebben az
elcseszett táncban meglelhetjük a békénket, és álomtalan
álomba zuhanva átvészelhetjük az éjszakát. Muszáj volt,
hogy ő is elélvezzen… velem együtt… hogy együtt
menjünk el.
Kihúztam magam a szájából. Az ajka telten és
duzzadtan fénylett. A tekintete fátyolos volt, félig lehunyt
szemhéja alól vágyakozva nézett rám. Abban a
pillanatban elvesztem. Elvesztem abban a tökéletes
nőben, aki előttem volt. Az egész világmindenséget
jelentette nekem. Aztán hirtelen egy rémisztő gondolat
hasított belém.
Istenem… mi van, ha megtalálják a módját, hogy
elválasszanak tőle?
Nem… csak azt ne!
– Állj fel! – rendelkeztem lágyan.
Felemelkedett, és az ágy lábához vezettem.
– Emeld fel a karodat… magasabbra!
Segítettem neki, és a bilincs kiegészítőjeként szolgáló
rövid bőrszíjakat a mennyezetes ágy tartóoszlopába
rejtett, a dekorációba olvadó fémpöcökhöz csatoltam.
Szemtől szemben álltunk egymással, egyetlen
lélegzetvétel választott el. Lábujjhegyre emelkedett, a
teste szépségesen megnyúlt előttem. Formás, telt kebleit
óvatosan a tenyerembe vettem. Aztán a kezem megindult
lefelé a mellkasán, végig a csípőjén, bársonyosan feszes
combján. A vágy buja, káprázatos istennője.
– Mintha valaki egyenesen az álmaimból faragta volna
ki a testedet. Ezek itt… – Kissé lehajoltam, és a számba
vettem a mellbimbóját, majd a nyelvemmel játszadozni
kezdtem kemény, rózsaszín végükkel. Egy cuppanás
kíséretében elengedtem. – Ezek a teremtés csodái… – A
száját reszkető sóhaj hagyta el, és amennyire a szíjak
engedték, ívben megfeszített testtel igyekezett még többet
kapni az intim csókokból. Még többet vettem a számba a
melléből, majd keményen beszívtam, miközben a
kezemmel addig masszíroztam a másik mellét, míg Erica
halk sóhajai kéjes nyögésbe nem váltottak. A fémkarika,
ami fent tartotta, megcsörrent. Az én kis harcosom…
szerettem, ha küzdött. Majdnem annyira, mint amennyire
szerettem megtörni. A dereka köré kulcsoltam a kezem, és
szorosan magamhoz vontam. A fogaim a mellbimbójába
mélyedtek, míg az ujjaimmal durván megcsavartam a
másikat.
Halkan felsikoltott, és előrenyomta a csípőjét. Az
elkínzott nyögés, ami követte, részegítő keveréket
képezett kéjes sikolyával. Gyönyör és kín. Ma este
mindkettőt megadom neki.
– Most pedig meg foglak büntetni, szívem.
A szeme tágra nyílt, a légzése megint felgyorsult. Az
izgalomtól az arcát elfutotta a pír.
– Nem azért, mert megérdemled – tettem hozzá.
Elhallgattam, azon tűnődve, hogyan magyarázzam el neki
– hogyan tudnám megértetni vele, hogy mit is jelent ez a
játék nekem. Kinyúltam oldalra, és megragadtam az
ágyon heverő szemkötőt, amit előzőleg készítettem oda, és
felraktam a szemére. – Nem tudom megmagyarázni, hogy
miért, csak szükségem van rá.
– Blake, minden rendben…
Beharapta reszkető ajkát. A szívem egyből hevesebben
kezdett verni a látványra. Az én édes kis ajándékom.
Mindig készen áll arra, hogy elfogadja a bennem lakozó
sötétséget, hogy csodás fényével átragyogja és valami
olyasmivé változtatassa, ami csakis a miénk.
Hüvelykujjamat lazán végighúztam az ajkán, és lágyan
megcsókoltam, hogy a következő légvételét belőlem
meríthesse.
– Hogyan is tudnék nélküled élni? – suttogtam a
szájába.
– Blake… – A hangja megremegett.
Szorosan lehunytam a szemem, megkönnyebbülve,
hogy nem látja a benne megbújó fájdalmat. Basszus,
kezdem elveszíteni az irányítást. A feltétlen elfogadása, a
szerelme ilyen elképesztő tempóban volt képes térdre
kényszeríteni a bennem uralkodó dominánst. Nagyot
nyeltem, és egy kissé elhúzódtam tőle, mielőtt itt helyben
a magamévá teszem. A tartóoszlopok felé fordítottam, és
durván magamhoz rántottam. Lábujjhegyre emelkedett,
és pipiskedve a farkamhoz dörzsölte fenekét. A legapróbb
érintésétől is úgy éreztem, ép ésszel nem bírom ki.
Magamba fojtottam egy nyögést, és odaléptem az
éjjeliszekrényhez. Döntenem kellett, de nem igazán
voltam olyan állapotban, hogy jó döntéseket hozzak.
Ösztönösen megragadtam egy korbácsot. Az ostor ágai
hosszúak és viszonylag könnyűek voltak, úgy tervezve,
hogy pontosan azt a mértékű erőt fejtsék ki, amihez Erica
már hozzászokott, és ami nem minősült valami könnyed
legyezgetésnek. Ezzel a konkrét darabbal még nem
játszottunk, de tudtam, hogy ki fogja bírni.
Mögé léptem, és csodálattal adóztam a megkötözött,
vágytól részegen vergődő test látványának, mely az után
a gyönyör után sóvárgott, amit nemsokára meg is fogok
adni neki.
Meglendítettem az ostort. A vékony bőrszíjak Erica
combjába és fenekébe martak. A következő csapás a
vállát és a hátát érte.
Reszketve beszívta a levegőt, és összerázkódott. Az
izmok keményen megfeszültek a vállában, mielőtt újra
kiengedtek volna. Vártam, mintegy néma kérdésként,
hogy folytassam-e.
Erica bőrén halvány rózsaszín csíkok rajzolódtak ki ott,
ahol az imént a korbács ágai belekóstoltak.
Megismételtem a mozdulatot. Nyolcas alakot leírva a
korbács végül a vállán, a hátsóján és a combjain csattant.
Összerándult, aztán jólesően kifújta a levegőt. Szinte
láttam az ereiben száguldó adrenalint, ahogy az endorfin
sietve elárasztja a testét, és valami sokkal nagyszerűbbé
varázsolja a fájdalmat.
Valamilyen csoda folytán Erica élvezetét lelte benne,
ha kapott, én pedig élvezetet leltem benne, ha adhattam.
Szerettem volna némi bűntudatot érezni, amiért ezt
teszem vele, de ő egyenesen könyörgött érte. Követelte,
hogy elmém legsötétebb, legmocskosabb helyeire vigyem,
és én nem voltam elég erős ahhoz, hogy nemet mondjak
neki.
A csuklóm megrándult, és a korbács ismét lecsapott.
Oda-vissza, fel és le; gondosan ügyelve, hogy a háta
közepét ne érintsem, az egész testét a rózsaszín pompás
árnyalatába öltöztettem.
Apró sikolyai és ziháló lélegzete hangos nyögésekbe
csapott át. Lassan kezdte feladni a harcot. Ökölbe szorított
keze kiengedett, feje a karjára hanyatlott. A saját vágyam
majdhogynem az elviselhetetlenségig fokozódott. A fejem
hangosan zúgott. A farkam fájdalmasan sóvárgott utána.
Hagytam, hogy a bőrkorbács kicsússzon a markomból,
odaléptem hozzá, és elölről gyengéden átkaroltam. Egész
testében reszketett, a bőre nedves volt az izzadságtól. A
szexuális feszültség hatalmas hullámokban hömpölygött
alá róla. Egyetlen hajszál választotta el, pontosan ott volt,
ahová vinni akartam.
– Itt vagy még, kicsim?
– Még bírom… – A hangja az érzelmektől és
adrenalintól reszelősen csengett.
Halkan csitítgattam. – Nem, édesem. Eleget kaptál.
Annyira gyönyörű voltál… annyira odaadó. El sem tudom
mondani neked, hogy…
A szavak a torkomban ragadtak. Homlokom a vállának
támasztottam, megkorbácsolt bőrének melege saját
lángoló testemével vetekedett. – Hadd mutassam meg, mit
jelentett ez nekem.
– Csókolj meg! Érints meg! – könyörgött.
A számmal óvatosan végigcsókoltam a bőrét, követve a
rózsaszín sávokat. Lefelé, végig a hátán, gömbölyű,
fenséges hátsóján, csókjaim záporával hintve be az
érzékeny bőrfelületet. Ezernyi apró bocsánatkérés azért a
kielégítő érzésért, amit adott, amiért ennek kitettem.
Felemelkedtem és a nyakához hajoltam, nyelvemet
szaporán lüktető pulzusán rezegtettem.
– Szeretlek, Erica. Te vagy a mindenem. Istenem,
teljesen kifordítasz magamból!
Felnyögött, és fürgén lábujjhegyre emelkedett, amitől a
nyelvem önkéntelenül is végigsiklott a nyakán. A kezeim
a melléről a combjai közé csusszantak. Reszketve
felsikoltott. Teljesen átnedvesedett, és már nagyon közel
járt.
Elvettem a kezem, és lassan magam felé fordítottam. A
bőre kipirult, legalább annyira az izgatottságtól, mint a
büntetéstől. Ellenálltam a késztetésnek, hogy a
csókjaimmal mindenhol beborítsam, hogy magamba
igyam a belőle áradó energiát. Pontosan ott voltunk, ahol
lennünk kellett.
Erőtlenül megrántotta kötelékét. – Nem látlak!
Az állkapcsom megfeszült, máris sokkal
sebezhetőbbnek éreztem magam, mint aminek szerettem
volna. – Ma este nem láthatsz. Azt akarom, hogy érezz, és
érezni is fogsz, teljesen. Most pedig kulcsold körém a
lábaid!
A térdénél fogva felnyaláboltam, hogy segítsek neki. A
hirtelen mozdulat feltárta előttem, felfedte izgalma
lucskos bizonyítékát, mely fényesen csillogott belső
combján.
– Jesszusom! – A látványtól az önuralmam utolsó
morzsája is atomjaira robbant. Ha nem lett volna ennyire
nedves, aggódtam volna, hogy előbb élvezek el, de
mindketten ugyanannyira ki voltunk éhezve az
orgazmusra. Megfogtam a másik lábát, és magam köré
kanyarítottam. Magasra kikötözött karjaiban egy kicsit
enyhült a feszültség, és úgy helyezkedtem, hogy a farkam
végét egy leheletnyire a puncijába dugjam.
A torkomból rekedt, állati hörgés szakadt fel, képtelen
voltam tovább türtőztetni magam. A következő
pillanatban tövig belevágtam magam, egyetlen gyors
mozdulattal tökéletesen egyesítve a testünket. A teste nem
mutatott ellenállást, mintha mindig is erre teremtettünk
volna.
– Blake!
A torkából feltörő üvöltés egész testemben
megrengetett. A gerincem alját tüzes forróság nyaldosta,
ahogy a puncijával szorosan körém záródott. Az őrjöngő
vágy, hogy megbasszam, teljesen elhatalmasodott rajtam,
és ösztönösen, vadul mozogni kezdtem benne. Zihálva
kapkodta a levegőt, hangos sikoltásai minden béklyójukat
levetve, szabadon szárnyaltak a levegőben. Tébolyultan
döfködtem magam belé. Semmi sem állíthatott meg. A
szobában az egymáshoz csapódó testek csattanása, és az
ágy keserves recsegése – ahogy igyekezett ellenállni a
könyörtelen rohamnak – hangosan visszhangzott. Erica
szélsebesen száguldott az orgazmus felé, a puncija
szorosan pulzált a farkam körül. A sikolyai egyre
mélyebbek és hangosabbak lettek.
– Várj meg, Erica!
– Nem megy! – üvöltötte, vadul rángatva a bilincsét.
– De igen! Még egy kicsit bírd ki, együtt kell
elmennünk! – Még keményebben keféltem, teljesen
elvesztem benne. A szemem előtt lebegő egyetlen cél a
feloldozás volt, ezért folyt az őrült hajsza. A teste annyira
hozzám tapadt, szinte teljesen magába kebelezett. Belé
sűrűsödött minden gondolatom, ő lett az egyetlen pont az
elmém hullámzó tengerében, ami valóban számított. És a
várakozás borzongató izgalma és minden próbálkozásom
dacára, hogy elnyújtsam az élvezetét, nem bírtam tovább.
– Basszus… Erica, most! Most!
A gerincemen erőteljes energia cikázott végig,
fájdalmasan összerántva a golyóimat.
– Most!
Felüvöltött. Egy pár fullasztó pillanat erejéig minden
izma az enyémhez tapadt. Hatalmasat élveztem belé, még
egyszer utoljára könyörtelenül belé vágva magam, ahogy
a gyönyör hullámai átcsaptak felettem. A tökéletes
üresség érzése árasztott el. Szorosan tartottam a
karjaimban, minden erőm elhagyott, a fejem kábán
szédelgett. Az ujjaim sajogtak, amikor elengedtem a
combját, és visszaeresztettem a földre. Reggel az én
ujjlenyomataimat fogja viselni a lábán.
Reszkető kézzel kioldoztam a szíjakat. Abban a
minutumban letépte magáról a szemkötőt, és szorosan
átölelt. Szenvedélyünk hevétől sikamlós, törékeny kis
teste hatalmas hévvel csapódott az enyémhez.
A térdem megroggyant, és sietve az ágyhoz cipeltem,
mielőtt mindkettőnket magammal rántanám a földre.
Olyan erősen tartott, mintha soha nem akarna
elereszteni. Minél tovább feküdtünk így, annál jobban
kezdtem hinni, hogy nincs az az erő, ami valaha is szét
tudna minket választani. A szívem fájdalmasan
összeszorult. Reszketve beszívtam a levegőt, és a
karjaimat még szorosabbra vontam körülötte.
A nevemet suttogta, és egy leheletnyit elhúzódott, hogy
a szemembe nézhessen. Pislogva igyekeztem kiélesíteni a
látásomat a tekintetemre telepedett párán keresztül. A
tenyerével gyengéden végigsimította az arcomat, és
lágyan megcsókolt.
– Jól vagy? – suttogta.
Hogy jól vagyok-e?
– Itt vagyok veled. Csak ez számít.
Sóhajtott, és elengedte magát a karjaim között. – Túl
leszünk rajta. Ígérem.
Lehunytam a szemem, nagyon szerettem volna hinni
neki.
– Tudom… – hazudtam.
Hetedik fejezet

ERICA

Kipislogtam az álmot a szememből, igyekezve


meggyőződni arról, hogy az elmúlt éjszaka valóban
megtörtént. Hogy az egész nem csupán egy szívfacsaró,
szürreális, eget rengető álom volt. Felkönyököltem, és a
pillantásom a földön szétszórt ruhákra esett. A kupac
tetejére hajított fekete bőrkorbács egyértelmű
bizonyítékként szolgált arra, hogy nem csak a képzeletem
játszott velem.
Felültem, és ernyedten lelógattam a lábaimat az ágy
széléről. Az izmaimba nyilalló éles fájdalomtól
felszisszentem. A legjobb éjszakáinknak rendszerint
megvolt az ára, amit másnap bizonyos kellemetlen testi
tünetek formájában voltam kénytelen megfizetni. Viszont
tegnap este oly mérhetetlenül szükségem volt Blake heves
ostromára, amit képtelen lennék megmagyarázni.
Még ha félálomban voltam is, amikor hazaért, semmi
sem tarthatott távol tőle. Este korán elaludtam, de
lidérces álmok gyötörtek, azzal riogatva, hogy soha nem
jön haza, hogy többé nem láthatom. És mikor végre hús-
vér valójában visszakaptam, olyan kétségbeesett
szenvedéllyel akartam birtokolni, ahogy ő engem.
Lehunytam a szemem, felidézve a bőrkorbács keltette
csípős fájdalmat. A sokkoló kín és az azt követő melegség,
a levegőt megtöltő elektromosság, mely ezúttal teljesen
újfajta módon keltett életre mindent bennem, új érzés
volt. Az ezernyi aprócska, tűszúrásnyi pont, amint eszelős
kórusként sikolt a fájdalomtól… a fájdalomtól, ami
köztünk vibrált, és aminek muszáj volt a felszínre törnie!
Felemelkedtem, és szemügyre vettem magam a
tükörben. Jobbra-balra tekeregve igyekeztem
megvizsgálni a hátam, és meglepődve konstatáltam, hogy
az éjszakai náspángolásnak semmi nyoma nem maradt.
Na, nem mintha olyannyira zavartak volna ezek a
nyomok. Kezdtem megkedvelni őket, lassan olyan
gyöngéd szeretettel tekintettem rájuk, mint egyik-másik
felejthetetlen együttlétünk becses kis mementóira.
Az ujjaimat végigfuttattam a combjaimat ékesítő
halovány véraláfutáson, ahol Blake a kelleténél
valamivel szorosabban tartott. Az arcomat halvány pír
futotta el, majd fürgén a mellkasomra kúszott. A pillanat
hevében nem is éreztem semmit, most azonban
szenvedélyének konkrét bizonyítékától hirtelen forróság
öntött el.
Soha nem fogom megérteni, hogyan csinálja, de Blake
valahogyan képes teljesen átvenni az irányítást az elmém
felett, és felülírni az összes eddigi, szexszel és fájdalommal
kapcsolatos előítéletemet. Olyan magaslatokba repít,
aminek eddig még soha senki a közelébe se vitt. És ebben
a szenvedélyben mindketten megleljük a saját békénket.
Létrehoztunk egy csodás kis szigetet, ami csakis a miénk.
A testünk, a szerelmünk, és az az elsöprő szenvedély,
amivel egymást szeretjük, akkor is képes értelmet adni a
létezésünknek, amikor a világon minden más cserben
hagy.
Bárcsak örökké ezen a szigeten élhetnénk, és soha
nem kellene elhagyni…
Lentről felhallatszott a tévé halk zúgása. Ez
visszarántott a valóságba, eszembe juttatta, hogy Blake
itthon van. És hogy még nem is mesélte el, hogy ment a
kihallgatás Evansszel.
Letusoltam, majd fürgén magamra kaptam valami
kényelmeset a munkahelyemre, és lecsattogtam a
lépcsőn. Blake az egyik lenvászon huzatú kanapén ült, és
a híreket hallgatta. A képernyőn Daniel arca villant fel.
Az aktuális felvétel épp Daniel azon hősies küzdelmét
mutatta, ahogy az őrsről – ahol minket is kihallgattak –
kifelé jövet igyekszik elkerülni az újságírókat. Daniel
szenvtelen arckifejezése eszembe juttatta a sötét oldalát.
Azt a bizonyos oldalt, amit nagyon is jól ismertem, és amit
csak akkor engedett láttatni, ha valami sérelem érte, és
ezt igyekezett bármi áron megtorolni. Vajon ez az
engesztelhetetlen bosszúszomj most Blake-re irányul?
Felvettem a távirányítót, és egy kicsit lehalkítottam a
tévét. Blake továbbra is meredten bámult a készülékre.
Leültem mellé, és finoman megráncigáltam az ingét,
remélve, hogy sikerül megtörnöm a transzot. – Blake!
A mellkasa egy jókora sóhaj kíséretében
megemelkedett, ő pedig rám pillantott. A tekintete távoli
volt, mint aki mélyen a gondolataiba merült.
– Jól vagy? – kérdezte.
Összeráncoltam a homlokom. – Persze.
– Clay mondta, hogy Max a közeledbe merészkedett.
Sóhajtottam, és odakucorodtam hozzá. – Miután
megjöttünk, Alli mondta, hogy megszületett az ítélet. Épp
a rendőrségre tartott, hogy megkezdje a büntetését.
– Mit mondott neked? – kérdezte. A hangját feszültség
itatta át.
– Semmit – füllentettem.
– Erica…
– Semmi különöset.
Max már nem számít. Lezárt fejezet. Legalábbis addig,
amíg ki nem engedik. Ugyanakkor erre egyelőre még csak
gondolni sem mertem. Azt ígérte Claynek, hogy soha többé
nem fogom látni. Csak remélni mertem, hogy így is lesz.
Blake nem szólt semmit, mégis szinte hallottam, ahogy
némán követeli, hogy válaszoljak. Éreztem, ahogy az
izmai megfeszülnek.
Törődötten sóhajtottam. – Azt mondta szó szerint, hogy
„tönkre fog tenni”.
– Ki? Én?
Az ujjaimmal apró kis köröket rajzoltam a lábán, ahol
az izmai a farmerjén keresztül kidomborodtak. – Nem
tudom. Felteszem, rád gondolt.
Felemeltem a fejem, hogy lássam a reakcióját, és
megpróbáljak olvasni a gondolataiban, de ő lehunyt
szemmel elfordult.
– Mondj valamit, Blake! – kérleltem.
– Mit akarsz, mit mondjak?
Volt valami különös él a hangjában, amitől
megilletődve elhallgattam.
– Kezdhetnéd például a tegnappal. Mi történt?
– Az FBI és a rendőrség felváltva, kilenc órán keresztül
vallatott. Ez történt.
Némileg elbizonytalanodtam, hogy folytassam-e a
kikérdezősdit. Már így is épp eléggé feszültnek tűnt, és
még csak alig öt perce voltunk együtt. De muszáj volt
tisztáznom a helyzetet. Muszáj volt rávennem, hogy
beszéljen, hogy valahogy a mélyére ássunk ennek az
egésznek.
– Mit mondtál nekik?
– Azt mondtam, amiről feltétlen szükségesnek láttam,
hogy tudjanak.
Nem tetszett a homályos megfogalmazása. Múlt éjjel
hihetetlenül közel voltunk egymáshoz, és most megint úgy
éreztem, mintha millió kilométerekre távolodtunk volna
el. Valamit titkol előlem? Nyugtalanul forgattam az
ujjamon brillköves jegygyűrűmet, azon tanakodva, hogy
mi az, amit nem mond el.
– Van valami, amit nem mondtál el nekik, de nekem
szeretnéd elmondani?
– Miről beszélsz, Erica?
– Úgy értem… Mi történt a választásokon?
Kurtán felnevetett, de a nevetésében nyoma sem volt
jókedvnek. – Azt kérdezed, hogy én tettem-e?
Felálltam, kiszakítva magam a közelsége jelentette
melegségből. Hirtelen több térre lett szükségem, így
tettem egy kört a szobában. Mielőtt megszólaltam volna,
nagyot nyeltem. Nem akartam bevallani, de azóta ez
motoszkált bennem, amióta csak tegnap Evansszel együtt
eltűntek a szemem elől. – Azt hiszem, igen.
Blake a térdére könyökölve előrehajolt. – Gondolod,
hogy az egy hónapos nászutunk egyetlen percét is arra
fecséreltem volna, hogy megbundázzam Daniel
szavazatait, tönkretegyem a karrierjét, és nem mellesleg
veszélybe sodorjam a sajátomat? Nem. A válaszom nem.
Nem én tettem.
Leeresztettem a vállaim, ahogy a feszültség sietve
távozott belőlük. – Sajnálom, Blake, én…
– Én is sajnálom, Erica. Azt hittem, ezt mondanom sem
kell, de talán nem adtam elég okot rá, hogy megelőlegezd
a bizalmat.
– Azt hiszem, ez nem tartozik az erősségeid közé.
Elhúzta a száját. – Köszönöm, hogy másokhoz
hasonlóan, te is folyton az orrom alá dörgölöd.
– Én csak azt gondoltam, hogy…
– Erica, én soha nem bántanálak meg. Persze rohadtul
utálom Danielt. – Az állkapcsa megfeszült, mintha így
próbálná meg elejét venni, hogy még véletlenül se
bukhasson ki a már a nyelve hegyén lévő ezernyi más
gondolat. – Nem tagadom, hogy mélyen megvetem azt az
embert, és elismerem, hogy szívesen tönkretenném. De
annyira azért nem gyűlölöm, hogy veszélybe sodorjam
magunkat miatta!
Pár percnyi hosszú, néma csend következett. Blake
ismét hátradőlt a kanapén, és a tekintetemet gondosan
kerülve, szorosan összefonta a karját a mellkasa előtt.
– A rendőrség mit mondott? – szívóskodtam tovább. –
Ugye nem találhatnak semmit, amivel az ügyhöz
kapcsolnának?
– Úgy gondolják, hogy mivel a férjed vagyok, megvan
az indíték.
Carmody ezt – függetlenül attól, hogy Blake segíteni
akart-e Danielnek vagy betenni neki – mindenképpen
nagy adunak látta a kezükben. De a tény, hogy Gove ilyen
meghökkentő határozottsággal vetett véget a
kihallgatásnak, egy kicsit megnyugtatott. Ezek szerint
még annyi bizonyítékuk sincs, hogy Blake-et bent
tarthatták volna.
– Ez semmire sem elég.
Blake nem szólt semmit, de a közénk telepedő nagy
csend azt súgta, hogy kell még itt lennie valaminek.
– Mijük van még?
– A szavazógépeket az én kódommal hackelték meg.
Abbahagytam a céltalan járkálást, és döbbenten
meredtem Blake-re. Az ereimben az utolsó csepp vér is
megfagyott. – Milyen kódoddal?
– Azzal a kóddal, amit évekkel ezelőtt írtam, amikor a
bankszoftvert kifejlesztettem. Egyedi kódolási eljárást
használtak, és a szövetségiek az elmúlt két hetet végig
azzal töltötték, hogy valahogy megfejtsék a kódolási
programot, és hozzám kapcsolják.
– Kizárt, hogy te legyél az egyetlen, aki hozzáférhet a
kódhoz!
– A bankszféráról beszélünk, Erica. Itt több milliárd
dollár forog kockán, csak pár embernek van hozzáférése
a forráskódhoz.
Az agyamban vadul kattogtak a fogaskerekek, és szép
sorban elkezdtem összegyűjtögetni a lehetőségeket. – Oké.
Szóval, kinek van hozzáférése a kódhoz?
– Nekem, természetesen. Michael Pope-nak, és néhány
kiválasztottnak azok közül, akiknek eladtuk a céget.
– És a rendőrség miért nem beszél velük is?
Nagyot sóhajtott. – Felteszem, megteszik, de mivel túl
sok minden szól ellenem, nem hinném, hogy túlzottan
mélyre ásnának. Én vagyok számukra a lehető
legkényelmesebb megoldás. Ráadásul úgy tűnik, mintha
Evans valami szent küldetésre indult volna ellenem. Meg
akar büntetni azért, amit tíz éve tettem, egy új ügy
segítségével.
Az alatt a rövidke idő alatt, míg Evansszel voltam,
nekem is ugyanez az érzésem alakult ki vele
kapcsolatban. Carmody nyomozóban sem bíztam, de
kettejük közül ő legalább nem viselkedett úgy, mint aki
teljesen biztos az igazában. Ő még nem hagyott fel a
nyomozással, és még nem tudhattuk, hogy azon
fáradhatatlan igyekezetükben, hogy Blake nyakába
varrják az egészet, végül mit fognak találni.
A gondolataim egyre csak az új információ körül
forogtak. A Banksoft egy multimilliárdos óriásvállalat.
Eléggé valószerűtlennek tűnik, hogy onnan valakinek
bármilyen érdekeltsége is fűződött volna a massachusettsi
kormányzóválasztáshoz, amiért információt
szivárogtatott volna ki. Ha Blake igazat mond – és hiszem,
hogy így van –, akkor csakis Michael másolatával lehetett
feltörni a rendszert. Viszont Michael soha nem ártana
Blake-nek. Ugyanakkor a fiáról, Maxről, ez már
korántsem mondható el.
– Gondolod, hogy Max megadhatta Trevornak a
hozzáférést?
Blake lassan bólintott. – Azt hiszem, erről van szó.
– És elmondtad a rendőrségnek?
– Nem! – A kurta válaszban némi arrogancia csendült.
– Miért?
– Mert basszák meg!
A lélegzetem a torkomon akadt. – Basszák meg? Le
akarnak csukni, Blake! Még arra sem veszed a
fáradságot, hogy a jó irányba tereld őket?
– Nincs ellenem semmijük, Erica. Még csak az
országban sem voltam. Heteket fognak arra pocsékolni,
hogy találjanak valami nyavalyás bizonyítékot, aminek a
révén sikerül kapcsolatba hozniuk a választással, de
sajnálatos módon, hoppon maradnak. És tudod, miért?
Mert nem én tettem!
Alig kaptam levegőt. Az adrenalinszintem az egekbe
szökött. – Ennyi? Szépen, kényelmesen megvárod, míg
valahogy sikerül tisztázniuk a nevedet?
– Mit akarsz, mit tegyek? – tárta szét a kezét.
Közelebb léptem, a kezem ökölbe szorult. – Azt akarom,
hogy segíts nekik a végére járni az ügynek! Mindketten
tudjuk, hogy ez nem véletlen volt. Trevor mindkettőnket
kipécézett magának. Évek óta próbálja ellehetetleníteni a
munkádat, de ez most más. Most a szabadságodról
beszélünk, és nem valami francos honlapról, amin
dolgozunk!
– Nem fognak kérni a segítségemből. Nincs
hozzáférésem a kódhoz. Ha lenne, akkor meg tudnám
találni azt, ami felett ők elsiklottak.
– Akkor találd meg! Tudod, hogyan szerezd meg az
információkat.
– Hogy? Egy kibaszott mikroszkóp alatt vagyok! Az
összes gépemet átfésülik. Gondolod, hogy nem vennék
észre, ha elkezdenék kutakodni?
Elfordította a fejét, a tekintete egy távoli pontra révedt.
Fogalmam sem volt, hogy merre járhat, de vissza kellett
rángatnom. Muszáj volt az ügy végére járnunk, és minél
gyorsabban!
– Miért van az az érzésem, hogy nem akarsz
visszavágni, még akkor sem, ha megtehetnéd? – Leültem
mellé, és gyengéden megfogtam a kezét. – Azért, ami
Briannel történt, ugye?
A szobára súlyos csend telepedett. Blake makacsul nem
szólt semmit. Végül felém fordult. A tekintete fáradt volt,
és az a könyörtelen eltökéltség, amit lassan kezdtem
megszeretni benne, nyomtalanul eltűnt.
– Ennek semmi köze Brianhez.
– Azt hiszem, tévedsz. Azt hiszem, mindennek hozzá
van köze. Bármi is történt akkor kettőtök között, még
mindig bűntudatod van. Még mindig nem tudtad
elengedni, és Trevor sem. És most a történelem megismétli
önmagát, és Trevor pontosan ezt akarja. Látni akarja,
ahogy szenvedsz, azért, ami a bátyjával történt. És míg
téged a rendőrség vallat, és az életünk közben darabjaira
hullik, ő boldogan éldegél valahol, és a következő akcióját
tervezgeti. Addig nem fog leállni, míg végig nem nézi a
bukásodat.
– Elég legyen! – csattant fel Blake.
Ijedten összerezzentem az éles hangra.
Blake felpattant. Halkan átkozódva felkapta a zakóját,
és megindult az ajtó felé.
Utánaloholtam, nem akartam, hogy megint
kimeneküljön a helyzetből. – Hová mész?
– Találkoznom kell az ügyvédemmel, és előrukkolnunk
egy tervvel. Fel kell készülnünk mindenre, amivel
betalálhatnak.
– Ő tud Trevorról?
Megfordult, és egyenesen a szemembe nézett. – Bízd
rám az ügyet, Erica! Majd én megoldom. Hidd el, előbb-
utóbb úgyis tisztázódik.
– És hogyan fogod „megoldani”?
– Csak… bízz bennem, oké?
– Nem.
A szeme elkerekedett. – Nem?
– Nem, amíg meg nem mondod, hogyan fogod
megtalálni Trevort.
Bosszúsan magára kapta a zakóját, a szája egyetlen
kemény vonallá préselődött. – Basszus, mondtam, hogy
bízd rám!
Tehetetlen dühömben a sírás kerülgetett. – Nem fogok
itt állni, és hagyni, hogy tönkretedd az életed!
– Nem teszem tönkre az életem – morogta.
– Nem, te a mi életünket teszed tönkre! Emlékezz:
minden döntés, amit meghozunk, hatással van a másikra.
Vagy ez csak rám vonatkozik, amikor nem azt csinálom,
amit akarsz?
Az arca alig észrevehetően megrezzent, és megragadta
a kilincset. – Ennek a beszélgetésnek vége!
Mielőtt kitalálhattam volna, hogyan tudnám
maradásra bírni, már kint is volt az ajtón. A torkomat
elszorították az érzelmek. Ezúttal nem hagyom, hogy
feladja! Valahányszor Trevor megfenyegetett minket,
Blake válaszul a másik arcát is odatartotta. De most
másképp lesz. Soha többé nem engedem, hogy ezt tegye!
Blake Teslája padlógázzal kilőtt az utcán, én pedig
csüggedten visszatértem az üres lakásba. Letottyantam a
konyhapult melletti székre, azon tanakodva, hogy most
mitévő legyek. Képtelen lettem volna csak úgy egyszerűen
kiverni ezt az ügyet a fejemből, és a munkára
koncentrálni. Túlságosan mérges voltam és túl rémült
ahhoz, hogy – miként Blake kérte – bízzak benne, hogy ez
az ügy majd szépen magától megoldódik.
– A fenébe is! – csaptam az asztalra, majd dühösen
ökölbe szorítottam fájdalomtól égő tenyeremet. A torkom
elszorult, a szememet forró könnyek égették, de valami
nem engedte, hogy szabadjára engedjem őket. Úgy
éreztem, a sírás valahogyan annak a jele lenne, hogy
feladtam. De én nem fogom feladni! Képtelen vagyok rá. A
gyomrom helyeslő háborgásba kezdett, csakhogy a
múltkori alkalommal ellentétben, ezúttal nem hagyta
annyiban a dolgot. Végül bámulatos sprinttel a
fürdőszobába rohantam, és beleokádtam a vécébe.
Hirtelen hőhullám söpört végig rajtam, aztán nyirkos
bőröm lehűlt. Remegő lábakkal felálltam, és megtöröltem
a számat. A nő, akit a tükörben láttam, nem nézett ki
valami jól, de pár perc múlva fakó arcszínem sárgászöldje
helyére hétköznapibb árnyalatok költöztek.
A ruhám feszesen tapadt a testemre. Az utazás alatt
felszedtem pár kilót. Pontosabban visszaszedtem pár kilót,
amit a lövöldözés után fogytam le. Az ujjaimat
végigfutattam a farmerom derékrészén, és az alatta lévő
puha bőrfelületen.
Halvány reménysugár lobbant lángra bennem. Egy
csöppnyi, képtelen reménysugár – a lehető legrosszabbra
időzítve.
Az nem lehet…
Megmostam a fogam, igyekezve nem gondolni a
dologra, de a fejemben cikázó több száz rémisztő jövőkép
ügyet sem vetett rám. Mi lesz velünk? A szerelmünkkel, az
élettel, amit közösen felépítettünk? Blake-kel, ha
börtönbe kerül? És lehet, hogy most már ennél jóval több
forog kockán! Ha ő nem hajlandó tenni érte, akkor ki fog?
A fejemben örvénylő káosz hirtelen szertefoszlott. Már
pontosan tudtam, mit kell tennem. Felsiettem az emeleti
gardróbhoz, és ügyet sem vetve a gyűrött lepedőre – mely
csábítóan emlékeztetett az előző szenvedélyes éjszakára –,
fürgén előhalásztam a bőröndömet, majd nekiálltam
csomagolni.
Nyolcadik fejezet

BLAKE

Az egész napot Dean irodájában töltöttem. Fitzgerald


emberei határozottan állították, hogy ők semmit sem
tudtak az egészről, ami feltehetően igaz is volt. Deannel
újra átbeszéltük a nászutunk főbb állomásait, még
alaposabban átvéve, hogy pontosan mikor, hol jártunk. Az
FBI-tól kapott dokumentumok alapján a választási
eredményeket a Cape Townból Maléba tartó repülőút
alatt kellett volna megpiszkálnom, ami teljességgel
lehetetlen, tekintve, hogy a kódokat USB-vel töltötték fel a
szavazógépekre, mely utóbbiaktól én több ezer
mérföldnyire voltam.
Nem mellesleg, az egész világom középpontjában
hetekig csakis Erica lebegett, és nem létezett az horderejű
ügy, ami elvonhatta volna figyelmemet arról, hogy
mindkettőnk számára felejthetetlenné tegyem ezt az utat.
A gondolataim visszatértek a nászutunkra. Alig pár
nap alatt mennyi minden megváltozott! Ez most itt
minden volt, csak nem a mennyország. A mézeshetek
véget értek, és megkezdődött az életünk – csakhogy én
nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez lenne közös
életünk boldog kezdete!
Talán a rendőrség figyelme Fitzgerald felé fog fordulni,
de ha ő lebukik, fix, hogy nem viszi el egyedül a balhét.
Engem is bele fog keverni, csak hogy betegyen nekem.
Amíg valaki meg nem győzi az ellenkezőjéről, úgyis azt
hiszi, én állok az egész mögött.
És aztán itt van Trevor.
Ha valaha is úgy gondoltam volna, hogy megérett az
idő arra, hogy a törvény őrei az ajtaján kopogtassanak –
bárhol is légyen az –, már évekkel ezelőtt beszéltem volna
róla Deannek. De nem tettem. És nem ez a nap lesz az,
amikor előhozakodom vele. Dean egész nap beszédeket
gyakorolt, lelkes szónoklatokban próbálva megdönteni az
ellenem felhozott vádakat. Gyakorlásnak jó volt,
ugyanakkor láttam, ahogy a fogaskerekek vadul
zakatolnak a fejében, egyetlen kérdésen kattogva: ha
nem ő tette, akkor ki?
Szinte hallottam Erica hangját a fejemben, ahogy azt
mondja, cselekedjek helyesen. Mondd el neki! Tereld őket a
helyes irányba! De volt valami bennem, ami még mindig
habozott, és arra intett, maradjak hű az úthoz, amit
mindig is követtem. Egyébként sincs semmi szükség arra,
hogy bonyolítsuk a dolgokat. Az ujjal mutogatás csak még
inkább arról győzné meg Evanst, hogy bűnös vagyok. Nem
kimondottan az a típus, aki hajlandó lenne egy Trevor
kaliberű ember nyomába eredni, miközben veszni hagy
egy ilyen prédát, mint én. Csak az időnket vesztegetnénk.
Dean igyekezett átgondolni az összes lehetséges
forgatókönyvet, és megegyeztünk abban, hogy az általam
írt kód használata önmagában még nem bizonyít semmit.
Rajtam kívül még túl sok mindenkinek volt hozzáférése.
Várnunk kell, és meglátni, hogy elő tudnak-e még
rukkolni valamivel. És ez itt az egymillió dolláros kérdés!
Vajon mit fognak találni? Már ha egyáltalán találnak
valamit. És mennyit kell még várnunk, amíg ez az egész
megoldódik?
Lassan véget ért a nap, és szórakozottan görgetni
kezdtem a mobilomon az e-mailjeimet, megpróbálva
elterelni valamivel a figyelmemet.
– Haza kéne menned – mondta Dean, miközben
megkerülte az asztalt, és az ölembe pottyantotta a
zakómat.
– Kirúgsz?
– Hosszú volt ez a nap. Menj haza, és legyél egy kicsit
Ericával. Azt hiszem, eléggé megviselte ez az egész.
– Igazad van – motyogtam.
– Tegnap addig nem akart hazamenni az őrsről, amíg
el nem engednek. Megpróbáltam valahogy megnyugtatni,
de nem nagyon sikerült hatnom rá.
– Ez nem lep meg.
Az állkapcsom megfeszült. Az empatikus részem
kemény csatát vívott azzal a bizonyos másikkal, mely
némileg csökönyösebbnek bizonyult. Haza kéne mennem
Ericához, és ott folytatni, ahol reggel abbahagytuk – és
amire nem vagyok túl büszke. Mielőtt bármit is
megbeszélhettünk volna, faképnél hagytam. Felvette a
kesztyűt, és keményen sarokba szorított. Na, nem mintha
ez olyannyira meglepett volna. Mindig is a saját feje után
ment, azt tette, amit jónak látott. Már akkor felfedeztem
benne ezt a tüzet, mikor hónapokkal ezelőtt először
belépett a tárgyalómba. És én soha nem akartam, hogy ez
a tűz kialudjon. Azt akartam, hogy forrón lángoljon
értem, hogy mindig kész legyen harcolni kettőnkért. És ő
pontosan ezt tette.
Dean visszazuttyant a székére, és enyhén oldalra
biccentette a fejét. – Be kell valljam, már alig vártam,
hogy végre találkozhassak a nővel, aki olyan sokat jelent
neked, hogy még a házassági szerződésre sem tudtalak
rábeszélni. Csak azt sajnálom, hogy nem más
körülmények között ismerhettem meg.
– Én is.
Dean félig-meddig tréfásnak szánt megjegyzése
eszembe jutatta az Ericának tett fogadalmamat, az
ígéretet, hogy mindenemet megosztom vele. A
fenntartásai ellenére én voltam az, aki ragaszkodott
hozzá, ugyanakkor ez a fogadalom nem csak az anyagi
javakra vonatkozott. Egészségben-betegségben, jóban-
rosszban, míg a halál el nem választ. A józan eszem
készségesen emlékeztetett, hogy eddig bármennyire is
igyekeztünk egyedül leszámolni a saját démonjainkkal, ez
végül soha nem vezetett jóra. Habár szilárdan eltökéltem,
hogy Evansszel egyedül szállok hadba, Ericával
túlságosan is szoros a kötelék köztünk ahhoz, hogy ezt
megtehessem.
A korábbi veszekedésünk nyomasztó terhének súlya
alatt jöttem el Dean irodájából, és indultam el lassan az
utcán. A nap már lement. A nappalok rövidebbek, az
éjszakák egyre hidegebbek lettek. Kivéve, hogy Erica
mellett soha nem kellett fáznom. Istenem, képtelen
voltam kiverni őt a fejemből! Mintha egy kötél két végén
lettünk volna, és ő soha nem hagyta, hogy ez a kötél
meglazuljon. Szerettem volna elengedni a haragomat, de
valami visszatartott. Addig bóklásztam Boston
belvárosában, míg végül az irodám előtt találtam magam.
Az ablakok sötéten bámultak le rám.
Átnyomakodtam az ajtón, és beengedtem magam az
üres előtérbe. Felkapcsoltam a villanyokat, éles fénybe
vonva a letarolt irodát. Az összes íróasztal fel volt dúlva. A
vezetékeket kiráncigálták és szanaszét hagyták a földön.
Cady korábban felhívott, és megerősítette, hogy a
hatóságok minden gépet lefoglaltak. De valahogy a saját
szememmel látni az egészet teljesen más volt. A lelkemben
új harag lobbant lángra. Engesztelhetetlen düh Evans
iránt. Düh mindazok iránt, akiket még
tinédzserkoromban gyűlöltem meg. Már akkor sem tűnt
igazságosnak, és most pláne nem tűnt annak, miután
rohadtul semmit sem csináltam, amivel ezt érdemeltem
volna!
– Jól vagy?
Megpördültem. James állt az ajtóban.
– Mégis, mi a francot gondolsz?
Védekezően megrázta a fejét, és tett pár lépést hátra. –
Sajnálom, haver. Egyedül hagylak.
Kiengedtem ökölbe szorult kezem. – Semmi gond. Csak
pocsék egy nap volt. Ne haragudj!
Bólintott, és közelebb lépve szemügyre vette a károkat.
– Alli mondta, hogy mi történt. Elbaszott egy ügy… – A
tekintete tétován megállapodott rajtam. – Úgy nézel ki,
mint akire ráférne egy ital.
Ezzel nem tudtam vitába szállni. Ugyanakkor
sajnálatos módon ez nem vinne közelebb a megoldáshoz. –
Kösz, de jobb, ha hazamegyek. Késő van. Erica
valószínűleg már aggódik, hol lehetek.
A homloka ráncba szaladt.
– Mi az? – kérdeztem.
– Hát… Erica ma elment – mondta.
– Ezt hogy érted?
– Reggel egy nagy táskával jött be, aztán Allivel együtt
az irodából egyenesen a reptérre mentek. Alli szerint egy-
két nap múlva itt lesznek. Kérte, hogy ha bármi munkával
kapcsolatos dolog felmerül, azt e-mailen küldjem át neki.
A kezem újra ökölbe szorult. Ez a nap egyre csak
rosszabb lesz! – Van ötleted, hová mehettek?
A szeme elkerekedett. – Fogalmam sincs. Alig pár
percig volt itt, nem volt időm, hogy megkérdezzem.
– Basszus! – a düh elhomályosította a látásomat.
– Nem hívtad?
– Mennem kell – mondtam, kis híján magammal
sodorva Jamest, ahogy kiviharzottam az irodából.
Egész úton hazafelé folyamatosan hívogattam Ericát,
de csak a hangposta kapcsolt. Hazaérve berontottam a
bejárati ajtón, kicsit arra számítva, hogy Ericát otthon
találom. De a házban teljes csend és sötétség fogadott.
Berohantam a konyhába, majd átnéztem az emeleten
lévő összes helyiséget, végül benyitottam a hálóba. Erica
úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Az ágy
ugyanolyan állapotban volt, ahogy hagytuk, eltekintve
egy aprócska fecnitől, ami a párnámon hevert.
Felkaptam, és ahogy olvasni kezdtem, éreztem, ahogy
az ereimben csak úgy zubog az adrenalin.

Azt ígérted, hogy mindig méltó leszel a bizalmamra… a


boldogságomra… a szerelmemre.

ERICA

Megígértem neki, hogy soha többé nem szaladok el tőle,


de ami azt illeti, ő is megszegett pár ígéretet. És per
pillanat azt tettem, amit tennem kellett. Amit ő nem volt
hajlandó megtenni.
Allivel kiléptünk a reptérről a tikkasztó texasi
forróságba. Húsz perccel később már meg is érkeztünk a
Dallas szívében pöffeszkedő szállodánkba, ahol a londiner
felvitte a csomagjainkat a szobánkba. A kezébe nyomtam
a borravalót, majd Alli mellé léptem, aki az alattunk
elterülő várost szemlélte az egyik tekintélyes méretekkel
büszkélkedő ablakon keresztül.
Eddig még soha nem jártam Dallasban, és azt
kívántam, bár valamilyen kedélyesebb okból kifolyólag
volnék itt. A gondolat, hogy Blake nélkül utazzak el
valahová, nem volt túl szívderítő, de a ma reggeli
veszekedésünk után tudtam, hogy ebben az ügyben most
nem számíthatok rá.
– Nem rossz – mondta Alli, majd ledobta magát az egyik
klubfotelbe. A táskája bősz vibrálásba kezdett a lábánál. –
Heath az – jelentette. Felpillantott rám, és már nyúlt a
mobiljáért, hogy felvegye.
– Még ne! – mondtam.
Az égnek emelte a tekintetét. – Úgy érzem magam,
Erica, mintha valami nyavalyás szökevény lennék! Ha
hamarosan nem beszélhetek vele, még a végén bejelenti a
rendőrségen az eltűnésemet.
– Nem akarom, hogy bárki is megtudja, hol vagyok.
Addig nem, amíg négyszemközt nem beszéltem Michaellel.
– El sem merem képzelni, Blake mit fog művelni az
öccsével, ha megtudja, hogy én is veled vagyok.
Blake annyira messze volt, és még csak nem is tudott
róla. Sajnáltam, amiért így hagytam ott. Ugyanakkor
mérges is voltam rá. Mérges, hogy nem küzdött értünk.
Hogy azok után, amin együtt keresztülmentünk, még
mindig ilyen könnyen ki tudott zárni.
– Azt mondtad, segítesz. Holnap reggel az első dolgom
lesz, hogy találkozzak Michaellel. Utána felhívhatod
Heatht.
Az irodában már elmagyaráztam Allinek a helyzetet,
készen arra, hogy ha kell, egyedül repüljek ide. Csakhogy
épp elég kilátástalan hajszán mentem már keresztül
ahhoz, hogy tudjam, mindig jobb, ha az embernek van
társasága. A veszély valahogy mindig rám talált, és már
előre rettegtem a következményektől. Viszont azt is
tudtam, hogy a házunkban kuporogva soha nem fogok az
ügy végére járni.
– Én szívesen jöttem veled, Erica, csak egyszerűen nem
szeretek Heath előtt titkolózni. Ez olyasvalami, amit már
soha, semmilyen körülmények között nem teszünk meg
egymással, és te most pont erre kérsz.
– Bármit is mondasz Heathnek, Blake azonnal
értesülni fog róla, és ezt te is tudod. És azt is tudod, hogy
nem segíthetünk máshogy Blake-en. Mérget vennék rá,
hogy Max hozzáférést adott Trevornak Blake kódjához, és
ez az egyetlen esélyem, hogy ezt bebizonyítsam.
Michael nem az a típus, akit telefonon annyira
megnyílna, és nem akarom, hogy Blake ebben most
megakadályozzon.
Alli egy pillanatig habozott, mielőtt megszólalt volna. –
Tényleg úgy gondolod, hogy sikerül megnyerni
magadnak? Michael Pope-ot… a milliárdos mágnást és
vitathatatlanul a világ egyik legintelligensebb és
legsikeresebb üzletemberét?
A kérdése hallatán felmerült bennem némi kétség. De
ennek ellenére még mindig Michael volt a legjobb
esélyem. – Fogalmam sincs. Azt tudom, hogy Blake fontos
neki. Még Maxnek is hátat fordított azok után, amit velem
tett. Ha el tudom érni, hogy ő is lássa, mi forog kockán,
talán segíteni fog – huppantam le az Allivel szemközti
fotelbe. – Alli, ez nagyon fontos. Ha Blake nem tesz
semmit, hogy tisztára mossa a nevét, majd én megteszem
helyette. Nem fogom elveszíteni. Azt nem bírnám ki.
Alli telefonja az újabb bejövő hívástól ütemes rezgésbe
kezdett. Alli könyörgő pillantást vetett rám. – Azóta
hívogat, mióta csak leszálltunk. Mégis, mit vársz, mit
csináljak?
Sóhajtottam. – Jól van. Csak ne áruld el neki, hogy hol
vagyunk.
Alli szélsebesen felkapta és a fülére szorította a mobilt.
– Szia, kicsim… igen, ne haragudj! Last minute csajos
kiruccanás – felállt, és járkálni kezdett a szobában. –
Minden rendben, csak van valami, amit Ericának el kell
intézni, és szerette volna, ha vele jövök… Heath, kérlek,
csak ne kérdezz semmit! Bonyolult. De, jól vagyunk.
Becsszó… – egy gyors oldalpillantást vetett rám. – Igen,
valami olyasmi. Majd később beszélünk, oké? Ha kicsit
rendeződnek a dolgok… Én is szeretlek.
Bontotta a vonalat, és egy éles pillantást lövellt rám. –
Jössz nekem eggyel!
– Tudom. És köszönöm.
Csípőre tette a kezét. – Nem tudom, te hogy vagy vele,
de én mindjárt éhen halok. Öltözzünk át, és kapjunk be
valamit.
Nehézkesen feltornásztam magam a fotelből, és
megpróbáltam erőt venni a fáradtságon, ami a hosszú,
érzelmileg kimerítő nap után szinte a csontjaimba ette
magát. A legszívesebben egyből ágyba bújtam volna, hogy
napokig fel se keljek, de Allinek igaza volt. Muszáj volt
ennünk valamit, annak ellenére, hogy a gyomrom reggel
óta kitartó ringlispílezéssel szórakoztatott.
Kinyitottam a bőröndömet, hogy keressek valami
kényelmesebbet, amibe átöltözhetek.
– Ez meg mi?
Alli vércseként csapott le az aprócska rózsaszín
dobozra, amit az utolsó pillanatban dobtam be a
táskámba. Két terhességi teszt volt benne, melyeket még
korábban vettem, noha komolyan elgondolkoztam rajta,
hogy teljesen megbuggyantam-e, amiért ezt teszem.
Igyekeztem ellenállni a késztetésnek, hogy kikapjam a
kezéből a dobozt.
– Minek tűnik? – próbáltam könnyed hangot megütni,
de máris sík ideg voltam, amiért megtalálta.
A szeme tágra nyílt. – Terhes vagy?
Nehézkesen sóhajtottam. – Fogalmam sincs. Biztos
komplett idióta vagyok, amiért egyáltalán eszembe jut
ilyesmi.
– Ugye most csak viccelsz? Lehet, hogy terhes vagy, és
még csak meg sem csináltad a tesztet? – kérdezte Alli
hitetlenkedve. A hangja beszéd közben legalább négy
oktávot emelkedett.
– Még nem jutottam el odáig – feleltem erőtlenül. Ez
tulajdonképpen igaz is volt.
– Az isten szerelmére, akkor menj, és csináld meg most!
Úgy izgulok, hogy mindjárt bedilizek!
Az izgalomtól ragyogó arccal nekiállt, hogy feltépje a
doboz egyik végét. Gyorsan kikaptam a kezéből. Az
aggodalmam eddig ismeretlen magasságokba hágott.
Átkoztam magam, amiért nem dugtam el jobban a dobozt.
– Azt hittem, vacsorázni megyünk – mondtam,
kétségbeesett kísérletet téve, hogy lepattintsam Allit a
témáról.
– Mintha egyetlen falatot is le tudnék nyomni a
torkomon, tudván, hogy lehet, hogy bekaptad a legyet! Ne
légy hülye!
– Alli, hagyd abba! – csattantam fel.
Döbbent pillantással meredt rám.
A szívem vadul kalapált a mellkasomban. Még nem
álltam készen rá, bármit is mutasson a teszt. – Én nem
tudom… most nem megy.
– Jézusom, miért nem?
Visszalöktem a tesztet a táskába, és az ablakhoz
sétáltam. A nap már lenyugodott, a város fényei millió
apró ékkőként ragyogták be Dallast. Hogyan is
csinálhatnám meg most a tesztet? Mikor épp egy tornádó
kellős közepén vagyok? Kizárt, hogy a nap sugarai ezen a
viharon is áthatolhassanak.
– Nem hiszem, hogy készen állok rá, hogy megtudjam.
Bármi legyen is az eredmény.
Alli közelebb jött, és mellém lépett. – Próbálkoztatok?
Lehunytam a szemem, és Blake-re gondoltam. –
Mondhatjuk – feleltem. A hangom néma suttogásnak
hatott.
– Oké, hülye kérdés volt. Leálltál a tablettákról, és egy
hónapig voltatok nászúton. Persze hogy próbálkoztatok.
Mikor jött meg utoljára?
– A lövöldözés óta már nem tartom számon. Azóta elég
rendszertelen. Nem tudom. Ha pozitív lesz, teljesen
kiakadok, és halálra aggódom magam. Még azon is
aggódni fogok, hogy egyáltalán életképes lesz-e. És ha
negatív, nem tudom, hogy képes leszek-e elviselni a
gondolatot, hogy azok után, amennyit együtt voltunk…
ahányféleképpen próbálkoztunk, mégsem sikerült.
– Erica, van, aki évekig próbálkozik, mire sikerül neki.
Adj magadnak egy esélyt. Ha meg kell történnie, meg is
fog történni. De azzal, hogy a homokba dugod a fejed,
csak még nagyobb kínzásnak teszed ki magad. Engem
legalábbis biztos. És nem hiszem, hogy te másként élnéd
meg.
Igaz, ami igaz, a méhem állapota aggasztó
gyakorisággal bukkant fel a gondolataim között. A
gondolat, hogy állapotos vagyok – annak ellenére, hogy
egy kissé rémisztő volt –, valódi boldogsággal töltött el. De
a lehetőség, hogy mégsem vagyok terhes, és csak
álmodhatok róla, a gyötrelmek kiapadhatatlan forrását
jelentette. És ezt a való életben is lejátszani csak még
rosszabb lenne!
– Fogalmam sincs, hogy azzal együtt, ami történt,
hogyan tudnám ezt most kezelni – vallottam be végül.
Alli visszament a táskámhoz, kihalászta a dobozt, és az
orrom alá dugta az egyik tesztet. – Míg meg nem tudom az
eredményt, totálisan működésképtelen leszek. Vedd úgy,
hogy ezzel a szívességgel viszonzod, amiért elkísértelek
erre az őrült küldetésre. És bármi is lesz, megbirkózunk
vele. Én mindig itt leszek neked. Ígérem.
Alig észrevehetően megráztam a fejem, de ő egy
tapodtat sem moccant, és olyan eltökélt tekintettel meredt
rám, amit nagyon is jól ismertem.
– A nemet nem fogadom el válaszként. Most komolyan,
menj már be oda, és csináld meg a tesztet!
Egy végtelennek tűnő másodperc után végül kitéptem
a kezéből a tesztet, és bemasíroztam a fürdőszobába.
Becsaptam az ajtót, leültem a vécé tetejére, és a bontatlan
csomagra meredtem.
Ez nem történik meg. Képtelen vagyok rá. Még csak tudni
sem akarom. Magamban addig hajtogattam ezt a kedves
kis mantrát, míg Alli hangja félbe nem szakított.
– Már csinálod?
Elég tisztán hallottam a kérdést ahhoz, hogy tudjam,
közvetlenül az ajtó előtt áll.
– Még nem.
– Akkor csináld! – rendelkezett.
Kinyitottam a csomagot, és megvizsgáltam a tesztet.
Elég egyértelműnek tűnt a használata.
– Erica!
Megmerevedtem. Tudtam, mennyire nem akarja
hallani, amit mondanom kell. Most nem. Talán majd
holnap. Még várhatunk vele. Nem… ezek közül egyik sem
elfogadható.
– A fenébe is, Erica! A legjobb barátnőd vagyok, és
követelem, hogy pisilj a pálcára!
Az égnek emeltem a tekintetem. Kíváncsi lettem volna,
mennyi időnek kéne még eltelnie, hogy betörje az ajtót.
– Azon vagyok. Adj egy percet, az isten szerelmére!
Magamban halkan káromkodtam. Az útmutatóval
nem bajlódva, rögtön a dolog közepébe vágtam. A teszten
lévő kis ablak elsötétedett, és több dolgom nem lévén,
türelmetlen várakozásba fogtam.
És vártam, és csak vártam. A fejemben mindeközben
milliónyi „mi van ha” járta szédítő táncát. Ha negatív,
elmondjam-e egyáltalán Blake-nek? Elmondjam, hogy az
a sok próbálkozás, az a semmihez sem fogható hit és
szerelem közöttünk, mind a semmiért volt?
Felpattantam, és a figyelmem elterelése végett buzgó
szépítkezésbe fogtam a tükör előtt, igyekezve feltupírozni
kissé siralmasan lelappadt hajam. Miközben a teszt tette a
dolgát, sikerült meggyőznöm magam, hogy negatív lesz az
eredmény. Hogy minden remény elveszett. Mikor
hagytam, hogy a gondolat lassan beborítsa a tudatomat, a
gyomromba embertelen, pusztító érzés markolt, pontosan
ott, ahol a rosszullét már vagy két napja kínzott.
Ez egy jel volt, nem? Az, ahogy érzek…
Mi van, ha mégis terhes vagyok? Mi van, ha tényleg lesz
egy kisbabánk?
Mikor elképzeltem, hogy milyen érzés lehet, levegőt is
alig bírtam venni. Aztán hirtelen eszembe jutott Blake, és
bepánikoltam. Vajon mit mondana? De ez az, amit
akartunk, nem? Konkrétan nem sokszor beszéltünk róla,
talán mert egyikünk sem volt biztos benne, hogy ez
egyáltalán lehetséges. De próbálkoztunk… olyan vak
elszántsággal vetettük bele magunkat, mint még soha
semmibe ezelőtt, és most mégis félek, és kétségek között
őrlődöm.
Váratlanul a Maldív-szigeteken eltöltött utolsó
éjszakánk villant fel előttem. Blake, ahogy a csillagok
alatt szerelmeskedik velem. A pihenőkabin függönye,
ahogy lágyan fodrozódik a szélben, az egyetlen válaszfal
köztünk és a végtelen éjszaka között. A hold ezüstös
karéja és az ezernyi szikrázó, gombostűnyi fényfolt, amint
közös céllal a szemünk előtt, egyszerre élvezünk el.
A kezem a hasamon pihent, a forradáson, amit az
ujjaim többször simítottak már végig, mint azt számolni
tudnám. A sérülésem… és most, talán egy pöttömnyi élet.
A megrendítő gondolatra az összes levegő sietve távozott
belőlem.
– Mit mutat a teszt? – Alli hangszíne a hisztéria határát
súrolta.
Már épp azon voltam, hogy visszakiabáljak valamit,
amikor a tesztre pillantottam. A pálcikán egy újabb csík
rajzolódott ki, és én csak álltam, és pislogva bámultam.
A másodpercek észvesztő száguldásba kezdtek,
igazodva szívem tébolyult ritmusához. Ó, istenem! Ó, a
francba! Hűha! Ó, te jóisten!
– Bemegyek! És nem érdekel, ha szégyenlős vagy!
Alli berontott az ajtón, és kikapta a tesztet a kezemből.
– Ez meg mit jelent?
– Azt hiszem, az áll rajta, hogy terhes vagyok…
Kilencedik fejezet

BLAKE

– Hol a fenében van?


Heath felnyögött, és nagyot nyújtózott a paplan alatt. –
Ember, már tegnap este is megmondtam, hogy fogalmam
sincs.
– A nagy büdös frászt! Alli is vele van, nem?
– Igen, de nem fogja elárulni, hol vannak. Tegnap este
megint beszéltem vele, és azt mondta, minden rendben.
Meg hogy ne aggódjunk.
Az alváshiány és az ereimben száguldó adrenalin ütős
kombinációjától tombolni tudtam volna. – Ne aggódjunk?
Te most kibaszottul viccelsz velem? A feleségem
nyomtalanul eltűnt, és senki nem mond nekem semmit!
Azt hiszem, elég jól ismersz ahhoz, hogy tudd, rohadtul
aggódom!
Heath megvakarta a fejét, és kimászott az ágyból. –
Haver, lélegezz mélyeket. Én megyek, és dobok egy sárgát,
és mikor visszajövök, beszélünk. Addig jógázz egy kicsit.
Kimentem a hálóból, és bevágtam magam mögött az
ajtót. Dühösen belesüppedtem a nappali közepén
terpeszkedő sötét bőrkanapéba. A dohányzóasztal terítve
volt esküvői magazinokkal, amiről akaratlanul is eszembe
jutott a saját esküvőm. A fülig érő szájjal mosolygó Erica,
boldogabban, mint valaha.
Lehunytam a szemem, igyekezve elengedni a haragom
egy részét. Hirtelen mindent megadtam volna, hogy
visszamehessek arra a napra, életem legcsodálatosabb
huszonnégy órájára.
Mindössze pár lépésre az otthonunktól mondtuk el a
fogadalmunkat. Bár én szívesebben mondtam volna el
Ericának négyszemközt, különös módon, ott, abban a
pillanatban, már egyáltalán nem számított, hogy jelen
vannak a barátaink és a családtagjaink is. A
fogadalmamat az előző éjszaka írtam meg. Nehéz volt
megfelelő szavakat találni, hogy elmondhassam, milyen
sokat jelent ő nekem, de valahogy mégiscsak sikerült
rájuk lelnem, és mélyen elraktározni a fejemben. De
amikor Erica a padsorok között elindult felém, tudtam,
hogy elvesztem. Némán bámultam rá, a szavak
végérvényesen cserben hagytak.
Képtelen voltam elszakítani róla a tekintetemet. Egy
csodás látomás volt, egy testet öltött káprázat – a lazán
feltűzött haj, az arcát keretező kósza tincsek, a leheletnyi
smink, mely még ragyogóbbá varázsolta gyönyörű, kék
tekintetét, a tekintetet, amely szorosan egybekapcsolódott
az enyémmel.
– Mikor elképzeltem ezt a napot, soha nem gondoltam
volna, hogy ilyen mérhetetlenül és reménytelenül szerelmes
leszek abba az emberbe, aki majd mellettem áll. Azt hittem,
hogy a miénkhez hasonló szerelem csak a könyvekben
történhet meg. Azt hittem, hogy az ilyen férfiak, mint te, csak
a mesében léteznek. De itt vagy, és az álmom, a saját
„boldogan éltek, míg meg nem haltak” tündérmesém valóra
vált. Minden egyes nap, amit együtt töltünk, egy csodás
ajándék. Egy ajándék, ami még közelebb visz hozzád. És
ezért örökké hálás leszek neked. Ígérem, hogy mindig
szeretni foglak, hogy mindig melletted fogok állni, és
minden egyes napunkat nagy becsben fogom tartani –
nagyot nyelt, tiszta kék szemében könny reszketett. – Blake,
a szívem örökre a tiéd. És a bizalmam is.
A simogató, őszi óceáni szellő lágyan körbesusogott
minket, és hirtelen úgy éreztem, hogy az utolsó cseppnyi
levegőt is kilopja a tüdőmből.
– Erica – suttogtam. Gyengéden megsimogattam
szépséges arcát.
Sűrű, fekete szempillái alól rám pillantott, és belesimult
az érintésbe. Igyekeztem ellenállni a késztetésnek, hogy meg
ne csókoljam. Még ne, emlékeztetett egy vékony kis hang a
fejemben.
A keservesen megírt beszédem egyszeriben elröppent, a
szél kacagva magával vitte. Hirtelen úgy éreztem, hogy még
soha életemben semmi sem bírt akkora fontossággal, mint a
szavak, melyek most a számra kívánkoztak. Őszintének
kellett lenniük. Igaznak. Szívem legmélyéről, egyenesen neki
kellett szólniuk.
– Ígérem, hogy rászolgálok a szerelmedre és a
bizalmadra. Sosem lesz hiányod szeretetben, boldogságban
és biztonságban. Ígérem, hogy a karjaimban és az
otthonunkban mindig biztonságra fogsz lelni. Teljes
szívemmel szeretlek, lényem legutolsó atomjával, és minden
egyes nap szeretni foglak, életem végéig!
Az anyakönyvvezető folytatta a beszédét. Amint
meghallottam a csókoljátok meg részt, meg sem várva, hogy
befejezze, gondolkodás nélkül magamhoz húztam Ericát.
Erica engedelmesen hagyta, a karjai selyemként siklottak a
nyakam köré, mintha ő is csak erre várt volna. Az ajkára
tapasztottam a szám, és gyengéden megcsókoltam.
– Kérsz kávét? – szakított ki az emlékeim közül a
szobába lépő Heath.
A szemhéjam alig észrevehetően megrándult. Már így
is annyi kávét vedeltem, ami egy egész kollégiumnak a
dicséretére vált volna. És csak idegesebb lettem tőle. –
Nincs valami erősebb?
Egy pillanatra elhallgatott. – Reggel kilenc van, és
tudod, hogy felhagytam az erős cuccokkal.
Sóhajtottam. – Tudom. Ne haragudj. Nem
gondolkoztam.
A szívem örökre a tiéd. És a bizalmam is.
Előrehajoltam, és a kezembe temettem az arcom. Erica
szavai kitörölhetetlen tetoválásként égtek a szívembe,
örökre az agyamba vésődtek. Fogadalmat tettünk
egymásnak. Lehetséges, hogy ezek csupán szimpla,
jelentéktelen szavak lettek volna, szavak, melyeket egy
reménytelenül szerelmes pár mond egymásnak az
esküvőjén? Lehetséges, hogy a belém vetett bizalma ilyen
könnyen meginogjon? Mások talán nagyvonalúan
megfeledkeznek az esküjükről, de az holtbiztos, hogy én
nem tudok így tenni, ha Ericáról van szó.
Ilyen hamar lemondott volna rólam? Adtam rá kellő
okot?
Bárcsak hazajönne…
Hol lehet? Veszekedtünk, és elismerem, konok
seggfejként viselkedtem, de azt hittem, mára már
hozzászokott ehhez. Azt hittem, azon is túl vagyunk már,
hogy rendre elfusson előlem. Most már házasok vagyunk.
És együtt kell megoldanunk a problémáinkat. Nem
hagyhat így itt, ilyen egyszerűen. Pont akkor, amikor
minden szétesik körülöttünk.
Valami megkocogtatta a vállamat. Kinyitottam a
szemem, és egy sörösüveg nézett velem farkasszemet, a
másik végén Heathszel. Hálásan elvettem. Egyetlen szál
bokszeralsóban és egy bögre kávéval felszerelkezve az
öcsém ledobta magát a szemközti kanapéra.
– Tudod, elég szarul festesz – állapította meg, a bögréje
karimája felett méricskélve.
A kezemmel önkéntelenül is megtapogattam durva
borostámat. Reggel az első kezem ügyébe kerülő dolgot
kaptam magamra, ami az előző napi gyűrött ingem volt.
Miután Erica eltűnt, a kinézetem volt a legutolsó, ami
izgatott. Kétségbeesett pillantást vetettem az öcsémre. –
Hol van Erica?
Megcsóválta a fejét, a tekintetén habozás suhant át. –
Alli azt mondta, hogy van valami, amit Ericának el kell
intéznie. Mást nem volt hajlandó elárulni, csak annyit,
hogy nem kell aggódnom.
Ez kibaszottul elfogadhatatlan, üvöltötte az agyam, de
kényszerítettem magam, hogy csöndben maradjak. –
Kérdezted Ericáról?
– Persze hogy kérdeztem.
– És?
Heath összeszorította a száját, a tekintete elsiklott
mellettem.
Olyan keményen megmarkoltam a sörösüveget, hogy
az ujjaim belefehéredtek. – Heath! Beszélj, vagy
istenemre esküszöm, hogy…
– Alaposan felzaklatta magát, Blake. A te feleséged,
szóval gondolom, ezzel már te is tisztában vagy. Pontosan
mi történt, mielőtt elment?
– Összekaptunk.
– Min?
A számhoz emeltem az üveget, és nagyot húztam
belőle. – Azt akarja, hogy keressem meg Trevort, vagy
legalább szóljak a szövetségieknek, hogy kit lenne
érdemes hajkurászniuk.
– És te nem akarsz szólni nekik?
– Tiszta időpocsékolás. Nem fogom se az én időmet, se
Ericáét erre pazarolni. Ő…
– Ő mi?
– Nem ő jelenti a megoldást. A rendőrség ezt úgysem
kenheti rám. Teljesen felesleges Trevorra ráállítani
valakit.
Heath az asztalra tette a kávéját, és összecsapta a
tenyerét. – Tudod, én nem vagyok az a kimondottan
konfliktuskereső ember, de ez a faszkalap már évek óta a
nyomodban van. Eddig talán a saját életem tönkretétele
túlságosan is lefoglalt ahhoz, hogy megmondjam neked a
véleményemet, ezért elmondom most: ezt az alakot le kell
állítani. És az, hogy egy ilyen okos fickó, mint te, még
mindig nem vetett véget ennek az egésznek, egyszerűen
röhejes.
Egy pillanatig nem válaszoltam, magamban
igyekeztem tompítani a szavakat, amelyekkel helyre
akartam tenni őt. De talán igaza van. Talán Ericával
együtt mindkettejüknek igaza van. Magamban nagyot
káromkodtam. Megdörzsöltem égő szemeimet, hátha úgy
megszabadulhatok a fáradtságtól.
– Erica szerint azért csinálom, mert még mindig
bűntudatom van Brian miatt.
– És az van?
Néhány újabb korty sört küldtem a többi után. – Lehet
– vallottam be, majdhogynem túl halkan ahhoz, hogy
hallani lehessen.
– Fiatal voltál. És ez a kölök nem Brian. Ugyanolyan
elbaszott egy alak, de soha nem volt a barátod. Nem
tartozol neki semmivel.
– Ezt én is tudom.
– Valóban? Mert nekem nagyon nem úgy tűnik.
Személyesen még soha nem találkoztam Trevorral, de
valahogy mindig is Brianként élt a fejemben. Soha nem
vallottam volna be, de képtelen voltam különválasztani a
kettőt. Egy árny volt, egy megfoghatatlan kísértet, akit
senki nem volt képes elkapni. De számomra azt a
kísértetet testesítette meg, ami a legsötétebb emlékemmel
szembesített. Brian ugyanolyan félrevezetett tinédzser
volt, mint én, de ő túl messzire ment. A tervet együtt
eszeltük ki, de ő volt az, aki az eredeti céloktól messze
elrugaszkodva végig akarta csinálni. És mivel ő volt az, aki
elvitte a balhét, én szabadon távozhattam.
A börtön fenyegető réme gyorsan elillant, de a
bűntudat, amiért Brian a saját kezével vetett véget az
életének, sokáig kísértett. Hosszú-hosszú hónapokig.
Mikor elkezdtem Michaelnél dolgozni, azt hittem,
túljutottam rajta. De talán mégsem volt így.
– Nem változtathatok azon, ami történt.
– Ahogy más sem. De azt megteheted, hogy nem
hagyod, hogy ez a… fenyegetés… tönkretegye az életedet.
Ha te nem állítod meg, a zsaruk téged fognak hűvösre
tenni, Blake. Ne nekem kelljen elmondani, hogy már nem
vagy gyerek. Itt bűntény történt. Neked feleséged van,
családod, akinek fontos vagy, és több száz ember, aki tőled
függ! Te meg képes lennél feladni ezt az egészet, csak
mert nem bírja a gyomrod, hogy borítsd a bilit, és
gondoskodj róla, hogy ez a kis szarjankó végre megkapja,
amit érdemel?
– Nem csinált semmi olyat, amit én ne csináltam volna.
– Talán így van, de te sokkalta többet is csináltál, mint
ő. Tucatnyi céget építettél, melyek egy rakás jó dolgot
adtak a világnak. Segítettél apának és anyának. Segítettél
nekem, mikor semmi okot nem adtam rá. Te vagy Erica
támasza, és momentán épp cserben hagyod azzal, hogy
túlságosan is vak vagy ahhoz, hogy végre észrevedd,
Trevor nem Brian. Miért nem nézel végre a szemébe
annak a szemétládának?
– Ha végre-valahára megmutatná a mocskos képét,
akkor örömmel megtenném! – vágtam vissza.
– Tudod, hogy értem.
– Nem hagyom, hogy egy árnyék megfélemlítsen.
– Hát, pedig éppen ez történik.
Felálltam, és járkálni kezdtem a szobában, Heath
szavai hangosan zörömböltek a fejemben.
– Ha szembenéznék vele… azt hiszem, ettől Brian
valahogy megint valósággá válna. Trevor vissza akar
rántani ebbe a rémálomba. Ezért van ez az egész. Azzá az
emberré akar tenni, akinek az FBI már így is hisz.
– De te nem vagy az az ember. Már rég nem az a kölyök
vagy, aki voltál. Felnőttél. Kismillió tapasztalatot szereztél.
Megházasodtál. Egy csomó ember van körülötted, akiknek
mind szükségük van rád, és akik célt adnak az életednek.
– Pontosan. Épp ezért nem akarok még több támadási
felülettel szolgálni neki.
– Ha csak ülsz, és nem teszel semmit, azzal máris tálcán
kínálod neki az összes támadási felületet. Védd meg az
életet, amit építettél! Ez legyen a célod. És ha ez azt jelenti,
hogy ki kell vonni a forgalomból ezt a kis gennyládát,
akkor ezt kell tenned.
Hátradőltem a kanapén, és fáradtan felsóhajtottam. –
Mikor lettél te ennyire kibaszottul összeszedett?
– Ezért csakis magadat hibáztathatod. Alli már egy
teljesen más fickóba szeretett bele, hála neked.
Bólintottam. – Szerencsés vagy.
– Te is. Egyszerűen csak észre kéne már venned, hogy
ezt az egészet rosszul fogod fel, és ezért van az, hogy Erica
nincs itt. Csinálj egy kis rendet a gondolataid között, és
vissza fog jönni. Efelől kétségem sincs.
Esdeklő pillantást vetettem rá. – Ez nagyon úgy
hangzik, mintha többet tudnál nálam.
Megrázta a fejét. – Nem, csak egy megérzés. Ha Alli
hagyott volna itt szó nélkül, én holtbiztos, hogy addig nem
nyugodnék, amíg rá nem jövök, mi a fenét szúrtam el. És
nincs az a büszkeség, ami képes lenne megakadályozni
abban, hogy megpróbáljam jóvátenni a dolgot, és
visszakapni őt.
– Kezdesz úgy beszélni, mintha te lennél az én bátyám.
Heath arcára széles vigyor telepedett. – Épp elégszer
megmentetted már a hátsómat. Itt az idő, hogy törlesszek.

ERICA

Mikor másnap reggel felébredtem, a tény, hogy állapotos


vagyok, egy leheletnyit sem tűnt kevésbé szürreálisnak.
Az énem egyik része szeretett volna hazarohanni, és
elújságolni Blake-nek a nagy hírt, míg egy másik részem
örült a pillanatnyi távolságnak. Életem során nem egy
kemény leckében volt már részem, és kellett egy kis idő,
hogy egy kicsit lehiggadjak, és képes legyek felfogni ezt az
egészet. Annyi volt a bizonytalanság.
Most az első és legfontosabb az volt, hogy
megszerezzem Michael segítségét. Korán felkeltem, és Allit
a szállodában hagyva fogtam egy taxit. A sofőr egy
impozáns toronyház előtt tett ki a város központjában.
Lifttel felmentem a legfelső szintre. Előző nap felhívtam
Michael asszisztensét, hogy értesítse a főnökét, Blake a
városban lesz, és találkozni akar vele. A nő habozás
nélkül beírta Blake-et Michael naptárába. Mikor
megérkeztem, némi magyarázkodás következett –
miszerint én Blake felesége vagyok, ennek ellenére
okvetlenül beszélnem kell Mr. Pope-pal –, majd a
recepciós bekísért az irodába.
Michael egy jókora íróasztal mögött ücsörgött, ami egy
nem kevésbé óriási szoba kellős közepén terpeszkedett.
Egy olyan emberhez képest, akinek a világ a lábai előtt
hever, szinte kiábrándítóan kevés dolog volt körülötte. Az
íróasztala csaknem teljesen üres volt, mindössze egy
laptop, egy jegyzetfüzet és egy toll osztozkodott rajta. Az
összes felület patyolattisztán ragyogott. A dekoráció
legutolsó eleme is milliméteres pontossággal be volt
állítva.
Michael feltápászkodott. Óvatos tekintettel végigmért,
ahogy megindultam felé. – Erica! Nem számítottam rád.
– Tudom. És sajnálom. De nagyon fontos ügyben jöttem.
– Persze, foglalj helyet! – mondta, majd bevezetett a
tárgyalóba, ami a kapitális méretekkel bíró iroda nyugati
szárnyát képezte. Leültem egy fekete bőrkanapéra,
Michael pedig letelepedett a velem szemközti, szintén
fekete bőrfotelbe. – Mi szél hozott Dallasba?
– Blake-ről szerettem volna beszélni veled. Gondolom,
te is tudod, miféle bajba keveredett.
Lassan bólintott. – Igen, a rendőrség nálam is járt,
szóval az ügy egy részével magam is tisztában vagyok. De
Blake-kel nem beszéltem.
Ez legalább meggyőzött arról, hogy a rendőrség kellő
körültekintéssel járt el, és annak ellenére, hogy Blake a fő
gyanúsított, Michelt is kikérdezték.
– Kérdeztek a Banksoft forráskódjáról?
– Igen.
– Mit mondtál nekik?
Egy hosszú pillanatig némán méregetett, az ajka
egyetlen mozdulatlan vonallá préselődött.
– Azt mondtam nekik, hogy legjobb tudomásom szerint
néhány alkalmazottamon kívül, akik a legmegbízhatóbb
embereim közé tartoznak, senkinek sincs hozzáférése a
kódhoz.
– Ez igaz?
– Erica, én nem vagyok híve a játszadozásnak. Mire
akarsz kilyukadni?
Nagy levegőt vettem, hogy végre hangosan is
kimondjam azt, amit egész úton idefele oly lelkesen
gyakoroltam. – Tudni akarom, hogy Maxnek volt-e
hozzáférése.
Michael feszes mosolyra rántotta az arcát, és
összekulcsolta a kezét.
– Lehetséges. Maxet elég sok üzleti ügyembe bevontam.
– Komoly okom van feltételezni, hogy ő volt az, aki
átadta a kódot egy Trevor Cooper nevezetű illetőnek. Ez a
férfi egy hacker és…
– Tudom, ki ő.
A döbbenettől egy pillanatra elakadt a szavam. –
Tudod?
– Egy programozó, aki egy ideig Maxnek dolgozott.
Néhány jelentéktelenebb projektben segített neki. A
munkáját az egyik olyan befektető cégen keresztül
finanszíroztuk, amiben annak idején Maxszel közösen
voltunk tulajdonosok.
– Az a sok pénz csak arra kellett neki, hogy
megpróbálja tönkretenni Blake több vállalkozását, köztük
az enyémet is!
Michael átható tekintettel nézett rám. – Ha ez igaz,
akkor nagyon sajnálom. Ahogy bizonyára te is tudod,
Maxszel többé már semmilyen pénzügyi kötelék nem fűz
minket össze. De amikor ez még nem így volt, a napi szintű
üzleti ügyeimbe akkor is csak nagyon ritkán vontam be.
Több projekt finanszírozásában is segítettem neki, abban
bízva, hogy így sikerül távol tartanom a sajátjaimtól.
Trevort csak névről ismerem, mert a cég mindig fix
összeget utalt neki.
– Van róla elképzelésed, hogy hol lehet most Trevor?
– Nincs. A befektető cég megszűnt, és nem sokkal az
eljegyzési partid után az összes számlát zárolták.
Fogalmam sincs, mi lett vele.
A fenébe! Úgy éreztem magam, mint a hegymászó, aki
a hegy csúcsa felé közeledve folyton azzal szembesül, hogy
az megint meglógott előle.
– Michael, segítened kell megtalálni Trevort!
Szándékosan Blake banksoftos kódjával hackelte meg a
szavazógépeket, hogy Blake-re terelje a gyanút. Ha létezik
bárki, aki még Maxnél is jobban szeretné Blake-et
kicsinálni, akkor az Trevor. Azóta feni rá a fogát, mióta
csak a pártfogásodba vetted.
– Nem tudom, hogyan segíthetnék.
– Lépj kapcsolatba vele. Vedd rá, hogy beszéljen. Vagy
mondd el az FBI-nak, amit valójában tudsz. Hogy nagy
valószínűség szerint Max átadta neki a kódot. Ha az FBI
megtudja, akkor legalább a megfelelő ember nyomába
erednek, és nem zaklatják Blake-et egy olyan bűnténnyel,
amit el sem követett.
– Arra kérsz, hogy keverjem gyanúba a saját fiamat,
Erica.
– Arra kérlek, hogy segíts Trevorra irányítani a
figyelmüket. Ha tetszik, ha nem, Max is benne volt, és már
évek óta próbálja módszeresen kiütni Blake-et a
nyeregből. Azt hittem, Blake fontos neked. Tényleg képes
vagy végignézni, hogy börtönbe csukják?
Michael merev arckifejezése elárulta, mennyire
kényelmetlenül érzi magát. Pontosan ezért nem akartam
telefonon beszélni vele. Szemtől szemben nem rejthette el
előlem az igazságot. Az igazságot, hogy a fiának, a saját
húsának és vérének, igenis benne volt a keze ebben a
dologban!
– Lennie kell más megoldásnak – szólalt meg végül,
tekintetével szigorúan az iroda padlóját vizslatva.
– Nincs más megoldás. Michael, kérlek, könyörgök
neked! Segíts megtalálni Trevort! Én nem tudom… –
Egyedül képtelen vagyok rá. Kínlódva kerestem a szavakat.
Igyekeztem visszanyelni a könnyeimet. Talán
elmagyarázhatnám Michaelnek, hogy mennyire kétségbe
vagyok esve. Ugyanakkor nem akartam elveszíteni a
megbecsülését azzal, hogy teljes idegösszeomlást
produkálok az orra előtt (ami az adott pillanatban
meglehetősen csábító lehetőségnek tűnt).
Mielőtt rátalálhattam volna a megfelelő szavakra,
Michael felállt, és mellém ült. A kezébe vette a kezem.
Napbarnított keze meleg és száraz volt. A tekintete lágy,
majdhogynem szomorú.
– Erica, tudom, milyen nehéz lehet ez neked. És azt is
tudom, hogy amin Max miatt kellett keresztülmenned, az
milyen szörnyen nehéz lehetett. Senki nem érdemelne
ilyet. Kimondhatatlanul szégyellem magam miatta,
jobban, mint valaha is szégyelltem magam bármi miatt.
De ha majd egyszer neked is saját gyermekeid lesznek,
meg fogod érteni, hogy nem számít, mennyi csalódást
okoznak, nem számít, mennyire megbántanak, vagy
mekkora szégyent hoznak a fejedre, mindig a gyermekeid
maradnak. Úgy szeretem Blake-et, mintha a saját fiam
volna… de sajnos nem az. Max viszont az én saját húsom
és vérem. Mindent megteszek, hogy segítsek Blake-nek, de
nem azon az áron, hogy Maxet bajba keverjem. Soha nem
álltam közéjük, és nem most fogom elkezdeni.
A szemem sarkából kiszabadult egy könnycsepp, és
némán végiggördült az arcomon.
Michael biztatóan megszorította a kezem. – Erica, csak
találnod kell valamilyen más megoldást. Blake okos –
egyike a legokosabb embereknek, akiket ismerek. Ezért
sincs itt, mert pontosan tudja, hogyan érzek.
Kirántottam a kezem az érintéséből, ami hirtelen
minden másnál leereszkedőbbnek hatott. – Azért nincs itt,
mert nem akarja megvédeni magát!
Felpattantam, és az ajtóhoz rohantam. Megragadtam a
kilincset, majd egy pillanatra bizonytalanul
megtorpantam. A szoba másik végében Michael
felemelkedett. A testtartása laza volt, az arca egyértelmű
aggodalomról árulkodott. Mindig is úgy gondoltam rá,
hogy ő más, mint a többiek, mert Blake minden jel szerint
így hitte. Ekkorát tévedtem volna?
– Néha eltűnődöm azokon a férfiakon, akik az
életemben valamilyen szerepet játszottak. Elgondolkodom
azon, hogy a legtöbbjük valamiféle súlyos istenkomplexus
által vezérelve úgy használja a hatalmát és az egóját,
akár egy mindenható fegyvert, és közben maximálisan
hidegen hagyja, hogy kiket bánt meg vele, vagy ne adj’
isten, kiknek teszi tönkre az életét. Mi, többiek meg mást
se csinálunk, csak igyekszünk rendbe hozni az okozott
károkat. Valamiért mindig úgy gondoltam, hogy te más
vagy. De azt hiszem, tévedtem.
Michael nem szólt semmit, és ez a csend minden
másnál beszédesebbnek bizonyult. Vereségem teljes
tudatában léptem ki az irodából. Odalent fogtam
magamnak egy taxit, és visszamentem a szállodába.
Most először, mióta Dallasban voltam, bekapcsoltam a
mobilomat. Vártam, felkészülve az SMS-ek, e-mailek és
miegyebek áradatára. Egyszerre többtucatnyi üzenet jött
be, egy Jamestől, a többi pedig Blake-től. Mindegyikben
aziránt érdeklődött, hogy hol vagyok, jól vagyok-e, és kért,
hogy minél előbb jelentkezzek.
A hangpostámon egy üzenetet várakozott. Lenyomtam,
hogy meghallgassam, felkészülve mindarra, amit Blake-
től kapok. Nem számítottam rá, hogy visszafogott lesz.
– Erica, én vagyok.
A szívem egyből összeszorult a hangjára.
– Fogalmam sincs, hol lehetsz, és ez teljesen kikészít.
Nem mondom, hogy nem érdemeltem meg, de… kérlek,
csak hívj fel, hogy halljam a hangod, és tudjam, hogy jól
vagy! Tudom, hogy Alli veled van, de szörnyen aggódom,
nem tehetek róla. Veled akarok lenni, bárhol is vagy,
megvédeni, bármilyen bajba is sodortad magad. Tudom,
hogy most mit gondolsz. Ha saját magamat sem vagyok
képes megvédeni, akkor hogyan tudnálak téged? És
igazad van. Túlságosan is önfejű vagyok, és megértem,
hogy nem tudsz elviselni. Bár, megígérted, hogy
megpróbálod. Könyörgök… csak hívj fel!
A hangjából kicsendülő szomorúságtól majd
megszakadt a szívem. Jobban hiányzott, mint azt be
mertem volna vallani magamnak.
Amikor beléptem a szállodai szobánkba, Allit az ágyon
találtam, amint elmélyülten kopácsolt a laptopján.
– Hogy ment? – nézett fel.
Csak megráztam a fejem, mire a vállai ugyanolyan
csüggedten roggyantak meg, mint az enyémek nem
sokkal ezelőtt.
– Nem fog segíteni?
– Nem, ha ezzel belekeveri Maxet is – huppantam le
mellé az ágyra.
– Sajnálom – mondta, és egyik karjával átkarolta a
vállamat. – Most mihez kezdünk, csajszi?
Nekidőltem, igyekezve meggyőzni magam, hogy találok
más megoldást. De fáradt voltam, és per pillanat egyetlen
dologra vágytam, Blake karjának megnyugtató melegére.
Ha rá tudom venni, hogy gondolja meg magát és
harcoljon értünk, talán még van remény.
Sóhajtva lehunytam a szemem. – Haza szeretnék
menni.
Tizedik fejezet

BLAKE

Legalább százszor hívtam. Semmi válasz. Heathet kábé


tízszer ennyit. Semmi hír. Mindössze egy dolgot tudtam:
Erica elment, és nekem sejtelmem sem volt, hogy mikor
fog visszajönni. Ha egyáltalán visszajön.
Az ebédlőasztalnál ültem, a gondolataimba merülve.
Lassan az utolsó korty skót whisky is útjára indult, hogy
bevégezze a gyomromban. De Erica hiányának kínzó
fájdalmát semmi sem csillapíthatta. Úgy döntött, hogy
elmegy, és talán minden oka megvolt rá.
Megdörzsöltem a szemem. Mostanra két ébren töltött
éjszaka állt mögöttem. Néhányszor ugyan nyugtalan
álomba zuhantam, de pár perc után riadtan ébredtem fel.
Buzgón átfésültem a házat, csekkoltam a mobilomat és az
e-maileket. Felhívtam az öcsémet, nem törődve azzal, hogy
neki is elkélne némi alvás. De végül mindig újra és újra rá
kellett döbbennem, hogy Erica elment. Ilyenkor addig
ültem a sötétben, míg a szemem úgy nem döntött, hogy
képtelen tovább nyitva tartani magát.
Hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Clay többször is
feljött, hogy rám nézzen. Volt egy olyan érzésem, hogy ha
nem nekem dolgozna, bátrabban is kifejtené, milyen
pocsékul nézek ki. Hogy milyen tökfilkó vagyok. De senki
nem mondhat olyat, amivel ezt helyre tudná hozni. Addig
semmi nem lesz jó, míg Erica haza nem jön. Ha kapok egy
esélyt, hogy elmagyarázhassam, mindent jóváteszek!
És abban a pillanatban ott volt.
Az asztal szélénél álldogált, farmerben és egy bő
pulóverben, az arcán tétova kifejezés. Közelebb volt, mint
napok óta valaha, mégis, mintha milliónyi mérföld
választott volna el tőle. Hátralöktem a széket, és
odarohantam hozzá. Tett egy lépést hátra, mintha
megrettent volna.
Közvetlen előtte megálltam. Igyekeztem nyugalmat
erőltetni magamra, de borzalmasan nehezemre esett,
hogy ne érintsem meg, a kezem kínomban ökölbe szorult.
A tiszta kék szemén átsuhanó kifejezéstől majd
meghasadt a szívem.
– Kicsim, nem foglak bántani.
Nyelt egyet, az ajka alig észrevehetően szétnyílt. – Nem
vagy mérges rám?
– Nem. Én… istenem, csak gyere ide!
Magamhoz húztam, és amint elértem, a karjaim közé
kaptam. A nyakába fúrtam az arcom, és mélyen
magamba szippantottam. Nincs az az ital, ami ezzel
felérne! Hangosan is kimondtam a nevét, szinte
megszállottként ismételgetve. Itthon volt. Biztonságban.
Hála az istennek!
Az ajkammal megkerestem a száját, és szinte áhítattal
tapadtam rá. A csók arra a csókra emlékeztetett, amivel
megpecsételtük a házasságunkat. Míg a nyelvével meg
nem érintette a nyelvemet. Először gyengéden, aztán
egyre mohóbban. Felnyögtem, ahogy ujjait a hajamba
fúrta, és megragadta a tövénél. Elakadt lélegzettel
elszakítottam magam annyira, hogy lássam a szemében
fellobbanó tüzet. Körém kulcsolta a lábát, és besétáltam
vele a nappaliba.
Óvatosan lefektettem a kanapéra, és a testemmel
betakartam a testét. Amint megéreztem az édes, meleg kis
testet alattam, olyan volt, mintha egyenesen a
mennyországba kerültem volna. A bőröm vágytól
borsózott, Erica puszta jelenléte is szinte megsemmisített.
Gyengéden simogattam az arcát, az ujjammal enyhén
szétnyílt ajkait cirógattam.
– Istenem, mennyire hiányoztál!
A tekintetén különös szomorúság suhant át. Mielőtt
elmondhatta volna, hogy miért, újra megcsókoltam.
Magamba nyeltem mindazt a fájdalmat, amit el akart
mondani. Csak csókoltam, és csókoltam, mohón és
szenvedélyesen, míg váratlanul el nem tolta magát.
Szerelmeskedni akartam vele, elfelejteni, hogy az elmúlt
két nap egyáltalán megtörtént. Újra akartam kezdeni, de
tudtam, hogy nem lesz ennyire könnyű. Vonakodva
lekászálódtam róla, épp annyira, hogy a szemébe
nézhessek.
– Beszélnünk kell! – lihegte elakadó lélegzettel.
Az izmaim nyugtalanul megfeszültek. Nem hagyom,
hogy elhagyjon. Talán jobban járna valakivel, aki nem
ennyire elcseszett egy figura, de nem érdekelt. Önző
módon az utolsó véremig küzdeni fogok érte, és mindent
megteszek, hogy megtarthassam!
Felkészültem a mondandójára – mindarra a nem túl
lelkesítő lehetőségre, amit az elmúlt két napban
végigvettem magamban. Óvatosan felültem. Ő ugyanígy
tett, és a kanapé legtávolabbi végébe kucorodva
feltérdelt.
– Muszáj, hogy ilyen távolságban legyünk egymástól,
amíg beszélünk?
– Én nem… nem tudok úgy tiszta fejjel gondolkodni,
amikor így érsz hozzám. És most muszáj meghallgatnod.
A szám hirtelen kiszáradt, de akkor is tudnom kellett.
Nem akartam kitenni magam annak a gyötrelemnek,
hogy csak kerülgessük a témát.
– El akarsz hagyni?
A tekintete elhomályosult. – Blake…
Egy láthatatlan erő – kitűnő célzóképességről téve
tanúbizonyságot – pontosan gyomorszájon talált. Idegesen
dörzsölgettem a térdemet, így készítve fel magam arra,
hogy elmondjam mindazt, amit el kell mondanom.
– Igazad volt. Tettem egy ígéretet neked, és
megszegtem. Nem vagyok tökéletes, és tudom, hogy ez
nem szolgál mentségemül, de muszáj elhinned, hogy
szeretlek! Minden másnál jobban szeretlek, és bármit
megteszek, hogy ne hagyj el…
– Blake, nem kell azon aggódnod, hogy elhagylak, de…
Félelmem sötéten tátongó szakadékának mélyén
halovány reménysugár csillant. – De mi?
– Blake…
Az ajka remegett, a kezével idegesen babrálta a
farmerjén árválkodó szakadást. Megint úrrá lett rajtam
az aggodalom, hogy valami baj van. Szerettem volna
magamhoz húzni, és megnyugtatni, hogy bármi is az,
együtt túl leszünk rajta. Már éppen elég pokoljáráson
mentünk keresztül, és eddig mindig sikeresen
kievickéltünk a bajból.
– Blake, állapotos vagyok.
A szobából mintha az összes levegő eltűnt volna.
Hirtelen minden elmosódott, és fakó, szürke árnyalatot
öltött. Minden, kivéve a nőt, aki mellettem ült. Ericát. Az
én egyetlen feleségemet. A színek kaleidoszkópjában
ragyogó nőt, az egyetlen fontos dolgot, akinek a szavai
még mindig kristálytisztán visszhangoztak a fülemben.
Állapotos.
A másodpercek némán peregtek, ahogy magamban
megpróbáltam feldolgozni a hallottakat. Nagy levegőt
vettem, ami végre elegendő oxigént juttatott a tüdőmbe és
a pillanatnyi üzemzavar állapotában leledző agyamba.
– Mióta tudod?
– Csak most tudtam meg. Mikor Texasban voltam,
vettem egy terhességi tesztet. Nos, tulajdonképpen Alli egy
rakás tesztet vetetett velem, és mind pozitív lett.
Megráztam a fejem, remélve, hogy sikerül némi
világosságot ráznom belé. – Várj, Texasban?
A tekintetébe újfajta szomorúság költözött. –
Elmentem, hogy beszéljek Michaellel. Abban
reménykedtem, hogy segíteni fog nekünk.
Halkan átkoztam magam, amiért hagytam, hogy azt
higgye, ezt kell tennie. – Kicsim… miért csináltad?
– Mert tudtam, hogy te úgysem fogod.
Lehunytam a szemem. Igaza volt, de most már nem
számított. Kinyitottam a szemem, és magamhoz húztam.
Semmi szükség arra, hogy ilyen messze legyen tőlem. Nem
ellenkezett, és lovagló ülésben az ölembe telepedett.
Gyengéden megérintettem az arcát, lágy csókot
leheltem a szájára, csókjaimmal beborítottam állának
szépséges körvonalát. A szám lassan lejjebb siklott, az
ajkam alatt éreztem szaporán lüktető pulzusát. Hirtelen
elfogott a vágy, hogy mindenhol megérintsem, mintha
ezzel valahogy még valóságosabbá tehetném az egészet.
Ezt az őrült és fantasztikus csodát, amit szabad szemmel
nem láthattunk. Kívülről semmi sem tűnt másnak, de a
szavak, melyek leperegtek az ajkáról, mindent
megváltoztattak. Mindent.
– Tényleg várandós vagy?
Újra hallanom kellett a szavakat. Nyugtalanul
beharapta a száját, míg a hüvelykujjammal finoman ki
nem szabadítottam az ajkát.
– Még várni akartam vele, hogy elmondjam…
– Miért?
Lesütötte a szemét, és zavartan babrálni kezdett a
gallérommal. – Nem tudom. Csak, ha nem maradna meg.
Arra gondoltam, hogy akkor legalább neked nem kell
keresztülmenned az egészen…
Összeszorítottam a szám, és szélsebesen kivertem a
fejemből a vetélés leghalványabb eshetőségét is. A tény,
hogy Erica terhes volt, túlságosan is új volt és csodálatos
ahhoz, hogy az ilyesfajta félelmek letörhessenek.
Gyengéden felemeltem az állát, hogy a tekintetünk
találkozzon.
– Minden rendben lesz. Ígérem. És történjen bármi, én
itt leszek. Végig melletted akarok lenni, hogy a részese
legyek.
Az ajka ismét remegni kezdett. – Szükségem van rád,
arra, hogy mellettem legyél, Blake. Ez az, amit nem értesz
meg. Képtelen vagyok ezt egyedül végigcsinálni. Nem
akarok egyedül felnevelni egy gyereket, apa nélkül.
Pontosan tudom, milyen érzés, mikor az életed ezen része
hiányzik, ezért nem fogok ölbe tett kézzel ülni, és hagyni,
hogy elszakítsanak tőlünk.
Attól, ahogy a tőlünket mondta, a szívem egyből
gyorsabban kezdett kalapálni.
– Nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen. Egy család
leszünk! – jelentettem ki. A szavak furcsán idegennek
hangzottak tőlem, mégis ösztönösen tudtam, hogy igazak.
A jövőnk már minden másnál többet jelentett, egyetlen
szempillantás alatt.
– Ezt nem bízhatjuk a vakszerencsére. Meg kell
találnunk Trevort, és véget vetni ennek az egésznek.
Ígérd meg!
– Ígérem! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Az, hogy
valaha is képes voltam ezen összebalhézni Ericával,
hirtelen teljesen abszurdnak tűnt. Mégis mi a fenét
képzeltem?
Könnyektől csillogó tekintete váratlanul felragyogott. –
Komolyan gondolod?
– Még soha életemben nem gondoltam semmit ilyen
komolyan.
– Akkor hogy találjuk meg? Michael nem hajlandó
segíteni, és fogalmam sincs, kihez fordulhatnánk még.
Noha eddig nem állt szándékomban élni vele, de már
kidolgoztam egy tervet. – Muszáj valahogy megszereznem
a kódot, amivel meghackelték a gépeket. Trevor trehány
munkát végez. Biztos vagyok benne, hogy hagyott valami
nyomot maga után, olyasvalamit, amivel könnyedén
rábizonyíthatnánk a csalást.
– Nem gondolod, hogy ha hagyott volna nyomot, az FBI
mostanára már megtalálta volna?
– Nem feltétlenül. Ez az én kódom. Igaz, hogy legalább
egy évtizede csináltam, de jól ismerem. És ők a jó fiúk. Ők
nem az olyan trükkös megoldások után kutatnak, amik
után én. Trevor egy hacker. És tudod, rablóból lesz a
legjobb pandúr.
– Hogy szerezzük meg?
Elgondolkodva simogattam Erica lábát, azt kívánva,
bár többet tehetnék. – Minden szem rám tapad, Erica.
Különben már rég megszereztem volna.
– És mi van Siddel?
Vállat vontam. – Talán. Attól függ, hajlandó-e ekkora
kockázatot vállalni.
– Már korábban is végzett nekem bizonyos kreatív
kutatásokat.
Elmosolyodtam – az érzés merőben szokatlan volt.
Ilyen rég nem mosolyogtam volna? Hosszú idő eltelt, mióta
Erica elment. – Kreatív kutatásokat? Mostantól így hívjuk?
– Én nem ítéllek meg azért, amit teszel, Blake. Lehet,
hogy nem mindig értek egyet vele, de tudom, hogy a
szíved a helyén van. És Sidé is. Bár az ő erkölcsi mércéje
valószínűleg jobban összhangban van az enyémmel.
– Oké. Meglátjuk, mit mond. – Megfogtam egy szőke
tincset, és az ujjaim között görgetni kezdtem a selymesen
puha fürtöt. Vajon a kisbabánknak is szőke haja lesz? Kék
szeme, ami ugyanúgy elvarázsol, mint az anyukájáé, nap
mint nap?
– Gove tud Trevorról?
Megráztam a fejem, kizökkenve a boldog
álmodozásból. A bűntudat újult erővel söpört végig
rajtam.
– Megtennéd, hogy elmondod neki, hogy lássuk,
hogyan vélekedik? Lehet, hogy Evans nem fog hinni
neked, de talán arra elég lesz ez a dolog, hogy egy kicsit
visszavegyen.
A szorító érzés a gyomromban újra visszatért, de
csaknem ugyanilyen gyorsasággal el is illant. Nem voltam
biztos benne, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ez az
érzés már régóta azt próbálja finoman a tudtomra adni,
hogy ezt a leckét, kapálózzak bárhogy is, nem úszom meg.
– Holnap beszélek vele.
Erica szája boldog mosolyra húzódott, és az aggodalom
legutolsó cseppje is szemének végtelen óceánjába veszett.
– Hiányoztál… – suttogta, és lágyan megcsókolt.
Gyengéden átkaroltam, és olyan szorosan tartottam,
mintha bármelyik pillanatban elillanhatna. A nyelve
kutakodva, ingerlően csusszant át az ajkaim között.
Annyira édes volt. Annyira lágy. Viszonoztam a
szenvedélyét, kéjesen dagonyázva a semmihez sem
fogható gyönyörben, mámorító ízében, érintésében, a
tüdőmet betöltő fenséges aromájában.
A testbeszédéből, és abból, amilyen érzékien mozgott
felettem, tudtam, hogy vár. Vár rám, hogy elvegyem, ami
az enyém – a testét, a gyönyörét. Istenem, mennyire
akartam – de valami mégis visszatartott. A nő, akit a
karjaim között tartottam, már nem volt ugyanaz.

ERICA

A zuhanyzó ajtajának halk kattanására ébredtem. A


végtagjaimat szétvetve hevertem a lepedőn. A fáradtság
lassan kezdett felszívódni, a fejem fokozatosan kitisztult.
Az óra pontosan tízet mutatott, ami azt jelentette, hogy
mindössze pár órácskát aludhattam. Visszafeküdtem a
párnára, és a plafonra meredtem. Ami a legfontosabb,
hogy Blake végre észhez tért, és napok óta most először
éreztem némi megkönnyebbülést.
Azért is hálás voltam, hogy itthon lehettem. A közös
ágyunkban, Blake karjai között. Attól az apróságtól
eltekintve, hogy Blake többre nem is volt hajlandó. Mióta
megtudta, hogy terhes vagyok, roppant tartózkodó lett,
mintha csak attól félne, hogy ha a szenvedély legkisebb
jelét is tanúsítja, még a végén összeroppant.
Talán a hormonok tehettek róla. Vagy talán
egyszerűen csak vágytam a férjem közelségére,
ugyanúgy, mint mindig. Talán a tudat, hogy a közös
gyermekünket hordom a szívem alatt – hogy ketten együtt
létrehoztunk egy apró kis életet –, még jobban felfokozta a
Blake iránt táplált szerelmemet. Bármi volt is az ok,
iszonyatosan vágytam Blake-re, és nem hagyhattam, hogy
megfossza magát tőlem, vagy fordítva.
A vízcsobogás abbamaradt, és egy másodperccel
később Blake alakja bukkant fel az ajtóban, a dereka
köré tekert egyetlen szál törülközőben. Nedves hajából a
víz csupasz mellkasára hullott, hogy keskeny kis
csermelyekbe gyűlve végigszántsa pompás felsőtestét.
Ennek az embernek olyan teste volt, akár egy görög
istennek. Ez a tény sajnálatos módon nem sokat segített,
hogy csillapítani tudjam immáron vadul őrjöngő
libidómat. Felkönyököltem, hogy arcátlanul magamba
igyam a látványt.
– Felébresztettelek?
Megráztam a fejem, a szám sarka sokat sejtető
mosolyra húzódott. – Gyere ide az ágyba.
– Tegnap egész álló nap utaztál. Pihenned kéne.
– Már eleget pihentem. Gyere ide! – kértem. Felhúztam
a térdem. A combjaim közötti súrlódástól, és a lelki
szemeim előtt felvillanó képtől, ahogy Blake hamarosan
további súrlódások oka lesz odalent, elöntött a forróság.
Blake lassan megnyalta az alsó ajkát. – Mindjárt
megyek. Csak még van egy kis dolgom.
Baromság.
Felkeltem az ágyról, és odasétáltam hozzá. Nem fogok
meghívóra várni. Közvetlenül előtte megálltam, és
belenéztem gyönyörű szemébe, ami most a zöld egy
szívfájdítóan szépséges árnyalatában játszott.
A kezem végigsiklott széles mellkasán. – Szeretlek.
– Én is szeretlek. – A tekintetét elhomályosították az
érzelmek. – Bárcsak szavakkal ki tudnám fejezni, hogy
mennyire szeretlek, Erica. Már több százszor elmondtam,
de minden egyes nap csak még jobban szeretlek, bár a
szavak ugyanazok maradnak.
A szívem hirtelen összeszorult. Borzalmas érzés volt,
hogy ekkora fájdalmat okoztam neki. Most tiszta volt és
frissen borotvált, boldog és feldobott, de amikor
hazaértem, egy kész roncs fogadott. Még soha életemben
nem láttam olyan letörtnek.
Nem kellett volna így itthagynom. Tudtam, hogy
megbocsátott, de egy részem szerette volna jóvátenni. Azt
akartam, hogy újra együtt legyünk. Fájdalmasan
sóvárogtam rá, hogy a testünk ismét egybeforrjon.
– Nem lett volna szabad, hogy így itthagyjalak. Dühös
voltam, és nagyon meg voltam rémülve.
– Tudom – mondta csendesen.
Miután Blake-et édes kettesben hagytam a
fogadalmunkra való emlékeztetővel, sokat gondolkodtam
az eskünkön, és azon, hogy mit szimbolizál. Hogy a szavak
milyen jelentést hordoznak. Ígéretet, amire építeni lehet,
nem pedig szabályt, ami arra vár, hogy mikor szegjük
meg. Emberek vagyunk. Esendőek, és nem tökéletesek.
Sok szempontból még mindig fiatalok és tudatlanok,
dacára annak, hogy az élet a kelleténél jóval több
élettapasztalatot pakolt a vállunkra.
Sokszor megbántottuk egymást. Sokszor kaptunk
kemény pofonokat a másiktól, de a kölcsönös szerelmünk
és megértésünk segítségével valahogy mindig sikerült
visszatalálnunk egymáshoz. Sokat változtunk.
Akaratlanul is fejlődtünk. És ezen a közös utazáson,
bármilyen kemény leckét is kaptunk, csak még közelebb
kerültünk egymáshoz.
A szerelmemet Blake iránt semmi sem képes
megrengetni, és ma este megesküdtem, hogy minden
erőmmel harcolni fogok ezért a szerelemért. Ujjaimat
lazán a hajába fúrtam, a másik kezemmel finoman
végigsimítottam állának markáns körvonalát. Az én
gyönyörű szerelmem!
– Még ha veszekszünk és csúnyán elcsesszük is a
dolgokat, mindig találunk rá módot, hogy valahogy
rendbe hozzuk. Ígérem!
– Fogalmad sincs, mennyire szeretnék hinni benne –
simította a fülem mögé a hajam. – Bár, azért az nagyban
megkönnyítené a dolgomat, ha néha válaszolnál is a
hívásaimra.
Lehunytam a szemem. – Ne haragudj.
A fájdalma átjárta a lelkemet.
Amit akartam, elmondtam, de muszáj volt meg is
mutatnom. És azt, amit éreztem, nem lehetett egyetlen
gyengéd érintéssel elmondani. A szerelem és a vágy két
igencsak gyúlékony összetevő, melyek veszélyesen magas
hőfokra hevítették a bennem izzó picinyke poklot.
A mellkasához nyomtam az ajkam. Ujjaim
végigsiklottak izmos hasfalán, és a törülköző csomóját
megtalálva fürgén kioldották azt.
– Erica…
A szájára tettem az ujjam, és hagytam, hogy a
törülköző a földre hulljon. A nyelvemet mellbimbójának
selymes korongja felett rebegtettem, míg – akárha
levegővel telt volna – apró kavicsként ki nem emelkedett.
A másikat ugyanebben a kezelésben részesítettem. Millió
apró csókkal hintettem be kulcscsontját, majd a nyakához
érve addig szívtam, míg egy elkínzott hörgés tört fel belőle.
A tenyerével mohón markolászta a fenekemet, szorosan
magához préselve. Az izgalma forrón és félreérthetetlenül
nyomódott a bőrömbe.
Hamisítatlan női elégedettség hullámzott végig rajtam.
A kedvére akartam tenni. Ma este mindent meg akartam
adni neki!
Lerántottam a pólómat, ő pedig kinyújtotta felém a
karját, és addig simogatott, míg a legutolsó porcikám is
libabőrös nem lett. Mélyen a szemébe néztem, és lassan
térdre ereszkedtem.
A kezem komótosan megindult lefelé izmos lábain,
imádattal hódolva elismerésre méltóan kidolgozott
testének. Tökéletesen metszett szájától a lábujja hegyéig
egy kész műremek volt. Mázli, hogy a szíve ugyanolyan
gyönyörű, mint az összes többi része.
Kezemet a combomra fektettem. Lehunytam a
szemem, és előrehajoltam, homlokomat az alhasának
támasztva. Megkönnyebbülten sóhajtottam, még soha
nem töltött el ekkora fokú elégedettséggel, hogy most,
ebben a pillanatban, itt lehetek. A vágy és az izgalom
borzongató egyvelegén kívül, amit ilyenkor éreztem, az
énem egy részét mindig is bosszantotta ez a pozíció. Ma
este viszont valami megváltozott.
Soha nem gondoltam úgy, hogy természetemnél fogva
az alávetettséget szeretném, annak ellenére, hogy Blake
talán vágyott erre, és talán egy kis része el is várta volna
tőlem. Ha úgy láttam, hogy valamiért érdemes harcolni,
soha nem haboztam kiállni az igazamért.
Sub nem voltam… de szerelmes igen. Reménytelenül és
visszavonhatatlanul szerelmes. És most már Blake-é
voltam. Az övé, oly módon, ahogy még soha azelőtt. És ő az
enyém volt. Efelől szemernyi kétségem sem volt.
Most csak egyetlen dologra vágytam: hogy magamon
érezzem erős karjait és izmos, acélos testét, ahogy
megadja nekem a gyönyört, amit csakis ő adhat. Érezni
akartam az érintéséből áradó dominanciát, és a
behódolásommal megadni azt, amire vágyott, ami után
oly nagyon sóvárgott.
– Ne… ma este ne.
Felbámultam rá. – Pocsék két napod volt miattam,
rémlik?
Térdre hullott előttem, és mélyen a szemembe nézett. –
Nem számít. Már megbocsátottam neked. Aznap semmivel
sem szolgáltál rá, hogy csak úgy otthagyjalak – mondta, és
gyengéden megcsókolt. – Bocsáss meg!
– Csak akkor, ha szerelmeskedsz velem – suttogtam.
Tizenegyedik fejezet

BLAKE

Az isten verje meg, annyira átkozottul vágytam rá!


Mindenre, amit csak kínált. A nyelvemmel mélyen
birtokba vettem a száját, úgy, amilyen mélyen a testét
akartam birtokolni, annyira megbocsáthatatlanul
mélyen, ahogy holnap benne leszek. A kezünk lázasan
barangolta be egymás testét. Ajkunk forrón egymásba
olvadt. Óvatosan felálltam, és az ágyba cipeltem. Széttárt
combjai között fölé magasodtam.
A végtagjaink mohón egymásba gabalyodtak.
Lehunytam a szemem, és mindenütt őt éreztem. Finom kis
érintései egyre türelmetlenebbé váltak. A csípőm durván
a csípőjének csattant, ahogy körmével vadul
végigszántotta a hátamat.
– A rohadt életbe! – mormoltam, és kínomban a
mellette heverő párnába temettem a fejem.
– Mi a baj?
Hogy mi a baj? Egyszerűen képtelen voltam kiverni a
fejemből, hogy terhes! Ennyi. Külsőre semmi sem
változott, de a tudat, hogy állapotos, hogy talán az utolsó
esélyünket hordja a szíve alatt, csikorgó fékezésre
késztette őrjöngő vágyaimat. A terhessége ténye
egyszeriben minden másnál fontosabb lett, és
vadállatként megkefélni őt nem tartozott azok közé az
opciók közé, amiket meg mertem volna kockáztatni, ha
ezzel bármilyen sérülést is okozok neki.
Várakozóan nézett rám. – Mi az?
– Félek, hogy sérülést okozok – vallottam be végül.
Az arca megrezzent. – Sérülést?
– Hogy túl keményen duglak meg. Nem is tudom… hogy
a babának valami baja lesz.
Elmosolyodott. – Tényleg hatalmas szerszámmal áldott
meg a jóisten, és ez több mint fantasztikus, de ígérem,
hogy a babának nem lesz semmi baja.
Lebámultam rá, azt remélve, bárcsak hihetnék neki. –
Nem lehetünk biztosak benne.
– Már hetek óta űzzük a lepedőakrobatikát, és még
sincs semmi bajom – mutatott rá.
– Képtelen vagyok kontrollálni magam. Ezt te is
ugyanúgy tudod.
A gondolataim elkalandoztak, a kezem lágyan
végigsiklott a mellkasán, mellének telt domborulatain.
Mikor elképzeltem, hogy a fogaim közé veszem a feszes kis
rózsaszín bimbót, egy újabb adag vér lövellt már így is
lüktető farkamba.
A hátamra perdített, és lovagló ülésben rám
helyezkedett. Bármilyen csábító is volt a testhelyzet,
fejben máshol jártam. A kezem és a figyelmem buja,
érzéki melleire vándorolt. Bárcsak megkaphatnám úgy,
ahogy akarom…
Kéjesen mozgatni kezdte a csípőjét, alattomos módon
hozzám dörzsölve nedves bugyiját. Frusztrált hörgés
szakadt fel belőlem. Annak a bugyinak mennie kell…
– Ez most komolyan nem segít – mondtam, miközben
csak egy dolgot akartam: a farkamra rántani őt.
A szeme pajkosan megcsillant, ahogy az alsó ajka
eltűnt a szájában. – Miért van az az érzésem, hogy
dühöngő vadállatként akarsz épp megdöngetni?
Ez még szelíd megfogalmazás volt ahhoz képest, amit
csinálni akartam vele. A térdemre akartam fektetni, és
addig fenekelni, amíg sikítani nem kezd. A bőrébe
akartam vájni a fogaimat, és érezni, ahogy a fájdalom
hatására megremeg. Szét akartam terpeszteni, és
mélységesen mélyen megbaszni. A száját akartam, az édes
kis punciját, és bármi más helyet, ahol magába enged. A
vadállatok közel sem olyan vadak és elfajultak, mint én.
– Pontosan ez a probléma. Nem bízom magamban, és
neked sem kéne.
Lejjebb ereszkedett, a mellkasunk finoman összeért. Az
az édes, puha, mennyeien sima bőr…
– Bízom benned, hogy pontosan azt adod, amire
szükségem van. Senki másnál nem ismered jobban a
testemet és a szívemet. És ez tesz téged a férjemmé, és nem
valamiféle vadállattá.
Visszatartottam a levegőt, magamban újra elismételve
a hallottakat. A fülemben hangosan dobolt a vér, a
szívemben örvénylő vágyat és melegséget egyenesen a
végtagjaimba lövellve.
Gyengéden összefűzte az ujjainkat, és a számhoz
érintette az ajkát. – Szeretem, ha egy kicsit vad vagy.
Tudom, mire van szükséged, Blake. Most pedig add meg
nekem azt, amire nekem van szükségem.
Ahogy ránéztem, csak azt éreztem, hogy
szerelmeskedni akarok vele. Basszus, ez reménytelen
küzdelem!
Anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálok, a hátára
perdítettem, és egyetlen másodpercet sem vesztegetve
lerántottam a bugyiját.
Figyelmemet a csupasz puncija felett hívogató selymes
kis pamacsra összpontosítottam. Összefutott a számban a
nyál, és elképzeltem, amint a nyelvem végigsiklik a lágy
bőrfelületen, és megmártózik az alatta lévő mézédes
nektárban. Gyötrő vággyal szomjúhoztam erre…
Sóvár tekintetem találkozott az övével. A mellkasa
nehézkesen emelkedett és süllyedt. Nyughatatlanul
mocorgott alattam, és én pontosan tudtam, hogy mit akar.
A csípőjénél fogva felnyaláboltam, és a megfelelő
szögben beállítottam magam alá. Egyetlen másodperccel
sem bírtam tovább várni, hogy benne legyek. A
bejáratához illesztettem a farkam, és beléhatoltam.
A lélegzete elakadt, körmét az alkaromba vájta, a háta
ívben megfeszült. Keményen összeszorítottam a fogam.
Egy távoli hang nem győzött arra figyelmeztetni, hogy
legyek óvatos, mikor a legszívesebben durván az ágyba
döngöltem volna. Engedelmesen szót fogadtam, eltökélve,
hogy ma este becses kincsként fogom kezelni, és lakat alá
zárom a vadállatot, ami brutálisan és keményen akarja.
Majd máskor szabadjára engedem.
Mikor a teste visszahanyatlott, mohón birtokba vettem
az ajkát.
– Tökéletes – suttogtam a szájába.
Alig érezhetően megremegett, tekintetét vágy felhőzte.
Szerettem azt a pillanatot, amikor a legutolsó korlát is
leomlott közöttünk, amikor teljesen átadta magát nekem
– mikor a része lettem, mikor visszavonhatatlanul a
markába kaparintott. Visszahúztam magam, csak hogy
újra belémerülhessek, lassan és komótosan, a farkammal
ráérősen ingerelve az érzékeny kis idegcsomót. Abból,
amilyen magától értetődő határozottsággal tapadt a teste
az enyémre, tudtam, hogy igaza van. Ismertem a testét. Az
összes titkát.
Szerettem így a magamévá tenni. Centiméterről
centiméterre. Lökésről lökésre. Annyira lassan és
kimérten, hogy szinte elveszítettem a fejem.
A kezünk szorosan összefonódott. Lázasan csüngött
rajtam, megszállottan várva az orgazmusra, amihez
éreztem, hogy minden egyes tehetetlen nyöszörgésével,
puncijának minden egyes reszkető rándulásával egyre
közelebb sodródott. Kipirult arccal, a nevemmel az
ajkán… már közel járt. Én is könnyedén elmehettem
volna vele, de vágyam sűrű ködén keresztül valahogy
visszafogtam magam. Egész éjszakás gyönyört akartam
adni neki, és nem valamiféle gyors menetet.
Megemeltem a csípőjét, és az ágyékommal viszonozva a
mozdulatait, újra és újra felfedeztem benne azt a rejtett
kis pontot. Görcsösen összeránduló puncija apró
sikolyaihoz igazodott.
– Menj el! – ziháltam, annyira elvakultan
koncentrálva a gyönyörére, hogy a sajátomról szinte meg
is feledkeztem.
– Veled akarok elmenni.
A mellkasomban érzett nyomás hirtelen az
elviselhetetlenségig fokozódott, és fájdalmasan lüktető
farkam finoman emlékeztetett, hogy én is mennyire
átkozottul el akarok élvezni. Túlságosan is sok idő telt el,
amióta utoljára szeretkeztünk. A távollétében túlságosan
is sok érzelem marcangolta a lelkem, és most hirtelen
mindez egyszerre söpört végig rajtam.
– Erica…
Minden izmom megfeszült, igyekezve kordában tartani
a dühödten őrjöngő vágyat, hogy gyorsan és keményen
megkúrjam. Szinte a számban éreztem a feloldozás édes
ígéretét.
Puncijának falai szorosan körém záródtak. Körmei a
mellkasomba vájtak. Hirtelen az egész világ vörösbe
borult, és a torkomból feltörő kiáltás, Erica szaggatott,
vékony kis sikolyaival megtűzdelve, hangos visszhangot
vert a falakon.

ERICA

Blake testének melegére ébredtem. Kinyújtózkodtam, és


háttal közelebb furakodtam hozzá. Mikor megfordultam,
meglepődve konstatáltam, hogy már felöltözött. Mennyei
kávéillat lengte körül.
– Jó reggelt – mondta.
Elmosolyodtam. Sokkal jobban nézett ki. És mérget
vennék rá, hogy sokkal jobban is érezte magát. Játszani
kezdtem a hajával, dús fürtjei közé fúrva az ujjaimat, úgy,
ahogy ő szerette.
– Az elmúlt éjjel fantasztikus volt!
A két szemöldöke között aggodalmas ránc jelent meg. –
Hogy érzed magad?
Magamban gyors leltárt készítettem a testem fizikai
visszajelzéseiről. Minden egyes nap egy kicsit másnak
érződött, és most, hogy tudtam, terhes vagyok, végre azt is
megértettem, hogy miért.
– Az ólmos fáradtságtól eltekintve, amivel nagyon úgy
tűnik, hogy lassan kénytelen leszek megbarátkozni,
szuperül.
A keze a mellem alatt pihent, ujjaival lágyan cirógatta
a hasamat. Ennél egyértelműbben nem is fejezhette volna
ki, hogy mire gondol. A kezére tettem a kezem.
– Blake, komolyan, jól vagyok.
– Csak kérdeztem.
A hangja ártatlanul csengett, de ennél azért jobban
ismertem.
– Ezentúl mindig ki kell majd kötözzelek, ha csúnya
dolgokat akarok művelni veled?
Sötét pillantást villantott rám. – Biztos vagyok benne,
hogy erre nem lesz szükség.
Elvigyorodtam, a fejemben egy halovány elképzelés
kezdett formálódni.
– Nem is tudom. Ha ennyire aggódsz, hogy nehogy
valami sérülést okozz, talán az egyetlen jó megoldás, ha
egy időre átengeded nekem a gyeplőt.
– Nagyon vicces – mormolta szárazon.
– Nem poénból mondtam. – Igyekeztem komolynak
tűnni, de ő kettőnk helyett is elég komolysággal meredt
rám.
– Te is tudod, hogy erre képtelen lennék. – A hangja
megtévesztően nyugodt volt, a szavai félreérthetetlen
tisztasággal csendültek.
– Nem tudnád, vagy nem akarnád? – cukkoltam.
Felvonta a szemöldökét. – Mindkettő. Azt hiszem, már
megbeszéltük, hogy ez a fajta korlátozás meghaladja a
tűréshatáromat.
Az oldalamra gördültem, és az inge alá csúsztattam a
kezem, csodálattal adózva a kőkemény hasizmoknak,
melyek a nadrágján éledező kidudorodáshoz vezettek. –
Nem feltétlenül rossz alárendeltnek lenni, Blake. Ha nem
visszük túlzásba, még jó móka is lehet.
– Mikor ilyeneket mondasz, az ösztöneim üvöltve
tiltakoznak. Akár egy katasztrófa receptje.
Elmosolyodtam, és fejcsóválva ciccegtem. – Most mihez
kezdjek veled?
Összeszorította a száját, és szenvedélyesen magára
rántott. – Lenne pár ötletem!
Forró tekintete alatt egyből felmelegedtem. – Ami azt
illeti, nekem is. Már csak valahogy meg kell, hogy
győzzelek – apró csókokkal borítottam az állát, és egy
finom harapással megkaparintottam a fülcimpáját.
Felnyögött, és feltolta a csípőjét, éledező erekciója éppen a
csiklómhoz ért. Még mindig meztelen voltam, és cefetül
érzékeny. Ha nem vigyáz, kénytelen lesz átöltözni.
A bőrömet kellemes melegség öntötte el, és az előző
éjszaka emlékei hívogatva csábítottak magukkal. Talán
nem is lesz olyan nehéz meggyőzni, hogy ne fogja vissza
magát. Máris pillanatokra vagyunk attól, hogy durván
leráncigáljuk egymás ruháit.
Kivéve, hogy a legutóbbi alkalommal, mikor a hálóban
rosszalkodtam, tagadhatatlanul sokkos állapotba került.
Persze az is igaz, nem számított rá, hogy az éjszaka
közepén kikötözöm.
– A múltkor is sikerült meglepjelek. Adj még egy esélyt.
Egy kurta nevetéssel leszerelt, amitől csak még
erősebbre nőtt bennem az eltökéltség.
– Figyelj, mindig te irányítod a gyönyörömet.
– Te pedig roppant mód élvezed – közölte nyersen.
– Igen, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem
fordult még meg a fejemben, hogy én irányítsak. Tudod,
nem minden a hatalomfitogtatásról szól. Az, amit
csinálunk… te többet adsz, mint amit kapsz.
– És akkor mi van? Azt akarod mondani, hogy váltani
szeretnél?
Egyenes háttal felültem, és megvontam a vállam. –
Talán.
A kérdés annyira közvetlen volt, hogy önkéntelenül is
elpirultam. Az irányítás átvételének gondolata jobban a
kedvemre való volt, mintsem azt valaha is képzeltem
volna.
– És ez az… irányítás… mit foglalna magában? –
kérdezte, és egy lefegyverző mosoly kíséretében
összekulcsolta a kezét a tarkóján.
A gerincemen pajkos kis borzongás futott végig. – Hát,
nem vagy az a kimondottan engedelmes típus. Szóval,
szükségünk lesz néhány komoly leckére, hogy megtanuld,
hol a helyed.
– És az hol is lenne? – Fojtott hangjától a legutolsó
szőrszálam is az égnek meredt.
Hümmögtem, és újra fölé hajoltam. – Alattam –
suttogtam a szájába, kezemet immáron kőkeményen
meredező férfiasságára csúsztatva. – Hacsak máshogy
nem akarlak. Ennyi.
Felnyögött, és csípőjét mohó ölembe emelte. – Most is
alattad vagyok. Úgy tűnik, máris jutalmat érdemlek.
– Ne légy telhetetlen.
Magamban elmosolyodtam, tudván, hányszor vetette
már ugyanezt a szememre. Csak akkor volt türelmes, ha
az én gyötrésemről volt szó. Mikor a saját vágyaira kerül
majd a sor, meglátjuk, hogyan változik a helyzet.
Összevonta a szemöldökét. – Egy igazi bestiát
teremtettem.
– Ó, nyugodtan hívj csak Mesternek – viccelődtem,
félénk mosolyt villantva rá.
Újra elnevette magát. – Azt hiszem, az Úrnő jelen
esetben megfelelőbb szóhasználatnak tűnik.
– Tetszik a csengése.
Egy részem képtelen volt elhinni, hogy tényleg erről
beszélgetünk. Még ha csak humorizálni is próbált velem.
Ugyanakkor a hormonjaim fűtötte utazásom óta –
melynek kettős célja volt, hogy beszéljek Michaellel és
móresre tanítsam Blake-et – még csak alig huszonnégy
óra telt el. Igaz, ami igaz, az utóbbi a kelleténél némileg
fájdalmasabb leckének bizonyult. Csak a jó ég tudja,
momentán mi járhat Blake fejében?
De hosszan eltűnődő tekintete elárulta. – Kíváncsivá
tettél. Mikor kezdjük az első órát?
– Az is lehet, hogy ma este, de csak akkor, ha jól
viselkedsz – válaszoltam könnyed hangon. Fogalmam sem
volt, mit csinálok, de ha valóban képes lesz elengedni
magát, akár még jól is szórakozhatunk.
Kihúzta a feje alól a kezét, és lustán simogatni kezdte a
combomat. – Úgy érted, azzal a képpel a fejemben kell
elindulnom dolgozni, ahogy egész éjjel rajtam lovagolsz?
Összeráncoltam a homlokomat. – Ma dolgozol?
Eddig mindig sikerült a hétvégéket szigorúan
megtartani magunknak. És egy ilyen őrült héttel a
hátunk mögött, úgy véltem, most még jobban
megérdemelnénk egy kis pihenést.
– Gove-val találkozom, hogy átbeszéljük a Trevor-féle
szálat.
– Óh… – feleltem csendesen. Erre nem mondhattam
semmit. Örültem, hogy végre jó irányba haladunk, és ha
bármi stressz is maradt még bennem, most az is
haladéktalanul kereket oldott. Halleluja!
Vonakodva lekászálódtam Blake-ről, és felkészültem az
előttem álló napra. Lebattyogtunk a lépcsőn a földszintre,
és nekiálltam, hogy főzzek magamnak egy teát. Blake
mögém lépett és mielőtt kivette volna a kezemből a
vízforralót, gyengéden megcsókolta a nyakamat.
– Majd én megcsinálom. Menj, ülj csak le.
– Elkényeztetsz – motyogtam, és letelepedtem a
konyhasziget mellé.
– Jobb, ha hozzászoksz. Mit szeretnél reggelire?
Elfintorodtam. A gyomrom még mindig nem volt az
igazi. – Nem vagyok éhes.
Összeszorította a száját, és olyan tekintettel nézett rám,
amiből egyértelművé vált, hogy nincs túl elragadtatva a
válaszomtól.
Megköszörülte a torkát, a hűtőhöz lépett, és néhány
előre felkockázott gyümölccsel és egy doboz joghurttal tért
vissza.
– Amíg aludtál, kértem időpontot a nőgyógyászhoz.
– Nélkülem választottál orvost?
– Dr. Henneman a legjobb szülész-nőgyógyász a
városban, és neked a legjobbra van szükséged. Erről nem
nyitok vitát.
Ha az előbb bármiféle sebezhetőséget is láttam a
szemében, az mostanra meglepő gyorsasággal eltűnt.
Sejtelmem sem volt, hogy ez a hatalomátvétel mikor
történhetett meg, de egyértelműen megtörtént.
Az égnek emeltem a tekintetem. – Látom, visszatértél a
kormányrúd mögé.
– Mikor az egészségedről van szó, akkor ez nem is
kérdéses. Azok után, amin keresztülmentél, azt akarom,
hogy neked és a babának a lehető legjobb ellátásban
legyen részetek.
A babának. Az, ahogy mondta, olyan biztosnak
hangzott. Ugyanakkor azokkal a valószínűségi
mutatókkal, amikkel az orvosok kecsegtettek, nehéz volt
meggyőzni magam arról, hogy kilenc hónap múlva már
egy valódi babát fogok tartani a kezemben. De, a szigeten
tett ígéretemhez híven, igyekeztem minden erőmmel
belekapaszkodni ebbe a gondolatba. És míg valaki meg
nem győz az ellenkezőjéről, én rendületlenül hinni is
fogok benne.
– Oké.
– Hétfőre van időpontod. Szóltam az asszisztensnek,
hogy egyeztesse le a dokival.
Ittam egy kortyot a teámból. – Te is elkísérsz?
– Végig melletted leszek. Ígérem – tett elém egy eperrel
és sárgadinnyével jócskán megpakolt tálat, majd nyakon
öntötte a gyümölcsöket joghurttal.
– Most pedig, kérlek, próbálj enni egy keveset.
Tizenkettedik fejezet

ERICA

Épp azon tanakodtam, hogy mivel töltsem a délelőttöt


Blake nélkül, amikor Alli megcsörgetett.
– Helló. Csak azért hívtalak, hogy minden rendben
van-e.
Elmosolyodtam. – Igen, minden okés.
Megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hála istennek!
Fogalmam sincs, mihez kezdjek veletek, mikor
összerúgjátok a port.
Most, hogy kibékültünk Blake-kel, és tudtam,
mennyire felzaklatta az eltűnésem, újult erővel söpört
végig rajtam a bűntudat. El sem akartam képzelni, hogy
Blake elkeseredésében mit művelhetett Heathszel.
– Sajnálom, Alli. Nem kellett volna téged is
belerángatnom.
– Semmi gond. Szükséged volt rám, én pedig ezért
vagyok. Örülök, hogy minden jól alakult.
– Igen. Kibékültünk.
– Helyes. Nos, akkor hagylak is, hogy zavartalanul
folytathassátok a kibékülést.
– Blake a városban van, találkoznia kellett az
ügyvéddel. Én meg igazából csak próbálom valamivel
elütni az időt.
Elgondolkozva hümmögött. – Nincs kedved egy kis
shoppingterápiához? Kezd hűvösre fordulni az idő,
muszáj beszereznem pár új göncöt.
– Naná, hogy van kedvem! – vágtam rá.
Egy órával később már a Newbury Streeten
bóklásztunk, lelkesen járva a boltokat. Nevettünk és
vidáman cseverésztünk, komoly szakvéleménnyel segítve
ki egymást, mikor valamelyikünk a ruhák közötti
választás kőkemény dilemmája előtt állt. Több mindent
vásároltam, mint terveztem, pláne ha azt vesszük, hogy
eredetileg Alli gardróbját szándékoztunk feltölteni, nem
az enyémet. De miután egy hónapot töltöttem külföldön
Blake-kel úgy, hogy a pénz nem számított, lassan én is
kezdtem hozzászokni a magasabb életszínvonalhoz.
Mindazonáltal megkönnyítette a pénzszórást a tudat,
hogy a saját pénzemet költöm, és nem Blake-ét. A Clozpin
eladásából származó bevétel elegendő pénzügyi
szabadságot biztosított ahhoz, hogy a kettőnknek
szükséges dolgokon kívül ne kelljen a közös számlánkhoz
nyúlnom. Persze ez Blake-nek eléggé piszkálta a csőrét, de
ebből nem engedtem. Még mindig fontosnak tartottam a
pénzügyi függetlenségemet, és azt, hogy ennek a fedezetét
a saját két kezemmel kerestem meg.
Miután Allivel végeztünk a több órásra nyúló
bevásárló-hadjárattal, betértünk egy kis mediterrán
étterembe, hogy megebédeljünk. A korábbi émelygésem
elmúlt, az étvágyam dühödt rohammal tért vissza.
Néhány ínycsiklandó előétel után a gyomrom
valamennyire lecsillapodott.
Alli egy pohár bort szopogatott. A fény szikrázó táncot
lejtett a folyadékon, és egy ragyogó vörös drágakövön
állapodott meg, mely az Alli nyakát körülölelő széles
nyakláncról csüngött le.
– Szép. Új?
Alli az ujjbegyével pihekönnyen végigsimított a kövön.
– Köszi. Heathtől kaptam még régebben. De munkahelyre,
azt hiszem, egy kicsit túlzás lenne, valószínűleg ezért is
nem láthattad még.
Jó ízlése van ennek a fiúnak, gondoltam, de aztán
önkéntelenül is eszembe jutott, hogy nem valamiféle
kárpótlás gyanánt adta-e az ékszert. A szerelmük nem állt
mindig biztos alapokon, de amióta Heath visszatért a
rehabról, a kapcsolatuk hihetetlenül megerősödött. Az
esküvőnk óta szinte elválaszthatatlanok voltak. Mikor
együtt táncoltak, nem lehetett nem észrevenni a csillogást
Alli szemében, és egy kis részem remélte, hogy ennek a
napnak a varázsa Heatht is arra ösztökéli, hogy megtegye
a következő lépést. Tudtam, hogy Alli készen áll. És talán
Heath is.
– És mi újság kettőtök közt? – kérdeztem.
– Jól vagyunk. A Clozpin után voltak rázósabb
napjaink, de most már minden rendben. Soha jobban!
A szalvétámra pillantottam, és azon tűnődtem, hogy a
rázósabb napokból vajon mennyi írható Sophia
számlájára. Én voltam az, aki elkottyantotta Allinek, hogy
Heath és Sophia a múltban talán összejöttek. Őszintén
reméltem, hogy ez nem okoz majd semmiféle törést
kettejük között, de azok után, amit Sophia
mindkettőnkkel művelt, úgy gondoltam, hogy Alli
megérdemli az igazat – legalább annyit, amennyivel
magam is tisztában voltam. A teljes igazságot csakis Heath
és Sophia ismerheti.
– Beszéltetek Sophiáról?
Bólintott, és némán bekapott egy falat salátát.
Hirtelen rémesen érzéketlennek éreztem magam,
amiért hangot adtam a gondolataimnak. – Ne haragudj,
Alli! Nem akartam kíváncsiskodni. Ez csakis rátok
tartozik.
Vállat vont. – Semmi baj. Nem titok, csak… ha Blake
megtudná, az felesleges feszültséget generálna kettejük
között. És ezt, hozzád hasonlóan, én sem szeretném.
Alli miatt újult erővel lobbant lángra a bennem élő
harag Sophia iránt. Ez a gonosz perszóna nemcsak Alli
munkáját vette el, hanem nagy valószínűséggel még
Heathszel is ágyba vitette magát. Ha Alli is ugyanúgy érzi
magát, mint én, amikor megtudtam, hogy Sophia
szerelmes Blake-be – és van egy olyan gyanúm, hogy igen
–, akkor kétség nem fér hozzá, hogy pokolian szenvedhet.
– Semmi olyat nem kell elmondanod, amit nem akarsz,
de azt megígérhetem, hogy Sophia soha többé nem fog
szórakozni az életünkkel. Már így is épp elég kárt okozott.
Valahogy mindig megtalálta a módját, hogy betegyen
nekem, de én nem engedem, hogy ilyen még egyszer
előforduljon. Erre megesküdtem aznap, amikor örökre
magunk mögött hagytuk a Clozpint.
Alli nagyot sóhajtott. – Hát, az igazság az, hogy miután
Sophia lapátra tett, azonnal kérdőre vontam Heatht.
Finoman céloztam rá – oké, a finom célzásnál azért
valamivel lényegre törőbben a képébe vágtam –, hogy
tisztában vagyok vele, talán több is volt köztük, mint
szimpla barátság. Közöltem vele, hogy ha fájdalmas is lesz
hallani, de tudni akarom az igazat – mesélte, majd a
szemöldökét összevonva kibámult az ablakon.
– Mit mondott?
Visszafordult, a tekintetünk találkozott. – Nem tagadta.
Ez mindenesetre dicsérendő.
– Lefeküdtek?
Bólintott. Képtelen volt leplezni az arcára kiülő undort.
– Egyszer. A közös barátaikkal buliztak. Persze, mindenki
be volt állva. Blake valami üzleti úton volt, így soha nem
tudta meg.
Hirtelen megint gyűlölni kezdtem Sophiát. – A sok
szirupos picsogás után, hogy mennyire szerelmes Blake-
be…
– A kapcsolatuk vélhetően már amúgy is ingatag
lábakon állt. És egyik dolog követte a másikat. Drogok és
alkohol. A rossz végkifejlet garantált. Heath soha nem
vallotta be Blake-nek, mert nem akart fájdalmat okozni
neki, főleg azok után, amit érte tett. Azt hiszem, mindig is
érezte, hogy Sophiának csak arra kellett, hogy Blake
közelében maradhasson.
– Nem lepne meg. Sophia mindenen és mindenkin
képes átgázolni azért, hogy visszakapja Blake-et –
mondtam. Erre tökéletes példa volt az is, ahogy velem
viselkedett.
– Még ha nem is mutatja, de Heathnek vajból van a
szíve. Szerintem csak nem akarta Sophiát megbántani
azzal, hogy szembesíti vele. De természetesen, mióta Blake
kivonta a pénzét Sophia üzletéből, Heath sem hallott
felőle. Nem hinném, hogy krokodilkönnyeket hullatna
utána.
Szerencsére Sophiáról már hónapok óta nem
hallottunk. Csak remélni mertem, hogy végre feladta a
Blake visszaszerzésére irányuló tébolyult terveit. Blake-
kel házasok vagyunk, mi több, úton van a közös
gyermekünk. Utáltam, hogy Sophia a magáénak
tudhatott Blake múltjából egy apró szeletkét, de a
jövőjéről ezt már nem mondhatja el. Ebben legalább
biztos voltam.
Alli elgondolkodva játszadozott a nyakláncával.
– Jobb szeretnéd nem tudni? – kérdeztem.
– Először azt kívántam, bár ne kérdeztem volna meg.
Eléggé felzaklatott a dolog. De ez természetes. Már így is
épp elég mindenen mentünk keresztül. Nem akartam
arra gondolni, ahogy egy másik nővel van együtt, főleg
nem azzal, aki az egyik pillanatról a másikra az utcára
penderített. Dühös voltam, és feldúlt, akárcsak te. De az
élet ilyen. Nincs értelme a múlton keseregni, amikor egy
fantasztikus jövő vár ránk.
Egyetértettem vele, és kellemes melegség hullámzott
végig rajtam. A boldogságuk mindig ilyen hatással volt
rám. Váratlanul elpirult, és a tekintete zavartan elsiklott
mellettem.
– Mi az?
– Semmi – mondta.
Múltak a másodpercek, de nem szólt semmit, csak az
ajkán játszott egy titokzatos mosoly.
– Alli. Mi az? Bökd már ki!
Némán ingatta a fejét. – Istenem, nem hiszem el, hogy
kikotyogom neked – mondta, majd nagy levegőt vett, és
hosszan kifújta. – Szóba került, hogy titkon egybekelnénk.
Leesett állal bámultam rá. – Ez komoly?
– Tudod, kislány koromban nem épp arról
álmodoztam, hogy egyszer majd titokban házasodom. De
sokat beszélgettünk róla, és mindketten úgy érezzük,
eljött az ideje, hogy megtegyük a következő lépést. És e
felé a megoldás felé hajlunk.
– Azt gondoltam, hogy a házasság szóba került
köztetek, de álmomban sem fordult volna meg a
fejemben, hogy le akartok lépni, és nem szólni senkinek.
Ez őrület!
Mosolyogva megrántotta a vállát. – Nem tudom. Minél
többet gondolkozom rajta, annál romantikusabbnak
tűnik. Ráadásul a te esküvőddel már úgyis kiéltem
minden esküvőszervezési ambícióimat. Olyan szabad
kezet adtál, hogy végül a fél ötlettáramat elhasználtam
rád.
A szám lebiggyedt. – Igazán sajnálom.
Nagyot nevetett. – Ne sajnáld. Hihetetlenül jól
szórakoztam. Gyönyörű esküvő volt! Soha nem fogom
elfelejteni, és egyáltalán nem bántam meg.
Megérdemeltél egy fantasztikus napot, és én boldog
vagyok, hogy a részese lehettem.
Melegen elmosolyodott, és tudtam, hogy valóban
őszintén mondta. Blake-kel mi is eljátszottunk a szökés
gondolatával, de tisztában voltam vele, hogy a családja
mennyire szeretné ezt az esküvőt, és milyen szomorúak
lennének, ha nem lehetnének jelen. És mikor eljött a nagy
nap, boldog voltam a döntésünk miatt. Alli és Fiona
elképesztő munkát végeztek a szervezéssel, míg én
minden erőmmel a gyógyulásra koncentrálhattam. A
figyelmük egyetlen apró részlet felett sem siklott el, és
hála nekik, milliónyi megható, emlékezetes pillanat és
személyes apróság tette még varázslatosabbá ezt a
csodálatos napot. A nagy esküvőkkel kapcsolatos régebbi
ellenérzéseim dacára egy kis részem most szerette volna,
ha Allinek is része lehetne ebben a csodában. De persze,
ha ő nem ezt szeretné, akkor én sem fogom erőltetni. A
legjobb barátnőjeként az a feladatom, hogy bárhogyan is
dönt, én támogassam. Úgy, ahogy ő is mindig támogatott
engem.
– Heath is ezt akarja?
– Igen. Úgy értem, ő annyira laza mindenben. Ez a
fajta esküvő sokkal inkább az ő stílusa. Mikor először
felhozta, kicsit elszomorodtam. Tudod, arra vágytam, hogy
egyszer majd térden állva megkéri a kezem. Szerettem
volna, ha meglepetés lenne, magamban elképzeltem a
csillogó gyűrűt, a fehér ruhát, a nagy bejelentést. Mindazt
a sok apróságot, amiről évek óta álmodoztam –
megcsóválta a fejét. – Nem is tudom. Azt hiszem, végül
rájöttem, hogy az élet nem mindig követi az általad
megálmodott utat. A fél életemet azzal töltöttem, hogy
megtervezzem a tökéletes esküvőt a férfival, akit még
csak nem is ismertem. Butaság azt hinni, hogy majd
mindketten ugyanazt akarjátok.
– Biztos vagyok benne, hogy Heath örömmel megadná
neked a klasszikus, nagy, fehér ruhás esküvőt, ha ezt
szeretnéd.
– Tudom, hogy megtenné. De őszintén, minél többet
gondolkozom rajta, annál inkább úgy érzem, hogy úgy
helyénvaló, ha csak mi ketten leszünk.
Ha eddig bármi kétségem is volt a titkos
egybekelésükkel kapcsolatban, az egyszeriben elszállt.
Szerették egymást, remélhetőleg ugyanazzal a szívük
mélyéig hatoló, igaz szerelemmel, ahogy mi is szerettük
egymást Blake-kel. Hirtelen semmi sem tűnt
romantikusabbnak annál, mint ezt a különleges
szerelmet úgy fűzni össze örökre, hogy csak ők ketten
lesznek – az a két ember, aki valóban számít.
– Nagyon romantikusan hangzik. Alli, önző módon egy
kicsit szomorú vagyok, amiért ki kell hagynom, de tudom,
hogy csodálatos lesz!
Elmosolyodott. – Majd csinálunk képeket. Jó sokat!
Átnyúltam az asztal felett, és megfogtam a kezét. Hálás
voltam, hogy az életem részét képezi. Mikor hónapokkal
ezelőtt New Yorkba költözött, aggódtam, hogy a
távolsággal a barátságunk is meglazul idővel. De a
körülmények újra összehoztak minket, és most a
szerelmeink örökre egymás életéhez kötnek minket. –
Rokonok leszünk, el tudod hinni?
Gyengéden megszorította a kezem, a szemében meleg
fény csillant. – Mindig is olyan voltál nekem, mintha a
testvérem lennél, szóval az, hogy most már hivatalosan is
rokonok leszünk, csak hab a tortán!
– Te is mindig családtag voltál nekem, Alli. Még ha
sokszor nem is könnyítettem meg a dolgodat.
Picit elfintorodott. – Elég heves vérmérsékletű tudsz
lenni, de én szeretem, hogy ilyen temperamentumos vagy.
Hátradőltem, és egy pillanatra eltűnődtem azon, amit
mondott. Tényleg heves vérmérsékletű lennék? Jobban
kedveltem az erős akaratút, de talán a testemet birtokba
vevő hormonok mostanában még inkább lobbanékonnyá
tettek, jócskán átvariálva a döntéshozatalért felelős
rendszeremet. Maradéktalanul nem győzött meg, bár volt
egy olyan érzésem, hogy Blake-nek azért lenne mit
mesélnie erről. Főleg az elmúlt napok tükrében.
– Blake biztos egyetértene, de hál’ istennek, ő is
ugyanolyan megbocsátó, mint te.
Alli lágy arckifejezése váratlanul komolyra váltott. – Mi
volt, miután hazaértél?
Magamban felidéztem az előző éjszakát. Tudtam, hogy
nem lesz könnyű csak úgy szó nélkül hazaállítani, és
mindent elmagyarázni Blake-nek, de rettenetesen
hiányzott. Annyi mindent kellett megbeszélnünk, annyi
mindent megoldanunk. Amikor megpillantottam, ahogy
magába roskadva gubbasztott az asztalnál, a szívem majd
megszakadt. Csak ült ott, és üveges tekintettel bámult
maga elé. Aztán hirtelen észrevett, és szinte egyik
pillanatról a másikra visszatért belé az élet. Az emlék,
hogy ilyen letörtnek és mérhetetlenül szomorúnak kellett
látnom, ismét a szívembe hasított. Önkéntelenül is
megdörzsöltem fájó mellkasomat.
– Hát, érzelmekben nem volt hiány. Csak a szokásos.
Néha nem könnyű közös nevezőre jutnunk, pláne, ha
olyasmiről van szó, ami mindkettőnk számára fontos.
Szörnyen makacs tud lenni, és valljuk be, ebben méltó
párjára talált.
– Biztos vagyok benne, hogy így vagy úgy, de meg
tudjátok oldani. Egyébként is nagyon úgy festesz, mint aki
nem alvással töltötte az éjszakát – kacsintott rám.
A szám körül alig észrevehető mosoly bujkált. – Már
minden oké. Sikerült mindent megbeszélnünk. Úgy, ahogy
akkor kellett volna, mielőtt elmentem.
– És? – Alli szemöldöke a magasba szökkent.
Eddig még nem nagyon beszéltem Allinek a Blake-kel
való szexuális életemről, főleg miután elkezdett randizni
Blake öccsével. Valahogy egy kicsit… bizarrnak éreztem. A
múltban persze mindig megtárgyaltuk a kalandjainkat,
de ebben a kapcsolatban túlságosan is mélyen benne
voltam ahhoz, hogy képes lennék belemenni a
részletekbe. Nem is beszélve azokról az apróbb részletről,
melyek néhány államban nagy eséllyel törvénytelennek
minősülnének. Nem vettem volna rá mérget, hogy
akárcsak a fele mindannak, amit Blake-kel a
hálószobában művelünk, nem hozna-e sikítófrászt a
legjobb barátnőmre. De talán a mai nap a bizalmas
vallomások napja.
– Azt hiszem, ez az egész terhesség dolog egy kicsit
elbátortalanította. Fogalma sincs, mihez kezdjen velem –
mondtam, remélve, hogy nem kell bővebben kifejtenem.
Hümmögött, és az ujjával elgondolkodva dobolt a
száján. – Talán csak egy kis motivációra lenne szüksége.
– Lehet, hogy tévedek, de nagyon úgy festesz, mint akit
máris megszállt az ihlet! – néztem rá. El sem tudtam
képzelni, mi járhat a fejében.
– Még az is lehet. Mindenesetre azt hiszem, egy-két
boltba még muszáj lesz beugranunk.

BLAKE

Beléptem a Fenway stadiontól mindössze néhány


háztömbnyire lévő sportkocsmába, és körülnéztem. Dean
a bárpultnál ült, tekintetét a tévére függesztette. Lezser,
hétköznapi ruha volt rajta, farmer és sportmez.
Tekintetét egy viseltes baseballsapka árnyékolta.
Letelepedtem a mellette lévő bárszékre.
– Semmi öltöny?
Rám pillantott. – Szombati irodista módi. És délután
meccsre megyek a gyerkőcökkel.
– Ne haragudj. Nem akartam a családodtól elvenni az
idődet – mentegetőztem, és talán életemben először, most
tényleg komolyan is gondoltam. Mindig is notórius
munkamániás hírében álltam, különösképp, ha
olyasmiről volt szó, ami ügyvédi szakértelmet igényelt. De
pár röpke hónap múlva már én is minden szabadidőmet
az új családommal fogom tölteni.
Hirtelen szíven ütött a valóság. Minden meg fog
változni!
Dean megköszörülte a torkát, kizökkentve a
gondolataimból. – Tudom, hogy én vagyok a kedvenced,
meg minden, de mégis minek köszönhetem ezt a
megtiszteltetést?
Felbámultam a televízióra, amin egy újabb mérkőzés
vette kezdetét. Még nem álltam készen arra, hogy egyből
a lényegre térjek, a nagy vallomásra, amit évek óta
derekasan titkoltam előle. Furcsa volt belegondolni, hogy
Dean az egyik legjobb barátom. Habár munkaügyeken
kívül nemigen értekeztünk, mégis jobban ismert, mint a
legtöbb ember. A körülmények megkívánták.
– Tudod, mi a vicces? Amikor mi ketten találkozunk, az
biztosan azért van, mert valami slamasztikába kerültél.
Szerencséd, hogy nem hányom ezt a szemedre.
Nevetett. – Te vagy az, aki mindig bajba keveri magát.
Nem én.
– Ezúttal nem.
A bárpultra pillantott, és a poháralátétjével apró
köröket kezdett rajzolni rajta. – Szóval, mi újság? Most mi
siklott félre?
– Van valami hír Evansről?
Még mindig az időhúzásra játszottam, bár tény, hogy a
válaszra valóban kíváncsi voltam. Erica önkéntes alapú
kiruccanása óta nem beszéltünk, noha gyaníthatóan nem
sok előrehaladás történt az üggyel kapcsolatban.
– Semmi érdemleges. Remélhetőleg bármire is
bukkantak, a rendőrséggel együtt zsákutcába jutottak. A
választási bizottság ellenben újraszámolta a szavazatokat.
A kormányzói széket Fitzgerald ellenfele kapta meg.
Pénteken jelentették be, de Fitzgerald eddig még nem
reagált semmit. Majd jövő héten meglátjuk, mit mond, ha
egyáltalán nyilatkozik.
Kéjes elégedettség hullámzott végig rajtam. Tudtam,
hogy Ericában a hír vegyes érzelmeket fog kelteni, az én
érzelmeim ezzel szemben elég egysíkú képet mutattak,
tekintve hogy olthatatlanul vágytam rá, hogy Daniel
átérezze ennek a tekintélyes veszteségnek a súlyát. Azt
akartam, hogy minden ízében érezze át a fájdalmat, és
nem mellesleg, olyan sokáig gyötrődjön miatta, ameddig
csak lehet! Nem olyan embernek tűnt, aki könnyen viseli
a kudarcot. Persze én sem voltam olyan típus.
– Bizonyára jól jött neki a hétvége, hogy megeméssze a
hírt – mondtam végül.
– Az hétszentség. Ez aztán fenekestül felforgatta a
világát! Csak azt remélem, hogy ezzel nem fog még több
bonyodalmat okozni nekünk.
El sem tudtam képzelni, hogy egy ekkora nyilvános
blamázs után mi lesz majd Daniel következő lépése. De
Dean jogosan aggódott. Sejtelmünk se lehetett, hogy ez
milyen hatással lesz majd a jelen helyzetemre.
– Voltaképpen én is a választásokról szerettem volna
beszélni veled.
Egy kurta biccentéssel válaszolt, minden jel szerint
újabb vallomásra számítva.
– Tudom, hogy ki szórakozott a szavazógépekkel.
Megkövülten meredt rám. – Ezt most megismételnéd,
kérlek?
– Nem tudom bizonyítani, hogy ő volt, ezért sem
hoztam fel eddig.
Dean felém perdült a bárszéken, a tekintete
konkrétan szikrát hányt. – Basszus, pontosan tudod, hogy
ki áll e mögött az egész mögött, és eddig még csak nem is
említetted?
A kirohanásával nem törődve hozzáfogtam, hogy
ismertessem vele a részleteket. Kezdetnek elmeséltem
neki, hogyan ismerkedtem meg komolyabban még
kölyökkoromban a rendőrséggel – erről már ő is tudott
vagy legalábbis hallott valamit –, majd beszéltem Trevor
éveken át tartó mesterkedéseiről és finoman szólva is
kártékony társulásáról Maxszel.
Dean arckifejezése izgatottból fokozatosan
szkeptikusba fordult – ezt a tulajdonságát mindig nagyra
értékeltem – és rendesen meg is fizettem.
– Úgy hangzik, hogy ez a Trevor a kis szarkeveréseivel
egész komoly bűnlajstromot hozott magának össze.
Tényleg úgy gondolod, hogy képes lett volna elcsalni a
választási eredményeket?
– Mikor a honlapjaink már nem szolgáltak kellő
szórakozással neki, összeállt Maxszel és Erica egyik volt
kollégájával, hogy létrehozzanak egy konkurens oldalt,
amit egy az egyben a miénkről koppintottak.
Természetesen csapnivaló munkát végeztek. Elég
könnyen gajra vágtam, ezt követően Trevor újra
felszívódott. Nyom nélkül eltűnt. Egészen mostanáig.
Momentán pedig nagyon úgy tűnik, hogy még jobban
bekeményített, és mivel a szövetségiek minden lépésemet
árgus szemmel figyelik, ellehetetlenítette, hogy elkapjam.
– Ezek szerint már évek óta kínlódsz vele, csaknem
azóta, hogy ismerlek, és még egyszer sem szóltál róla? –
szegezte nekem a kérdést Dean.
Most ébredtem csak rá, micsoda ostobaság volt hagyni,
hogy idáig fajuljanak a dolgok. Heathnek igaza volt. És
Ericának is. Így vagy úgy, de Trevort meg kell állítani.
– Eddig úgy véltem, nincs értelme szót fecsérelni rá.
– A fenébe is… – morogta Dean. Levette a sapkáját, és
megdörzsölte a homlokát. – Jól van. Szóval, hogy fogjuk
megtalálni Trevort, és mit csináljunk Evansszel, hogy ne
lihegjen állandóan a sarkadban?
– Először is, be kell bizonyítanom, hogy Trevor tette.
Másodszor, muszáj lesz őt megtalálnom. Nincs róla
semmilyen adat, a szó szoros értelemben olyan, mintha
nem is létezne.
– Ez meg mit jelent? Olyan nincs, hogy valaki ne
hagyjon nyomokat maga után.
– Trevort képtelenség lenyomozni. Egyszer Ericának
sikerült, és aztán újra köddé vált.
A szemöldöke a homloka közepéig ugrott. – Erica
megtalálta?
Az égnek emeltem a tekintetem. – Ericával ellentétben,
én nem is kerestem. De biztos vagyok benne, hogy ha
belefektetek egy kis energiát, én is ugyanúgy
rábukkanok.
Nem mondhatni, hogy Gove nagyon ügyesen leplezte
volna az arcára kúszó széles vigyort. – Na persze. És
egyébként hogy találta meg?
– Rájött, hogy az anyja a környéken lakik. Konkrétan a
szeme közé nézett és felelősségre vonta – természetesen az
engedélyem nélkül –, és a dolgok egy kicsit elfajultak.
Erica futva távozott, és legközelebb már csak arról
értesültünk, hogy Trevor az anyjával együtt ismeretlen
helyre költözött.
– Ha ismerjük az anyja személyazonosságát, már az is
valami. Kezdetnek legalábbis megteszi.
– Ez igaz. Már csak némi kutatómunka kell.
Dean szeme elkerekedett. – Nem! Csak semmi
kutatómunka, Blake!
– Vannak embereim, akik valószínűleg hajlandóak
lesznek segíteni. Nem fogják tudni visszavezetni rám.
– Ha szabad inkább úgy fogalmaznom, kurvára ne
tegyél semmit! – Kétségbeesetten ingatta a fejét. – Az isten
áldjon meg, még a végén gyomorfekélyt kapok tőled!
– Ha még nem kaptál, akkor nem dolgoztál elég
keményen.
Kurtán felnevetett. Az aggodalma némileg enyhült. – Jó
hallani, hogy az egészségem ilyen sokat jelent a számodra,
miután több mint egy évtizede lesem minden óhajodat és
sóhajodat – dünnyögte, azzal felkapta a mobilját, és
bepötyögött magának valamit. – Rendben. Csináld azt a
kutatómunkát, de nagyon, nagyon óvatosan! Én is
csinálom a magamét. Majd szólj, mit találtál, és együtt
kiokoskodjuk, hogyan mondjuk el Evansnek. Bár nem
hinném, hogy azzal, hogy odavetjük elé egy ismeretlen
kibervandál nevét, többet érnénk el annál, mint hogy egy
időre visszahúzza rólad a karmait.
– Én sem hiszem.
A mobilomon megrezzent. Bejövő üzenet érkezett.

E.: Mikor érsz haza?


B.: Most fejezzük be. Kábé egy óra múlva otthon leszek.
E.: A nappaliban várj rám!

Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Mi a csudát


eszelhetett ki Erica estére? Reggel még nem vettem túl
komolyan az ugratását. Erica híres volt arról, hogy
mindenáron irányítani akart – egészen addig, míg el nem
értem nála, hogy szinte könyörögjön az irányításomért.
De talán az ajánlata mögött ezúttal több is volt, mint
szimpla játék. Talán ő is osztozott az aggodalmamban.
Talán jogosan. Nyugtalansággal vegyes izgatottság söpört
végig rajtam.

B.: Aggódnom kéne?

A mutatóujjam egy percig mozdulatlanságba dermedt a


küldés gomb felett. Nem voltam biztos benne, hogy
valóban tudni szeretném a választ. Végül elküldtem az
üzenetet. Mire Dean végzett a sörével, a válasz is
megérkezett.

E.: Rettegned!

A pimasz kis kéjenc!


Tizenharmadik fejezet

ERICA

Blake mély baritonja hangos visszhangot vert az előszoba


falán. – Itthon vagyok!
A szívem majd kiugrott a mellkasomból. Gyorsan a
másik lábamra is felhúztam a fekete combfixet, majd
belebújtam a kedvenc tűsarkúmba. Ujjaimmal sietve
szétráztam a hajam, a számra élénkvörös rúzst kentem,
aminek az egyenletes elosztása végett cuppanó hang
kíséretében kiengedtem az ajkaimat. Szexi pózba vágtam
magam, és csípőre tett kézzel szemügyre vettem a
tükörképemet.
Alli segített kiválasztani a megfelelő fűzőt – miután
magának is választott egyet, és ami egészen addig őszinte
elképedésre késztetett, míg rá nem jöttem, hogy Blake-hez
hasonlóan valószínűleg Heath is otthonosan mozoghat a
szexuális különcségek világában.
A fényes bőrfűző tökéletesen tapadt a testemre, olyan
magasságokba préselve a cicijeimet, hogy az amúgy is
mély dekoltázzsal bíró ruhadarab épphogy a
mellbimbóimnak volt képes némi – nem túl bombabiztos –
takarást biztosítani. A fűző eltávolításáról pár patent
gondoskodott, és a kipattintásukat illetőleg a fantáziám
máris szárnyalni kezdett. A szettet egy miniatűr fekete
bugyi és egy áttetsző fekete combfix tette teljessé.
Szokás szerint a leghalványabb sejtelmem sem volt, mit
művelek, de jó eséllyel hoztam a szerepemnek megfelelő
kívánalmakat. Blake vagy sírva fog gurulni a röhögéstől,
vagy haladéktalanul rám veti magát. Felvettem az apró
lovaglópálcát, amit már korábban kiválasztottam. Némi
fegyverrel felszerelkezve mégiscsak magabiztosabban
masírozhatok be egy ilyen domináns szerepbe, és legalább
látszólag megerősíti a tekintélyemet.
Az arcom szinte lángolt, színben tökéletesen idomulva
rúzsom mélyvörös árnyalatához. Elég régóta ismerem
Blake-et, és volt szerencsém az erkölcsi züllés különféle
válfajait kipróbálni vele. Behatóan ismeri a testem, a
legutolsó porcikámmal is bizalmas viszonyt ápolva. És
mégis, valamiért hirtelen nagyon zavarba jöttem. Nagy
levegőt vettem, és lekiáltottam:
– Jövök!
Ha minden a tervek szerint halad, nemsokára…
Az alsó szinten kellemes félhomály honolt. A néhány
gyertya, melyeket még korábban meggyújtottam, lágyan
rebegtette fényét a kanapék melletti kisasztalokon. Blake
az egyik díványon terpeszkedett, tekintetével egy
láthatatlan pontot fixírozva a mennyezeten.
– Isten hozott! – libbentem be a szobába, remélve, hogy
a köszöntésem nem röhejesen, inkább erotikusnak
hangzottam. Egyrészt szörnyen bizonytalan voltam,
másrészről viszont vadul tombolt bennem a hormonok
fűtötte vágy.
A tekintetünk találkozott a félhomályban. Ahogy
elindultam felé, a tekintete mohón bebarangolta a
testemet. Valamivel előtte megálltam. A szívem hevesen
kalapált, a fejemben vadabbnál vadabb gondolatok
cikáztak, de a szemében csillogó éhség volt az, ami
valóban elakasztotta a lélegzetemet.
– Elég komolyan veszed ezt a domina dolgot – szólalt
meg végül. A hangja veszélyesen mélyen csengett.
– Szeretnéd, ha inkább átöltöznék… esetleg valami…
illedelmesebbe? – kérdeztem, és incselkedve oldalra
billentettem a fejem.
– Még csak az kéne! – nyúlt ki felém. – Gyere ide.
Ó, mennyire szívesen megtettem volna, de egy halk
belső hang méltatlankodva figyelmeztetett, egyben jókora
bátorsággal vértezett fel. – Ma este én parancsolok, Blake!
– idéztem az emlékezetébe. A pálca végével megemeltem
az inge alját. – Ezt vedd le!
Az ajkára ördögi mosoly kúszott. Felült, és lassan
levette az ingét. A földre dobta, majd újra felvette az
előbbi kényelmes testhelyzetét. – És mostantól kilenc
hónapig ilyen jó kisfiúnak kell lennem?
Újdonsült bátorságommal feltöltekezve a lába közé
léptem. – Az állandó irányítás kemény meló.
Megérdemelsz egy kis pihenést.
Felvonta a szemöldökét, és a kezével lustán
végigsimította a combom belsejét. – Valóban?
A lélegzetem a torkomon akadt, mikor a kézfeje a
szemérmemet takaró mikroszkopikus nagyságú
anyagdarabkához ért. Már most nedves voltam, és
magamban sóvárogva elképzeltem, hogy fordított
felállásban Blake miket tudna művelni velem odalent.
Reméltem, hogy nem veszi észre, de az áldozatára
lecsapni készülő ragadozóra emlékeztető tekintetéből
tudtam, hogy a figyelmét egyetlen reakcióm sem kerüli el.
A keze feljebb vándorolt, és végigsiklott a bugyim szélén.
Félrelöktem a kezét, és végighúztam a pálcát büszkén
domborodó farmerjén. – Azt hiszem, ennek is mennie kell.
Lassan felemelkedett. Alig pár centiméter választott el
minket egymástól. Lehámozta magáról a farmerjét,
felfedve sátor alakban kicsúcsosodó bokszeralsóját.
Megnyaltam a szám. Mit meg nem adnék, ha most rögtön
térdre vethetném magam előtte, és a röhejes színű
rúzsommal pirosra festhetném! Az ujjaim bizseregtek,
hogy megérintsem, hogy gyengéden kényeztethessem.
Majd később.
A pálca hegyét az alsónadrágján keresztül
kidomborodó hímtagja fejéhez illesztettem. – Ennek is.
– Ez így kicsit egyoldalúnak és igazságtalannak tűnik –
panaszolta Blake, miközben letolta az alsóját, és vaskos
erekciója immáron szabadon szökkent előre.
A tekintetem megbűvölve tapadt rá. – Helyes.
Egyik ujját beakasztotta bugyim vékony pántja alá. –
Úgy vélem, ettől is nyugodtan eltekinthetünk.
– Csak semmi nyúlka-piszka! – rendelkeztem, bár a
hangom közel sem volt olyan magabiztos, mint szerettem
volna.
– Így mi benne a szórakozás? – kérdezte vigyorogva, és
egy csattanással elengedte a pántot.
– Nem bízom a kezeidben. A szádat használhatod, de
csak akkor, ha mondom.
A tekintetében sötét vágy lobbant. – Érdekes játéknak
hangzik.
Visszalöktem a kanapéra, és vártam pár másodpercet,
mielőtt lovagló ülésben az ölébe helyezkedtem volna.
Vaskos, vérbő hímtagja magabiztosan meredt északnak,
máris teljes hadikészültségben ágaskodva. Lejjebb
ereszkedtem, és finoman hozzádörzsöltem a
szemérmemet. A csiklómba azon nyomban forró vágy
nyilallt, teljesen megrészegítve. Ha megválnék a
bugyimtól, másodperceken belül bennem lenne, és
tudtam, hogy a letépését illetően neki sem lennének
komolyabb fenntartásai. De mielőtt végleg sikerült volna
rábeszélnem magam egy efféle csábító kimenetelre,
kénytelen-kelletlen rendet vágtam csapongó gondolataim
között.
Megfogtam a legfelső patentot, amelyik a fűzőt a
mellemhez szorította, és kipattintottam. A bőr rabiga
kellemetlen nyomást gyakorolt a mellkasomra, és már
alig vártam, hogy végre fellélegezzek. Ugyanannyira
vágytam a lányok kiszabadítására, mint arra, hogy Blake
szája rajtuk legyen.
– Nyisd ki a szád – mondtam.
Elvigyorodott. – Csak akkor, ha megígéred, hogy valami
ínycsiklandót teszel bele.
– Túl sok a duma!
Feltérdeltem, és az orra alá nyomtam a szabadon lifegő
fűző szélét. Megnyalta a száját, és a foga közé vette a
fényes bőrdarabot. Felpillantott rám, és esküszöm, abban
a pillanatban volt valami a tekintetében, ami azt üzente,
ezért még később számolunk. A mellkasom elnehezült, és
egyenetlen liftezésbe kezdett. Ó, igen… kezdtem
veszélyesen elveszteni a fejem.
– Vedd le!
Habozás nélkül megrántotta, egyszerre legalább öt
patentot tépve le. Gyötrő vágyamba megkönnyebbülés
vegyült, mikor előrehajolt, és a nyelve végigsiklott a
melleim közti puha bőrfelületen. Sóhajtottam, és
megpróbáltam ellenállni a késztetésnek, hogy lejjebb
ereszkedjek, és az erekciójához dörzsöljem magam. Ez
egyikünk akaraterejének sem tenne túl sok jót.
– Blake… állj!
De a parancsomra fittyet hányva, az ajkával
felfedezőútra indult a mellemen, és komótosan
nyalogatni, rágcsálni kezdte. A hajánál fogva
megragadtam, és hátrarántottam. A tekintete
majdhogynem lángot vetett. A keze mindkét oldalán
ökölbe szorult.
– Rátérhetnénk arra a részre, kedvesem, amikor a
nyelvemet használom… mielőtt még teljesen letépném
rólad ezt a fűzőt? – szűrte a fogain keresztül a szavakat.
Növekvő frusztrációjától álnok mód felvillanyozódva
elengedtem, és figyelmemet a megmaradt patentokra
fordítva lassan, ráérősen elkezdtem kipattintgatni őket.
Megbabonázott tekintettel követte a műveletet.
Elmosolyodtam, és hagytam, hogy a fűző a földre
hulljon, miközben teljes pőreségemben feltárultam előtte.
– Most már használhatod a nyelvedet. Fino…
A következő pillanatban már a mellemen is volt, egy
szenvedélyes csókkal kebelezve be a mellbimbómat.
Keményen beszívta, és hangosan felnyüszítettem. Az érzés
egyszerre volt elsöprő és fájdalmas.
– Óvatosan Blake! Érzékenyek.
– Ne haragudj! – krákogta, pont a megfelelő
mértékben engedve a szorításon. – Mmm, és milyen
duzzadtak! Már a szoba túlsó végéből elcsábítottak.
A szájába vette kőkemény mellbimbómat. A nyelve
akár a bársony, a fogát egyszer sem éreztem. Ehelyett
lázasan szívta és szopogatta a mellemet, tucatnyi
rózsaszín folttal gazdagítva a cicimet. A gyönyör intenzív,
löketszerű hullámai végigperzselték a testemet.
Sűrű, barna fürtjei közé fúrtam a kezem, és – az
előbbinél valamivel gyengédebben – a másik mellemre
irányítottam, amit ugyanazzal az odaadó gondoskodással
vett kezelésbe, mint az előbbit. Ahol hozzám ért, a bőröm
izzó lávaként lángolt. Szinte tocsogtam a nedvességtől, úgy
éreztem, menten lángra kapok. Hátravetettem a fejem, és
átadtam magam az ajka keltette vibráló borzongásnak, a
szája ihlette csodás gyötrelemnek.
Az akaratereje olyan elképesztő fürgeséggel omlott
össze, akár az enyém. Csakhamar mindkét keze
előbukkant, lázasan megragadta a fenekemet, és forrón
lüktető erekciójához préselte. Felnyögtem, és a csípőm,
mintha önálló életre kelt volna, a saját ritmusában
kezdett mozogni. Blake keze a lábam közé siklott, újfent
tesztelve a combjaim között feszülő vékony kis
anyagdarabot.
– Kezeket el! – figyelmeztettem, és finoman
megragadtam az alkarját, hogy elejét vegyem önkéntes
felfedezőútjának.
– De ez az enyém! – nyakaskodott, és a bugyim
jelentette vékony kis akadályt megkerülve az ujja nedves
ölembe mélyedt.
– Ahh! – nyüszítettem. Lágyan masszírozta a csiklómat,
az ujjaival mágikus köröket írva le körülötte, majd
puncim lágy redőit szétfeszítve mélyen belém nyúlt.
Szorosan köré záródtam, szükségem volt erre… átkozottul
vágytam rá!
Ugyanakkor, bármilyen fantasztikus érzés is volt, az a
kis hang bátortalanul emlékeztetett a szabályokra,
melyekhez ha törik, ha szakad, ragaszkodnom kell. Máris
kezd kicsúszni a kezemből az irányítás, pedig annyira
elszántan igyekeztem a kezemben tartani.
Anélkül, hogy belegondoltam volna, mit teszek, a
lovaglópálca hegyét finoman a mellkasának döftem.
Vágytól elködösült tekintetében bosszúság villant. A
tekintetét elhomályosító köd hirtelen olyan vörös lett,
mint az az aprócska folt, amit a mellkasán hagytam.
Leesett állal bámultam rá, és már épp nyitottam a szám,
hogy bocsánatot kérjek…
– A fenébe ezzel! – morogta. Megragadta a bugyimat, és
egy könyörtelen reccsenés kíséretében letépte.
A lélegzetem elakadt. A következő másodpercben már
a hátamon is voltam. A lábaim szétterpesztve meredeztek
az ég felé, közrefogva Blake kőkemény, engesztelhetetlen
testét. Mindkét csuklómat megragadva kíméletlenül az
ágyhoz szegezett.
– Blake! – nyögtem tiltakozva.
A tekintete tetőtől talpig bejárta a testemet, az
állkapcsa megfeszült. Ficánkolva igyekeztem
kiszabadítani magam. Immáron ő irányított. Olyan
voltam, akár a katona, aki egyetlen kósza pillanatra
elgyengül vagy hagyja magát összezavarni, és a következő
pillanatban már a saját fegyverével találja szemben
magát. A szívem egyből szaporán verni kezdett a
gondolatra, hogy a pálcát a saját bőrömön leszek
kénytelen megtapasztalni. Némi kétségem támadt afelől,
hogy tényleg erre vágyom-e. A gerjedelmemmel csupán az
érzékenységem vetekedett.
A francba! Ennek a tervnek aztán lőttek. Míg én a
fejemben kemény kritikákkal illettem magam, amiért
képtelen vagyok Blake irányításmániáját kordában
tartani, Blake szája megint a mellemen landolt.
Gyengéden végignyalintott a bőrömön, olyan fájdalmas
önuralmat tanúsítva, ami a hirtelen hangulatváltozását
látva őszinte elképedésre késztetett. Aztán áttért a másik
mellemre, a nyelve a hasamig siklott, és futó érdeklődéssel
alámerült a köldökömben. Egy pillanatra megállt, hogy
egy lágy csókot leheljen a sebhelyemre, amit a baleset óta
soha nem felejtett el elmulasztani. Végül a két lábam közé
furakodott, és gyengéden harapdálni, szopogatni kezdte
belső combomat azokban a magaslatokban, ahová a
combfix már hiába nyújtózkodott.
Lehunytam a szemem. Ó, ezt szeretem…
Jóleső sóhaj hagyta el a szám.
– A számmal foglak megdugni, Erica. És vagy
elmondod, hogy szeretnéd, vagy nemsokára könyörögni
fogsz, hogy végre elmehess, úgy, ahogy én jónak látom.
– Nem ez volt a terv, Blake.
– Te alkottad a szabályokat. Én csak egy csöppet
módosítok rajtuk – vágott vissza. A szájába szívta a
csiklómat, és a nyelvét könyörtelenül rebegtetni kezdte az
érzékeny kis csomón. Majd egy hajszálnyira eltávolodott,
épp annyira, hogy hűvös leheletével meglegyezgesse az
érzékeny területet.
Izzó forróság lövellt belém. Megfeszültem, keményen
küzdve a szorításában.
– Mondd, mit csináljak, főnök!
A csípőm kényszeredetten tekergett, bosszús voltam,
ugyanakkor rettenetesen vágytam a feloldozásra. – A
szentségit!
– Esetleg lehetne némileg konkrétabban? Csak az
utasításaidra várok.
Felemeltem a fejem, épp annyira, hogy egy dühös
pillantást villantsak rá. – Baszd meg!
Az arcán ördögi mosoly terült szét, és a lehető
legpuhább csókkal illette a puncimat, ott, ahol majd
felrobbant némi intenzívebb nyomásért. – Majd arra is
rátérünk. Mi lenne, ha előbb azzal kezdenénk, hogy
bővebben is kifejtenéd, mi az óhajod a nyelvemmel?
A fejem sóhajtva hátrahanyatlott. – Nem fogok
könyörögni.
– Ha ennyire akarod, legalább kérj meg rá. Csak
mondd ki, és a szám máris a rendelkezésedre áll – azzal az
állítását nyomatékosítandó, hosszan végighúzta a nyelvét
a nyílásomon.
Tehetetlenül vonaglottam, ívben megfeszülve, hogy
még közelebb kerüljek hozzá, de ő elhúzódott. – Hidd el
nekem, már én is alig várom, hogy az arcomat az édes kis
puncidba temessen. Csak mondj valamit.
A rohadt életbe!
– Nyalj ki!
– Hmm, kezdetnek megteszi – duruzsolta. A következő
pillanatban engedelmesen eltűnt a combjaim között, és
sokoldalú tehetséggel megáldott szájával kiadós, forró
fürdőben részesítette legérzékenyebb részeimet. Az
ereimben sebesen száguldott a vér, lüktetett a csiklómnál,
ahol tartott, a hasamban, ahol a vágy szinte belülről falt
fel. A combjaim szorosan közrefogták Blake-et, a
testünkben sürgető vágy pulzált. Már csak egyetlen bibi
volt. Az érintése galád módon nem tartott lépést egyre
növekvő igényeimmel. Tehetetlenül toltam felfelé a
csípőmet, némán esedezve még többért.
– Blake, csináld már! – könyörögtem. Most tényleg
könyörögtem? Francba!
– Mit csináljak?
Tehetetlenül oldalra fordítottam a fejem. –
Keményebben!
Ezúttal nagyobb nyomatékkal jött, egyenesen annak a
valaminek a határára repítve, ahol a legjobban szerettem
volna lenni. Csak még egy iciripicirivel kellett volna több.
– Blake!
– A szókincsed messze felette van az átlagnak. Mi
lenne, ha használnád?
Elkínzott nyöszörgés szakadt fel belőlem. – Csináld az
ujjaiddal.
Elengedte az egyik kezem, hogy a hüvelykujját
végighúzza a puncimon. A gyönyör édes melaszként
csordult végig az ereimben, amikor a nyelvével is
megismételte a műveletet.
– Belül. Dugd belém!
– Így? – mély, dörmögő hangja ingerlően rezonált végig
a puncimon, ahogy két ujját lágy redőim közé
mélyesztette.
– Ahh! – sikoltottam. Ívben belefeszültem az
érintésébe, a látóterem peremén megannyi távoli csillag
robbant. – Mélyebben! – nyögtem zihálva.
Az ujjai mélyebbre siklottak, újra és újra alámerülve
bennem, rendületlenül masszírozva az érzékeny kis
pontot. Mindeközben a szájával olyan mohón falt, mintha
én lennék az utolsó vacsorája. Az egész testem
kontrollálatlanul remegett. Megfeszültem,
kétségbeesetten próbálva még szorosabban, még közelebb
vonni magamhoz, minden ízemben könyörögve még
többért!
– Ó, istenem… pont így!
A sanyargató gyönyör, mely lassan a védjegyévé vált,
hirtelen utat nyitott egy mindent felemésztő, fergeteges
érzéslöketnek. A torkomból halk sikoly szakadt fel,
hódolattal dicsőítve a magasztos érzést. Keményen
viaskodtam izmos karjaival, de erősen tartott, tovább
fokozva a gyötrelmemet.
– Ne hagyd abba! – képtelen voltam leplezni a
hangomban megbújó kétségbeesést, ahogy egyre közelebb
és közelebb juttatott a beteljesüléshez.
Aztán elszálltam. A szemem mögött vibráló fények
táncoltak. A gondolataim egyetlen dologra szűkültek be:
az érzésre, ahogy megérintett. A már-már felfoghatatlan
gyönyör markában vergődve, éles sikoltással élveztem el.
Minden egyes izmom megfeszült, a testem reszketett és
rázkódott.
A hatalmas megkönnyebbüléstől még mindig remegve,
zihálva igyekeztem összekaparni atomjaira robbant
tudatomat. Blake nem mozdult. Ehelyett tovább folytatta
az altájamon való ténykedését. A nyelve lágyan és
áhítatosan siklott fel s alá a szemérmemen, újabb apró
lökéshullámokat gerjesztve a testemben. A szabad
kezemmel megpróbáltam eltolni a vállát, néma
könyörgésként egy kis enyhülésért.
Felpillantott rám. Csibész tekintete tökéletesen passzolt
ördögi mosolyra húzódó, vonzó szájához, melyen
félreérthetetlenül ott csillogott annak a sokkoló
gyönyörnek a bizonyítéka, amit csakis ő adhatott.
– Órákig tudnék lakmározni belőled. És ha nem
akarnálak ennyire átkozottul megbaszni, akkor
valószínűleg meg is tenném. De sajnos önző vagyok, és
most azonnal bele akarom vágni magam a feszes kis
puncidba. Szeretnéd?
– Igen – leheltem, azon tűnődve, hogy mehettem hozzá
egy ilyen mocskos szájú szexistenhez.
Elengedett, és felcsúszott a testemen. Az érzéstől, ahogy
a teste a testemhez súrlódott, az idegvégződéseim újra
táncra perdültek. Mindaz a sok duma, hogy alattam
akarom tudni, egy nagy baromság volt. A világon semmi
sem pompásabb érzés számomra annál, mint erőteljes
testének súlya felettem, izmos alakja, ahogy az ágynak, a
falnak – vagy akármilyen puha, kemény, tudom is én,
milyen felületnek – présel, hogy aztán keményen
megdugjon!
– Mondd, hogy akarod!
Mély orgánuma végigrezonált a gerincemen. Oldalra
fordítottam a fejem, és nagyot nyeltem. Képtelen voltam
gondolkozni. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán
akarok.
– Hátulról? – érdeklődött. – Persze így mélyebbre tudok
beléd hatolni, ha jó úgy neked.
Pislogtam, igyekezve magamban összeszedegetni a
lehetőségeket, melyek mindegyike egy-két (vagy még
több) világrengető orgazmussal kecsegtetett.
– Vagy inkább szeretnél meglovagolni? Az én ízletes kis
dominám? – kérdezgetett tovább, miközben végignyalta a
kulcscsontomat és ingerlően harapdálta a vállamat.
Egy reszkető sóhaj kíséretében olyan bámulatos
sebességgel olvadtam a kanapéba, akár egy viseltes
rongybaba, amivé valójában is váltam. A fejem még
mindig kábán zúgott az észveszejtő orgazmustól, amit
előcsalogatott belőlem.
Hallottam, ahogy Blake magában halkan kuncog. – A
fenébe is, bébi. Máris feladtad? Ezzel a dominaszerkóval
teljesen felhúztál.
– Fogd be, muszáj egy kicsit összeszednem magam –
motyogtam, a figyelmemet újra gyönyörű arcára fordítva.
– Hmm, lássuk csak, hogyan segíthetnénk, hogy újra
erőre kapjál?
Lehajolt, és egy szenvedélyes csókkal bekebelezte a
számat. Mikor megéreztem az ízem a csókban, ismét
elfogott a jól ismert bizsergés. Miután elhúzódott tőlem, a
kábaságom némileg feloszlott. Elvigyorodtam, és a
hüvelykujjammal megdörzsöltem az alsó ajkát.
– Tiszta rúzs vagy.
Széles mosollyal válaszolt. – Nem zavar. Hacsak nem
akarsz így az utcára vinni. A nyilvános megszégyenülés
gondolata annyira nem dob fel.
Összevontam a szemöldököm.
– Ne is törődj vele. Jobb, ha nem adok ötleteket. Most
pedig, ha sikerült összeszedned magad, fordulj hasra, és
emeld a magasba azt a gyönyörű popsidat.
A parancsolgatását hallva magamban halkan
szitkozódtam. Csak annyit kell mondanom, hogy: – Nem.
Egy pillanatig elgondolkodva tanulmányozott. – Ha
akarnám, sem tudnám megmondani, hogy most egy jó
dom, vagy egy rossz sub vagy.
– Az érzés kölcsönös.
Nevetett. Könnyed, felhőtlen hangja csakhamar
hangos nyögésbe fordult, mikor a kezemmel
megragadtam a farkát. Lágyan masszírozni kezdtem a
tövétől a csúcsáig, majd újra vissza. A másik kezemmel
megfogtam a zacskóját, és a körmeimmel finoman
végigkarcoltam a sima bőrfelületet.
Lehunyta a szemét, feszes vonásain egy pillanatra
esendőség villant. – Muszáj, hogy benned legyek, Erica.
Most azonnal!
– Ugye, nem kell lebetűznöm is, hogy nem? –
kérdeztem, és felcsúsztattam a kezem egészen a makkjáig,
előcsalogatva egy cseppnyi előváladékot. A
hüvelykujjamat végighúztam a vékony kis hasadékon, és
a cseppecskét az ujjam begyére illesztve a számhoz
emeltem, majd komótosan lenyalogattam. A kéjes
nyöszörgés, ami a torkomból feltört, nem csak a show
része volt. Vágyának bizonyítéka a nyelvemen kellő
inspirációként szolgált arra nézve, hogy milyen változatos
módokon nyújthatnám el a kínlódását. – Ez tényleg
kicsalogatja a cuccost.
Blake leesett állal bámult rám. – Te aztán nagy zsivány
vagy, ugye tudod?
Megnyaltam a szám, elképzelve farkának puha
koronáját az ajkaim között. – Bagoly mondja.
– Még mindig igyekszel megnyerni a csatát?
– Ó, most is épp azon vagyok – közöltem hatalmam
biztos tudatában.
És a terv tökéletesen is alakult, attól eltekintve, hogy a
tekintetében megcsillanó vészjósló izzástól a szívem
kihagyott pár ütemet.
– Nem sokáig – közölte reszelős hangon.
Egyetlen szó nélkül, menet közben elkapta a
csuklómat, a hátam mögé perdült, és hassal előre a
kanapéra döntött. Egy kicsit feljebb szuszakolt, hogy a
karfába megtámasszam magam.
A lábával szorosan közrefogott, dús szőrzete ingerlően
csiklandozta a bőrömet. És, a korábbi kívánalmának
megfelelően, a hátsóm immáron magasan és elérhetően
meredt az ég felé, bármit is tervezett vele. A tenyere
végigsiklott a fenekem domborodó ívén. Belém markolt,
majd a keze egy gyors mozdulattal lesújtott.
– A legszívesebben szorosan kikötöznélek, és pirosra
náspángolnám a popsidat, ezért a kis műsorért.
A bőröm egyből lázasan bizseregni kezdett a
gondolatra, hogy beváltja a fenyegetését. Felnyögtem, és
felé toltam magam. Most, hogy megfosztattam a
hatalmamtól, nem bántam volna, ha kapok egy keveset.
Végül is, nagyon rossz kislány voltam. Nekem préselte a
testét, száját a nyakamhoz tapasztva.
– De nem fogom. Csak nézem, ahogy elélvezel nekem.
Forró leheletétől az egész gerincemen erőteljes
borzongás futott végig. Üres ígéretek, gondoltam
hervadtan. Aztán hirtelen megfeszültem, megérezve az
ujjait, aztán farkát, ahogy belém hatolt. Óvatos volt, de
másodperceken belül már a legmélyebb részeimet
ostromolta.
A gyönyör borotvaéles pengeként hasított belém. – Ó,
bazmeg!
Keményen megragadott, kihúzta magát, majd újra
mélyen belém temetkezett. – Azt hiszem, ezzel nem lesz
probléma!
Azzal elkezdett keményen kúrni, minden egyes
lökésével darabokra szaggatni. Körmeimet a heverő
anyagába vájtam, és igyekeztem kitartani a testemben
kitörni készülő viharon keresztül.
Most már semmi domináns nem volt a helyzetemben. A
fenekem közszemlére téve, a csípőm Blake erős karjai
között, a testem a sóvárgás csapdájában vergődve. Az
összes sejtem életre kelt. Az idegvégződéseim keservesen
nyújtózkodtak még több érintésért.
A combjaim szorosan egymásnak feszültek. Harisnyás
lábaim elszántan dörzsölődtek egymásnak. Behajlított
lábujjaim bizseregtek. Már csak arra maradt erőm, hogy
álljam Blake lázas rohamát.
És minél többet adott, annál többet akartam.
– Ó, istenem, ez annyira jó!
– Kibaszottul hihetetlen érzés benned lenni! – zihálta.
Még erősebben a csípőmbe markolt, és gyorsabban
kezdett pumpálni.
A szakadék peremén táncoltam, készen arra, hogy
bármelyik pillanatban alávessem magam a szikláról,
amikor… váratlanul kihúzta magát. Újra a hátamra
perdített. Hangosan ziháltam, remegtem a vágytól.
– Blake! – Ha ez lenne gonosz kis játékának a fináléja,
hogy könnyeket csaljon a szemembe, akkor esküszöm,
hogy…
A szája szenvedélyesen a számra tapadt, és a dühös
gondolatok egyből semmivé foszlottak. Mohón kinyíltam
neki, olyan lázasan vágyva az ízére a nyelvemen, akár a
következő légvételre. A combjaim közé helyezkedett,
magasan a csípője köré pakolta a lábaimat, és gyorsan
belém hatolt. A megkönnyebbüléstől és a gyönyörtől
csaknem nyüszítettem.
Mikor a tekintetem vágytól elködösült tekintetébe
kapcsolódott, a szívem elszorult.
– Látni akarom a szemed, mikor elmész – suttogta.
És újra megcsinálta. A könnyed, felhőtlen bujaságból
az engesztelhetetlenül mardosó, vad, dühöngő vágyba
taszított, majd olyan lélekmelengető meghittségbe vitt,
ami mindent bearanyozott. Az érintése a testem határain
túljutva egyenesen a szívemig hatolt. A testemet
végigperzselő gyilkos vágy hirtelen valami sokkal
erősebbnek adta át a helyét, egyfajta különös
nyugalommá lényegült át.
Az ajkára tapasztottam a szám, és addig csókolóztunk,
míg már egyikünk sem kapott levegőt. Minden egyes
szenvedélyes lökés egy néma kinyilvánítás volt. Minden
egyes érintés egy ígéret. A kéj hullámai újra és újra
átcsaptak felettem, míg egyetlen remegő, csonttalan
kupaccá cseppfolyósodtam.
A vállizmai masszívan kidagadtak az érintésem alatt.
Keményen belém vágta magát, olyan távoli helyekre érve
el, ahová még soha azelőtt. Az elképzelhetetlenül heves
orgazmus hatalmas erővel ragadta magával a testemet.
A csípője keményen belém csapódott, a nevem
artikulátlan üvöltéssel szakadt fel a torkából. A teste
görcsösen összerándult, ahogy teljesen megtöltött.
Rám rogyott, a szája a vállamba préselődött.
Küszködve kapkodta a levegőt. – Azt a jó büdös mindenit!
– zihálta.
– Ja… – Ez volt az egyetlen szó, amit ki tudtam préselni
magamból. Az egész testemmel köré olvadtam, boldogan
dőzsölve az érintésében. Bár az intim közelségből az
elmúlt jó pár percben alaposan kivettem a részem,
mégsem akartam eltávolodni tőle.
Felkönyökölt, a mellkasa még mindig zihált. Elégedett
mosolyával maga volt a jóllakottság mintaképe. Bájosan
kipirult volt, és gyönyörűséges. És talán egy kicsit
túlságosan is elégedett magával.
Végigfutattam az ujjam felfelé görbülő ajkain. – Ne
legyél olyan önelégült.
Szórakozottan felvonta a szemöldökét. – Önelégült?
– Úgy festesz, mintha valami különleges trófeát vittél
volna haza.
Nagyot nevetett, és én is alig bírtam megállni, hogy el
ne mosolyodjak.
– Így is van. Az orgazmusaid olyanok, mint a trófeák.
Olyan sokat gyűjtök be belőlük, amennyit csak tudok!
Az égnek emeltem a tekintetem. Újabb pont Blake-nek.
A keze végigsiklott a testemen. A combomra érve
megfogta a combfix rugalmas, elasztikus szárát, majd
elengedte.
– Imádom ezeket. De ha még egyszer ezt a fűzőt viseled,
nem vállalok felelősséget a tetteimért!
Eltoltam a mellkasát. – Pocsék egy sub vagy.
Gyengéden átölelt, és közelebb vont magához. – Igen,
de ami azt illeti, te is.
Képtelen voltam leplezni az arcomra kiülő durcás
kifejezést. Bosszús voltam, amiért a dominanciára tett
kísérletem csúnyán félresiklott, ugyanakkor az
eredményre nem lehetett panaszom. – Ugye tudod, hogy
nem te vagy a főnök.
De Blake ahelyett, hogy valami pimasz megjegyzéssel
reagált volna, csak csendben nézett rám, és gyengéden
kisimított egy nedves tincset a homlokomból.
– Tudom – mondta. – Sokkal fontosabb dolgok is
vannak annál, hogy ki a főnök a kapcsolatunkban.
A tenyerébe vette az arcom, és mélyen a szemembe
nézett. Aztán a hasamra tette a kezét, és lágyan simogatni
kezdte.
– A gyermekünk. Az, amilyen őrülten szeretlek.
Mindaz, amit ebben a pillanatban is érzek irántad, és
amit, még ha akarnék, se tudnék irányítani.
Lehunytam a szemem, és gyengéden a kezére
fektettem a kezem. Az elmémbe felbukkanó képre nagyot
dobbant a szívem: a pocakom, mely többé már nem lapos,
hanem a közös gyermekünkkel domborodik büszkén. A
kezünk alatt megannyi apró kis rúgás, a szívünkben
boldog várakozás. Ez az, amire minden másnál jobban
vágytam.
És Blake-nek igaza van. Nincs is ennél fontosabb!
Tizennegyedik fejezet

BLAKE

Intenzív hétvégét tudhattunk magunk mögött mely – a


megrázó elszakadás után – főként a kibékülés és az
egymásra találás jegyében zajlott. De a hétfő délután
viharos gyorsasággal elérkezett. Nem vagyok egy izgulós
típus, de amikor helyet foglaltunk dr. Henneman
rendelőjében, kezdtem kapiskálni, milyen is lehet partra
vetett halnak lenni.
Mialatt arra vártunk, hogy behívjanak, bátorítóan
megfogtam a mellettem ülő Erica kezét. Nem vagyok oda a
várakozásért, de látva Erica arcát, ahogy tágra nyílt
szemmel, félelemmel vegyes izgatottsággal pásztázza
körbe a helyiséget, majdhogynem megérte. Velünk
szemben egy fiatal anyuka ült, akinek már szembetűnően
előredomborodott gömbölyű hasa. A hatalmas pocak
némileg korlátozta abbéli lehetőségeit, hogy
megakadályozza valamiképpen, hogy a kisfia az asztalon
heverő magazinokat tetszetős mintákba rendezze a
földön. Finoman megdorgálta a kisfiút, majd
bocsánatkérő pillantást küldött felénk, mikor az hangos
kiabálással fejezte ki nemtetszését.
Ez az egész még mindig olyan felfoghatatlannak tűnt.
Mindennap találkoztam terhes nőkkel – sőt, néhányat
még alkalmaztam is –, csak soha nem kapcsoltam össze a
saját életemmel, bármivel, amit férjként vagy apaként
saját magam tapasztalnék meg. De most mégis itt vagyok,
és ha minden jól megy, nemsokára mi leszünk azok, akik
hősies erőfeszítéssel próbálják elejét venni, hogy a
gyermekük tönkretegyen mindent.
Bár a végkimenetelre nem volt befolyásom, magamban
némán eltökéltem, hogy mindent meg fogok tenni azért,
hogy Erica terhessége problémamentes és
kiegyensúlyozott legyen, és a gyermekünk, akire
mindketten rettenetesen vágyunk, megszülethessen.
Végig ott leszek neki, hogy mindenben támogassam.
Kilenc hónap várandósság. Reggeli rosszullétek és
hányinger. Különböző vizsgálatok…
Mielőtt a gondolataim egy újabb rázós körre
indulhattak volna az „ó, basszus” körhintán, szólították
Ericát. Én is felpattantam, és követtem őt a hófehér
vizsgálóba, ahol a nővér megmérte a vérnyomását, és
elvégzett néhány kötelező vizsgálatot. Néhány perccel
később az orvos is csatlakozott hozzánk. Magas, vékony,
csinos nő volt, rövidre nyírt ősz frizurával.
– Erica?
Erica kezet nyújtott neki a vizsgálóasztalról, ahol ült. –
Igen, ő pedig a férjem, Blake.
– Örülök, hogy megismerhetem, Blake.
Mindkettőjüknek gratulálok! Biztos nagyon izgatottak.
Melegen elmosolyodott, de az én gyomrom aggodalmas
csomóba rándult. Kurtán bólintottam, a szám keskeny
vonallá préselődött. A szülői szerepről való összes eddigi
naiv fantáziálgatásom baljós gyorsasággal foszlott
semmivé, mikor eszembe jutottak a kockázatok, a
lehetséges veszélyek, és a nagyon is valós esély, hogy az
előttem álló nő csakhamar összetöri ezeket az álmokat.
Erica hivatalosan is terhes. Az már más kérdés, hogy így is
kellene maradnia, és noha eddig még egyszer sem adtam
hangot a kételyeimnek, Erica aggodalmai most megértő
hallgatóságra találtak a fejemben.
Egy aprócska élet megmaradása a tét, és a tény, hogy
teljesen tehetetlen vagyok ez ügyben, több mint
nyugtalanító volt.
– Nem tudom, alkalma nyílt-e átnézni Erica kórházi
jelentését – kezdtem.
A doktornő leült az íróasztalához, és rám nézett. – Igen.
Ma reggel faxolták át.
– Ezek szerint tisztában van az elszenvedett
sérüléseivel.
– Igen, tisztában vagyok – bólintott. Vidám
arckifejezése alig észrevehetően elkomorult. A figyelme
Ericára siklott, akinek az arckifejezése hűen tükrözte a
doktornőét. – El tudom képzelni, milyen borzalmakon
mehetett keresztül. Őszinte leszek. Tulajdonképpen már
az is meglepett, hogy ilyen hamar sikerült teherbe esnie.
– Minket is – mondta Erica alig hallható hangon.
– De mégis itt vannak. – Dr. Henneman arca újra
felderült. – És annyit mondhatok, hogy a
laboreredmények nagyon jók lettek, szóval mára azt
terveztem, hogy csinálunk egy ultrahangot, és
megnézzük, mikorra várható a baba.
Mielőtt újabb kérdésekkel vehettem volna kereszttűz
alá, a doktornő lefektette Ericát a vizsgálóasztalra.
Lejjebb vette a világítást, és néhány perccel később az
ultrahangkészülék homályos, szürke képernyője életre
zizegte magát. Megfogtam Erica kezét, osztozva az
izgatottságában. Hozzám hasonlóan még soha életében
nem volt ilyen élményben része, és sejtelme sem volt, mire
számítson. A matematika, bárminek a műszaki felépítése,
technológiai leírása a kisujjamban volt. De a képernyőn
lévő apró kis ovális valamiben és a közepén fel-fellobbanó
picinyke pontocskában semmi technológiai nem volt.
– Ő itt a kisbabájuk – mondta a doktornő az elmosódott
tojásformára mutatva.
Erica megszorította a kezem. A számhoz emeltem és
gyengéden megcsókoltam a kezét, egy másodpercre sem
véve le a tekintetemet a képernyőről. Különös érzések
ragadtak magukkal, érzések, melyeket nem tudtam volna
néven nevezni, vagy bármihez hasonlítani. Mindössze
annyit tudtam, hogy minden megváltozik. Itt, a szemünk
előtt nyer az egész világ új értelmet. A doktornő a
csöppnyi szívre fókuszálva folytatta a vizsgálatot. Mikor
feltekerte a hangerőt, a saját szívem is hangos szinkront
dobolt a fülemben.
Néhány, érzelmekben jócskán bővelkedő perc után a
doktornő végül kora júliusra írta ki a szülés időpontját.
Erica héthetes terhes volt, és egy gyors fejszámolás után
elképedve állapítottam meg magamban, hogy a
fogantatás a nászéjszakánkra eshetett.
Ejha! Elmosolyodtam, és gondolatban hátba
veregettem magam. Ugyanakkor még mindig képtelen
voltam levetkőzni az aggodalmamat.
A doktornő kinyomtatott pár ultrahangos felvételt, és a
kezembe adta, míg Erica megtörölgette magát.
– Akkor ennyi? – kérdeztem tétován. Fogalmam sem
volt, hogyan hozakodjak elő a fejemben kavargó ezernyi
kérdéssel, melyek kivétel nélkül mind Erica sérülésére és
egészségi állapotára vonatkoztak.
A doktornő melegen elmosolyodott. – Egyelőre igen.
Úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben van.
– Nagyon optimista.
Elnevette magát. – Jobban örülne, ha nem lennék az?
– Én inkább szeretem reálisan nézni a dolgokat. Erica
komoly sérülést szenvedett, és ez mindkettőnket eléggé
nyomaszt.
Együttérző mosollyal ajándékozott meg. – Megértem,
jobban is, mint gondolná. Mivel kimondottan
veszélyeztetett terhességekre specializálódtam, rengeteg
olyan szülővel találkozom, akik a lehető legrosszabbtól
tartanak. Az aggodalmai érthetőek, de Erica egészséges,
és én bizakodó vagyok.
Némán végighúztam az ujjam a kép szélén. Szerettem
volna hinni neki. Tényleg nagyon szerettem volna. –
Kezelt már bárki mást is hasonló… problémával?
Bólintott. – Nagyon sok olyan párt kezelek, akiknek az
esélye a sikeres megtermékenyülésre rettentően
alacsony. Az eredmények igencsak eltérők, sok esetben
elmarad a várt teherbe esés. Önök nagyon szerencsésnek
mondhatják magukat.
– A véleménye szerint mik az esélyeink egy
problémamentes terhességre?
Ericára pillantottam, és a tekintetében megcsillanó
félelemtől a legszívesebben ott helyben képen töröltem
volna magam.
A figyelmem újra a doktornőre irányult, akinek
együttérző tekintete ezúttal jóval komolyabbra váltott. –
Jelen pillanatban semmi aggodalomra okot adó dolgot
nem látok, így azt mondanám, hogy száz százalék.
A feszültség sietve távozott a testemből.
A doktornő oldalra biccentette a fejét. – Legyen egy kis
hite, Blake! Ne rontsa el aggódással ezt a különleges
időszakot. Eddig minden csodálatosnak tűnik. Jöjjenek
vissza egy hónap múlva, és remélem, hogy akkor sikerül
meggyőznöm, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Én végig itt leszek, hogy válaszoljak a kérdéseikre, és ha
bármi aggodalmuk támad, eloszlassam.
Megkönnyebbülten sóhajtottam, és Ericára pillantva
láttam, hogy ő is fellélegzett. Lehet, hogy Erica miatt
valamivel magabiztosabbnak kellett volna mutatkoznom,
de ez egy speciális helyzet volt. Most Erica volt a páciens,
és a válaszok az orvos birtokában voltak, nem az
enyémben. Muszáj volt annyi információt
összegyűjtenem, amennyit csak lehet, mert mikor
rágugliztam a dologra, csak a szívbajt hoztam magamra.
A szabad bejárásom mindenféle oldalakra ezúttal nem
sokat segített.
– És a szex is rendben van, ha netán emiatt aggódna –
tette hozzá a doktornő.
Felvontam a szemöldököm. Ennek a nőnek sejtelme
sincs arról, hogy viselkedem az ágyban, és nem is állt
szándékomban beavatni a részletekbe.
– Teljességgel rendben – erősítette meg a mondottakat
egy kacsintás kíséretében.
Felálltunk, és a doktornő lesegítette Ericát az asztalról.
– Nagyon oltalmazó apukája lesz a kisbabának, Erica.
Erica az égnek emelte a tekintetét. – Higgye el, én
aztán tudom!

ERICA

Beszálltunk az autóba, és elindultunk haza. Az út felett


tarka őszi falevelek kavarogtak, aranyló permettel hintve
be a nyári zöldellő pompájukon merengő, megfáradt
kerteket. A föld haldoklott, és én mégis egy életet
hordoztam a szívem alatt, egy apró, törékeny ígéretet.
Nem tudtam, mit várjak a látogatástól az orvosnál, de
ennél boldogabb már nem is lehettem volna. A
legszívesebben a legelső utamba kerülő háztetőre
felmásztam volna, hogy onnan kürtöljem világgá a hírt,
de tisztában voltam vele, hogy ezzel még egy kicsit
várnunk kell. Mégis, alig tudtam elhinni, hogy milyen
hihetetlenül szerencsések vagyunk!
– Jól vagy? – Blake megfogta a kezem, és az ölébe vette.
A pillantásunk találkozott, és elmosolyodtam. – Igen.
Csak boldog vagyok.
– Helyes. – Aggodalom szőtte ráncai kisimultak, és
olyan szerelmes tekintettel nézett rám, hogy az egész
testem, a szívemtől a lábujjam hegyéig belebizsergett –
Sajnálom, ha a dokinál megijesztettelek.
– Semmi gond. Egy csomó olyan dologra rákérdeztél,
amit én is meg akartam kérdezni. Furcsa érzés, mikor
nem teljesen érted, hogy mire képes a saját tested.
– Ha te nem érted teljesen, hát én totális sötétségben
tapogatózom!
Nagyot nevettem. A terhesség kapcsán ez legalább
tényleg így is volt. Ezt leszámítva viszont, láthatóan
túlságosan is tisztában volt mindazzal, mire képes a
testem. A röpke emlékeztetőre elöntötte az arcomat a
forróság.
Ó, helló, hormonok! Csak ennyi kellett, hogy máris a
nyakamba kapott lábakkal akarjak hazanyargalni, ha
élhetek ilyen képzavarral! Blake karjai közt akartam
lenni. Ünnepelni, boldogan tivornyázni a jó hírekben –
újra és újra!
Blake mobilja megcsörrent a Tesla műszerfalán, és
gondosan egymásba fűzött fantáziaképeim ijedten
szétrebbentek. A hívásazonosító a Remy nevet írta ki.
Blake szemöldöke összeugrott.
– Felveszed?
Mivel azt gondoltam, hogy ez a Remy ugyanaz a fickó,
aki egy szexklubot üzemeltet – és ahová teljes naivitásban
leledzve, hónapokkal ezelőtt sikerült bejuttatnom magam
–, a kíváncsiság majd kifúrta az oldalamat. Amennyire
tudtam, Blake nem tartotta a kapcsolatot Remyvel. Akkor
mit akarhat az ürge Blake-től?
– Most nem. Majd később visszahívom – mondta Blake
gyorsan. Elengedte a kezem, hogy kinyomja a telefont.
Én azonban másként gondoltam.
– Beszélj vele most – mondtam, majd mielőtt
megállíthatott volna, fürgén megnyomtam a
hívásfogadást.
Blake szeme dühösen rám villant, amikor Remy
hangja betöltötte az autót.
– Blake, helló! Van egy perced?
– Pontosan egy percem van. Mit akarsz? – Blake
hangjából egyértelmű feszültség csendült ki.
– Sophiáról van szó.
A gyomromban tekintélyes méretű csomó kezdett
formálódni, jókora adag megbánással és aggodalommal
nyakon öntve. Tudni akartam, hogy Remy miért hívta
Blake-et, de most hirtelen mégsem tűnt olyan csábítónak,
hogy tényleg megismerjem a hívás okát. Ennek a nőnek
még a gondolatát is minél messzebbre akartam száműzni
magunktól.
Blake feszültsége is újabb fokozatba kapcsolt, az
állkapcsa keményen megfeszült. – Mi van vele?
– Megsérült.
Blake megmerevedett, tekintete az útra szegeződött. –
Mi történt? – kérdezte fojtott hangon.
– A klubban történt. Egy vendéggel, aki még viszonylag
újnak és tapasztalatlannak számít. Azt hiszem, Sophia és
én is alábecsültük. De te is tudod, hogy Sophia milyen. Ő…
– megköszörülte a torkát. – Ismered a vágyait.
Felcukkolta, és az ipsének meg nem kellett kétszer
mondani. Sajnos, túl messzire ment.
– A rohadt életbe! Már várható volt. Jól van?
– Kórházban fekszik.
Igyekeztem másfelé nézni, mintha ezzel némi privát
szférát tudnék biztosítani Blake-nek. De minden álságos
igyekezetem dacára a szemem sarkából láttam, hogy
Blake keze elfehéredik a kormányon.
– Be kéne menned, meglátogatni. Látni szeretne.
Rajtad kívül senki nem értené meg. Csak te vagy neki –
folytatta Remy, majdhogynem esedezve.
A fejemben rémülten kiabáló hang egy sor szívtelen
kifogással állt elő. Talán most az egyszer, ez az eset nem
képezte Sophia Blake visszacsábítására irányuló sötét
terveinek részét, ugyanakkor az hétszentség, hogy ezt a
happy endet várta tőle. Ennyire azért ismerem.
– Nem csak én vagyok neki. Hívd fel a szüleit!
– Ők ezt nem fogják megérteni, Blake – Remy hangja
szinte suttogássá tompult. – Te is tudod.
– Talán épp itt az ideje, hogy beszéljen velük. Régen
sem tudtam az lenni, aminek látni szeretett volna, és most
sem én vagyok az, akire szüksége van. Hogy látogassam
meg? Nem ez a megoldás. Ő egy őrült, önpusztító
mazochista, és ezt te is tudod. Te meg egyedül hagytad
valami beteg állattal, Remy!
– Nem tagadom, hogy cserben hagytam. De legalább te
ne hagyd cserben!
Blake nagy levegőt vett, és lassan, minden szót
gondosan megválogatva mondta: – A válaszom nem. Hívd
fel a szüleit.
– Nem tudom a…
– Most éppen vezetek, de ha hazaértem, átküldöm a
számukat.
Azzal a beszélgetést befejezettnek tekintve, Blake szó
nélkül bontotta a vonalat. A bosszantó emlékeztetőre,
hogy Blake valaha szerelmes volt ebbe a nőbe,
kellemetlen rosszullét kerített hatalmába. Lehet, hogy a
szerelmük nem kelhetett versenyre a miénkkel, de a
valóság akkor is fájt.
– Ne haragudj, kicsim.
Kibámultam az ablakon, megpróbálva újra fülön
csípni a boldogságot, amit Remy hívása előtt éreztem. –
Nem kell sajnálnod.
– Most elrontotta a kedved. Esküszöm, soha többé nem
hagyom, hogy ezt tegye. És pont ma… jesszusom, annyira
sajnálom!
– Semmi baj – hazudtam.
Több hónapja már, hogy Sophiát sikerült
kiebrudalnom a gondolataim közül, és most mégis –
szántszándékkal vagy sem – valahogy újra befurakodott
az életünkbe. Mérges voltam magamra, amiért hagytam,
hogy ilyen hatással legyen rám a dolog – amiért egy olyan
nőt szidtam magamban, aki súlyos sérüléssel feküdt a
kórházban. Blake miatt megpróbáltam sajnálni. El sem
tudtam képzelni, hogy mi mehetett félre. Egy olyan
klubban, ahol a legmorbidabb, legperverzebb dolgok is
teljesen elfogadottak, sőt talán mindennaposak voltak, a
lehetőségek tárháza végtelen volt.
– Szerinted mi történt vele? – kérdeztem.
– Inkább ne beszéljünk róla, rendben?
– Gondolod, hogy komolyan megsérült?
A vállai megereszkedtek. – Nagyon valószínű. Ha az az
alak olyan brutálisan elverte, hogy kórházba került, az
semmi jót nem jelent. Erica, amit mi csinálunk… az a
közelébe se ér annak, ami abban a klubban történik. Az
ottani fájdalomküszöb és megengedhető viselkedés jóval
meghaladja a te toleranciaszintedet. És aki még ezt a
határt is túllépi…
– Lehet, hogy jobb lenne, ha mégis meglátogatnád –
préseltem ki magamból a szavakat. Talán Sophiának
jobban szüksége van Blake-re, mint azt feltételeztem
volna.
Beállt a kocsifelhajtóra, leállította a motort, és felém
fordult. – Nem.
A megkönnyebbülés és a megmagyarázhatatlan vágy,
hogy együttérző legyek, kőkemény csatát vívott bennem.
– Tényleg nem probléma, Blake. Nem tagadom, hogy
személy szerint mélységes megvetést érzek Sophia iránt,
de te egyszer valaha szerelmes voltál belé. Ez egy
rendhagyó helyzet, és én megértem, ha látni szeretnéd.
Felvonta a szemöldökét. – De én nem szeretném látni.
– Ha úgy érzed, hogy mégis meg kellene…
– Te vagy az, aki mindennél fontosabb nekem. Te vagy
az életem. Te és a kisbabánk, és per pillanat az egyetlen
dolog, ami aggaszt, hogy hogyan tudnálak mindig
megvédeni benneteket. Sophia problémái mélyebben
gyökereznek, mintsem azt valaha is meg tudnám oldani.
Ezért hagytam el, és ha bármi esélye is van a gyógyulásra,
muszáj lesz szembenéznie velük. Azzal, hogy odamegyek,
nem fogok neki segíteni a hosszú távú gyógyulásában.
Talán most végre sikerül tisztáznia mindent a családjával.
– Mi van, ha mégsem?
Egy pillanatig habozott. – Remy ott lesz neki.
– Honnan tudod?
Hátradőlt az ülésen. – Mert szerelmes Sophiába.
Szerelmes? Noha a találkozásom Remyvel csupán pár
percre szorítkozott, igencsak mély benyomást tett rám. A
Blake által valaha oly buzgó szorgalommal látogatott
szexklub tulajdonosának erős és félelmetes kisugárzása
volt. Ugyanakkor bizonyos módon, amit nem tudnék
pontosan megragadni, jóképű és karizmatikus is volt.
Igaz, hogy Sophia annak idején Blake-kel együtt járt a
klubba, de valahogy soha nem jutott eszembe, hogy
Sophia és Remy… Remy abszolúte domináns figura volt,
ugyanannyira, mint Blake, ha nem jobban. Viszont
nagyon csodálkoznék, ha Blake hajlandó lett volna
valakivel megosztozni egy nőn. Még ha az illető olyan
rémes perszóna is, mint Sophia.
– És hogy… ha te meg Sophiával voltál?
– Őszintén elmondta, hogy vonzódik hozzá. Volt valami
Sophiában, ami teljesen megigézte. Szeretett volna
megosztozni rajta, ha máshogy nem, legalább testileg.
Mondanom sem kell, hogy én nem osztozkodom.
Visszautasítottam, és többé nem erőltette a témát. Miután
szakítottunk, az áldásomat adtam rájuk.
– Összejöttek?
Blake állkapcsa megfeszült. – Pár hónappal később
igen. Sophia gondoskodott róla, hogy én is megtudjam.
Felteszem, ez volt az utolsó elkeseredett próbálkozása,
hogy féltékennyé tegyen, és megpróbáljon visszaszerezni.
De amennyire én tudom, soha nem lett köztük igazán
semmi.
– Mert még mindig téged akar.
– Szerintem nyugodtan mondhatjuk azt, hogy nem
illettek össze.
– De Remy is egy dom.
– Nem minden dom egyforma. Ott van például az,
amelyik kórházba juttatta Sophiát. Fogalmazzunk úgy,
hogy az intenzitási skálán Remy szükségletei közelebb
állnak az enyémhez. Egyébként meg amúgy sem számít.
Sajnálom, hogy Sophia megsérült. Tényleg sajnálom, de
nem hagyom, hogy akár csak még egy percet is elraboljon
az életünkből.
Kinyúltam, és megfogtam a kezét. Mutatóujjam
gyengéden bebarangolta a tenyerét behálózó vonalakat.
Nagyon meghatódtam, és hálás voltam, amiért így érzett.
Hogy történjék bármi is, a közös jövőnk többet jelent a
számára, mint a volt szerelme, aki megpróbált
szétszakítani minket. Ha másképp dönt, akkor is
megértettem volna, és ugyanúgy szeretem, de a hűsége és
feltétlen odaadása a szívem mélyig megrendített.
– Köszönöm… – motyogtam.
– Komolyan mondtam – felelte lágyan, és gyengéden
felemelte az állam, hogy a tekintetem találkozzon meleg
tekintetével. Feszült arckifejezése felengedett. Az
aggodalom és feszélyezettség helyére – mely akaratlanul
is beárnyékolta ezt a különleges napot – szerelem
költözött.
– Tudom, és hálás vagyok. De szeretném, ha tudnád,
hogy ha mégis meggondolnád magad…
– Nem fogom.
Némán bólintottam. Volt valami végleges abban, ahogy
mondta.
– Te jobb ember vagy nálam, Erica. Én nem biztos, hogy
el tudnálak engedni egy olyan férfihoz, aki egyszer
birtokolta a szíved.
Az ujjai közé fűztem az ujjaimat. – Te vagy az egyetlen
férfi Blake, aki valaha is birtokolta a szívem.
– Hála istennek – mormolta, és lágyan megcsókolt. –
Gyere, menjünk be.
Tizenötödik fejezet

BLAKE

A terhességi vizsgálat után Erica hétfőn már nem ment be


dolgozni, és a nap az ágyban ért véget. Csak ő és én a
takarók között.
Képtelen voltam távol tartani a kezem tőle – na, nem
mintha ez olyan meghökkentő lett volna. Erica ellenben
megváltozott. Egyszerre volt szenvedélyes és valahogy
sokkal érzékenyebb. A teste egyfelől teljesen más
módokon válaszolt az érintésemre, másfelől jóval
gyengédebben. Olyan érzés volt, mintha csak újra
felfedezném. Volt valami varázslatos és rémisztő benne,
de senki mással nem éltem át volna szívesebben ezt az
érzelmi hullámvasutazást.
Reggel arra ébredtem, hogy szinte mágikus transzban
bámulom a mellettem fekvő nőt. Hamvasszőke haja
selymesen szétterült a párnán. Ajkai enyhén szétnyíltak,
ahogy békésen szendergett.
Sok nővel voltam már együtt, de a Perle-ben töltött
szégyentelen éjszakáim együttvéve sem értek fel egyetlen
vele töltött éjszakával sem. Soha senki nem uralta még így
a szívemet. Senki.
A gondolataim Sophiára terelődtek, az egyetlen nőre,
akiről korábban balga módon azt hittem, hogy szerelmes
vagyok belé. Visszafeküdtem az ágyba, és megpróbáltam
kitörölni a fejemből a képet, amit a képzelem oly élénken
elém festett. A képet, ahogy Sophia a kórházban fekszik.
Ahogy megsérült. Hogy mennyire komolyan, arról
sejtelmem sem volt. Tudni akartam, és mégsem akartam
tudni. Örökre kitöröltem az életemből, de a
lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Ma reggel pedig a
lelkiismeretem olyan hangon szólalt meg, ami gyanúsan
Sophiára emlékeztetett, fáradhatatlanul bizonygatva,
hogy igenis szüksége van rám.
Ha arról az életstílusról volt szó, ami végül kórházba
juttatta, Sophia gyakran veszélyes kötéltáncot lejtett. És
ezen a kötélen én is sokszor meginogtam – Sophiával is,
másokkal is. De az egyensúlyomra még soha nem kellett
annyira odafigyelnem, mint Ericával. Mikor a
kapcsolatunk elején megtudtam, hogy szexuálisan
bántalmazták, keményen eltökéltem, hogy soha nem
fogok olyat tenni, ami újra felszínre hozná ezeket az
emlékeit. Ugyanakkor fogalmam sincs, hogy mennyire
tudtam volna magam tartani ehhez az eltökéltséghez,
mivel Erica esélyt sem adott rá, hogy megpróbáljam.
Mikor szexre került sor, soha nem kérdőjelezte meg
legbensőbb, legmélyebben gyökerező vágyaimat. A
hétvégi kudarcba fulladt kísérlete – amikor másodszor is
próbát tett a dominancia megszerzésére – ékes
bizonyítékául szolgált nyitott hozzáállásának. A harcos
lénye láthatóan mindent megtett, hogy feszegesse a
határokat, melyeket pedig jobban örülnék, ha csak
módjával piszkálgatna – mindkettőnk érdekében.
Mégis, valahogy minden egyes alkalommal képesek
vagyunk rátalálni a gyönyörre. Rátalálni egymásra.
Sophiával soha nem éltem át ehhez fogható mélységet.
Az ő alárendelődő hajlamai könnyen idomultak domináns
étvágyamhoz, de hamar rá kellett döbbennem, hogy a
szükségletei jóval tovább mennek az egyszerű
behódolásnál. Könyörgött a fájdalomért – de olyan fokú
fájdalomért, amely hetekre nyomot hagy az emberen és
ami komoly sérüléssel fenyeget.
Ha a lelkem mélyén sötét vágyak lobbantak,
Sophiában még valami ennél is sokkalta sötétebbet hívtak
életre. De bármennyire is könyörgött azért, hogy
visszakapjon, Sophiának nem egy dom kellett. Neki egy
igazi dúvad kellett, amit én nem tudtam megadni neki.
Csak egyetlenegyszer hozta ki belőlem a vadállatot. A
nyugati partról repültem éjszakai járattal New Yorkba.
Fáradt voltam, mégis kész arra, hogy találkozzam vele. De
mikor a lakásba léptem, a félig pucér Sophia és Heath
közös csendélete fogadott, amint öntudatlan állapotban
heverésztek az ágyban. Nem vettem a fáradságot, hogy
megkérdezzem, dugtak-e. Rajtuk kívül vagy fél tucat
hasonló állapotban leledző – és hasonlóan alulöltözött –
vadidegen fetrengett a lakás különböző pontjain. Heatht
és a cimboráit azonnal hazazavartam.
Mikor Sophiára került a sor, a szemem már a vörös
minimum ötven árnyalatában forgott, de ő még csak össze
sem rezzent. A tekintetében elégedettség villant, mintha
ezt az egész átkozott jelenetet szántszándékkal rendezte
volna így, hogy féltékennyé tegyen, és előcsalogassa
belőlem azt az énemet, amire soha nem voltam büszke. De
bármit is tapasztalt meg Sophia az övem túlsó végén, nem
létezett az a büntetés, ami nekem vigaszt nyújtott volna. Ő
mind többért és többért könyörgött, mikor az én gyomrom
már rég feladta. Utána esdekelt, hogy dugjam meg, hogy
vegyem el, ami az enyém. De többé már nem volt az
enyém. Egy részem mindig is tudta, hogy az, ami köztünk
volt, az a velejéig romlott. És hogy bármi is volt köztünk,
az a kezdetektől fogva el volt baszva.
A hazugságok ellenére, melyekkel az ismerőseinket
áltatta, soha többé nem feküdtem le vele. Veszélyes lett
volna. Érzelmileg és fizikailag is. Voltaképpen a
kapcsolatunkban a tényleges kontroll mindig is Sophia
kezében volt. Valahol mélyen legbelül ezzel magam is
tisztában voltam, de az irányításmániás seggfej énem
soha nem lett volna hajlandó ezt elismerni.
Talán per pillanat tényleg szüksége van rám, de most
utoljára hagytam, hogy beférkőzzön az agyamba. Arra
mérget vehet, hogy az útjaink soha többé nem fogják
keresztezni egymást! Vége.
Erica álmában mocorogni kezdett, én pedig felé
fordultam, hogy magamba igyam szépséges alvó alakját.
Sophia már csak a múlt része. A múlt oly távoli végletébe
veszett, hogy egyetlen pillantás Ericára csaknem
tökéletesen láthatatlanná teszi.
Erica puszta látványa képes betölteni az űrt, újra
teljessé tenni azt, ami eddig ürességre volt kárhoztatva. Ő
az én otthonom. És mi együtt vagyunk teljesek.
Mivel hagyni akartam még egy kicsit pihenni,
lebattyogtam a földszintre, hogy mire felébred,
összedobjak egy kis reggelit. Reggelente nem sok étvágya
volt, de ha volt valami a gyomrában, az láthatóan képes
volt csökkenteni a hányingerét, ami később teljesen el is
múlt. Szerencsére a reggeli rosszullétek hullámokban
jöttek, mert fogalmam sincs, hogyan lettem volna képes
ilyen szigorú önmegtartóztatást gyakorolni. Másfelől ez
még csak a kezdet volt. Sejtelmem sem volt, hogy az
elkövetkező nyolc hónapban mire számítsak. Magamban
megfogadtam, hogy a héten benézek a könyvesboltba, és
mindent elolvasok a témáról, amit még nem tudok, és ami
– volt egy ilyen sanda gyanúm – elég tetemes lehet.
A békés reggeli csendet hangos kopogás törte meg. A
szüleim megígérték, hogy nem fognak váratlanul
betoppanni, de amikor kinyitottam az ajtót, valamiért
mégis arra számítottam, hogy az anyám áll a küszöbön.
Ehelyett Evans ügynök és Carmody nyomozó morózus
ábrázata nézett velem farkasszemet.
– Mit keresnek itt?
Carmody egy futó pillantást vetett rám. – Jobb, ha
felöltözik.
– Mondjon egy jó okot, hogy miért tenném.
Evans állkapcsa megfeszült. Carmody szeme mindent
elárult, és meg sem kellett szólalniuk ahhoz, hogy hirtelen
a napnál is világosabbá váljon, miért jöttek.
– Adjanak egy percet – mondtam.
Sarkon fordultam, és szó nélkül felsiettem az emeletre.
Erica még mindig aludt, és magamban azon tépelődtem,
hogy felkeltsem-e. Nem. Jobb, ha ezt nem látja.
Gyorsan felkaptam magamra valamit. Már épp
indultam volna, amikor felült az ágyban.
– Szia! – Édes, fáradt kifejezés lengte körül. A haja
imádni valón összeborzolódott.
– Szia, kicsim. Csak maradj itt, rendben? Itt van Evans.
Biztos vagyok benne, hogy semmi különös. Nem kell sietni,
nyugodtan öltözz fel.
Összevonta a szemöldökét, a fáradtsága egyszeriben
elszállt.

ERICA

Blake kérésével nem törődve fürgén belebújtam a


köntösömbe, és mezítláb követtem őt a földszintre. A
lépcsőn lefelé menet magában végig halkan szitkozódott.
Hogy miattam vagy Evans miatt, sejtelmem sem volt.
Képtelen voltam tiszta fejjel gondolkozni. Az ügyet még
mindig nem göngyölítették fel, és most itt áll az FBI és a
rendőrség az ajtónkban.
Evans a hallban téblábolt, Carmody egy pár méterrel
odébb. Evans képe önelégült vigyorba torzult, amitől a
gyomrom fájdalmas csomóba ugrott. Valami nagyon nem
stimmelt. A zsigereimben éreztem.
– Mi folyik itt? – kérdeztem.
Carmody elővett egy bilincset, és tett egy óvatos lépést
Blake felé.
– Blake Landon. Le van tartóztatva. Jogában áll
hallgatni.
Volt valami a testtartásában, ami Evans mellett –
akinek az egész lényéből csak úgy sütött a gyűlölet Blake
iránt – majdhogynem bocsánatkérőnek hatott.
– Nem! Ezt nem teheti! – tört fel belőlem egy elcsukló
hang.
– De igen, megtehetjük, és meg is tesszük. Itt az
elfogatóparancs – vágott hozzám Evans egy gyűrött
papírlapot.
A parancsra meredtem, de egyetlen szót sem voltam
képes elolvasni belőle. A papír megállíthatatlanul
remegett a kezemben. Ez nem történik meg. Ez biztos csak
valami szörnyű rémálom. Közben pontosan tudtam, hogy
nem az. A szemem előtt tartóztatják le Blake-et! Az
adrenalintól az egész testem bizsergett, és kellemetlen
forróság öntött el. A tenyerem jéghideg verejtékben
úszott, és a szokásos reggeli hányingerem úgy döntött,
hogy ezúttal alaposan kitombolja magát. A gyomromhoz
szorítottam a kezem, igyekezve ellenállni a késztetésnek,
hogy ott helyben kidobjam a taccsot.
Carmody befejezte Blake jogainak felolvasását, és
hátracsavarta a kezét. Blake arca megrándult, mikor a
bilincs egy hangos kattanással a csuklójára zárult.
A szemembe csípős könnyek tolultak, elhomályosítva a
látásomat. – Nem ő tette! – kiáltottam.
– Ezt a bíróságnak mondja – húzódott Evans szája
kegyetlen mosolyra.
Szó nélkül elléptem mellette, hogy odamenjek Blake-
hez. Nem vihetik el. Ma nem. Semmikor sem. Mielőtt
elérhettem volna, Evans megragadta a karom, és
visszarántott.
Blake tekintetében vészjósló tűz lobbant. – Hozzá ne
merészeljen érni!
– Akkor mondja meg neki, hogy nyugodjon le! –
fröcsögte Evans, sokkal inkább nekem, mint Blake-nek.
– Blake… – zokogtam, tehetetlenül próbálva
kiszabadítani a kezem.
Evans keze fájdalmas satuként záródott a karomra, és
megpróbált elrángatni. Felvinnyogtam, és a körmeimmel
végigkaristoltam a karját, hogy kiszabadítsam magam.
Blake mennydörgő hangja végigsüvöltött a szobán: –
Gyereket vár, maga szemétláda! Vegye le róla a mocskos
kezét!
Carmody határozottan Blake mellkasára tette a kezét,
tágra nyílt szeme éberen csillogott. Evans elengedte a
karom, a tekintete résnyire szűkült, végül Blake és közém
állt.
Tetőtől talpig remegtem. Az adrenalintól, a sokktól,
hogy végig kell néznem, ahogy elhurcolják a férfit, akit
szeretek. A könnyek feltartóztathatatlanul peregtek az
arcomon. – Blake… ne hagyj el! Kérlek, ezt nem teheted!
Mondd el nekik az igazat!
Az ajka szétnyílt, de egyetlen hang sem jött ki rajta.
– Induljunk! – Carmody az ajtó felé taszigálta Blake-et,
aki összeszorította a száját, és üres tekintettel, szó nélkül
követte.
Az ajtó bezárult, és én térdre rogytam, egyetlen
pillanattal sem tudva tovább magamban tartani a
mellkasomból felszakadó hangos zokogást.

BLAKE

A síró Erica könnyektől nedves arca örökre az agyamba


égett. Csak ezt a képet láttam magam előtt. Miután az ajtó
becsukódott mögöttünk, az ajtócsapódás, a zajok, a
fejetlenség ellenére is még sokáig hallottam kétségbeesett
zokogását. A kézfejemmel a szememet nyomkodva
reménytelenül próbáltam szabadulni a fájdalomtól, mely
minden egyes alkalommal, mikor lepergett előttem a
jelenet, tüzes lándzsaként fúródott a szívembe. Vettem
pár mély lélegzetet, és megpróbáltam a reménybe
kapaszkodni – a reménybe, hogy ez a rémálom
hamarosan véget ér, és én visszatérhetek a feleségemhez.
Miután nyilvántartásba vettek, csak vártam, hogy
Dean felbukkanjon a hírrel, hogy elintézte az óvadékot.
De az órák lassan egybefolytak, és Deannek híre-hamva
se volt. Eljött az este, de álom nem jött a szememre. És nem
a miatt az ágynak csak nagy jóindulattal titulálható
priccs miatt, amin feküdtem. És nem is a rendőrőrsön
uralkodó állandó hangzavar miatt, vagy a cellaajtók
egész éjjen át tartó rendíthetetlen csapkodása miatt,
ahogy folyamatosan új foglyok érkeztek és mentek.
Keserű virrasztásomért sokkal inkább vadul zakatoló
agyam felelt, ahogy kétségbeesett igyekezettel próbált
minden egyes lehetőséget végiggondolni.
Itt bárki könnyűszerrel kiborulhatott volna, de én már
jártam itt, és a régi emlékek minden egyes múló
másodperccel csak még jobban maguk alá temettek.
Fiatal voltam és zavarodott, megannyi ambivalens
érzelem kavargott bennem, melyek között előkelő helyet
foglalt el a félelem, hogy felnőtt életem nagy részét a
rácsok között kell eltöltenem. Napokig bent tartottak, én
pedig közben ezzel a nagyon is valószínű eshetőséggel
gyötörtem magam.
És most – feltéve, hogy elég bizonyítékot találtak, hogy
a választások elcsalásával megvádoljanak – újra szembe
kell néznem ezekkel a félelmekkel.
Reggel átszállítottak a bíróságra, hogy megejtsék az
óvadéktárgyalást. Teljesen kimerültem. Betettek egy kis
szobába, ahol elvileg Deannel kellett találkoznom. Az
ujjaim ütemesen doboltak az asztalon – vártam az
ügyvédemre, és nem utolsósorban vártam a válaszokra.
Nem sokkal később felbukkant végre-valahára, a
szokásos tökéletesre szabott öltönyében és makulátlan
külsővel. Mint mindig, a legutolsó hajszála is a helyén volt,
de a feszültség érezhetően áradt belőle. A testbeszéde
minden volt, csak megnyugtató nem.
– Kösz, hogy végre megtisztelsz a jelenléteddel –
morogtam.
Az arckifejezése feszült volt. – Tegnap az óvadékot
próbáltam elintézni. Visszadobták a kérelmemet.
– Először is, felvilágosítanál, hogy mi a faszért vagyok
bent?
Leült, és kigombolta a zakóját. – Ki az a Parker
Benson?
A homlokom ráncba szaladt. – Mi?
– Parker Benson. A fickó, aki után pont az azt megelőző
éjjel kutakodtál, hogy lefoglalták az összes irodai gépet.
Dereng valami?
– A húgommal jár. Tudni akartam, kicsoda.
– Oké. Nos, mások erre általában a Google-t
használják, esetleg fizetnek valakinek, aki törvényesen
utánanéz a hátterének. Te viszont meghackelted a fickó
bankszámláját és az egyetemi e-mail-címét. Ezek egyike
sem törvényes.
Előrehajoltam. – Ez most valami kibaszott vicc? Ezért
vagyok itt?
– Mondtam neked, hogy bármi elég nekik, nem számít,
milyen jelentéktelen apróság vagy egyáltalán köze van-e
az ügyhöz. És te meg azt ígérted, óvatos leszel!
– Az is voltam – morogtam, miközben magamban
visszajátszottam az éjszakát, meggyőződve róla, hogy kellő
körültekintéssel jártam-e el.
– Akkor hogy jöttek rá?
Most először nem tudtam mit mondani.
– Míg nem voltam itt, biztos megpiszkálták a gépem, így
miután hazajöttem a nászútról, minden lépésemet
nyomon követhették. Akkor még fogalmam sem volt róla,
hogy figyelhetnek. A rohadt életbe!
– A jó hír, hogy még mindig nincs semmijük, ami a
választásokhoz kötne. Ezért a kis akciódért tartanak
benn, és remélik, hogy majd sikerül többet is találniuk.
Ugyanakkor, ennyi is elég ahhoz, hogy jó nagy
slamasztikába kerülj.
Hátradőltem a széken, még mélyebbre süllyedve
csökönyös tagadásomban. – Ez semmire sem elég.
– Szép lenne, ha igaz lenne, de azt hiszem, mindketten
tudjuk, hogy ez nem így van. Nem fogják megkönnyíteni a
dolgodat.
Kopogtak, jelezve, hogy indulnunk kell. Dean felállt. –
Most rajtad a sor. Gyerünk, intézzük el az óvadékot, és
jutassunk ki innen.
Húsz perccel később már a bíró előtt álltunk.
– Szeretnénk indítványozni, hogy a tisztelt bíróság
állapítsa meg az óvadék összegét – mondta Dean.
Az ügyész kinézetre az ötvenes éveiben járhatott.
Alacsony nő volt, arcát rövid, szőke, göndör fürtök
keretezték. De amint megszólalt, tudtam, hogy azért van
itt, hogy alaposan megszorongassa a golyóimat.
– Kérjük, hogy a tisztelt bíróság utasítsa el az
indítványt.
Dean hitetlenkedve csóválta a fejét. – Bíró úr, ez nem
egy erőszakos bűncselekmény.
Az ügyész folytatta. – Ez a férfi egy időzített bomba.
Csak egy számítógép kell neki, hogy elkövesse a következő
bűncselekményét, és bizalmas információk birtokába
jusson.
– A védencem büntetlen előélettel rendelkezik – érvelt
Dean.
– Nem egészen három hónapja hozták be tettlegesség
vádjával.
– Amely vádat haladéktalanul ejtették is.
– Ami nem túl meglepő egy ilyen kapcsolatokkal bíró
ember esetében – kontrázott az ügyész.
A bírónő a szemüvege felett az ügyésznőre sandított. –
Ügyésznő, ön megkérdőjelezi a bíróság feddhetetlenségét?
– Természetesen nem, bírónő. Én csak annyit mondok,
hogy ez ellen az ember ellen jelenleg is nyomozás folyik a
kormányzói választások elcsalásának gyanújával.
Egyikünk sem tudhatja, mire képes.
– A választások kapcsán felhozott vádak
megalapozatlanok, és nem utolsósorban semmi közük az
ügyhöz! – vágott vissza Dean.
– Nem értek egyet. Mr. Landon ismert hacker, és még
csak most kezdjük lerántani a leplet egy potenciális
csalássorozatról. Egyetlen este alatt sikerült feltörnie egy
nagybank szerverét, és bejutnia az egyik állami egyetem
rendszerébe. Korlátlan információs és pénzügyi
erőforrásokkal rendelkezik. Nem éppen az az ember, akit
okos dolog lenne alábecsülnünk.
– Mindez merő spekuláció – jegyezte meg Dean.
– A mai napon Mr. Blake ellen felhozott vádakat
figyelembe véve, nyugodtan kijelenthetjük, hogy senki
személyes adatai nincsenek biztonságban. Beleértve az
önét is, bírónő.
– Az óvadékkérelmet elutasítom.
– De bírónő… – kezdte Dean.
A kalapács kurta koppantása beléfojtotta a szót. – A
tárgyalást ezennel lezártnak tekintem.
A hátam mögül hangos zokogás hangzott fel, kellő
nyomatékul szolgálva az ereimben végigfutó jeges
rémületnek. Ez csakis az anyám lehet. Megfordultam, és
néhány sorral hátrébb ült. Az apám a vállánál fogva
átkarolta, és csitítóan magához húzta. Fiona könnyes
szemmel állt, és volt egy olyan érzésem, hogy még csak
fogalma sincs, valójában mi folyik itt. Kibaszott Parker!
Szerettem volna őt hibáztatni, de az igazság az, hogy
csakis magamat hibáztathattam ezért. Parker jól
vizsgázott. Néhány, pár hónappal ezelőtti
megválaszolatlan üzenettől eltekintve – melyek
gyaníthatóan egy-két egyéjszakás kalandhoz fűződtek –,
nem találtam semmit. És most itt vagyok, mert hagytam,
hogy az aggodalmaim a legrosszabbat hozzák ki belőlem.
A családom úgy festett, mintha a temetésemre jöttek
volna. Aztán ott volt Erica. Merev, kifejezéstelen arc,
szorosan összepréselt ajkak, feldagadt szeme körül fáradt
karikák. De az erősnek tűnő felszín alatt, tudtam, hogy
ugyanannyira kétségbe van esve, mint én. A gyomromban
lévő kő egyre nagyobbra nőtt, tehetetlen, néma őrjöngést
hozva magával.
Deanhez fordultam, és rábámultam. A higgadtság
mára már a védjegyévé vált, de volt annyi tisztesség
benne, hogy most kellően aggodalmas képet vágjon.
– Hozd helyre! – vakkantottam.
– Ezért fizetsz – biccentett. Magabiztosnak hangzott, de
a tekintete másról árulkodott. Zavartan elkapta a
pillantását, a tekintete ide-oda cikázott a nyüzsgő
tárgyalóban.
A figyelmem újra Ericára terelődött, aki a
családommal együtt megindult kifelé a tárgyalóteremből.
Háttal állt felém, és hirtelen minden porcikám azt
kívánta, bárcsak odamehetnék hozzá. A karomba
akartam zárni, és addig ölelni, amíg ez a szörnyű vihar el
nem múlik, biztosan tudva, hogy együtt képesek leszünk
valahogy átvészelni. De nem leszünk együtt. Mérföldekre
leszünk egymástól, és minden újabb éjszakán egyedül
hajtjuk álomra a fejünket, miközben a másikra
gondolunk.
Nagyot nyeltem, és figyeltem, ahogy lassan távolodik.
Úgy éreztem, teljesen kifosztottak, semmim sem maradt.
A törvényszolga elindult felénk, én pedig fagyos
pillantást vetettem Deanre.
– Amennyit lehet, utalj át Heathnek. Intézz el mindent,
ami szükséges. Tudnom kell, hogy ha ez az egész
félresiklik, Erica nem fog hiány szenvedni semmiben.
– Vedd úgy, hogy el van intézve. De először is arra kéne
koncentrálnunk, hogy hogyan hozzunk ki innen.
– Én megleszek. Erica legyen a legfőbb prioritásod.
– Te vagy a legfőbb prioritás, Blake. Ha Erica képes
téged kezelni, akkor hidd el, elég erős ahhoz is, hogy
megbirkózzon ezzel. Nem lesz semmi baja.
A törvényszolga a csuklómra kattintotta a bilincset.
Ahogy a hideg fém a bőrömbe mart, éles nyilallást
éreztem a szívemben, majd kellemetlen melegség
árasztott el. Nem akartam balhézni, de két napon belül ez
volt a harmadik alkalom, hogy némán tűrnöm kellett a
korlátozást, és minden erőmre szükségem volt, hogy ne
kezdjek el küzdeni ellene!
Csakhogy ezúttal volt valami, amitől valahogy furcsán
véglegesnek tűnt a helyzet. Mintha a kattanás, ahogy a
fém a helyére pattant, olyan hang lenne, amihez ideje
hozzászoknom.
Dean szája folyamatosan mozgott, de az a részem,
amelyiket talán még érdekelt volna, hogy milyen biztató
badarsággal tud még előállni, lassan haldoklott. Erica
igazi harcos volt. Én már nem voltam biztos benne, hogy
én is az vagyok.
Tizenhatodik fejezet

ERICA

Kiléptem a hömpölygő emberáradatból, és előkotortam a


táskámból a mobilomat. Blake családja a tárgyalóterem
előtt zsúfolódott össze, hogy beszélhessenek az ügyvéddel.
Én is velük tartottam volna, ha lett volna egy csöppnyi
bizodalmam is a jogrendszerben, hogy ezt az
igazságtalanságot képes helyrehozni.
Remegő kézzel kikerestem Daniel számát. Benyomtam,
és hagytam hosszan kicsengeni. A hangpostája vette fel.
Bontottam a vonalat, és újrahívtam. Mikor nem vette fel,
végighallgattam a hangpostát. Rövid és rideg. Pont, mint
az ember, aki mögötte van.
– Daniel én vagyok az, Erica. Tudom, hogy nem akarsz
beszélni velem – mondtam. Lehunytam a szemem,
igyekezve úrrá lenni kínzó nyugtalanságomon. – De
tényleg beszélnem kell veled. Fontos. És ha nem hívsz
vissza, addig foglak hívogatni, amíg fel nem veszed. Ha
ismersz – és azt hiszem, mostanára már egész jól
kiismerhettél –, tudod, hogy nem egykönnyen adom fel.
Köszönöm.
Bontottam a vonalat, egy utolsó pillantást vetettem
Gove-ra és a komor ábrázattal ácsorgó családra, azzal
sarkon fordultam, hogy elmenjek.
Benyomtam a bírósági épület vaskos tölgyfa ajtaját,
mely nehézkesen kitárult előttem. A bíróság előtt egy
csapat riporter rohant meg. Hirtelen mindenhonnan
milliónyi kérdés záporozott rám. Egymás szavába vágva
igyekeztek túlkiabálni egymást: Daniel… Blake… a
választások… az én szerepem.
– Van bármi köze a választásokhoz a férje ellen
felhozott legújabb vádaknak?
– Mi a véleménye arról, hogy Fitzgeraldnak le kellett
mondania a kormányzói székről?
Az agyamra telepedett sűrű, tejfehér ködnek hála,
nemhogy egyetlen épkézláb választ nem voltam képes
kinyögni, de még a tárgyalóban zajló eseményeket is alig
tudtam követni. Megpróbáltam valahogy kikerülni a
riportereket. Az egyetlen dolog, ami a káoszon keresztül
eljutott hozzám, az a nevem volt. Aztán megláttam Marie-
t, amint két újságíró között felém nyomakodik. Tágra nyílt
tekintetében bosszúság és aggodalom tükröződött.
Kinyújtotta felém a karját. – Gyere velem!
Megfogtam a kezét, és szapora léptekkel megindultunk
a kocsija felé. Miután jó pár lépés előnyt sikerült
elkönyvelnünk, a riporterek végül feladták. Ledobtam
magam az anyósülésre, és egy határozott ajtócsapással
kizártam a kinti lármát és hideget.
Elég volt egyetlen pillantást vetnem anyukám legjobb
barátnőjére, és a könnyeim megállíthatatlanul potyogni
kezdtek. Marie az ülésen keresztül áthajolt hozzám, és
szorosan átölelt. A kabátjába temettem az arcom, és
erősen szorítottam törékeny kis testét, miközben minden
erőmmel azon voltam, hogy össze ne omoljak.
– Láttam a reggeli híreket, és jöttem, amilyen gyorsan
csak tudtam.
Szipogva elengedtem. – Köszönöm.
– Azt tudtam, hogy Danielnek nem áll jól a szénája. Ez
az ember a lelkét is eladta volna a győzelemért, de
fogalmam sem volt róla, hogy Blake is benne lehetett.
Megtöröltem a szemem. – Nem volt benne. Semmi köze
a választásokhoz. De ő az egyetlen gyanúsítottjuk, így
most pokollá teszik az életét, és ezzel a mostani pitiáner
váddal tartják bent.
Az ereimben dühödten dobolt a vér. Gyűlöltem azt a
nőt, aki Blake és az óvadék közé állt. Sejtelme sem volt
róla, mekkora fájdalmat okozott azzal, hogy elszakított
minket egymástól. Ökölbe szorítottam a kezem, és
megpróbáltam a mérgembe kapaszkodni, ha másért nem,
hogy legalább enyhítse az alatta lakozó pusztító
fájdalmat.
– Miért nem hívtál fel?
Tehetetlenül megráztam a fejem, és az ölembe
meredtem. – Csak egyszerűen túl sok volt. Túl sok, hogy
bárki is helyre tudja hozni.
Alli az elmúlt éjszaka nagy részét nálam töltötte, és
addig vigasztalt, míg az állapotom többé-kevésbé
megközelítette az érzelmileg stabil szintet. Az utolsó,
amire vágytam, hogy bárkinek is elmondjam a hírt, mikor
még én is híján voltam a válaszoknak.
Sokat tanakodtunk Allivel, és abban maradtunk, hogy
a tárgyalás után beszélünk Siddel, hátha ő hozzá tud
férni a kódhoz. Nem akartam Sidet arra kérni, hogy tegye
kockára a szabadságát, de a kétségbeesésem percről
percre egyre nagyobb lett. Az ő segítsége jelentette
halovány reménysugáron kívül nem láttam fényt ennek a
rémisztő alagútnak a végén. Azóta, hogy hazajöttem
Dallasból, egy hangyalépésnyit sem jutottunk közelebb
ahhoz, hogy megtaláljuk Trevort.
Kétségkívül még mindig annak az alig egynapos
élménynek a sokkhatása alatt álltam, hogy Blake-et a
szemem előtt vezették el bilincsben. És most még ez is…
már haza sem jöhet!
– Elutasították az óvadékkérelmet, Marie. Még csak
nem is láthatom Blake-et! Fogalmam sincs, mit tegyek.
Együtt akartunk az ügy végére járni, erre most még csak
itt sincs!
Marie gyengéden csitítgatva törölgette folyamatosan
záporozó könnyeimet, míg a zokogásom egy kicsit
alábbhagyott, majd lassan hüppögésbe váltott át.
– Kicsikém, nézz rám. Minden rendben lesz – suttogta.
Gyönyörű karamellszínű szemébe néztem. A haja
hosszú, selymes csigákban omlott a vállára. Csodaszép nő
volt, csodaszép szívvel. De ha a cudar valóságról volt szó,
roppant naiv tudott lenni. Túl sokszor láttam már
összetört szívvel ahhoz, hogy hinni tudjak benne, képes
megállítani ezt a súlyos fájdalommal megpakolt
tehervonatot, mely feltartóztathatatlanul robogott velem
az ismeretlenbe.
– Látom a félelmet a szemedben, de látom a benned
szunnyadó tüzet is. Tudom, hogy azt szeretnéd, ha Blake
erős lenne. És ha a védelmedről van szó, biztos vagyok
benne, hogy minden tőle telhetőt megtesz, és mindig
számíthatsz rá. De most neki van szüksége rád. Szüksége
van rá, hogy erős légy!
Erős. Ezzel a mostani rémálommal kapcsolatban ez
mégis mit jelent? Mindig is erős emberként gondoltam
magamra. Tökéletlen és érzékeny, de erős. Mikor
keményebb idők jöttek, mikor az élet a legrusnyább arcát
mutatta felém, mindig megtaláltam a módját, hogy
kimásszak a gödörből, és folytatni tudjam.
Egész életemben erős ember voltam, de a tudat, hogy
egyedül menjek ezen keresztül, most valahogy mégis más
volt. A saját fájdalmamért, körülményeimért és
csatáimért mindig is egyedül vállaltam a felelősséget.
Ugyanakkor mindezeken most már Blake-kel közösen
osztoztunk. Bármennyire is szerettünk egyedül
megküzdeni a démonjainkkal, ha egyikünk megsérült, a
másik is vele szenvedett. Immáron közös volt minden
örömünk és bánatunk.
És azt a szoros köteléket, ami mostantól örökre
összeköt minket, már semmi sem szakíthatja el…
– Marie, terhes vagyok.
A szemében öröm és aggodalom különös keveréke
csillant. – Ó, istenem! Ó, édes istenem! Erica, miért nem
mondtad el nekem?
– Én is csak pár napja tudtam meg. Hétfőn voltunk
orvosnál, és minden rendben van. De még nem akartuk
elmondani senkinek.
A könnyek újra utat törtek maguknak, apró cseppek
záporával mosva el a boldogság reszketeg emlékét.
Hogyan eshetett szét minden ilyen gyorsan? Amikor úgy
tűnik, hogy ennél már nem is lehetnénk boldogabbak,
mindig jön valami, ami azzal fenyeget, hogy mindent
elvesz tőlünk.
Marie hosszú ideig hallgatott. Mikor megszólalt, a
szemében könnyek csillogtak. – El sem tudom képzelni,
mit érezhetsz most, édesem.
Lehunytam a szemem, és az ujjaimat a szemhéjamra
nyomva megpróbáltam megállítani könnyeim
végeláthatatlan áradatát.
– Érzem, hogy Patricia most is figyel minket.
Kinyitottam a szemem, és könnyeim fátyolán át Marie
elmosódott arcára pillantottam. Egészen idáig eszembe
sem jutott az anyukám, de hirtelen én is éreztem a
jelenlétét… Marie szeretetén keresztül ő is itt volt velem.
– És tudom, hogy ő is nagyon boldog, hogy ragyog a
boldogságtól! Amin most keresztülmész, az iszonyatosan
nehéz, és a szívem szakad meg érted, Erica, de ez egy igazi
áldás, ami okkal adatott meg neked. Kapaszkodj belé.
Harcolj érte! Legyen ez az az ok, amiért erős maradsz.
Mindannyiótokért.
Halovány reménysugár pislákolt fel bennem.
Megpróbáltam belekapaszkodni, de még így is oly távol
voltam a legenyhébb vigasztól. A könnyeim fokozatosan
elapadtak, én pedig reszketve nagy levegőt vettem. –
Szeretném hinni, hogy anyu valahogy segít pozitívabban
látni a dolgokat. Csak egyszerűen nem tudom, hogy
lehetne még ennél is rosszabb!
Kitörölt egy kóbor könnycseppet a szememből, és
gyengéden hátrasimította a hajam. – Miért nem jössz
haza velem egy kicsit?
A jegygyűrűmre pillantottam, és anélkül, hogy
válaszoltam volna, szórakozottan forgatni kezdtem az
ujjamon.
– Nem kellene egyedül lenned abban a nagy házban.
Gyere, lakj egy kicsit nálam! Még ha csak egy-két napig is.
Egy kis környezetváltozás nem árthat.
Még csak nemrég jöttünk haza. De igaza volt. A
házunkban töltött minden egyes pillanat arra
emlékeztetett, hogy Blake nincs ott.
– Jobb, ha hazamegyek. Blake szülei a szomszédban
vannak, ha bármire szükségem lenne – motyogtam.
– Tudom, de ők a saját fájdalmukkal igyekeznek
megbirkózni. Hadd gondoskodjam egy kicsit rólad, míg
Blake vissza nem tér. Fáradt vagy, teljesen kimerültél. Jól
ismerlek. Ott fogsz egyedül rágódni abban a nagy házban,
és még jobban belebetegszel az ügybe. Maradj velem,
legalább kibeszélheted magadból a fájdalmat.
Talán igaza van, gondoltam. Megadóan bólintottam. –
Oké. Csak hadd menjek haza, hogy bepakoljak.
– Szeretnéd, hogy hazavigyelek?
– Nem, köszi. Clay majd hazavisz, és megkérem, hogy
később vigyen át hozzád. Előbb beszélni akarok Blake
szüleivel, kíváncsi vagyok, mit mondott az ügyvéd.
Még az irodába is be kellett ugranom. Akármennyire is
tehetetlennek éreztem magam, nem bújhattam csak úgy
el Marie házában, arra várva, hogy véget érjen ez az
egész. Minden lehetséges szálat követnem kellett, ami
közelebb vihet az igazsághoz!
– Rendben. Hívj, ha már elindultál, vagy ha bármi van.
– Oké. És köszönöm – mondtam nagyot sóhajtva. Ha
meg nem is könnyebbültem, a könnyeim jó részétől
mindenesetre megszabadultam.
Marie megfogta a kezem, és gyengéden megszorította.
– Én mindig itt leszek neked. Történjék bármi is.
Újra köszönetet mondtam, és kiszálltam a kocsiból.
Clayre a parkoló másik oldalán találtam rá. Visszavitt
Marbleheadbe, és kitett Blake szüleinél. Egy pillanatra
bizonytalanul megálltam az ajtóban, azon tanakodva,
hogy kopogjak-e, aztán úgy döntöttem, hogy csak
egyszerűen bemegyek.
Fiona, Catherine, Alli és Heath a konyhában
álldogáltak.
– Mit fog szólni ehhez Parker? – kérdezte éppen Heath.
Fiona fáradtan megdörzsölte az orrnyergét. – Őszintén
szólva, egyelőre fogalmam sincs, hogy én mit mondjak
neki. Megpróbálhatnám elmagyarázni, hogy Blake csak
engem akart megvédeni, de ez akkor is egyértelműen a
személyiségi jogok durva megsértése.
Az ajtó halk kattanással bezárult mögöttem.
– Erica, édesem! Gyere be! – intett a kezével Catherine.
Mikor közelebb értem, gyengéden átölelt. Az egész testem
egyetlen nagy feszültségnyaláb volt. Képtelen voltam
többet sírni, minden könnyemet elhullattam. Tegnap este
eldöntöttem, hogy többet nem pityergek, ma mégis
megtörtem.
Sóhajtva elengedett. – Gyere, menjünk, üljünk le.
A nappaliba kísért, ahol mindannyian letelepedtünk. A
figyelmemet hirtelen Greg alakja vonta magára. A
teraszon állt, háttal nekünk, a korlátnak dőlve.
A tenger ma a szokásosnál is haragosabb volt, zavaros
tajtékjai a közömbös, piszkosszürke égbe olvadtak. Néha
eltűnődöm, milyen lehet odakint hányódni a hideg
tengeren, a dühös hullámok hátán, maximálisan az
anyatermészet kegyelmére bízva. Ebben a pillanatban
pontosan így éreztem magam. De talán ezzel nem is
voltam olyan egyedül.
A szívem majd megszakadt Catherine-ért és Gregért. A
mai nap még nekem is kész borzalom volt. El sem tudtam
képzelni, hogy ők vajon hogyan viselhetik. És a babáról
még csak sejtelmük sincs. Alli és Heath már tudtak róla,
de most először örültem annak, hogy a többieknek még
nem kotyogtuk el. Most, mikor Blake szabadsága forgott
kockán, képtelen lettem volna megosztani velük a hírt.
– Mit mondott az ügyvéd?
– Hát, rendesen fel kell kötnie a gatyáját – mondta
Heath. – Azóta, hogy visszajöttetek a nászútról, a
rendőrség folyamatosan szemmel tartotta Blake összes
számítógépes tevékenységét. Mindannyian tudjuk, hogy
meghackelte Parker számláit. Nyilvánvalóan nem akart
ártani neki, de a zsaruknak ez pompás ürügy arra, hogy
bent tartsák.
Fiona telefonja megszólalt. – Ez Parker – tudatta
velünk. Megcsóválta a fejét, és rezgésre állította a mobilt.
– Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy Blake ezt
tette. Mégis mi a nyavalyát képzelt?
– Csak vigyázni akart rád, Fiona – mondta Catherine.
– Több esze is lehetett volna. Istenem, hányszor kell
még elkövetnie ugyanazt a hibát? – csapott Fiona dühösen
a levegőbe. Még soha nem láttam ilyen mérgesnek.
– Ő már csak ilyen, Fiona. Te is tudod, hogy nem mindig
szereti követni a szabályokat – felelte Heath.
– Komoly cégekbe fektet be, milliárdos ingatlanokkal és
szoftverfejlesztésekkel foglalkozik, közben meg rendszert
csinál abból, hogy mások magánéletében kutakodik!
Catherine némán ingatta a fejét, a szemében újra
könnyek csillogtak. – Annyi év telt el. El sem hiszem, hogy
megint itt tartunk. Ez borzasztó… egy valódi rémálom!
Alli néma csendben állt mellettem. A kezem
öntudatlanul is a hasamon pihent. Fogalmam sem volt
róla, hogy most a babát próbálom-e megnyugtatni, esetleg
én próbálok belőle némi támogatást meríteni. A család
fojtogató gyűrűjében hirtelen úgy éreztem, hogy csak mi
ketten maradtunk.
– Blake olyan, amilyen – mondtam végül. – Én sem
örülök neki jobban, mint ti, de ha őszinték akarunk lenni,
nem tehet róla, hogy ezek a dolgok ilyen könnyedén
mennek neki. Ez egy különleges adottság, amit talán
valóban nem túl etikus célra használt. De ez ő. És ennek
köszönhetjük, hogy egyikünk sem ismeri a nélkülözést.
Nem szidalmazhatjátok ezért!
A szobára súlyos csend borult. Catherine kifújta az
orrát egy zsebkendőbe, és egyetlen szó nélkül kiment a
szobából. A hóna alatt egy üveg fehérborral és mindkét
kezében borospoharakkal tért vissza.
Heath aggodalmas pillantást vetett rá. – Anya, még
délelőtt tizenegy sincs…
– Nem érdekel – motyogta Catherine.
Hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, majd újra
becsukódik, és pár pillanattal később Parker csatlakozott
hozzánk.
Fiona szeme felragyogott. – Parker… te meg mit
csinálsz itt?
Parker ajkai feszes vonalba préselődtek. – Nem
válaszoltál a hívásaimra. Aggódtam.
Fiona a füle mögé simította rövid barna haját,
gondosan kerülve Parker tekintetét. – Azt hiszem,
beszélnünk kell.
Parker arca megrezzent. – Már mindent tudok. A
bátyád egy kíváncsi gazfickó – mondta, és sokatmondó
pillantást lövellt a csapatra. – Egyébként nagy ívben
teszek rá. Jobban érdekel, hogy emiatt nem láttalak, és
még csak nem is beszélhettem veled.
Ahogy Fiona tekintete Parkerre rebbent, az ajka
megremegett. – Ne haragudj. Azt hittem, szörnyen mérges
leszel.
Parker olyan átható tekintettel nézett Fionára, mintha
rajta kívül senki más nem lenne a szobában. – Fiona… ez
nem változtat semmin.
Fiona hangosan fellélegzett, majd felállt. Parker
kinyújtotta felé a kezét. Fiona megfogta, és a fiú szorosan
a karjai közé zárta. Egy hosszú percig álltak így, mielőtt a
pirongó Fiona fürgén kivezette a szobából Parkert – kellő
távolságra tőlünk.
Catherine felsóhajtott, és megkönnyebbülten ingatta a
fejét. – Hála istennek! – motyogta az orra alatt, miközben
elkezdte megtölteni a borospoharakat.
– Ha nem baj, én inkább csinálnék magamnak egy kis
teát – mondtam, amikor elém is letett egy poharat.
– Hadd csináljam meg neked, édesem – ajánlotta
Catherine.
– Köszönöm, ne fáradj – mondtam, és sietve eltűntem a
konyában.
Egy perccel később Heath lépett mellém, és kivett egy
bögrét magának a szekrényből. Catherine és a többiek
beszélgetése halk morajlássá tompult. Fionának és
Parkernek már csak hűlt helye volt.
– Jól vagy? – kérdezte, és kivett egy filtert.
– Szerinted?
Barnászöld szemét ugyanaz az aggodalom felhőzte,
mint az enyémet. – Gove ki fogja hozni őt, Erica. Nem
Blake lesz az első gazdag fickó, aki megússza a börtönt.
Lehunytam a szemem, a kezem a pulton pihent. –
Elegem van abból, hogy mindenki folyton csak azt
hajtogatja, hogy minden rendben lesz. Belefáradtam
abba, hogy azzal a vakhittel éljem az életemet, hogy
egyszer majd minden, egyetlen varázslatos
gombnyomásra szépen megoldódik. Hogy abban bízzak,
mást is annyira érdekel Blake sorsa, mint engem, hogy
mindenki a lehető legfantasztikusabban végzi a
munkáját és minden tőle telhetőt megtesz, hogy kiderítse
az igazságot – ami pedig láthatóan rajtam kívül senkit
sem izgat!
Heath állkapcsa megfeszült. – Gove néhány dolgot át
akar íratni a nevünkre, ha rosszra fordulnának a dolgok.
– Nem! – közöltem egyszerűen.
A szája keskeny vonallá vékonyodott. – Vakon hinni
akarsz, vagy jobban szeretnél felkészülni a
legroszszabbra?
– Egyiket sem. Én meg akarom oldani ezt az ügyet –
jelentettem ki, és mélyen Heath szemébe néztem. – És meg
is fogom.
– Hagyd, hogy Gove végezze a munkáját…
– Motiválni akarsz, Heath? Akkor nyugodtan mondd
csak, hogy ne tegyem. Mondd, hogy nem vagyok képes rá,
vagy hogy ostobaság.
– Én csak azt mondom, Blake-nek minden másnál
fontosabb, hogy biztonságban tudjon és gondoskodjon
rólad.
– Ha gondoskodni akar rólam, akkor jöjjön haza, és
csinálja maga. Máskülönben, én majd szépen
gondoskodom magamról, és ha ez lesz az utolsó tettem is,
de a végére járok ennek az ügynek!
Mielőtt válaszolhatott volna, a mobilom jelzett a
zsebemben. Elővettem. Üzenet jött egy helyi számról, ami
nem tűnt ismerősnek.

Nálam van, amit keres. Park Street-i állomás.

Hevesen dobogó szívvel újraolvastam az üzenetet. Lehet,


hogy Daniel?
Heath közben elkészítette a teánkat, míg én azon
töprengtem, hogy mi a csudát írjak vissza.

E.: Mikor?
Egy óra múlva. Ne keressen, majd én megtalálom.

Az órámra pillantottam. Hacsak nem kerülünk dugóba,


Clay épp időben oda tudna vinni.
– Mennem kell! – mondtam hirtelen.
Heath összevonta a szemöldökét. – Hová mész?
Elengedtem a fülem mellett a kérdést, és megindultam
az ajtó felé. – Kérj Catherine-től elnézést a nevemben.
Rohannom kell!
Hazasiettem, szélsebesen bedobáltam pár cuccot a
táskámba, hogy egy éjszakát Marie-nél töltsek, és szóltam
Claynek, hogy vigyen be a városba. Öt perccel a
megbeszélt időpont előtt Clay leparkolt a Park Street-i
állomás előtt.
– Kérlek, itt várj meg – mondtam.
A visszapillantó tükörben találkozott a tekintetünk.
– Nem szeretné, ha én is bemennék önnel?
– Nem. Minden rendben lesz – nyugtattam meg. Úgy
fix, hogy nem fog összejönni a dolog, ha közben Clay is ott
körözik körülöttem.
Hátrafordult a vezető ülésében, és fürkésző tekintettel
méregetett. – Elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam,
mikor készül olyasmire, ami Blake-nek biztosan nem
nyerné el a tetszését.
– Ha Blake-en múlna, még az átkozott házat sem
hagyhatnám el soha. Csak összefutok valakivel. Gyors
leszek. Nem lesz semmi bajom. Ígérem.
Clay habozott. – Az a munkám, hogy vigyázzak önre,
Erica.
Ez volt a második alkalom, hogy a keresztnevemen
szólított. És mindkét alkalommal sikerült is elérnie a kellő
hatást. Értékeltem az aggodalmát, de nem hagyhattam,
hogy most az utamba álljon. – Ez egy forgalmas állomás,
Clay. Ha tíz perc múlva nem vagyok itt, elkezdhetsz
aggódni, oké?
Visszafordult, egyik keze megadóan a kormányra
hanyatlott. – Öt perc.
Az égnek emeltem a tekintetem, de nem akartam még
több percet elvesztegetni. A Park Street egy forgalmas
állomás, ebédidőben, ha lehet, még forgalmasabb. Vajon
hogy fog egy vadidegen megtalálni a tömegben?
Kínosan feszengve ácsorogtam a pályaudvaron,
igyekezve természetesnek tűnni, ami némileg
nehézkesnek bizonyult, tekintve, hogy időközben két
vonat is befutott, majd tovagördült nélkülem. A peronon
egyre több és több ember zsúfolódott össze, várva a
következő vonatra. A tekintetemmel reménytelenül
pásztáztam az emberáradatot, majd a pillantásom egy jól
ismert arcra esett, és én ijedten dermedtem kővé.
A francba! Megpördültem, és szapora léptekkel
megindultam a lépcső felé, ami kivezetett az állomásról. A
legszívesebben a nyakamba kapott lábakkal menekültem
volna, de muszáj volt önuralmat gyakorolnom, hogy ne
keltsek feltűnést. Nem is jöhetett volna rosszabbkor!
Némán imádkoztam, hogy ne szúrjon ki, és észrevétlenül
leléphessek.
– Erica!
A férfi hangját csaknem teljesen elnyomta a beérkező
vonat fülsértő csikorgása.
Leszegett fejjel, rendületlenül masíroztam tovább, míg
egy kéz a csuklómra nem fonódott, megakadályozva a
továbbhaladásomat. Felemeltem a fejem, és a tekintetem
találkozott Carmody nyomozó baseballsapka alá rejtett
tekintetével. Civil ruhát viselt, de kétség nem fért hozzá,
hogy ő volt az. A szívem hevesen kalapált. Kirántottam a
kezem, és valami apró, kemény dolgot éreztem meg
benne. Kinyitottam a tenyerem: egy pici, fekete pendrive
lapult benne. Meglepődve pillantottam fel a nyomozóra,
de Carmody addigra már köddé vált.
A vonat nehézkesen meglódult, kellemesen meleg
légáramlattal borzolva fel a hajamat.
Tizenhetedik fejezet

BLAKE

Aznap délután átvittek a megyei börtönbe. A már-már


rituális procedúra, ahogy egyik helyről a másikra
cipeltek, helyiségből helyiségbe, zárkából zárkába,
segített elterelni a gondolataimat a reggeli eseményekről.
Erica fájdalmas arckifejezése örökre a retinámba égett.
Most hirtelen másom se lett, csak időm, tengernyi, kínzó
lassúsággal vánszorgó percem, és a gondolataim
folyamatosan csak körülötte keringtek. Úgy éreztem,
mintha valaki kitépte volna a bensőm egy jó részét, majd
közölte volna, hogy mostantól ezek nélkül kell élnem.
Csakhogy nekem fogalmam sem volt arról, hogyan
tudnék hosszabb ideig Erica nélkül élni. Pénz nélkül
képes lennék élni, a hatalom és a siker sem számít. De e
nélkül a nő nélkül soha.
Délben letelepedtem az egyik üres asztalhoz, és
szórakozottan piszkálgattam az ebédemet. Közel sem volt
olyan gusztustalan, mint amennyire teljességgel
ehetetlen. Letettem a villát, és kinyitottam az iskolai
menzák kínálatára emlékeztető kis tejesdobozt.
Egyetlen korttyal felhörpintettem a tejet, majd
óvatosan körbepillantottam, szemügyre véve a
szomszédos asztaloknál ülőket. Akaratlanul is
párhuzamot vontam az iskolai vidám ebédelésekkel. Igaz,
hogy ez a hely köszönőviszonyban sem volt egy iskolai
ebédlővel, de innen is ugyanúgy kilógtam, ahogy annak
idején, dühös és elkeseredett tinédzserként a suliból.
Miután gyorsan meggyőztem magam, hogy az égvilágon
semmi közös nincs bennem és ezekben az emberekben,
szilárdan eltökéltem, hogy távol tartom magam
mindenkitől. Ki tudja, milyen sokáig kell még ezt a helyet
az otthonomnak neveznem?
– Üdv köztünk!
Max zuttyant le a velem szembeni székre. Ugyanolyan
tetszetős rabruhában feszített, mint én. Kedélyesen letette
a tálcáját, mint aki maradni szándékozik.
Hátradőltem, és rámeredtem. Az arcán halovány
sebhely húzódott. Azonnal tudtam, hogy ez annak az
éjszakának a nyoma, amikor alaposabban is
megismertettem a balegyenesemmel. A legutóbbi
alkalommal, amikor láttam a képét, senki nem ismerte
volna fel. A kezem automatikusan ökölbe szorult, ahogy
újraéltem az emléket, és komolyan fontolóra vettem, hogy
– merő nosztalgiázásból – újfent felelevenítem.
– Te meg mi a francot akarsz?
Összeráncolta a homlokát. – Rohadtul semmit sem
akarok tőled. Mindketten itt ragadtunk. Gondoltam, talán
örülnél egy régi barátnak.
– Csak mert történetesen mindketten itt dekkolunk,
még nem jelenti azt, hogy bármi közünk kell hogy legyen
egymáshoz.
– Nos, itt nem árt, ha az embernek vannak
szövetségesei – mondta, majd lopva körbepillantott a
helyiségben, mielőtt a tekintete újra visszatért az
ebédjére.
– Ha szövetségeseket keresel, akkor nyugodtan keress
tovább. Én jól megvagyok egyedül is.
– Felőlem… – motyogta.
Egy darabig néma csendben ültünk. Engedve gyomrom
követelőző korgásának, a számba dugtam egy falat
mikrós lasagnát, és a Max iránt táplált gyűlöletemmel
feltöltekezve bőszen rágni kezdtem. Igaz, ami igaz, Max
sem tűnt inkább idevalónak, mint én. Bár meg kell
hagyni, nem volt már az a szépfiú sem, akinek egykoron
tartotta magát. Szőke haja megnőtt, és csapzottan lógott. A
bőre minden természetellenes ragyogását elvesztette, és
ijesztően sápadt volt.
– Elég szarul festesz. Itt nincs sparészleg? – kérdeztem
gúnyosan.
Fél szemmel rám sandított. – Bagoly mondja.
– Igaz, viszont engem a külsőm eddig sem izgatott
túlságosan – dörzsöltem meg többnapos borostámat. Mióta
behoztak, nem borotválkoztam. Ez valahogy most még
kevésbé tűnt fontosnak.
– Az látszik.
Keserűen felnevettem. Annyira ironikus volt a helyzet.
Az, ahogy mindketten itt ragadtunk, ahogy a küzdeni
akarás minden egyes múló nappal egyre jobban kiveszett
belőlem. Félretoltam a tálcát, képtelen voltam még egy
falatot legyűrni.
Micsoda felemelő páros. A milliárdos és az örökös, két
egyenrangú fél, formátlan kék rabruhában, a társadalom
legalsóbb bugyraiba száműzve. A pénz hasznos segítőtárs,
de a szabadságunkat mégsem vásárolhatjuk meg vele.
Ezt az egyet alaposan megtanultam. Kemény lecke volt,
de pontosan ezért mindig is roppant elővigyázatos voltam.
Ha kellett egy információ, megszereztem, de mikor arra
került a sor, hogy megszegjem a törvényt, vigyáztam, hogy
kivel vagy mivel játszadozom, mibe ártom bele magam. A
vicc az egészben, hogy most mégis itt ülök, szemben azzal
az emberrel, akit a világon a legjobban megvetek, és aki
nem érdemel mást, mint élete hátralévő részére négy
kőkemény betonfalat maga köré.
A vereség üres, dermesztő érzése jéghideg kígyóként
kúszott fel újra a gerincem mentén.
– Ha most Michael így látna minket…
Max ajka elvékonyodott, barátkozós kedve láthatóan
erősen megcsappant. – Tudod, sokkal kevésbé érdekli,
mint gondolnád.
– Csak azért mondod, mert most már egy fillért sem ad
neked. Csak mert te azt kaptad, amit megérdemelsz, az
nem jelenti azt, hogy mással sem törődik.
– Te nem ismered – szűrte a fogán keresztül a
szavakat.
– Fél életemben ismertem. Azt hiszem, nyugodtan
kijelenthetem, hogy elég jól ismerem.
– Az igazi arcát soha nem láttad. Csak a jót.
Michael több is, mint jó. Bár tény, hogy a jó nem a
legmegfelelőbb kifejezés, amivel jellemezhetném.
Határozott, éles eszű, a tetteiben és a választásaiban
körültekintő. Nyilvánvalóan a gyerekeit nem választhatja
meg, és Max soha nem fogja megbocsátani, hogy amikor
az üzletre került a sor, az apja engem választott helyette.
– Te vagy a gyereke, és úgy is viselkedsz. Biztos vagyok
benne, hogy neked egy olyan arcát is megmutatta, amit
feltehetően én sem kedvelnék.
Erőtlenül felnevetett. – Rám nézel, és csak egy rakás
csődtömeget látsz, mert ő azt akarta, hogy ennek láss. Én
bármit megtettem volna érte. Bármit egy nyamvadt
esélyért, hogy tanulhassak tőle, hogy a része lehessek
valami többnek. És ő szándékosan nem engedett a
közelébe egyetlen olyan lehetőségnek sem, amivel végre
bizonyíthattam volna. A legutolsó szálig mindet neked
adta. Épp elégszer vágta már a képembe.
– Lehet, hogy ezt tette, de ez akkor sem mentség arra a
temérdek hibára, amit elkövettél.
– Az egyetlen hiba, amit elkövettem, hogy ellened
fordítottam a gyűlöletemet. Őt kellett volna gyűlölnöm.
Egész végig csakis őt.
– A te gyűlöleted bárkit megtalál, elég, ha csak az
utadban áll.
Ledobta a villáját, és eltolta a tálcáját. – Figyelj… ne
haragudj Erica miatt.
A szavak némán függtek a levegőben közöttünk.
Nevetséges, apró szavak.
– Ne haragudjak?
– Mit akarsz, mit mondjak? Alig értem hozzá. Szinte a
semmiért vagyok itt!
A szemem elé vörös köd ereszkedett. Minden egyes
izmom harcra készen megfeszült.
– Csak arra kellett, hogy betegyél nekem! És az
egyetlen ok, amiért nem jutottál vele messzebbre, az az
öklöm volt! Ezt te is ugyanolyan jól tudod, te beteg fasz!
Kibaszottul gőzöd sincs, min ment keresztül!
– Ugyan már, Blake! Egy kész átjáróház volt a csaj!
Még Mark is megdugta! Csak mert a feleséged, az még
nem jelenti azt, hogy nincs múltja. Úgy értem, ő volt az,
aki végig szinte könyörgött a dologért, mikor meg akarta
szerezni a támogatást. Mégis miféle nő illegeti magát egy
férfiakkal dugig tömött tárgyalóban, hogy aztán…
Előrelendültem, megragadtam a hajánál, és az
asztalba vágtam a fejét. A nyakánál fogva leszorítottam.
Pusztító harag söpört végig rajtam.
A torkából gurgulázó, szaggatott visítás tört elő. –
Engedj el!
– Mark megerőszakolta, te hülye, mocskos állat!
Max elkeseredetten kapálózott a szorításomban. Az
ebédlőben zúgó alapzaj egy kicsit csökkent, bár teljesen
nem hagyott alább. Ennek ellenére éreztem, hogy a
környező asztaloktól jó pár kíváncsi tekintet fordul
felénk. És a következő pillanatban valami különös,
vakmerő nemtörődömség lett úrrá rajtam. Mégis hol
máshol szembesülhetne egy ilyen ember, mint Max, azzal
az elsöprő haraggal, amit megérdemel? És ha az én kezem
által kell megtapasztalnia, akkor legyen! Az a rövidke idő,
amíg bent lesz, semmire sem elég. Egy egész élet nem
lenne elég arra, hogy megbűnhődjön.
Keményen küzdött, és egy pillanatra sikerült
kicsúsznia a kezem közül, de csak azt érte el, hogy a feje
egy pillanattal később még erősebben koppant az
asztalon. Éreztem, ahogy a kezem alatt megfeszülnek az
inak a nyakán. A füléhez hajoltam.
– Van fogalmad róla, milyen érzés, hogy hozzá sem
érhetek a saját feleségemhez, mert folyton tőled vagy attól
a másik szemétládától retteg? – Egy pillanatra
elhallgattam, hagyva, hogy dühödt zihálásom tovább
táplálja a testemben lüktető adrenalint. – Még akkor este
meg kellett volna, hogy öljelek. Végeznem kellett volna
veled, örökre véget vetni a szánalmas kis létednek!
Átkozott szerencséd volt, hogy Michael lerángatott rólad!
Az arca fájó grimaszba rándult. – Ha csak rajta múlik,
nem tette volna meg.
– Mert egy hitvány, értéktelen, szar alak vagy, és ezt
most már Michael sem tagadhatja.
– Te ott! Le a kezekkel róla!
Felkaptam a fejem, a szemem résnyire szűkült, ahogy
tekintetem a közeledő őrre szegeztem. Bármennyire is
szerettem volna ugyanabban a kezelésben részesíteni,
mint Maxet – a többi lelkes jelentkezővel egyetemben –, az
őr kétszer akkora méretekkel büszkélkedett, mint én, és a
kezében egy jókora gumibotot lóbált, ami a gyanúm
szerint nem sokat pihent a polcán.
– Ne merészelj így nézni rám, te gazdag ficsúr!
Elengedtem Maxet, és felálltam az asztaltól. Max a
nyakára tapasztott kézzel, zihálva a padhoz támolygott.
Bármi lesz is ennek a következménye, örömmel állok
elébe, és akármikor újra megtenném. Ha az itt-
tartózkodásom másra nem is jó, legalább a rács innenső
oldaláról igazságot szolgáltathatok Ericának. Ez végre egy
olyan nemes cél, ami mögé szívesen beállok.
Az őr a nyakánál fogva megragadta Maxet, pontosan
ugyanazt a fogást alkalmazva, amit pár pillanattal ezelőtt
én.
– Mi a fasz! – visította Max, a karjaival vadul
kapálózva, míg az őr nagylelkűen a földre nem
pottyantotta.
– Felkelni! – vakkantotta.
– Én nem csináltam semmit! Ő támadt rám!
Az őr előrehajolt, és a magasba lendítette a botját. Max
legalább fél métert hőkölt hátra.
– Először is, kibaszottul fingod sincs róla, milyen az, ha
itt valakire rátámadnak. Másodszor, szexuális erőszak
kísérletével vagy itt, szóval, jobb, ha felemeled a büdös
segged, vagy mindjárt kapsz egy kis bemutatót, hogy miről
beszélek!
Max tekintetében eszelős rémület villant, és bámulatos
fürgeségről téve tanúbizonyságot, egyetlen pillanat alatt
talpra szökkent. A szomszédos asztalokra pillantottam, és
láttam, hogy tucatnyi fenyegető tekintetet mered Maxre,
pontosan érzékelve pillanatnyi gyengeségét.
– Most pedig takarodj innen, mielőtt még valaki
valóban móresre tanít!
Max felkapta a tálcáját, és a terem legtávolabbi végébe
iszkolt, ahol behúzott nyakkal leült az egyik üres
asztalhoz.
Az őr gyilkos pillantást lövellt rám. – Jobb, ha
meghúzod magad! – figyelmeztetett.

ERICA

Beléptem az irodába, és a tucatnyi aggodalmas


tekintetből rögtön tudtam, hogy mindenki tisztában van a
történtekkel.
James égkék szeme a számítógépe mögül fürkészve
pillantott rám. – Erica, hallottam, mi történt Blake-kel. Jól
vagy? – emelkedett fel.
Elléptem mellette, és Sid asztalára pottyantottam a
pendrive-ot. Sid levette a fülhallgatóját, és a nyakába
biggyesztette.
– Van egy új projektem a számodra – mondtam.
– Mi ez? – A tekintete oda-vissza ugrált a pendrive és
köztem.
– Nem vagyok száz százalékig biztos benne, de azt
hiszem, ezen van a kód, amit a megbuherált
szavazógépekre töltöttek fel.
Összeszorította a száját. – Akarom én tudni, hogy
jutottál hozzá?
– Nem. A te feladatod csak annyi, hogy belenézel, és
rájössz, hogyan tudnánk bebizonyítani, hogy nem Blake
írta.
Lassan kifújta a levegőt. – Csak ennyi, mi?
Mikor nem válaszoltam, bedugta a pendrive-ot a
gépébe, és elkezdett kopácsolni a billentyűzeten. A
tekintete fel-le cikázott a képernyőn, míg mi Allivel és
Geoffal várakozóan néztük.
– Igen, úgy tűnik, hogy ez az a kódsor – pillantott fel. –
Adjatok pár órát, hogy átfussak rajtuk. Majd szólok, mit
találtam.
Kihúztam egy széket az asztala alól, és letelepedtem
mellé. A pillantásom az asztalán uralkodó káoszra ugrott.
Az asztallapon legalább egy tucat üres energiaitalos
doboz hevert, néhány kupac papírhalom vidám
társaságában. Mikor a tekintetünk találkozott, Sid kérdőn
felvonta a szemöldökét.
– Blake börtönben van, Sid. Addig nem mozdulok
innen, amíg nem találsz valamit – magyaráztam.
Geoff váratlanul megszólalt. – Én is vethetnék rá egy
pillantást?
– Mindjárt lemásolom neked, egy másodperc. – Újabb
kopácsolás következett, majd Sid kivette a pendrive-ot. –
Tessék! – mondta, és Geoff kezébe nyomta.
Néhány örökkévalónak tűnő perc után Sid újra
megszólalt.
– Nos, ez jó jel.
– Mi? – egyenesedtem fel a székben.
– Úgy fest, hogy a gépeken futó eredeti kódot
megváltoztatták egy külső programmal.
– És ez pontosan mit jelent?
– Azt, hogy valaki, kihasználva az alkalmazásban lévő
biztonsági rést, Blake kódjához csatolt egy vírust, hogy a
választások napján egy kicsit megdobja a szavazatokat.
Ha Blake saját maga írta volna, kétlem, hogy ezt a
módszert választotta volna.
– Miből gondolod?
– Miért csatolnál egy másik programot a saját
kódodhoz, mikor egyetlen átfogó, minden részletre
kiterjedő kóddal is képes lennél megcsinálni ugyanezt?
Ennek hallatán az Evans ellen táplált gyűlöletem
bámulatos gyorsasággal szökkent újra szárba. Ha az ő
emberei is átnézték ugyanezt, akkor valószínűleg ők is
hasonló következtetésre juthattak. Talán ezért is adta oda
nekem Carmody a pendrive-ot. Szívesen megkérdeztem
volna, hogy miért tette, de feltehetően nem véletlenül
fogta olyan kurtára a találkánkat.
– Oké. Ez kezdetnek jó, de azt is be kell bizonyítanunk,
hogy Trevor tette.
– Öhm… – Geoff arca feszült koncentrációról
árulkodott, ahogy az ujjai villámként cikáztak a
billentyűzeten. – Talán Trevor nevét nem tudjuk a kódhoz
kapcsolni, de Blake nevét igen, ugye?
– Igen, a kódolási eljárás az övé. Ezt mindenki tudja,
beleértve a hatóságokat is – mondtam.
– Oké. Akkor elméletileg be tudjuk bizonyítani, hogy a
két kódot két különböző ember írta. Mintha csak
valamiféle grafológiai elemzést végeznénk, vagy két
ujjlenyomat között próbálnánk megtalálni a különbséget.
A kódokban lévő mintákat ugyanígy ki lehet elemezni.
– Meg tudod csinálni? – kérdeztem.
– Léteznek ugyan legális programok, de mivel a
helyzet, hogy úgy mondjam, elég kényes, inkább egy
haveromhoz fordulnék, aki írt erre egy saját programot.
Megkérem, hogy futtassa le az anyagon a programját,
vesse össze a két verziót, és mazsolázza ki a
különbségeket.
– Akkor csináljuk! – mondtam habozás nélkül.
Pontosan erre volt szükségem. Valami konkrétumra. A
vádakon kívül, melyekkel bent tartották Blake-et, minden
más merő találgatás volt.
– Ha lenne valami más is, amit Trevor és Blake írt, az
sokat segítene az összehasonlításban – tette hozzá Geoff.
– Van néhány naplófájl abból az időből, amikor Trevor
elkezdte a kis gerillaháborúját a Clozpin ellen – mondta
Sid. – Ha be tudjuk bizonyítani, hogy a vírust nem Blake
írta, azt is be kéne tudnunk bizonyítani, hogy bárki is
hackelte meg a honlapunkat és Blake több cégének az
oldalát, az ugyanaz az ember volt. De sajnos már nincs
meg a belépési engedélyem a Clozpin szerverére.
Most Jamesen volt a sor. – Viszont az enyém még
mindig működik – árulta el. – Azóta figyelem őket
titokban, mióta eljöttem. Várj, mindjárt átküldöm.
Sid jókedvűen kuncogott. – Amatőrök!
Épp meg akartam kérdezni, hogy mennyi ideig fog
tartani ez az egész, amikor megcsörrent a mobilom.
Daniel hívott.
– Mindjárt jövök! – szóltam oda a fiúknak, és az
irodámba siettem. Óvatosan betettem magam mögött az
ajtót. – Daniel, szia!
– Megkaptam az üzeneted – mondta.
– Köszönöm, hogy visszahívtál.
– Mondtam, hogy ne hívj! – A hangjában a melegség
szikrája sem volt felfedezhető.
– Nos, nem vagyok az a túl szófogadó típus.
– Ezt nem vitatom. Erica, figyelj, most túl forró a talaj. A
választási eredményeket felfüggesztették, és az összes
szövetségi a seggemben liheg abbéli meggyőződésében,
hogy Blake-kel együtt én állok az egész mögött. Ne akarj
még ennél is jobban belekeveredni.
– Letartóztatták Blake-et.
Mogorván megköszörülte a torkát. – Tudom.
– Nem ő tette.
– Imádkozz, hogy tényleg így legyen! Nem fogom
elmondani, mennyi pénzt fektettem ebbe a kampányba.
És nem csak a pénzről van szó. Egy egész élet munkája
van benne, és ha ő…
– Tudom, ki tette, és szükségem van a segítségedre,
hogy megtaláljam.
Annyira szerettem volna jól kupán vágni a sok
fájdalomért, amit okozott, és amiért ennyire szűk látókörű
tud lenni. Végre-valahára nem egy helyben toporgunk, és
ő még mindig Blake vélt bűnösségén rugózik.
– Erica, nekem erre nincs időm.
– Nem érdekel, hogy van-e rá időd vagy nincs. Soha
többé nem fogok kérni tőled semmit. Végleg távol tartom
magam tőled, ha tényleg ezt szeretnéd. Csak még erre az
egyetlen dologra kérlek! – A szavak egymást kergetve,
sietve buktak ki a számon, anélkül hogy belegondoltam
volna, mit ígérek. De az igazság az volt, hogy bármit
megígértem, bármit megtettem volna, hogy Blake-et
kihozzam, és Daniel volt az utolsó esélyem, hogy Trevort
megtaláljam.
Egy hosszú pillanatig nem szólt semmit. – Nem így
kellene megbeszélnünk. Nem biztonságos.
– Rendben. Akkor találkozzunk.
Felsóhajtott. – Hol?
Egy másodpercre elgondolkoztam, magamban
végigpörgetve a legjobb lehetőségeket. Danielnek
valószínűleg minden oka megvan rá, hogy egy kissé
paranoiás legyen, és hálás voltam, amiért beleegyezett a
találkozóba. Muszáj volt személyesen találkoznom vele.
Muszáj volt, hogy tényleg meghallgasson. Muszáj volt
elmondanom mindazt, amit hetek óta őrizgettem
magamban, és talán ez lesz az utolsó alkalom rá, hogy
megtegyem.
– Találkozzunk a városon kívül. Majd megírom a címet.
– Jól van.
Egy órával később már Marie konyhájában
toporogtam. Marie a pultnak támaszkodott, én egyik
lábamról a másikra álltam, percenként az órámra
pillantva.
– Miért pont itt? – tette fel végül a kérdést.
A hangjából kiérződő aggodalom hallatán már
kezdtem bánni, hogy a találkozót az ő lakására beszéltem
meg. Őrült egy ötlet volt, valami mégis azt súgta, hogy ez
lesz a tökéletes helyszín, ahol úgy tudok beszélni
Daniellel, ahogy eddig még soha sem sikerült. Nem
utolsósorban pedig reméltem, hogy Marie jelenléte elég
erőt ad, hogy újra szembe tudjak nézni vele.
– Daniel momentán abban a hitben él, hogy Blake
fosztotta meg a kormányzói széktől. Muszáj meggyőznünk
az ellenkezőjéről, és kellett egy hely, ahol nyugodtan
beszélhetünk.
Marie összefonta a karját a mellkasa előtt. – Erica,
figyelmeztettelek vele kapcsolatban. Ez az ember
veszélyes, nem bízhatsz benne.
– Igen, figyelmeztettél. Mentségemre szóljon, hogy
amikor bevontam az életembe, még fogalmam sem volt
arról, hogy mire számítsak. Az „én megmondtam” már
úgysem segít. Most már ez van, és ha bármi esély is
mutatkozik arra, hogy ki tudom húzni Blake-et a
csávából, akkor azt muszáj megpróbálnom. Te mondtad,
hogy küzdjek, és most pontosan ezt teszem.
Való igaz, amikor Marie volt pasija a kelleténél
közelebb jutott Daniel mostohafia feltételezett
öngyilkosságának megoldásához, sajnos időnek előtte
kénytelen volt távozni az élők sorából. Még mindig
előttem van az az elszánt tekintet, ami néhány
másodperccel a halála előtt ült ki az arcára, néhány
másodperccel azelőtt, hogy egy pisztoly az én életemet is
örökre megváltoztatta volna.
Bizonyos szempontból Richard is ugyanolyan önfejű
volt, mint én. Újságíróként dolgozott, ez volt a munkája.
Ugyanakkor ő nem volt Daniel lánya. Sajnáltam őt, amiért
Daniel útját keresztezte, de mélyen legbelül szerettem
volna azt hinni, hogy Daniel velem törődik, ha másért
nem, hát mert valaha szerelmes volt az édesanyámba.
A bejárati ajtó felől kopogás hallatszott, és Marie
ijedten rándult össze.
– Ez ő.
Az ajtó felé pillantott, és habozott. – Biztos vagy benne,
hogy ezt akarod?
– Muszáj beszélnem vele, Marie, el kell nyernem a
bizalmát.
Bólintott, és az ajtóhoz sietett, hogy kinyissa.
Daniel pislogva meredt az előtte álló nőre. Laza,
hétköznapi ruhában volt, egy barna lenvászon
nadrágban és kék ingben.
– Szia, Daniel!
Daniel döbbent arckifejezése hitetlenkedő
hunyorgásba váltott át. – Marie?
Marie szája sarkában apró mosoly bujkált. – Hát
emlékszel…
– Persze hogy emlékszem. Hogyan is felejthetnélek el?
És ott, abban a múló pillanatban, Daniel valahogy
furcsán másnak látszott. Zavartnak, majdhogynem
sebezhetőnek. Nem az a Daniel volt, akit én ismertem. Ez
egy ismeretlen arca volt.
– Jó újra látni téged – mondta.
Tudtam, hogy Marie ezzel koránt sincs így, és utáltam,
amiért ilyen helyzetnek kellett kitennem őt. Az anyám
megfogadtatta vele, hogy soha nem árulja el nekem az
igazi apám kilétét, aki most mégis itt van, a saját
ajtajában. Marie-nek minden oka megvolt rá, hogy
féltsen. Daniel nem az a fajta ember volt, aki bárki
bizalmára is rászolgált volna.
Marie félreállt az ajtóból, és intett, hogy lépjen be. –
Gyere be. Már vár rád.
Daniel besétált, és a tekintetünk találkozott. – Erica… –
A hangja komoran csengett, de közel sem volt olyan
agresszív, mint ha csak kettesben találkoztunk volna.
– Szia. Foglalj helyet.
Leültünk egymással szemben a nappaliban, míg Marie
felment az emeletre, hogy ne zavarjon minket.
– Érdekes helyszínválasztás – mondta, miután Marie
elment.
– Hívd megelőlegezett bizalomnak.
Kockázatos terv volt megengedni, hogy rájöjjön, Marie
még mindig az életem részét képezi. Ugyanakkor egy
részem bízott benne, hogy ezzel sikerül a felszínre hozni
néhány rég elfeledett emléket. Főleg egy bizonyos
emléket. Ez a választási botrány kétségkívül nehéz
fordulópont lehetett Daniel életében – de nem a legelső.
Egyszer régen már hozott egy fontos döntést: hogy hátat
fordít a nőnek, akit szeret, és közös gyermeküknek.
Választott, vagy talán a sors választott helyette, és
mindezt azért az egyetlen halovány esélyért, mely mintha
soha nem is létezett volna, és ami most száraz falevélként
pergett ki az ujjai közül. Hozott egy döntést, ami most ide
vezette, de dacára a nagy álmoknak és ambícióknak,
semmi sem alakult a tervek szerint.
– Én bízom benned. Csak a férjedben nem bízom –
közölte Daniel. A szája feszes mosolyra húzódott.
– Tényleg azt hiszed, hogy Blake tette? – A
kérdésemben nem volt düh vagy neheztelés. Őszintén
szerettem volna tudni, hogy valóban elhiszi-e azt, amiről
én biztosan tudtam, hogy merő képtelenség.
– Nem zárom ki a lehetőségét. Soha nem volt nagy
rajongóm.
– És ugyanez rólad is elmondható. Miért haragítana
még jobban magára, mikor már így is tisztában van vele,
hogy mennyire nem bízol meg benne? Ez mégis miért
lenne jó neki? Vagy nekem?
Megcsóválta a fejét. – Azt te is tanúsíthatod, hogy azt
akarta, tűnjek el az életedből.
– És te el is tűntél.
– Blake hihetetlenül gazdag ember. Ezzel, gondolom,
nem mondtam újat. Mögöttem talán nem áll egy ilyen
jelentős anyagi háttér, ellenben komoly befolyással és
hatalommal rendelkezem. És ami történt, az nemcsak a
kormányzói poszttal megnyert erős hatalmi pozíciómat
szabotálta, de mindazt veszélybe sodorta, amit a
választásokon kívül építettem fel. A jó híremet
cégvezetőként. A közösség tagjaként. Én emberekkel
dolgozom. A hatalmam, a befolyásom az, ami idáig
eljuttatott, és most ez a hosszú évek küzdelmes
munkájával felépített bombabiztos alap rendült meg! –
Ujjait dühödten a dohányzóasztalba mélyesztette. – Ez az
alapzat én vagyok, Erica, ez az én egyetlen igazi értékem!
És minden egyes múló nappal egyre gyengébb és
gyengébb lesz. Ez a gyengeség pedig tehetetlenné tesz az
olyan emberekkel szemben, akik előbb-utóbb megszerzik
maguknak, amit tőlem akarnak. És a férjed is közéjük
tartozik.
A türelmem vészes fogyatkozásnak indult. Hangosan
felnyögtem, félbeszakítva a nevetséges tirádát. – Az
istenit, Daniel! Nem ő tette – sóhajtottam, igyekezve
uralkodni magamon. – Amúgy meg, ha valaki azt hiszi
magáról, hogy minden belső értékét a politikai
karrierjében kell keresnie, annak komoly kivizsgálásra
van szüksége. Tényleg így látod magad? Ezzel akarsz
hozzájárulni, hogy a világ jobb hely legyen?
Az állkapcsa megfeszült, ahogy rám emelte jéghideg
tekintetét. – Csak annyit mondhatok, hogy bárki is áll
emögött, csúnyán meg fog fizetni érte. Így vagy úgy, de
megkeserüli. Nem én vagyok az egyetlen, akinek érdeke
fűződik a győzelmemhez. És nem én vagyok az egyetlen,
aki válaszokat akar.
– Ha ennyire válaszokat akarsz, akkor segíts
megtalálni őket! Én tudom, ki tette. Egyszer már
megtaláltam, és szükségem van a segítségedre, hogy újra
a nyomára bukkanjak, és az FBI bevihesse. Amíg azt
hiszik, Blake tette, rólad is úgy gondolják, hogy
valamilyen módon közöd volt hozzá. Azzal, hogy segítesz
neki, magadon is segítesz.
Egy pillanatig nem szólt semmit. – Kit keresel?
– A neve Trevor Cooper. Valaki Blake múltjából – egy
hacker, aki egy régi projektből megszerezte Blake kódját,
és arra használta, hogy meghackelje vele a
szavazógépeket. Szerintem ennek az egésznek semmi
köze nem volt hozzád. Blake volt a célpont, rajta akart
bosszút állni, de pechedre te fizetted meg az árát.
– Ha ez igaz, miért nem keresi a rendőrség?
– Mert azt sem tudják, hogy létezik. Legalábbis addig
nem, amíg elő nem kerítem. És ezért van szükségem rád.
– Ez nagyon úgy hangzik, mint valami gondosan
kitervelt hazugság. Ugye csak Blake találta ki? Nem
gondoltam, hogy ilyen hiszékeny lennél, de talán a
szerelem elvakít.
A dühöm újra fellángolt, és keményen küzdöttem, hogy
ne kezdjek el kiabálni. – A szerelem nem vakít el. Csak
segít, hogy tisztábban lássak, mint valaha. És igen,
mindent meg fogok tenni, hogy tisztára mossam a nevét.
Te pedig segíteni fogsz nekem.
Halkan káromkodott, és megdörzsölte a nyakát.
Tudtam, hogy ezt a csatát nem fogom úgy megnyerni,
ha leordítom a haját. Pedig bárcsak megtehettem volna!
Nem tagadom, felemelő érzés lett volna. De muszáj volt
magam mellé állítanom. Muszáj volt, hogy legalább a
töredékét érezze annak a rettentő kétségbeesésnek, ami
nekem a legutolsó porcikámat is átjárta. Fogalmam sem
volt, hogy képes-e rá, de muszáj volt legalább
megpróbálnom. Még annyi mindent nem mondtam el.
– Daniel… – kezdtem. Vártam, amíg felemeli a fejét, és
égkék tekintete találkozott az enyémmel. Nagy levegőt
vettem, remélve, hogy némi bátorságot is sikerült
magamba szívnom vele. – Blake hamarosan a születendő
gyermekem apja lesz. Egyszer azt mondtad, hogy ez
hidegen hagy… ez még mindig így van?
Hirtelen elsápadt, és újult érdeklődéssel kezdett
figyelni egy láthatatlan pontot a padlón. Mivel nem
válaszolt, folytattam. A szívem majd kiugrott a
mellkasomból, alig tudtam meggátolni, hogy a hangom
remegjen.
– Beismerem, azért hívtalak pont ide, hogy újra
találkozz Marie-vel. És nem tagadom, hogy egy kicsit
féltem téged idehívni, mert soha nem tudom, mi lesz a
következő lépésed. De valahol abban a jéghideg,
hataloméhes szívedben, tudom, hogy mással is törődsz,
mint ezzel az átkozott választással. Reméltem, hogy egy
percre képes vagy kinyitni a szemed, és meglátni, hogy
miután anyu meghalt, Marie olyan volt nekem, mint a
saját édesanyám.
– Hálás vagyok, amiért itt volt neked – mondta
csendesen, még mindig kerülve a tekintetemet.
– Én is. – Egy pillanatra lehunytam a szemem,
próbáltam megszólalni a torkomat elzáró gombócon
keresztül. – A lövöldözés után… halálra rémített a tudat,
hogy soha nem lesz esélyem megtapasztalni, milyen
édesanyának lenni. Folyton csak ez járt a fejemben.
Többször, mint azt bárki is sejtené. Mindennél jobban
vágytam rá, és végül, valamilyen hihetetlen csoda folytán,
megadatott az esély. És a legcsodálatosabb az egészben,
hogy ezt a varázslatos élményt egy olyan emberrel
oszthatom meg, akit teljes szívemmel, lelkem mélyéből
szeretek… – A hangom elcsuklott, de kényszerítettem
magam, hogy folytassam. Mikor megszólaltam, a hangom
alig volt több suttogásnál. – És én szeretném jobban
csinálni. Többet szeretnék adni ennek a gyermeknek,
mint amit én kaptam. Többet, mint ez.
Kezemmel tétován kettőnkre mutattam. Ez az apró
mozdulat magában foglalta a hosszú évek alatt
felgyülemlett távolságot, az időt, amikor az apám tudni
sem akart rólam, és a gyötrő ürességet, mely még mindig
ott tátongott közöttünk.
– Jobban fogod csinálni. Ebben biztos vagyok.
– Akkor ennek a gyereknek apa kell, mert én pontosan
tudom, milyen apa nélkül felnőni. És ezt a helyet soha
senki más nem töltheti be, csakis Blake. A saját apám
helyett valaki másnak a szerető szíve nevelt föl. Hálás
vagyok a mostohaapámnak, de neked kellett volna annak
az embernek lenned. Ezt ő is tudja, és én is.
A szívem fájdalmasan összeszorult, a szemembe
könnyek gyűltek. Mindaz, amit oly sokáig magamba
fojtottam – mielőtt egyáltalán sejtelmem lett volna, hogy
Daniel kicsoda –, hirtelen azzal fenyegetett, hogy
egyszerre tör fel belőlem. Hogy hogyan érezhettem iránta
egyszerre megvetést és szeretet, talán örök rejtély marad,
amit soha nem leszek képes megfejteni. Csak remélni
mertem, hogy az érzéseim, valahol mélyen legbelül,
benne is hasonló érzéseket pendítettek meg. Ha ez a
kapcsolat bármit is ér még, imádkoztam, hogy neki is
számítson valamit!
A kezébe temette a fejét, majd az ujjaival végigszántott
őszülő haján. Látni akartam a szemét. Úgy képzeltem,
hogy csordultig telt megbánással. Legalábbis egy részem
nagyon szerette volna ezt hinni. Vajon megbánta?
Megbánta mindazt, amit tett?
– Sajnálom, Erica. Nem is tudod, hogy mennyire
sajnálom.
Csendes szavai a szívemig hatoltak.
– Képtelen vagyok ezt egyedül végigcsinálni, Daniel.
Elég erős vagyok… talán sikerülne, fogalmam sincs. De
elképzelni sem tudom, hogyan csinálnám. Végre esélyt
kaptam valami olyasmire, amiről azt hittem, végleg
elvették tőlem. És most életem szerelmét veszik el tőlem.
Szükségem van a segítségedre, kérlek!
Sóhajtott. – Rendben…
Tompán halódó szívem újra életre dobbant. – Segítesz?
– Ha tudok. Fogalmam sincs, mit vársz tőlem. Jelenleg
nagyító alatt vagyok.
Kivettem a zsebemből egy papírt, és odaadtam neki. –
Kezdhetnéd Margaret Cooperrel, Trevor anyjával. Egyszer
rajta keresztül találtam meg, de azóta megint
felszívódtak. Ez az utolsó ismert címük, és pár infó, ami
segíthet. Ha sikerülne megtalálnunk, akkor talán Trevor
is meglesz, vagy esetleg rá tudnám beszélni, hogy
elvezessen Trevorhoz.
A papírra meredt, az arcáról semmiféle érzelmet nem
lehetett leolvasni. – Információt kérsz tőlem.
– Igen.
A vonásai megfeszültek. – Az információnak ára van.
Döbbenten tátottam el a szám. – Van pénzem…
– Nem kell a pénzed. Azt próbálom elmagyarázni, hogy
én nem te vagyok. Az embereim, akik a számomra
szükséges információk megszerzéséről gondoskodnak,
nem földre szállt angyalok. Nem szoktak szép szóval kérni.
Valaki megsérülhet.
Ez a gondolat párszor már nekem is átsuhant a
fejemen. Még jól emlékszem Trevor anyjára, arra, ahogy
rám rontott. Ha nem lett volna annyira részeg, hogy
elbotlik a saját csülkeiben, csúnyán ellátja a bajom. Kész
idióta voltam, hogy egyedül mentem el a házukba, és
talán most is hasonló ostobaságra készülök, amiért Daniel
segítségét kérem. De lassan kezdtem kifogyni az
ötletekből.
– Nem érdekel, mit csinálsz, ha sikerül Trevor nyomára
bukkanom. Találd meg, és soha többé nem fogsz hallani
rólam.
Bólintott, és újra a papírra meredt. Elgondolkodva
húzogatta az ujjai között. – Tényleg ezt akarod?
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. – Mit akarsz ezzel
mondani?
Megrázta a fejét, és már indult, hogy felálljon. – Nem is
tudom. Mennem kell.
– Daniel…
Begyűrte a papírt a zsebébe, és felállt. – Meglátom, mit
tehetek. Majd hívlak.
– Még csak most jöttél – mondtam, miközben követtem
a bejárati ajtóhoz.
– Margo ma reggel összepakolta a cuccait, hogy
elköltözzön. Muszáj visszamennem, és valahogy a lelkére
beszélnem. Azzal, hogy eljöttem ide, csak rontottam a
helyzeten.
– Sajnálom.
A tekintetét őszinte megbánás ködösítette el. – Én is.

Másnap korán reggel a mobilom csörgésére ébredtem.


Felvettem, közben igyekeztem kidörzsölni az álmot a
szememből.
– Igen, tessék?
Egy ideig csak a vonal recsegését hallottam, aztán egy
telefonközpontos megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e
egy R-beszélgetést fogadni a megyei börtönből, ahol
tudomásom szerint Blake-et fogva tartják. A szívem egyből
hangos kalimpálásba kezdett, egyrészt mert már alig
vártam, hogy végre hallhassam a hangját, másrészt a
kellemetlen emlékeztető okán, hogy még mindig
börtönben van. Fogadtam a hívást, aztán egy kattanás
hallatszott.
– Erica? – Blake hangja távolinak tűnt.
– Én vagyok. – Lehunytam a szemem, és kínlódva
kerestem a szavakat, miközben csak arra vágytam, hogy
velem legyen. A legszívesebben azonnal odarohantam
volna hozzá, és hazahozom magammal ide, ahová
tartozik. – Hogy vagy?
– Megvagyok. – Ahangja élettelenül csengett, és alig
bírtam megállni, hogy el ne bőgjem magam. Nem
akartam, hogy fültanúja legyen az összeroppanásomnak.
Erősnek kell maradnom…
– Annyira hiányzol! Mikor mehetek be meglátogatni?
Hosszú ideig nem szólt semmit. – Jobb lenne, ha nem
jönnél be – mondta végül.
– Ezt meg hogy érted?
– Nem akarom, hogy itt legyél, oké? Hiányzol.
Jézusom… – Mélyen, szaggatottan kifújta a levegőt. –
Jobban hiányzol, mint azt valaha is el tudnád képzelni, de
nem akarom, hogy erre a helyre betedd lábad.
Megértettél?
Felültem az ágyban, az újfajta aggodalom gyorsan
kijózanított. – Minden rendben? Megrémítesz, Blake!
– Jól vagyok. Nincs miért aggódnod. Az, hogy itt
vagyok… hogy így látsz… ez nem egy olyan emlék, amilyet
bármelyikünknek is akarnék.
– De mi van ha…
– Anya és apa hogy vannak?
Mi van, ha nem jössz haza? – ez volt a kérdés, melyet
egyikünk sem akart befejezni. Nehéz szívvel
felsóhajtottam, eltökélve, hogy tiszteletben tartom a
kívánságát, majd hálásan témát váltottam.
Tizennyolcadik fejezet

BLAKE

– Mi a franc ez? – pörgettem végig a nagy halom papírt,


amit Evans az orrom elé lökött.
– Úgy tűnik, a kód részletes elemzése.
Evans a látogatók és a rabok közt zajló röpke
beszélgetések kellékéül szolgáló az egyik kis kerek
asztalnál ült, velem szemben. Titkon másik látogatóra
számítottam, de örültem, hogy Erica tiszteletben tartotta a
kérésemet, és nem jött be. Látni akartam, ha csak pár
percre is. Még ha az üveg másik oldaláról is, de valahogy
szerettem volna megnyugtatni. Ugyanakkor nem
akartam, hogy így lásson.
Maxnek egy dologban igaza volt. Soha nem érdekeltek
a külsőségek, legalábbis nem úgy, ahogy őt. Az igaz, hogy
a vintage pólógyűjteményem elég tisztességes számú
darabra rúgott – melyek lecseréléséhez egy egész
gardróbnyi öltöny állt rendelkezésemre, ha munkába
mentem –, viszont másokkal ellentétben soha nem volt
kenyerem a rongyrázás. Pontosan tudtam, hogy ki
vagyok, és nem volt szükségem semmilyen felszínes
szarságra, hogy a vagyonomat fitogtassam, vagy az elért
sikereimmel hencegjek.
Tehetős emberként mégis akaratlanul is hozzászoktam
a jó dolgokhoz. És egy kalitkában tölteni a napjaimat úgy,
hogy csak a legalapvetőbb szükségleteimet elégíthetem ki,
köszönőviszonyban sem volt a valódi életemmel.
Valódi élet vagy régi élet? Túl mélyre zuhantam, és
nem akartam, hogy Erica lássa.
Pokolian néztem ki, és még ennél is rosszabbul éreztem
magam. Innen nem tudom megvédeni a családomat. Nem
tudok mindenről és mindenkiről gondoskodni, akinek
szüksége van rám. És az is hétszentség, hogy a
közeljövőben semmilyen szépségversenyt nem nyerek
meg.
Félresöpörtem a borús gondolatokat, és megpróbáltam
a sorok közé írt megjegyzésekre koncentrálni. Néhány
kódról azonnal felismertem, hogy az enyém. Néhány
viszont egyértelműen nem az enyém volt. A végén egy
rövid és tömör kiértékelés állt, miszerint valóban nem az
én dicsőségem a szavazógépek meghackelésére bevetett
teljes kód.
Visszacsúsztattam a papírt Evansnek. – Elég sokáig
tartott az informatikusainak, amíg összerakták.
– Nem ők csinálták.
Felvontam a szemöldököm.
– Egy névtelen beküldőtől érkezett. Bármi ötlet?
Vállat vontam. – Maga a szakértő. Mondja meg maga.
– Ha nem vette volna észre, épp börtönben van, ahol jó
eséllyel még sokáig meresztheti a seggét, szóval miért nem
hagyja már abba ezt a szart? Ki az a Trevor Cooper?
Rábámultam. Az előbb átfutott jegyzetnek elvileg
elégnek kellene lenni, hogy bebizonyítsa az
ártatlanságomat, de a napnál is világosabb, hogy Evans
nem adja fel ilyen könnyen. Még a végén kénytelen leszek
vastag filccel a falra pingálni, hogy elhiggye, nem én állok
az ügy mögött.
Evans folytatta. – Gove szerint a maga valamiféle kiber
riválisa. Nekem viszont nagyon úgy fest, hogy ketten,
közösen követték el a tettet, és most megpróbálja az
egészet az ő nyakába varrni.
Szárazon felnevettem, de továbbra is hallgatásba
burkolóztam.
– Az istenit, Blake! Kezdjen el végre beszélni!
– Erre nincs mit mondanom. Egyébként meg miért
érdekli, ha úgyis olyan okos, hogy egyedül is rájött az
igazságra? Nem venném a szívemre, ha a csúnya
részletekkel vagy, fogalmazzak úgy, a tényleges
igazsággal nekem kéne kipukkasztanom a buborékját.
Hátradőlt a székében, az állkapcsa alig észrevehetően
rángani kezdett. – Nem kedvelem magát, Landon.
– Az érzés kölcsönös.
– Viszont nem becsülöm alá az intelligenciáját.
– Én ugyanezt már nem mondhatom el magáról.
Az arca dühödt grimaszba rándult, és tudtam, hogy a
türelme végén jár.
Elérkezettnek láttam az időt. A tekintetben ugyan nem
voltak hiú ábrándjaim, hogy Evans hallgat a józan észre,
de legalább már kérdezett. Dean beszélt neki Trevorról, és
az előttem heverő bizonyítékokból egyértelműen kitűnt a
két kód különbözősége, úgyhogy csak remélni mertem,
hogy Evans is hajlandó lesz az újabb szál nyomába eredni.
Legalábbis, ha egyszer és mindenkorra le akarja végre
zárni az ügyet.
Ennél már úgysem lehetne rosszabb. Egy újabb nap
Erica nélkül, és nem számít, mi történt a múltban, nem
fogok mártírt csinálni magamból Brian kisöccse miatt.
Vettem egy mély lélegzetet, hogy egy kissé
lecsillapodjak, és készen álltam, hogy mindent elmondjak.
– Rendben. Mit akar tudni?
– Kezdjük Trevorral. Honnan ismeri?
– Gondolom, nyugodtan feltételezhetjük, hogy mindent
tud az M89 csoportról?
Evans kényelmesen hátradőlt. Az a gyomorforgató,
önelégült mosoly ismét ott terpeszkedett a képén. – A
beszélgetés kedvéért nyugodtan feltételezhetjük.
– Rendben. Miután Brian Cooper öngyilkos lett, csak az
anyja és az öccse, Trevor maradtak.
Evans mosolya némileg lehervadt. – Folytassa.
– A saját történetemet, gondolom, nem kell
elmondanom. Kifejlesztettem a Banksoftot, és azóta
számos saját projektbe fektettem be. Pár éve észrevettem,
hogy néhány honlapomat célba vette egy hacker vagy
lehetséges hackercsoport. Semmi említésre méltó. Semmi
olyan, amit a csapatom ne tudott volna játszi
könnyedséggel megoldani. Csak egy bosszantó légy a
levesben.
– És úgy gondolja, hogy Trevor volt az.
– Tudom, hogy ő volt. Ő alapította meg az új M89
csoportot, és amikor csak tehette, szívesen büszkélkedett a
kis akcióival. Soha nem eredtem a nyomába. Nem érte
volna meg a fáradságot, de Erica az anyján keresztül
megtalálta, és kérdőre vonta. Elismerni ugyan nem ismert
el semmit, de ezt követően bámulatos gyorsasággal újra
eltűnt a térképről. Csapnivaló programozó, de abban jó,
hogyan maradjon észrevétlen.
– Oké. Mondjuk, hogy ez mind igaz. De miért csalta
volna el a választásokat? Van valami kapcsolat közte és
Fitzgerald között?
– Az egyetlen kapcsolat Erica és én. Őt nem érdekli a
pénz vagy a hatalom. Az egész életét a bosszúra tette fel.
Hogy megbosszulja a bátyja halálát. És mi is lehetne
tökéletesebb elégtétel annál, mint hogy a korábbi
ellenségét a rácsok mögé juttatja, pontosan azért, amiért
a bátyja felakasztotta magát? Fitzgerald kampánya csak a
szükséges eszköz volt ahhoz, hogy besározza a nevem.
A percek kínzó lassúsággal peregtek, míg én
igyekeztem nem gondolni arra az életre, amit Trevor és
Evans szántak nekem. Egy életre a rácsok mögött, talán
nem örökre, de elég hosszú időre ahhoz, hogy ezernyi
értékes pillanatot veszítsek le, melyet soha nem kaphatok
vissza. Megannyi különleges pillanatot Ericával és a
gyermekünkkel, a családdal, amihez már olyan közel
jártunk, hogy beteljesedjen. Attól a Trevortól, aki ezt
kitervelte, a hányinger kerülgetett.
Ökölbe szorítottam a kezem, és tehetetlenül a
combomba mélyesztettem. A csendet Evans hangja törte
meg.
– Honnan tudjam, hogy ez nem csak egy nagy rakás
szar, amit be akar adni nekem?
Előrehajoltam, és dühösen rábámultam. Azok után,
hogy ennyi ideig magamban tartottam a dolgot, neki meg
az első reakciója a szkepticizmus, soha nem tapasztalt
harag öntött el.
– Tisztázzunk valamit, Evans! Ha én hackeltem volna
meg ezeket a kibaszott gépeket, amit nem tettem, maga
soha a büdös életben nem tudta volna meg! Másodszor,
ha valamilyen csoda folytán a géniusz csapatának mégis
sikerül hozzám kötni ezt az egészet, akkor alázatosan
beismerem a dolgot!
Gúnyosan felhorkantott. – Magában aztán van gőg. Ezt
elismerem.
– Hívja, aminek akarja, de az, hogy ezzel a silány
munkával kapcsolatba hozzák a nevem, már önmagában
is sértő. Tucatnyi Wall Street-i nagykutyát
kényszerítettem térdre, és még csak nyavalyás
tizenhárom éves voltam! Gondolja, hogy képtelen vagyok
meghackelni egy szavazógépet úgy, hogy ne jöjjenek rá,
hogy én voltam? Magának teljesen elment az esze!
Evans képe kellemes céklavörös árnyalatot öltött, és
megigazította a gallérját. – Szóval, ha tényleg az igazat
mondja, és az egész mögött Trevor áll, akkor hol
keressük?
Vállat vontam. – Maga a nyomozó.
– Ki akar innen kerülni, Landon? Vagy jobban
szeretné, ha a gyereke a rácsok mögött látogatná?
Minden erőmre szükségem volt, hogy magamba
nyeljem a választ. – Maga miatt vagyok a rácsok mögött.
Most meg arra akar rákényszeríteni, hogy még a szaros
munkáját is én végezzem el? Így áll a helyzet?
Az orrcimpái kitágultak. – Gondolja meg. Jól gondolja
meg, hosszan és alaposan.
Megszólalt a mobilja, fülbántó, éles hangon. Felvette, és
a fülére tapasztotta. – Evans – vakkantotta. A tekintete
elsiklott mellettem. – Megtalálta? Hol? – Egy pillanattal
később felpattant, a szék hangosan csikorogva tiltakozott
a betonpadlón. – Tíz perc múlva ott vagyok!
Kifürkészhetetlen pillantást lövellt rám, majd becsapta
maga mögött az ajtót.

ERICA

A következő néhány éjszakát Marie házában töltöttem,


ami tényleg jó döntésnek bizonyult. Még mindig szörnyen
zaklatott voltam, hiányzott Blake, és rettentően aggódtam
a közös jövőnk miatt, de jó érzés volt, hogy Marie
mellettem van. Szabad és gondtalan szelleme, gyengéd
szíve, mely könnyen esett szerelembe és könnyen
megsérült, olyan emberré tette, akivel természetesen
könnyű volt együtt élni. Szeretetteljes és szerény volt,
soha nem ítélkezett mások felett, és soha nem hagyta,
hogy az aggodalma rám is átszálljon.
Még messze voltam attól, hogy fellélegezzek, de a
Siddel elért haladás némi reményt csepegtetett a
szívembe. Hála Geoff kontaktjának, végül megszületett az
elemzés, amit névtelenül beküldtünk Evansnek. Míg nem
tudtuk, hogy mi sül ki belőle, és Danielre is várnom
kellett, hogy mikor lép kapcsolatba velem.
A fejemben újra és újra lejátszottam a kelleténél
némileg kurtábbra sikeredett beszélgetésünket. Daniel
őszintének tűnt. Valóban dühítette a helyzete, és őszintén
megbánta, hogy cserben hagyott. Remélhetőleg Trevort is
ilyen őszinte lelkesedéssel próbálja majd megtalálni, mert
ő az egész ügy kulcsfigurája. Az árnyék, aki túlságosan is
sokáig kísértette az életünket. Néha magam is
meglepődöm, hogyan voltam képes egyszer rátalálni. És
nem győzöm átkozni magam, amiért hagytam kicsúszni a
kezem közül. Meggondolatlanság volt egyedül a nyomába
szegődni. Várnom kellett volna Blake segítségére, és akkor
talán most nem itt tartanánk, nem egy olyan jövő sejlene
fel előttünk baljóslatúan, amiben nem lehetünk együtt.
Reggelenként bementem az irodába. A napi rutin és a
kollégák társasága némi vigaszt jelentett. A nap nagy
részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam beleásni
magam más számítógépes csalási ügyekbe, és párhuzamot
vonni a miénkkel. De az esetek többségében csak még
jobban sikerült felturbózni az aggodalmamat.
Éppen ismét hatalmába kerített az aggódás, amikor
Alli váratlanul bekopogott az irodámba. – Szia, minden
oké?
Megpördültem. Alli lehuppant a szemközti székre. –
Persze. Csak az e-maileket nézegettem.
– Hogy érzed magad?
Az ujjammal zavartan végigsimítottam az íróasztalom
szélén. – Ez beugratós kérdés?
– Bocsi, úgy értem, fizikailag.
Megvontam a vállam. – Semmi olyan, amit ne tudnék
kezelni.
Bólintott, és egy pillanatig nem szólalt meg. – Voltál
bent Blake-nél?
Némán megráztam a fejem.
– Van valami különösebb oka?
Nem telt el úgy óra, hogy ne gondoltam volna Blake-re.
Egy egész hónapot töltöttünk együtt, heti hét napot, napi
huszonnégy órát, és ez még közel sem volt elég.
Iszonyatosan sóvárogtam a jelenlétére, jobban, mint bárki
más után, de mégsem tudtam rávenni magam, hogy
megkérjem Clayt, vigyen be, mikor Blake külön kérte,
hogy maradjak távol.
– Nem akarja, hogy bemenjek.
– És ez mikor állított meg téged?
Nekem is megfordult a fejemben, hogy nem veszem
figyelembe a kérését. Néha Blake maga sem tudta, mi a jó
neki, ugyanakkor egy részem félt attól, hogy ilyen
sebezhetőnek lássam.
– Azt hiszem, inkább várok – böktem ki végül.
– Mire?
– Olyan, mintha arra várnék, hogy hazajöjjön. És
mikor rádöbbenek, hogy nem jön haza, várni akarok
addig, míg valahogy meg nem tudom oldani ezt az egészet.
– Megértem az érzéseidet, de fogalmunk sincs, hogy
mennyi ideig tarthat ez az egész. És bárhogy is alakuljon,
még mindig házasok vagytok, és szereted. Szüksége van
rád!
– Tudom, és higgy nekem, úgy érzem, majd belehalok!
A tárgyalás napján annyira elesettnek tűnt. Mint aki már
minden reményt feladott. Egyetlenegyszer láttam
ugyanezt a kifejezést az arcán, miután meglőttek. Mindig
olyan erős, olyan hihetetlenül magabiztos. De aznap
képtelen volt leplezni, hogy arra gondol, ott, az orra előtt
fogok meghalni. Ha tényleg így érzi magát, ha úgy érzi,
nincs remény, nem akarok addig odamenni, amíg ezt meg
nem adhatom neki. Másfelől úgy érzem, képtelen lennék
rá.
Alli arcán szomorúság suhant át. – Bármi hír a
rendőrségről?
Megráztam a fejem. – Gove hívott, és mondta, hogy már
belenéztek, de eddig még semmi.
Fáradtan felsóhajtott. – Hadd vigyelek el ebédelni.
– Nem vagyok éhes – állítottam.
– Figyu, szívesen elvinnélek valahová, és ledöntenék
veled egy-két martinit is, de erre egy darabig alkalmatlan
vagy. Legalább nagy ritkán dobd fel magad valami jó kis
kajával. Találtam egy szuper kis indiai éttermet, pár
háztömbnyire innen. A lepénykenyerük határozottan
beindítja a nyálelválasztásodat.
A gyomrom egy határozott korgással adott hangot
egyetértésének. – Oké.
Valamivel több mint egy órával később, a
szénhidrátokban gazdag ebédnek köszönhetően, a
babacsomagom mellett egy jókora tésztacsomagot is
hazacipelhettem a pocakomban. Megpaskoltam a hasam,
ami egyszerre tűnt murisnak és természetesnek. Egyelőre
még senki meg nem mondta volna, hogy terhes vagyok, de
már alig vártam, hogy ez végre megváltozzon.
Épp az iroda felé sétáltunk, mikor egyenesen Risába
futottunk bele, aki – egy másik ismerős arccal, Lizzel
együtt – pont akkor lépett ki az egyik kifőzdéből. Liz és én
elsőéves egyetemista korunkban szobatársak voltunk a
Harvardon, de miután elköltöztem, a barátságunk
megkopott. Ő volt az, aki Risát ajánlotta, mikor a
Clozpinbe marketingigazgatót kerestem, de azóta nem
tartottuk a kapcsolatot.
Most mindketten ott álltak velünk szemben, sikkes,
sötét színű, egyenes szabású nadrágban és dekoratív
felsőben. A kezükben egy-egy zacskó lógott, melyben
gyaníthatóan az ebédjük hintázott. Liz volt az első, aki
megszólalt.
– Erica, hogy vagy? – Odajött hozzám, és kínos ölelésbe
zárt.
– Jól, és te?
– Szuperül. Még mindig ugyanannál a befektető cégnél
gyártom a táblázatokat, de ott egye meg a fene! Legalább
már van társaságom! – Elvigyorodott, és Risára mutatott,
aki feszülten ácsorgott mellette.
Sejtelmem sem volt róla, hogy Risa vajon mennyit
mondhatott el Liznek a kis nézeteltérésünkről, de
láthatóan nem eleget. Risa elárulta a bizalmamat és
veszélybe sodorta a vállalkozásomat – két aligha
megbocsátható tett. Pár hónappal ezelőtt ugyan
megpróbált kiengesztelni – és énem egy kis része őszinte
sajnálatot is érzett a szerencsétlen döntése miatt, hogy
összeállt Maxszel –, de magának kereste a bajt. Soha többé
nem fogok tudni bízni benne.
Mikor Risa megszólalt, úgy tűnt, olvas a
gondolataimban. – Hallottam Blake-ről. Nehéz lehet. Hogy
bírod?
Vállat vontam. Fogalmam sem volt, hogy erre mit
feleljek. Nem mintha rá tartozna. Ráadásul közel sem
bírtam olyan jól, mint szerettem volna – már Blake
nevének említésére is könnyek szöktek a szemembe.
– Nos, jó volt újra látni titeket, de sajnos most
rohannunk kell egy meetingre – pillantott Alli a csuklóján
díszelgő túlméretezett karórára, majd belém karolt,
jelezve, hogy indulnunk kell.
– Ööö, Erica! Reméltem, hogy valamikor talán
összefuthatnánk – Risa letette a szatyrot, és sietve
kotorászni kezdett a táskájában. A következő pillanatban
egy névjegykártyát húzott elő, amin ugyanaz a cégnév
szerepelt, ahol Liz rögtön a főiskola után elhelyezkedett.
Mivel Liz is jelen volt, fogalmam sem volt, mit feleljek.
Az udvariassági etikett azt kívánta volna, hogy azt
mondjam: „persze, jó ötlet”, viszont a legutolsó porcikám
sem kívánt Risával beszélni. Csúnyán eljátszotta a
bizalmamat, és nincs az a pénz, amiért egy újabb esélyt
adnék neki.
Alli kikapta a névjegykártyát Risa kezéből. – Szuper.
Akkor majd találkozunk. Bocs, de már így is késében
vagyunk.
– Ne haragudj, egy pillanatra lefagytam. Kösz, hogy
megmentettél! – hálálkodtam neki az irodába érve.
– Semmi gond. Mindkettőnkért tettem. Azok után, amit
veled tett, nincs mit mondanom annak a nőszemélynek.
Gondolom, neked sem.
– Mindenesetre semmi olyat, amit megköszönne –
mondtam. És a farmerom zsebébe csúsztattam a
névjegykártyát. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy Risa
már csak pár tömbnyire dolgozik tőlem, és csak idő
kérdése, hogy mikor futunk újra össze.
Tizenkilencedik fejezet

ERICA

Clay aznap este megint Marie házába vitt haza. Mikor


beléptem az ajtón, a tekintetem egyből a kanapén, a
legkedvesebb barátommal szemközt ücsörgő alakra esett.
Daniel volt az. A jöttömre felállt, és lassan elindult felém.
– Minden rendben? – kérdeztem.
Kivett a zsebéből egy darabka papírt, és odaadta
nekem. – Tessék!
– Mi ez? – kérdeztem, ahogy kihajtogattam a fecnit.
– A cím, ahol megtalálod.
– Trevort? – Hatalmas megkönnyebbülés hullámzott
végig rajtam, jókora löket adrenalinnal egyetemben.
Lehetséges volna, hogy Daniel tényleg megtalálta?
– Roxburyben bujkál, egy koszos kis lukban, egy
vegyesbolt felett. Elég durva környék, szóval csak
óvatosan.
– Hogy találtál rá?
– Ugyanúgy, ahogy te. Az anyján keresztül.
– Csak úgy, egyszerűen elmondta?
Daniel komoran összeszorította a száját. – Nem
egészen.
Éreztem, hogy a vér kifut az arcomból. Ó, istenem. Mit
tett Daniel?
– Mindenkinek megvan az ára… Az övé sokkal
kevesebb volt, mint vártam.
– Akarom én tudni, hogy ez mit jelent?
Apró félmosoly jelent meg az arcán. – Ha a kis szarházi
nem a kormányzói székembe fájna, még meg is
sajnálnám. Pár ezer zöldhasú, és néhány üveg Vicodin
megtette a hatását. A jelek szerint anyuci kicsi fiát
hidegen hagyja a mama kedvenc időtöltése, úgyhogy
mikor a barátaim meglátogatták az asszonyt, abban sem
buzogtak túl az anyai érzések.
– Ó.
Sajnos nem mondhattam, hogy mindez meglepett
volna. Akkor egyszer, amikor láttam, az a nő kész emberi
roncs volt, egy két lábon járó katasztrófa. Danielhez
hasonlóan én is úgy voltam vele, hogy ha Trevor nem
akarta volna ilyen fáradhatatlan lelkesedéssel
tönkretenni mindazt, ami kedves számomra az életben,
még együtt is tudtam volna érezni vele, amiért egy ilyen
anya mellett kellett felnőnie.
– Honnan tudod, hogy tényleg ott van?
– Az egyik emberem figyelte a lakását. Alacsony kölyök,
fekete lobonc?
– Igen, ez ő.
– Elég sokáig tartottuk szemmel, hogy kellően
megbizonyosodhassunk róla, a cím helyes, de nem
akartam elijeszteni, hogy aztán megint felvegye a
nyúlcipőt. Gondoltam, innentől már a tiéd.
– Köszönöm.
A papír megállíthatatlanul remegett a kezemben.
Mielőtt még belegondolhattam volna, mit teszek, Daniel
nyakába borultam, és a vállába temettem az arcom,
igyekezve visszanyelni feltörni készülő könnyeimet – a
határtalan megkönnyebbülés könnyeit. Daniel karja
lassan körém fonódott. A mellkasa egy mély lélegzettel
megemelkedett, mielőtt – épp csak egy fürgén tovasuhanó
pillanat erejéig – gyengéden magához szorított volna.
– Nagyon köszönöm – suttogtam.
Szétváltunk, miközben Daniel gondosan kerülte a
tekintetemet.
– Jobb, ha most megyek – mondta csendesen.
Visszapillantott, és egy biccentéssel Marie-től is búcsút
vett.
– Ég veled, Daniel – mondta Marie.
– Ég veletek.
Aztán elment, végig az utcán, egészen a sarkon
várakozó fekete Lincolnig, ami jeges borzongással töltött
el, ahányszor csak megláttam.
Viszlát, Daniel, gondoltam magamban. Fogalmam sem
volt, hogy valaha is viszontláthatom-e még. Megígértem
neki, hogy örökre eltűnök az életéből. Vajon tényleg ezt
akarja? És én tényleg ezt akarom?
Persze tudtam a választ, de most nem volt idő ezen
merengeni. Most nem, amikor már annyira közel jártunk!
Amint Daniel kocsija eltűnt az utcán, és nekem egy
kicsit sikerült összeszednem magam, sietve bepötyögtem a
mobilomba azt az ismeretlen számot, melyről néhány
nappal ezelőtt az SMS érkezett, és reméltem, hogy a vonal
túlsó végén majd Carmody hangját hallom meg.
– Carmody – vette fel azonnal.
– Jó napot, Erica Landon vagyok.
Egy pillanatig habozott. – Mit tehetek önért?
– Megtaláltam Trevort. A városban van. Szeretném, ha
bevinné.
– Hol van?
Nyeltem egyet, és a kezemben szorongatott papírlapra
meredtem. Olyan szorosan tartottam, mintha valami
féltve őrzött kincs lenne. Ha Trevor tényleg ott van, és a
rendőrség el tudja fogni, akkor valóban az.
– Erica, még vonalban van?
– Igen. Itt van a cím előttem. Csak először muszáj
megígérnie nekem valamit.
– Mi lenne az?
Annyi minden forgott kockán. Ezt most nem
baltázhatjuk el. Ha Trevornak megint sikerül meglépnie,
talán soha többé nem fogok tudni újra rábukkanni. Vagy
csak akkor, amikor már túl késő lesz…
– Tudnom kell, hogy nem fogják elszúrni. Félek, hogy
megint kicsúszik a kezünk közül, és soha többé nem
leszek képes ismét megtalálni.
– Ha ott van, elkapjuk.
Szerettem volna bízni benne. Carmodynek megvolt a
törvény adta joga, hogy letartóztathassa Trevort, és ő volt
a legjobb és – nagy valószínűség szerint – az egyetlen
esélyem, hogy ezt elérjem. A tény, hogy a rendszert
megkerülve segített megtalálni Trevort, nagyban
hozzájárult, hogy bárki másnál jobban bízzak benne,
ugyanakkor a miértek enyhe gyanakvással töltöttek el.
– Miért segített nekem?
Hosszú ideig nem szólt semmit. – Figyeljen, nehogy azt
higgye, hogy holmi érzelgősségről van szó. Én senki
oldalán nem állok, csak az igazságén. És az, ahogyan
Evans ezt az egészet kezeli… tudom, hogy még a közelébe
sem jutottunk semminek. Ez nyilvánvalóan nem más,
mint személyes bosszú az FBI nevében, és van egy olyan
érzésem, hogy ön közelebb vihet a megoldáshoz.
Lehunytam a szemem, hálásan azért, amit tett. Ha
nem tette volna… még csak bele sem merek gondolni.
– Csak ígérje meg!
Hangosan felsóhajtott. – Erica, ha Trevor tényleg ott
van, ahol mondja, és találunk rá bizonyítékot, hogy
valóban ő áll e mögött az egész mögött, akkor garantálom,
hogy nem fogja megúszni. A szavamat adom rá!
– Oké – adtam be végül a derekam. Lediktáltam a
címet, igyekezve uralkodni vadul kalapáló szívemen. A
vonal másik végén halk neszezés hallatszott, majd csend
következett.
– Még ma odamegy? – kérdeztem.
– Egy perc, és a kocsimban vagyok.
– Köszönöm.
A vonal megszakadt, és én türelmetlen várakozásba
fogtam.
BLAKE

– Ma van a szerencsenapod!
Komoran telepedtem le Deannel szemben, miközben
heves vágy fogott el, hogy letöröljem a képéről azt a
bosszantó derűs vigyort. A jelen helyzetemben az
égvilágon semmi szerencsés nem volt. – Azt erősen kétlem.
– Megtalálták Trevort.
Döbbentem rámeredtem. – Hogy a pokolba sikerült
nekik?
Dean egy ferde mosolyt villantott rám. – Egy újabb
névtelen tipp. Úgy tűnik, ezzel és a kóddal végre sikerült
Evans kíváncsiságát is felkelteni. Mindenesetre Carmody
volt az, aki a tippet kapta, és aki elfogta Trevort. Bár nem
volt könnyű menet. Azt hiszem, megpróbált elmenekülni.
Meg is sérült, amikor Carmody leteperte.
– Ejha! El sem hiszem, hogy tényleg elkapták.
Egy valódi szellemet sikerült fülöncsípniük. Egy
árnyékot. Mindazonáltal nem hittem, hogy az ő érdemük
lenne, legalábbis az oroszlánrésze biztosan nem. Mérget
vettem volna rá, hogy Erica adta a fülest!
A fenébe is, hogy csinálta? Először a kód, most meg ez.
El sem tudtam képzelni, hogy akárki más ilyen gyorsan
összehozta volna. Aki alábecsüli a feleségemet, az egy
istenverte idióta.
Az arcomon széles mosoly terült szét.
– Azt mondanom sem kell, hogy nem hajlandó
együttműködni – folytatta Dean. – De nem számít, mert
egy rakás terhelő bizonyítékot találtak a gépén.
Vezérlőprogramok egész tárházát. A szavazógépekhez,
vagy tucatnyi honlapodhoz és Erica oldalához. Mind ott
van, és még jóval több is! Még mindig nem győztek a
végére érni.
– Akkor azt hiszem, ez azt jelenti, hogy ezennel
hivatalosan is ártatlan vagyok.
– A választások elcsalásában igen. De a Parker ellen
elkövetett csalás vádját nem hajlandók visszavonni,
hacsak nem vagy hajlandó alkut kötni velük.
– Alkut?
– Azt akarják, hogy segíts a Trevor elleni
vádemelésben. Mindenre kiterjedő nyilatkozatot
akarnak, és bármilyen bizonyítékot, amid csak van, hogy
a vállalkozásaiddal szórakozott. És lehet, hogy
tanúskodnod is kell.
– Basszus… – motyogtam. A nyilatkozat és a terhelő
bizonyítékok még hagyján, de semmi kedvem nem volt a
kis szarházival a bíróságon találkozni. Volt az egészben
valami, amit megalázónak éreztem.
– Gondolj arra, hogy ilyen messzire eljutottunk, Blake!
És csak a szerencsecsillagodnak köszönheted, hogy ez is
sikerült. Isten tudja, mi mindent kellett Ericának
megtennie azért a kódért, és hogy megtalálja Trevort. Ha
most ezt nem teszed meg…
Ledobta a tollát, és gondterhelten az ujja közé
csippentette az orrnyergét. Felesleges lett volna
befejeznie. Ha nem teszem meg, egy önpusztító, önző,
díjnyertes hatökör vagyok.
– Mit ajánlanak?
Törődötten pillantást vetett rám. – Csökkentett
büntetést.
Ha addig éreztem is némi megkönnyebbülést, frissiben
támadt rémületem késlekedés nélkül átvette a helyét. –
Azt mondod, hogy még így is ülnöm kell? Kibaszottul ki
van zárva. Nincs alku.
– Próbaidő, Blake. Holnap már ki is vihetlek innen. Pár
hónapig tartsd távol magad a bajtól, és attól eltekintve,
hogy nyilvántartásba vettek, olyan, mintha meg sem
történt volna ez az egész. – Zaklatottan a hajába túrt,
összekuszálva a művészi gondossággal elrendezett
tincseket. – Azt hiszed, hagynám, hogy egyetlen percet is
le kelljen ülnöd? Bízzál már bennem egy kicsit!
Bosszúsan felsóhajtottam. – Jól van.
Meghökkenten nézett rám. – Megteszed?
– Igen. Hol írjam alá?

Amennyire igyekeztem megőrizni higgadt méltóságomat,


a szívem csaknem ugyanolyan lázas igyekezettel ugrott a
torkomba, amikor a szükséges papírok kitöltése után
végre felvehettem a saját ruháimat. Egy pillanatra
szemügyre vettem a képemet a falon lógó falatnyi
tükörben. Még ha tudtam, hogy ez távolról sincs így,
többé-kevésbé ugyanannak az embernek tűntem, akit
Erica utoljára látott.
A szemüvegem az orromon pihent. A kezemmel
végigszántottam a hajamon, ami ugyancsak megérett egy
vágásra. Egész héten nem láttam Ericát, és míg énem
egyik fele olyan gyorsan szeretett volna hazarohanni
hozzá, ahogy emberileg csak lehetséges, egy másik
részemet félelemmel töltötte el, hogy mit fog mondani,
amikor belépek az ajtón.
Neki köszönhettem a szabadságomat. De még ha ő
ugyanaz a melegszívű, szeretettel teli Erica is maradt, aki
a karjai közé ölel, én már nem az az ember voltam, akit
utoljára látott. A mostani kis kalandom a törvénnyel
fájdalmasan felnyitotta a szemem. Lehetek büszke és
arrogáns, de a tudat, hogy most már nem csak a saját
sorsommal játszom, alázatosságra tanított.
Áthaladtam az utolsó ellenőrző kapun is, és beléptem a
börtön steril előcsarnokába. Az egyik várótermi székről,
méregdrága hajszálcsíkos öltönyében Michael Pope
emelkedett fel. Napbarnított bőre egészségesen fénylett,
őszbe hajló szőke haja friss nyírásról tanúskodott.
Életemben most először különös kisebbrendűség fogott el
vele szemben.
Odasétáltam hozzá. – Hát te hogy kerülsz ide?
– Gondoltam, jól jönne egy fuvar.
– Nem számítottam rád. – Deannel abban maradtunk,
hogy itt találkozunk, és hazavisz, de őt sehol sem láttam.
– Tudom. Már beszéltem az ügyvédeddel. Mondtam
neki, hogy hazaviszlek. – Michael az ajtó felé biccentett. –
Készen állsz, hogy hazagyere?
– Készebben már nem is állhatnék!
Hirtelen megcsapott a kinti hideg. Mélyen magamba
szívtam a fagyos levegőt. Még soha életemben nem voltam
ilyen hálás, amiért szabad lehetek.
Aztán eszembe jutott, hogy Max is itt van a börtönben,
és ugyanazt az áporodott levegőt szívja, amivel jó pár
napon keresztül én is megörvendeztettem a tüdőmet. –
Találkoztál Maxszel?
– Nem akart látni. – Michael arca nyugodt volt,
semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni róla. – Talán
legközelebb.
Bemásztunk a parkolóban várakozó koromfekete
Lincoln hátsó ülésére. Megadtam a sofőrnek a címet, és
elhajtottunk a pokolból, ahová, ünnepélyesen
megfogadtam, soha többé be nem teszem a lábam.
Kényelmesen belesüppedtem az ülésbe. A kocsi hűvös
levegőjét bőr, egy leheletnyi whisky és Michael
parfümjének könnyed illata lengte be, amit tudat alatt
mindig is vele kapcsoltam össze. Ez az illatkompozíció
tinédzserkorom óta a luxust, a civilizált világot jelképezte,
egy olyan életet, amiért keményen megdolgoztam, és amit
vissza akartam kapni. Ugyanakkor, akármilyen laza
természetességgel képviselte ezeket az értékeket, most
különös, baljóslatú csend vette körül.
– Michael, én értékelem, hogy itt vagy, de nehezen
tudom elképzelni, hogy iderepültél Texasból, csak hogy
hazafuvarozhass. Mi folyik itt?
– Nem, tényleg nem ezért jöttem a városba. Valójában
Trevorral akartam beszélni.
Mindkét szemöldököm egyetlen vonalban egyesült. –
Mi a fenének fecsérelnéd rá az idődet?
Összekulcsolta az ujjait az ölében, miközben végig állta
a tekintetem.
– Mikor a zsaruk elkapták, úgy véltem, muszáj
közbelépnem.
Elképedve fürkésztem az arcát. Itt valami nagyon nem
stimmelt. A zsigereimben éreztem. Michaelnek nem
kellene itt lennie, mi több, egyetlen percét sem kellene egy
ilyen Trevor-féle alakra vesztegetnie.
– Miért kellene közbelépned?
– Miután Maxszel rosszra fordultak a dolgok, felvettem
Trevort – árulta el Michael. Megköszörülte a torkát. –
Először is lezártam Max futó projektjeit, aztán nem
hivatalosan alkalmazásba vettem Trevort.
Mégis mi a bánatos rossebnek? – Te felvetted Trevort?
Michael tekintete egy pillanatra felcsillant. –
Megláttam a benne rejlő potenciált. A lehetőséget, hogy
valami sokkalta többet kihozzak belőle. Volt valami
benne, ami rád emlékeztetett, így tettem vele egy próbát.
Ugyanúgy, ahogy egyszer veled is megtettem.
– Én semmiben sem hasonlítok Trevorra.
Enyhén oldalra biccentette a fejét, egy halk
ciccentéssel adva hangot eltérő véleményének. – Talán az
egykori fiatalabb éned igen. Cooperrel több közös van
bennetek, mint gondolnád… düh, zavarodottság, és egy
olyan szent küldetéstudat, aminek nincsen fókusza.
Persze miután megtudtam, hogy mennyi fejfájást okozott
neked, megpróbálhattam volna valahogy a körmére
koppintani. De hogyan regulázol meg egy olyan
csirkefogót, mint amilyen ő? Sehogy. Nem lehet. Szóval,
ehelyett inkább megpróbáltam megváltoztatni.
Megpróbáltam olyanná formálni, mint te. Új projektet
adtam neki. Új célokat.
A gondolatok szédítő sebességgel kavarogtak a
fejemben. Erica, első megérzése, hogy Michaelhöz
forduljon, helyesnek bizonyult. De még mindig képtelen
voltam elhinni, hogy Michael képes volt felvenni Trevort!
Michael nagyszerű mentor, de fogalmam sem volt róla,
hogy új tanítványokat toboroz.
– Az, amit majd egy évtizede az M89-cel tettél,
egyszerűen rendkívüli – folytatta, szorosan egymásba
fűzve az ujjait. – Felülmúlhatatlan és forradalmi! Ha nem
kaptak volna el, a bankszférában használt szoftverek
most nem lennének olyanok, amilyenek. Te voltál az, aki
felfedezted a piacon lévő programokban megbújó
biztonsági rést. Talán akkor még fel sem fogtad igazán,
még annyira fiatal voltál – nem az a gazdag kapitalista,
aki most vagy –, de mindenki, akinek pénze volt, a
probléma minél sürgősebb megoldását követelte. A
bankárok telefonja egész álló nap csörgött. Az emberek
tudni akarták, hogyan fogják tudni megvédeni a
pénzüket. Valódi félelmet generáltál! És az emberek
reagálnak a félelemre.
– A Banksoftot csakugyan nem volt nehéz eladnod.
– Hát tényleg nem. Bizonyos értelemben
felbecsülhetetlen értékkel bírt. A Banksoft képezte a
történelem addigi legnagyobb szoftvereladását! És ez nem
a vakszerencse műve volt. Mert gondolj bele: mennyit
fizetnél, hogy megvédd a vagyonodat?
Rám pillantott, de nem feleltem, csak némán
viszonoztam a tekintetét. Éreztem, hogy kikívánkozik még
belőle valami.
– Hadd kérdezzek még valamit. Képes lennél pénzben
kifejezni annak a programnak az értékét, ami azon
szavazatok sérthetetlenségét garantálja, melyekkel az
ország vezetésével megbízott férfiakról és nőkről döntesz?
Bármilyen politikai szinten.
És kibújt a szög a zsákból. A szám keserű mosolyra
húzódott.
– Tehát úgy gondolod, hogy egy ilyen program ára
jelentősen megugrik, miután valaki sikeresen lebuktat
egy hibás rendszert. Ez volna az új üzleti stratégiád?
Lassan bólintott. – Az volt. Gondoltam, hogy ugyanez az
alapelv a szavazószoftverekkel kapcsolatban sem okoz
majd csalódást, melyek sajnálatos sebezhetőségére Trevor
segítségével szándékoztam felhívni a figyelmet. És mikor
eljön az idő, én készen állok, hogy a legnagyobb ajánlatot
tévőnek adjam el az immáron kész megoldást. Ahelyett,
hogy megvárnám, míg kialakul, én magam generálom a
keresletet! Botrányt akartam. Szenzációt és híreket!
– Örülök, hogy segíthettem – mondtam fagyosan.
Éreztem, hogy a testemben éktelen harag gerjed. Az,
ahogyan Trevorra tekintett, hirtelen mindent
megkérdőjelezett bennem, amit eddig Michaelben
tiszteltem. Hogy láthatott ígéretesnek valakit, aki mást
sem tett, mint hogy szétbarmolta minden erőfeszítésemet?
Sóhajtott. – Blake, én nem akartalak börtönbe juttatni.
Hitetlenkedve felnevettem, és a hajamba túrtam, még
az eddiginél is bozontosabb végeredményt produkálva. –
Az én kibaszott kódomat használta! Ez nem zavart?
– Egészen addig semmit sem tudtam a kódolási
eljárásokról, míg az FBI fel nem keresett. Mindenhez
hozzáférést biztosítottam Trevornak, amire csak szüksége
volt. Pénz, kódok, nem számított. Ugyanúgy felkaroltam,
ahogy annak idején téged is. Az emberek roppant hálásak
tudnak lenni, ha bizalommal fordulsz feléjük, amikor
senki más nem hiszi, hogy megérdemlik a bizalmat.
Összeszorítottam a szám. – Az olyan emberek, mint én,
mi? – préseltem ki végül magamból.
– Ugyan, ne legyél már ilyen érzékeny, Blake! Annyi
évvel ezelőtt téged is így nyertelek meg magamnak.
Bíztam benned… fenntartások nélkül.
– Én is bíztam benned.
A tekintetén egy villanásnyi érzelem suhant át. –
Tudom, és talán nem szolgáltam rá a bizalmadra. De
szükségem volt rá, hogy minden másra megtaníthassalak.
– Miért pont a kormányzóválasztás? Miért pont
Fitzgerald?
– Könnyű választás volt. Az ügyvédjei egyszerűen hátat
fordítottak nekünk, amikor felkértük őket, hogy
képviseljék Maxet. Van fogalmad róla, hány százezret
öltem Fitzgerald cégébe?
– Szóval a bosszúról szólt.
– Egyáltalán nem. Egy egyedülálló lehetőség
megteremtéséről. A bosszú csak egy kellemes hozadék
volt. A hab a tortán.
– És amikor én is belekeveredtem, és az FBI elővett,
még akkor sem fordult meg a fejedben, hogy feladd
Trevort?
– Ha csak annyiról lett volna szó, hogy megvédjelek,
megtettem volna. De aggódtam, hogy Trevor megtörik, és
bosszúból magával rántja Maxet is. A legkevésbé sem
vágytam arra, hogy az egyetlen fiam még több időt töltsön
a börtönben. Egy istenverte idióta, de akkor is a fiam.
Egyszerűbb volt, ha nem derül fény Trevor kilétére.
Megcsóváltam a fejem, és üveges tekintettel
kibámultam az ablakon. – Ez elképesztő.
– Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ha hagyod,
hogy az érzelmek az utadba álljanak, előbb-utóbb
elveszted az irányítást. Ez egy gyengeség, egy támadható
pont, ami elől nincs menekvés.
Ezt aztán keményen belém verte. És volt idő, amikor
olyan hitvallásként tekintettem rá, aminek még értelme is
van. Mikor találkoztunk, megannyi zavaros érzelem
tombolt bennem. Kellettek a korlátok, a kőbe vésett
irányelvek. Michael az üzleti élet szabályai közé szorítva
mindent leegyszerűsített, és megmutatta, hogyan
használjam a képességemet úgy, hogy egyszerre legyen
törvényes és jövedelmező. Soha ne faltörő kosként ronts
rá az ellenségre. Ez kész időpocsékolás, nem is beszélve
arról, hogy milyen veszélyes. Találd meg a gyenge
pontjukat, és belülről próbáld meg legyengíteni őket.
És én pontosan ezt csináltam a Banksofttal. Ahelyett,
hogy megbüntettem volna azokat, akik a körülöttem
mindenhol tapasztalt igazságtalanságért felelősek,
cégeket húztam fel a semmiből, nagyvállalatokat
teremtettem, melyek eddig nem létező megoldással
válaszoltak a problémáikra.
Milyen ironikus, hogy a mentorom, akire mindig is
felnéztem, egy olyan hackert pénzel, akinek leghőbb
vágya, hogy a földdel tegye egyenlővé az életemet. A
kezem ökölbe szorult. Magamban számoltam a
másodperceket, hogy mikor érek haza, és vethetek véget
ennek az elcseszett beszélgetésnek!
– Látom, hogy személyes ügyet csinálsz belőle, Blake.
De meg kell értened, hogy egy bizonyos pont után már
csak mentettem, ami menthető. Azt tettem, amit Maxszel
kapcsolatban már oly sokszor meg kellett tennem.
Undorodom attól, amit Ericával tett. Komolyan mondom.
De nem fogom a rendőrséget a nyomára vezetni.
– Azt hittem, nem hagyod, hogy az érzelmek az utadba
álljanak.
– Nem is. Maxszel ebben nagyon különbözünk. Max az
összes eddigi üzleti döntését az érzelmeire alapozva hozta.
A büszkeség vagy a bosszú vezérelte. Felhívni magára a
figyelmemet vagy tönkretenni téged, mert te mindig
annyival többet kaptál. Max soha nem értette meg, hogy
miért karoltalak fel… miért téged, és miért nem őt. Persze
túl fiatal volt még, de soha nem arról volt szó, hogy ne
bíztam volna a képességeiben. Egyszerűen azon a tényen
nem változtathatott, hogy ő a fiam, ezért muszáj volt a
biztonságos partvonalon maradnia.
– És most elérted, hogy gyűlöljön téged. Tudsz róla? –
jutott eszembe az ebédlőben lezajlott rövid
beszélgetésünk. Mielőtt meg akartam volna fojtani Maxet,
mintha az együttérzésre utaló különös jeleket véltem
volna felfedezni magamban. Michael nélkül olyan
elveszettnek tűnt. Soha nem fogom megbocsátani neki,
amit Ericával tett, de hirtelen furcsa sorsközösséget
éreztem vele, amiért mindkettőnket elárultak. Max vagy
százszor elárult már. Már nem ért meglepetésként, és az
esetek többségében számítottam is rá. De Michaelben
mindig is bíztam, és felnéztem rá. Az ő árulása sokkal
jobban fájt. Egyenesen a szívemig hatolt.
– Ettől függetlenül ő fogja megörökölni a birodalmat,
amit felépítettem, és egyszer majd még hálás lesz nekem.
Talán nem most rögtön, de idővel megérti, hogy ahhoz,
hogy ideáig eljussak, nem helyezhettem a személyes
érzéseimet az üzleti döntéseim elé. A szülő gyermeke
iránti érzésénél nincs erősebb kötelék.
Michaelre néztem. Hirtelen mintha sokkal idősebbnek
tűnt volna. Már nem volt az a fiatal, ambiciózus mentor,
akinek mindig is ismertem. Csupán egy ember, aki a
szemem láttára öregedett meg. És hirtelen már én sem
voltam az a fiatal srác, akit a zűrös időszakából kiragadva
magához emelt. Felnőttem, jó pár évet megéltem. Nem
mellesleg pedig tanultam. És a tananyag a jelek szerint
még most sem ért véget.
Önkéntelenül is megdörzsöltem a homlokomat. A
kezdődő fejfájás csalhatatlan előjelei már mutatkoztak.
– Meglepettnek tűnsz, de ha egy pillanatra sikerülne
levetkőznöd a benned kavargó érzelmeket, rájönnél, hogy
te sem cselekedtél volna másképp.
– Én soha nem tennék ilyet.
– Ez nem árulás. Ez üzlet. Nézd csak meg a saját
életedet, te is pontosan ugyanezt csinálod. Ahogy például
Heatht kezeled. Az üzleti ügyeidben folyton csak a
másodhegedűs szerepét osztod rá. Mindig is olyan fokú
kontrollt gyakoroltál mások felett, ami, be kell valljam,
teljesen lenyűgözött. – Egy másodpercre elhallgatott. –
Ericával… azt hiszem, ő tényleg jót tesz neked,
ugyanakkor meg is gyengít. Megváltoztat.
Erica neve csak további olaj volt a tűzre. Hogyan
merészeli egyáltalán feltételezni, hogy mit jelent nekem?
– Érte megéri megváltozni.
Bólintott. – Teljesen normális, hogy így érzel. A
szerelem és a szenvedély mondatja ezt veled.
Egyértelműen mindkettőt érzed iránta, aminek őszintén
örülök. Csakhogy idővel ez elmúlik. Most már házas vagy.
Ő terhes. Erica nemsokára a családra fog koncentrálni, és
a heves érzelmeknek lassan lejár az idejük. És akkor majd
újra visszatalálsz önmagadhoz.
Nem! Semmi sem csillapíthatja azt, amit Erica iránt
érzek. Az, hogy a közös gyermekünket hordja a szíve alatt,
csak még jobban felkorbácsolja az iránta érzett
szenvedélyemet.
– A legutolsó, amire vágyom, hogy visszataláljak
önmagamhoz, amikor Ericában végre ráleltem a jobbik
énemre.
– Hiszem, hogy újra visszatalálsz önmagadhoz. Többet
fektettem beléd, mint eddig bárki másba. És híres vagyok
arról, hogy a befektetéseimben soha nem tévedek –
mondta, majd önelégült mosolya egy kicsit lehervadt. –
Kivéve ezt a Cooper gyereket… A túlzott büszkeség volt a
gond, azt hiszem.
– A tiéd vagy az övé?
– Talán mindkettőnké. Igen, való igaz, hogy csalással
akartam előbbre jutni, és jó pár lépés előnyt szerezni. De
erről te is tudnál mesélni.
– Valóban?
– Illegális hackerkedés? Nem gondolod, hogy ez is
csalás?
– Csakhogy én nem más kárára teszem.
– Még soha nem szivárogtattál ki semmilyen
információt, hogy egy üzletkötésnél előnyösebb helyzetbe
kerülj? Még soha nem használtad fel ezt az információt
arra, hogy megszabadulj a versenytársaidtól? Felőlem
olyan fehérgalléros megfogalmazásba csomagolhatod,
amilyenbe csak szeretnéd, de mindketten tudjuk, hogy ez
akkor is csalás. És ez rendben is van, mert az, aki
egyáltalán nem csal, még egy icipicit sem, az nem jut
messzire.
– Az utolsó kis húzásoddal te sem jutottál túl messzire.
Kibámult az ablakon. – Nem. Sajnos Trevorban több
van Maxből, mint benned. Csak érzelmek, semmi
önuralom.
– És miből gondolod, hogy ez az új kis zsenipalántád
nem árulja el az FBI-nak, hogy te vetted rá erre az
egészre?
– Nem fogja elmondani. – A pillantása visszasiklott rám.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de ma reggel az őrök
felkötve találtak rá a cellájában.
Az ereimben megfagyott a vér. A hír jókora
megrázkódtatásként ért. Trevor látványa – bár soha nem
találkoztam vele – hihetetlen élénken villant fel a szemem
előtt, amint ernyedt végtagokkal, tehetetlenül himbálózva
csüng alá az egyik cella plafonjáról. Egy olyan cella
mennyezetéről, amit én is csak nemrég hagytam el. A
gyomrom görcsbe rándult, és bármennyire is akartam,
képtelen voltam szabadulni a hullámokban rám törő,
rettenetes émelygéstől. Még legalább egy mérföldre
voltunk a háztól, de már így is többet hallottam, mint amit
a gyomrom képes volt befogadni.
– Itt tegyen ki! – szóltam a sofőrnek. Félreállt, és
kicsaptam az ajtót. Az eső lágyan szemerkélni kezdett, de
nem érdekelt. Kipattantam a kocsiból.
Michael is kiszállt, és sietve megkerülte a járművet. –
Blake, várj!
– Elég! – üvöltöttem, és visszafordultam, hogy szemtől
szembe kerüljek vele.
– Hívd üzletnek! Hívd hatalomnak, kontrollnak,
annak, hogy mindent a kezedben tartasz! Hívd, aminek
akarod, hívd úgy, ahogy csak annak a kibaszott, beteges
világképednek jólesik! Ez semmi más, csak egy istenverte
játszma! És csak áltatod magad, ha azt hiszed, hogy te
mozgatod a szálakat, és mindenki a te nyavalyás
marionettbábud!
Michael szája sarkában cinikus mosoly játszott. – Én
mozgatom a szálakat, Blake.
Levettem vizes szemüvegem, és rámeredtem.
Megbántottsággal és szánalommal vegyes harag
kavargott bennem.
– Talán tényleg így van, Michael. És ha így áll a helyzet,
vedd úgy, hogy ez volt az én utolsó színpadra lépésem.
Végeztünk. Felejts el!
– Képes lennél az egész kapcsolatunkat eldobni ezért?
Ezt akarod mondani? – A hangjában alig érzékelhető
kihívás bujkált, ami nem igazán volt az ínyemre.
– Igen, pontosan ezt mondom.
Az állkapcsa megfeszült. A melegség és a kedvesség egy
szempillantás alatt leolvadt róla. – Ne merészelj keresztbe
tenni nekem, Blake! Ha bármit is tanulhattál tőlem,
akkor ez az.
Halk, vibráló hangjában egyértelmű fenyegetés
bujkált.
Talán máskor, életem egy más szakaszában nem
vettem volna ilyen könnyedén a fenyegetését. De nem ma.
Nem akkor, amikor olyan közel jártam ahhoz, hogy
mindent elveszítsek. Mintha az egész világképem
összeomlott volna. Minden, amit eddig igaznak hittem,
minden egyes tan, minden egyes bölcsesség, amit Michael
mélyen belém plántált, egyszeriben megkérdőjeleződött.
– Nem teszek neked keresztbe, Michael. Csak kiszállok.
Ha azt hiszed, hogy azért, mert tíz évvel ezelőtt a
szárnyaid alá vettél, egész életemben dicsőíteni foglak,
nagyot tévedsz. Én nem leszek a cinkostársad, úgy, mint
mások. Mára már megteremtettem azt az anyagi jólétet,
aminek a segítségével azzal foglalkozhatok, amiben
hiszek. És azzal a nővel élhetem le az életemet, akit
szeretek. Nekem nincs szükségem arra, hogy
visszataláljak önmagamhoz. Ez vagyok én, itt és most, akit
magad előtt látsz. És arra sincs szükségem, hogy istenként
játszadozzam mások életével, és egész álló nap a
pénzemet számolgassam, csak hogy úgy érezhessem, az
életem ér valamit. Szóval szállj vissza az átkozott kocsidba,
és takarodj haza!
Megfordultam, és határozott léptekkel elindultam
hazafelé. Pár pillanat múlva a fekete Lincoln hajtott el
mellettem. Szaporábbra fogtam a lépteimet – a
megkönnyebbülés, hogy Michael elment, és a sürgető
késztetés, hogy hazaérjek Ericához, szinte szárnyakat
adott.
Az eső rákapcsolt, és zuhogni kezdett. Jéghideg
esőcseppek vágtak az arcomba, átáztatták a ruhámat, és
fagyos ölelésbe vonták a bőrömet. De a bennem örvénylő
káoszt képtelenek voltak elnémítani. És a kezemhez
tapadt vért sem tudták lemosni.
Huszadik fejezet

ERICA

Idegesen járkáltam fel-alá a nappaliban. Mi tart ilyen


sokáig? A szél dühödten verte az ablaknak az esőt,
elmosva az óceánra nyíló kilátást. Gove ma reggel
felhívott, hogy elújságolja, Blake-et hamarosan kiengedik.
Én magam akartam elmenni érte, de Gove ragaszkodott
hozzá, hogy várjak. Ő akarta tapintatosan közölni vele a
Trevorral kapcsolatos híreket.
Jellemző Trevorra – még egyszer utoljára a saját
kezébe vette az irányítást.
A szívem szakadt meg Blake-ért, mikor arra
gondoltam, mit érezhet. Megkönnyebbülést is persze, hogy
végre megszabadult tőle, ugyanakkor félő volt, hogy ha
hagyja, a Brian miatt érzett bűntudata immáron a
duplájára nőhet. Szerettem volna, ha már itthon lenne, és
lebeszélhetném az efféle káros gondolatokról. De nem lesz
könnyű dolgom. Blake legsötétebb emlékeivel álltam
szemben, és a történelem épp most ismételte meg
önmagát.
Fogalmam sem volt róla, hogy mit kellett volna
másképp csinálnunk. Carmody azt mondta, nem hagyja,
hogy Trevor megússza, de azért nem akartam ennyire szó
szerint venni az ígéretét. Egyikünk sem gondolta volna,
hogy Trevor az öngyilkosságot fontolgatja kiútként. A
rendőrségnek esélye sem volt kikérdezni, olyan gyorsan
végzett magával.
Mintha csak Blake előre látta volna, hogy mi fog
történni. És hogy bárminemű kapcsolatot került
Trevorral, az mintha egyfajta védekezési mód lett volna
az elkerülhetetlennel szemben. Ugyanakkor persze nem
tudhatta, mi lesz. És most mégis ez történt…
Igazságot akartam, azt, hogy Trevor megkapja a méltó
büntetését, de a halála akkor is tragikus volt. Akárcsak
Marké, az ő élete sem ért kevesebbet, mint bárki másé –
az összes elkövetett hibája ellenére sem.
A szobát zuhogó eső zaja töltötte be, amikor Blake
belépett az ajtón. Csuromvizes volt. Csak álltam, és
megkövülten bámultam rá. Becsapta az ajtót, és
nekivetette a hátát. A mellkasa zihálva emelkedett és
süllyedt.
– Erica!
Olyan esdeklő hangon mondta a nevem, hogy
gondolkodás nélkül odarohantam hozzá. A testünk
hatalmas erővel csapódott egymásnak, és én szorosan
magamhoz öleltem. Gyengéden végigsimítottam vizes
haján, csupasz tarkóján, az ingén, amely nedvesen tapadt
a mellkasára. A szívem repesve szárnyra kélt. Úgy
suttogtam a nevét, akár egy valóra vált álmot. Itthon volt.
Hála istennek, újra itthon volt!
Olyan erősen szorított magához, hogy szinte már fájt,
de nem érdekelt. Én is ugyanolyan erővel kapaszkodtam
belé. Mikor végül szétváltunk, azok a káprázatos zöld
szemek annyi érzelemmel telve, oly áthatóan fúródtak
belém, hogy a szívem akaratlanul is elszorult. Az ujjamat
leheletfinoman végigfutattam az ajkán, az állát beborító
durva borostán. Az én szerelmem…
A látványára elsöprő erejű adrenalinhullám
hömpölygött végig rajtam, egyetlen pillanat alatt
felmelegítve a testemet. De Blake még mindig jéghideg
volt. Vizes ruhái lassan átáztatták az enyémeket is.
– Csuromvíz vagy.
Egy kicsit elhúzódtam, épp csak annyira, hogy ki
tudjam gombolni az ingét. Lecsúsztattam a tenyerem a
mellkasán, majd vissza, hogy lefejtsem róla a vizes inget.
Türelmetlenül lerántotta magáról, és mohón magához
húzott, vad csókkal kebelezve be a számat. Csupa
szenvedély volt, ízek fenséges aromája és tomboló szükség,
és én lázasan magamba ittam, semmi mást nem
érzékelve, csak a sürgető vágyát, mindent felemésztő
jelenlétét. A vér hangosan lüktetett az ereimben, a szívem
vad ritmust dobolt, de ő még mindig remegett.
Egy leheletnyit elhúzódtam. Megrémített, ahogy
kinézett.
– Blake, te reszketsz!
– Nem érdekes… – motyogta, miközben a keze
kétségbeesett hévvel barangolta be a testemet.
Gyengéden a kezére tettem a kezem, megpróbálva
lelassítani.
– Meg fogsz fázni. Gyere, melegedj fel egy kicsit, és
szárítkozz meg.
Egy pillanatra megtorpant, a tekintete szinte lángolt. –
Szükségem van rád… kérlek!
A hangját olyan fokú kétségbeesés itatta át, hogy a
szívem majd beleszakadt. Önkéntelenül is átfutott a
fejemen, hogy tényleg a hidegtől reszket-e. Bármi is volt az
oka, el akartam tüntetni ezt a tekintetet és mindazt a
fájdalmat, ami odaültette.
Gyorsan bólintottam. Abban a pillanatban a szája már
a nyakamon volt, lázasan szívta és harapta. Minden egyes
érintéséből éreztem a belőle áradó feszültséget, miközben
a vágy nedvesen sikamlós kígyóként tekergőzött végig
rajtam. Felhúzta a pólómat, és türelmetlenül kibújtatott
belőle. Sietve lerántotta a farmeremet a csípőmön, de én
megállítottam.
– Menjünk fel – mondtam.
A lépcsőhöz vezettem. A lélegzetem a torkomon akadt,
amikor a következő pillanatban már újra magamon
éreztem. Egymásba gabalyodva csaknem sikerült is
felérnünk az emeletre.
– Itt… – krákogta.
A legfelső lépcsőfokon átbukva mindkettőnket a földre
húzott. A keze mindenütt ott volt rajtam.
– Most akarom! – zihálta, és egyetlen mozdulattal
letépte a farmeromat és a bugyimat, majd lovagló ülésben
magára rántott.
A mellkasához húzva a szájához láncolt, miközben
egyik pusztító csókot követte a másik. Egy aprócska
tűzgolyó kezdett növekedni bennem, majd mélyen lentről,
a gyomromból kiindulva lassan végigperzselte a
végtagjaimat, hogy aztán lüktető tűzlabdaként a lábaim
között végezze. Az egész testem égett a vágytól.
– Mondd el, mire van szükséged, Blake… – suttogtam. A
testem szinte szárnyalt az érintése alatt, és észvesztő
iramban nyargaltam a további gyönyörök felé.
A tekintetében nyers, állati vágy lobbant. – Rád! Te
vagy az egyetlen, akire szükségem van. Te vagy az
egyetlen ezen az egész átkozott világon, akire szükségem
van!
Lehúzta a sliccét és letolta a farmerjét, épp csak
annyira, hogy a csípője előbukkanjon. Megragadta
tekintélyes hímtagját, és vaskosan meredező
férfiasságára húzott. Az édes gyönyörre a fejem
önkéntelenül is hátrahanyatlott. Felemelte a csípőjét, és
háborgó testünket egyesítve tövig belém mélyesztette
magát.
Rekedt üvöltés szakadt fel belőle. A hangja könnyeket
csalt a szemembe. Éreztem a fájdalmát, tehetetlen
küzdelmét.
Lehunyt szemmel, összepréselt ajkakkal mozgatni
kezdett. Szorosan a farkára záródtam, vágytól lázasan
hajszolva a megsemmisülést. A térdem minden egyes
lökésnél fájdalmasan nekiütődött a lépcsőnek, de nem
érdekelt. Csak egyetlen dolog számított: az, hogy együtt
vagyunk, hogy szeretjük egymást, hogy megadjuk
egymásnak azt, amire szükségünk van.
Őrült tempóban döfködte magát belém. Felvettem a
ritmust, a csípőm mohón tekergett, elkeseredetten
sóvárogva rá, hogy mindenhol érezhessem. Keményen
belém vágta magát és határozottan tartott, erőteljes, eget
rengető lökésekkel egyesítve a testünket. Minden egyes
lökés a szívemig hatolt, és hangos sikoltással rázta meg a
lelkemet. A sikolyaim visszhangoztak a falakon, minden
egyes kiáltásom a következőbe olvadt, miközben Blake
újra és újra magának követelt.
Az egész testem remegett, az öntudatlanság határán
úsztam, az elragadtatás vadul tajtékzó mámorában.
– Erica…
Megnedvesítette az ajkát. Levette a kezét a csípőmről,
és gyengéden végigsimított a karomon. Az ujjaink
szorosan egymásba fonódtak. A mellkasára hajoltam.
Mindenhol, ahol a testünk összeért, különös, perzselő
hőség vibrált.
Még soha életemben nem tapasztaltam ehhez fogható
intenzitást. Teljesen elvesztem benne.
A tekintetünk egymásba kapcsolódott, és olyan
megrendítő erővel nézett rám, hogy a szívem
beleremegett.
– Szeretlek, Blake… – suttogtam az ajkaiba, miközben
egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
Az egész életemet le tudnám élni ebben az egyetlen
tovatűnő pillanatban, gondoltam. Bármennyire is
fájdalmas volt látni, Blake most egy olyan oldalát mutatta
meg, amit eddig még soha nem láthattam. Szívszorító
sebezhetőséget, esendőséget. És ugyanolyan hálás voltam
érte, amilyen hálás azért, hogy itt volt velem, hogy
megosztotta velem a gyönyörét és még annyi minden
mást.
Az arckifejezése feszült volt, csaknem fájdalmas.
Megszorította a kezem. A bicepsze, erős testének többi
részével egyetemben, hirtelen megfeszült. A gerincemen
perzselő forróság futott végig a puncimig, és pontosan
akkor üvöltöttem fel, mikor Blake is. Tökéletes
összhangban, egyszerre zuhantunk egymásra.

Az élet lassan visszatért a régi kerékvágásba. A következő


néhány hétben belevetettük magunkat a munka
sűrűjébe. Blake beavatott az aktuálisan futó projektjeibe,
és én is megmutattam a sajátjaimat. Blake idejének nagy
részét egy új szavazóprogram megírása kötötte le, mely
kétségkívül egy mind ez idáig létező piaci rést hivatott
betölteni. Noha nyíltan egyszer sem mondtuk ki, az új
szoftver minden kódjának minden egyes sora Michael
meghiúsított terve fölött aratott aprócska győzelmünk
volt.
A kegyetlen hazaút óta Blake nem hallott Michaelről,
és habár nem sokat beszélt róla, Michael árulása súlyos
teherként nehezedett rá. Akkor ott összetört benne
valami – aminek talán muszáj volt összetörnie ahhoz,
hogy végül a megfelelő módon forrjon össze.
A sok fájdalom és sérülés ellenére, amin
keresztülmentünk, a jövő fényesnek ígérkezett. Én csak
ragyogtam és gyarapodtam, minden egyes nappal
közelebb kerülve a mi kis boldog családunkhoz.
Azon kaptam magam, hogy újra beleszerettem Blake-
be. Beleszerettem a darabjaira hullott Blake-be, és
beleszerettem a gyógyult Blake-be, aki elindult a pozitív
változás irányába.
A mi szerelmünk valódi, kőkemény szerelem, ami
magába szippant, és a megőrzése fáradhatatlan harcot
kíván. Ez nem az a fajta szerelem, ami szépen kér. Ez
elveszi, amit akar. Feldúl és letarol. Felzabálja a szíved, és
csak azután kérdez. A jutalom pedig a lelked mélyig
megrendítő, minden felemésztő, futótűzként felégető
érzés.
Egyedül ücsörögtem az iroda melletti aprócska
bisztróban. A fény szikrázó táncot járt a gyűrűmön, míg
magamban a hosszú utazáson merengtem, amire az élet
az elmúlt pár hónapban magával ragadott
mindkettőnket. Megfenyegettek, elárultak, megsebeztek.
Szerelemre, megbocsátásra és reményre leltünk.
Érzelmek és tapasztalatok teljes skáláját zongoráztuk
végig, és még mindig együtt vagyunk, erősebben, mint
valaha, és készen a következő kalandunkra.
Risa kihúzott egy széket, és leült velem szemben.
– Szia… – mondta egy félénk mosoly kíséretében.
Testhez simuló fekete nadrágot viselt, hozzá passzoló
kosztümkabáttal és egy egyszerű fehér blúzzal. Mikor a
Clozpinnél dolgozott, Risa maga volt a stílus koronázatlan
királynője, de mostanában jóval szolidabb céges
öltözködés jellemezte.
A gondolataim visszakanyarodtak arra, amiért végül
belementem, hogy találkozzunk. – Hogy vagy?
– Jól, azt hiszem.
– Mi újság a munkahelyen?
Vállat vont. – Semmi különös. Azt hiszem, soha nem
gondoltam volna, hogy egyszer majd egy befektetési
cégnél fogok dolgozni. De az élet csupa meglepetés.
– Ezt én is tanúsíthatom.
Mélykék tekintete alig észrevehetően ellágyult. – Sok
mindenen mentél keresztül. Biztos nagyon nehéz lehetett,
de épp ezért, ha lehet, még jobban felnézek rád.
A hangja őszintén csengett – kár, hogy az átélt
szörnyűségek egy részét neki köszönhettem.
– Szóval, miért akartál találkozni velem? – kérdeztem
az ásványvizembe kortyolva.
Egy pillanatra habozott, mielőtt válaszolt volna. – Ne
haragudj, soha nem gondoltam volna, hogy hajlandó
leszel újra találkozni velem. Azt hiszem, egy kicsit
zavarban vagyok.
Sokáig valóban hallani sem akartam róla, hogy
találkozzam vele, de aztán egy nap véletlenül a kezembe
akadt a névjegykártyája, és egy különös gondolat ütött
szöget a fejemben – egy gondolat, ami azóta sem hagyott
nyugodni.
– Hát, most itt vagyunk. Ki vele!
Nagy levegőt vett. – Oké. Valami olyasmit szeretnék,
amit valószínűleg soha nem fogsz megadni nekem. Ezzel
tisztában vagyok. Mégis: szeretnék egy újabb esélyt, hogy
nálad dolgozhassak.
– A Clozpinnek vége. Még ha bíznék is benned annyira,
hogy újra veled dolgozzak, a mostani projektjeim már
nem igazán elégítenék ki a divat iránti olthatatlan
rajongásodat.
Egy futó pillanatra lebiggyesztette az ajkát, aztán a
pillanat tovaszállt. – Figyelj, hatalmas hibát vétettem.
Tudom, hogy eljátszottam a bizalmadat, és hogy talán
soha sem nyerhetem vissza. Akár egész álló nap
mentegetőzhetnék neked. Megpróbálhatnám
elmagyarázni, hogy a végén milyen fájdalmas
felismerésként ért, hogy Max végig csak a bolondját
járatta velem. Megpróbálhatnám elmondani, hogy mikre
vett rá… hogy bizonyítsam az iránta való hűségemet –
vallomása közben lesütötte a tekintetét, kerülve a
pillantásomat –, de azt hiszem, ezzel csak az
ostobaságomról győznélek meg, amiért képes voltam
bedőlni egy ilyen alaknak. És nem mondhatni, hogy ez a
legjobb ajánlólevél lenne. De amit mindennél jobban el
akartam mondani, az az, hogy mennyire szerettem veled
dolgozni. Tudom, hogy néha voltak összezördüléseink, de
hosszú idő óta először éreztem úgy, hogy végre tényleg
élek, és azóta sem éreztem ilyet. Most mindennap felkelek,
és bevonszolom magam az irodába, egy olyan
munkahelyre, amit nem gyűlölök, de nem is szeretek.
Nagyon bánom, amit veled tettem, a sok problémát, amit
okoztam.
Hosszú ideig nem szóltam semmit, emésztve a
hallottakat. – Komolyan gondoltad, amit mondtál?
– Nincs mit nyernem azzal, ha hazudok. Tudom, hogy
elég okos vagy ahhoz, hogy a közelébe se engedj egyetlen
másik vállalkozásodnak sem. Azt hiszem, csak szerettem
volna könnyíteni a lelkemen. Már nagyon régóta
nyomaszt. Ha másért nem is, de szerettem volna tiszta
vizet önteni a pohárba, és elmondani, mit érzek. Azon
nem változtathatok, ahogy irántam érzel, de rossz érzés
tudni, hogy az elkövetett hibámért egész életemben
gyűlölni fogsz.
– Abban egyetértek, hogy jó pár szörnyű döntést
hoztál. És ebben nagy szerepet játszott az, hogy
félrevezettek. De én nem gyűlöllek téged, Risa.
A tekintete rám rebbent.
– Jól nézel ki – mondtam.
– Ó… köszönöm – hebegte, és idegesen a füle mögé
simított egy fényesen csillogó tincset. Szemmel láthatóan
zavarban volt,
– Miután azt követően találkoztunk, hogy Max rám
támadt, mintha nem is önmagad lettél volna. Úgy néztél
ki, mint aki folytonos rettegésben él.
Az arca megnyúlt. – Fogalmad sincs…
– Mit művelt veled?
Hátradőlt, és zavartan gyűrögette a szalvétáját. –
Képtelen vagyok beszélni róla – motyogta.
– Nem tudsz, vagy nem akarsz?
Némán ingatta a fejét. – Azt hiszem, szeretném azt
hinni, hogy már nem bánthat, de két év hamar elröppen,
és minden újra megváltozhat.
– Félsz tőle?
– Ha nem is félek tőle, de nem vagyok biztos benne,
hogy szeretnék beszélni arról, ami kettőnk közt történt.
Olyan… kínos… Nagyon szégyellem.
– Erőszakoskodott veled?
Az arcát elfutotta a pír, és pillanatokon belül olyan
vörös lett, hogy a szeme csaknem világított az arcához
képest. – Néha. Soha nem úgy, hogy bárki is lássa. Nagyon
is… óvatos volt. Ügyelt rá, hogy ott soha nem hagyjon
nyomot, ahol más is láthatja.
– Miért nem mondtad el senkinek?
– Én… nem is tudom. Azt hiszem, nem gondoltam, hogy
bárki is hinne nekem. Max gazdag, jóképű. Elbűvölő. Ki
hinné el, hogy egy ilyen ember veri a barátnőjét?
Lehunytam a szemem, és nagyon nem tetszett a kép,
amit ott láttam. Senki, még Risa sem érdemli meg, hogy így
bánjanak vele. Én aztán első kézből tudom, milyen, ha az
ember áldozatul esik Maxnek. Soha nem gondoltam
volna, hogy még ennél is nagyobb megvetést tudok érezni
iránta, de Risa vallomása után még magamat is sikerült
meglepnem vele. Nem akartam tovább forszírozni a
dolgot, de muszáj volt többet tudnom.
– Szemmel láthatóan nagyon megdöbbentél, amikor
elmondtam, hogy mit tett velem – folytattam.
Risa szigorúan összepréselte az ajkait, közben apró
köröket rajzolt a szalvétájára. – Igen, azt hiszem – mondta
végül. – Lehet, hogy furcsán hangzik, de egy kis részem
féltékeny volt rád. Még ha nem is mentek olyan jól a
dolgok köztünk, az, hogy szexuálisan akart téged, nagyon
fájt. Teljesen belezúgtam. Szerelmes voltam belé.
Különben hogyan is bírtam volna ki mellette ilyen sokáig?
Tudtam, hogy ez így nagyon nincs jól, de ennek ellenére
sok szempontból hosszú ideig a bűvkörében éltem.
– Meglepett, hogy meg akart erőszakolni?
Egy hosszú pillanatra komoly tekintettel nézett rám,
mielőtt a pillantása az ölébe siklott volna. – Nem… –
suttogta alig hallható hangon.
Igyekeztem visszanyelni a torkomba tóduló
érzelmeket. – Mit tett veled?
Szorosan lehunyta a szemét. – Erről nem beszélhetek,
Erica.
– Miért nem? – pontosan tudtam, hogy miért, de neki
magának kellett kimondania.
– Te ezt nem érted…
– Hidd el, tökéletesen értem.
Kinyitotta a szemét, és a félelem, amit benne láttam,
arra ösztökélt, hogy kimondjam azt, amit ő képtelen volt
megtenni. Nem volt egyedül a szörnyű emlékekkel, ahogy
én is oly sokáig éreztem magam. Nem számít, Risa mit tett
velem, képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy
Max az ellenem szőtt ocsmány terveit a szerelem csábító
köntösébe rejtetve, rajta keresztül vitte végbe.
– Mikor Max az eljegyzési partin rám támadt, az nem
az első alkalom volt, hogy ilyesmit át kellett élnem. A
barátja, Mark MacLeod, elsőéves főiskolás koromban
megerőszakolt. Az egyik diákszövetségi ház előtt, a koszos
földön vette el a szüzességemet, miközben a barátaim
bent buliztak. Liz is ott volt. Nyugodtan megkérdezheted.
A szeme csordultig telt könnyekkel. – Nem tudtam…
Az emlék miniatűr földrengésként morajlott végig
rajtam, majd lassan elhalt. Minden egyes múló nappal
egyre kisebb hatással volt rám.
– Nem tudhattad, mert ez nem egy olyan dolog, amiről
könnyen beszél az ember. Én is ugyanúgy éreztem
magam, mint ahogy most te. Zavarban voltam.
Szégyelltem magam. A főiskolás éveim fennmaradó részét
azzal töltöttem, hogy folyamatosan a hátam mögé
tekingettem, attól rettegve, hogy mikor akadok újra össze
vele. Addig a napig nem is tudtam, hogy kicsoda, míg
egyszer fel nem ismertem az egyik bárban. És Blake volt
az első szerelmem, akinek valaha is beszéltem róla. Mikor
Max rám támadt, az egész újra visszajött. Az a sok év,
mialatt végig úgy tettem, mintha sikerült volna
meggyógyulnom és túllépnem rajta, hirtelen iszonyatos
erővel omlott rám. Az egyetlen valódi megnyugvást az
jelentette, mikor feljelentettem Maxet a rendőrségen. Ez
volt az egyik legnehezebb dolog, amit valaha is meg kellett
tennem.
– El sem tudom képzelni.
Megtörölte a szemét. Nagy levegőt vettem,
visszaemlékezve, milyen nehéz volt meghozni ezt a
döntést. De mivel megtettem, Risa és a többi hasonló lány
már biztonságban érezheti magát tőle. Legalábbis egy
darabig biztosan.
– Tényleg megint szeretnél velem dolgozni?
A szeme felragyogott. – Igen! – mondta teljes átéléssel.
A tekintetében halvány remény gyúlt.
– Oké.
– Oké?
– Igen.
Leesett állal bámult rám. – Most komolyan beszélsz?
– Sokat gondolkodtam rajta. Tudom, hogy hibáztál. És
annak ellenére, hogy szeretném megvédeni magam
azoktól, akik olyat tesznek velem, amit te tettél, szeretnék
hinni benne, hogy az emberek igenis megváltozhatnak és
jobbá válhatnak.
– Meg fogok változni, ígérem. Már meg is változtam.
– Remélem, hogy ez igaz, és az ösztöneim általában
nem tévednek. Szeretnélek visszavenni az eredeti
fizetéseddel. Mindössze egyetlen feltételem van.
– Persze. Bármi, amit csak szeretnél!
Elgondolkodva doboltam az ujjaimmal az asztalon,
azon tűnődve, hogy tényleg megcsinálja-e. Ha elég erős
hozzá, akkor tudom, hogy jól döntöttem.
– Risa, azt akarom, hogy menj el a rendőrségre, és
mondd el nekik, mit tett veled Max.
Korábbi rózsás arcszíne bámulatos gyorsasággal
váltott falfehérre. – Én… én ezt képtelen vagyok
megtenni.
A tekintetét végig fogva tartva előrehajoltam. – Képes
vagy rá.
Az ajka megremegett.
– Risa… meg tudod csinálni. És én itt leszek, hogy
segítsek neked.
– Oké… – suttogta.
EPILÓGUS

Kristálytiszta, jéghideg víz nyaldosta a lábamat. A


tekintetemmel a homokot pásztáztam, hátha megakad a
szemem valamilyen apróságon. Bármilyen apró kincsnek
örülne. A dagály ereje egy kagylót vájt ki a homokból,
éppen a lábam előtt. Lehajoltam, és felvettem. Miután
megállapítottam, hogy nem törött, a következő hullámmal
lemostam.
– Anyuci! Nézd, mit találtam!
Tricia izgatott szökdécselések közepette száguldott
felém. A fürdőruhája az óceán szolidan visszafogott
árnyalataihoz képest sokkoló neonszínekben pompázott.
Hosszú szőke haja a háta közepére omlott, ragyogó
kontrasztot képezve egészséges, napbarnított bőrével.
– Mit találtál, édesem?
Közvetlenül előttem lefékezett, és egy hosszú, enyhén
megviselt állapotban leledző tollat mutatott fel, ami
valamikor kétségkívül egy sirályhoz tartozhatott.
– Ejha, ez gyönyörű! Megtisztíthatom neked?
Egy pillanatig habozott, mielőtt a kezembe adta volna.
– Jól van.
Óvatosan lemostam a vízben a tollat, addig simítgatva
a fehér és szürke tollzászlókat, míg lassacskán kezdték
visszanyerni régi formájukat. Amint végeztem, Tricia
mohón kikapta a kezemből, és visszarohant Blake-hez, aki
néhány méterrel odébb a homokban ücsörgött. Én is
követtem, szemrevételezve a homokvárban történt
komoly építészeti előremenetelt.
– Apuci, ez lehetne a zászlónk!
A hangjából áradó izgatottság ragályos volt. A
gondolatim messze kalandoztak, egy réges-régi emlékre,
mikor anyával és Eliottal a tóparton játszottunk, és
gyermeki szívemet hasonló aprócska győzelmek töltötték
meg. Az, hogy tanúja lehettem Tricia ártatlan gyermeki
csodálatának, olyan ajándék volt, amiért minden egyes
nap hálás lehettem.
Blake koncentrálástól ráncba gyűrt homloka kisimult,
ahogy felpillantott Triciára és legújabb szerzeményére.
– Tökéletes – nyúlt a madártoll felé.
Tricia fürgén visszarántotta a kezét. – Nem, én
akarom!
Blake sóhajtott. – Rendben. Hová szeretnéd tenni?
Tricia letérdelt, és sietve közelebb ficergett a várhoz,
gigantikus homoklavinát zúdítva Blake gondosan
megépített várárkába.
– Ide! – mondta, és a tollat a vár tetején lévő finom
homokba nyomkodta, melynek művészi kivitelezésével
Blake az utóbbi óra java részét töltötte.
Tricia ragyogó szemekkel a fenekére huppant. Blake
gyengéden elmosolyodott, a tekintete tele volt rajongással
és szeretettel.
– Gyönyörű lett.
Egyik karjával átkarolta a lányát, és finoman magához
húzta. A műalkotásuk feletti őszinte ámulatukból egy
kocsiajtó csapódása ragadta ki őket. A távolban egy férfi
indult el felénk.
Tricia szeme elkerekedett, és Blake karjából kiszakítva
magát izgatottan talpra ugrott. – Papi!!! – sikkantotta.
A következő pillanatban már ugyanolyan lelkes
ugrándozások közepette futott Danielhez, mint nem
sokkal korábban hozzám. Daniel felkapta piciny kis
alakját, és a levegőbe dobta, mielőtt elkapta és az ölébe
vette volna. A szám sarkában halvány mosoly bujkált, de
Blake arcáról a szeretet legutolsó foszlánya is eltűnt.
Ahogy közelebb értek, felálltam.
– Sziasztok! – üdvözölt minket Daniel. A hangja halkan,
de derűsen csengett. Előrehajolt, és adott egy puszit az
arcomra.
– Fárasztó utad volt? – kérdeztem.
Szeretetteljesen elmosolyodott, a tekintete Triciára
vándorolt. – Á, nem vészes. Az én kis hercegnőmért bőven
megérte!
– Papi, mutatni akarok neked valamit! – Tricia
halványzöld szeme az izgatottságtól hatalmasra
kerekedett, és addig forgott-tekergett, míg sikerült
kiszabadítania magát Daniel karjaiból.
– Mit szeretnél mutatni nekem, kincsem?
Tricia apró tenyerével megragadta Daniel kezét, és
maga után vonszolta a homokban. Daniel nevetett, és
Tricia nekiállt részletes beszámolót nyújtani a délután
folyamán összegyűjtött összes kagylóról és
azonosíthatatlan törmelékről.
Blake kifejezéstelen arccal bámulta a horizontot, és én
igyekeztem kitalálni valamit, amivel megtörhetném a
köztük fennálló állandó feszültséget.
– Nem vagy éhes, apa? – kérdeztem. Az étel általában
hatékony gyógyírnak bizonyult.
– De, ami azt illeti, tudnék enni egy kicsit. De nem
sürgős.
– Megyek, összedobok valamit – mondtam gyorsan.
Blake felállt, és lesöpörte a homokot a
fürdőnadrágjáról. – Segítek – jelentette ki. Szigorúan
összepréselt ajkakkal fagyos pillantást vetett Danielre. –
Elleszel vele?
– Mi jól megleszünk – felelte az szelíden, anélkül hogy
felvette volna a szemkontaktust Blake-kel. – Ugye,
édesem? – A hangja ellágyult, ahogy Triciához beszélt.
Óvatosan kisöpört Tricia homokos arcából egy aranyszőke
tincset.
Tricia mindeközben töretlen lelkesedéssel elkezdte
beásni Daniel immáron csupasz lábát a homokba, és
különböző kagylókkal kidekorálni. Blake látható
elégedettséggel nyugtázta a műveletet, majd kézen fogott,
és visszasétáltunk a parti házba.
– Megpróbálhatnál kedvesebb lenni hozzá – korholtam
gyengéden.
– Épp eléggé kedves vagyok hozzá – mormogta, és az
arcára erőltetett tekintetből lerítt, hogy ez is milyen
nehezére esik.
Oly sok szép emlékkel lettünk gazdagabbak itt,
Vineyardon. Tudtam, hogy Blake soha nem fogja
megbocsátani mindazt, amit Daniel tett, de én hagytam,
hogy a szívembe megbocsátás költözzön, így végül képessé
váltam értékelni a mostanihoz hasonló pillanatokat,
melyeket Tricia a nagyapjával tölthetett. Triciának végig
ott volt Blake családja, akik őt is és az unokatestvéreit is
hatalmas szeretettel vették körül, és persze nem győzték
őket kényeztetni. Allinek és Heathnek két korban közel
álló kisfia volt, és azt hiszem, ennél többet nem is
kérhettem volna, mint azt a csodálatos szeretetet, amit
mindannyian a mi kis családunkba hoztak.
Marie, aki már egy éve egy ugyancsak ígéretesnek
tűnő romantikus kapcsolatot tudhatott a magáénak,
szintén mindig a közelben volt, és szinte majomszeretettel
csüngött Tricián. Miután anyukám meghalt, és Elliot is oly
távol élt, a tudat, hogy Tricia az én családommal is
eltölthet egy kis időt, sokkal többet jelentett, mint azt
Blake sejtette volna.
Daniel nem az az apa volt, akiről valaha is álmodtam
volna. Messze nem volt tökéletes, ugyanakkor hatalmas
utat tett meg azóta, hogy először találkoztunk. Sokan a
háta mögött biztosan azt mondanák, hogy az élet
alaposan elbánt vele, és a jóisten csúnyán hátat fordított
neki. De az igazság teljesen más volt. Ennél jobbat nem is
kívánhatott volna magának, még soha ilyen jó passzban
nem volt!
Nem sokkal azután, hogy elvesztette a kormányzói
széket, Margo is elhagyta. A fia elvesztése és a
kampánnyal járó megaláztatás túl soknak bizonyult az
asszony számára. Még abban az évben elváltak. Aztán a
választások elcsalásában való feltételezett részvétele
körül keringő pletykák Daniel jogi cégét is kikezdték, így
Daniel vonakodva bár, de fájdalmas búcsút intett annak
is, és végül a korai nyugdíjba menetel mellett tette le az
utolsó voksát.
A megannyi nagyratörő terv és magasztos elképzelés
végül egy egyszerű, kisvárosi életre redukálódott egy
kicsiny tengerparti településen, Maine-ben, ahol ma már
az ideje nagy részét töltötte. Az életét irányító politikai
gépezet egyik pillanatról a másikra összeomlott, és ezzel
az állítólagos bukással lehetősége nyílt arra, hogy azt az
életet élje, amit soha nem hagytak neki. Végre
felszabadult egy olyan sors alól, ami ifjúkora óta minden
döntést meghozott helyette. A siker csak egy üres frázis,
aminek a jelentősége egyből elhalványul a mindennapi
boldogság csábító ígérete mellett. És Daniel most erre a
boldogságra kapott esélyt.
Tricia láthatóan boldoggá tette őt, boldogabbá, mint
amilyennek valaha is láttam. A tekintete már az unokája
puszta látványától is felragyogott, és amikor Tricia szinte
határtalan energiája végére érve fáradtan az ölébe
fészkelte magát, Daniel szemében megannyi érzelem
csillogott.
Hátrapillantottam. Daniel és Tricia apró alakja a
távolba veszett. Talán nem méltó a szeretetünkre. Talán a
bűne túlságosan is nagy. De akkor is úgy hiszem, hogy
megérdemel egy második esélyt. Egy esélyt a
megbocsátásra.
Blake-kel megkerültük a házat körülölelő teraszt.
Megnyitotta a kinti zuhanyt, ami jéghideg vízesésként
ömlött végig a testén. Én néma csodálattal adóztam a
makulátlan testén végigrohanó keskeny kis patakoknak.
Öt év semmit sem változtatott rajta. Még mindig
elképesztően festett, lélegzetelállító volt, minden
lehetséges módon.
Egy pillanatra megállt, elkapva a pillantásomat.
Kinyújtotta a kezét felém. Megfogtam, és maga után
húzott a zuhany alá. A hideg víztől a lélegzetem is elakadt.
De a következő pillanatban Blake ajkai már rajtam is
voltak, egy hosszú, szenvedélyes csókban olvasztva egybe
a szánkat. Lábujjhegyre emelkedtem, és átadtam magam
a csóknak.
Felnyögött, hangjának finom rezonanciája
végigbizsergette a számat. – Menjünk be!
Képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a hangjában
bujkáló célzást – vagy a hasamnak préselődő erekcióját.
Megfeszültem. Aggodalom töltött el, és azon kaptam
magam, hogy habozok – ezzel az érzéssel az anyává
válásom előtt nem sűrűn kellett megküzdenem.
– És mi lesz Triciával?
– Egy ideig még biztos ellesz Daniellel.
– Egy ideig? – Önkéntelenül is visszapillantottam a
partra, noha onnan, ahol álltunk, nem lehetett rájuk
látni.
Egy pihekönnyű érintés sietve visszakalauzolta a
figyelmemet. Blake tekintetében vágy és huncut
pajkosság fénylett. – Elég hosszú ideig ahhoz, hogy
szőröstül-
bőröstül felfaljalak.
Igyekeztem megállni, hogy el ne vigyorogjam magam. –
Csábító.
A szemöldöke tettetett megdöbbenésében egészen a
homloka közepéig ugrott. – Csábító? Ennyi?
– Hagyjuk – nevettem, és a mellkasánál fogva eltoltam.
De Blake nem mozdult, karja határozottan fonódott a
derekamra. – Csak nem adod fel ilyen könnyen? Még
legalább húsz percünk van, és részemről semmi nem
állíthat meg, hogy a magamévá tegyelek!
– Ez nem valami sok idő – cukkoltam.
A nyelvével megnyalta az alsó ajkát. – Nagyon gyors is
tudok ám lenni.
Elakadt a lélegzetem, ahogy hirtelen megragadta
immáron teljesen átázott, fehér vászontunikámat.
Óvatosan áthúzta a fejemen, felfedve az alatta lapuló
szégyentelenül falatnyi bikinit. Lehajította a földre, a
nedves anyag jókora csattanással landolt a fapadlón. A
keze mohón barangolta be nedves bőrömet, le egészen a
csípőmig.
– Istenem, milyen gyönyörű vagy! Egyáltalán miért
viseled ezt a valamit?
– Nem is tudom – sütöttem le a szemem, végighúzva
ujjaimat feszes hasfalának izmos kötegein.
A sérülés és a várandósság óta a testem, Blake testétől
eltérően, már nem olyan volt, mint évekkel azelőtt. Egy
külső szemlélő számára a vékony kis strandruha alatt
ugyanaz a nő voltam, ugyanazzal a testtel. De kettőnk
számára a sebhelyek örök mementóként szolgáltak
mindarra, amin keresztülmentünk. Egyfelől a
borzalomra, ami azzal fenyegetett, hogy örökre megfoszt
az álmaimtól, másfelől pedig a terhességemre – a
varázslatos ajándékra, ami a kislányunk személyében
adatott meg nekünk. Büszkén kellett volna viselnem
ezeket a nyomokat, mégsem tudtam rávenni magam.
Az, hogy gyermekünk lehetett, olyan ajándék volt,
amivel az élet csak egyszer lepett meg minket.
Próbálkoztunk újra, de eredménytelenül. Tricia volt a mi
kis valóra vált csodánk. A napfény, amely bármelyik sötét
napot beragyogta. Gyönyörű, tökéletes visszatükröződése
a szerelemnek, amiért oly keményen harcoltunk.
Blake a kézfejével megcirógatta az arcom, és
gyengéden felemelte az állam. – Ne takard el magad,
kicsim. Én imádom a testedet. Nem akarom, hogy
rejtegesd.
– Igyekszem – fogadkoztam.
Lágyan fel-le simogatta a karom, majd a keze a
mellkasomra siklott, egy ideig elidőzve a cicimet takaró
pöttömnyi anyag szélén.
– Ellenben sejtelmem sincs, hogyan fogok tudni
uralkodni magamon, ha egész nyáron ebben a
micsodában látlak. Az akaraterőm már így is vészes
fogyatkozásnak indult!
Egy másodperccel később az egyik háromszög alakú
bikinifelsőm duzzogva konstatálta, hogy máris félre lett
rántva. A mellem feszesen és súlyosan feküdt Blake
markában.
– Blake… – a hangomból kicsendülő neheztelés nem
sikerült túlságosan meggyőzőre. Az aggodalmamba
bizsergő vágy vegyült, milliónyi libabőrrel hintve be a
testemet.
Halkan elcsitított, újabb szenvedélyes csókkal őrölve
fel további ellenállásomat. A nyaka köré kulcsoltam a
kezem, ő pedig kivitt a zuhany alól, és a házfalnak
döntött. Erős testével a falhoz szegezett, én pedig széttárt
combjaimat magasan a csípője köré kulcsoltam, teljesen
megnyílva előtte. A keze kínzó lassúsággal siklott végig a
testemen, végig a hasamon, majd lejjebb. Felnyögtem,
mikor a keze a bugyimba csusszant, és keményen
megragadott. Az ajka elhagyta a számat, és megtalálta a
mellemet. Lázasan szívva és szopogatva gyötörte a feszes
kis csúcsot, miközben ujjaival a combjaim között lüktető
forró húst ingerelte.
Az ajkamba haraptam, igyekezve megállni, hogy
hangosan fel ne nyögjek.
– Hallani akarlak! – suttogta zihálva, és még
keményebben szívni kezdett, addig gyötörve az érzékeny
bimbókat, amíg képtelen voltam tovább visszafogni
magam.
A hátam ívben megfeszült, és nyüszítve fúrtam a
kezem nedves tincsei közé. Szorosan magamhoz
rántottam, és addig tartottam, míg a gyönyör hullámai
magukkal nem ragadtak, olyan növekvő intenzitással
véve birtokba a testemet, akár egy hihetetlen
magaslatokban tetőző, mindent elsöprő árhullám.
Fokozatosan elvesztettem az időérzékemet. Az óceán
morajlása a távolba veszett, és minden érzékemet Blake
vette át, aki az ujjaival olyan művészi tökéllyel játszott
rajtam, mintha csak egy számára jól ismert szimfónia
lennék, amit soha nem felejt el.
– Ó, istenem! – A számat néma sikoly hagyta el, ahogy
reszketve vonaglottam önzetlen szolgálatai alatt.
– Ah, itt is vagyunk – dörmögte.
A fejem hátrahanyatlott, zihálva kapkodtam a levegőt,
a szívem vadul püfölte a mellkasomat. Lassan kezdett
tudatosulni bennem, hogy teljes erővel markolom a vállát.
Elengedtem, és némi restelkedéssel nyugtáztam a
napbarnított bőrén hagyott fehér és piros sávokat.
– Ejha! – lihegtem.
A meleg, sós levegő betöltötte a tüdőmet, és
megtelepedett nedves bőrömön. Minden apró érzet ott
lüktetett bennem. A lábamhoz súrlódó lába, a tenyere,
ahogy hátulról tartott, ahogy magához húzott. A csípőnk
egymásnak robbant, ajka lágyan csókolta a nyakamat.
Mikor elhúzódott, smaragdzöld tekintete csordultig telt
sóvárgással, és valami sokkalta mélyebbel, ami kivétel
nélkül mindig elakasztotta a lélegzetemet: azzal a fajta
szerelemmel, amely megráz, végigfut rajtad és a lelkedbe
markol, azzal a szerelemmel, amit csak velem volt képes
megosztani.
– Blake… annyira szeretlek! – A szavak oly magától
értetődő természetességgel buktak ki belőlem, akár egy
automatikus kinyilatkoztatás, ami az idők múltával sem
fogja soha elveszíteni az értelmét. Ezek a szavak semmivel
sem jelentettek kevesebbet, mint akkor, amikor először
ejtettük ki őket. Sőt, idővel csak még tartalmasabbak
lettek.
– Én is szeretlek – felelte. Tekintetével az arcomat
pásztázta. – És soha nem fogom megunni, hogy az arcodra
varázsoljam ezt a tekintetet. Imádlak így látni, ilyen
édesen kipirult arccal és csillogó szemekkel, amikor
elmész. Olyan érzés, még ha csak egy másodpercre is,
mintha én lennék az egész világod középpontjában.
Reszkető kézzel végigsimítottam szemöldökének
tökéletes ívén, keskeny, finom metszésű orrán, érzéki
ajkain. Egy valódi műalkotással osztom meg az életem…
egy olyan műalkotással, amivel soha nem fogok tudni
betelni, és amit soha nem veszek majd magától
értetődőnek.
– Fogalmam sincs, hogy létezik-e ilyen, de ha igen,
akkor az én világom középpontjában a mi szerelmünk áll,
Blake. Minden egyes boldog pillanatot… minden szépet az
életemben a szerelmünknek köszönhetek.
Lehunyta a szemét, és közelebb húzott, míg a
homlokunk finoman össze nem ért. Lassan felemelte a
fejét, és rám szegezte átható tekintetét. – Erica, örökké
szeretni foglak!
Bónuszfejezet

Tegyünk egy rövidke időutazást oda, ahol az egész


elkezdődött… Használjuk ki az egyedülálló lehetőséget, és
nézzük meg, mi játszódott le Blake fejében, amikor Erica
életében először belépett az Angelcom tárgyalótermébe.

BLAKE

A felvonó falának támaszkodtam, és fásultan figyeltem,


ahogy a számok az Angelcom legfelső szinten lévő
irodáihoz közeledve versengve igyekeznek túllicitálni
egymást. Lehunytam a szemem, azt kívánva, bárcsak
lenne még pár extra órám, amíg csukva tarthatnám.
Az ajtó hangos csippantással kitárult, felfedve a pár
méterrel odébb terpeszkedő recepciós pultot, és az a
mögött ücsörgő Gretát. A pultba gravírozott cikornyás
felirat büszkén hirdette az Angelcom nevét és logóját. Az
én második otthonom. Itt kötöttem életem néhány legjobb
befektetését.
Greta melegen elmosolyodott, ahogy közelebb értem. –
Jó reggelt, Mr. Landon! A többiek ma reggel a B
tárgyalóban várják.
Bólintottam, és az órámra pillantottam. Már így is öt
perc késésben voltam. Ma Max egyik jelöltjét hallgatjuk
meg. Tudtam, hogy a késésem mennyire ki fogja akasztani
Maxet, és magamban csendes elégtétellel nyugtáztam ezt
a tényt.
– Fáradtnak tűnik. Hozhatok valamit? – Greta aggódva
vonta össze a szemöldökét.
– Köszönöm, megvagyok.
Szórakozottan a hajamba túrtam. Fél éjszaka fent
voltam, megpróbáltam elhárítani egy kibertámadást, ami
az egyik pár napja elindított oldalunkat vette célba. Bárki
is pécézte ki azt a honlapot, átkozottul kitartó egy figura
volt, de végül mégsem sikerült lekapcsolnia minket. Ittam
egy újabb kortyot a giga méretű jegeskávébombámból, és
elindultam a folyosó végén lévő konferenciaterembe.
A többi befektető már mind ott volt. Egy jókora
konferenciaasztal mögött ücsörögtek, mely Boston távoli
sziluettjére nézett. Ledobtam magam a Max melletti üres
székre, és megbűvölten meredtem a velem szemben ülő
gyönyörű szőkeségre.
– Az úr Blake Landon – mutatott be neki Max. – Blake,
ő Erica Hathaway. Azért van itt, hogy bemutassa a
divatvilággal kapcsolatos közösségi oldalát, a Clozpint.
– Találó név. Te ajánlottad be őt? – kérdeztem, egy
pillanatra sem véve le a szememet a lányról.
– Igen, van egy közös barátunk a Harvardon – felelte.
Lassan bólintottam. A meetinget megelőzően volt
szerencsém némi fizikailag közelebbi megismerkedést is
megejteni ezzel a lánnyal, aki most dekoratív
kosztümjében és igéző, égszínkék szemét kiemelő puha
smaragdzöld blúzában maga volt a megtestesült női
szépség. Azok a szemek! Képtelen voltam elszakítani a
tekintetem róla. Volt valami benne, amitől az egész
gyötrelmesen hosszú éjszaka – és a még gyötrelmesebb
reggel – egy csapásra a háttérbe szorult.
Erica Hathaway.
Megnyaltam a számat, és figyeltem, ahogy a
tekintetével követi a mozdulatomat. A mellkasától
kiindulva halvány pír kúszott fel a nyakán, és az egész
arcát beborította. Ez volt gyors egymásután a második
alkalom, hogy kiélvezhettem testének rám adott, látható
fizikai válaszát.
A szikra mindkét irányban működött, és csaknem
átkoztam magam, amiért a múltkor elszalasztottam a
lehetőséget. Mikor azon a bizonyos éjszakán az
étteremben megbotlott, és a karjaimban kötött ki, párás
tekintetéből láttam, hogy ha meghívnám egy italra, talán
több is kisülne a dologból. De Michael a városban volt, és
egy gyors dugás kedvéért nem mondhattam le a
vacsorameghívását.
Legalább most kaptam egy második esélyt.
A tekintetemet kerülve a nő idegesen babrált a
blézerével, és akadozó nyelvvel belekezdett a
prezentációba.
Mialatt beszélt, magamban hosszan eljátszottam a
gondolattal, hogy hány különféle módon végződhetett
volna az éjszaka. Aztán a gondolataim lassan újra
visszatértek a jelenre, és a fantáziám lelkes
forgatókönyvgyártásba kezdett arról, hogy Miss
Hathawayt a köztünk lévő masszív tárgyalóasztalra
kiterítve hogyan tudnám jóvátenni a baklövésemet.
Önkéntelenül is megnyaltam az ajkam, azon tűnődve,
milyen íze lehet. Az emlék, ahogy meleg teste szorosan
hozzám feszül, hirtelen meglepő élénkséggel villant fel
bennem.
Minden egyes alkalommal, amikor a tekintetünk
találkozott, ő zavartan habogni kezdett, és én képtelen
voltam megállni, hogy el ne vigyorodjak. Láthatóan
szörnyen feszélyezve érezte magát, és kétségkívül elég
ideges volt. Nem szokatlan egy első prezentációnál, sőt,
ami azt illeti, bármelyik üzleti prezentáció során.
Segítenem kellett volna neki, hogy egy kicsit
megnyugodjon, de ehelyett csakis arra tudtam gondolni,
hogy hogyan teljesít nyomás alatt. Folyton közbevágtam,
és gyors kérdésekkel bombáztam, melyekre a vártnál is
meglepőbb eleganciával válaszolt.
Szóval Erica nem csupán egy csinos kis pofi,
állapítottam meg magamban. A szépséghez nem kevés ész
is társult, és a tény, hogy eljutott a tárgyalómig, jelezte,
hogy kellően eltökélt is.
Elégedetten intettem, hogy folytassa.
Mialatt beszélt, azon tűnődtem, hogy melyiket akarom
jobban – egy szeletet az üzletéből, vagy azt az emléket,
ahogy alattam hánykolódva a nevemet sikoltozza.
Milyen kár, hogy nem szeretem komplikálni a
dolgokat. Az egyszerűség híve vagyok. Különben
mindkettőt megkaphatnám. Nem az volt a célom, hogy
szíveket törjek össze, márpedig ha elkezdem keverni az
üzletet az élvezettel, az egyenes út lenne ehhez a
végkifejlethez.
A mobilomon egy bejövő üzenet villant, kibillentve a
feszült koncentrálásból, amivel Ericát és az előadását
hallgattam. A volt barátnőm, Sophia, néhány nap múlva a
városba jön. Az érzelmes megfogalmazásból tudtam, hogy
a puszta látványommal nem fogja majd beérni.
Magamban elmosolyodtam a kitartásán. Elvileg örülnöm
kellett volna mindannak, amivel kecsegtetett, de képtelen
voltam rávenni magam, hogy újra az ágyamba vigyem.
Azok után, ami történt, jobb, ha csak barátok maradunk.
Pláne hogy egy ilyen ínycsiklandó falat van az orrom
előtt, mint Erica Hathaway.
Visszalőttem egy üzenetet, hogy Vegasban leszek, ezért
sajnos nem tudunk találkozni, majd az asztalra dobtam a
telefont. Közben Erica lassan a végére ért az előadásnak.
A tekintetében félelemmel vegyes megkönnyebbülés
suhant át, amit nem lehetett nem észrevenni. Védtelen
kiszolgáltatottság, egy csipetnyi tűzzel.
Mikor befejezte, megkérdeztem: – Van valakije?
Abban a pillanatban, hogy kimondtam, tudtam, hogy a
pokolra kerülök. A döbbenet tűzpiros lángba borította az
arcát, egyértelműen megerősítetve elkárhozásom
sajnálatos tényét.
– Elnézést, hogy mondta? – A hangja enyhén remegett.
– A kapcsolatok zavaró tényezők lehetnek. Ha tényleg
annyira vágyik a támogatásunkra, akkor ez egy olyan
faktor, ami visszatarthatja a fejlődésben.
Süketelésből simán lediplomázhatnék, ha találnék
hozzá megfelelő egyetemet. A dolog apró szépséghibája,
hogy Erica nem vette be. Hirtelen minden
kiszolgáltatottsága eltűnt és, csupa tűz lett, amely utóbbi
fejlemény a véráramomat sürgősen dél felé terelte.
Pechjére – vagy talán szerencséjére – a bennem dúló
csatát fölényes győzelemmel az ágyba vitelével csábító
lehetőség nyerte meg.
– Biztosíthatom, Mr. Landon, hogy százszázalékosan
elkötelezett vagyok a projekt iránt. – A szeme résnyire
szűkült, ahogy metsző pillantással nézett rám. Enyhén
oldalra biccentette a fejét. – Van még egyéb kérdése is a
magánéletemmel kapcsolatban, ami esetleg befolyással
bírna a döntésére?
Egy rakás izgalmas kérdésem van a magánéletére
vonatkozóan, gondoltam, melyeknek szándékaim szerint
hamarosan alaposabban is a mélyére hatolhatunk.
– Nem, azt hiszem, nincs. Max?
Maxre pillantottam, aki a többi befektető felé fordult,
felkérve mindenkit, hogy hozzák meg a döntésüket. Erica
reszketve nagy levegőt vett, és olyan szorosan kulcsolta
össze a kezét maga előtt, hogy az ujjai szinte elfehéredtek.
Aztán lassan egymás után, mindenki passzolt.
Erica nagyot nyelt, és szinte éreztem, ahogy felkészül
rá, hogy egyöntetű nemmel kell távoznia. Amit Erica nem
tudott, hogy Max csupa olyan fickóval töltötte meg a
tárgyalót, akik csak nagy ritkán fektettek webalapú
startup vállalkozásokba. Ez már önmagában is arról
tanúskodott, hogy Max saját magának akarja Ericát.
Aztán minden szem rám szegeződött, és a teremre
súlyos csend ült. Egy hosszú másodpercig a tekintetemet
Ericára függesztettem.
Abban a pillanatban tudtam, hogy én is magamnak
akarom!
– Részemről is passz – mondtam.
Pár elgondolkodtató kérdés
1. A Rád kattanva-sorozatban Blake és Erica szerelme
fokozatos bontakozik ki, nő és erősödik. Hogyan
írnád le a kapcsolatuk fejlődését? Mi teszi a
szerelmüket felejthetetlenné?

2. A Rád kattanva 5. a sorozat egyetlen kötete, amely


végig kettős perspektívából mutatja be az
eseményeket. Milyen volt belelátni Blake fejébe? Az,
hogy egy kis időt Blake fejében tölthettél, változtatott
az eddigi megítéléseden vagy segített jobban
megérteni a karakterét?

3. Korábban a történetben lehetőséged nyílt Blake


szemszögéből átélni a szenvedély és büntetés iránti
vágy különleges pillanatát. Miután elolvastad,
másként értékeled Blake kontrollal és bizalommal
kapcsolatos felfogását?

4. Milyen érzés volt Blake-et a legsebezhetőbb


pillanatában látni, vagy amikor önszántából feladta
a harcot és az irányítást, amit pedig eddig soha nem
eresztett ki a kezéből? Blake milyen vonására
világítottak rá ezek a pillanatok?

5. A Rád kattanva 5. hatalmas változást hoz Erica és


Blake életébe, mikor rájönnek, hogy nemsokára
gyermekük lesz. Milyen érzés volt mindkettejük
szemszögéből megélni a hírt?

6. Mikor Erica megbocsát Risának, és ad neki egy


második esélyt, van egy különleges pillanat, amin
osztoznak. Milyen jellemvonásukra világít rá ez a
beszélgetés? Szerinted Erica miért döntött úgy, hogy
megbocsát Risának?

7. A Rád kattanva-sorozatban Erica és Blake alakja


mellett nagyon sok támogató karakter is feltűnik:
Alli és Heath, James és Simone, Geoff, Sid. Szerinted
mit tartogat számukra a jövő?

8. Mi a véleményed arról, ahogy a sorozat véget ért? Ha


visszagondolsz mindarra, amin Blake és Erica
keresztülmentek, szerinted megérte azt, ahová a
Rád kattanva 5. végére eljutottak?
Köszönetnyilvánítás

Ezt a könyvet az én három kis gézengúzomnak, S.-nek, A.-


nak és E.-nek ajánlom, akik – még ha nehezemre esik is
ezt elfogadni – sajnos nem lesznek örökké ilyen kicsik.
Talán nem is gondolnátok, de őrült és kaotikus életünk
minden egyes napján olyan büszkévé tesztek, olyan
mérhetetlen szeretettel és csodálattal töltitek el a
szívemet, mely nagyobb és felfoghatatlanabb annál,
mintsem azt szavakkal ki tudnám fejezni. Köszönöm, hogy
megosztoztatok anyun az olvasókkal és a szereplőkkel, és
hajlandóak voltatok elfogadni azt a sok-sok áldozatot,
amit meg kellett hoznunk. Köszönöm, amiért ilyen
lelkesek kísértetek végig ezen a hosszú utazáson, amiért ti
voltatok az elsők, akik megöleltetek, amikor a legjobban
szükségem volt rá, és amiért minden egyes nap eszembe
jutattátok, hogy mi az, ami valóban fontos!
Szeretném megköszönni az olvasóimnak, az önkéntes
hírverő csapatomnak és az előolvasóimnak a töretlen
támogatásukat! A történet iránti olthatatlan rajongásotok
nagyobb inspirációul szolgált Erica és Blake kalandjaihoz,
mintsem azt valaha is el tudnátok képzelni! Örökké hálás
leszek nektek azért, amiért ilyen hatalmas szerepet
játszottatok abban, hogy valóra válthassam az álmomat.
Végül örülök, hogy ezennel hivatalosan is lehetőségem
nyílik köszönetet mondani az ügynökömnek, Kimberly
Browernek és a Rebecca Friedman Irodalmi
Ügynökségnek. Kimberly, köszönöm, hogy megtaláltál,
hogy elolvastad és imádtad a könyveimet, és hogy
hajlandó voltál felpattanni mellém írói pályafutásom
őrült hullámvasútjára.
Hálás köszönet a Hachette Book Group, a Grand
Central Kiadó és Forever Romance megannyi
dolgozójának, akik odaadó és hatékony munkája nélkül a
Rád kattanva-sorozat soha nem juthatott volna el az
olvasóimhoz. Leah Hultenschmidt és Jamie Raab,
köszönöm, amiért lehetőséget láttatok a sorozatban, és
amiért újult energiával töltöttétek meg a kiadási és
terjesztési munkálatokat. Szintén köszönet a sok-sok
külföldi kiadónak, valamint a Bookcase Irodalmi
Ügynökség hölgytagjainak, akik fáradhatatlan
lelkesedéssel ismertették meg a világ többi részével is
Erica és Blake történetét.
Mint mindig, most is hatalmas köszönet az én zseniális
szerkesztőmnek, Helen Hardtnak. Kész őrület
belegondolni, hogy még csak két éve, hogy az első kötet
kéziratát elküldtem neked, és most itt vagyunk az ötödik
könyvvel a hátunk mögött! Tudom, hogy mindig azt
ígérem, többet nem csúszom a határidőkkel, de azt
hiszem, mára már ismersz, mint a rossz pénzt. Még
egyszer köszönet a rugalmasságodért és a mindig
tévedhetetlen piros tolladért!
Dr. Anthony Cantata és régi üzleti tanácsadóm,
Michael Gove jogi szakértelme nélkül soha nem lettem
volna képes ilyen magabiztosan elnavigálni az
igazságügyi rendszer bonyolult útvesztőiben. Michael,
hálás vagyok, amiért az életem nehéz és kihívásokkal teli
időszakában is végig mellettem álltál. Köszönet a
barátságodért és a remek tanácsokért!
Blake technikai szakértelmének és természetes
zsenialitásának nagy részét Luc Vachon ihlette, az én
valódi, hús-vér Sidem, jóbarátom és volt kollégám, aki
kizárólag jóra használja a hatalmát. Köszönet, Luc, a
csodálatos elmédért, mely mindig képes inspirálóan hatni
a körülötted lévő emberekre, és megláttatni velük, hogy
nincs lehetetlen! És annyi év nyaggatás után ezennel
töredelmesen belátom és elfogadom, hogy déli tizenkettő
óra előtt képtelen vagy beérni a munkahelyedre.
Köszönet a Waterhouse Press csapatának, hogy
gondját viselték az üzletnek, mikor hetekre a föld alá
vonultam, és cégvezetőből íróvá vedlettem át. David
Grishman, köszönöm, hogy átvetted a gyeplőt, és lehetővé
tetted, hogy egy időre búcsút mondhassak a főnöki
széknek. Kurt Vachon, nehéz elképzelni, hogy a cuki
állatkölykös videodömpinged nélkül bármilyen nagyobb
projektet is képesek lettünk volna megvalósítani! No meg
persze a rendíthetetlen technikai támogatásod nélkül,
mely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy minden ilyen
rendben menjen a színfalak mögött. Shayla Fereshetian,
te valahogy képes voltál rendet vágni a több mint
kaotikus világomban, és mindezt olyan fokú szenvedéllyel
és pozitivitással tetted! Millió köszönet érte! Mellékesen
előre figyelmeztetek mindenkit, hogy aki megpróbál
ellopni tőlem, az halálnak halálával hal!
Mia Michelle, én drágaságom! Köszönöm, hogy a
születendő könyvem bábája voltál, köszönöm a mindig
töretlen támogatásodat, és azt a gyönyörű, érző lelkedet,
ami miatt soha nem lehetek elég hálás, hogy a
barátnőmnek tudhatlak. Chelle Bliss, az elképesztő
munkakedved teljesen ámulatba ejtett, és komoly
motiváló erőnek bizonyult a bennem élő hivatásos
halogató számára. Köszönet a rendszeres
bejelentkezésekért, a közös írói brainstormingokért, és
hogy annyira hihetetlenül valóságos vagy!
Hálás köszönet Remi Ibraheemnek a barátságáért és a
fantasztikus tanácsaiért. Köszönet a rengeteg barátnak,
akikre az utam során leltem, és azoknak, akik ez alatt az
őrült kaland alatt mindvégig biztattak és bátorítottak.
Mint mindig, most is köszönöm, anyu, hogy
meghallgattál, és segítettél elhinnem, hogy az
elérhetetlennek tűnő dolgok esetén olykor csak erőt kell
venni magunkon ahhoz, hogy rájöjjünk, csupán egy
karnyújtásnyira vannak. A mindig önzetlen szereteted és
támogatásod nélkül képtelen lettem volna túlélni ezt az
utazást.
És legfőképpen szeretnék köszönetet mondani a
férjemnek, Jonathannek, csakhogy nincs az a szó, mellyel
kellőképpen ki tudnám fejezni a köszönetemet. Soha nem
tudtam volna megírni ezt a testet-lelket megrázó, soha
nem látott magaslatokba repítő, szenvedélyes szerelmet,
ha magam is ne tapasztaltam volna meg egy hasonlót.
Köszönöm, hogy a hősöm vagy, a legjobb barátom és az
életem szerelme!
Tartalom

Első fejezet
ERICA

Második fejezet
B LAKE

ERICA

Harmadik fejezet

ERICA

B LAKE

Negyedik fejezet
ERICA

ERICA

Ötödik fejezet

B LAKE

Hatodik fejezet

B LAKE
Hetedik fejezet
ERICA

Nyolcadik fejezet
B LAKE

ERICA

Kilencedik fejezet

B LAKE
ERICA

Tizedik fejezet

B LAKE

ERICA

Tizenegyedik fejezet

B LAKE
ERICA

Tizenkettedik fejezet

ERICA

B LAKE

Tizenharmadik fejezet
ERICA

Tizennegyedik fejezet
B LAKE
ERICA

Tizenötödik fejezet
B LAKE

ERICA
B LAKE

Tizenhatodik fejezet

ERICA

Tizenhetedik fejezet

B LAKE

ERICA

Tizennyolcadik fejezet

B LAKE

ERICA

Tizenkilencedik fejezet
ERICA
B LAKE

Huszadik fejezet
ERICA

Epilógus

Bónuszfejezet

B LAKE

Pár elgondolkodtató kérdés

Köszönetnyilvánítás
Felhasznált betűtípus
Noto Serif – SIL Open Font Licence
Open Sans – Apache License 2.0

Anda mungkin juga menyukai