Anda di halaman 1dari 441

GEOFFREY CHAUCER

CANTERBURY MESÉK
TARTALOM

I. MESECSOPORT
ÁLTALÁNOS ELŐBESZÉD
A LOVAG MESÉJE
A MOLNÁR ELŐBESZÉDE
A MOLNÁR MESÉJE
AZ ISPÁN ELŐBESZÉDE
AZ ISPÁN MESÉJE
A SZAKÁCS ELŐBESZÉDE
A SZAKÁCS MESÉJE

II. MESECSOPORT
BEVEZETÉS A TÖRVÉNYTUDÓ MESÉJÉHEZ
ELŐBESZÉD A TÖRVÉNYTUDÓ MESÉJÉHEZ
A TÖRVÉNYTUDÓ MESÉJE
A TÖRVÉNYTUDÓ MESÉJÉNEK EPILÓGUSA

III. MESECSOPORT
A BATHI ASSZONYSÁG ELŐBESZÉDE
A BATHI ASSZONYSÁG MESÉJE
A KOLDULÓ BARÁT ELŐBESZÉDE
A KOLDULÓ BARÁT MESÉJE
A PORKOLÁB ELŐBESZÉDE
A PORKOLÁB MESÉJE

IV. MESECSOPORT
A DIÁK ELŐBESZÉDE
A DIÁK MESÉJE
A KALMÁR ELŐBESZÉDE
A KALMÁR MESÉJE
A KALMÁR MESÉJÉNEK EPILÓGUSA

V. MESECSOPORT
BEVEZETÉS A FEGYVERHORDOZÓ MESÉJÉHEZ
A FEGYVERHORDOZÓ MESÉJE
A BIRTOKOS SZAVAI A FEGYVERHORDOZÓHOZ ÉS A FOGADÓSÉ A BIRTOKOSHOZ
A BIRTOKOS ELŐBESZÉDE
A BIRTOKOS MESÉJE

VI. MESECSOPORT
A DOKTOR MESÉJE
BEVEZETÉS A BÚCSÚÁRUS MESÉJÉHEZ
A BÚCSÚÁRUS ELŐBESZÉDE
A BÚCSÚÁRUS MESÉJE

2
VII. MESECSOPORT
A HAJÓS MESÉJE
BEVEZETÉS A PRIORISSZA MESÉJÉHEZ
ELŐBESZÉD A PRIORISSZA MESÉJÉHEZ
A PRIORISSZA MESÉJE
ELŐBESZÉD A SIR THOPASRÓL VALÓ MESÉHEZ
A SIR THOPASRÓL VALÓ MESE
ELŐBESZÉD A MELIBEUSRÓL VALÓ MESÉHEZ
A MELIBEUSRÓL VALÓ MESE
ELŐBESZÉD A BARÁT MESÉJÉHEZ
A BARÁT MESÉJE
ELŐBESZÉD AZ APÁCÁK PAPJÁNAK MESÉJÉHEZ
AZ APÁCÁK PAPJÁNAK MESÉJE
EPILÓGUS AZ APÁCÁK PAPJÁNAK MESÉJÉHEZ

VIII. MESECSOPORT
A MÁSODIK APÁCA ELŐBESZÉDE
A MÁSODIK APÁCA MESÉJE
A KANONOK CSATLÓSÁNAK ELŐBESZÉDE
A KANONOK CSATLÓSÁNAK MESÉJE

IX. MESECSOPORT
A SÁFÁR ELŐBESZÉDE
A SÁFÁR MESÉJE

X. MESECSOPORT
A PLÉBÁNOS ELŐBESZÉDE
A PLÉBÁNOS MESÉJE
CHAUCER BÚCSÚJA

3
I. MESECSOPORT

ÁLTALÁNOS ELŐBESZÉD

Ha március fagyának erejét


április langy esője veri szét,
bőséges nedvet minden érbe hajtva
termékenységet küld szét a talajba;
ha Zephyrus már édesen lehel
és minden zsenge rügy életre kel;
ha félútját az ifjú nap az égen
maga mögött hagyta a Kos jegyében,
s kik éjszaka nyílt szemmel alszanak,
dalolnak már a kicsi madarak,
mert torkukban a természet remeg -
akkor a nép zarándokútra megy,
s távoli szenteket keresve vággyal
idegen partokon jár pálmaággal.
De minden sarka felől Angliának
zarándokok Canterburybe járnak
az áldást hozó vértanú elé,
ki őket betegségből segité.
Ilyenkor történt, április havában:
Egy nap Southwerkben a „Tabard”-ba szálltam,
és készültem jámborsággal tele
zarándokolni Canterburybe.
E fogadóba, szállásra találva,
huszonkilencen jöttek éjszakára.
Véletlenül egybegyűlt társaság volt,
sokféle rend és rang, de mind zarándok,
lovagoltak Canterbury felé.
Szobák, istállók - volt ott hely elég,
hol mindenki jól elhelyezkedett.
Én pedig, mire beesteledett,
már mindegyikükkel beszéltem is,
s maguk közé fogadtak engem is.
Másnap korán kelünk, ez volt a tervünk,
hogy célunk felé együtt útra keljünk.
De mert van rá idő és alkalom,
mielőtt ezt a mesét folytatom,
a józan észnek jobban megfelel,
ha először azt mondom nektek el
mindegyikükről, hogy ki és miféle,
és milyen rendű s rangú a személye,
s azt is, hogy rajtuk milyen ruha volt.
Egy Lovaggal nyitom meg hát a sort.

4
Mióta rég először ült nyeregbe,
e lovag a lovagságot szerette,
a jó modort, hírnevet, harcokat,
a szabadságot és az igazat.
Ura csatáit végigvívta bátran,
s a keresztény és a pogány világban
távolabb, mint ő, még senki se járt,
s vitézségével mindenütt kivált.
Amikor Alexandriát bevették,
ott volt, s az asztalt gyakran nála kezdték
minden nemzet előtt a poroszoknál.
Járt a letteknél és az oroszoknál -
ilyen keresztényt nem sokat találnál.
Granadában, Algezír ostrománál
ott volt és Benmarinba lovagolt.
Vívott, mikor Ayas ostroma folyt
s Attaliáé, s a Nagy Tengeren
sok nemes háborúban volt jelen.
Ott volt tizenöt halálos csatában,
Tremessennél hitünkért víva bátran
megölte három fordulóban ott
ellenfelét és háborúskodott
tovább, Palathia urát követve:
ketten vonultak a pogány törökre,
és újra szerzett hírt, babérokat.
Nemcsak vitéz volt - bölcs is e lovag,
de lányra vallott szelíd modora,
és csúnyaságot nem mondott soha
senkinek, sem tréfából, sem haragból.
Szóval nemes, tökéletes lovag volt.
S hogy említsem a külső alakot:
jó lova volt, de ő maga kopott;
gyapjúzekéje durva, rossz szövet,
melyet a páncél rég beszennyezett,
mert hosszú útról tért épp haza, de
indult egyenest Canterburybe.
Fia kísérte őt, ifjú nemes
Apród, vidám volt, és szerelmetes.
Haja göndör fürtökben lebegett,
és azt hiszem, húszéves lehetett.
A termete kellő magasra nőtt,
vegyítve fürgeséget és erőt.
Csatázott már, megülve paripáját,
Artois-n, Picardián és Flandrián át,
hol megállta helyét, mert azt remélte,
hogy így lesz méltó hölgyének kegyére.
Hímes volt, mint a tavasz mezeje
fehér s piros virágokkal tele.
Egész nap fuvolázott vagy dalolt,

5
mint május hava, olyan üde volt.
Bő, hosszú ujjas volt rövid ruhája,
és csinos volt, ha felpattant lovára.
Lantot verni, dalokat költeni,
tudott táncolni, írni, festeni.
Akár egy csalogány, oly keveset
aludt éjszaka - forrón szeretett.
Udvarias, szerény volt, és korán már
húst szeletelt fel apja asztalánál.
Úgy tetszett neki, hogy ne egy csapat,
egy Fegyverhordozó kísérje csak.
Ruházata: zöld kabát és kalap.
Egy nyaláb fényes pávatoll-nyilat
szorított oldalához bőröve,
s kisparaszt módra jól is lőtt vele,
magas és pontos íveket hasítva
a légbe. Kezében hatalmas íja.
Kurta haja volt s barna arca bőre,
minden vadászfortélynak ismerője.
A karját bőrpánt védte és vidám
kard és kerek pajzs lógott oldalán,
a másikon meg hetyke tőr fityeg,
szép díszű és akár egy dárdahegy.
A mellén ezüst Szent Kristófja csüngött,
s zöld szalagon vetett nyakába kürtöt.
Mert erdész lehetett, ha jól gyanakszom.
Volt ott még egy apáca, főnökasszony.
Hidegen mosolygott e Priorissza,
s nem esküdött, csak Szent Eligiusra.
A neve Madame Eglantine volt,
Az istentiszteleten jól dalolt,
mindent az orrán át zengetve szépen.
Legbájosabb a francia beszédben -
stratford-at-bow-i mód. A párizsi
kiejtést még hírből sem ismeri.
Jól nevelt volt az étkezés alatt,
szájából sohse hullt ki a falat,
ujjaival a mártásba se túrt,
jól tudta vágni s tartani a húst,
s így mellére folt sohse csöpögött.
Udvarias volt mindenek fölött.
Mindig tisztára törölte a száját,
s ivás után zsírosan sohse látták
a serleget, melyet maga elé tesz.
Mindig illendően nyúlt ételéhez.
Kedélye cserbe nem hagyta soha
és mindig nyájas volt a modora,
mert gondja volt rá, hogy az udvari
modort miképpen kell betartani,

6
épp ezért mindenki tisztelte őt.
De lelke fontos mindenekelőtt.
Olyan irgalom, részvét, szeretet
volt benne, hogy sírt, ha egy egeret
látott csapdában vagy vérezve, halva.
Kiskutyái voltak és tejbe-vajba
és sült húsokba fürdött mindegyik,
de könnyezett, ha meghalt csak egy is,
vagy bármely állatot ha nem kiméltek -
szóval csupa gyöngédség, csupa lélek.
Kendőjét mindig jól kötötte meg,
orra szép, szeme szürke, mint üveg,
a szája keskeny, lágy volt és piros,
a homloka szép volt, az bizonyos,
egy arasz széles volt, úgy gondolom,
és termete, az sem volt alacsony.
A köntöse mindig csinosan állt,
karján rózsafüzért viselt, korállt,
közte zöld Miatyánk-gyöngyök, nagyok,
fölöttük arany melltű ragyogott,
melyen A betű volt a korona
s utána: Amor vincit omnia.
Káplán-apácája is jött vele
és három papból állt kísérete.
Egy vidám Barát vele utazott,
szerette a lovat, vadászatot.
Férfias férfi, apátnak való,
istállójában volt sok drága ló,
s ha lovagolt, sziszegő szelen át
hallották pengő sarkantyúk szavát,
hangosan, mint mikor harangja zúg
a klastromnak, hol főnök ez az úr.
Szent Mór és Benedek szabályait
- mert mind korlátolt volt és már avitt -
e szerzetes elhagyta, ez világos,
és tartotta magát az új világhoz.
Fabatkát sem ért neki a szabályzat,
hogy papokhoz nem illik a vadászat,
s a szerzetes, kolostoron kívül,
akár a hal, mely szárazra kerül.
Azaz klastromba való a barát.
Csakhogy e textusért egy fabatkát
sem adott. Egyetértettem vele:
a tanulásba őrüljön bele?
Könyvek fölött görnyedjen egyre kétrét,
vagy munkálkodva ontsa veritékét,
Ágoston szerint? Ebből semmi haszna.
A verítéket Ágostonra hagyta.
Lovagolt inkább s volt agara sok,

7
és repültek, mint fenn a szárnyasok.
A nyúlvadászat, sarkantyú, a hajsza -
erre a költséget sohsem sokallta.
Azt is láttam, hogyan borítja körbe
köntösujját a legjobb szürke szörme.
Álla alatt végződött a kalapja
s egy különös aranytű összefogta,
tetején ott a szerelemcsomó.
Feje ragyogott, mint üveggolyó,
arca is fénylett, mint olajkenet.
Ez az apátúr sok zsírt felszedett,
kerek szeme forogva, mélyen ült,
feje gőzölt, akár egy fényes üst,
csizmája lágy, lova húsos, csinos -
pompás prelátus volt, az bizonyos.
Nem halovány, mint egy szegény kisértet,
kövér hattyút egymaga megebédelt.
Fekete pejt nyargalt, kedvenc lovát,
volt még egy léha Kolduló Barát.
A négy rendben nincs egy sem, aki nála
többet fecsegne, szebben prédikálna.
Nagy tekintély, koldulni jogosított,
sok fiatalasszonyt kiházasított,
de saját számlájának terhire.
Egyszóval, ő volt rendjének disze.
Nagy szeretettel, szívesen fogadták
minden vidéken, birtokon a gazdák,
és minden jámbor városbeli nő,
mert benne nagyobb gyóntatóerő
volt, mint a plébánosban - így beszélt.
A pápától kapott rá engedélyt.
A gyónást szelíden hallgatta meg,
a feloldást szívesen adta meg,
s a penitenciát enyhén kimérte,
ha jó alamizsnára volt reménye.
Mert aki kolduló rendnek adott,
jele, hogy bűne feloldoztatott,
s ha kapott, már hirdetni merte fennen,
hogy eme férfi bűnbánata rendben,
hiszen soknak oly kemény a szive,
nem tud sírni, bárhogy sajog bele.
Ezért hát könny s ima felesleges:
ezüstöt vár a szegény szerzetes.
Késektől, tűktől dagadt a csuhája,
hogy szép nőknek ajándékul kinálja.
Hangja, az biztos, jó volt és vidám,
szépen dalolt s játszott a citerán.
Mindig jó mondásokkal volt teli,
s nyaka fehér volt, mint a fleur de lys,

8
ehhez erős, akár egy bajvivó.
Minden kocsmát ismert, mint nagyivó.
Fogadósok, pincérlányok - ezekhez
több köze volt, mint koldushoz, beteghez.
Ily érdemes férfinak, mint neki,
tekintélye, rangja sem engedi,
hogy lázárokhoz sok köze legyen,
mert tisztességtelen, előnytelen,
ha sok ilyen éhenkórászt keres fel.
Tartson inkább a gazdag fűszeressel.
Ha valakiből a haszon kinéz,
ahhoz nyájas és szolgálatra kész.
Jámborabb férfi még nem élt soha.
Ő volt rendjének legjobb koldusa.
Ha egy özvegynek cipője se volt,
úgy zengte el az In principió-t,
hogy még itt is kapott egy keveset.
A szabályosnál - többet keresett.
Vadállatként tudott üvölteni.
Perekben jó hasznát vették neki,
mert nem úgy járt, mint barát vagy szegény
diák, kopott csuklyával a fején.
Nézhették magiszternek is vagy éppen
főpapnak, dupla gyapjúköpenyében,
mely hasán mint harang dudorodott.
Ajkát buján csücsörítette, hogy
még édesebben hangozzék a nyelvén
az angol szó. Hárfázván, énekelvén,
arcából szikrázott a szeme mélyen,
akár a csillagok egy fagyos éjen.
E kolduló barát neve Hubert.
Kalmár is volt, tarka ruhát viselt
s villás szakállt, lovon sudár alak,
a fején flandriai hódkalap,
csizmája ragyogott s jól állt neki,
s mindig alaposak az érvei.
Elkomorult, ha egyfolytába nem nyert,
s azt akarta, hogy őrizzék a tengert
jobban Middelburg és Orwell között.
Francia pénzzel ügynökösködött.
Derék férfi volt, helyén az esze,
hogy adós volt, nem tudta senki se,
olyan meggondoltan viselkedett,
ha pénzt kölcsönzött, ha kereskedett.
Kiváló ember volt és feddhetetlen,
de hogy nevezték, sajnos, elfeledtem.
Köztünk volt még egy oxfordi Diák,
ki hosszan végezte a logikát.
Lova, mint a gerenda, ösztövér,

9
s állíthatom, hogy maga sem kövér,
de mindig éber, arca beesett,
felsőkabátja kifényesedett,
birtoka nem volt s hivatalt találni -
ehhez nem volt eléggé evilági.
Húsz fekete vagy piros bőrkötet,
mind aristotelesi bölcselet,
kedvesebb volt neki, mint szép ruha,
vagy hegedű vagy vidám citera.
Filozófus volt s bölcselt boldogan,
de ládájában nem volt sok arany,
s amit küldtek neki barátai,
könyvekre, tanulásra adta ki,
s üdvösségüket foglalta imába
hálából, hogy mehet az iskolába.
Nem fordított, csak a tudásra gondot,
a kelleténél többet sohse mondott,
szavaiban volt forma és tekintély,
gyors volt, rövid s bölcs ítéletü szintén,
s őrizte az erkölcsi alapot.
Boldog volt, ha tanult, ha tanitott.
Egy Törvénytudó, eszes, bölcs alak,
ki gyakran ült a baldachin alatt,
az is a többi közt volt, csupa érdem,
tapintatosan és nagyon szerényen.
Bölcsességre vallottak szavai.
Sok megbízólevél nevezte ki
főbírónak egy-egy vándortanácsba.
Szerzett neki nagy hírneve s tudása
sok dísztalárt és tiszteletdijat.
Még egy ilyen nagy szerző nem akadt.
Költségekkel járt mindegyik eset,
szerzését vitatni se lehetett.
Senkinek annyi dolga, mint neki,
de dolgának egy részét tetteti.
Tudott minden pört és ítéletet,
mely Vilmos király óta megesett,
s ha ő szerkesztett meg egy iratot,
azon senki fönn nem akadhatott,
mert minden rendeletet bemagolt.
Tarka mintás ruhában lovagolt
s egy kockás selyemövvel körbezárta.
Több szót nem fordítok ruházatára.
Egy Birtokos az utat vele rótta,
szakálla fehér, mint a margaréta,
de piros volt az arca meg az orra:
kenyerét reggel mártogatta borba.
Gyönyörben élni, ez volt kedvire,
Epikurosnak volt hű gyermeke,

10
annak, ki úgy vélte, hogy a teli
gyomor képes csak üdvözíteni.
Jobb házigazdát senki sem kivánna,
környékének ő volt Szent Juliánja.
Kenyere, söre mindig legkiválóbb,
pincéje párját sehol sem találod,
házában kész fogás mindig akadt,
mindig frissen sütöttek húst, halat,
mindig bőségesen volt ital-étel
minden elképzelhető csemegével.
Az évszakok váltakozó futása
mindig új vacsorát hozott a tálba.
Kalitkában sok hízott foglya várt,
pontyok, csukák töltötték meg tavát.
A szakácsnak, ha mártása elégett,
jaj volt, ha nem ragyogtak az edények.
A csarnokban rögzített asztala
terítetlenül nem maradt soha.
Helyi tanácsüléseken a fő,
gyakran volt a grófság lovagja ő.
Selyemerszénye és kétélü tőre
volt erősítve tejfehér övére.
Ispán volt s esküdtszéki auditor.
Derekabb földesúr nincs is sehol.
Egy Kalapos volt köztük meg egy Ács,
egy Kelmefestő, Kárpitos, Takács,
és nagy testvériségben mind az öt
egyforma köntösökbe öltözött,
ruhájukon csupa új díszités,
övükben nem rézzel kivert a kés,
de színezüsttel s minden penge fénylett,
tarsolyaik, öveik hófehérek.
Tekintélyes polgár volt valamennyi,
méltó a céhcsarnokban megjelenni.
Mindegyikük eléggé bölcsnek látszott,
hogy lehessen még városi tanácsnok,
volt hozzá jövedelme, vagyona,
s ki örüljön majd neki, asszonya.
Nem kárhoztatható, ha erre vágynak:
szép is volna, ha neveznék Madame-nak,
s a többi asszonyt megelőzve járna
királyi köpenyben vigiliára.
Egy Szakácsuk is velük utazott,
főzni nekik velős csontot, tyukot,
vaníliatortát, édesgyökeret,
válogatni londoni söröket,
pirítani, rántani, sütni nyárson,
s hogy pástétomot és montreux-t csináljon.
De nagy kár volt, hogy láttam egy sebet

11
lábszárán, mely már elmérgesedett.
Igazán jók voltak pudingjai.
Egy Hajós is volt, messze nyugati.
Dartmouth-i volt, amennyire tudom.
Üggyel-bajjal nyargalt egy rossz lovon,
bő köntöse térdéig ért redőzve.
Nyaka körül egy szalagon a tőre
karja alatt az oldalára lógott.
A nyaraktól barnára aszalódott.
Nem egy hajtás bort magába nyakalt már
Bordeaux-ból jövet, míg aludt a kalmár,
s nem bántotta a lelkiismeret.
Biztos, hogy jó cimbora lehetett.
Mikor harcolt s megnyerte a csatát,
foglyait hazaküldte - vízen át,
kiszámítani a tenger dagályát,
biztosan kormányozni viharán át,
ismerni réveit és forgatóit, -
nem akadt párja Hulltől Karthagóig.
Merész és bölcs minden vállalkozása,
szakállát már nem egy vihar kirázta.
Nem volt kikötő, melyet ő nem ismert,
Gottlandot éppúgy, mint a Cape Finisterre-t,
s minden spanyol s angol öbölbe néha
befutott hajója, a „Magdaléna”.
Köztünk volt az Orvostan Doktora,
ilyen nem volt a világon soha.
Sebészetet tudott és fizikát
s alapvetésül asztrológiát,
és néha több órára kikurálja
betegét természeti mágiája,
ha kiszámította, mi paciense
csillagképe, jegye meg aszcendense.
Minden tünetnél tudta, mi az ok,
hőség, hidegség, szárazság, nyirok,
miféle nedv és hogy jutott oda:
jó elmélete volt s gyakorlata,
s ha tudta a baj okát s gyökerét,
azonnal kitalálta gyógyszerét,
s patikusa rögtön odafutott,
hozva kenőcsöt, port és szirupot.
Egymást így keresethez segítették -
nem volt közöttük új ez a szövetség.
Ismerte Rufust, Dioscoridest,
a vén Aesculapot, Hippokratest,
ismert sok görögöt és keletit,
Serapiont, Galenust és Halyt,
Rhasist, Averroest és Avicennát,
tudta, mit írt Gilbertus, Gaddesden, Bernard.

12
Mértéktartó diétát írt elő,
mely tápláló és megemészthető,
de fölösleges nincsen benne semmi.
Biblia nélkül is meg tudna lenni.
Bíbor és kék ruhában lovagolt,
bélése selyem és tafota volt.
Pedig nem szokott tékozolni sem:
őrizte, amit nyert a pestisen.
Gyógyszer az arany, izgatja a vért -
ezért rajongott úgy az aranyért.
Egy Bathi Asszony jött a jámborokkal,
csak az a kár, hogy egy kicsit nagyot hall.
Olyan ügyes volt a ruhaszövésben,
nem különbek az ypres-i, genti nők sem.
Otthon, az offertórium előtt
senki nő meg nem előzhette őt,
vagy ha igen, oly haragba esett:
szívéből eltűnt a könyörület.
Fején finom anyagú kalapot
viselt, és vagy tíz fontot nyomhatott
az, amelyik vasárnap födte állát.
Lábán finom, hosszú harisnya, skárlát,
feszült és lágy, vadonatúj cipő.
Arca merész, rózsaszín, üditő.
Hogy derék asszony, nem volt soha kétes,
templomban a pap ötször adta férjhez,
míg ifjúkori pajtásairól
ma már soha senki egy szót se szól.
Sok messze folyó partját látta meg,
háromszor járta Jeruzsálemet
és Rómát. Volt zarándokolni Kölnben,
Santiagóban és Boulogne-ban nemkülönben.
Nagy távolságokat bevándorolt.
Sajnálatos, hogy kecskefoga volt.
Könnyű nyeregben ült szép könnyedén,
állig burkolva, a kalap fején
széles volt, mint egy kis kerek paizs,
külön köpenyt kapott a lába is,
mely sarkantyút is pengetett vidáman.
Fecsegett és kacagott társaságban.
A szerelemnek megismerte rég
művészetét, táncát és gyógyszerét.
Egy Plébános is akadt ott, aki
szegény lelkész volt csak és városi,
de jó cselekedetben, gondolatban
s tudásban senki nála gazdagabban
nem élt. Krisztus Evangéliumát
tanította híven és prédikált.
Jólelkű volt s áhítatos csodásan

13
és béketűrő a viszálykodásban.
A világért nem tett volna olyat,
hogy káromkodjék tizede miatt,
inkább még ő osztotta volna szét
jövedelmét, begyűjtött tizedét
egyházának szegényei között,
mert ő maga kevésből is kijött.
Senki se lakhatott annyira messze,
hogy zápor vagy mennydörgés elijessze
hívétől baj, betegség esetén,
mindegy volt, milyen, gazdag vagy szegény.
Gyalog járt mindig, kezében a bot.
Híveinek szép példát mutatott.
Tanítását megelőzte a tett,
s az evangéliumi szöveget
megtoldotta ezekkel a szavakkal:
„Ha rozsdál az arany, mi lesz a vassal?”
Ha papjuk, kiben megbíznak, rohadt,
mi óvja meg a laikusokat?
De szégyen az is, ha mindenki tudja,
hogy mocskos a pásztor, de nyája tiszta.
A papnak kell példát mutatnia,
hogy tisztán éljen mindegyik juha.
Jövedelmét bérbe nem adta ki,
hogy sárba vesszenek a juhai,
s ő Londonban, a Szent Pálban legyen
s meggazdagodjék rekviemeken.
Semmilyen testületnek tagja nem lett,
de otthon maradt őrnek nyája mellett,
hogy ne pusztuljon, ha a farkas éhes,
mert jó pásztor volt ő, nem gyáva béres.
S bár szent volt és erényes ő maga,
a bűnöst nem vetette meg soha,
nem beszélt gőgösen, dagályosan,
szerényen tanított s jóságosan.
Hogy szelídsége s jó példája vonja
a népet menny felé, ez volt a gondja,
de ha valaki megrögzött, makacs,
akár közrendű vagy nagyúr akadt,
azt megszidta, kiprédikálta jól.
Nála különb pap nincs is tán sehol.
Nem vágyott pompára és titulusra,
lelkiismeretét el nem csititotta,
Krisztus és tizenkét apostola
tanítását követte ő maga.
Egy paraszt is jött vele, a fivére,
ki sok trágyát rakott fel már szekérre,
derék munkás volt, igaz Földmüves
békeszerető, könyörületes.

14
Egész szívvel szerette mindig Istent,
ha áldó, ha sújtó kezére ismert,
s felebarátját jobban, mint magát.
Csépelni és kapálni készen állt,
ha lehetett, és napszámot se kért
a szegénytől - megtette Krisztusért.
Nem maradt adós gyümölcs, gabona
s jószág után a tizeddel soha.
Egy ujjatlan zekében ült a kancán.
Volt azután egy Molnár és egy Ispán,
egy Búcsúárus és egy Porkoláb,
egy Sáfár és én - senki nincs tovább.
A Molnár szálas volt, csupa erő,
nagy csontjaiban volt elég velő,
otthon már sokszor állt ki próbatétet
s ha birkózott, a kos mindig övé lett.
Zömök volt, széles vállú, csupa görcs.
Bármilyen ajtót fejével betört
vagy kiemelt és nem gátolta pánt.
Szakálla széles volt, mint egy lapát,
és mint a sertés vagy a róka, rőt.
Orra hegyén egy bibircsókja nőtt,
azt meg egy piros szőrcsomó befödte,
akár a disznó fülében a sörte.
Alatta fekete orrlyuka tág,
kard és kerek pajzs verte oldalát,
szája is nagy volt, mint egy pincegádor,
szinte goliárd volt vagy jokulátor,
mókája léha és trágár merészség.
Háromszor lopta el gabonarészét.
Aranykeze volt, bármihez fogott.
Fehér köpenyt viselt s kék kalapot.
Értett hozzá, nyekergetni dudáját,
úgy kísért minket Southwerk városán át.
Egy bírósági Sáfár, az is eljött.
Példát vehetnek róla a beszerzők,
hogyan kell élelmezni okosan,
akár fizet, akár hitele van.
Vásárlását úgy intézte előre:
hasznot tudott kovácsolni belőle.
Hát nem Istennek különös kegyelme,
ha egy ilyen alacsonyrendü elme
a tanultak hadát lefőzheti?
Több mint harminc gazdája volt neki
s mindegyik jogban jártas és tapasztalt.
Tucatjával ülték körül az asztalt,
akik már kezelhették volna bátran
bármilyen lord vagyonát Angliában,
hogy élhetett adósságmentesen

15
birtokából - ha nem volt esztelen -
vagy ahogy kedve szottyant bármiképpen.
Bármilyen földesúr bármely ügyében
segíthettek. És mégis ez a gondnok,
valamennyiből ez csinált bolondot.
Az Ispán kolerikus volt, sovány,
beretvált arcú férfi, homlokán
a haja kurta, mint a papoké,
s kerekre nyírva vált el kétfelé,
a lábszára egyenes, hosszú, vézna,
nem is volt rajta lábikrája, izma.
Rendben tartotta a csűrt, az istállót,
s hibát auditor soha nem talált ott.
Akár aszály volt, akár sok eső,
hogy az aratás mit hoz, tudta ő.
Ura jószága, a nyáj, a gulya,
disznaja, lova és baromfia -
ezt ez az Ispán igazgatta mind.
És elszámolt megegyezés szerint,
mióta húszéves elmúlt ura,
és hátraléka nem volt még soha.
Átlátta minden pásztor és cseléd
meg tiszttartó ravaszságát, cselét,
s ezek gyűlölték, akár a halált.
Szép lakása volt, mely egy dombon állt,
körötte lombos fái adtak árnyat.
Több jövedelme volt, mint az urának.
Titkon szerzett egész vagyona van,
de megnyerte urát, mert ravaszan
kölcsönzött a sajátjából s kapott
ezért hálát, ruhát és kalapot.
Ifjan mesterséget tanult ki rendben,
ács volt akkor, kitűnő mesterember.
Egy zömök, jó lovon ült ez az Ispán,
Scot nevezetű, almásszürke kancán,
hosszú, kék köpeny redőzött le rajta,
oldalán meg egyenes, hosszu kardja.
Ez az ispán, akiről itt beszéltem,
Norfolkban élt, Bawdeswelle közelében.
Szerzetes módra körülszegve volt
ruhája, s mindig hátul lovagolt.
Köztünk tartózkodott egy Porkoláb,
kerub-arca piros volt, mint a láng,
a szeme szűk, arcán piros ragya,
mint egy veréb, pimasz volt és buja,
szemöldöke, szakálla csupa korpa
és fekete. Gyerek-mumus az arca.
Fehérólom, kénkő nem volt olyan,
se borkőolaj, borax, se higany,

16
sem olyan tisztító, maró kenőcs,
mely ragyáitól megmenthette őt,
hogy daganatoktól tisztuljon arca.
A hagymát, fokhagymát hiába falta
s ivott nehéz óbort, vérvöröset,
akkor bolondozott és csevegett,
s ha alaposan kóstolta borát,
aztán már latinul beszélt tovább.
Két-három szót tudott csak, valamely
dekrétumokból tanulhatta el.
Nem csoda, hiszen hallhatta naponta,
és tudjuk, hogy a szajkó is kimondja
a szavakat, jobban a pápa sem.
De kérdezz tőle mást is, hirtelen
eltűnik majd a filozófiája
s csak a Questio quid juris-t kiáltja.
Kedves gazember volt, jó cimbora,
jobbszívű pajtást nem találsz soha.
Elnézte egy negyed liter borért,
ha valaki ágyastársával élt
egy évig, és fel tudta menteni.
Neki is voltak titkos útjai.
S ha valaki benne ragadt a lépben,
ő kitanította, hogy sohse féljen
s a fődékán átkát könnyen viselje.
De akinek erszényben volt a lelke,
a büntetés is ott érte utol.
„A fődékánnak erszény a pokol” -
mondta, de tudom, ebben tévedett.
Féltek az átkától a vétkesek,
mert elkárhoztat a Significavit,
de a feloldás üdvösségre válik.
Hatalmában volt az egyházmegye
minden lánya, kényire-kedvire,
s tanácsot kapott, aki rászorult.
Fejére rakott egy nagy koszorút,
söröscégér, akkora legalább,
a pajzsa meg egy hatalmas kalács.
Egy Rouncivalles-ból való Búcsúárus
kedves barátja volt s melléje társult.
Rómából érkezett egyenesen
és zengte: „Jöjj el hozzám, szerelem!”
Kísérte a porkoláb basszusa,
nem volt még ilyen harsány trombita.
Ennek a Búcsúárusnak haja
viaszsárga volt s mint a len, laza,
a vállát beborítja s úgy repül
lágy fürtjeivel a feje körül,
mert szépség céljából s a divatot

17
követve nem is hordott kalapot,
hanem zsákjába csomagolta el.
Azt hitte, az új módnak megfelel,
ha kis sapkában lovagol, vadul.
Szemét meresztette, akár a nyúl.
Előtte tele zsákban római
legfrissebb bűnbocsánat-tárgyai.
Sapkáján Veronika-jele és
a hangja mint a kecskemekegés,
szakálla nem volt, nem is lesz soha,
arca borotva nélkül is sima.
Herélt vagy kanca volt? Kutatni kár most:
még egy ilyen kegyelmű búcsuárus
Berwicktől Ware-ig még egy nem akadt.
Volt a zsákjában egy párnahuzat,
„Miasszonyunk fátyola” - mondta róla,
volt nála még egy rongydarab vitorla
Szent Péter bárkájából - és azon
hajózott Jézus Krisztus a tavon -,
s egy bádogkereszt, kövekkel tele,
s disznócsontokat rejtő üvege.
De ha talált egy szegény falusi
embert, rögtön több pénzét csalta ki
egy óra alatt ez a sok ereklye,
mint amennyit az fél évig keresne.
Így hízelgett nekik hazudva, csalva,
s így lett a nép az ő bolondja, majma.
De hogy kitűnjék az egész igazság:
volt benne épp elég egyháziasság,
tudott históriákat mondani
és offertóriumot zengeni,
mert tudta minden éneknek helyét,
jól prédikált s mindig simán beszélt,
vígan énekelt s ahogy lehetett,
úgy szedte össze az ezüstöket.
Most elmondtam hát sorba, röviden,
milyen rangú s ruhájú volt s milyen
okból gyűlt össze ez a társaság,
mely Southwerkben e fogadóba szállt,
abba, amelyet „Tabard”-nak neveztek.
De ideje már elmondani nektek
azt is, hogy mit csináltak akkor este,
akik e fogadóba gyűltek össze.
Aztán elmondok még sok egyebet,
mi zarándokutunkon megesett.
De kérlek, legyetek oly nyájasok,
hogy aljassággal ne vádoljatok,
ha nyíltan elmondom, hogyan esett,
szavaikat, viselkedésüket,

18
s ne ütődjetek meg e szavakon,
hisz éppúgy tudjátok, mint én tudom,
hogy aki elmondja, amit neki
meséltek - szavait, ha teheti,
pontosan ismételje, bár maga
olyan durván nem is beszél soha.
Ha hamisít s a szavakat cseréli,
történetét már nem híven meséli.
Testvérét se kímélheti soha,
bármilyen szót ki kell mondania.
Leplezetlen volt Krisztus szava néha,
s jól tudjátok, hogy nem gazság a célja.
Platónban is csak ez olvasható:
„A ténynek legyen rokona a szó.”
Bocsássátok meg azt is, arra kérlek,
ha zarándokjaimat itt elétek
nem rangjuk sorrendjében vezetem.
Értsétek meg, hogy kurta az eszem.
Gazdánk jól fogadott, hellyel kínált
mindenkit, s már hozták a vacsorát,
finom fogásokból épp eleget,
bora tüzes volt, inni jólesett.
E Fogadós méltó, hogy ünnepen
a céhcsarnoknak marsallja legyen.
Nagy ember volt, szeme mélyen ülő,
Londonban is szép polgár lenne ő,
beszéde bátor, bölcs, művelt, vidám,
férfiasságában sem volt hiány.
Jókedvű férfi volt és amikor
vacsora után rákerült a sor
a játékokra, a tréfálkozásra,
s ki volt fizetve a vacsora ára,
így szólt hozzánk: „Nos, szívemből fakadt
szóval üdvözlöm itt az urakat,
mert fogadom igaz szavamra, még nem
gyűlt össze ily víg társaság ez évben
e fogadóban, mint épp e napon.
Ajánlok egy mulatságot s tudom,
olyan, hogy annak mindenki örül
és nem nehéz és sokba sem kerül.
Isten vezesse Canterburybe
az urakat s Szent Tamás töltse be
vágyaikat. Tudom, hogy az utat
játék és mese rövidíti csak,
mert nem mulatság s nem is üditő,
csak lovagolni tompán, mint a kő,
ezért hát, amint mondtam már, ajánlok
egy kis mulatságot és tréfaságot.
Ha tetszik nektek és egységesen

19
helyeslitek, hogy én ítélkezem,
s úgy tesztek, ahogy mondani fogom,
holnap, ha lovagoltok az uton,
akkor, apám lelkére, hogyha nem
mulattok jól, üssétek el fejem.
Kezeket fel, szótlan esküdjetek!”
Tanácskozásunk hamar megesett.
Úgy gondoltuk, nem érdemes sokáig
fontolni, s megígértük a továbbit,
s kértük, hogy mondjon hát ítéletet.
„Urak - így szólt -, most jól figyeljetek,
és kérlek, hogy rossz néven ne vegyétek.
Arról van szó, hogy tömören beszéljek,
hogy utatok így rövidíthető:
ki-ki két történetet ad elő
Canterbury felé, úgy gondolom,
kettőt meg a visszafelé-uton,
kalandot, amely vele megesett.
S annak, aki ezúttal köztetek
a legjobbat meséli, azt, amely
tanulságnak, vigasznak megfelel,
annak mindnyájan együtt fizetünk
egy vacsorát, ha újra itt leszünk
e helyen, Canterburyből jövet.
És hogy még vidámabban legyetek,
lovamat magam is megnyergelem
s vezetlek majd saját költségemen.
S ha szavamat vitatja valaki,
minden költségünket az fizeti.
Ha ezt is kegyesen helyeslitek,
mondjátok meg, de nyíltak legyetek,
hadd készüljek döntésetek szerint.”
Erre vidáman esküdtünk megint,
hogy elfogadjuk, amit javasol
és örülünk, ha velünk lovagol,
s kértük, legyen utunknak vezetője
s meséink bírája s meghirdetője
és a vacsora árát szabja meg,
és rendelkezzék mindenben, mi meg
követjük majd. Így hát előre szépen
meg is nyugodtunk már ítéletében,
aztán hozattunk újra a nehéz
borból, és nagyot ittunk erre, és
azután hamarosan lefeküdtünk.
Reggel a nap alig virradt fölöttünk,
a Fogadós volt mindünk kakasa,
s alighogy összegyűlt kis csapata,
ellovagoltunk, aztán ügetésbe
fogtunk, s a Szent Tamás-gázlóhoz érve

20
gazdánk a vágtában megállt kicsit
s szólt: „Tudják az urak, mi az, amit
megfogadtak és én is megfogadtam.
Ha esti dalra a reggeli dallam
felel, lássuk, ki nyitja meg a sort.
Mert úgy ihassam még a sört, a bort,
hogy aki szavamnak ellenszegül,
fizeti, amibe utunk kerül!
Húzzatok sorsot, s ki a rövidebbet
húzza, történetének nekikezdhet.
Uram - így szólt -, nagyságos Lovagom,
húzzon most sorsot, mert úgy akarom.
Főnökasszony - szólt -, jöjjön ide hát,
s Diák uram se szégyellje magát
s ne tanuljon most, rajta, szaporán.”
Aztán sorsot húztunk egymás után.
Történetemet rövidre fogom:
véletlen volt-e, sors-e, nem tudom,
de a sor épp a Lovagra került,
ennek pedig mindenki megörült,
s mindnyájan vártuk, hogy mondani kezdje
történetét, mert megfogadta este,
mint hallottuk. Nincs szükség szóra itt,
ha ez a férfi ígér valamit.
És mivel bölcs is volt meg engedelmes,
megtette szabadon azt, ami kellett,
s így szólt: „Mivel nekem kell kezdenem
a tréfát, Isten nevében, legyen!
Figyeljetek tehát történetemre.”
Mi lovagoltunk, újra útra kelve,
s belefogott történetébe, víg
arccal kezdett nekünk mesélni - így:

Vas István fordítása

A LOVAG MESÉJE

Első része

Élt hajdan egy nemes király Athénben;


nevét nem fröcskölé be semmi szégyen
- ahogy a história szól maga -,
mert ki viselte, Théseus vala.
Nem volt akkor oly hős a nap alatt!
Sorra levert dús birodalmakat;
forgott a harcban fortéllyal s vitézül,

21
a nők országát is legyőzte végül,
így hát behódolt neki Skythia
s annak királynője, Hippolyta.
Csapván nagy, fényességes esküvőt,
mint hitvesét, Athénbe vitte őt
és Emília húgát is vele.
Hadd vonuljanak hát hazafele,
győzelmi kürtök s trombiták szavára,
bajnok sereg közt, Athén városába.
Csak lenne érkezésem rá elég,
elmondanám itt sorról sorra még,
hogy Théseus lovagi fegyvere
a nők hadát miképpen verte le;
az ütközetet, mindenek fölött,
athéniek s amazonok között;
az ostromot kellene hogy lefessem
Hippolyta királyi szíve ellen.
Hát még az esküvő pompázata?
S a vihar, mely űzte-verte haza?
De mire az efféle locska szó?
Még jókora szántóföld várható,
s eke vonszára gyöngék ökreim,
s idő előtt elfogyna mind a rím.
Más idejébe nem rontok bele,
hadd jusson hát minden főre mese,
és lássuk, végül kit illet a pálma.
Tehát mesém gombolygatom továbbra.
Nos, mikor Athén látszott messziről,
lován Théseus léptetvén elől,
- nyergében ül dicsőn és fényesen -,
hát, hol az út a városba megyen,
mit lát, kétoldalt messzi nézve el?
Útjába nők csapata térdepel,
mind párban, fekete gyászöltözetben;
nem jajoghat sírás keservesebben;
soha olyan szívtépő bánatot,
amilyet ott az asszonynép csapott,
és el nem állt addig könnyük patakja,
míg kantárját egy kézbe nem ragadta.
„Kik vagytok és hogy meritek ugyan
aj-bajjal verni fel dicső utam? -
szól Théseus. - És mért e fájdalom?
Csak nem az én hírem bánt oly nagyon?
Ha rossz sorotok volna, szóljatok,
mert gyámolítástokra kész vagyok!
S mért fekete a ruhátok szine?”
Megszólal a legöregebb ime;
sápadt-fehéren áll ura elé,
hogy aki látja, elbúsul belé.

22
„Ó, nagy király, büszkén emelheted
győztes csatából megtérvén fejed;
babérodra mi nem irigykedünk,
azt esdjük, add oltalmadat nekünk.
Siratozásunk hallván, légy kegyes,
és ránk, nyomorult nőkre, csepegess
irgalmadból valamit kegyesen.
Uram, nincs köztünk egy e szent helyen,
kinek a vére ne királyi volna,
mégis hullván hulltunk le mind a porba,
mert forgandó Fortuna kereke,
s forgunk mi is le-föl, le-föl vele.
A kegyelem istenét megkövetve,
két hete térdel seregünk e helybe,
hogy itt megvárjuk érkezésedet;
segíts rajtunk, uram, amíg lehet.
Nekem - ezért a gyász a szívemen -
nemes Kapaneus volt hitvesem.
Halála Théba alatt érte el!
S aki íme előtted térdepel,
ahány nő ímhol bánattal tele,
mind Théba ostromának özvegye,
mert férjük ott pusztult a várfalon.
És, ó egek! Az a galád Kreón,
kit Théba porig alázva ural,
haraggal teli s gyilkos bosszuval.
A zsarnok szenvedély vakon arat,
mert meggyalázza, meg a holtakat,
kik elhulltak dicsőn, a férjeinket,
s tetemükért nem ereszt oda minket,
hogy végtisztességet adjunk nekik.
Kutyák szabad prédája mindegyik,
ahogy halomba hányva fekszenek.”
Mikor elhangozának ott ezek,
arcra borul a sok asszony jajogva:
„Nézz ránk, urunk, nézz, özvegy asszonyokra!
Hadd járulunk nemes szíved elé!”
Leszáll lováról Théseus imé;
úgy meghatották az esdő szavak,
hogy azt hitte, a szíve megszakad
elnézve a lenn térdelők felett,
kiknek hatalma Thébánál veszett.
Sorjába mind magához emeli,
vigasztalással a szíve teli;
lovagi esküjét kiáltja fennen,
hogy hadat állít és megy Kreón ellen,
Thébába föl! Olyan bosszúra vágtat,
mit majd egész Görögföld megcsudálhat,
s mondhatja, ki nevére föltekint:

23
„Elbánt Kreónnal érdeme szerint!”
Tovább a szót nem csűri Théseus;
zászlót kibont; nyeregbe szálla, s huss!
Thébába indul bajnok seregével,
Kreón hegyibe indul aznap éjjel,
utána zúg egész lovas hada.
Elébb nem is ment Athénbe haza;
hanem csak hitvesét, Hippolytát,
s annak testvérhúgát, Emíliát
athéni otthonába küldeté.
S elnyargalt, hogy az út porzott belé.
Mars képe rőten, dárdás-pajzsosan
ott ég fehér zászlóján, s még hogyan!
Az egész mezőn végig látni rajt
Minótauros képét, a szilajt,
azt viseli Théseus zászlaja,
kit rég megölt a hős király maga.
Lovát a jó lovag hajszolta gyorsan
- legszebb virág a lovagi csokorban -,
és végül Théba városához ért,
hol víni ott kiválasztá a tért.
De nem csűröm a szómat, most kivált:
Kreónt, a dúló thébai királyt
párbajra hívta, s mint lovag, levágta;
ura halott - megfut serege hátra.
Akkor pedig a városnak neki!
Ormát, falát földre ledönteti,
s az asszonyok javára rendelé,
hogy férjük tetemét kapják elé,
végtisztességre, ahogyan szokás.
Fölösleges itt hosszú papolás,
elmondani a hölgyek jajgatását,
mikor magasra megrakták a máglyát,
s míg égett halott férjük teteme;
s hogy Théseus részvéttel volt tele;
hogyan bocsátá őket útra fel,
mivel mesém rövidre fogni kell.
Thébára így fordult nehéz idő.
Nos, Théseus, a győző, a dicső,
a nyílt mezőn vert sátrat éjszaka,
s úgy tőn Thébával, mint szokás vala.
Elült a zaj, tovább nem folyt a vér;
fosztogatóké lőn a csatatér;
kik holtak a mezőn vérükbe fagytak,
mindről inget, páncélt lehúzogattak.
A holtak közt két, sebtől éktelen
lovag hevert egymás közeliben,
egyforma díszű-hímű öltözetben,
egyforma páncél mindkét ifju testen:

24
Arcitas volt az egyikük neve,
s Palamon, ki ott feküdött vele;
elfújhatná a mécsük egy fuvintás;
pompás fegyverzetük királyi mintás,
hát felkiált az apród: „Ó, nagy Ég!
E két lovag királyi sarjadék,
s anyjuk testvérek, thébabeliek!”
Senki a két ifjút nem öli meg,
fölemelik és elviszik oda,
hol Théseusnak áll a sátora,
s az rabként mind Athénbe küldeti,
mert váltságdíj ugyan nem kell neki.
Mikor pediglen végez, megy haza,
megy Théseus Athénbe, megy hada;
és hódító babért visel örökkön,
míg élete, a víg, csak tart a földön.
Nos, erre több szót nem vesztegetek.
A rabtoronyban bú-baj közepett
senyvedt jó Arcitas és Palamon,
s nem válthaták meg maguk aranyon.
És napra nap, és évre év megyen;
végül egy frisses május reggelen,
Emília, ki szép vala s finom,
mint zöldelő szárán a liliom,
s üdébb, mint május első harmata
- orcája eleven rózsa maga,
s nem is tudom, lehet-e rózsa szebb -,
hajnal előtt, mivel így szokta meg,
felkelt s ruhát öltött, szép díszeset,
mert május így kelté a frisseket
(a lusta földneheze néki nem kell),
hogy a nemes szív keljen serkenettel,
borulni magos színe elibe.
Emília fölserken sebtibe,
szívét kitárni boldog hódolattal;
gyorsan ruhát! magára kapja azzal;
haja, a szőke, hullván hullva, két
hosszú fonatban veri csipejét.
A kertben, míg a hajnal tündököl,
virágokat szed, sétálván le-föl;
fehér virágot, lángpirost utána,
füzért teker belőle homlokára,
s angyali hangja fennen szárnyala.
A zord börtöntorony vastag fala
ott áll, alig néhány lépésre innen
(a két fogoly ott senyvedez bilincsben
kikről beszéltem s szólok még igen),
Emília kertjének végiben,
hol ő, a szép leány sétálgatott.

25
Csudás reggel volt, soha szebb napot!
Fenn Palamon, hogy bánatát feledje,
a porkoláb kegyét odáig esdte,
hogy a magos toronyba felmehet;
onnét egész Athént látni lehet,
s a lenti kertet, lombos ágakat,
Emíliát az árnyas fák alatt,
ahogy szökell a kerti utakon.
Nos, ekkor a rab lovag, Palamon,
a tömlöcben futos vadul, le-fel,
és önnön bánatával felesel,
hogy mért is jött világra valaha.
Úgy rendeli ekkor sorscsillaga,
míg nézdegélt az ablaka megett,
amelyet vastag tömlöcrács fedett,
hogy alant Emília tűnt elé;
felszisszen s szíve meglódul belé.
Mintha fullánk szurkálta volna át,
hozzá fut Arcitas, a jó barát,
s kérdé: „Testvér, mit látsz a fák alatt?
Orcád ugyan mitől oly sápatag?
Mi volt előbb a fájó szisszenet?
Viseld rabsorsod, ahogyan lehet,
Istenre kérlek, légy türelmesen,
úrrá amúgy se léssz a Végzeten.
Rossz csillagállás, Saturnus gonosz
jegyeiből hárult reánk a rossz,
hiába lázadozunk ellene;
talán így nézett ránk az ég szeme,
mikor születtünk; hát viseljük el.”
Palamon erre imigyen felel:
„Ó, nem ez bánt, testvérem, Arcitas!
Ne képzelődj; figyelj rám, s látva láss:
nem rabsorsunk fáj, hanem valakit
megláttam, s az epeszt, sajog, vakít;
tüstént beléhalok, ezt érzem.
Mert alant, ott a kerti ösvényen
egy hölgyet láttam, csudálatosat,
ezért hallhattad bús panaszomat.
Nem tudom, égi vagy földi személy,
de bája Venus bájával felér.”
És ígyen szólva, térdére esett:
„Ó, Venus! ha kedved abban leled,
hogy itt e percben öltsél alakot
előttem, ki nyomorult rab vagyok,
adj menekvést e börtön mélyiről.
Ha úgy ítéltetett sorsunk felől,
hogy a halál utol itt érne minket,
oltalmazd meg, hadd kérlek, véreinket,

26
kikre zsarnok igája nehezül.”
Fut erre a tömlöcrácshoz felül,
fut Arcitas, hogy a csudát kilesse.
Szépsége őt is tüstént megsebezte,
s ha Palamon szíve úgy vérezett,
hát Arcitas hétszerte szenvedett.
Fel is felsóhajtott keservesen:
„Szívem! ó ennyi szépség hirtelen,
mint ama hölgyé, ott a fák alatt!
Ha tőlem annyi kegyet megtagad,
hogy itt sétáljon (az nekem elég),
küldjön szívemre szép halált az ég.”
Mikor ezeket hallja Palamon,
haragra lobban lelkében nagyon:
„Komoly beszéd ez, vagy csak tréfaszó?”
Szól Arcitas: „Hitemre, így való!
Tanúm az Úr, tréfára semmi kedvem.”
Ki Palamonra néz most, beleretten,
ahogy beszél: „Alja dolog ugyan,
ha álnokul keresztezed utam,
ki vér szerint a rokonod vagyok!
Mindegyikünk nem esküt fogadott:
»Úgy áldjon-verjen bennünket az Ég,
hogy amig életünk fáklyája ég,
jöhet bú-baj, szerencse, szerelem,
köztünk ellentét soha nem terem.
Hűségre példa lesz a mi személyünk,
egymást segítve élünk, amig élünk.«
Így esküdtél nekem, én meg neked,
s ezt megszegni, remélem, nem mered.
Segítségemre kéne hogy siess,
te meg helyette álnokul fizetsz:
azért rajongsz, kit én imádok fennen,
s szolgálok, míg egy szikra ég szivemben!
Ó, álnok Arcitas! nincs jogod erre,
mert én gyúltam előbben szerelemre!
Inkább nyújtanál segítő kezet;
szentebb kötelességed nem lehet.
Aki magát lovagnak nevezi,
a lovagtársa az első neki,
különben joggal álnok a neve.”
Jó Arcitas büszkén fölfelele:
„Nem én, inkább te vagy álnok, barátom!
Álnok - e szót nyíltan arcodba vágom!
Nem én mondtam előbb, hogy szeretem?
Te nem tudtad, látván a kertbe lenn,
hogy égi vagy földi személy-e hölgyed!
Csak áhítatot érzel, semmi többet,
de én szerelmet, földi lény iránt;

27
másként elmondtam volna, hogy mi bánt,
neked, kihez testvéri eskü köt?
Előbb szeretted? Nincs szóm efölött;
tanuld meg végre, ahogy írva áll:
a szerelmes számára nincs szabály!
Nagyobb hatalmat, mint Amor nyila,
ugyan nem ismer el emberfia.
Fölösleges jog és törvény ezért:
naponta megszegik szerelemért.
A férfit a szerelem leigázza,
s nem szabadul, hiába jő halála,
szerethet szüzet, asszonyt, özvegyet.
Neked boldognak lenned nem lehet,
mert nem kegyel a sors; de engemet se.
Vagy elfelejtenénk, akár egy percre,
hogy örökre bezárolván vagyunk?
Nincs pénz, mivel megválthatnánk magunk.
Ez itt csak éhes ebek herregése
hiába koncon, egyiké se végre,
egy héja csap le rá, s azé leszen,
s a veszekvők csak nézik éhesen.
Hát győzzön az udvar parancsszava:
nincs senki, csak az ember önmaga!
Szeress, de én is örök lánggal égek;
testvér, tovább mi végre is beszéljek?
Örök lakásunk e rácsos torony;
csüggedezünk veszett kalandokon.”
A két lovag egymást így mardosá.
De nem időzhetek ennél soká;
a tárgyra! Nos, egy szép nap úgy esett
(ne féljetek! túl hosszú nem leszek),
hogy Perotheus herceg ím, a derék,
ki Théseus hűséges társa rég,
hű követője gyermekkora óta,
Athénbe föl, megyen látogatóba,
mulatni jó barátja asztalánál.
Jobban szerette Théseust magánál,
az pedig őt, ahogyan senki más.
Mikor egyikük - mondja az irás -
halálba pusztult, ment utána társa,
magát emésztve el pokolra szálla;
de új mesébe nem kapok belé.
Perotheus Arcitast is kedvelé;
ismerte, mint thébai lovagot.
Sok kérésére kegyelmet adott
hát Théseus, mondván az ifjú rabnak,
sarc nélkül útra engedi, szabadnak,
kikötve, hogyan és miképp mehet.
Erre szentelni kell egy kis helyet.

28
Nagy Théseus és Arcitas között
ez volt az egyezség, mi létrejött:
ha Arcitas csak egyszer, valaha
fogságba jut, nappal vagy éjszaka
akárhol, Théseusnak messzi földjén,
hol őt illeti bármiféle törvény,
pallos alá kerüljön a nyaka.
Választ egyebet mit is mondana,
búcsúzni kell s menni hazafele!
Mert a nyakán van jó helyen feje.
Nos, Arcitasba most sajdul a bú.
Úgy érzi, a halál szívére fú;
jajong, zokog, sűrű sóhaja száll,
egy kell neki: a nyugtató halál.
„Ó jaj, szerencsétlen napon születtem!
Börtönnél rosszabbat kell elviselnem!
Szegény szívem, hiába bujdokol,
nem tisztítótűz vár, hanem pokol.
Ha nem ismerne a jó Perotheus,
börtönbe zárolna még Théseus,
ahol e szívtépő kínok helyett
gyönyörűség volt sorsom módfelett.
Csak látni őt, aki a mindenem,
habár kegyét nem is remélhetem,
elég lett volna énnekem örökre!
Ó, Palamon! - kiáltja összetörve. -
Tiéd a győzelem kettőnk közül;
láncon maradsz, de a szíved fölül!
Láncon? Ez itt földi paradicsom!
A te szerencséd énnekem kínom:
te látod őt, enyém a végtelen;
s mivel körötte ott lehetsz jelen,
megeshet - lévén lovag -, mért ne esne,
elég forgandó dolog a szerencse,
hogy vágyadat egyszer elérheted.
De én, szerencsétlen, számkivetett
minden kegyből, sosem remélhetem,
hogy lég, föld, víz, tűz - efféle elem,
vagy teremtmény, belőlük épitett,
megvigasztalja egykor e szivet.
Elemészt engem a keserüség;
ó élet, álom, öröm, áldjon ég!
Az emberi nem mért vádolja hát
a gondviselést, a sorsot magát?
Igen sokszor még jobbat ad nekik,
mint ahogyan előbb kitervezik!
Egyiknek legfőbb vágya a vagyon,
s amiatt éri gyilok gazdagon,
másik meg börtönéből szabadul,

29
s otthon szolgái megölik gazul.
A vágyban ott az ártalom, ezer,
s nem sejti, aki érte esdekel.
Tántorgunk, mint a részeg, ittasan,
ki tudja: valamerre háza van,
csak azt nem, vajon végre odajut?
Mert a részegnek síkos minden út.
Így éljük valahányan a világunk;
egyre a boldogság után vadászunk,
de tévedezünk csak az ösvényen.
Mind látjuk ezt, én meg különösen,
kit balga képekkel megcsalt az álom.
Vártam, hogy egy nap jő szabadulásom,
s további életem vidám öröm -
most jajonghatok veszett üdvömön.
Mivel nem láthatlak, Emília,
lettem egyszerre a halál fia!”
És Palamon, a másik oldalon
hallván, hogy Arcitas oda nagyon,
ugyancsak szörnyű jajgatásba csap,
hogy visszhangoznak a toronyfalak;
vonszolja láncbilincseit csörögve,
s a láncra hulladoz keserü könnye.
„Ó, Arcitas! Atyámfia - kiált -,
megnyerted, ugye látod, a vitát!
Te Théba földjén bárhová mehetsz,
s az én bajomra már ügyet se vetsz.
Mert lovag vagy és helyén az eszed,
rokonságunkat összegyűjtheted:
fölkelne hadra, mind e város ellen,
s kalandosan, vagy másvalami nemben
a drága hölgy keze tiéd leszen,
kinek csudás szépségét szenvedem.
Ez a való törvénye, Arcitas;
mivel téged rabsors le nem igáz,
lovagi voltod is javadra van,
míg én börtönben emésztem magam.
Napjaimat sírva itt őrölöm,
mert bánatot szerez csak börtönöm,
s szerelmem is csak sírásra fakaszt,
panaszra jajt ad, jajra meg panaszt.”
Úr lőn a féltékeny düh kebelén,
kínok kínját szenvedte el, szegény,
és mint a friss gyolcs, vált olyan fehérre,
s mint a hamu, fakó lőn arca fénye.
Kiált szegény: „Kegyetlen égiek,
akik a föld útját kiméritek,
érctáblátokon írván írva áll
törvényetek, mint örökös szabály:

30
a ti szemetekben több-e vajon
az ember, mint karámba zárt barom?
Mert, mint levágásra szánt állatok,
az ember is csak fogságban vacog;
hányféle kórt s bajt kell eltűrnie,
szenvedni, bár nincs egyetlen büne!
Értelmet abban ugyan ki találna,
hogy az ártatlant kínpad mocska várja?
Még az is csak súlyosbítja bajunk,
hogy kötelesség rabjai vagyunk:
isteni akarat függvényei,
míg az állat is kedvét töltheti.
Az állat ha kimúlt, nincs kínja több,
de a mi bajunk, bánatunk örök,
akármi sok sírás, könny itt kevés,
szenvedj tovább! ez a rendeltetés.
Feleljen erre, aki pap s okos,
azt mondom én, hogy a világ gonosz.
Hány tolvajt és kígyófullánku nyelvet
hordoz a föld, mely gonoszat müvelhet,
s szabadon jár, övé minden öröm;
én Saturnusért a láncot nyögöm,
Juno miatt is, ki sok thébai
vérét vadul nem szánta ontani,
hogy Théba, mint a puszta, néptelen;
és Venus is csak ront a szívemen:
tüzet fújok véremre, Arcitasra.”
De hagyjuk mostan Palamont magára,
csak nézdeljen a tömlöcablakon,
mesémet Arcitasszal folytatom.
Elmúlt a nyár s a hosszú éjjelek
a bánaton csak még növeltenek,
mert szenved, ki szerelmes s aki rab.
De ugyan melyik baja súlyosabb?
Palamoné, kit örökös-örökkön,
mint hallottátok, fogva tart a börtön,
s halálig béklyót nyögve sínyledez?
És Arcitas? Halálba fut emez,
ha Théseus földjére lép merészen,
hogy egyszer hölgye két szemébe nézzen.
No, szerelmesek! most feleljetek!
Melyikük sorsa rettenetesebb?
Naponta látja hölgyét Palamon,
bár nem jut át a zord börtönfalon,
míg Arcitas akárhová mehet,
csak a hölgyére nem vethet szemet.
Akinek kedve tartja, hát itéljen,
én hadd megyek előbbre a mesében.

31
Második része

Mikor Thébába megtért Arcitas,


szívét megülte jajjal teli gyász,
a hölgy után, kit többé sose láthat.
Olyan keserű vala az a bánat,
hogy soha még teremtett földi lény
annál többet nem hordozott szivén.
Alvás, étel-ital nem kell neki,
szárad, mint gally, ha szél letördeli;
setétes két beesett szeme árka,
sovány orcája viaszosan sárga,
embert kerül, csak egy kell: a magány;
sóhaj a társa minden éjszakán.
Hallván zenét, szerelmes éneket,
könnye patakja tüstént megered.
Csengő beszéde reszketősre vált,
nem ismert rá, ki hallotta szavát,
s csak nézhetett, ugyan mi lőn baja.
Mert a külseje nem olyan vala,
mint akit Erós lőtt vala sziven;
inkább tébolyultnak látszott igen,
színe olyan búskomor betegé,
ki ábrándjaiba hibbant belé.
Hanem a szót szaporítani kár:
esze, modora nem a régi már
jó Arcitasnak, a szegény lovagnak.
Több szót ezen mért kéne, hogy csavarjak?
Soká senyvedt a jó lovag a kín
és szenvedés sorvasztó láncain,
Thébában, mint előbb itt emlitém,
mikor álmában, éjjel idején
Mercurius az ágy elejbe álla,
intvén, elég vala már búsulása,
s varázsvesszőt tart Arcitas fölé;
aranyfürtös fejét sisak födé:
olyan Merkuron épp az öltözék,
milyenben Argust megigézte rég.
Így szól: „Tüstént indulj, lovag, Athénbe,
panaszaidnak ott egyszerre vége!”
Serkenti a jósige Arcitast:
„Akármi lesz, fölindulok - kiált -
Athénbe föl! Athénbe egyenest!
Hadd lássam őt, kiért a vágy epeszt;
ha érte életemet veszthetem,
semmi halál akkor nem fáj nekem.”
Azzal tükröt kerít a kezibe;
nézi, hol a hajdani arcszine,
s szeme, rég-volt pillantásaival?

32
Ekkor hirtelen eszébe nyilall,
hogy mivel hosszas kínjai ilyetén
elváltozást okoztak külsején,
ha pompát s hangos feltűnést kerül,
Athénben élhet ismeretlenül,
s láthatja szíve hölgyét napra nap.
Ruhája, mit kapván magára kap,
közemberré szürkíti Arcitast.
Csak egy apródot vitt el, senki mást,
cselédnek, kit titkába avatott,
s ki éppolyan szegény ruhát kapott.
Hamar lovon hát Athénben terem.
Egy szép nap az udvarnál megjelen,
szolgálatot kínálgat sokfele,
mondván, cipekedés a kenyere.
Hogy ne vesztegessünk ezzel időt,
hát egykettőre fölfogadta őt
Emília mellé egy kamarás.
Mert jól körültekintett Arcitas,
kik az imádott hölgy cselédei.
Fát vágott és vizet hordott neki;
amit parancsoltak, megtette szépen,
s győzte derékkal, erővel keményen;
akár a vas! meg nem roppant bele!
Szolgált tehát egy-két esztendeje
belső cselédként szép hölgye körül.
E szolgálatban párja nem kerül,
nem a királyi udvarban semerre.
Magát Philostratosnak elnevezte;
és olyan példásan viselkedik,
hogy híre messze szétkürtöltetik.
Mindenki a sorsot emlegeti:
„Adhatna Théseus rangot neki,
hiszen hozzá méltó állásba téve
jobban kitűnne sok rejtett erénye.”
Ekként növelte hát hírét saját
munkája és hozzá a sok barát,
végül megállt rajt Théseus szeme,
s trónja mellett lőn a lovag helye.
Rangjához pénzt is kapott, jó sokat,
és otthonról csengő aranyakat,
miket évente pontosan hozának;
de csak csínján fogott gazdálkodásnak,
hogy gyanút ne ébresszen senkiben.
Jó három esztendőt szolgált igyen,
békében-hadban egyaránt derék,
kivíva Théseus szeretetét.
Hanem kicsit most Arcitast hagyom,
hadd lássuk, hogy mimód élt Palamon.

33
Hét gyászos év vánszorgott el fölötte,
s a hőst a zord börtön tépázta-törte:
rabsága és szerelme verte le.
Kinek szíve nincs részvéttel tele,
Palamon kettős fájdalmát ha látja?
Mert míg lelkén a szerelem igája,
kezén-lábán súlyos rablánc csörög,
és e bilincsen rabsora örök.
Ó, szörnyű sors! Kínokra újra kín!
Elmondani nem jő tollamra rím,
tehát jobb, ha meg sem kísérelem.
Történt pedig egy május éjjelen
- hét május telt el, hogy láncon vala,
s e májuson harmadik éjszaka -,
nem tudom, vak véletlen vagy a végzet,
vagy más rendezte ígyen az egészet,
de Palamon áttörte egy barát
segítségével börtöne falát,
és futott Athénből, amerre látott.
Részegre itatta a porkolábot,
finom thébai bort adván neki,
fűszerrel s édes mákonnyal teli,
hogy rázhatták, lekókkadt csak feje,
s szemére mély álom nehezede;
futott, ahogy csak győzte szusszanattal.
Elfogy hamar az éj, közel a hajnal,
hát gyorsan el kellett rejtőznie.
Körülnéz, berek bukkan elibe,
jó sűrű, hát veti magát oda;
mert az Palamon föltett szándoka,
hogy nappal bokrok alatt rejtezik,
s éjszaka újra fölkerekedik,
Thébába, hol hívek körötte, s fennen
indul velük hadba Théseus ellen,
s vagy pusztul, ha el kell pusztulnia,
vagy övé lesz a szép Emília;
ezt így tökélte el szíve szerint.
Most Arcitast illesse szó megint,
ki, bár közel a baj, nem észleli,
hogy a szerencse tőrt vet majd neki.
Pacsirta száll a pirkadó egen,
az új napot köszönti édesen;
hajt Phoebus fényességes szekeret,
hogy belepezsdül egész napkelet,
s felszárad, amerre kereke hajtat,
a berki fák levelein a harmat.
Ím Arcitas, kit Théseus kegyel,
trónálló szolgává emelve fel,
fölkel s víg reggel ragyogja körül,

34
hát májusnak meghódolván örül,
mert érzi, hogy szerelme végtelen.
Azzal egy jó hamar lovon terem,
hagyván most minden udvari ügyet,
lován egy-két mérföldnyire üget.
Útját véletlenül ama berek
keresztezé, amelyről szó esett,
ott tarka hímű virágot szakít,
s fonja koszorúba virágait,
és örömében kicsordul dala:
„Ezerszer üdvöz légy, május hava,
szálldos virágillatod édesen,
zöld ágaidból, kérlek, adj nekem!”
És a berek zöld lombú árnyasában
leszáll lováról Arcitas vidáman,
sétál le-föl a berki utakon,
ahol történetesen Palamon
a bokrok sűrűjébe rejteze;
ott biztonságosabb az élete.
„Ki énekel?” - Honnét tudná; hanem
gondol bárkire, Arcitasra nem;
de van erre mondásom, épp a kellő:
„Lát a mező, és mindent hall az erdő.”
Nos hát, bölcs dolog résen lennetek,
s nem ér váratlan vendég bennetek.
Arcitas pedig nem sejti balul,
hogy a bokor megett társa lapul,
mert néma az, nincs ott egy moccanás!
Mikor kifogy a dalból Arcitas,
és a sétát is megelégeli,
a szíve lőn nehéz búval teli.
Ez a szerelem: bú is, öröm is,
akár a rózsa: virág és tövis;
bukik le-föl, mint kútban a cseber,
s mint a pénteknek, szeszélye ezer:
hol napja süt, hol zúdul zápora.
Ekként dobálja épp ide-oda
Venus kénye a szerelmeseket:
szeszélyesebb a péntek nem lehet,
pedig az változik még csak furán.
Roskad le a lovag a dal után,
s hangja sötét panaszolásba csap:
„Ó, átkos, melyen születtem, a nap!
Juno, istennőm! szólj velem, nohát!
Meddig sújtod még Théba városát?
Hol Kadmos s Amphión vala király,
mióta ontat dicső vért viszály;
Kadmos fiaié folyik patakban,
ki Théba köveit lerakta hajdan,

35
ki koronát először visele,
kiből fakad vérem eredete,
királyi vér, mely uralkodna fennen,
de csúful szolgaköntöst kell viselnem,
és Théseus parancsolgat nekem,
aki pedig halálos ellenem.
S Juno jobban megaláz, ha lehet,
mert félre kellett dobjam nevemet,
a hajdan büszke Arcitas ma csak
Philostratos, ha megszólítanak.
Mars vad haragja, s Juno szívtelen
öldökölt végig nemzetségemen,
én élek csak, és szegény Palamon,
kit Théseus nehéz bilincse nyom.
S hogy teljesen elpusztuljak belé,
tüzes nyilát meg Amor röpteté
szívembe, s a szerelem nyila gyors;
tehát ifjan halálra szánt a sors.
Megbűvölt a szemed, Emília;
miattad vagyok én halál fia.
Föláldozni kész volnék életem
- mert egy lyukas dió is több nekem -,
ha versengést kíván a szív ügye!”
Azzal aléltan roskad a fübe,
és sokáig föl nem eszmélkedik.
A bujdokló lovag szívét pedig,
mint éles penge, járta át a kín,
s felbőszülvén Arcitas szavain,
nem kell tovább a rejtekhely neki,
eszét az éktelen düh elveszi,
a sűrűből kiáltozván kiront:
„Gaz Arcitas! Megvagy! Ilyen iszonyt!
Nem átallod szeretni hölgyemet,
kiért engem kín ostora veret;
hol az esküd, vérünk kötése rég?
Nos, volt erről szavam már épp elég!
Ezenkívül felvett neved hamis,
megcsalatva Théseus maga is,
de itt haljak meg! mint téged se szánlak;
hölgyem szívén nincs helye osztozásnak:
Emíliám csak én szerethetem!
Gyűlöllek! Nézz: Palamon a nevem!
S noha nincs kardom, s rajtam vértezet,
mert úgy szöktem, ahogy szökni lehet,
nem félek; itt halsz meg, azt mondhatom,
vagy úr leszel örökre vágyadon.
Felelj! nincs választásod semmi más!”
Palamon láttán elhűlt Arcitas;
szívében bosszúság s erős harag;

36
fennen kiált, amint kardot ragad:
„Beteg vagy, látom; ó, te oktalan!
Nagy szerelmedben eszed odavan;
de lenne csak kezedben fegyvered,
nem huzakodnék itt soká veled,
ez a berek megláthatná halálod!
Fülembe milyen esküm kornyikálod?
Mi köt hozzád? Hát tudd meg, esztelen:
minden gátat leront a szerelem;
akármit is teszel, szeretem őt!
De meghajlok az óhajod előtt,
hát legyen harc, lovagi becsülettel!
Ígérem, holnap itt talál a reggel,
s ne félj, titkunkat dobra nem verem;
ha te lovag vagy, mi az én nevem?
Hozok magammal fegyvert eleget;
a rossz enyém, a jó tiéd lehet.
Lesz estig étel, ital, takaró,
hogy ne fázz, mert az éj vacogtató,
s ha győzelmet aratsz e helyt fölöttem,
s vérem utolsó cseppje földre csöppen,
Emíliám keze tiéd lehet.”
Ebbe Palamon beleegyezett,
reggelig pedig váltak kétfelé;
a lovagi szabály így rendelé.
Jaj annak, aki elődbe kiáll,
ó Cupido, nem osztozó király!
Mert korona s szív - ez a színvaló -,
míg a világ, az föl nem osztható!
Ezt a szabályt nyögé a két rokon.
Jó Arcitas vágtat sebes lovon,
a városba siet, hogy kora reggel
- már pirkadatra - két jó fegyverekkel
a berekben meginten ott lehessen,
hol vad tusában csapnak össze ketten.
Megrakja fegyverekkel jó lovát,
nyargal magányosan a síkon át,
s kellő időben és kellő helyen,
ahol Palamon várja, megjelen.
Elváltozik az orcájuk szine;
két trák vadász a két lovag ime,
ki egy szorosban áll s lándzsát szegez,
míg oroszlánra vagy medvére les,
és hallja, hogy csörtet a fák alatt
vadul tördelve a zöld gallyakat.
Jól tudja: ez halálos ellene,
s akármi lesz, meg kell küzdjön vele;
vagy ő pusztítja el a csörtetőt,
vagy az szaggatja szét ízekre őt.

37
Lőn arcuk színe fakó-fénytelen,
szívükben sosem ismert félelem,
nem biccentik köszönni fejüket,
csönd száll közéjük, halálos-süket,
egymásnak szótlanul segítenek
öltözni harcra, két testvér-gyerek,
aztán ideje eljöve a harcnak,
és csattogó dárdáik összecsapnak.
Bőszült oroszlán egyik oldalon:
ez - elhiggyétek! - maga Palamon;
tigris a másik: maga Arcitas,
hull ott ütés, de milyen óriás!
A két lovag, mint két vadkan forog,
míg vértajtékot böffen a torok.
Hát csattogjon dárdájuk magasan,
most Théseusra fordítom szavam.
A Végzet a legegyetemesebb
és legnagyobb úr a világ felett,
kit egy mozgat: Isten akarata;
ki mindenekkel szembeszáll maga,
ereje ellen nincsen oltalom,
mert ím, beteljesedik egy napon,
mi ezer évig soha nem esett meg,
hát tőle bárki is hiába retteg:
harc, béke, gyűlölet és szerelem
eldöntetett előre odafenn.
De Théseuson most mesém sora,
kit a vadászláz gyakran elfoga,
hogy május szarvasát elejtené.
Nos, ágya jó hajnalban kiveté;
nyeregbe hát! és frissen útra kel
kürtszóval és csahos ebeivel.
A szenvedély jobban nem fűtheti;
nem kell tehát egyéb öröm neki,
hogyha övé lesz zsákmányul a gím,
mert nála Marsra Diana a rím.
Mint említém, a nap tündökletes,
s Théseus kedve boldogan repes;
ott Hippolyta és vele huga,
mindkettejükön díszes zöld ruha;
csudás menet volt, nem látsz még olyat!
Épp a berek felé hajszol lovat
nagy Théseus, mert közölték vele,
hogy ott egy szarvas rejtezőhelye.
Nos hát, a mondott tisztás ott közel;
ahol a szarvasgím rejtőze el,
a patak is ott folyik valahol.
Körötte két vadász ebe csahol,
vadat felhajtani vitte magával.

38
Nos, a tisztásra ér hamar lovával;
körültekint, és mit kell látnia?
Ott harcol, mint két megvadult bika
Palamon s Arcitas, a két rokon;
villog a nap a fényes kardokon,
egy-egy csapásnak a puszta szele
talán egy kisebb fát elmetszene.
Hanem a két lovag nem ismerős.
Lovát megsarkantyúzza hát a hős,
kivont karddal a küzdők közt terem
és hars megálljt parancsol hirtelen:
„A nagy Marsra, hogy úgy igaz szavam:
fejével játszik az az oktalan,
ki még előttem egyet ütni merne!
Feleljetek, azt mondom, gyorsan erre:
ugyan kik vagytok? milyen szerzetek,
hogy ádáz magatokban küzdetek,
nem mint királyi bajvívásokon?”
Fölfelel Théseusnak Palamon:
„Felség! a szót ugyan mért vesztegessem:
megértünk a halálra mind a ketten!
Bűnnel és nyomorúsággal tele
az életünk - az sújt a földre le.
Nincs nálad igazságosabb biró,
hát az legyen most a kegyelmi szó,
hogy irgalmatlan vedd el életem,
de társam is pusztuljon el velem.
Mindegy, előbb melyőnk fejét veszed;
ő Arcitas, halálos ellened,
kit száműztél, halált ígérve rég,
ha újra a földedre lépne még.
Felvéve a Philostratos nevet,
udvari körödbe settenkedett,
sok éve félrevezet szörnyü mersszel,
trónállód, ki sunyin sarkadba lebzsel,
és Emíliáért lángol szive.
Mivel halálom napja ez, ime
töredelmesen meg kell vallanom,
az én nevem pediglen Palamon,
ki börtönöd hagytam magam megett.
Gyűlöllek téged, közbe módfelett
imádom Emíliámat, a drágát;
ölj meg, hadd lássa híve pusztulását!
Jogodban áll, hát üttesd le fejem,
és Arcitas sorsa is ez legyen;
halált érdemlünk; adj bakód kezére!”
Gyors és rövid rá Théseus beszéde:
„Figyeljetek! a sok szó mire még?
Mert vallomásotok nekem elég,

39
s magatok szabtatok ítéletet,
nem kínpadra küldlek benneteket:
Mars keze által kell pusztulnotok!”
A királynő, ahogy ez asszonyok
szokása, sírt, és együtt sírt vele
Emília s a hölgyek serege.
Elbúsult ifjú s éppen úgy a vén
a két szegény lovag történetén,
kik oly nemes érzelmekkel teli
nem szántak szerelemért küzdeni.
Hogy ne buggyanjon a vérük elő,
kiált közrendű és előkelő:
„Uram! mi kérünk: kegyelmezz nekik!”
És a földön körül térdepelik,
hogy lába nyoma is csókolva légyen.
Megenyhül az a sok asszonyszemélyen;
szívét meglágyítá a könny, a részvét,
bár düh öntötte el magos személyét,
nos, fontolóra gyorsan az ügyet!
Panaszaik előtt nem lőn süket;
haragja, érzi, lassan elenyész,
annyi mentő igét talál az ész;
mért büntesse a szerelmeseket?
Segít magán mind, ahogyan lehet;
ha kell, börtönből szökik messzire.
S mert a hölgyek felé hajolt szive,
kik még ontották könnyük patakát;
gondolt nagyot, szavát fordítva hát:
„Verje ki azt a szégyen pirosa,
ki részvétre meg nem hajol soha,
ki oroszlánként bömbent még nagyot,
látván félelmet és bűnbánatot,
ki gőgös és a bajból nem okul,
s nem tágít a rossz mellől konokul.
Nincs abba csöpp bírói értelem,
ki nem fontol ilyesmit mérlegen,
mert büszkeség s alázat neki egy.”
Érezve, hogy haragja füstbe megy,
szemét emeli fényesen magasba,
és hangos szókat zengedez az ajka:
„Ó, szerelem hatalmas istene!
Erővel és keménységgel tele;
nem állítja meg semmi rettenet;
csodát olyat csak istenség tehet.
A híveinek ő jelöl utat,
és a sorsunkon kedvére mulat.
Nézzetek Arcitasra s Palamonra.
Bilincsét mindegyik lovag ledobta,
Thébában élhetnének fényesen,

40
de itt ellenségeskednek velem,
ahol pedig fejükkel játszanak.
Mindazonáltal szerelmük, a vak,
könyörtelen halált gyűjt hegyibük.
Elhagyta őket lám a jobb eszük!
Csak a szerelmes ilyen ostoba!
Az égre! milyen ezek homloka?
Sebükből, mint patak, buzog a vér!
Hát mondhatom, ez aztán furcsa bér,
mit szolgáinak Amor odavet!
És azt hiszik, hallottatok ilyet:
szerelmeseknek ez a sors való!
Hanem csak még az a mulattató,
hogy akiért e veszett bajvivás,
nem szánja, úgy se, mint akárki más,
mert többet tud nagy tüzükről akár
valamely istenteremtett madár!
Ezt enni kell, hidegen-melegen.
Ifjú, öreg hamar bolond leszen.
Az voltam jómagam is hajdanán,
Amort ifjan sokat szolgáltam ám,
s mert megkínzott, tudom, hogy odavész,
ha szíven érint ő, a józan ész;
és mivel ifjan többször foglya voltam,
bűnötöket nem szabad megtoroljam,
ha már királynőm is elémbe térdel,
húgával, Emíliával, a széppel.
Hanem e helyt most megesküdjetek,
hogy támadásra nem jő kedvetek,
nem rontjátok soha Athén falát,
inkább majd véditek, mint jóbarát,
és békiben én elbocsátalak.”
Két lovagok esküvést mondanak,
uruk kegyét s oltalmát kérve még.
„Ha származás és dús örök elég
- szól Théseus, nyújtván kezet nekik -,
hercegi sarj kezét is kérhetik
az ilyen méltó lovagok akár;
de vesztetekre, kérlek, az a kár,
hogy Emíliám, húgom, kezesem,
kiért csatáztok itt féltékenyen,
nem lehet mindkettőtök felesége,
ha örökétig vívnátok is érte.
Aki rossz csillag alatt született,
hiába áhítozza a kegyet,
mert két kérőnek nem mondhat igent,
akármi nagy a féltés, annyi szent!
Én leszek az, aki körültekint,
tevén a Végzet óhaja szerint;

41
ímé a feladat, figyeljetek,
melyet nektek kell véghezvinnetek.
Nos, halljátok, két lovagok, a tervem;
ellenvetés hiába ám ez ellen,
hát éljetek tetszés szerint vele:
mehettek észak fele, dél fele,
sarc és veszély ugyan nem fenyeget,
s állítsatok jó bajnoksereget
egy év múltán, ki-ki száz lovagot,
ne szánjatok hadi páncélzatot,
s jelenjetek meg bajvívásra készen.
Engem pedig kötelez majd kötésem,
erre lovagi eskümet adom,
hogy győzhet Arcitas vagy Palamon,
ha véget ér az ádáz küzdelem,
ki győztesen tekint szét a gyepen,
s leverve vagy elűzve ellene,
övé leszen Emília keze;
az elmondhatja, hogy a sors kegyeltje!
Itt áll a sorompóknak sora-rendje;
és úgy döntsön az Ég üdvöm felett,
ahogy ellátom bíró tisztemet.
A küzdelmet addig be nem rekesztem,
míg nem halott, vagy nem fogoly az ellen,
valamelyik a két lovag közül.
De szóljon, aki ennek nem örül,
hanem szava végső szava legyen.”
Aj, hogy ugrált Palamon esztelen!
Arcitas szeme csupa ragyogás!
Ki írja versezetbe a csodás
jókedvet, mely majd szétveté szivük,
hogy Théseus oly nagy jót tett velük.
Körül mindenki ott térdre esett,
úgy mondtanak hálás köszönetet,
különösképpen a thébaiak.
Lettek szívükben szerfelett vigak;
s hogy eljött az idő a búcsuzásra,
mentek haza, Thébának városába.

Harmadik része

Fölhányhatjátok hanyagságomat,
ha nyújtanám itt az időt sokat;
nos, Théseus semmi áldozatot
nem szánt, míg sorompót állíttatott.
Nem is emeltek sehol a világon
olyan teátrumot még puszta páston:

42
a kerülete egy mérföld vala,
árokkal futott körül kőfala;
és bent milyen csudás lépcsőt rakat?
Legalább hatvan lépés magasat.
Ha valaki egy fokra leüle,
más néző jól láthatott mögüle.
Fehér márványkapu állt nyugaton,
a párja a keleti oldalon.
Olyan épületet s olyan hamar
építtetni más hiába akar,
igaz, hogy akár matematika,
de éppen úgy a geometria,
szobrászat, képírás tudósai
siettek gyors munkába állani,
mert Théseus nagy díjat fizetett.
Egy kapuból láthattad keletet;
oltárt s szószéket rakatott elébe,
hogy mód legyen Venus tiszteletére,
hol áldozatot fogad kegyesen.
Szemben pedig, a nyugati felen,
Marsnak hódolván olyan oltár álla,
amelynek egy szekér arany az ára.
Hol tornya állt, északra, alabástrom
s korall szentély emelkedett a páston,
a tisztaság istennője maga,
az kapta ama szentélyt, Diana;
nagy Théseus állíttatá neki.
Méltó szavakkal kell elzengeni,
míg nem felejtem el, milyen csodás
vala forma, dísz, ék és csiszolás
az emelt isteni szentélyeken.
Hogy milyen szánandó a szerelem,
Venus templomfalán jól látható:
rossz álom, sóhaj és rideg való,
panasz, megszentelt könnyek zápora,
a vágy tüzzel kígyózó ostora,
mely a szerelmes szíveket veri;
az esküvés nehéz kötelmei;
a kéj, a kincs, az ifjúság heve,
a szív, csurdig szenvedéssel tele;
bosszú, tékozlás és ígérgetés,
hízelkedést szülő rongy színlelés;
az Irigység, sárga virág fején,
közben pedig kakukk lesel kezén;
vígság tüköre, tánc, dal, móka, hárfa,
a szerelem virág-fonásu lánca;
ahogy e helyt sorolgatom elé,
egymást a falon rendbe követé,
s még több is, mint amennyit emlitettem.

43
Kithairón hegye ott pompáza fennen
a fal ábrázolásain hiven,
kéjlakok álltak díszkertjeiben,
hol Venus olyan szívesen időze;
melynek a Henyeség vala az őre;
de Narcissus sem hiányozhatott,
a kéj királya, Salamon amott,
s kit ruhája égetett, Hercules,
Turnus, ki hős tusákban lőn hires,
a szende Kirké s Médea vele,
dús Krőzus, az arany szerelmese.
Ott látható, hiába ész, erő,
kincs, szépség; nincs sehol oly vakmerő,
ki Venus méltó ellene lehet,
mert ő mindenkit rabszíjon vezet,
kemény igába töri a nyakast,
s lépten-nyomon bús sóhajtást fakaszt!
Ha volna hely s nem kéne abbahagyjam,
sorolhatnék esetet számolatlan.
Ím Venus szobra - még ilyen csodát: -
mezítelen a mély tengerben állt,
és szépségének köldökén alul
zöld-gyöngyös hullám szolgált fátyolul;
a jobb kezében citera vala,
feje körül virágok illata,
rózsafüzér rajt, frissiben szedett;
fölötte körbe galamb repkedett.
Ott állott Cupido Venus előtt,
fia, kinek vállából szárnya nőtt,
s kinek a két szeme világa vak,
kezében íj és hegyezett nyilak.
A képeket elhallgatnám vajon,
mik ott díszlettek sorban a falon
Mars templomában, ahol ő az isten?
Kép jobbra, és kép balra is meginten,
mint ama komor trákföldi helyen,
hol főoltára áll nagy fényesen;
legszívesebben ott lakik a nagy
hadisten, hol csikorgató a fagy.
A falon kép, vadonok vadona,
hol ember, állat nem lakott soha;
odvas, göcsörtös, öreg, villám-vágta
fák álltak ott; elhűlt, akárki látta;
kis szélre is szinte megrecsegett;
hát ha vihar vonult a fák felett!
És a hegyek lankáin lefelé
a zord Mars temploma bukkant elé;
vasból kovácsolt a tág főkapu,
nincs sötétség olyan iszonyatú;

44
szél tört ki, csupa veszett indulat,
hogy sarkig tárta mind a kapukat,
s dőlt befele a rőt északi fény,
mert ablak nem volt Mars épületén,
mitől bent szerteoszlana az árny.
Örök ércből ott oszlop, kapuszárny,
hosszába és keresztbe veretik
súlyos vaspánttal; oszlopa pedig
hordónyi vastömbként emelkedett,
tartván az irdatlan mennyezetet.
Ott láttam legelőbben a setét
falon a Bűnt s fondor kíséretét:
a tűzveresen izzó Haragot,
a Félelmet, mely holtra sápadott;
az Orvot - tőr ruhája rejtekén -,
az égő pajtát, füsttől feketén,
az Árulást, mely alvót ágyban öl,
a nyílt csatát, hol sebből vér ömöl,
a vad Viszályt, markában görbe késsel.
Hány ábra, csikorgató rémitéssel!
Az Öngyilkosság képe ott vala,
vértől ragacsos szép fürtös haja,
mert szeget ütöttek a koponyába;
a tátott szájú szörnyeteg a társa.
A templomkövön a Balsors üle,
dermedt Vigasztalanság körüle.
A Téboly, mely kacagna könnyesen,
sújtó ököl, fegyveres félelem,
bokorban véres nyakú tetemek,
ott voltak harcban elhullt ezerek;
zsarnok, a rablott kincsei között,
dúlt város, melyben a csend őrködött,
égő hajó, vízbe lesüllyedett,
bőszült medve, fekvő vadász felett,
kan, melynek egy kisded csak egy falás,
tűz mellett megszenesedett szakács,
és volt ott, hogy a kép teljes legyen,
kocsi, amék kocsisán átmegyen,
hogy összezúzta arcát a pata.
Aztán sorjába, mint Mars csapata,
csiszár, bognár, s több jó kardmívesek,
kik által a fegyverek élesek.
És eme alakok felett maga
a Győzelem dicső képe vala;
egy éles penge villadoz fölötte,
ott függ finom, vékony hajszálra kötve.
Caesar csatáját mutatta a kép.
Nerót és Antoniust is aképp,
kik még meg sem születtek, jóllehet,

45
Mars mindent már előbb megfestetett,
mert őelőtte nem lehet titok;
híven ábrázolák a kárpitok,
mint fenn a csillagképek az egen,
kit ölt meg csata és kit szerelem.
Egyetlen példa erre épp elég;
folytassam-e? ugyan mi végre még?
Hadiszekéren a had istene,
arca komor, mintha dühöngene,
a feje felett két csillag-alak
fényle, s ha az írások igazak,
Puella és Rubeus név szerint.
És aki Mars lába elé tekint,
ott egy vörös szemű farkast talál,
tetembe tép; ínyén ordas halál;
a hadistennek hódoló ecset
ekként festé meg a történetet.
Hanem Mars templomát most már hagyom,
mert Dianáét kell elmondanom,
hozzá pediglen csak hűségesen.
A vadászat s a szűzi érzelem
volt száz formában a falára festve.
A szem legelőbb Kallistót kereste,
a bús leányt, ki ellen Diana
veszett-nagy haragot táplált vala,
s változtatá őt medve képire;
így lőn az égbolt csillaga ime.
A fia is csillag, ez színvaló,
mellette Dana, a fa látható;
nehogy Dianát értsetek ti rajta,
csak azt, kinek Peneus volt az atyja.
Akteón, ki szarvas lőn hirtelen,
mert Dianát meglátta meztelen,
ott volt, buzgó sebekkel teli,
mivel nem ismerték fel ebei.
Láttam - hogy ne felejtsem szavamat -,
mint űzte Atalanta a vadat
s tört Meleagros s társai elé;
amért aztán Diana bünteté.
Még sok csudás történetem vagyon,
de én a többit most elhallgatom.
Szarvas hátán ült Diana maga,
lába körül kutyácskák csapata,
ott ragyogott a félhold, még alábban,
éppen dagadt, ahogyan látva láttam.
Ruhája zöld színe tündökletes;
feszes az íj, a nyílvessző hegyes;
szeme Plutó honába réved el,
honnét az éj sötétséget lehel;

46
előtte vajúdó asszony kiált,
mivel nem tudja megszülni fiát,
kérlelve Lucinát keservesen:
„Ó, könyörülj, ki szán meg, ha te nem!”
Mester foghatta azt az ecsetet;
sok aranyért vásált festékeket.
Mikor Théseus elérte a célt,
miért költséget semmit nem kimélt,
s szép lőn templom és teátrum igyen,
hát elgyönyörködött benne igen.
De most Théseust kissé elhagyom;
sorára vár Arcitas s Palamon.
Nos hát, gyorsan repültek a napok,
s indultanak a száz-száz lovagok,
hogy a parancs szerint megvívjanak;
időben mind Athénben voltanak,
s az adott szóban nem esett hiba.
Mindegyiknek volt mivel vívnia,
és bizonyos, ezt sokan álliták,
hogy még soha, mióta a világ,
lévén lovagi virtusról beszéd,
sem szárazföld, sem óceán, sem ég
nem látott válogatottabb hadat.
Aki táplált lovagi vágyakat,
hogy hír szárnyára kerüljön neve,
a két vezér nyakán esedeze,
csak a harcban ő is köztük legyen.
Mondhatom, ez másként sosem leszen,
mert minden lovag bátran vág neki
- ki a harcot és hölgyét szereti -
efféle küzdelemnek, annyi szent!
Angol lovagot másat, mint ilyent,
nem látsz ugyan; mind küzd a hölgykegyért.
Ha szép a lovagi sors, hát ezért!
És mivel csábító volt a dolog,
Palamonhoz sok hős csatlakozott.
Egyik lovagra vasruha kerül,
a melle páncéling alatt feszül,
másikon kettős a vasruha is,
megint másnál kerek porosz paizs;
ez díszes lábszárvédőt visele,
ennek csákánya, annak gerelye
(mert a mai módi rég megvala).
Tehát úgy szabta meg ki-ki maga,
ahogy kívánta, a fegyverzetet.
Palamon oldalán megérkezett
maga Likurgos, a trákok királya.
Arca férfias, fekete szakálla,
hol tüzesen villogott a szeme,

47
hol meg víg ragyogással volt tele;
mint éber griff, minden irányba lát;
a homlokába kócolá haját;
sűrű szemöldű, tagjai nagyok;
hatalmas vállak és erős karok;
s miként hazájában szokásba van,
aranyszekéren trónol magasan,
elébe négy fehér bikát kötött.
Nincsen palást páncélinge fölött,
rá szénfekete medvebőrt vetett,
a karmok rajt csillogó aranyszegek.
Haja verdeste háta közepét,
vala akár a hollótoll, setét;
vastag aranypánt büszke homlokán,
karvastagságú lehetett talán,
az éke gyémánt vagy rubintcsuda.
Szekere mögött húsz fehér kutya;
oroszlán- s szarvasűző állatok:
sok nagy vadak pusztultak általok.
A szájuk szíjas szájkosárba törve,
aranyszegecses mindnek a nyakörve.
Likurgost száz vitéze követé,
nagy bátoran nézvén a harc elé.
Emetriusszal mene Arcitas,
az ind királlyal, mondja az irás,
páncélban ült az egy tüzes pejen,
csótáros lovon; aranyhímesen.
Mord, mint maga Mars, a had istene;
jó tarsusi kelme köpönyege,
fehér gyöngyöt visele rajta fennen;
vadonatúj aranyveret a nyergen;
ruhája sűrű sujtással teli,
rubintja fényét messze tüzeli.
Fodor fürtökben göndörül haja,
oly szőke, mint a déli fény maga.
Szeme citromszínű, orra nemes,
ajka húsos, az arca véreres;
ha nézel szerteszórt szeplőire,
mintha rozsdásba játszana szine.
Tekintete oroszlánmód veszett.
Vagy huszonöt esztendős lehetett,
állán alig serkedt itt-ott szakáll;
de hangja! úgy trombitaszó se száll;
fonott babérkoszorúja fején,
mindenegy levele zöldellt üdén;
kezére - ebben lel gyönyörüséget -
keselyűt ültet, liliomfehéret.
Mögötte is ott üget száz lovag;
nincsen fejükön rostélyos sisak,

48
különben mind fegyverrel ékesek.
Kik ott tornára összegyűltenek,
s tagjai lettek a nemes csapatnak,
hercegi, s közte fejedelmi sarjak.
Emetrius két oldalán közel
sok szelídített vadállat szökell.
Nos, a nemes lovagok érkezése
épp ünnep napjára esett Athénbe,
az időtt, mikoron a prima volt.
Nagy Théseus elébük lovagolt,
majd vissza a városba élükön,
hol a lovagokat külön-külön,
rangjuk szerint jól elszállásolá.
De a lakoma sem késett soká;
ott lovag, bármely rendhez tartozott,
panaszkodásra nem talált okot!
A lakomára ugyan nem vala
se nagynak, kicsinek egy rossz szava;
volt ámulás a fényes palotán,
s az asztalnál a vendégek során;
hát még a szép hölgyek dicsérete!
Kinek volt szebb a tánca s éneke;
szóba került, mi is a szerelem;
és sólymok ültek fenn az ereszen,
a padlón meg hasaltak az ebek -
de mért mondjam el most mindezeket?
Nem múlatom időtöket sokat,
tehát mást nem mondok, csak fontosat.
Még tart ugyan vasárnap éjjele,
de a pacsirtaszóra felkele,
bár a pirkadat még messze vagyon,
s dalol a friss madárral Palamon.
Erő s áhítat költözik belé;
és elzarándokol hajnal felé
Kitheréhez, ki áldott és kegyes;
a fényes Venus másik neve ez.
Az istennő óráján megy oda,
hol a sorompók közt áll temploma.
Alázattal a puszta földre térdel,
s imádkozik hozzá teljes szivével:
„Úrnőm, Venus, ki jóval vagy tele!
Jupiter lánya, Vulcan hitvese,
Mert Kithere hegyét úgy szereted,
ahol ölelt Adónis, kedvesed,
szárítsd fel keserű könnyeimet,
és hallgasd meg e panaszos szivet!
De elnémul a szó a nyelvemen,
a poklok minden kínját érezem,
nem tudja szívem, mélyén mi sajog,

49
se látok-hallok, oly zavart vagyok.
Szánj meg, istennőm, s hozzám jó legyél;
szolgád búvában majdnemhogy nem él.
Gondolj bajomra s légy kegyes hiveddel,
s örök szolgáddá teszel engem ezzel;
fogadom: ahogy erőmből telik,
tisztán szolgállak éltem végeig.
Segíts! de sújts, ha szavam kárba menne!
Nem hiúság adat fegyvert kezembe;
azért ugyan nem kell a győzelem,
hogy messze hangzó hírnevem legyen,
mit harsonákon messze zengedeznek -
Emília, a drága kell szivemnek,
őt áhítom, szolgálva tégedet;
adj bölcs tanácsot, ezt miként lehet.
Nem bánt, pedig úgy volna jobb talán,
akármelyőnk is győzne a csatán,
csak egy kell: hölgyemet karomba zárjam.
Mert lehet úr Mars a hadi világban,
akkora fenn, Venus, a te erőd,
ha akarod, nekem ítéled őt!
Templomodat tisztelni lesz okom,
mindig tüzet gyújtok oltárodon,
utam a földön bárhová vezessen.
És úrnőm, arra kérlek még esennen,
ha nincs számomra biztató igen,
döfje át holnap Arcitas szivem,
s mikor halálom bekövetkeze,
övé lehet Emíliám keze.
Ezért repes tehát feléd fohászom;
add meg nekem, kinek kegyét kivánom!”
Mikoron imáját bevégezé,
áldozni járult az oltár elé,
áhítatosan, komoly-tisztesen;
de szavam erre nem fecsérelem.
És Venus szobra megmozdult, s jelet
adott, mit hősünk úgy értelmezett,
hogy Venus neki igennel felel;
s noha mást is mutathatott a jel,
azt hitte, mit kért, megkapta vala,
tehát vidáman ügetett haza.
Alig későbben, ama szent napon,
hogy Venushoz elindult Palamon,
felkelt a nap s vele Emília,
s Dianához kellett indulnia.
Kik oda elkísérték, a szüzek,
két kezükben vitték a szent tüzet,
tömjént, szőnyeget s ama dolgokat,
amelyek nélkül nincsen áldozat;

50
a tülkökben színig sör, csupa méz,
így álltanak meg, áldozásra kész.
Füst szállt a templomkárpitok alatt,
s Emília, ki csupa áhitat,
tagjait a szent kútban merité meg;
de hogy miként, erről itt nem beszélek.
Csak ennyit róla; nem írom körül,
bár tudom, volna meghallgatni fül,
s nem érhetné őt megbotránkozás;
hanem ilyet hírelni nem szokás.
Kibontva szőkén ragyogó haja,
cserkoszorúja homlokán vala,
drága ruhában a lépcsőre lép
s meggyújtja az oltár kettős tüzét;
mindent hű figyelemmel teli végez,
híven ímé Statius szövegéhez.
Míg áldozata száll az ég felé,
Dianát esdekelve kérlelé:
„Ó, nagy istennő, hadd szóljak veled,
aki a mindenséget kémleled,
akit Plutó országa is ural;
szüzek gyámola, ne verj bosszuval;
régóta láthatsz, szívemhez közel,
hát fordítsd haragodat tőlem el,
mely Akteónt széttépte valaha.
Tudod, mi szívem legfőbb óhaja:
halálig szűz maradjon életem.
Nem kell asszonyi sors, se szerelem,
mert én szűz-seregedbe tartozom.
Nincs szebb, mint járni a vadont lovon,
s kedvem szerint vadászni gondtalan.
Mért férfitársaság? legyek magam;
nem éget vágy, hogy lenne gyermekem.
Úrnőm, Diana, ó, segíts nekem,
a háromságra, mely benned vagyon!
Arcitas pedig, s a jó Palamon
- mert mind a kettő egyaránt szeret,
nem kérek tőled most egyéb kegyet -
ismét legyen, mint régen, hű barát;
s fordítsd el tőlem szívük óhaját,
hogy szerelmük kitartó lángolása
a vágyat s kínt ne szítsa már továbbra;
hunyjon ki, vagy másért vessen lobot csak.
Ha meg e kegyet nem szánod rabodnak,
s úgy rendelné végzetem, a siket,
hogy férjemül kell bírnom egyiket,
azt küldd, ki értem inkábbat eped.
Nézd csak, hogy önti el sós permeteg,
ó, tisztaság úrnője, arcomat!

51
Törődj velem, miként eddig, sokat,
s szűz-seregedben, ó, szűzi alak,
hadd, hogy halálomig szolgáljalak!”
Az oltár előtt áll Emília;
zümmög ajkán áldozati ima,
mikor az egyik láng lobot vete,
s kihuny akképp a másik is vele,
de az ismét életre gyúl hamar,
míg az első végleg hamvába hal,
s úgy sistereg, míg tart ama varázs,
akár a vízzel öntözött parázs;
lecsöpögetve az oltárfalak,
hogy azt hiszed, vércseppek hullanak.
Ezt látva, környezé Emíliát
olyan iszonyat, hogy nagyot kiált,
mert nem tudja, mit jósol az egész.
Van ott sírás és jajveszékelés;
aki hallotta, elrémült belé.
És ekkor Diana toppant elé,
vadászi mezben; jobb kezében íj,
mondván neki: „Emíliám, ne sírj,
mert úgy határoztak az istenek,
örök írással pecsételve meg,
hogy légy az egyik lovag asszonya,
ki érted nem félt semmi bajt soha;
de melyiké, azt meg nem mondhatom.
Hanem itt nem időzhetek nagyon.
A tűz, mely oltáromon fennen ég,
eligazít, mit végeze az ég,
s mint zárul végezetül e kaland.”
Ekként felelt föl az isteni hang;
tegzében nyilak zörre, és utána
Diana könnyű füstként égbe szálla.
A lánynak ámulása végtelen.
Sóhajt nagyot: „Jaj, még mi nem leszen?
Diana, kérlek, légy védelmezőm,
s tiéd minden csepp vérem és erőm.”
Azzal siet haza, ahogy lehet;
nem mondhatok most róla egyebet.
És végül Mars órája volt soron.
Nos, templomába járult ekkoron
áldozatát mutatni Arcitas,
ahogy az a pogányoknál szokás.
Hűség s áhítat lakozik szivében,
mikor Marshoz fohászkodik eképpen:
„Nagy isten! aki Thrákia komor
hideg vidékein uralkodol,
és minden földek s országok felett,
ahány fegyver, tenéked tiszteleg,

52
jó s balszerencse fordul kedveden -
áldozatomat fogadd kegyesen.
Ha úgy hiszed, hogy van bennem erő,
dicső híred-neved is növelő,
hős sereged közé engem bevégy
és kínom égi enyhítője légy.
Előtted ismerős e tűz igen,
égtél hevén a vágy miatt igyen,
mikor Venust éhezted szerfölött,
s volt gyönge teste karjaid között,
hogy boldog szerelemben élj vele,
terád is szörnyű vész következe
Vulcanus hálójába keveredvén,
mert ott lepett meg, asszonyának keblén.
A kínra, amely akkor égetett,
hadd kérjem, nagy Mars, segítségedet!
Ifjú vagyok, nincsen tapasztalásom;
senkinek úgy nem fájhat a világon,
mint fáj nekem e veszett szerelem.
S kiért a kínok kínját szenvedem,
nem bánja, élek-e, vagy halok-e,
és jól tudom, nem szánna meg sose,
míg érte véremet nem hullatom.
A te erőd elkél holnap nagyon,
anélkül mit sem ér az én erőm;
légy hát, nagy isten, a védelmezőm!
A lángra, mely benned gyúlt hajdanán,
mely perzselő hevét úgy ontja rám,
hadd kérlek, add a győzelmet nekem:
a harc enyém, a fény a tiéd leszen!
Mindig megtisztelem oltárodat;
mit érted nem teszek, nem tudsz olyat,
erődnek és nevednek hódolón;
kitűzöm templomodra lobogóm,
hű társaim pajzsaival együtt,
s míg életem végórája nem üt,
oltárodon tüzem ki sose hűl.
Fogadalmat teszek ezenfelűl:
hajam s szakállam (és ez nem kevés),
melyet nem illetett olló, se kés,
szolgálatommal, tiedért cserébe,
rakván rakom le oltárod elébe.
Nagy uram, szánd meg vergődésemet,
adj győzelmet, nem kérek egyebet!”
Nos, Arcitas imája ez vala.
Mire döndül a templom ajtaja,
a karikák koppannak rajt nagyot,
és sejtés járja át a lovagot.
Az oltár tüze magasba ivel,

53
s a templomot betölti fényivel;
bent minden édes illattal teli.
Kezét a jó lovag felemeli,
tömjént vet a parázsra, jó sokat,
és végez újabb szertartásokat.
Ekkor Mars páncélinge hirtelen
megcsörren s hang hallatszik: „Győzelem!”
Utána sejtető a csönd körül,
az ifjú hős Mars szózatán örül,
s vidám reményeket dédelgetőn
hazáig olyan magos kedve lőn,
mintha pacsirta száll a nap fele.
Az ég pedig viszállyal lőn tele:
Venus és Mars, ki egymásba kötött -
viszály a Harc s a Szerelem között.
A lovagokon folyt az égi per.
Hiába békítgetett Jupiter,
végül Saturnus emelkedett szóra
- sok réges-régi történet tudója -,
s megoldatott nagy bölcsen a csomó,
hogy ámult rajt a két vitatkozó.
Igaz mondás: „Jó annak, aki vén:
tudós az ész s tapasztalás terén;
a lábad gyors lehet, de nem fejed!”
Tehát Saturnus fölkerekedett,
hogy, bár békéjükben öröme nincsen,
rajtuk okos orvoslással segítsen.
„Venus, leányom - így kezdé szavát. -
Futásom, melynek pályaköre tág,
nem követheti képzelet nyomon.
A vízbe fulladót le én nyomom;
enyém a börtönök vak éjjele,
a vérpad és a hóhér kötele,
a méregkeverés, a zendülés,
s éppúgy enyém a gyilkos hegyü kés;
úr vagyok bűnön s büntetésen én,
míg az Oroszlán jegye az enyém.
Enyém a romlás és a rombolás;
én döntöm a kőműves és az ács
hegyibe mind a tornyot és falat;
a ház Sámsonra általam szakadt,
a beteg láza éntőlem való,
az ármány, s mi csak elárulható;
a pestis maga a tekintetem;
ne sírj tovább, mert érted megteszem
- csorba ne essék adott szavadon -,
hogy elnyerje a hölgyét Palamon.
Ígéretét Mars is megtartsa még,
mert a viszálykodásból már elég!

54
Könnyen feldől a béke köztetek,
olyan különböző személyetek,
de segítelek, mert ősöd vagyok:
ne sírj! beteljesedik óhajod!”
Hanem hagyom - mert nincs soká helye -
a szép Venust s a zord Marsot vele,
mert már amilyen gyorsan csak lehet,
be kell fejeznem a történetet.

Negyedik része

Athén vidám ünnepet ült vala;


úgy pezsdített friss május évszaka,
hogy ott koccintgaták a kelyheik
ahányan voltak, másnap estelig.
Dicső Venust szolgálta ama ünnep.
Hanem korán kellett mindegyiküknek
fölkelni, hogy lássák a csatatért,
hát éjjel ott mind nyugovóra tért.
És alig jő a reggel, fényivel,
a csöndet fegyvercsörgés űzi el,
a sok szállást a víg zaj fölveré;
az utakon, a palota felé
jó harci ménen lovagok sora.
Hadi szer több és szebb nem kell soha,
takács, ötvös, csiszár remekelése,
ahány darab csak bukkant ott elédbe.
Sisakok, fényes pajzsok, címerek,
aranyrostélyok, vért és köpenyeg;
díszes nagy urak, gyihos méneken,
lovagok és apródok kényesen,
verve lándzsát, csatolva sisakot,
pajzsot tisztítván, fűzve szalagot;
amint illik, senki nem ült henyén.
A sok aranyszerszámos büszke mén
zablát harap; nézd a sehallselát,
nyüzsgő fegyvermívesek gyors hadát;
a sok gyalogos sietvén siet,
botot markol: vastagot s rövidet;
harci kürt, üstdob, síp, trombita zeng,
ég-föld a vészes zajba belereng.
A nép fecseg-locsog az udvaron,
egy nyájba állva várja, hogy vajon
a két lovag közül ki győz s ki veszt.
Az egyik azt jósolja, másik ezt;
emez szerint a fekete erős,
amannak pediglen a szőke hős.

55
Egy felkiált: „Héj, ha az odavág!
A harci bárdja húsz font legalább!”
Ekként zajog, találgat, zúg a nép;
a nap meg egyre feljebb égre lép.
Nagy Théseus pedig, ki a zene
és zaj miatt korán felserkene,
a díszes trónterembe látogat,
fogadni a két jó lovagokat,
íratlan lovagi törvény szerint.
Ül trónusán; ablakán kitekint;
akár az istenek, fenségesen.
A nép termébe tódul hirtelen,
hogy ura trónusánál tisztelegjen,
és bölcs ítéletét meghallja egyben.
A dobogón egy herold lép elő,
elhallgat hát minden beszélgető;
mikor teljes a némaság körül,
ura akaratát adá hirül:
„Urunk utolszor is meghányta még,
s úgy látja, hogy vétkes könnyelmüség,
ha vért pazallnak a nemes fiak,
amért nem szabad mást, játszani csak.
Tehát, hogy emberhalál ne legyen,
változtatott a feltételeken.
Fejétől kell annak búcsúzni el,
aki hegyes tőrt vagy nyilat visel
a bajvívó sorompóknak megette.
Ügyeljetek a szúró fegyverekre:
egy válfajának sincsen itt joga.
Egyszer támadhat - alatta lova,
kezében lándzsa - minden bajvivó.
A gyalogos karddal legyen biró.
Ha földre zuhan egy, ahogy lehet,
megkapjon ám minden kíméletet:
rács mögé menjen fegyvereivel,
s ha nem akar, kényszeríteni kell.
Ha pedig úgy fordul, hogy bármelyik
csapat vezére fogságba esik,
tovább nem törhetitek magatok.
Áldás reátok, és induljatok!
Kard s dárda húzza villogván a kart!
Urunk többet mondatni nem akart.”
A nép körül igen boldog vala,
csapott magasba hódoló szava:
„Ég áldja jó urunkat, amiért
nem enged ontani nemesi vért!”
Fölhangzott a trombiták harsanása,
a társaság gyorsan pattant lovára,
s a szélvert aranykárpitos falak

56
között a sorompók felé haladt.
Théseus lova dobrokolt elől,
a két thébai lovag kétfelől;
a királynő s húga után pedig
az úri társaság következik,
rang szerint sorba, ne essék zokon.
Ekként vonultak át a városon,
helyére ért mindenki jó lován;
még prima sem vala, olyan korán.
Théseus díszhelyére leüle;
asszonya s Emília körüle.
A lépcsőket, királyához közel,
magos hölgytársaság foglalta el.
Nyugaton, Mars szent kapuján benyargal
jó Arcitas a száz derék lovaggal;
vörös zászló leng csapata felett.
Venus kapuja keletre esett,
s fehér zászlóval ama oldalon
a sorompók közé lép Palamon.
És mehettek a négy égtáj fele,
nincs a világnak még olyan helye,
hol két ilyen egymás mellé való
derék lovagcsapat található.
Bölcs az, kinek válasza erre kellő:
„Rangra, virtusra melyikük az első?”
Mert mindkettő olyan válogatott.
Felállnak szemben: ez itt, az amott;
majd felolvassák a nevek sorát,
s mert nem hibázik senki ott, nohát,
bezárolják a kapukat hamar,
és rajta! aki támadni akar...
A sok herold a nép közé vegyül;
rikolt a kürt, mert fújják emberül;
nem látsz kelet-nyugaton egyebet,
mint szegeződő dárdahegyeket,
s hogy véknyat ér a sarkantyú vasa.
Most tűnik ki a jó lovas maga.
A pajzson döndül a dárda hegye,
hogy még a szív is megremeg bele;
húszlábnyira felpattan a szilánk,
villan a kard kivonva, mint a láng,
lesújt a kard, zúgván sisakot ér;
mellből piros patak, folyik a vér;
a lándzsa-zúzta csont nagyot recseg.
Egyik úgy tombol, mint a fergeteg;
amott egy ló ágaskodik vadul;
itt egy tápászkodik lova alul;
az mozdulatlan a földön hever,
ez dárdacsonkkal ellenére ver.

57
Emez magát jól összevérezé,
s, tetszik, nem tetszik: viszik rács megé,
s ott kell maradjon a parancs szerint;
utána újat vezetnek megint.
Időnkint szünetet tart Théseus
evés-ivásra, s ha fogytán a szusz.
A két thébai többször összecsap,
szúr ez, döf az; amék üt, visszakap,
kétszer veté ki őket a nyereg.
Galaphey tigrise úgy nem hereg,
gyúlván veszett haragra kölyke vesztén,
mint Arcitas, féltékenyen keresvén
osztályos társát, a jó Palamont.
Belmoria oroszlánja se ront
vadászra úgy, űzötten, éhesen,
vért szomjazván, ahogy ront éktelen
dühében Arcitasra Palamon.
Vérfolt a két behorpadt sisakon,
és vértől iszamos rajtuk a vért.
De végül a küzdelem véget ért,
mert mielőtt a nap nyugodni száll,
a hatalmas Emetrius király
ugrat lován a két lovag elé,
s lándzsája Palamont felöklelé;
erre a rács mögé viszik huszan,
noha ő tiltakozna bosszusan.
Palamonnak segíteni akar
Likurgos, ám ő is lent van hamar.
Erős Emetrius? nohát, neki!
Egy kopjaszál nyergéből kiveti,
Palamoné; de hiába döfött,
tétlen kell üljön már a rács mögött,
s lécketrecéből nem jöhet elő,
hiába vala szíve vakmerő.
Nagy Théseus ekként rendelkezett.
Ezen elbúsult hősünk módfelett;
még döng a pást, de immár nélküle,
Théseus látja s szólni készüle,
feláll helyén és hőrint hangosan:
„Elég! Halljátok pártatlan szavam,
mit elfogadhat akárki fia:
Arcitasé legyen Emília!
A sors maga rendezte ígyen el.”
A nép körül nagy hujjogván felel,
ég-föld remeg, csap harsogást olyat,
s majd összerontja a korlátokat.
Nos, Venus erre ugyan mit tehet?
Ő, aki köt s szakít szerelmeket!
Kedvét szegé szegénynek a dolog,

58
s keserves könnyet hullatván zokog:
„Ó, még hogy rám ilyen szégyen szakad!”
„Leányom - szól Saturnus -, tartsd magad.
Mars kedve már betelt, most hát pedig
ígérem, a tied következik.”
Zeng trombita, kürt szól és sípzene,
körülfut gyorsan Arcitas neve,
ki győzelemmel vítt Palamon ellen.
De csönd! hallgassatok csak ide csendben;
ilyen csudát ritkán mond el irás.
Sisakját épp levette Arcitas,
hogy arcát megmutassa; és lován
körülnyargalt a sorompók során;
amerre lép, csak hölgyét nézdelé;
fejét hajtá az Arcitas felé
(mivel az asszonynép együtt forog
a szerencsével, ez tudott dolog),
s orcája pírja a hőst illeti.
A föld alól ekkor vésszel teli
morajlással egy Rém felbukkana:
Plutó küldte Saturnusnak maga.
Ágaskodik a ló és elzuhan;
a hős nem kaphat észbe még ugyan,
s már homlokával a porondra hull;
mint holt, elnyúlik mozdulatlanul.
A mellkasát összezúzza szegény;
megmered arca, és szénfeketén
hamar megalvadt rajt a vér igen.
Felemelik fektéből sebtiben,
s mennek Théseus házába vele.
Vetkőzteti apród gyengéd keze,
és pelyhes-puha ágyba fektetik,
mert közben lassúdan eszmélkedik,
s Emíliát szólítja szüntelen.
Théseus pedig ünnepélyesen
vonul Athénbe, egyenest haza,
és vonul vele fényes udvara,
mert nem akarta, hogy a bal eset
szomorúvá tegye a szíveket.
Az orvosok azt jelenték neki,
hogy a beteg sebét kiheveri,
tehát örvendező sóhaja száll:
senkit nem ért a hős tornán halál,
bár volt elég szúrás-döfés a páston:
ezt mellen érte dárda, azt vállon,
volt kinek eltört lába vagy keze,
de minden bajnak vala gyógyszere:
súlyos sebet forraszt hányféle fű,
fűből csepegtetett csudás nedű.

59
Vigasztalván beteg vendégeit,
jó Théseus mindenkit felderít,
s hogy hosszú ne legyen az éjszaka,
nagy lakomára készen asztala.
Rendben lezajlott hát a bajvivás!
Egyetlen párbaj nem maradt vitás;
ha valaki lováról leesett,
ne szégyellje, az puszta vakeset;
s szégyenkezzen-e egy lovag ugyan,
ha rács mögé hurcolják vagy huszan,
taszítva, ráncigálva, lökve őt,
a túlerővel úgy ellenkezőt,
közben lovát irgalmatlan botozza
az úri társaság között a szolga;
nem sütik rá a gyáva bélyeget,
s nem néznek össze a háta megett.
Nos, Théseus parancsot ád ime:
ne gyűlölködjön senki senkire;
harag, sértődés - a pokolba hát!
Mutassa meg mindenki jobb magát.
Ajándokot kapnak mindannyian,
s három napig mulat velük vigan;
a két királyt ennek végeztivel
egy nap járóföldre kíséri el.
Mindnyájan sorra hazamentenek,
s utolszor vissza búcsút intenek.
A viadalról ennyi szó elég,
de Arcitas s Palamon hátra még.
Lüktet Arcitas melle; az a seb
a szíve táján egyre tüzesebb,
hiába sürögnek a felcserek,
megromlott híg vért visznek az erek.
Fűfőzetek, balzsam, köpölyözés,
érvágás és kuruzslás - mind kevés;
nincs oly állati tisztító erő
- „Természet”, így hívja a bölcselő -,
mely kiűzheti a mérget belőle.
A tüdőhólyagjai telitődve
mérges anyaggal; végül mindene,
mi tartaná, romlásba ernyede.
Felcserek hada állhatja körül
hánytatni; már nem hány és nem ürül:
a pusztulás dúl azon a helyen,
s a természet szava erőtelen.
Kinek tagjai megbénultanak,
a temető az orvossága csak.
Hát Arcitasnak meg kell halnia.
Kéri, hogy menne még Emília
és Palamon hozzá, a jó rokon.

60
Ott állnak; így búcsúzik ekkoron:
„Nem tudja már az én haló szavam
elmondani, milyen fájdalmasan
szeretlek, hölgyem! s milyen végtelen!
Ajánlom hát gondodba szellemem,
az szolgál téged mindenek felette,
mert indulnom kell immár, messze, messze.
Ó, gyötrelem! Ó, sok kínoztatás!
Miattad hal meg, hölgyem, Arcitas!
Jaj, a halál leplével eltakar,
s testemtől lelkem elválik hamar!
Ó, jaj, királynőm! Ó, gyönyörüségem!
Álmom s végzetem voltál egy személyben!
Mi a világ? mit kér a férfiszív?
Ma még a kedvesed szerelme hív,
s holnapra a magányos sír fia.
Az ég legyen veled, Emília!
Karod, ha most nem, soha nem ölel,
hallgass meg, ó, s hajolj hozzám közel!
Itt áll ímé rokonom, Palamon,
kivel oly régi harcom s haragom,
mert martuk csak egymást féltékenyen.
De a tanúm nagy Jupiter legyen
hogy hódolót keresve nem lehet,
találni még olyan hűségeset,
ki jó, becsületes, kinek helyén
a szíve és nem járnak túl eszén,
kinek a törzse nemes és aki
alázatos s példásan lovagi;
nos, én sehol nem ismerek olyat,
ki megelőzhetné rokonomat,
Palamont, ki szolgád s kezes hived.
S ha hitvese kell légy valakinek,
a boldog Palamon lehet maga.”
Elakad bénuló nyelvén szava,
mert kúszik loppal egyre fölfele,
lábtól mellig a halál hidege,
hiába küzd, tagjaiban vesző
lánggal lobog csak az életerő.
Hunyadozó a szellem is ime,
melynek a székhelye sebzett szive;
irgalmatlan halál fonja körül.
Eláll lélegzete, szemén köd ül;
hölgyére néz s felsóhajt még rekedten:
„Emília! ó drága! szánj meg engem!”
És szelleme elszáll, de hogy hova,
én nem tudom, nem jártam ott soha.
Papok dolgába mért ártsam magam?
Lélekre vesztegetni nincs szavam,

61
az afféle írót se kedvelem,
ki túlvilágot festeget nekem.
Segítse Mars szegény holt lovagom;
én most mesém továbbat folytatom.
Emíliát s Palamont Arcitas
hűlt teteménél rázza a sirás;
a lányt onnat Théseus viszi el.
Ha mondom, egyenlő a semmivel,
hogy zokogott estétől reggelig.
A nők, ha bánatuk van, ezt teszik.
Ha sírba dől a férjük, hát neki!
Magát a kínnak mind átengedi,
a vak nyavalya csontjaikba mar
és ők is elköltöznek csakhamar.
Sírás és bánat végire nem ért
Athénben a dicső thébaiért;
a kínban egyesültek mindenek:
vén, ifjú, szűz, férfi s éppúgy gyerek.
Aj-baj nem hangzott annyi el azóta,
hogy Hektór tetemét meglátta Trója,
a gyász olyan mélységes mély vala;
a nőknek sápadt arca, dúlt haja,
sírtak bomoltan: „Mért kellett neked
itt hagynod őt, ékes egyetlened?”
Vigasztalan lett volna Théseus,
ha nincs mellette apja, Aigeus,
ki tudta, hogy a világ kereke
forog szünetlen le és felfele,
a búra jót, jóra jajt ád az Ég;
illő példája erre volt elég:
„Mint ahogy senki meg nem halt soha,
akit a föld hátán nem hordoza,
akként nem élt halandó még a földön,
ki a halál elől elbútt örökkön.
Napjaink csak átjárócsarnokok,
s magunk jövő-menő zarándokok;
bajunknak a halál végét veté.”
Efféle példákat hozott elé,
végül pedig, hogy a bölcs buzgalom
vigasztaló, ha szíved fáj nagyon.
És Théseus azon töpreng vala,
hol emelkedjen sírboltozata
jó Arcitasnak, épp megfelelő,
rangját s lovag voltát is hirdető.
Akként határozott végezetül,
első vívásuk helyire kerül,
hol kardjuk első dühük rántatá,
a berek árnyas zöld fái alá.
Hol bánatát zokogta el szegény,

62
s gyúlt lángra még inkább szíve hevén,
a tisztáson rakat máglyát neki,
s halotti díszben elégetteti.
Ajkán így zengtek a parancsszavak:
„Sok hatalmas tölgyet kivágjanak,
s jó lángfaló máglyát teremtsenek!”
Tüstént elindultak a követek,
parancsaival szétfutni hamar.
Állíttaték fenséges ravatal;
bevonatá Théseus gyászszövettel,
s milyen csudás aranyszállal, himessel!
A hős ruhája jó sokat megér,
kezére húzott kesztyűje fehér,
babér övezi az ifjú fejet,
pallost adat neki, szép fényeset.
És sír a nagy király, sírása gyász,
míg ravatalán fekszik Arcitas.
Aztán a sereg gyászoló elé
tetemét a csarnokba viteté,
hol áll a nép sirón, két oldalon.
A bánatos thébai, Palamon
- szakálla dúlt, hamut hintett fejére,
könny záporoz fekete köntösére -
belép oda, s Emílián kivül
senki nem búsul oly kegyetlenül.
És mivel az Théseus óhaja:
nagyobb legyen a gyász pompázata,
vezettet három nemes lovakat,
a lovakra páncélzatot adat,
s megülve széles hátuk délcegen,
elöl három nemes apród megyen;
kezükben Arcitas fegyverei.
Ez pajzsos, az kopjával követi,
amaz íját vivé, a feszeset;
tegzén megcsillan az aranyveret.
Ekként vonul a gyász-sokadalom;
figyeljetek! továbbat folytatom.
Előkelő görög ifjú imé
ott mind, aki a tetemet vivé;
vörösre sírt szemmel vonultanak;
körül gyászkárpittal bevont falak,
s kárpit az utcakövön is ugyan,
melyen vonulnak végig lassudan.
Jobboldalt lépked az agg Aigeus,
a másikon pediglen Théseus,
aranykehely mindkettejük kezében:
bor, vér, tej, méz vala amaz edényben.
Aztán jöve társakkal Palamon,
majd Emília, sír igen-nagyon,

63
kezében fáklya lángol veresen.
Ez volt a rend rég temetéseken.
Vesződséget sokat kívánt a máglya,
amíg magasra csaphatott a lángja:
tetejes orma tört az égre föl,
a szélessége pedig jó húsz öl;
sok ág-kezét oldalt nyújtogatá,
szórták a szalmát kéveszám alá.
Hanem mint lobbant lángra teteje,
s mi volt, miből rakták, a fák neve,
tölgy, bükk, fenyő, nyír, éger, mogyoró,
gesztenye, kőris, fűz, csipkebogyó,
babér, gyertyán, szil, nyár, buxus, platán,
hosszú lenne, ha mind elmondanám.
Vagy azt, mint futostak bokrok megett
a hajléktalanná vált istenek,
mikor veré a fákat le a fejsze;
gyűlt faun, driád és nimfa ott seregbe,
s a rengeteg vadja és madara;
panaszkodásuk keserves vala.
Vagy a szűz föld ijedt rémületét,
mikor a nap okádta rá hevét;
a zizegő száraz szalmát alúl,
s fent a hasábfát, mely nagy lángra gyúl;
zöld ágak és fűszerek égtenek,
aranyhímes ruhák és ékszerek,
virágfüzér a lobbos tűz körül,
tömjén meg mirrha illatárja dül;
s hogy Arcitas megbékélt teste fent
temérdek drága kincs között pihent;
aztán magasba mint csapott a máglya,
hogy Emília fát vetett a lángba;
és aléltan a földre mint rogyott,
hogy sápadt ajka miket suttogott;
drágaköveket tűzbe mint vetének
martalékul a lángok vad hevének;
ez pajzsát, az kopjáját hányta rá,
amaz ruháját is leszaggatá;
kupákból óbor, vér és tej csorog,
párájuk felcsap, forrón sustorog;
s hogy a lovat hajszolva emberül,
hogyan vágtatta háromszor körül
a máglyát a görög bajnoksereg,
kopjáját háromszor kondítva meg,
s háromszor jajdult rá a nők szava;
hogyan vitték Emíliát haza;
miként hamvadt el Arcitas, szegény,
s hogy a máglyánál éjnek éjjelén
a görög csapat hogyan őrködött,

64
tusára mint kelt ott a tűz körött,
birkózva ott olajos-meztelen;
s végül melyiké lett a győzelem.
És mikor gyászi játékuknak vége,
miképpen tértenek haza Athénbe,
De folytatom most, mi történt továbbra,
hogy véget érjen mesém valahára.
Év évre telt, szállt a sebes idő,
a könny-szikkasztó, szívet enyhitő.
Majd egy napon a görögök tanácsa
okos beszédre, törvényvitatásra
Athén nagy városában összeült.
Gyűlésükön arról is szó került,
hogy Athén s Théba egyezségre vár,
s ideje volna békét kötni már.
Nagy Théseus ezért elrendelé,
hogy vezetnék jó Palamont elé;
a hírvivőknek nem mondta, miért.
A bánatos lovag Athénbe ért,
talpig gyászban köszöntve a királyt,
az meg hívatta szép Emíliát.
A nagy teremre csend szállott alá,
míg Théseus a szót fontolgatá,
mielőtt bölcs beszédbe kezdene;
megállt egy ponton a tekintete,
ajkáról könnyű sóhajtás kélt,
s királyi-ékesen emígy beszélt:
„A Legfőbb Mozgató a föld felett,
midőn szerelmi láncot készitett,
tudta, mert bölcsessége végtelen,
hogy célja mi, s hogy mit miért teszen.
Amaz erős lánc, ím, egyesitett
levegőt, földet, tüzet és vizet,
kötéssel, mely el nem szakítható.
Aztán az Úr, a Legfőbb Mozgató,
bölcsen mindannak idejét kimérte,
mit teremtett e hitvány föld szinére,
mi meddig élhet, ím kiszabta ő,
és e határt áthágni nincs erő.
Sok élet még előbben megszakad,
mint írva volt, ez a tapasztalat,
sorolhatnék tudóst egymás után,
de most elég az én szavam csupán;
nincs példa, melyből ki ne tetszene
ama Mozgató örök ereje.
Mindenki tudja, akiben van ész,
hogy az egészből származik a rész.
Nos, a világteremtés kezdetén
minden tökéletesen állt helyén;

65
a természet első műve csodás,
később következe a rombolás.
Tehát elsőre bölcs határozat
akként rendezte el a dolgokat,
hogy különféle fajták s egyedek
tovább utódjaikban éljenek,
s nem önmagukban; mondjam-é továbbat?
Kinek van szeme, íme látva láthat.
Gondolj a tölgyre! épp elég idő,
amíg a föld sötétjéből kinő,
sokáig él, de mégse végtelen:
a romlás végül rajt is úr leszen.
Vagy nézz csak az utcák köveire!
Hány ember lába koptatja, ime,
s lehet kemény, egy napon elkopik.
Széles folyó is elapad olyik;
hol büszke város állt, romok merednek.
Mulandóság a sorsa mindeneknek.
Nő? férfi? semmit nem kerülhet el!
Ha jő halála, bárhol áll, felel.
Egyként a sírba száll, mert ez a sorsa,
ifjú s öreg, éppúgy király s a szolga;
ez ágyban, amaz tengerbe veszőn,
más pusztulása lőn a nyílt mezőn,
mindnyájunk útja egyfelé vezet:
halál fejezi be az életet.
Kinek a műve ez? Jupiteré!
Nincs ok, mely benne atyját nem lelé;
s való igaz, hogy mindenegy dolog
őáltala származik és forog.
Jupiter ellen nem megy semmire,
akinek a földön kell élnie.
Tehát az olyat tartom bölcsnek én,
ki azt hiszi, hogy a szükség erény,
ki nem perel a sors ellen soha,
főként ha mindegyőnk osztályosa.
Mert az eszét hagyá el valahol,
ki oktalan Jupiterrel dacol.
Nagyobb dicsőséged nem is lehet,
mint akkor hagyni abba életed,
mikor legnagyobb fénye és hire;
nem adsz okot szégyenre semmire.
És szól barátod, nevedet idézve:
»A becsület sírjába elkisérte.«
Jobb ez, mintha vén fejjel éred el,
hogy híredre senki föl nem neszel.
Dicsőségén az munkál jól, szerintem,
ki híre teljében megyen el innen.
Konok, ki ennek ellene szegül.

66
Mért zúgolódunk, hogy véletlenül
a lovagok virága, Arcitas
- kinek hírére szól ez az irás -
elhagyta élete rossz börtönét?
Mért mondja, hogy végzete volt sötét,
Palamon és vele Emília?
Hiába itt minden fölös vita,
csak a halott emlékét s magukat
sértik, nem látva a helyes utat.
Beszédemet lassan be kell fejezzem.
Hát félre jaj! víg öröm szava zengjen!
Érette áldott Jupiter legyen!
Hanem időzzünk addig e helyen,
amíg a kettős fájdalom felett
úrrá tesszük az örök örömet.
Hol legjobban vert a kín ostora,
előbb hadd nyújtom két karom oda.
Hát úgy óhajtanám, édes hugom
- és a tanács is így gondol, tudom -,
hogy Palamon, ki érted harcba szállt,
fegyverrel s szívvel szolgált egyaránt,
s igaz híved, mióta ismered,
nyerné meg végre bánatos szived;
mostantól urad s hitvesed legyen,
így tetszik ez nekünk is, gyermekem.
Asszonyi részvéttel fordulj felé,
ki a nevét magos házból nyeré;
ám akkor is, ha szegény ifju lenne,
hűségeért jutalmat érdemelne;
miattad érte annyi szenvedés,
hát érdeme hálára nem kevés,
a szánalom a jognál többet ér.”
Palamonhoz pedig ígyen beszél:
„Úgy gondolom, nem kéreted magad,
s meghallom gyorsan igenlő szavad.
Itt asszonyod, nyújtsd hát kezed ide!”
Frigyük ekként megköttetett ime;
körül a tanács tagjai pedig
a jegyességet megpecsételik,
aztán víg zene s ének zenge fel,
s Emília a hőssel egybekel.
Isten, ki a világot épitéd,
küldd el mindenkihez igaz hivét;
hogy révbe jutott végre Palamon,
él boldogan, erőben, gazdagon,
Emília gyengéden szereti,
ő meg hűségesen szolgál neki,
egy rossz igét nem ejtenek soha -
örömben tellett életük sora.

67
Itt befejeződik történetem;
az Úr kegyelme mivelünk legyen: - Ámen.

Kormos István fordítása

A MOLNÁR ELŐBESZÉDE

A Fogadós és a Molnár szavai

Hogy meséjét végezte a Lovag,


a csapatban nem volt ifjú, se agg,
ki nem mondta: „Üdvös történet ez,
bizony megjegyezni is érdemes.”
Főképpen a nemesek, mindegyik.
A Gazda nevetett: „A mindenit,
rendjén megy ez, kinyílt immár a zsák,
lássuk, ki mond egy új históriát.
Jól kezdődik a játék csakugyan.
Mondd, tudsz-e valamit, Barát uram,
mi a Lovag meséjével felér?”
A Molnár, ki részeg volt s falfehér,
csak csúszkált a nyeregben balra-jobbra.
Csuklyáját, süvegét fejébe nyomva -
nem várt illőn, mint a többi zarándok,
hanem Pilátus hangján felkiáltott,
s Krisztus sebére esküdött dadogva:
„Mondok illő mesét ez alkalomra,
a Lovag úréhoz méltót tudok.”
Gazdánk, látván, hogy sörtől berugott,
azt mondta: „Várj egykomám, Robi, szépen,
előbb valami jobb ember meséljen;
várj: megvan ennek is a maga rendje.”
„Biz én nem várok - szólt az -, Istenemre.
Vagy mesélek, vagy utunk máris elvált.”
A Gazdánk így szólt: „Ördög vigye, kezdd hát.
Kótyagos vagy, meghibbant az eszed.”
„Hát - szólt a Molnár - mind figyeljetek,
elsőben is magam mentegetem:
részeg vagyok, érzem beszédemen.
Ezért ha vakútra vinném mesémet,
okoljátok a sört, csak arra kérlek.
Legendát mondok néktek: egy derék
asztalos és a neje életét,
s egy deák hogy lóvá tette a mestert.”
Felelt az Ispán: „Részeg, ronda, feslett
beszéd ez, jobb, ha befogod a szádat,

68
mert bűn, ostobaság és nagy gyalázat,
hogy megszólsz mást, nevét meghurcolod
s hogy ilyen hírbe jutnak asszonyok.
Beszélhetsz szebbről, jobbról eleget.”
De a Molnár csak tovább fecsegett
és így szólt: „Hej, jó Oswald egykomám,
ha asszonyod nincs, nem kapsz szarvat ám.
Nem mondom én, hogy már kinőtt a szarvad,
hisz hű, jó asszony akárhány akadhat.
Egy rossz körül ezer jó is tolong,
tudod te is, ha nem vagy sült bolond.
Miért bőszülsz fel annyira mesémen?
Nekem is, mint neked, van feleségem,
de jármosökrömre, én nem veszek
nyakamba azzal újabb terheket,
hogy agancsot érezzek fejemen,
váltig azt tartom: nincs szarvam nekem.
A férj se az Úristen, se az asszony
titkai után soha ne kutasson.
Ha megkapod mellette mindened,
a többit ugyan minek keresed.”
Mit mondjak még, beszédét a sörissza
Molnár nem fogta senkiért se vissza
és elmondta ripők történetit,
ahogy most én elmondom néktek itt.
De minden jámbor lelket kérek én,
az istenért ne higgye, hogy mesém
ártó szándékú; jó vagy rossz, de nékem
mindegyiket híven el kell mesélnem.
Másként meghamisítanám; tehát
ha nem tetszik neked, lapozd csak át,
és válassz magadnak másik mesét,
mert van itt hosszú és rövid elég,
melyet a finom szemérem éltet,
találsz szentséget és erkölcsiséget.
Ne engem szidj hát, rossz mesére nyitván,
a Molnár sültparaszt, tudod te is tán,
az volt az Ispán s még sok más is itt:
ocsmányságot mondott el mindenik.
Gondold meg ezt és ments fel engemet,
hisz játék ez csupán, nem vérre megy.

Szász Imre fordítása

69
A MOLNÁR MESÉJE

Élt réges-rég egy oxfordi lakos,


mesterségére nézve asztalos,
jómódú volt, sok embert etetett
s élt nála egy szegény diákgyerek.
Tanult az mindent, képzelete, kedve
mégis a csillagjósláshoz vezette.
És tőle kérdezték az emberek,
mikor lesz eső, vihar, fergeteg,
s oly sok dologban kérték véleményét,
hogy elsorolni is sok annyifélét;
és ha a csillagállás kedvezett,
mindig kész volt nála a felelet.
Kedves Miklósnak hívták a diákot,
titkon szeretett, mulatott, cicázott;
s hozzá ravasz volt, megőrizte titkát,
hogy sokan szűzlány-jámbornak alíták.
Szobatárs nélkül, egyedül lakott
a mesternél, kitől szobát kapott,
és abban sok finom, édes növény
zöldellt s maga is édes szép legény,
mint édesgyökér, gyenge tengeri;
Almagestá-ja, nagy s kis könyvei,
asztroláb, számlap, minden, ami kellett
tudományához, ott állt ágya mellett
sorban egy padon szépen rendbe rakva.
Ládáját vörös terítő takarta,
s a terítőn egy derék hárfa volt,
azon játszott éjente és dalolt;
szobája zengett, olyan édesen
csendült az Angelus ad virginem.
Aztán a király nótáját dalolta,
istenáldás volt a kedve, a torka
s hazai pénzzel és keresetével
e jó diák így tölté idejét el.
Asztalosunk asszonyt vitt haza épp,
s jobban őrizte, mint az életét.
Tizennyolc éves lány volt, hát a férje
lakattal zárta, dugta, leste félve.
Az asszony ifjú, vad, ő meg öreg,
reszketett mindig: jaj, most csalja meg.
Ostoba, nem tudta, mit mond Cato:
A hitványhoz hasonszőrű való.
Asszonyt szerezz hozzád illő korút,
ifjúság, vénség gyakran összerúg.
De aki már a csapdába esett,
cipelje gondját - mint más emberek.
Nagyon szép volt a fiatal menyecske,

70
kicsi, finom, mint menyété, a teste.
Selyemövén ferdén mentek a csíkok,
dúsan rakott köténykéje vakított,
fehéren, mint a friss fejés teje.
Fehér köpenye volt, szénfekete
selyem díszítette kívül-belül
meg hátul is, a gallérja körül.
Ugyanilyen fekete volt fehér
főkötőjén a mintázott szegély;
pártája széles és csupa selyem
s bizony pajzán szemű volt a szivem.
Páros szemöldöke hollószinű,
keskenyre tépett, szárnyas, ívelő.
Jobb volt őt nézni, arcát, derekát
mint a virágzó Jánoskörte-fát.
Mint báránygyapjú, olyan gyenge volt;
övén bőrerszény függött, csupa rojt,
a bélése selyem és réz a csatja,
nincs a földön, keletre és nyugatra
oly okos férfi, aki kecsesebb, szebb
babát, fürgébb nőszemélyt kieszelhet.
Bőrének színe olyan fényt vetett,
mint frissen vert pénzen a vésetek,
s az éneke, az víg volt és szabad,
mint a fecskéé az eresz alatt.
Hát még ha táncolt, játszott: szökdösött,
vígan, mint borjú az anyja mögött.
Szája édes, mint a méhsör, a málna
vagy széna közé eltett téli alma.
Mint fajcsikók, érzékeny volt, nemes,
mint árboc, karcsú, mint nyíl, egyenes.
Széles melltűt viselt gallérja alján,
mellette még a pajzs gombja se nagy tán.
Saruját jól felfűzte lábain,
s olyan szép gyöngyvirág volt, kankalin,
hogy egy lord ágyába vihette volna,
köznemes pedig feleségi sorba.
Hát, uraim, úgy esett a dolog,
hogy egyik nap nagy játékba fogott
az asszonnyal a szép Miklós diák,
míg a férj Oseney-be odajárt.
A diák mind ravasz, beszéde mézes,
ez is odanyúlt az asszony öléhez
s így szólt: „Ha kívánságom nem teszed,
a titkos bútól én elepedek”,
és jól megmarkolta a csípején.
„Rózsám, ha nem leszel tüstént enyém,
bizony isten, mindjárt belehalok!”
Az még szilaj csikóként neszt fogott,

71
és tőle egyszeriben elhuzódott
s így szólt: „Esküszöm, tőlem soha csókot
nem kaphatsz, hagyj - mondta -, hagyj, ha kezed,
Miklós, rögvest rólam el nem veszed,
rablót, segítséget kiáltozok.”
Miklós hát kérte a bocsánatot
s oly szépen szólt, oly buzgón esdekelt,
hogy az asszony végül is engedett
és kenti Szent Tamásra esküdött,
hogy óhajára tesz minél előbb,
mihelyst adódik mód és alkalom:
„Mert a férjem, az féltékeny nagyon,
csak várj nyugton - mondta - és tartsd titokban,
mert különben, tudom, megölne nyomban.
Ezért nagyon őrizd a titkaid most.”
„Ezzel ne emészd magad - mondta Miklós -,
nem is igazi diák az, szegény,
ki nem jár túl egy asztalos eszén.”
Hát megegyeztek így és megfogadták
- amint mondám -, hogy várnak egy darabkát.
Kezét Miklós, miután ezt elérte,
odanyomta az asszony köldökére,
édes csókot adott, hárfát fogott
s játszott sok nótát, kedves dallamot.
E jó feleség egy szép ünnepen
templomba ment, hogy eleget tegyen
Krisztus Urunk szent parancsainak.
Orcája szebben fénylett, mint a nap,
a dolga végeztével úgy kimosdott.
Az időtt egy papi deák lakott ott
a plébánián, Absolon nevű.
Fürtös haja, mint kinyílt legyező
terült szét s fénylett, mint az arany ékszer,
s csinosan, szépen választotta széjjel.
Az arca piros, szeme szürke, s mint a
Szent Pál ablaka cipőjén a minta.
Veres nadrágban hetykén lépve, járkált,
daliásan hordta csinos ruháját.
A zubbonya selyem, violaszín,
dús paszománttal fényes szárnyain
s ehhez ragyogó inge oly fehér,
mint ághegyen ringó virágfüzér.
Víg fickó volt, biz’ isten, ami kellett
megírta ő, ha passzus, ha kereslet,
eret nyitott, szakállt vágott s hajat,
húszféleképp ropta a táncokat
és lábát az oxfordi iskola
szerint dobbantotta ide-oda.
Nótákat játszott kis hegedüjén

72
s dalolt hozzá hangosan, könnyedén.
S citerajátéka, az vala csak szép;
a városban nem volt oly kocsma, csapszék,
ahol ő nem mulatozott, ha ott
szemrevaló csaplároslányt tudott.
De szent igaz, hogy nem sok szóra járt a
szája s a szellentést nehezen állta.
Ez Absolon, ki víg volt, eleven,
füstölőjével járt egy ünnepen
s mustrálgatva a községbeli nőket,
szerelmes tekintettel nézte őket
és köztük az asztalosnét kiváltképp;
vele élni, gondolta, csupa játék,
olyan csinos volt, édes és ledér;
bizony mondom, lett volna csak egér,
ő meg a macska, hát elfogja tüstént.
A vidám Absolon szívébe tüskét
döfött a szerelem, s bárhogy kinálták,
nem vette át senki nő adományát
udvariasságból, mint mondta volt.
Éjjel, midőn tisztán fénylett a hold,
odanyúlt Absolon a citerához:
egy éjt ő most a szerelmére áldoz,
és fürgén, vágyakozva mendegélt,
míg az asztalos házához nem ért,
s hogy a kakas szólt, néhány percre rá
odaállt a csapóablak alá
az asztalos házfalának tövében
s halk, magas hangon énekelt eképpen:
„Legyen meg parancsod, ó, szép alak,
csak azt kérem, hadd szolgálhassalak.”
Citeraszóval felzengő dalára
tüstént elreppent az asztalos álma,
s nejéhez szólván ily szókra fakadt:
„Hé! Aliz! Itt az ablakunk alatt
kántál Absolon, hallod?” És neje
az ő urának tüstént felele:
„Hallom bizony, hallottam már elébb.”
Így ment tovább, hogy több volt, mint elég.
A szép Absolon úgy tette a szépet
minden áldott nap, hogy szinte elégett.
Éjt-nappalt átvirrasztott éberen,
fésülte dús haját, hogy szép legyen.
Udvarlását vitte küldönc, követ,
apródja lesz, kérte, csak tűrje meg.
Mint csalogány, szép trillázón dalolt,
küldött méhsört, aszút, ribizlibort,
parázstól gőzlő ostyát s mert Aliz
városi volt, kínálta pénzzel is.

73
Mert van, akit ajándék nyerne meg,
ezt nyájasság, amazt meg ütlegek.
S hogy megmutassa, itt is íme mester,
a passión ő játszá Heródest el.
De mit sem használt mindez néki. Drága
Miklósát a menyecske úgy imádta,
hogy ő, lehozta bár a csillagot,
szegény feje csupán szidást kapott.
Absolont, akárhogy szolgálta is,
mindig csak bolonddá tette Aliz.
Igaz beszéd, nem hazugság biz az,
jól mondják: „Ha közel van a ravasz,
a távoli kedvest könnyen kitúrja.”
Hiába jött Absolon dúlva-fúlva,
Aliz szemétől messzire esett,
s Miklós közelben könnyen hencegett.
Te jó Miklós, most már rajtad a sor!
Absolon hasztalan sóhajt, dalol!
Így történt, hogy egy szombat reggelen
az asztalosunk Oseney-be ment;
nem maradt Aliz és Miklós se veszteg,
s míg odajárt, szép rendben megegyeztek,
hogy Miklós fondor cselt eszelve ki
a szamár mestert félrevezeti,
s ha kisded játékuk sikerre visz,
egész éjjel vele hálhat Aliz,
amint az mindkettőjük vágya volna.
Miklós diák tüstént, többet se szólva,
mert késlekedni immár nem akart,
szobájába csöndben ételt-italt
vitt fel, egy-két napra valót, s neki
meghagyta, hogyha férje kérdezi,
hogy nem tudná-e, Miklós merre van,
csak mondja szépen azt, hogy ő ugyan
nem tudja, még színét se látta ma,
de úgy hiszi, beteg és nagy baja
lehet, mert a lány bárhogy hívta volt,
bármit csinált is, csak nem válaszolt.
S így telik, így ér szombat napja véget:
Miklós odafenn csendben heverészget,
kedvére tesz-vesz, aluszik, eszik,
egész vasárnap késő estelig.
Meghökkent a banga asztalos erre
és így szólt: „Hát azt meg ugyan mi lelte?
Szent Tamásra, félek, nehéz eset,
Miklóson bizony nagy baj eshetett.
Isten ments, még meghal szegény diák.
Hej, állhatatlan ám ez a világ.
Ma holtat vittek a templom előtt,

74
múlt héten még dolgozni láttam őt.”
Inasának szólt: „Menj fel nosza hát,
kiálts vagy kővel verd meg ajtaját.
Amit látsz, elmondod, nézz jól körül.”
A fiú felment bátran, emberül,
az ajtónál megállt, és mint az őrült
ütötte-verte és közben üvöltött:
„Hahó! Hahó! Miklós úr, mit csinál? Tán
csak nem heverész egész nap az ágyán?”
Mindez hiába, senki nem felelt.
Az ajtódeszkán lenn egy résre lelt
- amely résen a ház macskája járt át -,
és szemügyre vette Miklós szobáját.
Onnan aztán megpillantotta végre:
Miklós csak ült és bámult fel az égre,
éppen, mintha az újholdra meredne.
Lement hát, lent a mesternek jelentve,
Miklóst mily állapotban lelte meg.
Asztalosunk nagy keresztet vetett:
„Segíts nekünk, Szent Antal! Senki se
tudhatja, mit kell még megérnie.
Asztrómeájába őrült bele,
vagy rohamot kapott szegény feje.
Mindjárt gondoltam, hogy ez lesz az útja:
az ember Isten titkait ne tudja.
Áldottak az együgyűek, akik
nem tudják csak a hit parancsait.
Asztrómeájával egy más diák
épp így járt: látni a csillagvilág
dolgait, rótta kinn a földeket
és végül egy kubiklikba esett.
Nem vette észre. Hanem Szent Tamásra,
azért lelkem a Miklós dolga bántja.
A sok-sok tanulásért jól megintem,
ahogyan tőlem telik, bizony isten.
Feszítőt hozz, én felnyomom, te meg,
Robi, az ajtaját kiemeled.
Úgy vélem, otthagyja a könyveket.”
Az ajtónál nekiveselkedett,
inasa izmos volt, jó a dologra,
a sarokvasaknál emelte, nyomta
s az ajtót egykettőre kivetette.
Miklós diák csak ült, kővé meredve.
S csak bámult, egyre bámult fel a légbe.
Búskomor ez, a mester úgy itélte,
megfogta vállát hatalmas erővel,
megrázta és imígy kiálta ő fel:
„Hejj! Miklós! Miklós! Nézz le, ébredezz!
Gondolj Krisztus sebére; a kereszt

75
jelével óvlak, hess, bűbáj, gonosz!”
S varázsigét mondott az asztalos
a ház négy sarkának külön-külön:
s az ajtón kívül is, a küszöbön:
„Ó Jézus Krisztus és Szent Benedek,
minden éji gonosztól védje meg
a fehér paternoster házamat.
Szent Péter testvére hová szalad?”
Miklós diák végtére nehezen
sóhajtott egyet s így szólt: „Jaj nekem,
eljő a földre hát a végveszély?”
A mester így szólt: „Ilyet ne beszélj,
higgy Istenben, mint mi, kézművesek.”
„Hozz innom - hangzott rá a felelet -,
mit akkor titkon mondani fogok,
csak rád és rám tartozik a dolog,
ezt meg nem tudják tőlem soha mások.”
Az asztalos lement és visszamászott,
kezében jó sörrel teli üveg,
mind a ketten megitták részüket,
Miklós az ajtaját bezárta most,
s közelebb ültetvén az asztalost
így szólt: „Gazdám, János, te jó, te drága,
esküdj meg nékem itt a Bibliára,
hogy titkom soha el nem fecseged,
mert Krisztus titkát mondom el neked.
Elvesztél, bárkinek kikotyogod,
s a büntetésed az leszen, hogy ott
nyomban megőrülsz.” „Én ugyan soha,
Krisztus vérére nem, mert sem kofa
nem vagyok ám - szólt az ostoba mester -,
sem pletykás, ki fecsegni sose restell.
Esküszöm arra, aki a halált
legyőzte és a pokolra leszállt,
bármit mondhatsz, sem asszony, sem gyerek,
tőlem senki sem tudja sose meg.”
„Figyelj - szólt Miklós. - Asztrológiámban
midőn a holdat néztem, ezt találtam,
és ez nem hazugság: következő
hétfőn éjfélkor iszonyú eső
szakad le ránk, oly őrült, féktelen,
a vízözön nem volt még fele sem,
s a föld - mondta - egy óra múlva már
volt-nincs, eltűnik, oly vad lesz az ár,
s ott fullad, pusztul az emberi nem.”
Az asztalos nyögött: „Jaj Istenem!
Aliz is megfullad? Jaj! Nem lehet!”
S a bútól majd hogy össze nem esett.
„Nincs írja hát - kérdezte - semmi sem?”

76
„Krisztusra - mondta Miklós - van, igen,
ha tervem és tanácsom megteszed
s nem azt nézed, mit mond saját fejed.
Megmondta már bölcs Salamon: »Aki
tanácsra tesz, nem fog kárt vallani.«
Ha híven tanácsom szerint cselekszel,
árboc s vitorla nélkül is ez egyszer
őt, magamat s téged megmentelek,
tudod, Noét hogyan őrizte meg
az Úr, jókor kijelentvén szavát,
hogy vízzel vész el majd ez a világ.”
„Igen - szólt az -, ez már régi dolog.”
„S azt tudod, Noé mit fáradozott
fiaival, milyen sok gondba-bajba
került, míg nejét a hajóra csalta?
Biza, csak lett volna külön hajója
az asszonyának, feláldozta volna
örömest fekete bárányait.
Tudod tehát, mi lesz a munka itt?
Ez sürgős, és mert sürgős tettre vár,
az ember nem szuszog s nem prédikál.
Menj és kutass fel fürgén, szedd a lábad,
mosóteknőt avagy kádat, de hármat,
és ügyelj jól, mindegyik nagy legyen,
mint bárkák, úgy ússzanak a vizen.
S szerezz ennivalót, amennyi kell
egy napra: ne törődj a többivel.
A víz másnapra már apadni fog
s reggeltájt elmegy; hanem inasod,
Robi semmit sem tudhat róla, sem
Julis szolgálód meg nem menthetem.
Ne kérdezd, mért, mert bár kérdezheted,
Isten titkát nem mondom el neked.
Légy boldog, ha nem vagy hibbant, hogy épp
akkora kegy ért téged, mint Noét.
Megmentem asszonyod, csak bízzad ezt rám,
s most menj az utadra, de igyekezz ám.
Ha megvan már neki, nekem, neked
a három mosóteknő, felviszed
s a hiuba kötöd, magasra rejtve,
hogy készülődésünk ember ne sejtse.
S ha majd mindazt, amit mondtam, bevégzed
s ennivalóból is együtt a készlet
s kötélvágásra van egy balta is,
hogy induljunk, ha már elért a víz,
törj a hiun egy rést, jó széleset
a kert felé, az istálló felett,
hogy ha elszállt már a vihar haragja,
kievezhessünk rajta a szabadba.

77
Oly vígan úszol akkor, fogadok,
mint gácsérok után fehér tojók,
s én majd kiáltok: »Hé, János! Aliz!
Fel a fejjel, apad mindjárt a víz!«
S ti mondjátok majd: »Üdv, Miklós diák,
jó reggelt, látlak, itt a napvilág?«
Miként Noé és felesége, mi
leszünk, míg élünk, a föld urai.
De egy dologtól óva intlek én,
tartsd észben, hogy a vihar éjjelén
mikor hajóba szálltunk már, nehogy
egyőnk is mukkanjon, egy szó se sok!
Imádkozik, nem suttog, nem neszez,
mert Istenünk áldott parancsa ez.
Te és Aliz majd távol függjetek,
hogy vétek, bűn ne essék köztetek,
nemcsak tettel, szemmel se, semmi módon.
Ez hát a tervem, menj most, Isten óvjon.
Holnap éjjel, ha minden csendesen
elszunnyadt, bebújunk teknőnkbe fenn,
ülünk és várjuk majd az Úr kegyét.
De menj, a szentbeszédből már elég,
nincs több időm. Bizony, igaz beszéd ez:
»Ha okos vagy, kevés szóból is értesz.«
Te okos vagy, hát minek magyarázzak,
ments meg bennünket, azt kérem csupáncsak.”
A szamár mester útjára megyen,
és sűrűn nyögi: „jaj” és „Istenem”.
Dolgát Aliznak titkon elmesélte;
az jobban tudta, mindezt mire vélje
s mi bújik a furcsaságnak megette,
de csak nyögött s a halált emlegette.
„Siess - mondta -, menj a dolgod után már,
ments meg, mert mindhármunkra pusztulás vár.
Hites társad vagyok s hűséges is,
menj, jó uram, menekülnünk segíts.”
Lám, mire jut, kin egy érzés erőt vett!
A puszta képzelet bárkit megölhet,
egy balhit oly mély gyökeret ereszthet.
A banga asztalos reszketni kezdett,
szentül hitte, hogy látja majd, ahogy
Noé árja tengerként hánytorog
s Alizt, édes kincsét elnyelni jön.
Nekibúsult, szeméből hullt a könny,
nyögött és sóhajtott keserveset.
Elindult és egy kádat keresett,
egy mosóteknőt s egy jókora hordót.
Titokban szépen mindent hazahordott,
s a hiuban felkötözte, s utána,

78
hogy könnyebben feljussanak a kádba
s a gerendán lógó teknőbe éjjel,
három létrát csinált saját kezével.
Teknőbe, kádba, ételt mindbe tett:
kishordó jó sört, sajtot, kenyeret,
kiporciózva egy napra valót.
De mielőtt még munkába kapott,
elküldötte valami ügye végett
Londonba az inast és a cselédet.
És hétfőn, midőn már estére hajlott,
bezárta gyertya nélkül kinn az ajtót
s elkészítvén rendjét az utazásnak,
mind a hárman gyorsan helyükre másztak,
s jó szusszanásnyit ültek hallgatag.
„Most csitt - szólt Miklós -, Miatyánk, ki vagy”...
„Csitt” - szólt János, Aliz suttogta: „Csitt!”
Az asztalos mondta fohászait,
és csendben ült s mondott imát imára,
a hangos esőzuhogásra várva.
S nehéz álom szállt rá egyszeriben.
A nagy munka miatt, én azt hiszem,
vecsernyekor, vagy kicsivel utána,
hánytorgott lelke, nyögött, nyomta álma
vagy hortyogott, mert feje félrefordult.
Miklós lekúszott a grádicson orvul
és halkan, gyorsan Aliz is lejött
és azon nyomban lefeküdtek ők,
ott, hol máskor az asztalos aludt.
Volt ám mulatság és csengett daluk.
Aliz és Miklós imígy éjszakázott,
víg, pajzán ügyben, mígnem a barátok
zsolozsmája a szentélyből kihangzott
s köszöntötte a hajnali harangszót.
A papi deák, sóvár Absolon,
akit a vágy már megkínzott nagyon,
s kit társasága Oseney-be vitt
hétfőn, hogy játsszon, daloljon nekik,
kérdezgetett egy klastrombélitől
titkon János, az asztalos felől.
Kiment az a templomból s félrevonta:
„Én nem tudom, nem láttam szombat óta
dolgozni; szálfáért ment, azt hiszem,
apát urunk küldé el sebtiben,
ő jár szálfáért és egy-két napig
ilyenkor ott kinn, a tanyán lakik,
vagy tán otthon van; hogy hol is lehet,
biztosan meg nem mondhatom neked.”
Absolon erre derűs lett s vidám,
azt gondolta: „Éjjel nem alszom ám,

79
minthogy napkeltétől nem láttam őt
motozni kinn az ajtaja előtt.
Most nyernem kell. Ablakjuk a falon
alacsonyan áll, megkocogtatom
a kakasok első szavára halkan.
Most mód nyílik, hogy Aliznak bevalljam
nagy szerelmem: s nem jövök el anélkül,
hogy egy csókot ne kapjak tőle végül.
Hitemre, vár valamilyen gyönyör,
ma egész nap szájviszketés gyötör:
ha más nem is, de biztos már a csók,
s még azt is álmodtam: lagzin vagyok.
Most hát egy kis szundítás sora van,
hisz egész éjjel mulatom magam.”
A szép szerelmes Absolon, mihelyt
az első kakas szólt, ágyból kikelt,
csínnal, gondosan, soká öltözött,
s illatáért fésülködés előtt
mentát, gyömbért rágott s nyelvére tett
egy kis darab szerelemgyökeret.
Aliznál így kerül, úgy hitte, kegybe.
Az asztalos házához ment sietve,
s az ablaknál megállott azután
- alacsony volt az, mellig ért csupán -
s halkan köhintett néhányat: „Aliz!
Mondd, mit csinálsz, mézecském, kis hamis,
szép madaram, én édesgyökerem!
Ébredj, virágom, kelj és szólj velem.
Verejték ver a vágytól, szenvedek,
ahol megyek, s ez semmiség neked;
csoda, hogy izzadok, senyvedve, árván,
sírok, mint anyja tőgyiért a bárány? -
Tudd meg, virág, hogy mint vágyakozom,
s igaz, mint gerlicéké, bánatom:
nem kell nekem már se ital, se étel.”
„Te tökfilkó, hordd magadat innét el!
Nem lesz »adj csókot«, Isten úgy segéljen,
mert nálad jobbat szeretek, de szégyen
lenne, Jézusra, ha nem volna jobb.
Elkotródj ám, mert követ ragadok;
vigyen innen az ördög, hagyj aludnom.”
„Jaj - szólt Absolon. - Mire kelle jutnom?
Hű szerelmest még ily bánat nem ért!
Jézus szerelmiért s szerelmemért
a szád hadd csókoljam, ha mást nem adsz!”
„Utadra mégy akkor?” - kérdezte az.
„Megyek, megyek - szólt Absolon -, szivem!”
„Készülj - szólt Aliz -, jövök iziben.”
S Miklósnak hátraszólt: „Ha csöndbe vagy,

80
nevethetsz, hogy kidől az oldalad.”
Absolon térdire ereszkedett
s így szólt: „Most már mindenhogy úr leszek;
több is jön majd, remélem, még utána.
Szeress, madárkám, légy kegyes, te drága.”
Kitárta az gyorsan az ablakot.
„Gyerünk - mondta -, siess gyorsan, nehogy
a szomszédok meglássanak velem.”
Száját dörzsölni kezdte hirtelen
kezével jó szárazra Absolon.
Az éj sötét volt, mint szén vagy korom;
Aliz pedig az ablakon farát
kidugta, s Absolon se hall, se lát,
csupasz seggére cuppantott nagyot
jó ízeset, aztán észbe kapott,
meghőkölt és azt hitte, az egész
csupán csalódás, furcsa tévedés.
Nőnek szakálla, tudta, nem lehet,
ő meg valami rücskös szőröset
érzett. „Fuj! Mit tegyek? Jaj!” - szólt dadogva.
„Hihi” - Aliz az ablakot bevonta,
Absolon meg bús léptekkel odébbállt.
„Szakáll! Szakáll: no de még ezt a tréfát!
Biz’ isten jó” - szép Miklós nevetett.
Szamár Absolon hallván ezeket,
dühében száját rágta s így beszélt
magában: „Megfizetek még ezért.”
Ki dörzsöli ajkát, ki törli hánccsal,
porral, homokkal, szalmával, szijáccsal?
Hát Absolon. Sűrűn szól: „Jaj nekem!
Lelkemet a sátánnak engedem,
de akárha egy várost is kinálnak,
le nem mondok arról, hogy bosszut álljak.
Jaj! bárcsak ne hőköltem volna meg!”
Tüzes szerelme kihűlt, odalett.
Hogy Alizt seggen csókolta s becsapták,
nem ért már a szerelem egy fabatkát.
Kigyógyult, elment róla a betegség
s átkozni kezdte sűrűn a szerelmét
és zokogott, mint egy megvert gyerek.
Az utcán csöndben végigsietett,
György mesterhez, a kovácshoz, ki éppen
ekéket kovácsolt a műhelyében,
buzgón vervén a csoroszlyát, vasat.
Absolon zörgött az ablak alatt
s halkan beszólt: „György, gyorsan nyiss kaput!”
„Ki az, hé!” „Én, Absolon, én!” „Vagy úgy!
Absolon! Szent kereszt: Mi hoz ide
ilyen hajnalban? Benedicite!

81
Mi baj van! Tudom én, valami víg,
kacér lány gerjesztett fel téged így.
Szent Józsefre, hisz úgyis érted ezt te.”
De Absolon bizony nem sokba vette
tréfáját, és egy szót sem válaszolt,
mert néki most fontosabb dolga volt,
mint György hitte. Így szólt: „Kedves barátom,
azt a tüzes csoroszlyát a parázson
add kölcsön, kellene valamire,
de mindjárt vissza is hozom ide.”
„Vidd hát - felelt György. - Lenne bár arany,
avagy forint egy zsákban, számtalan,
megkapnád, jó kovács hitemre, te.
Hej, ördögadta! mit csinálsz vele?”
„Ez majd elválik - szólt az -, úgy lehet,
holnap majd mindent elmondok neked.”
Vasát hideg végén markába fogva,
az ajtón óvatosan kiorozta,
s az asztalos házához ballagott.
Előbb köhintett, majd az ablakot
megverte, úgy, ahogy először is.
„Ki az? Ki dörömböl? - szólt ki Aliz. -
Ez bizony rabló, szentül azt hiszem.”
„Nem, nem - szólt ő -, biz’ isten nem, szivem.
Én, kincsem, én vagyok, Absolonod,
aranyból néked egy gyűrűt hozok;
anyámtól kaptam, Isten úgy segéljen.
Csinos, finom, meg is van vésve szépen.
Ha adsz egy csókot, drágám, a tiéd.”
Miklós akkor kelt fel vizelni épp
s gondolta: „Tréfánk megtoldom kicsit,
seggen csókol, mielőtt elszökik.”
Az ablakot gyorsan kinyitva hát
kidugta rajta csöndesen farát,
combcsontjáig a teljes fenekét,
az Absolon deák meg így beszélt:
„Szólj, madárkám, nem látom, merre, hol vagy.”
Miklós szellentett erre egyet: oly nagy
volt az, mint a dörgés s nagy a szele,
Absolon szinte megvakult bele.
Izzó vasát kezében tartva várta,
s bedöfte pontosan Miklós farába.
Lement a bőr tenyérnyi szélesen,
az izzó vas úgy megsütötte lenn.
Majdnem belépusztult, úgy fájt neki,
és őrültként kezdett üvölteni:
„Segítség! Víz, víz kell nekem! Az égre!”
A mester felriad s arra kap észbe,
hogy: „Víz, víz!”- valaki vadul kiáltja.

82
Gondolta: „Jaj, most jő a Noje árja.”
Felült szó nélkül, és a kötelet
elvágta baltával és leesett.
Mindehhez egy szempillantás se sok,
annyi se kellett, s a mester legott
leért és ájultan terült a földre.
Aliz, Miklós felugrott, ezt üvöltve:
„jaj” és „segítség”, az utcára ki,
s hogy megbámulják az embert, aki
ájultan fekszik, sápadt, sárga, bódult,
a szomszéd mind, nagy és kicsi betódult.
A nagy eséstől eltörött keze;
felállt, de biz csak kárt vallott vele,
mert bármit szólt is, letorkolta őt
Aliz, Miklós. Az emberek előtt
elmondták, hogy bolond, hogy reszketett,
mert „Noje árjáról” rémképeket
látott, s ezért szegény három ilyen
mosóteknőt vett őrültségiben,
s a padlásukra felkötözve, kérte,
hogy ők vele az Úristen nevére
par companye majd üljenek meg ott.
A nép rémképein jót mulatott,
belestek, néztek a padlásra hátul,
s tréfát csináltak bújábul, bajábul.
Az asztalos akármit is mesélt,
nem hallgatták meg a történetét,
szitkokkal ledorongolák, ha szóla,
a város azt tartotta: kelekótya,
mert a diák mind összetart e téren,
s azt mondták: „Bolond szegény, drága vérem.”
S nevettek a csatán mindenfele.
Így mással hált az asztalos neje,
bárhogy óvták, s Absolon csókja, szája
a boldogabbik végin eltrafálta,
s megégett Miklós segge; kész mesém,
miránk az Úr áldását kérem én.

Szász Imre fordítása

AZ ISPÁN ELŐBESZÉDE

Mikoron a Molnár bevégezé,


nevettünk, hogy könnyünk csordult belé,
úgy élveztük a víg történetet,
ez így, az pedig úgy vélekedett,
senki nem búsult köztünk rajta el.

83
Legfeljebb Oswald, az ispán tüzel,
mert asztalos volt ő is valaha;
szívébe tüske, fölcsattan szava,
a históriát gyalázva lohog:
„Van ám, urak, ennél cifrább dolog;
egy rászedett molnár a hőse annak -
de én nem adok trágár ízt szavamnak.
Mert a tréfára vén már a fejem;
héj, füvellő-időm! - szénát eszem!
Fehér hajam jelzi az éveket,
és szívem is azonmód vénhedett.
Nem érek én a naspolyánál többet;
ez a gyümölcs egész lottyadtra töpped,
végül szalmára vetve elrohad.
Hát az öregember se ér sokat:
mire megérünk, el is rothadunk,
s míg szól a duda, egyre táncolunk.
Nagy gond a vágy, amék bizgat, hogy játsszunk;
bár vén a fejünk, még zöldell a szárunk,
mint a hagymának; és erő nekül
bolondoznánk még rendületlenül.
Nincs tehetség? Akkor van szájalás!
A hűlt hamuban is lehet parázs!
Négy eleven szén: dicsekvés, harag,
telhetetlenség és hazug szavak;
e négy szikra öregkorig elég,
roskadozunk, de a szívünkbe még,
s halálig nem hamvad ki, mondhatom!
A csikófogam ma is megvagyon,
pedig sok éve a hajdani kezdet,
hogy életem csapja csöpögni kezdett.
Haj, születésem óta csurdogál,
nem zárta el egy percre a halál,
csöpög a csap, csöpög, s ez így megyen,
mígnem itt áll a hordó üresen.
Az élet vize az ászokra hullt.
Locsoghat már a nyelv, a nyomorult;
nem fáj a valahai szenvedés,
csak egy: hogy íme az idő kevés.”
Gazdánk e papolást nem tűrte el,
mint egy király, méltósággal felel:
„Ez a bölcsködés mire jó nekünk?
Hát mindig szentírást idézgetünk?
Ispánra formált az ördög, vagy papra?
Mióta felcser vagy hajós a varga?
Kezdd a mesédet, ne húzd az időt!
No né! itt járunk már Deptford előtt!
Amott Greenwich! zsémbes nők városa!
Halljuk a történetedet, nosza!”

84
„Nos hát, urak - kezdé Oswald, az ispán -,
amért megkapja tőlem itt e hitvány,
mindenkit kérek, ne orroljatok;
büntetlenül én semmit nem hagyok!
Molnárunk részegen mesélte most,
hogy szedtek rá hajdan egy asztalost!
Asztalos voltom gúnyolná talán?
Kiegyenlítem a számlát, az ám!
A bugrisnak dukál finom beszéd?
Hogy állna a rossz nyavalya beléd,
ki meglátod a szálkát más szemében,
bezzeg a gerendát nem a tiédben!”

Kormos István fordítása

AZ ISPÁN MESÉJE

Van Trumpingtonban, Cambridge-hez közel,


egy híd, alatta patak folyik el,
vén malom őröl a patak vizén;
onnét merítem színigaz mesém.
Hajdan egy molnár vala az ura,
akár a páva, büszke és buja;
jó kecskedudás és hálókötő,
kupafaragó, birkózó, lövő;
hosszú kétélű kést viselt övén,
kardja pengéjén szikrázott a fény,
a tarsolyába dugva tőr lapult,
hát emberfia hozzá sose nyúlt.
Harisnyájában sheffieldi bicsak;
teliholdképű s turcsi volt, s nicsak:
rondább fejű egy majom se lehet.
Minden vásáron ott kötekedett.
Egy árva pisszt nem szóltak ellene,
mert gyorsan mozdult bosszúra keze.
Nagy búza- s liszttolvaj volt, annyi szent,
lopásaiban bátran messzi ment.
Pökhendi Simkin volt a csúfneve.
Nemesi származék a hitvese:
a helység plébánosa volt az apja.
Rézserpenyőit dugig telirakta,
hogy Simkinre sózhassa, míg lehet!
A lány egy zárdában nevelkedett,
mert annak nem kell bárki feleség,
csak szűz, s ha iskolája is elég,
hogy kurtanemes voltán folt ne essék.
Az asszony csupa szarka-szemtelenség.

85
Szép látvány voltak ketten, mondhatom;
Simkin lépdelt elöl ünnepnapon,
csuklyaszalagját fejére tekerte;
mögötte neje ment, piros köpenybe;
urán a nadrág épp olyan piros.
„Úrnő” helyett mást szólni rá tilos;
olyan vakmerőt nem szült még anya,
ki ővele cicázni mert vala,
hacsak nem unta földi életét,
vágyván, hogy Simkin kaszabolja szét,
mert a féltékeny férj ugyan veszett,
basáskodik az asszonya felett.
És őneki, bár rajt volt apja szennye,
mint az árokvíz, bűzlött gőgje messze.
Fintorgó arca csupa megvetés;
más nőktől minden tisztelet kevés,
családját és a zárdát hozta fel,
tudását, mi főhajtást érdemel.
Kettőjüknek: Simkinnek és neki,
volt egy csöpp kölyke, még bölcsőbeli;
szépen növő, alig pár hónapos.
A nagylányuk húszesztendős, magos,
kövér egy némber, vala hegye-dombja;
szürke a szeme, égnek állt az orra;
széles farú, a csecse gömbölyű,
hanem a szőke haja gyönyörű!
Papjuk csak ámult szépsége előtt;
örököséül óhajtotta őt,
adván marháját, házát, mezejét,
de a sorsába beleszólt ezért:
úgy akarta kiházasítani,
hogy a lány ura legyen valaki:
így a szentegyházban szerzett javak
onnét származó vérre szállanak.
Azaz: tulajdon vérén gyámolít,
ha rátestálja papi javait.
A molnár a vámszedés mestere.
Mit búza, árpa? - zsákomba gyere!
Kivált Cambridge King’s Hall kollégyoma
őrlési vámja vala jókora;
búzájuk és árpájuk őrölé.
Hát úgy adódott egy napon elé,
hogy ágynak dőlt a kollégyomi sáfár;
ott settegett körötte a halál már.
No, a molnárnak semmi nem elég,
akkor láttátok volna lopni még;
addig csínján turkált a zsákba csak,
de most kezei meg nem nyugszanak,
szidhatta őt a kollégyom feje,

86
ha megfeszült, se értett szót vele;
s még az ő hangja zengett magoson.
Vala két szegény diák akkoron,
a King’s Hall kollégyomba laktak ők.
Hevesek voltak, tréfakedvelők,
szer volt a jó mókára mindegyik;
igazgatójukat kérincselik,
engedje őket egyszer a malomba,
ne legyen neki az őrlésre gondja,
mert ők bátran ráteszik nyakukat:
nem lop a molnár el, nemhogy sokat,
egy véka búzát se, ha belekékül!
Nagy hümmögetve rájuk hagyta végül.
Aleyn az egyik, John a másika;
mindegyiknek Strother a városa,
vagyis a messze északra való.
Felcihelődnek, útra kész a ló;
egy zsák gabonát feldobnak, s „gyühé”!
Elindulnak a molnár elibé,
jó kard s kerek pajzs az oldalukon.
John volt a kalauz ím az uton;
a malomnál a zsákot földre rakta.
Aleyn köszönt: „Itt volnánk, Symond gazda!
Hogy van szép lányod és hű hitvesed?”
„Isten hozott! No, Simkin, nézheted,
hogy kik jöttek; Aleyn és John maga,”
„Szükség törvényt bont - zengett John szava. -
Ki nem tart szolgát, az maga cepeljen,
ha nem szamár - így szól deáki nyelven. -
A sáfárunk alighanem oda;
sajog veszettül minden zápfoga.
Ezért őröltet most Aleyn meg én,
a lisztet meg csak elbírja gebém;
de igen sietünk, hadd kérjelek!”
Bólint Simkin: „Meglesz, ne féljetek;
csak mihez fogtok, míg a munka tart?”
„A garat mellett állok én ahajt -
felel John -, úgyse láttam még soha,
hogyan őrlődik lisztté a buza,
s hogy hányja-veti a garat magát.”
„John, ha te így - szól Aleyn is -, nahát,
én meg magamba leskelem alul,
ahogy a friss liszt a vályuba hull;
az lesz a jó mulatság, jobb se kell!
Mert John, melyőnk, ki jobban megfelel?
Tudásunk ebben egyformán vagyon!”
Örült magában a molnár nagyon;
azt hitte, ravaszkodnak csak előtte.
No majd, ha a búzájukat megőrte,

87
csak elvakítja ő a szemüket!
Ravaszságukra nem vet nagy ügyet;
jöhetnek bármi csapdákkal elő,
annál több vámot vesz a liszten ő.
„A liszt közé sok korpát keverek.
Nem a tudósok a bölcs emberek -
így oktatá a kancát a csikasz;
nem bánom, igaz ez, vagy nem igaz!”
Egy fertály óra telik el talán,
titokba, sutty! kisuttyan ajtaján;
fejét tekergeti ide-oda,
hát íme ott a diákok lova,
hűs szárnyék alatt, a malom megett;
molnárunk csöndben odasetteget;
kötőféket le! aztán héj, aló!
Mikor eloldva, megindul a ló,
a láp felé, vadkancák közibe,
nyerítve árok-bokor hegyibé.
A molnár pedig - szótlan be a házba;
végzi dolgát, de kész tréfálkozásra,
megőröli a búzát rendesen.
És mikor zsákban a liszt, jó helyen,
megy John a lóhoz, s látja, nincs sehol;
no fölkiált: „Héj, ördög és pokol!
Aleyn, a lovunk, ó jaj, elveszett!
Hékás, ugorj! Told ki a képedet!
Oda az igazgatónk hátasa.”
Aleyn lisztet, gabonát otthagya;
mért nézne már a molnár körmire?
Csak ordibál: „Hová ment? Messzire?”
A molnárné rohanvást jő elé:
„Szalad a lovatok a láp felé;
a vadkancákig meg nem áll ugyan!
Szárasszad el a két kezét, Uram,
ki nem kötötte rendesen oda!”
„Krisztusom! - sóhajt John. - Aleyn, nosza!
Oldd le a kardod, percet se időzz;
meglásd, gyors vagyok én, akár az őz;
ketten kerítsük, messze úgyse szökhet.
Hanem a csűrbe kellett volna kössed,
ó, te szamár! szamarak szamara!”
Azzal sebesen futosnak vala,
a láp felé vágtatnak gyorsan el.
No, a tolvaj molnárnak több se kell:
jó fél véka lisztet ellop hamar,
s belőle mindjárt kalácsot akar.
Azt dörmögi: „Ej, ti szegény diákok,
jól megnyirbáltam, hehe, a szakálltok!
A molnárnál vagyon a tudomány;

88
nézd, asszony, a két kölyket, futnak ám!
Keringelhetik a lovat körül!”
Kajtatják is azok ügyetlenül:
„Szorítsd, csak erre! hohó, elibe!
Hadd kapaszkodok a sörényibe!”
De röviden: lassan leszállt az este,
s izzadt a két diák csuromvizesre,
amíg megfogták, fújva nagyokat,
egy árokban az elfáradt lovat.
Mint esőn ázott állat, vizesen,
a két diák a malomba megyen.
„Ó, átkozott nap, amelyen születtem!
Gúny tárgya lettünk, ó, jaj, mind a ketten -
kesereg John -, sehol a gabona;
ránk mondhatják: »Ni, a két ostoba!«
Igazgatónk, a társak, s végre még
ez a molnár is! Már az arcom ég!”
S Bayard lovát kötőféken vezette.
A molnárt a tűz mellett ülve lelte;
vak este volt, hazaindulni kár;
kérték a molnárt, ugyan adna már
éjjelre szállást pénzükért nekik.
Az hümmögetve így istenkedik:
„Kaptok helyet, de olyan, amilyen.
Szűken vagyunk, s ti okosak igen;
húszlábnyi helyből ilyen tudomány
mérföld széleset varázsol talán.
Hadd lássuk, elég tágas-e a ház?
Toldja meg, ha kell, az okoskodás!”
„Szent Cuthbertre! - felel John. - Jó Symondom,
vidám egy fickó vagy, szavamra mondom!
Az ember fia azzal érje be,
amije van, vagy raknak elibe.
Hát kedves házigazdánk, légy kegyes,
az asztalra ételt-italt tetess,
s leszen csengése bőven az aranynak.
Üres kézzel sólymot nem csalogatnak;
ím itt a pénz, csak elkölteni kell.”
Sörért, kenyérért lányát küldi el,
libát pediglen süt nekik maga,
és lovukat jól megköté vala;
szobájában veti meg ágyukat,
rajt lepedő, takaró, friss huzat;
ott állt őkelme ágya is közel;
ím ott a lányé, egyik végivel,
külön vetik az ágyat őneki;
jobban azt senki el nem rendezi,
mert tágasabb a szállás nem lehet.
Vacsorát kaptak, jó bőségeset;

89
leöblíték erős, habzó serekkel.
Időt mulattak jó éjfélig ezzel.
Kábán lekókkadt a molnár feje,
sápadt képén a részegség jegye;
csuklik és orrán bong át motyogása,
mintha asztma gyötörné, vagy a nátha.
Feleségével aludni megyen;
az mint a szarka, csirr-csörr, édesen,
úgy leszopta magát, hogy még olyat!
Az ágyból a bölcsőn végigmatat;
ott áll, ringatni és szoptatni kézhez.
A két diák a sörrel íme végez;
no már a lány is fekszik akkoron;
végül lefekszik Aleyn, és le John,
más senki; nem kell nekik altató.
De a molnárra forduljon a szó:
mint egy ló, álmát végighortyogatja,
nem bánja, megvan-e vagy nincs a farka.
A felesége kontrázgat neki,
horkolását mérföldre zengeti;
a leányzó is társul közibük.
Aleyn, a diák, hallván énekük,
oldalba böki Johnt: „Alszol, komám?
Ilyen nótát se hallasz otthon ám!
De szép e litánia zengzete;
hogy essen beléjük a rossz fene!
Furcsábbat én nem értem soha még;
szakadjon a nyakuk közé az ég!
Egész éjszaka nem lesz nyugodalmam;
megállj, kisütök valamit magamban,
megkapják ezek tőlem emberül:
a lánnyal hálok, hogyha sikerül.
Mert a törvény is, nem mondok sokat,
őriz olyan paragrafusokat,
amelyben ott áll: a kárt szenvedő
kárát megvenni álljon csak elő!
A gabonánkat ellopták, igaz?
Egész nap megszalajtott a pimasz;
nohát, mivel kártérítést nem ad,
Aleyn, ne sajnáld, kárpótold magad!
Az Úr lelkére! nem lesz máshogyan!”
„Vigyázz, Aleyn - kuvikol társa, John -,
veszett alak a molnár, ismered,
csúffá tesz, hogy mindkettőnk itt gebéd,
ha felébredne? hát zajjal ne légy.”
„Nem több előttem; mint egy őszi légy” -
legyint Aleyn, s a lány mellé kúszik.
Az hátán fekve, mélyen aluszik,
és amikor ott motozgat diákja,

90
nincs már idő segélysikongatásra.
Jól megértették egymást, mondhatom;
mulass, Aleyn! de mire végzi John?
Egy-két percig még nyugszik békiben,
majd panaszolkodásba kezd, igyen:
„Ó jaj! ez aztán gonosz tréfa már!
Szentuccse, nálam nincs nagyobb szamár!
Csak nézd Aleynt, ahogy a dolga föst:
a molnár lánya van a karja közt;
nem félt, s a lányon kárpótlást veszen.
Nekem pediglen kopoghat szemem.
És ha e tréfa kisül valaha,
röhöghet rajtam a világ maga!
Hát én is fölkelek, akármi lenne!
A gyávát nem kegyeli a szerencse!”
Fölkel és a bölcsőig tapogat,
kezébe fogja, nem óg-móg sokat;
a maga ágya elé állitá.
Nem horkol a molnárné már soká,
íme felébred, pisilni mene;
jövet a bölcsőn matatna keze,
de a sötétbe sehogy nem találja.
„Mit vakoskodok - motyog - rossz irányba?
Csak nem a diákok ágyába mék?
Haj, benedicite! az kéne még!”
Végül aztán a bölcsőbe botol.
Lapog tovább; körül sötét pokol;
ihol az ágy! nem gondol semmi rosszat;
mért is, mikor a bölcsőt érzi onnat,
mert látni nem lát; hol, hol nem vala.
Hát a diák mellé besuttyana;
fekszik és hamar el-elszunnyadoz.
De John diákba beléáll a rossz:
a jó asszonyra mászik keseredten.
Nem kapott az jobb porciót e nemben;
döfölte John az asszonyt fickosan.
Tölti a két diák az éjt vigan,
de kakasszó zeng, már a harmadik.
Aleyn fáradtan feltápászkodik;
derék munkát végzett ez éjjelen.
„Ég áldjon - mondja -, Malin, édesem!
El kell szakadnunk, már reggel vagyon.
Bármerre járjak, gyalog vagy lovon,
örökké hadd maradjak kedvesed.”
„Eredj, babám - szól az -, Isten veled!
De még figyelj, ez szeretőd szava:
mikor a malom mellett mész haza,
a hátulsó ajtón loppal benyiss,
egy fél vékás kalács van ott, de friss!

91
Tulajdon liszted sütöttük bele,
én valék ebbe apám jobb keze.
Most már siess, az Isten áldjon, édes!”
De majdnem eltört, úgy biza, a mécses.
Felkel Aleyn: „John mellé bebujok,
mert világossal kisül a titok.”
Keze mindjárt a bölcsőbe akad;
„Hová motoszkálsz? hogy szegnéd nyakad!
morog magába. - Ej, te kelekótya;
csak nem ártott meg az éjjeli móka?
Eltévedtem, a bölcsőről tudom:
a molnárék ezek az ágyukon,”
És, nagy bajára, még tovább oson;
a molnár ott szuszog a vánkoson.
John cimboráját sejti ama ágyban,
s a molnár mellé fekszik oda bátran.
Nyakon csapintja, úgy suttog oda:
„Héj, John, kelj csak föl, te disznópofa!
Krisztusra! s Szent Ivóra is külön! -
Derék játékról hallasz, esküszöm:
Háromszor prütyköltem, s jó peckesen,
a molnár lányával ez éjjelen,
míg téged gyáván kushasztott a félsz.”
„Te kanlotyó, te aljas, mit beszélsz? -
kiált a molnár. - Te hitvány alak!
Isten az atyám, megnyuvasztalak!
Még hogy a lányomat beszennyezed?
A származás talán kutya neked?”
És ádámcsutkán ragadja Aleynt.
Rázza kegyetlen, szitkozván megint;
csontos öklével jól orrba veri;
ingét a vére teleföccseni.
Beszakadt orral s szájjal, le a földre!
Mint zsákba kötött malacok, üvöltve,
lenn hemperegnek, föl-le, ég-pokol!
Míg a molnár egy kőbe megbotol,
s háttal a feleségére zuhan.
Az asszony semmit nem sejdít ugyan,
mert hajnalban elszunnyadt kicsidég,
vele John is, mert volt móka elég.
Az esésre fölretten, álma-vesztve:
„Segítség, a bromholmi szent keresztre!
In manus tuas! Uram, légy velem!
Ébredj, Symond, ha félted életem!
A patás fene, az ördög van itt;
a hasamon... mindjárt agyonlapít;
Simkin, segíts! a két diákra nézz!”
No, John fölugrik, bár elég nehéz:
a fal mellett bot után tapogat;

92
az asszony is: fel! - nem töpreng sokat,
s mert otthonosabban mozog amannál,
egy jó botot talál tüstént a falnál.
A sápatag hold egy-egy résen át
fénnyel pásztázza a sötét szobát;
nézdel a molnárné ide-oda,
két alakot lát; melyik kicsoda?
Mintha valami ott fehérlene.
No, jobban odameredez szeme:
„Hálósapkában a diák, nicsak!” -
gondolja - és lecsap: „Nesze, sityak!”
Pedig botját nem Aleyn feje áldta,
hanem a molnár kopasz koponyája;
lehuppan az: „Segítség, jaj nekem!”
A két diák csépel könyörtelen;
vérébe mártják; s liszt és ló elé!
S elindulának ím, hazafelé.
Kalácsukat is magukhoz veszik;
fél véka lisztből sült; jó lesz nekik.
No, a pökhendi molnár nyöghetett,
rá az őrlési vám is elveszett,
ingyen traktálta a diákokat,
akik elverték, jaj, hogy még olyat!
Megprütykölték lányát és asszonyát;
így jár minden hamis molnár, nohát!
Igaz tehát a közmondás szava:
„Az jót ne várjon, aki rossz maga.”
„Nagy lesz a csaló megcsalatkozása.”
Nézzünk mindnyájan Isten trónusára;
óvjon bennünket fényességesen!
No molnár, így húzz ujjat még velem!

Kormos István fordítása

A SZAKÁCS ELŐBESZÉDE

Oswaldot, míg beszélt, Roger, a kerge


londoni szakács vígan hátba verte.
S felröffent: „A Krisztus kínjaira,
az a molnár megjárta jól! Haha!
Hogy szűk a ház, azt fújta csak; hanem:
»Sok jó ember megfér kicsiny helyen!«
- mondja bár igen bölcsen Salamon,
a szállóvendég veszélyes nagyon,
s bizony nem lehetsz elég óvatos, ha
idegen kandikál a lábasodba.
Verjen meg az ég, sújtson gyötrelem,

93
hogyha - mióta Roger a nevem -
hallék még ilyen molnár-ugratásról!
Az esti huncutság, az sült el ám jól.
De ments Isten, hogy ezzel vége légyen,
ezért ha nem vetik meg fecsegésem,
mondok én is szegény létemre itt
- megteszem majd, ami tőlem telik -
mesét egy csínyről, Londonban esett meg.”
Felelt a Gazda: „Roger, nosza, kezdjed,
rajtad a sor; de jó legyen meséd:
Sok pörköltről lecsapoltad a lét,
s kereskedtél te sok hirtelensülttel,
mely kétszer sült ki és kétszer is hűlt el;
s rád hány zarándok szórta sűrü átkát,
nyögve nyüzsgő petrezselymed hatását,
mit hízott libád mellé megevett:
butikodban hemzsegnek a legyek...
No, kezdd már, derék Roger, s megbocsásd
a kötekedést meg az ugratást,
hisz tréfásan is mondhatunk igaz szót.”
„Helyes - szólt Roger - de én a flamandok
hiten vagyok. Az igaz tréfa rossz.
Ezért, Harry Bailey, ne lázadozz,
ha egy korcsmárosról, mint tervezem,
elmondom még vidám történetem;
s váljunk el békén. Hallgatnék, de érzem,
búcsúnk előtt még megfizetsz te nékem.”
S felnevetett és megcsillant szeme,
s mesélni kezdett. Íme a mese.

Garai Gábor fordítása

A SZAKÁCS MESÉJE

Élt a mi városunkban egy segéd,


szatócsboltban kereste kenyerét;
mint az erdei sármány, oly csinos,
bogyó-barna volt, tömör, takaros.
Bájjal fésülte fekete haját;
lába víg táncot vadul ropva járt,
ezért lett Duhaj Peti a neve.
Szerelemmel és bűnnel volt tele,
mint kaptár, rejtve édes, sűrü mézét.
Ki ráakadt, boldog volt a fehérnép.
Minden lagzin ott szökdelt és dalolt,
s a kocsma volt kedvére, nem a bolt.
Hát, bármilyen menet, siserahad

94
járt Cheape felé, a boltból kiszaladt.
Nézte, s nem csak meresztette szemét,
táncot is járt, aznap vissza se tért.
Maga köré gyűjté a maga-fajtát,
s lett ott kurjongatás, tánc és mulatság.
Így szokták megbeszélni, ezalatt,
mikor s mely utcában kockázzanak,
s egy segéd sem volt nála ügyesebb,
ha Petin volt a sor s kockát vetett.
Volt szabadsága ahhoz is elég,
hogy pénzét zug-helyeken szórja szét.
Gazdája erre hamar felfigyelt;
gyakran megkopasztott pénztárra lelt,
mert egy segéd, ha már ilyen duhaj,
s vágya kocka, szoknya, zene, ricsaj,
sokba kerül a gazdának s a boltnak;
míg a gazda nemigen vigadozhat.
Muri és lopás fölcserélhető,
átváltójuk gitár és hegedű.
Duhajság s becsület közemberekben,
látható, már-már összeférhetetlen.
Így állt a dolog - bár a víg segéd
még nem tölté le tanoncidejét -,
reggeltől estig szapulták a vétkét,
s olykor nagy zajjal Newgate-be kisérték;
gazdája végül gondolt egy nagyot,
számba véve, amit vett s eladott,
s egy közmondás jutott eszébe: „Jobb,
ha egy szem rothadt almád kidobod,
semhogy az egész halmot megrohassza.”
Kicsapongó szolgának semmi haszna;
jobb, ha kegyvesztve elbocsáttatik,
mintsem a többit is megrontsa itt.
S Petit a gazda kilökte eképp,
szitkozódva, itt meg ne lássa még;
s a víg segéd a boltot odahagyta.
Mulathat reggelig, vagy hagyja abba.
S mert minden tolvajnak van cimborája,
ki a henyélést, pumpolást is állja,
kit megvág vagy meglop valamimód,
Peti átküldött ágyat és motyót
egy ifjú fickóhoz, ki maga-forma,
duhajság, kocka, mulatság bolondja,
s feleségének boltja volt, de épp
csak színleg; mert szajhálkodásból élt...

Garai Gábor fordítása

95
II. MESECSOPORT

BEVEZETÉS A TÖRVÉNYTUDÓ MESÉJÉHEZ

A Fogadós szavai a társasághoz

A Gazda látta, hogy az égi nap


már szemmel látható ivén halad
negyedrészt és egy fertályt téve meg;
s bár bölcs tanokban el nem mélyedett,
jól tudta, hogy tizennyolc napja jár
az április, ki májushoz futár;
és látta azt, hogy éppen akkora
mindegyik árnyék, mint amekkora
az árnyékot vető fatörzs, ezért
az árnyékok alapján úgy itélt,
hogy Phoebus, ki oly fényesen ragyog,
negyvenöt fok magasra hághatott;
tehát ez égövön, s e tájt, azaz ma,
tíz óra éppen, így véli a Gazda.
Lován egyet sietve forditott.
„Uraim - így szólt -, annyit mondhatok,
negyednap elment, tisztelt csődület.
Nos hát, az Ég sosem bocsátja meg,
Szent Jánosra! ha lopjuk az időt.
Urak, a nap s az éj idő előtt,
titkon lopózik úgyis, ébren, alva,
ha nem vigyázunk; szökne készakarva,
miként a víz, kinek ha visszaút
a hegytetőre nincs, a síkra fut.
Seneca meg sok régi bölcselő
szerint jobb, hogyha pénz vesz, mint idő:
»Pénzt vesztegetni semmi veszteség,
ki időt veszt, veszíti mindenét.«
Nem tér az többet vissza már, ha fogy,
akár a Molly szűzessége, hogy
enyelge, s egyszer elhagyá szegény.
Ne poshadozzunk itt tovább henyén;
légy oly szives, uram, Törvénytudó,
mondj hát mesét nekünk, tiéd a szó!
Ti vállaltátok ily esetre - nem? -,
hogy engedelmeskedtek énnekem.
Adós, fizess! mesét és semmi mást,
de ródd le itt ma ezt a tartozást.”
„Gazda - felelt az -, ne légy nyugtalan.

96
Eszembe sincs, hogy kihúzzam magam.
A szó adósság, adósod vagyok,
hidd el, fizetni pontosan fogok.
Mindé a törvény, de ki másra vetné,
illik, hogy elébb önmagára venné.
Így tartjuk ezt; ám bennem jó mese,
megvallom, nincs, mi épp felötlene;
de Chaucer, hébe-korba nála nyers
mértékre, rímre nézve bár a vers,
oly angolsággal, mit a tolla bír,
minden legendafélit sorra ír,
s ha egy helyütt nem írja, drága testvér,
megírja máshol azt, amit kerestél.
Szerelmesek baján sopánkodik,
s többről tud írni, mint a vén Ovid
Epistolái lapjain tudott.
Mit mondjam el, mi már elmondatott?
Alkyoné s Kéyx dicséretét
megírta ifjan, ám azóta még
csak több a nemes hölgy és szerető -
vaskos könyvébe mind fellelhető.
Címe: Cupido Szentjei, Legenda,
megtudni, Chaucer ott miként mereng a
sebzett Lucretián, a megdöfött
babylón Thisbén, és a kard fölött,
mit Aeneas miatt emelt Dido,
majd boldogtalan Phyllis látható,
ki fává lőn Demophón kedviért;
emitt nyögő szomorkodás kisért:
sír Deianeira és Hermioné,
és Ariadné és Hypsipylé;
s a kopár sziget alatt zúg a tenger,
hol Héróért megfúlt a hős Leander,
s a jaj szavakat számlálni lehet
Briséis ajkán, és a könnyeket,
rajtad, Helené, s Laodameia!
Ott a kegyetlen asszony, Médeia,
ki felkötötte két kicsiny fiát,
mert eltaszítá Iasón, a csalárd!
Pénelopé, Alkéstis, szép görög nő,
ó, Hypermnéstra, hogy dicsér a költő!
De színigaz, hogy nincs egy szava se
Canacéról - az illetlen mese,
bátyját szerette bűnben e leány,
mocskos mese, pfuj! sose hallanám!
És Apollónios, a tyrosi,
s Antiokhos király, ki elveszi
a lánya szűzességét - borzalom,
még akkor is, mikor csak olvasom,

97
hogyan löké az út kövére lányát.
De Chaucer tudja jól, hogy mit csinál, hát
ilyen beteges förtelemmel itt
meg nem gyalázná történeteit.
Én sem fogom; mellőzzük, ha lehet.
De ha mesélni kell, nos, mit tegyek?
Nincs kedvem elkövetni oly hibát,
mint az ál-múzsák, a Pieridák
(a Metamorphoses beszéli el,
amire célzok), ám nem érdekel,
ha ételem csak kutyának való szer:
enyém a próza, írjon verset Chaucer.”
S e szók után, amint tanúi lesztek,
nagy ünnepélyesen mesélni kezdett.

Gergely Ágnes fordítása

ELŐBESZÉD
A TÖRVÉNYTUDÓ MESÉJÉHEZ

Ó, rút szegénység gyűlölt bánata!


Hányódni étlen-szomjan a hidegben,
fityingekért pirulni el; de ha
nem kérsz is, érezni, hogy körüled nem
titok a baj, az harsog a fülekben,
hogy nyomorogsz; magad vagy, és lehet
csúszva koldulni, lopni kenyeret!

Vádolod Krisztust és nyelved perel,


a vagyon, mondod, nincs elosztva jól;
szomszédod jobb fogása ingerel;
„Semmim sincs - szólsz -, ő mindent birtokol,
de esküszöm, ezért még meglakol,
s mert nem segít a szenvedőn, farát
meg fogja sütni a tüzes zsarát!”

Figyelj a bölcsek véleményire:


„Meghalni jobb, mint nélkülözve élni.”
„Szegény embernek nincs becsülete:
A tulajdon szomszédja is lenézi.”
Tanulj meg hát a bölcséktől itélni:
„Szegény embernek minden napja rossz”;
a szegénységtől jobb, ha óvakodsz.

„Ha szegény vagy, a bátyád meg sem ismer,


s minden barátod elkerül, bizony.”
Ó, dús kalmárnép, kit Fortuna tisztel!

98
Eszes, dicső faj! Tiéd a haszon;
nem dupla-egyest dobsz az asztalon:
ötöst, hatost! Győztél, tiéd a sánsz,
és karácsonytájt csak tiéd a tánc!

Szárazon-vízen átkelsz, hogy a tárcád


megtömjed, és hogy mindent hírül adj:
békekötést és háborúk folyását,
országok állapotját; apja vagy
a jó meséknek - én is, íme, nagy
zavarba lennék, ha valaha rég
el nem mondja egy kalmár e mesét.

Gergely Ágnes fordítása

A TÖRVÉNYTUDÓ MESÉJE

Első része

Élt Szíriában egyszer egy derék,


módos, komoly, bölcs kalmártársaság,
hajóit messze földön ismerék:
szép színű kelme, dús aranybrokát
meg fűszer és sok drága ritkaság,
ezer cserére hasznos áru volt ott;
öröm volt velük megkötni a boltot.

Történt pedig, hogy néhány merész kalmár


fejébe vette, hogy Rómába jut,
alkudni épp, vagy szórakozni, mert már
nem ízlik így otthon maradniuk
futárt menesztve csak; most hát maguk
hajóztak el, s megszálltak egy helyen,
úgy, hogy nekik az hasznos is legyen.

Történt, mikor a városban talán


már elmulattak jó egy hónapot,
hogy Konstancia, a császárleány
legendás híre házukig jutott,
s a szóbeszéd, mint mondandó vagyok,
igaz; nem is mulott a napra nap,
hogy róla újabb hírt ne kapjanak.

99
Mert minden ember egy hangon kiált:
„Őfelségének - Isten tartsa meg! -
olyan leánya van, hogy a világ
mióta áll, se jobb szivű, se szebb,
tudom, nincs nála, és nem is lehet;
azért fohászkodom, hogy Isten óvja,
s királynét lásson benne Európa.

Páratlan szép, de nem hivalkodó,


ifjú, de tiszta, nem ledérkedő,
a kalauza mindenütt a jó,
alázatán kicsorbul az erő,
a nyájasság eleven tükre ő,
a szíve mélye szentséges szoba,
a keze ínség édes orvosa.”

Ez úgy igaz, mint az Isten igaz;


térjünk azonban újra most a tárgyra:
a szírek, megrakván hajóikat,
s a nagyszerű lányt még meg is csodálva,
jókedvvel mentek vissza Szíriába,
és alkudoztak újra, mint elébb,
s jólétben éltek, ennyi itt elég.

Történt továbbá, hogy kalmáraink


a szír szultánnál kegyben álltak, és
így messze földről visszajőve mind
hozzá siettek, ott pedig mesés
lakmározás közt folyt a kérdezés,
hogy a külhoni hírt, a sok csodát
apróra, sorba, mind elmondanák.

A kalmárok pedig megemliték


Konstanciát is, szinte lángra gyúlván,
és úgy leírva tiszta jellemét,
hogy elbűvölve hallgatott a szultán,
s képzelmeit e boldog óra múltán
a lány betölté; mígnem úgy itél:
szeretni fogja őt, amíg csak él.

A nagy könyvben, amelynek neve ég,


csillag-betűkkel írva volt a szó,
már születése napján, hogy a vég
szerelme által éri, mert való,
hogy minden ember holta látható
kristálytisztán a csillagokba róva,
olvasni kell csak, Isten a tudója.

100
Még meg se volt, de már a csillagok
megjósolák, hogy Hektór, Achillés,
Caesar, Pompeius hogy leszen halott;
s majd mint esik, hogy Théba porba vész,
hogy végzi Sámson, Turnus, Sókratés
és hogy Héraklés - fönn ez egyszerű.
Ember nem látja csak, mert együgyű.

Az ifju szultán, hogy rövid legyek,


államtanácsát összehítta hát,
és elmondá, a legfőbb célja lett,
hogy nőül kérje szép Konstanciát,
mégpedig tüstént; nem tűr disputát,
belépusztul, ha nem veheti el.
A megmentésén töprengeni kell.

Tanácsosok beszéltek szépeket,


sokszor idéztek és sokat vitáztak,
hoztak finom, körmönfont érveket,
káprázat, mondták, mágikus varázslat,
de végre jobb megoldást nem találtak,
mert minden árgumentum arra jut:
a házasság itt az egyetlen út.

Csak az lesz ebben oly nagyon nehéz,


okoskodának, nyíltan szólva itt,
hogy amivel a szultán szembenéz,
más jogszokás, tehát csalóka hit,
hogy keresztény király adódhatik,
ki férjhez adná leánygyermekét a
törvény szerint, mit ő tett, a Próféta.

S felelt a szultán: „Inkább, mint e kincs


másé legyen - megkeresztelkedem.
A szenvedélynek választása nincs.
Miért soroltok érveket nekem?
Higgyétek el, kockán az életem,
beteg vagyok, csak ő hoz enyhülést,
nem bírom el soká e szenvedést.”

Mi szükség volna részletezni? íme:


szerződés készül és követ szalad,
a Szentatyának írnak, közvetítse,
mit egyház és nemesség támogat,
az ősi tanra szórni átkokat
s megtérni Krisztus édes-egy hitében.
Megegyeztek; figyeljetek, miképpen:

101
A szultánt és hatalmas udvarát
s alattvalóit megkeresztelik,
Róma elküldi a császárleányt,
és nem tudom, hogy mennyi kincset is,
amelyről úrimód kezeskedik;
mindkét oldalon erre esküvének.
Konstanciám, az Úr legyen tevéled!

Tudom, hogy azt remélik itt sokan:


elmondom, lányát mennyiféle jó
dologgal látta el, oly rangosan,
amint dukál, a bölcs uralkodó.
De hát hiába, mert nyilvánvaló:
mindazt rövidre mégse foghatom,
mit megkiván egy ily nagy alkalom.

A kíséretben voltak püspökök,


s - minek sorolni? - híres lovagok,
hölgyek, urak a többiek között,
és városszerte zúgták a papok
a lelkes népnek: imádkozzatok!
hogy Krisztus; adja áldását a nászra,
s úrnőnk sikerrel érjen Szíriába.

De aztán jött az út, a búcsuzás


(fatális volt e nap szerintem), és
hiába, nincs tovább időhuzás,
ha már mindenki, minden útra kész.
Megbénitá a lányt a csüggedés,
halottsápadtan öltözött, mivel
jól tudta azt, hogy úgyis menni kell.

Lehet csodálni, hogyha sír, aki


egy ismeretlen nép közé kitéve,
hol nem becézik régi társai,
a férfi rabja lesz, ah, élni véle,
kiről csupán a híre szól, miféle?
Ha férj - csak jó lehet; az asszonyok
így vélik ezt, no, mást nem mondhatok.

„Szegény leányod - mondta -, ó, atyám,


szeretve fölnevelt Konstanciád,
és lányod, szívem éke, jó anyám,
ki nálad jobban égi Krisztusát
szerette csak, ajánlja most magát;
kegyelmetekbe, várja Szíria,
ahonnan vissza nem kerül soha!

102
Ó, jaj nekem, jaj! Innen elszakadni
vadak közé! Ti rendelétek, és
az Üdvözítő tán erőt fog adni,
hogy teljesítsem óhaját egész
akaratommal! Ennyi szenvedés!
A nő, mióta él, raboskodik,
s rajta a férfi zsarnokoskodik.”

Nem, Trója sem, hol Pyrrhos dönt falat,


s Ílion ég, se Théba romjai,
se Róma, míg a vég felé halad,
hogy Hannibál le tudja rontani
háromszor is, nem lát oly bút, ami
a lányka termeit betölti, ám
indulni kell, hiába jaj, sirám.

Te szörnyü szféra, mozgás ős-oka,


ki, csillag-űzve folyton, adsz irányt
és keletről nyugatra hajtod a
hatalmas űrt, mi menne más iránt,
e dúlt eget ma úgy igazgatád,
hogy már a rémes útazás előtt
a Márs megölte ezt az esküvőt.

Nappálya íve, baljós, ferde fok,


kiből erőtlenül lehull a Márs,
lakát veszítve, hogy benyelje ott
a Skorpió, a vészes égi ház!
Ó, nagy Hadisten, ó, gonosz Hatás!
Ó, gyenge Hold, ki véle hullsz, pedig
e házba fényed úgyse kedvelik!

S ó, Róma balgatag császára, te!


Mindegy neked, milyen jel áll elő?
Nincs asztrológusod, ki intene,
hogy volna kedvezőbb hely és idő
utazni? Nem tudod: előkelő
e lány? s mely órán született? De jaj,
mindig tudatlan, lassu volt e faj.

Pompázatos diszünnepély vala,


mint illik, és a lány hajóra szállt;
„A Jézus óvjon!” - és elállt szava,
s ők szóltak: „Ég veled, Konstanciánk!”
Víg volt, de úgy erőlteté magát...
S amint hajózik így tovább szegény,
én más irányba forditom mesém.

103
A szultán anyja, bűnök ronda kútja,
látá fián, hogy terveket kovácsol
s az ős ritusnak ellentmond az útja;
hát elhivatta mindegyik tanácsost,
az mind sietve méne asszonyához;
s megtudni, mit kiván, körülvevék,
a nő leült, s - figyeljetek - beszélt:

„Urak, hiszen kitetszik az korán,


hogy fiam könnyedén tagadja meg
a törvényt, mely az ősi, szent Korán,
mit ő kapott az Úrtól: Mohamed;
s én most ez Úrra mondom, soha meg
nem tagadom, amit hitünk adott,
inkább, ha kell, ezer halált halok.

Mi volna más az új Törvény nekünk,


mint testi szolgaság és lelki vád?
Örökké tartó poklon éghetünk,
ha elfeledjük őseink tanát!
De, jó urak, ki szánja rá magát,
hogy hajlik szómra és hogy kész a tettre,
amely megóvna minket mindörökre?”

Erős kötéssel esküvék neki


bólongva mind, hogy élve-halva kész
mögötte állni, társat gyűjteni,
érette mindent elkövetni; és
előadá a nő legott merész
tervét, mit én is elmesélek itt,
s fondorlatossan így beszélt nekik:

„Elébb színleg megkeresztelkedünk,


egy kis hidegviz úgysem árt sokat;
aztán oly díszebédet rendezünk,
hogy a szultán is velünk mártogat!
S akármilyen fehér a lány, olyat
kap tőlem itt, keresztelőt, pirosba,
hogy azt le már egy kútnyi víz se mossa!”

Szultána! Ó, te rossz fa törzsöke!


Ó, sárkányfajzat, új Semiramis!
Kígyó, ki asszonybőrbe öltöze!
S a pokolbeli Kígyó mása is!
Ahhoz, hogy eltipord a jót, hamis
némber, te, minden rosszaság, igen,
megvan benned, a bűnök fészkiben!

104
Ó, Sátán, még mióta birtokunkból
kiűzetél, azóta vagy irígy!
Hogy kell a nőkkel bánni, azt tudod jól,
Évát is megnyeréd, hogy minket így
igába hajts. S e keresztényi frigy
sugallatodra füstbe megy. A nő
teáltalad lett szörnyü csáberő!

A szultán anyja (átkom szállna rá!)


menesztve titkon összes emberét
- minek csavarni szómat oly soká? -,
fiához lovagol s elébe lép,
mondván, elhagyja Mohamed hitét,
s megtér Krisztusban. És röstelli, hány
tisztátlan évig élt, miként pogány.

Majd engedelmét kéri, mert szeretné


megvendégelni őt az ünnepen
s minden keresztényt; a kedvükre tenné,
vállalva gondját. Szól amaz: „Legyen!”
Csókolja őt az asszony és megyen,
s a szultán hálatelve térdre hull,
és elbocsátja anyját szótlanul.

Második része

A keresztények népe partra szállt


Szírföldön, ünnepélyes, nagy sereg;
a szultán külde nyomban egy futárt
anyjához, és izent mindenkinek,
hogy lóra, mert a hölgy megérkezett,
s anyjának kell őt üdvözölnie,
így kívánja az ország jóhire.

Találkozott a szír s a római,


diszes ruhákba, sűrün állt a nép.
Legdíszesebb a szultán anyja, ki
olyan szeretve fogta át menyét,
mint anyja sem tulajdon gyermekét;
és ünnepélyesen, s mint két rokon,
mentek a szomszéd városig, lovon.

Tudom, hogy Caesar diadalmenetje,


kivel Lucanus annyit kérkedik,
nem volt királyibb, és nem is lehetne,
és nem volt boldogabb se, mint ez itt.
S e skorpió, kit lelke rája vitt,
hogy űzze ezt a rút hizelkedést,
már készité a végzetes csipést.

105
S a szultán is jött nemsoká, olyan
felségesen, hogy nézni is remek;
a hölgyet üdvözölte boldogan -
otthagyom őket, hadd örüljenek,
a velejét mondom, figyeljetek.
Utóbb a nép úgy látta, jobb, ha tán
pihenni tér a dáridó után.

És felvirradt a nap, s a vén boszorkány


rendezkedett a szírek ünnepén.
A Krisztus népe, együvé tolongván,
mind összegyűlt, az ifjú és a vén.
Miféle pompa és királyi fény!
miféle étkek! Ó, de szörnyü drága
lett mindnek ott a finom étkek ára!

Váratlan bú! öröm szomszédja te,


munkálsz, utunk ürömmel hintve meg,
hogy keserű a vágy utóize;
a cél helyén a bánat integet.
Vigyázzanak magukra mindenek,
tartsák eszükbe, míg szerencse jár:
az ismeretlen rossz mögötte vár!

A lakomán, a szót rövidre fogva,


szultán, keresztény mind halálfia,
ledöfve, négybe vágva dől halomba,
csak ő marad meg épp, Konstancia.
Társakra lelt az átkozott banya
tervét kivinni, minden úgy betölt,
amint akarta, most övé e föld.

Bizony, egy árva szír se lett keresztény,


ki szultánjára híven hallgatott:
még fel sem állt, a kard bement a testén.
Szegény Konstanciát pedig legott
belóditák egy kormányát-hagyott
hajóba, hogy keresse, merre lát,
a tengeren megint Itáliát.

A kincset elvihette, és igaz,


több láda étel is került, s talán
amit hozott, ruházat éppen az,
így vitte őt a sós, nagy óceán.
Magányos, édes, jó Konstanciám,
hatalmas császár ifju lánya te,
vezessen ott a Végzet Istene!

106
Keresztet vetve állt, s ajkán a zsoltár
a szent keresztet énekelve sírt:
„Áldott kereszt, ó, drága, tiszta oltár,
akit a Bárány vére fényesít,
hogy elvegye a világ vétkeit,
a Gonosztól te védd a lelkemet,
ha majd a mélyviz egyszer eltemet!

Dicső fa, ó, te jóknak oltalom,


ki méltó voltál mindenek fölött,
hogy tartsad Őt, ki vérezett nagyon
s kit annyi durva lándzsa bökdösött,
s hogy nőből, férfiból az ördögöt
elűzd, karod kitárva nyugtatóan,
ó, adj erőt, hogy életem megóvjam!”

Így hányta hab, mig évre nap oson,


görög vizen, de végre áthaladt
a marokkói tengerszoroson.
Sokszor keserves volt már a falat,
és a halálra gondolt, mialatt
csapkodta, vitte, dobta őt az ár,
talán sosem fog partra jutni már...

Kérditek, mért nem öldösék le őt,


s a lakomán ki védte, hogy megélt?
Hadd kérdezhessem én a kérdezőt,
ki óvta a verembe Dániélt,
hol oroszlánok körme tépte szét
mindet, csak őt nem, a mestert, a szolgát?
nem más: az Isten, kit remegve szolgált.

Hirdetni vágyva karja míveit,


Ő tett csodát a lánnyal itt, az Úr;
s Krisztus, ki minden bajt megédesít,
sok eszközéhöz épp avégre nyúl,
mert célja van, bár nem világosúl
e cél a szemnek, és a gyönge ész
nem érti, mit tud a Gondviselés.

Nem gyilkolák meg, ám mi rendelés


Konstanciám hogy vízbe mégse hal?
S Jónást ki küldte cet belébe, és
Ninivébe, hol felköpé a hal?
Nem más, bizonnyal Ő, ki így akar,
mint Ő akarta úgy, a héberek
hogy száraz lábbal partot érjenek.

107
S ki vízen és mezőn a négy szelek
szilaj torkának is parancsot ád,
mondván: „Észak, nyugat! s ti, dél, kelet!
ne bántsatok vizet, mezőt, se fát!” -
ki az? A szél az Ő parancsszavát
hallgatja folyton, és a vad viharba
csak Ő vigyáz a lányra, ébren, alva.

S honnan kap étket és italt, aki


vagy három éve jár a tengeren?
S honnan Mária, az Egyiptomi,
kit meg nem ölt se puszta, sem verem?
Krisztus csodája! egykor ezreken
segíte két hal és csak öt kenyér -
e lány az Úrnak ételével él.

Sodorta őt a hab, mig el nem ért


angol vizünkön át egy ősi vár-
torony tövébe - nem tudom nevét -
Northumbriában, és a mérges ár
homokzátonyra vitte végre már,
ladikja hol dagályba sem mozog -
így rendelé az Úr: maradni fog.

A partra jött a környék várnagya


megnézni ezt a roncsot, és ahogy
kutatta, hát a bús Konstancia
szemébe tűnt, s a kincs, amit hozott.
„Ó, irgalom - a lány rimánkodott
idegen nyelvén -, vedd el életem,
teher csak itt e földi lét nekem!”

Rontott latint beszélt, a férfi már


értette mégis ezt a tiszta nőt.
Midőn belátta, hogy kutatni kár
tovább hajóján, partra vitte őt.
Isten keze! lehullt a tiszt előtt
a lány, kilétét mégse fedte fel,
hisz inkább meghalt volna, hogyha kell.

S mondá, a tenger elvevé eszét,


nem jut eszébe múltja, semmi se.
Meginditá a várnagyot s nejét,
kik részvevőn zokogtak ővele.
S oly édes buzgalomba mívele
mindent, hogy ott a népnek, íme, tessék:
elég volt látni, hogy meg is szeressék.

108
A várnagy, s Hermengild, az asszonya,
pogányok voltak, s az egész vidék;
soká időze ott Konstancia,
s hamar megnyerte Hermengild szivét,
imádkozásnak és sirásnak élt;
s Jézus kegyelme végre tett csodát:
megtérité a várnagy asszonyát.

Ez országban sehogy se mertenek


Krisztus-hivők misézni; rég nagyon
elszöktek innen: egy pogány sereg
legyőzte itt a népet északon.
Hát Walesbe mentek, ott maradva honn
a szigetünkben őslakó britek,
istápolni az üldözött hitet.

Ők számüzésben éltek, ám akadt,


ki Jézust elvonulva, titkosan
hivé, becsapva a pogányokat.
A vár alatt is éltek hároman,
vak volt az egyikük, világtalan,
de mégis látott, bár nem láthatott,
lelkük szemével látnak a vakok.

Egy napsütötte nyári délután


egyet kerülni hítta hitvesét
és Konstanciát is a várnagy, ám
a part felé, egy fél mérföldre épp,
amint a kósza útat élvezék,
hát séta közben, íme, roskatag,
szemét lehúnyva szembejött az agg.

„Jézusra! - sírt az ősz, a vak briton.


- Ó, Hermengild, add vissza két szemem!”
Elfogta azt legott a borzalom:
ha ráneszel hitére, percre sem
kiméli életét a férje, nem.
De Konstancia biztatá: ne bánja,
Krisztust kövesse az Egyház leánya.

Látá a várnagy, néki ez talány.


„Mi végre mindez?” - kérdezé meredten.
„Krisztus hatalma nagy - felelt a lány -,
megvéd az ördög cselvetése ellen.”
S hogy mit jelent a keresztényi szellem,
úgy hirdeté, hogy még az est előtt
Krisztus hitére téritette őt.

109
Ahol Konstanciára rátalált,
nem volt e várnagy ott a föld ura,
de kardja védte rég a szűk határt
Alla királynak, kit Northumbria
bölcsnek, erősnek ismert mindig a
skót háborúkban, ez tudott dolog;
tehát mesémhez visszafordulok.

Nos hát, a Sátán résen áll örökké.


Látván, a lányka mily tökéletes,
kifőzi, csúffá őt hogyan tehetné,
s egy lovagot, ki ottan él, kiles,
tüzelve benne piszkos és heves
vad gerjedést, s az ifju azt hivé,
meghal, ha nem lesz majd e lány övé.

De széptevése hasztalan maradt,


Konstanciát nem tudta bűnbe csalni.
Elfogta hát a vétkes indulat,
hogy becstelen halált kell néki halni,
a büszke lánynak; s távol léve holmi
okért a várnagy - titkos éjszakán
bemászott Hermengilda ablakán.

Elbóditá a szent imába töltött


est Hermengildet és Konstanciát.
Az ifju, kit lenyűgözött az ördög,
halkan hajolt az egyik ágyon át,
kettébe vágta Hermengild nyakát,
a véres kést a lány mögé dugá,
s útjára ment, az ég szakadna rá!

Jött Alla, ím, e föld királya, reggel,


s vele a várnagy is megérkezék,
és látva hitvesét a szörnyü sebbel,
lehulla sírva, tördelé kezét,
majd meglelé az ágy mögött a kést,
vérfoltosan; s a lány mit is tehet?
Csaknem eszét vevé a rémület.

És megvivék a gyász hirét a trón


elé, jelentve, hol, mikor, hogyan
lelék a lányt a megrekedt hajón,
emlékszetek talán mindannyian.
Döbbenve nézte Alla őt, olyan
ártatlan volt az édes arc - tehát
bűn leple volna ennyi tisztaság?

110
S miként a kés alatt a gyönge bárány,
ugy állt a lány a nagy király előtt.
A gaz lovag, szegényt halálra szánván,
hogy ő a gyilkos, arra esküdött.
S lett jajveszékelés a nép között,
az nem lehet, zugott a nép soká,
hogy bármi förtelem tapadna rá.

Mindenki tudja: szende, szűzies,


mint enmagát, szerette asszonyát;
az ösmerősök vallomása ez,
kivéve Hermengilda gyilkosát.
Úgy gondolá a jámbor Alla hát,
hogy feltünő ez egyetlen tanú, s
mélyére néz az ügynek, mert gyanús.

Konstanciám, te! nincs, ki megsegítsen,


s magad megvédni, jaj, hogy is tudod?
De ő, ki halni ment, hogy üdvözítsen,
s az ördögöt lefogta (ott vacog
azóta is): ma Ő a bajnokod!
Mivel ha most se tesz csodát a Menny,
meghalsz, leányka, bárha bűntelen.

És térdre hullt a lány s fohászkodott:


„Ó, halhatatlan Úr, kiben Zsuzsánna
a rágalomra enyhülést kapott,
s irgalmas Szűzanyám, Szent Anna lánya,
kinek fiát az angyali hozsánna
dicséri fenn - ha bűntelen vagyok,
hogy meg ne haljak, el ne hagyjatok!”

Láttatok már fehér, halálra vált


arcot a nép között, egy emberét,
ki halni megy, mivel hiába várt
kegyelmet? És, tekintve arcszinét,
tudtátok-é, hogy őt akarta épp
a cselszövés megannyi arc közül?
Így állt a lányka, pillogott körül.

Ó, királynék és hercegasszonyok,
jómódu hölgyek, és ti többiek,
oly bús a sorsa, szánakozzatok,
császárleány, magában áll, piheg,
de hasztalan, nem érti senki meg!
Királyi vér, hogy állsz, remegve itt,
s a bajba nincsenek barátaid!

111
Alla királyt meginditá e kép
- jószívbe részvét oly hamar fakad! -,
és könnye hullva, végre szólt eképp:
„Mostan sietve könyvet hozzanak,
s ha esküszóval állitod, lovag,
hogy ölt a lány, a vád tehát való:
tanácskozunk, ki légyen a bakó.”

Brit könyvet hoztak, melybe mindahány


meg vala írva, Evangéliom.
És ő megesküdött, hogy ölt a lány,
s ekkor egy kéz ugy ütte őt nyakon,
hogy mint a kő, maradt a padlaton,
és látta mind lehullni őt a nép,
és arcából kifolyni két szemét.

S hallotta mind, amint egy hang dörög,


mondván: „A bűntelent becsmélni merted,
az Egyház gyermekét, a trón előtt,
nem szóltam eddig, ám te ezt mivelted.”
És a csodára ámulón figyeltek,
a lány csak állt, a többi megmeredt,
és rettegé a végitéletet.

S remegve bánta mind a csúf hibát,


hogy csak gyanú is illeté a jót,
a tiszta életű Konstanciát.
S a bölcs királyt a súlyos égi szók,
avval, mit erre még a lányka szólt,
megtériték, s a hit világa gyúl
a nép között is, áldassék az Úr!

A hitszegő tanút kivégezék


királyi rendeletre nyomban ott,
bár szánta őt a lányi hisz ifju még.
S Alla szivébe most sugallatot
vetett az Úr: jegyezze el legott
e tiszta nőt - s a trónus, ím, a lányé,
ki szent parancsra így leszen királyné.

S ki mérgelődte át az esküvőt?
Ki más, mint Alla anyja, Donegild.
Zsarnok szivében úgy feszült a gőg,
hogy szétrepeszti csaknem őt, amint
a frigy miatt fiára rátekint,
mivel a trónra, zúg az átkozott,
idegen származásu lányt hozott.

112
Mi végre szalma, szecska, egy mesét
dagadtra tömni? Épp elég a búza.
Királyi lagzi volt! Fölös beszéd,
elébb mit ettek, és mit ettek újra,
s a kürtöt és a trombitát ki fújta;
csupán a lényeg az, mi szóra vár;
mulattak, ettek, ittak, állt a bál.

Majd ágyba tértek, és ez így való;


a nők, akármi szentül éljenek,
tűrjék nyugodtan el, ha rossz, ha jó,
a hitves oldalán az éjeket,
s a nélkülözhetetlen kéjeket.
A szent erényt azt legjobb félretenni
egy csöpp időre - így kell ennek lenni.

És fiat nemze a király ahelyt;


s Konstanciát egy püspök és a várnagy
gondjára bízva, újra útra kelt
hadat viselni Skóciába másnap;
s mi más maradt szelíd kis asszonyának?
Termébe bújva óvni magzatát,
s kivárni csöndbe Krisztus óhaját.

S hogy jött az óra, megszülé fiát,


ki Mór leend a szent keresztelőn.
Legott meneszt a várnagy egy futárt
Allához, és megírja, mily öröm
van itthon; és a hírrel írva lőn
több fontos ügy, mi olvasásra vár,
indul tehát a hírvivő futár.

De érdemekre vágyik, és előbb


Alla anyjához ugrat, és nagyon
siet kenettel üdvözölni őt:
„Örvendj az Úrban, édes asszonyom,
köszönd ezerszer is, hogy úgy vagyon,
világra jött ma egy király-utód,
ujjong a nép is!” - így füzé a szót.

„Lezárt levélbe, látod, itt a hír, ni,


rohanva kell uramnak elvigyem,
s ha bármit is kivánsz fiadnak írni,
parancsolj bátran, asszonyom, velem.”
„De nem ma - mondja Donegild -, hanem
pihenj le most, elért az alkonyat,
reggelre megtudod parancsomat.”

113
A gyorsfutár sok sört meg bort ivott,
s egy kéz kotort a tarsolyában is,
mig ő, akár a disznó, hortyogott.
És lett azomba más levél, az is
levél ugyan, de vétkes és hamis,
e tárgyban újra Alla volt a cím,
mintha a várnagy írta volna, ím:

„A királynénak - így szólt a levél -


ördögi, szörnyü torzszülöttje lett,
hogy elriad, ki itt a várban él,
ha rája puszta pillantást vetett.
Tündér az anyja! rossz igézetet,
rontó varázst tud, úgy került a várba,
a társaságát mindenki utálja.”

Amikor Alla olvasá a hírt,


búsult nagyon, de titkolá baját,
és válaszában önkezével írt:
„Örökkön áldom Krisztusom szavát,
mióta én is ismerem tanát!
Legyen meg a Te óhajod, Uram,
bármit kivánsz, alávetem magam.

Ápoljátok fiam, ha szép, ha rút,


és nőmet is, mig meg nem érkezem.
Krisztus, ha majd akarja, más fiút,
talán egy kedvesebbet ad nekem.”
És rábizá, titokba könnyesen,
a hét pecséttel is lezárt irást
a gyorsfutárra - mit tehetne mást?!

Ó, te futár, te részeges bolond,


lihegsz, a lábaidban elbotolsz,
mért kell a titkot elfecsegni, mondd,
szajkómadár, hogy egyre csak papolsz,
eszed hibás, pofád vonása torz!
Bizony mondom, hol nedves a garat,
titokba többet semmi sem marad.

Ó, Donegild, nincs jó angol szavam,


te zsarnok asszony, ennyi gyűlöletre,
menj az ördöghöz, hátha néki van
e hitszegést megénekelni kedve,
pfuj! férfiszörny, te! ó, nem, Istenemre,
pfuj! ördög! az vagy! és tudom, ha még
köztünk valál is, lelked poklon ég!

114
Meglátogatta Allától jövet
a hírnök újra csak nagyasszonyát.
Az udvarába Donegild meleg
vendégelésre várta a futárt,
ki megtörné az öv alatt hasát,
és annyi bort vedelt magába ottan,
hogy napfelkeltig hortyogott nyugodtan.

És lába kelt eközben az irásnak,


s az új, hamis levélben, ím, ez áll:
„Alla király parancsa, hogy a várnagy,
kit felségeskü és kötélhalál
int szót fogadni, meg ne tűrje már
királyi birtokán Konstanciát
három meg egy negyed napnál tovább.

Hajóba dobja, melybe rátalált,


épp abba, és a tengerek vizébe
kivesse őt, fiát és holmiját,
és tiltsa meg, hogy újra visszatérne.”
Konstanciám! remegj a rendelésre!
Kisértet-járta álmaid megint
elérnek, így akarja Donegild!

Hajnalban ébredt másnap a követ,


s a legrövidebb úton vágtatott
a várba, hogy a rémes levelet
a várnagy úrnak átaladja ott,
ki - „Jaj nekem! jaj! - így kiáltozott -,
e bús világ tovább hogy is megyen,
ha ennyi rajt’ a bűnös, Istenem?

Uram, te rendeled el így? De láss hát!


Ha bölcs Biró vagy, hogy lehet igaz,
hogy elnézed az ártatlan bukását,
míg könnyűszerrel boldogul a gaz?
Konstanciám! Szörnyű, ezerszer az,
de hóhérod vagyok, vagy oktalan
halál a végem - nincs egyéb utam!”

És rítt ahelyt az ifju és az agg


az átkozott királyi óhajon,
és ment a nő, halotti sápatag
a part felé a negyedik napon,
de nem pörölt, de nem vevé zokon
Krisztus szavát, s a földre térdepelt:
„Uram! köszöntöm ezt az égi jelt!

115
Ki megóvott a rágalomtul engem,
midőn hazám maradt e zord vidék,
megint megóv a baj s a szégyen ellen,
még akkor is, ha nem tudom, miképp.
Hiszem, hogy óvja mind e föld vizét,
mivel hatalmas Ő! s az Édesanyja
kormány leszen hajómon és vitorla!”

Karján a kisfiúcska sírdogált,


s ő térden állva ráhajolt, becézte:
„Nem bántalak, kicsim, ne sírj tovább!”
Majd a kendőt a fejéről levéve
ráborítá a kisgyerek szemére,
ringatta őtet, altatót dudolt,
aztán szemét az égre vetve szólt:

„Anyám, szeplőtlen, édes Mária,


úgy van, hogy egy kiváncsi nő miatt
korcs lett az ember, meg kell halnia,
s ezért keresztfa tépte meg Fiad,
s te láttad őt, te szent, legyűrni vad
gyötrelmeit, jaj, nincs kinodra szó,
se földi kín, mi ahhoz fogható!

Fiad megölték a szemed előtt;


az enyim él! ki bajt, nyomort elűz,
ha sírni hallja lenn a szenvedőt,
asszonyiságnak éke, drága Szűz,
vészkikötő, világos égi tűz,
szánd meg fiam! hisz oly szelíd vagy és jó,
hogy szánod azt, ki szánalomra méltó!

Ó, kisfiam, mi bűn tapadna rád,


ki még a vétkezést nem ismered,
hogy így kidob keményszivű apád?
Kegyelmezz, drága várnagy! Íme, vedd,
hadd éljen itt az én kicsim veled,
s az életét megóvni hogyha szégyen,
csókold meg egyszer az apja nevében!”

S vetvén utószor egy tekintetet


a tájra: „Szörnyü férjem, áldjon Ég!” -
felkelt, s a parton lassan lépkedett
a roncs felé; a nép követte még,
de ő csak ment, csitítva kisdedét,
majd búcsut inte, áhitattal állt,
keresztet írt magán, s hajóra szállt.

116
Nem volt az élelemben ott hiány,
és véle annyi holmi útra kél
fontosnál fontosabb, ki tudja, hány,
hogy el se fogy, hisz él az Isten, él,
ha Ő akarja, fú a gyönge szél
egész hazáig!... Ám elég a szó.
A tengeren haladt a roncshajó.

Harmadik része

És Alla nemsoká megérkezék


a várba, melyet annyit emlitek,
keresni kezdte kisfiát, nejét -
a várnagyot kilelte a hideg,
de híven elbeszélte az ügyet,
tudják, mit (újra mért meséljem el),
s mutatta kézjegyét, pecsétjivel,

mondván: „Király, amint parancsolád,


úgy tett halálra szánt fejem, hitemre!”
Kínvallatásra fogták a futárt,
ki erre aztán sorban elpihegte,
hogy éjjelente hol s hogyan pihent le;
a finom és eszes kihallgatás
szép lassan így a baj tövéig ás.

Felismerék a cselszövő kezet,


kinek betűje mérgező, habár
nem tudni, ez hogyan s miképp esett.
Csak azt tudom, hogy Alla, a király
megölte anyját, mint ez írva áll;
az áruló, a vén fehércseléd
így végezé be gyászos életét.

A bánatot, mit a király viselt,


siratva folyton asszonyát s fiát,
nem volna képes elbeszélni nyelv.
Eközben ifju nője messze járt
a tengeren, több mint öt éven át,
küszködve, fájva - Krisztus így akarta -,
amíg hajója nem vetőde partra.

De végül egy pogány erőd alatt


(forrásmüvem nem adja meg nevét)
a roncshajó a szirteken ragadt -
világnak Jótevője, ó, kiméld
szegény Konstanciát s a gyermekét,
kiket az ár vadak közé vetett,
vesztükre szinte, csak figyeljetek.

117
A vár alól bámészkodók hada
siet csodálni, mit hozott a gyors ár,
aztán, a vár alól, egy éjszaka,
tolvaj, ki Jézust elveté: a kulcsár
szökött elő - Uram, fejére sujtsál! -
és a hajón a nő elébe áll:
akarja, vagy se, mondja, véle hál.

Ó, jaj nekem! miféle bűntanya!


zokog szegény, s a gyermek is zokog,
de felfogá ügyét a Szűzanya:
amint vadul erőszakoskodott,
a tat falán a tolvaj átbukott,
s mig ő lakolni mélyvizekbe fúl,
megőrizé a tiszta nőt az Úr.

Büdös bujálkodás! mi lett a véged!


Nemcsak a férfiészre csapsz le, mert
a férfitestet is halálra téped,
vakság a vágyad, és akit tüzelt,
siratja mind; ó, mennyi férfi lelt
sorsára benned, és nem ám a tett -
a vétek puszta vágya ölte meg!

És honnan vett e gyönge nő erőt,


hogy egy gazember ellen így kiállt?
Hogy zúzta össze Dávid agyvelőd,
te óriási testü Góliát?
Oly ifju volt és védtelen - mi hát
az ok, hogy undok arcod nézni merte?
Mindenki tudja: Istenünk kegyelme.

S hogy lett Judit oly férfilelkü, bátor,


látván, az Isten ősi népe rab,
hogy Holofernest megölje a sátor
mélységiben, s a nép legyen szabad?
Tudom, hogy ily erőt csak Isten ad,
hajdan ki népe védelmére kelt,
Konstanciába most erőt lehelt.

S ment a hajó, egy este föllelé


a szűk Ceuta-Gibraltár-szorost;
fáradt napok, nyugatra, dél felé,
északra tennap és keletre most,
mig Jézus anyja (üdv Neki!) nem oszt
jósorsot édes jószivével, és
véget nem ér a hosszu szenvedés.

118
De most, amíg a roncshajó továbbszáll,
Rómára is kicsit kitérhetek.
Még Szíriából hírt kapott a császár,
hogy megölték a keresztényeket,
a lánya ármány áldozatja lett,
s az átkozott szultána az oka,
hogy vérbe fulladt az a lakoma.

A császár ekkor útnak inditá


pazar hajókkal egy szenátorát,
és sok nemes vitézt adott alá,
hogy Szírián kitöltse bosszuját.
Gyilkolva, gyújtva végigpusztiták
Szírföldet ők, ugy ültenek hajóra,
s egy szó, mint száz, az út iránya Róma.

A szenátor, a portya győztese,


amint királyimód hajóz haza,
a roncson ülve, így szól a mese,
arra vetőde épp Konstancia.
A szenátor nem tudta, hogy ki a
bús asszony, és mi érte; ő se mondta,
hogysem beszélne, inkább meghalt volna.

Rómába vitte és a hitvesének


a jó szenátor átaladta őt
s a kisfiát is; itten éldegéltek.
Így pártolá Miasszonyunk e nőt,
de így segíti mind a szenvedőt.
Soká lakott Konstanciám e helyt,
s jámbor mivekbe szent vigaszra lelt.

A szenátorné a nagynénje volt,


de az nem ismeré fel a hugát;
hanem ne vesztegessük itt a szót,
a búsuló királyra térek át,
ki megsiratta, mondtam, asszonyát,
s vágyott utána; és Konstanciáról
nem szólok, addig óvja a szenátor.

Alla királyt, ki anyját ölte meg,


elővevé a bűntudat, s ezér’
egy nap, hogy ím, rövid s velős legyek,
Rómába méne bűnbocsánatér’;
a pápa rája bármit is kimér,
lerója! és az Úrhoz esdekelt,
bocsássa meg, ha vétkeset mivelt.

119
Előfutárok szertehordozák:
Alla király zarándokútra jő!
A hír bejárta Róma városát,
s amint szokás, lován, előkelő
családja élin ugratott elő
szenátorunk; pompás a díszmenet,
s királyt megillető a tisztelet.

A főúr illedelmesen fogadta


a nagy királyt, s az is bizonygatá,
hogy hódol itt, csakúgy, miként a gazda;
és így esett, hogy egy-két napra rá
szenátorunkat Alla meghivá,
s a díszebédre - szóm sosem hiú -,
nos, véle ment a számüzött fiú.

Mondják, a szenátort Konstancia


vette rá, hogy kisfia ott legyen.
Hát mindent én se tudhatok, de ha
így volt is, egy a fő: az ünnepen
feltűnt; s az anyja óhajára benn
Alla előtt a kisfiú megállt,
és csöndesen figyelte a királyt.

Meglátta Alla és elképedett:


„Szenátor! - így kiálta fel -, nagy Isten!
Ki, mondd, előttem itt e szép gyerek?”
Az ezt felelte: „Engem úgy segítsen!
hogy anyja van, de apja néki nincsen,
csak azt tudom, hogy...” - és előadá,
hogyan talált a kisfiúra rá.

„De Isten a megmondhatója - szólt -,


nincs még egy ily erényü földi nő,
nem láttam életemben ennyi jót
se asszonyban, se lányban, és minő
szilárd a lelke! inkább döfne ő
szivébe kést, mintsem hogy elromolna;
csak rajtaveszt, ki csábitója volna.”

Szakasztott mása volt a kisgyerek


Konstanciának, s minthogy Alla még
a kedves arcra jól emlékezett,
azon tünőde, ó, be furcsa vég:
a gyermek anyja hátha ő, ki rég
asszonya volt; és felsóhajta mélyen,
és nem maradt tovább az ünnepélyen.

120
„De jaj! - gondolta -, mily zavart vagyok!
Hisz tudni kéne, látni józanul,
hogy mély a víz, s a hitvesem halott...
S ha mégse? - jött a másik érv -, az Úr
ha eltökélte: vízbe mégse fúl
a hitvesem? s ha elhozá ide,
mint egykoron hazám vidékire?”

És délután - csodát remélve - Alla


a szenátorral otthonába ment.
Vendégelésbe szégyent az se valla,
s tüstént az ifju asszonyért izent,
kinek táncolni kedve, annyi szent,
cseppet se volt, hogy megkapá a hírt,
szegény a lábán épp hogy állni bírt.

És látta Alla s üdvözölte halkan,


rossz nézni is, hogy elsirá magát;
hát hogyne: már az első pillanatban
felismeré a régi asszonyát.
Az asszony néma volt, miként a fák,
szivét bezárta még a fájdalom:
hogy eldobá a férje, fájt nagyon.

S előtte kétszer is leroskadott,


mig Alla sírt, rimánkodott neki:
„Bocsáss meg, édes, ártatlan vagyok,
tanúm az Ég és minden szentjei,
hogy lelkem semmi vád se terheli,
s ez úgy igaz, mint Mór a másod éppen,
átok reám, ha nem valót beszéltem!”

Hogy fájt a seb! de hogy zokogtak ott!


sokára lett a szívük terhe könnyebb;
s mily szörnyü volt, amint a bánatot
mindannyiszor megújiták a könnyek!
E tisztemről, urak, le hadd köszönjek,
hisz holnapig se lenne vége, és
fáradt vagyok, sok ennyi szenvedés.

S midőn elhitte már az asszony is,


hogy mégsem Alla volt a bú oka,
megcsókolák egymást ezerszer is,
s boldogok voltak, mint ahogy soha,
ha földön üdv örökre tartana,
különb csak az lehetne tán - hanem
többé ilyesmit úgyse lát a szem.

121
Majd arra kérte jó urát a nő:
engesztelésül annyi bánatért
járuljon atyja trónusához ő,
a meghivással: a napokba még
tisztelje őfelsége meg miként
vendég az asztalát; de semmiképpen
hogy nős, ne mondja, arra kérte szépen.

Mondják netán, a hírt a Mór gyerek


vivé el őfelsége udvarába;
de állitom, hogy ez nem is lehet,
a keresztényi emberek virága,
hatalmas úr a császár, és hiába:
tud tisztességet Alla: úgy hiszem,
senkit se külde - ment személyesen.

Kegyeskedett a meghivást ebédre


a császár elfogadni nyájasan;
a kisfiút, bizony, kutatva nézte,
s elgondolá: a lánya volt olyan.
Nos, Alla visszament, s mi hátra van,
mit adni enged illem és erő,
az ünnepélyre készité elő.

Eljött a nap. Diszes ruhákba lent


nyeregbe ülve hitvesével Alla,
a császárt boldogan fogadni ment.
Midőn meglátta őt az útkanyarba,
a nő leszállt, s fejét a porba hajtva
„Atyám! - kiálta - zsenge gyermeked
emléke semmit nem jelent neked?

Itt áll a gyermek - így beszélt tovább -,


kit egykor Szíriába küldetél.
Itt áll, atyám, kit árva-egymagát
a tengeren halálra szánt a szél.
S most, jó atyám, e gyermek arra kér,
ne küldjed el pogány vidékre többet,
de jószivét urának megköszönjed.”

Ki tud beszélni ily találkozásról?


Hogy megrikatta őket az öröm!
Én pedig lassan elmondom a zárszóm,
jól meghaladt a nap, letelt az időm.
A víg család ebédhez ült, s midőn
örülnek, esznek, őket otthagyom,
százszor vigabbak, mint kimondhatom.

122
A gyermek Mór utóbb császár leend,
a pápa kente föl, s mint élni kell,
úgy élt, kereszténymód hivé a Szent-
egyházat; ám ezt nem beszélem el;
Konstanciám, ki főleg érdekel.
Régi római gesták énhelyettem
őrzik Mór életét; én elfeledtem.

A megjelölt napon hajóra száll


Alla király az édes, tiszta nővel,
jó úton Angliába ér a pár,
ott élnek boldog és nyugodt derűvel.
Nem tart soká e földi üdv, idővel
mind elmulik, s volt-nincs a perc, akár
a naprul éjre eltünő dagály.

Mert úgy ki élt e földön egy napig,


hogy boldogsága folttalan maradt,
s nem szennyezé be gőg, düh, balga hit,
vád, kapzsiság, viszály vagy indulat?
Azért mondám az elmondottakat,
mert nem sokáig élvezé nyugalma
szép napjait a hitvesével Alla.

Mert a halál, ki mindenütt adót szed,


elszólitá, talán egy év után,
Alla királyt e földrül, és maró seb,
nehéz kereszt maradt Konstancián.
Adná az Ég, hogy jó urunk porán
áldás legyen! Hanem Konstancia
utószor is honába indula.

Rómába ment a tisztalelkü nő,


épségbe várta otthon a család:
ím, véget ért a hányatott idő;
s midőn atyjára újra rátalált,
elkezde sírni, hála járta át,
mit gyönge szíve százszorossan ismert;
hát térdre hullt s magasztala az Istent.

Buzgón segítve a szűkölködőket,


erényben éltek, együtt várva, hogy
haláluk egyszer elszakassza őket.
S most Isten véletek! mesém kifogy.
A szenvedést ki jóra forditod,
légy oltalom nekünk, kik itt vagyunk,
és tarts meg minket, Jézus Krisztusunk! Ámen.

Gergely Ágnes fordítása

123
A TÖRVÉNYTUDÓ MESÉJÉNEK EPILÓGUSA

A kengyelben felállt a Fogadós,


szólván: „Az efféle mese kapós,
mert mindünknek van mit tanulnia!
Nos, Pap uram! Krisztus csontjaira,
mondj egy mesét ígéreted szerint!
Tudós emberre - hadd mondom megint
Krisztust így-úgy - felnézünk, s van mire!”
A Pap dudog csak: „Benedicite!
Ocsmányságát ez mért ökrendi rám?”
„Ej, hát te vagy az, Jancsi? Jancsikám!
- folytatja amaz. - Kegyes szagot érzek!
Figyeljetek most, jó uraim, kérlek,
a Krisztus szent szerelmére nagyon,
mert olyat prédikál az én Papom,
hogy a fületek kettéáll belé!”
„Még mit nem? Az apám lelkére, hé!
- kotyog ím a Hajós. - Nem engedem
a Bibliát donogni itt nekem!
A nagy Istent hisszük, s ez épp elég!
Csuhásunk csak zavart keltene még,
vagy a búzánkba konkolyt hintene!
Fogadós uram! ne gondolj vele!
Most én mesélek, hanem hát utána
lesz módotok olyan csudás viháncra,
hogy felébred az egész társaság!
De fizika és más ostobaság
nem leszen abban, már előre mondom,
mivel kevés latint szedett be gyomrom.”

Kormos István fordítása

124
III. MESECSOPORT

A BATHI ASSZONYSÁG ELŐBESZÉDE

Ha nem hirdetné annyi bölcs beszéd,


a tapasztalat sulykolná beléd,
hogy a házasság milyen gyötrelem.
Ezt, jó urak, higgyétek el nekem.
Süldő koromtól - áldassék az Ég! -
jutott belőle porció elég:
ötször boronált pap össze engem,
és mindig rangos férjeket kegyeltem.
De nemrég azzal álltak elibém,
hogy ne tegyek csúfot Krisztussal én:
ő Kánában egy menyegzőn vala.
Legyen elég Krisztus példázata!
Egyszer férjezzem hát a jog szerint.
Halljátok csak a Bibliát megint:
„Jézus, az Úr, megállt a kút előtt,
korholva a samáriai nőt:
- Öt férj ismerte, asszony, a te ágyad,
s nem férjed, aki most betölti vágyad!”
Ekként szólt Jézus, ahogy én fújom,
de hogy mit értett rajta, nem tudom.
Ez a titok furkálja oldalam:
az ötödik ugyan mért jogtalan?
Hány házasságra volt neki joga?
Kérdhettem, választ nem kaptam soha.
Feleljetek, ha tudtok, jó urak;
de nem elég a szót csépelni csak!
Ha jól tudom: Isten rendelte el,
hogy az embernek szaporodni kell.
Ez a parancs épp ínyemre való;
a férjem hát legyen hajlítható,
kövessen esze nélkül engemet.
Ki mondja, hogy csak egy férjem lehet?
Bigámia vagy, oktogámia,
mért kell ezért bárkinek szidnia?
Ímhol van a bölcs király, Salamon.
Volt asszonya elég, azt mondhatom!
Nem kell nekem Istentől annyi jó,
megelégeltet fele porció,
mi kegyelem azért jutott neki;
élőt több jó ugyan nem érheti!
E nemes király minden éjszakán
víg játékot űzött a nyoszolyán;

125
és hány asszony versengett e kegyért?
Áldassék Isten az öt férjemért!
A hatodik férjet se szégyellem,
mert a szüzesség nem a kenyerem;
ha elpatkol ez, víznek nem megyek,
hamar elvesz az, én kezeskedek.
Azt még az apostol se tiltja nékem,
hogy ne válasszam kedvemre a férjem;
nem bűn a házasság, e kötelék,
sőt jobb, mint ha titkon az ember ég.
Mit bánom én Lámek bigámiáját,
vagy életének dühös szapulását!
Igaz, szent férfiú volt Ábrahám,
Jákobot is sorold ide talán,
s több feleséget tartott mindegyik!
S még hány, aki szentnek neveztetik!
Ki állította, hogy Isten szava
a házasságot eltiltja maga?
És szóljon, aki erre megfelel:
a szüzességet hol rendelte el?
Mikor az apostol példázgatott,
sosem citált írott példázatot,
szüzességre nincs parancsolatunk;
tehát szüzességet nem fogadunk.
Nekünk apostoli tanács kevés;
itt minket illet az ítélkezés!
Mert ha parancs, hogy szüzességben éljünk,
mi végre kell a házasság s a férjünk?
S kérdem: a magot ha el nem vetem,
a szüzesség ugyan miből terem?
Szent Pál csak olyat parancsolhatott,
mire megbízást Krisztustól kapott.
Az legyen szűz, ki szent életre jó,
de vesse el, akinek nem való.
Csak az kövesse az Írás szavát,
kinek Isten megláttatá magát.
Igaz, hogy az apostol szűz maradt,
de hagyjuk a buzdító szavakat,
s az Írást, hogy járjunk az ő nyomán;
a szüzességről e tanács csupán.
Ha már lehettem egyszer feleség,
új férjemért mért sújtana az Ég?
Sehol nem mondja azt a Biblia,
hogy az új házasság bigámia!
„Legjobb, ha férfi asszonyhoz nem ér!” -
Az apostol itt az ágyról beszél,
mert tűz és csepű együtt sose jó;
megértitek, hogy mit példáz e szó?
Sommásan: a szüzesség több neki,

126
mint a házasság gyarlóságai.
Gyarlóság bizony, de hát mit tegyen,
ki nem marad meg szűznek szívesen?
Előttem nincs miért ragyognia,
ki szűz s akit sért a bigámia;
legyen tiszta a lélek és a test,
nekem így jó - megmondom egyenest.
Nagy úrnak sincs, ezt tudjátok talán,
csupa aranyedény az asztalán;
néhanapján a fa is megfelel.
Sokféleképpen hív az Isten el,
s mindig más adománnyal van teli:
úgy ad, ahogyan a kedvét leli.
A szűzi élet valóban csodás,
mint jámborság s önmegtartóztatás,
de Krisztus Úr, a Jó forrása sem
szólt mindenekhez az igéiben,
hogy aranymarhájukat széjjelosszák,
és szegényen az ő útját tapossák.
Azokhoz szólt, kik tökéletesek
vágynak lenni; hát én az nem leszek!
Urak, amíg virágzik életem,
a házasságban gyümölcsöztetem!
Szóljatok hát, ha már együtt vagyunk:
Mi végre is van a nemző tagunk?
Mért is születtünk? hogyan és mire?
Higgyétek el, hogy nem akármire.
Aki akarja, magyarázza fennen:
azért e tag, hogy vele jót peseljen!
A két micsodánk nem azért vagyon,
hogy ezen lásd: nő, férfit amazon!
Van még a különbségnek oka más -
halljuk csak, mit mond a tapasztalás!
Hogy ne hergeljem föl a papokat,
nem titkolom - mind a két ok miatt:
szaporít s a gyönyör forrása egyben;
amivel nem teszünk Isten ellen!
Ott áll a könyvekben a szöveg:
a nő a jussát mindig kapja meg!
Kontóját pedig hogyan rendezi,
ki szerszámának hasznát nem veszi?
Azért kell hát az embernek e holmi,
hogy tudjon vizelni és szaporodni.
De mégse mondom - ördög és pokol! -,
hogy aki ilyen fegyvert birtokol,
csak szaporodásra használja fel;
a tisztasággal is törődni kell!
Krisztus férfiú testben szűz maradt,
s mióta a világ, hány szent haladt

127
a tisztaság szigorú ösvenyén.
A szüzeket mégsem irigylem én;
ők csak a búzakenyér legyenek,
s az árpakenyér mi, a férjesek,
bár Krisztus Urunk árpakenyere
hány embernek vala eledele.
Magam állapotában maradok,
másnak, mi vagyok, úgyse látszhatok.
Asszonyként tartom kis valamimet,
ha sorsot szánt az Úr, hát épp ilyet!
Ha fukarkodnék, legyen jaj nekem!
Férjemnek este-reggel engedem,
hogy lerója, ha tartozása van.
Olyan férj kell - ehhez kötöm magam -,
aki rabszolga és adós kezemben,
tőlem minden gyötrelmet elviseljen,
ameddig a felesége vagyok;
a teste fölött én uralkodok,
ahogy csak tetszik, nem pedig maga.
Arra oktat az apostol szava,
hogy férjeink minket szeressenek;
hát nekem mindez tetszik módfelett!

A Búcsúárus e szónál felállt:


„Isten a Szent János uccse! - így kiált. -
Igen jól prédikálsz te, asszonyom!
Nálam is házasság vagyon soron,
de szavaidtól visszarettenek,
a bőrömmel vásárra nem megyek!”
„Várj - szólt a nő -, még nem is kezdtem el;
mit inni kapsz, keserűbb, mint a ser.
Előbb megnyitom hordóm csapjait,
s meghallhatod majd sorról sorra itt,
hogy egy férj mibe nem kóstol bele;
nincs ennek nálam nagyobb mestere,
mert az ösztöke én voltam magam;
aztán szólj, hogy innál, te oktalan,
a hordóból, ha csapra verve itt áll!
De jól vigyázz, egy kortyot is ha ittál,
mert legalább tíz példát felhozok!
Hanem akin a lecke nem fogott,
a maga kárán légyen okosabb.
Így szól az írás, olvasd el magad
bölcs Ptolomaeus Almagestesét.”
„Asszonyom, kérlek, kezdd el a mesét -
válaszolta a Búcsúárus. - Én se,
más ifjú férfi sem haragszik érte,
ha megismerjük mesterségedet.”
„Nem bánom, ha van hozzá kedvetek,

128
s ha nem torkol le a társaság engem,
mikor a gyöplüt szabadra eresztem.
Ne essen ám egy igém se zokon,
mert jól tudjátok, csak tréfálkozom.
Nos hát, urak, mesémnek sorja ez:
bor és sör számban úgy legyen izes,
ahogy igazat szólok: volt nekem
három jó férjem és két becstelen.
A három jó gazdag és vén vala;
mindegyikük hamar lekókkada,
nem győzték a szigorú regulát;
értitek ezt, hadd folytatom tehát.
Ha rágondolok csak, hasam fogom,
hogy megizzadt három vén satyakom.
De nem csapok belőle nagy ügyet.
Elémbe rakták aranykincsüket,
én meg magosra emeltem fejem;
mért gügyörésszek még szerelmesen,
ujjam köré voltak csavarva már,
ilyenkor kegyem vesztegetni kár!
Az okos nő akkor tesz ügyesen,
ha ott csihol, ahol nincs szerelem.
De mert markomban volt ezüst-arany,
enyém ház, föld - hát mért törjem magam,
hogy ímmel-ámmal kedvüket keressem,
hacsak magam gyönyört nem lelek ebben?
Megdolgoztattam őket éjszaka,
hogy volt ott aj-baj, héj-hej, haj-haja!
Nagy szánom-bánom és veszekedés
elhangzott nálunk, és nem is kevés!
Olyan regulát szabtam én nekik,
hogy fölöttébb boldog volt mindegyik,
ha meglephetett ezzel-azzal engem,
s ezért, mint koncot, egy jó szót vetettem;
mert egyre szidtam őket én, az ám!
Most, okos nők, figyeljetek reám,
hogy dolgaimban jól megértsetek.
Orránál fogjátok meg férjetek,
mert esküszöm Jézusra: hazudásban
tíz férfi gyatrább, mint egy nő magában.
Vésse eszébe minden asszony ezt:
amikor dolgán netán rajtaveszt,
az okos nő, ha abból haszna van,
hitesse el, hogy a rézüst arany,
s állítsa a cselédjét tanunak;
én így kezdtem a szóba, jó urak:
- No, te vén trottyos, hogy áll a szemed?
Talán a szomszédasszonyt kedveled?
Őt udvarolják, amerre megyen;

129
egy jó ruhám mért nem lehet nekem?
Ott jársz körötte, szemed sunnyogatva.
Olyan Szép? Héj, te! zabolát magadra!
A cseléd után is koslatsz, tudom.
Hadd csak a mókáidat, vén kujon!
S ha betéved hozzám egy-két komám,
ártatlanul, te úgy hörrensz reám,
mintha én lennék, aki félrejár.
Tökrészegen jössz haza, sült szamár,
a padra ülsz - bár ragadnál oda -
és prédikálsz, hogy milyen nagy hiba,
ha, akit elvettünk, szegény a nő,
ha pedig gazdag és előkelő,
gőgjén nyögődsz, meg hogy micsoda kín
eligazodni a szeszélyein.
Ha pedig szép, azt mondod, vén ripők,
hogy sarkában járnak a keritők,
s maradhat-e soká tiszta vajon,
ha ostromolják minden oldalon?
Ógsz-mógsz: pénzünkre vágynak egyesek,
másoknak szép alakunk kedvesebb,
megint másoknak táncunk és dalunk,
vagy jó modorunk, enyelgő szavunk,
vagy csöpp kezecskék és picinyke lábak;
de szerinted mind rosszban sántikálnak.
Azt nyúzod: minden bástya leomol,
mit az ellenség hosszan ostromol.
Ha meg csúnya, azon veszkődsz vele,
hogy minden férfin megakad szeme;
fut, mint gazdája után a kutya,
csak lépnek vele végül alkura;
nincsen szürke lúd, mondod, a tavon,
melynek ne hozna párt az alkalom,
s azt fújod, nyakad közt cepelheted,
ha ronda, nem lopják el hitvesed.
Ágyban is dudogsz, a fülem tele:
a bölcs nem házasodik, van esze,
az se, aki a menny útján halad.
Hogy csapintsa meg a fonnyadt nyakad
olyan mennykő, amilyen csak lehet!
Azt mondod: füst s csepegő mennyezet,
meg szitkos asszony űzik el saját
hajlékából a férfit? Fúj, nahát!
Az ilyen vénember miért dohog?
Hogy még hibáinkat, mi asszonyok
elrejtjük, míg nyeregben nem vagyunk?
Hányféle rágalmat meghallgatunk!
Példázgatsz: lovat, ökröt, szamarat,
kutyát, mielőtt kiválasztanak,

130
kipróbálnak; fazekat, tálakat,
villát, kést, széket, egyéb tárgyakat,
úgyszintén lábast, vásznat és zekét,
de asszonyt nem próbálnak ki elébb,
csak ha elvették, kárálsz, vén gonosz;
s akkor bújik ki belőlünk a rossz!
Azt nyekerged, hogy nem tetszik nekem,
hogyha nem hízelkedel szüntelen,
ha lépten-nyomon nem gügyögsz fülembe:
»Aj, asszonyom! Aj, gyöngyem-kedvesem, te!«
Ha nem ünnepelsz három napon át,
csapván születésnapi lakomát,
ha öreg dajkámat nem tiszteled,
ha komornámnak nem hajtasz fejet,
s a háznépnek, ki uralja apám.
Vén hazudozó! ezt kened reám?
Jenkin diákra is acsarkodol,
mert arany haja göndören omol,
mert szolgálatkészen nyomomba fut,
koholsz magadban esztelen gyanút;
ha meghalnál holnap, akkor se kell!
Mért dugdosol mindent előlem el?
Bekulcsolod a kincses záraid!
Azt hiszed, csak neked van valamid?
Az asszonyoknak nincs talán esze?
Szent Jakabra! Te gügyék eleje,
hogyha megveszel, akkor se fogod
élvezni rajtam s kincsemen jogod;
vizslass utánam, tetten sosem érsz,
kár minden leskelődés, kémkedés!
Ládád mélyire zárnál szívesen?
Mondd inkább: »Mehetsz bátran, kedvesem,
mert tudom, hogy asszonyt, hűségeset,
olyat, mint te, keresni sem lehet.«
Nem szeretjük, sétálván valahol,
hogyha a férj utánunk szimatol.
Legyen áldás, ezt szívemből kivánom,
Ptolomaeuson, a bölcs csillagászon,
ki Almagestesében így tanít:
»Máséra az okos nem kancsalít,
s ha férfi, nem is fortyog mérgesen.«
E szentenciát így értelmezem:
Ha jut elég neked, miért gyötör,
hogy másnak is csurran egy csöpp gyönyör?
Kushadj tehát és bízzál, vén satyak:
estére neked épp elég marad.
Ne fösvénykedj a lámpád tüzivel;
ha rajta egy gyertyát gyújtanak el,
nem lesz a fényed attól kevesebb.

131
Akinek bőven jut, mért kesereg?
Ha drága öltözet és drága ékszer
van rajtunk, rágod a fülünk elégszer,
hogy szeplőtlen hírünkben kárt tehet.
Sőt azonfelül még idézgeted
az írásból az apostol szavát:
»Ti asszonyok - úgymond - olyan ruhát
hordjatok, mely szemérmes, egyszerű.
Se göndör haj, se ékköves gyürű,
se gyöngyös dísz ne legyen rajtatok!«
E textusra én annyit nem adok,
mintha szúnyog zönögne a fülembe.
»Macska vagy! - mondod a természetemre. -
Az, ha a bundáját megperzseli,
a házból a lábát ki nem teszi,
de mikor szőre ragyog fényesen,
otthon nem tartja ugyan semmi sem,
hogy magát mutogassa, kioson
virradat előtt a macskalyukon.«
Azaz ha cifra holmikba bujok,
mutogatni az utcára futok.
Hát ne szimatolj a szoknyám után!
Akár Argus is vigyázhatna rám,
nyomom a száz szemével lesheti,
mint neked, fügét mutatok neki,
mint téged, őt is játszva becsapom!
Mindig a dödögésed hallgatom:
asszonytól van a kín, a baj, a kár,
de nincs tovább, már csurdig a pohár.
Hogy akadjon a torkodon a szó!
Azt papolod, hogy egy civakodó
asszonynál nincsen nagyobb szörnyüség.
Hát nincs hasonlatra példád elég?
Tűröm büntetlen, hogy bever a sár,
de a rúd mért csak az asszonyra jár?
A nő szerelme - szerinted - pokol;
puszta, ahol víz nem fakad sehol,
szabadon rakott tűz, komisz-szilaj,
elharapódzik, s könnyen kész a baj:
szétfut, elemészteni, ami ég!
Mint fát a féreg, mersz vádolni még,
úgy rágja-öli urát hitvese.
Ez minden házas férfi végzete. -
Uraim, ahogy hallottátok ím,
jól megzaboláztam a férjeim,
ha zúgolódni mertek részegen.
Jenkin is ott hamiskodott velem,
meg húgom is mellém állt esküjével.
Úr Jézus! mit szenvedtek nappal-éjjel,

132
s oly ártatlanul, hogy nincs arra szó!
Nyíttam s haraptam, rúgtam, mint a ló,
de nem maradtak semmiben felettem,
fejükre annyi vádat kieszeltem!
Előbb őröl, ki előbb érkezett:
előbb vádoltam, hát jó vége lett,
s még alázatoskodott mindegyik,
ha, mit koholtam, hagytam vétkeik.
Szemükre hánytam egy sereg rimát,
bár lámpával kereshettem hibát;
s hagyták szívük csiklándatni velem,
hogy szerelmük ilyen fontos nekem.
Mondtam, kinn leskelődöm éjszaka,
s markomban marad a lotyó haja;
sok víg kaland volt ebből ám a hasznom.
Bölcsőjében is hamis már az asszony.
Sírás, fortély, fonás az életünk,
így szabta ki a Teremtő nekünk.
Dicsekvésemet halljátok különben:
végül mind az öt férjemet betörtem.
Erővel, ésszel, mindegy, bárhogyan,
duzzogva, olvadozva, morcosan;
az ágyban aztán, meg kell vallani,
ott volt még csak haddelhadd, igazi!
Ha láttam, hogy ölelgetni akar,
hohó! az ágyról leszálltam hamar,
míg nem adott váltságdíjat elébb.
Aztán elszenvedtem szeretetét.
Minden férfinak tanács ez a szó:
szerezzék meg, mert minden eladó.
Üres kézzel nem foghatsz sólymokat;
eltűröm kéjük, hogy nyerjek sokat,
étvágyamat pedig csak színlelem,
mert a szalonna nem ízlett sosem.
Ez volt minden civódásunk oka.
Akár a pápa ült volna oda,
hogy védje, hát a nyelvem csak pereg,
s van szóra szó, de még milyen sereg.
Úgy segítsen az égi hatalom,
kelljen bár írnom testamentumom,
nincs adósságom egy szavacska sem.
Mindig elérte asszonyi eszem,
hogy megjuhádzott, s ez jobb volt neki,
mint élni karmolásokkal teli.
Mert bár oroszlán módra bőghetett,
mindenben én tölthettem kedvemet.
Akkor dicsértem: »Ládd, ez így helyes:
bárányka lett Wilkin, s milyen kezes!
No, tartsd az arcod, egy puszit hadd adjak.

133
Türelmesnek lássalak és ne vadnak!
Mert magával is szigorú legyen,
aki Jóbról prédikál itt nekem.
Tűrj hát, ha tűrésre bizgat szavad,
nehogy móresre én tanítsalak!
Békében élj asszonyod oldalán;
egynek mindig engedni kell, az ám!
Mivel pedig a férfi okosabb,
engedjen ő és hallgasson sokat.
Te folyton morogsz és berzenkedel,
hanem a valamicském, ugye, kell?
Hát nesze, mindenestül megkapod;
e helyt fölfordulj, ha nem akarod!
Micském, valamicském, kicsike kertem
megöntözi más is igen szivesen,
de neked őrizgetem, vén satyak.
Az kéne, hogy jól eltángáljalak!«
Így reguláztam három férjemet;
hadd csepülöm le a negyediket.
Negyedik férjem csélcsap volt nagyon:
szeretőt tartott mellettem, tudom.
Én meg viháncos voltam, csupa láng,
mint egy szarka, játékos és falánk;
ha hárfa szólt, a táncba belevesztem,
nem énekelt a csalogány se szebben,
ha édes borból szoptam frissitőt.
Metellius, az a disznó ripők,
nejét egy bottal, aj, agyonveré,
mert bort ivott; az én színem elé
állt volna bottal, ha magam leszoptam!
Nem kell, hogy kedvem olyankor csiholjam,
mert ahogy jeget hoznak a fagyok,
bortól mohó a micske s a farok.
Borissza nő el soha nem ereszt,
minden tapasztalt kéjenc tudja ezt.
Uram Jézus, ha csak elgondolom,
milyen vidáman telt ifjúkorom,
már az öröm csiklandozza szivem!
A gondolat is jólesik igen,
hogy éltem világomat hajdanán!
Mert jaj, a vénség mérget hoz csupán.
Elragad szépséget és víg erőt,
az ördög vinné el minél előbb!
A liszt elfogyott, hát mit tehetek?
Korpát árulok, ahogyan lehet,
de vígnak lát, aki csak rám tekint.
Hanem hadd szólok férjemről megint.
Mondom, a szégyen szörnyűmód gyötört,
amért más ágyban keresett gyönyört,

134
de rajtavesztett, tanúm Szent Jodok!
Mert visszájára sült el a dolog,
bár testemet vétek nem szennyezé;
vala a víg kedvem mindeneké,
férjem pedig saját levébe főtt,
úgy kínozta a féltés dühe őt.
Kínja valék, tisztítótüze én,
amiért, hiszem, üdvözült szegény.
Aj, hány bűnbánó éneket tudott,
ha a cipője nagyon szoritott.
Az Úr a tanúm s őkelme csupán:
keservet kapott gyötrelem után.
Mikor megjártam Jeruzsálemet,
akkor halt meg; a sírján feszület;
de nem fekszik oly ékes nyughelyen,
milyenben Dárius király pihen,
mert övén nem Apelles dolgozott.
Hát sírra pénzt csak nem pocsékolok!
Isten nyugossza; legyen sírja zöld;
a testének legyen könnyű a föld!
Ötödik férjemre fordul a szó:
mentse meg lelkét a Mindenható!
Noha ő volt legnagyobb zsarnokom,
nyomát ma is bordámon hordozom,
és halálom percéig érezem.
De ágyban olyan frissen, tüzesen
viselkedett és úgy becézgetett,
mikor a micsodám kívánta meg,
hogy azon se busálódtam sokat,
ha összetörte minden csontomat.
Mindük között legjobban őt szerettem;
talán mert megalázta a szerelmem.
Ilyesmitől a női képzelet,
mit tagadjuk, élénk lesz módfelett,
mert amit könnyen meg nem kaphatunk,
azért mi éjjel-nappal jajgatunk.
Tilts meg valamit: rögtön kell nekünk;
kínáld csak: érte sem nyújtjuk kezünk.
Mi nem megyünk vásárba ész nekül;
olcsó portékát senki nem becsül.
Ha olcsó a hús, még olcsóbb a lencse;
ezt okos nő álmában se felejtse.
Ötödik férjemtől, Ég áldja meg,
szerelmet vártam és nem kincseket.
Oxfordban vala diák hajdanán,
egyenest onnét jött hozzánk talán,
s kvártélyos asszonya volt a húgom.
Ég nyugossza, úgy hívták: Alison.
Jobban tudta, szívemben mi lakott,

135
esküszöm, mint a gyóntatópapok!
Rábíztam én akárhány titkomat:
ha férjem levizelte a falat,
vagy kalamajkába került bele.
»Héj! - mondtam csak. - A húgomhoz gyere!«
De más asszonyoknál is körbejártam,
ha valami fogas tanácsra vágytam.
Ha megtudta, már arca gyúlt pirosra,
hogy mért verem én a titkait dobra;
káromkodott dühében éktelen.
Krisztusom! hogy mit nem művelt velem!
Hát történt egyszer, hogy nagyböjt alatt
(napjában látogattam húgomat,
mert szép ruhákat hordtam akkor is,
volt légyen március vagy április,
s egy kis pletykára lestem az uton)
hogy Jenkin diák s Alison hugom
meg én, együtt bolyogtuk a határt;
férjem a böjtben épp Londonba járt.
Volt hát idő magamat kimulatni,
bámulni másra és magam mutatni,
mert ki tudhatja, hogy a kegyelem,
kinek kepében vár s milyen helyen?
Mentem tehát - az volt még csak a móka -
vigiliára és processzióra;
prédikációt, zarándoklatot,
fényes esküvőt, mirákulumot
nem hagytam ki; rajtam skarlát ruha,
mit moly s más féreg nem látott soha.
Tudjátok, mért nem? Hát megmondhatom:
mivel nem hevert soha parlagon.
Elmondom sorra, mi történt velem.
Együtt császkáltunk kinn a földeken,
s ahogy Jenkin diákkal enyelegtem,
kikotyogtam, hogy mi jár az eszemben:
ha egy szép napon özveggyé leszek,
más férjet, mint ő, dehogy keresek.
Mert bizony, nem dicsekvésképpen mondom,
hogy a házasság nem volt soha gondom.
Nem tartom az egeret semmire,
améknek egy lyukhoz húz a szive,
mert micsinál, ha megjárja vele?
Odvas diót nem ér az élete.
Fülébe súgtam: elbűvölt nagyon.
(Jól kiokosított rá Alison.)
Elmondtam az utolsó álmomat:
meg akart ölni, feküdtem hanyatt,
vértől volt lucskos egész fekhelyem,
de remélem, ez jót jelent nekem,

136
mert álomban vér az arany jele.
Becsaptam! nem is álmodtam vele!
Így tanított húgom ravaszkodásra,
s még hogyan! és mondhatom, nem hiába!
No, de urak, mit is akartam én?
Ahá, igen! Folytatni a mesém!
Mikor férjem feküdt ravatalán,
úgy tettem, ahogy a nő valahány,
sírtam, de az is igaz, nem sokat,
gyászfátylam eltakarta arcomat.
Tudtam, hogy színlelés csak az egész:
síró szemem az új férfira néz.
Reggel a szomszédok a tetemet
templomba vitték, sok jaj közepett;
Jenkin a koporsó mögött haladt;
Uram! mit éreztem én ezalatt!
Ment kényesen lépdelve az uton;
a lábát néztem: ó milyen finom!
Hát őneki adtam a szívemet.
Akkoriban húszéves lehetett,
és nem tagadom, jó negyven magam,
de megvolt ám még a csikófogam,
ha ritkásan is nőtt, jól állt nekem.
Venustól volt szerelmi bélyegem.
Jó telivér hírében álltam én;
szép és vidám voltam, s nem is szegény.
És megesküdtek rá a férjeim:
nem volt jobb kertecske, mint az enyim.
A szerelemben én Venus vagyok,
a szívem meg Mars módjára dobog;
Venus csiholja szenvedélyemet,
Mars isten sarkall, hogy kemény legyek.
Bikában Mars ül aszcendensemen;
aj, mért is volna bűn a szerelem!
Vakon követtem inklinációm,
ahogy kívánta konstellációm,
hát Venus-kamrám őrizetlen állt,
és derék fickók ostromára várt.
Mars jegye is látható képemen,
valamint egyéb elrejtett helyen,
úgy szálljon az Úr elibe a lelkem:
nem ógtam-mógtam, amikor szerettem;
faltam, ahogy étvágyam engede;
jött kicsi, nagy, fehér és fekete!
Ha tetszett, nem kutatgattam ugyan,
hogy mindene elfér egy batyuban.
Hol tartok? Egy hó elszaladt igen,
és elvett víg diákom, Jenkinem;
gyerünk! a papig meg sem állt velem!

137
Megkapta házam, földem, mindenem,
mi férjeimről rám maradt vagyon;
meg is bántam, urak, azt mondhatom!
Semmit nem tűrt el tőlem azután,
sőt egyszer fültövön csapott csunyán,
mert a könyvéből egy lapot kitéptem.
Nagyothallok még máig is, idétlen!
Nőstény oroszlán - tanúm a nagy ég! -,
makacs nőstény oroszlán, az valék!
Újfent szomszédolásra éhesen
ődöngtem otthon, s nem hagyott sosem.
Ha bóna jött rá, erről prédikált.
Példát római gesztákban talált:
Simplicius Gallust hozta elő,
hogy lökte el nejét örökre ő,
csak azért, mert az asszony hajadon-
fővel állt ablakában egy napon.
Hozott elő más római mesét:
egy férfi azért hagyta ott nejét,
mert nélküle mulatott valahol.
Aztán megint az Írásból papol,
idézve bölcs Salamon szavait,
mikor szigorú paranccsal tanít,
s az asszonyi kujtorgást rója fel.
Szavait most nektek hadd mondjam el:
»Aki fűzfából építi a fészkét,
s az ugaron hajszolja vak gebéjét,
s aki tűri, hogy csavarog neje,
hát annak akasztófán a helye!«
De én az ilyen bölcs mondásokat
csak nevettem, hogy ne mondjak sokat!
Még hogy okuljak? Sőt! gyűlöltem érte,
ha egy-egy bűnöm került teritékre!
Jézusra, így tesz minden rendü nő.
Mutathatta dühös képét elő,
én, csak én voltam mindig, soha más.
Most elmondom, segítsen Szent Tamás,
mért téptem ki könyvéből egy lapot,
amért oly csúnyán fültövön csapott.
Egy vastag könyve volt, mint emlitettem,
azt bújta éjjel-nappal rendületlen,
abban Teophrastus neve vala,
s Valerius, hogy ne legyen maga;
tudós rómait is emlegetett,
azt hiszem, Szent Jeromos lehetett,
ki Jovinianusszal harcra kelt,
Tertullianus is ott szerepelt,
Crisippus, Trotula és Heloïs
(ez Párizs környékén volt zárdaszűz),

138
bölcs Salamon példabeszédei,
Ovidius híres Szerelmei
együtt voltak egy irdatlan kötetben.
Jenkin vígan temetkezett el ebben,
mikor sok egyéb világi dolog
után mulatni időt szakitott;
könyvében minden asszony fekete,
hűtlen asszonyok töltötték tele;
citált ránk rosszat, abba nincs hiba,
annyi jót nem mond ránk a Biblia.
Nos, megkaptuk mindegyik oldalán,
jót legföljebb szüzekről szólt talán.
Az oroszlánt ki festé, szóljatok!
De csak igaz legyen a szavatok!
Ha nő írt volna sok történetet,
mi tudós cellák mélyén született,
Ádámék több csínyéről szólana,
amennyit elkövettek valaha.
Mért hát Mercur s Venus gyermekei
örökké egymás ellenfelei:
ennek tudomány kell és bölcselem,
annak pedig mulatság, féktelen.
Ezért hanyatlik mindegyik alább,
mikor a másik a zenitre hág.
Ím Mercur olyankor a mélybe száll,
mikor Venus fenn a Halakban áll,
s fölkél Mercur, ha Venus leesett;
ezért vetik meg a női nemet.
Ha vén tudós Venus dolgába kezd,
rossz papucsot ér, értitek ti ezt;
asztalhoz ül hát! és elő papír!
S a hűtlen asszonyokról könyvet ír.
De már továbbra nem halogatom,
hogy vert a könyv miatt majdnem agyon.
Ült egyszer a tűz mellett éjszaka
Jenkin, s könyvéből olvasott maga:
előbb Éva anyánk bűnét citálta,
mely miatt bú s gond szakadt a világra;
a bűnünket megváltani Urunk,
kereszthalált ezért halt Krisztusunk.
Ez ékesen példázza, mi a nő:
az emberiség megrontója ő.
Olvasta, Sámsonnak hogy meste le,
amíg aludt, a haját kedvese;
szeme világát így vesztette el.
És úgy igaz, hogy tovább kelepel:
Hercules testén is Deianeira
miatt lett oly tüzessé a ruha.
Nem hagyta el a sok kínt se, melyet

139
Sokrates két nejétől szenvedett;
hogyan zuhálta Xantippe nyakon
pisivel, s ő tűrt, süketen-vakon.
Csak később szólt prüsszögve: »Nofene!
Ha mennydörög, zápor is jön vele!«
Pasiphaé fajtalan életét
kedvére ecsetelték a mesék.
Mondhatom, nincs több oly pocsék dolog;
csak a bujálkodás körül forog.
De folytatta: férjét cseleivel
Klytaimnéstra hogy emésztette el;
ebben különös örömöt talált.
Hogyan szenvedett Thébánál halált
Amphiorax? Elmondta egy mese.
Ugyanis a neje, Eriphylé
egy ékköves, aranycsatos övért
értesítette a görög vezért,
hogy férje a várban hol rejteze.
Thébánál így érte el végzete.
És hogy hogyan kellett hajdan Lima
által a férjének meghalnia;
nem szerelemért, de gyűlöletért!
Lima vérszomjasan várta az éjt,
s férjének megnyitotta a pokolt.
Lucia meg férjéért úgy bomolt:
nehogy szerelmét elveszítse majd,
bűvös fűből főzött neki italt.
Nem is virradt föl szegénynek a reggel.
S akadtak ilyen asszonyok sereggel.
Majd elmesélte, hogy Latumius
panaszát mint hallgatta Arrius:
hogy nőtt kertjében egy balsorsú fa,
amelyre mind a három asszonya
mérgében felakasztotta magát.
Erre Arrius: »Ó, derék barát,
adj áldott fádról egy gallyat nekem,
a kertembe én is hadd ültetem!«
Olvasta más asszonyokról pedig:
ágyban ölte meg férjét némelyik,
és míg a padlón feküdt a halott,
éjjel macájával bujálkodott.
Volt, aki férjével úgy végezett:
míg aludt, fejébe vert egy szeget.
Volt, aki gyilkos mérget itatott.
Ennyi borzalmat honnan tudhatott!
És hány közmondást citálgatott nékem!
Ajaj, nem nő tán annyi fű a réten.
»Tarts inkább - úgymond - vad sárkányokat,
s oroszlánokat fedeled alatt,

140
mint civakodó fehérnépeket.«
»Jobb a padláson laknod, úgy lehet,
mint dühös asszonnyal a házba benn,
kiben nincsen alázat s türelem,
s mit férje kedvel, gyűlölt az neki.«
Aztán: »Egy nő szemérmét leveti
ingével együtt«: És ígyen továbbra:
»Ha szép asszony nem ad a tisztaságra,
disznó, orrában aranygyűrüvel!«
Hát ezt - Jézusra: - képzeljétek el,
hogy dúlt szívemben bánat és harag.
S mikor láttam, hogy vége nem szakad,
csak bújja könyvét véges-végtelen,
hát egy lapját kitéptem hirtelen,
de szörnyűséges garral, mondhatom,
és visszájáról úgy csaptam pofon,
hogy hanyatvást a nyílt tűzbe esett.
No, felszökött, mint egy tigris, veszett,
s a zsivány úgy öklözte a fejem,
hogy a földre buktam élettelen.
Egy moccanás nem sok, arra se telt;
már ijedtében csaknem elszelelt,
mikor fölébredtem: »Te, gyilkosom!
Megölnél, hogy nyerj a halálomon?
A földem kell? - szidtam fektemben őt. -
Jer, hadd ölellek még holtom előtt!«
Erre letérdepelt mellém esengve:
»Ó drága, te! gyöngyem, te! kedvesem, te!
Isten uccse, nem ütlek meg soha,
hogy most megtettem, magad vagy oka.
Bocsáss meg, lásd e mély bűnbánatot.«
Még képére sóztam néhány nagyot,
s szóltam: »Te tolvaj, ó, hogy szenvedek,
meghalok, többet nem beszélhetek!«
De végül is sok jaj-baj közepett
egyőnk a másikkal megegyezett:
enyém lett a házasság gyepleje,
a ház és föld uralma is vele;
tűzbe a könyvvel! s nem is én vetettem!
és egy úr maradt a házban: a nyelvem.
Miután ilyen sok ügyeskedés
által hozzám került a vezetés,
s még kunyorált is: »Hűséges tubám,
kedved szerint tégy mindent ezután,
csak megmaradjon ez az állapot!« -
ilyen vitánk több nem is támadott.
Dánföldtől Indiáig kedvesebb
s hűbb asszony nálam nem is lehetett;
haláláig nem is hagyott el engem.

141
Arra kérem az Urat, hogy a mennyben
úgy üdvözítse, ahogy csak lehet!
De hadd kezdem el a történetet.”

A Poroszló és a Barát
e helyt összeszólalkozik

A Barát itt göcögve nevetett.


„Asszonyom - szólt -, úgy lássam az eget,
hosszúra nyúlt elöljáró beszéded.”
A Poroszló meg a Barátra nézett,
s felhorkant: „A mennykőbe! egy barát
csak beléártja mindenbe magát!
A légy és a szerzetes abban egy:
minden tányérba nyalakodni megy.
Az elöljáró szóval mi bajod?
Hát járj vagy fuss! a szád mit járatod?
Mért rontod a mulatságot ugyan?”
„Nem addig van az, Poroszló uram! -
szólt a Barát. - Mielőtt elmegyek,
elmondok néhány jó történetet
egy poroszlóról, s lesz itt vad csuhaj!”
„Ha bereked gigád, se volna baj,
hogy essen a rossz nyavalya beléd!
Tálalok én röhögtető mesét
a barátok ocsmány tetteiről.
Sidingborne-ig a bosszúság megöl,
elfogy addig bennem a türelem!”
„Csitt! - szól a Fogadós. - Már csend legyen!
A Bathi Asszonyságé most a szó!
Sörtől lerészegedni nem való.
Legjobb lesz, asszonyom, »elkezdened«.”
„Szívesen, ha úgy tartja kedvetek -
szólt az. - S ha a Barát is engedi.”
„Nem bánom, asszonyom, csak fogj neki!”

Kormos István fordítása

A BATHI ASSZONYSÁG MESÉJE

Arthur országolása idején,


kinek az idő nem csorbít nevén,
e föld tündérrel volt telesteli.
Királynőjük s vele tündérei
táncoltanak a zöld rétnek felette.
Sok ó-legenda járta róluk erre,

142
apa fiának mondta a mesét;
tündér-nyomot nem őriz már a rét.
Ma kolduló s egyéb barát-hadak
itt csak kegyes imákat donganak,
földet-folyót ellepnek, ó de hányan!
Akár a porszemek a napsugárban.
Áldásuk kamrán, konyhán, csarnokon;
ki nem marad város, kastély, torony,
falu, istálló, csűr vagy egy akol -
tündér tehát miattuk nincs sehol.
A hajdani tündér-ösvényeken,
kezdve dolgát jó kora reggelen
már ott császkál a kolduló barát,
imájával elfoglalván magát,
s kolduló útján csügg gondolata.
Mehet a sok asszonyszemély maga,
bátran bejárhat most erdőt-mezőt,
ugyan nem lel más incubust, csak őt,
s amit barát juttathat, biza szégyen.
Hadd folytatom: Arthur király körében
élt egy vidám lovag; ez egy napon,
túl valami úri vadászaton,
magányosan hazafelé üget,
mikor meglát az úton egy szüzet:
rátámad, és az vergődhet, hiába,
az ártatlant erővel meggyalázza.
Felhördült az udvar: „Ó, a galád!”
Arthur fülébe eljutott a vád,
s törvény szerint ő úgy ítélkeze,
le kell hulljon a garázda feje.
Ilyen kemény volt a törvény szava.
De a királyné és hölgy-udvara
Arthur kegyét addig kérincseli,
míg a lovagot átadá neki,
és a dologra többé nem tekint;
tegyen vele saját szíve szerint.
Hálálkodott a királyné soká,
s a lovagot elejbe hívatá,
mikor úgy látta, itt az alkalom:
„Csúnyául áll a dolgod, mondhatom!
Mert számít a fejedre a bakó,
de megmenekszel, szavam színvaló,
csak mondd: a nő legjobban mit szeret?
Megér egy fejet ez a felelet.
Ha most nem tudod, íme látva láss:
egy év időd van, s egy nap ráadás,
a fél világot is bejárhatod,
hát ezerszer megfontold válaszod.
Hanem előbb szavadat kell vegyem,

143
hogy visszatérsz hozzám személyesen!”
Sóhajtott a lovag keserveset,
egyebet ugyan mit is tehetett!
Magát a messzeséges útra szánta,
s ha jő az esztendőnek fordulása,
hoz választ, milyet Isten engede.
Azzal nyeregbe, s gyorsan elfele.
Fölkeresett minden olyan személyt,
kinél e kérdésre választ remélt:
„Mire vásik főként a nők foga?”
De biztos partra nem jutott soha,
mert két olyan szerzet nincsen sehol,
kiből egyforma választ kicsihol.
Egyik szerint gazdagság kell nekik;
hűség talán; a bókot szeretik;
az úri pompát; öleléseket;
az özvegységet; újabb férjeket.
Mondták, hogy szívük csurdig teli azzal,
ha duruzsuló, édes szavakat hall.
S az igazságtól nem jár messze ez,
mert a hízelkedő sok nőt szerez.
„Buzgón lobogj és szolgálatra készen,
s meglásd, kicsi, nagy - ottragad a lépen.”
Mondták: „Akkor vidám az életünk,
ha szoros zabla nélkül élhetünk,
ha nem hánytorgatják hibánk soha.”
Ha azt mondják: „Bölcs vagy, nem ostoba.”
Ha nekünk - urak, meg kell vallani! -
elevenünkre tapint valaki,
rúgással fizetjük az igazat.
Próbáld ki és elhiszed szavamat:
egy nő akármilyen bűnös legyen,
azt játssza, hogy bölcs és szeplőtelen.
Mondták: „Legfőbb arra vágyik a nő,
hogy úgy tartsák: jó titokőriző!
Hallgat, a férfi bármit mondana!
Az állhatatosság szobra maga!”
Eh: szófia beszéd ez, annyi szent!
Nő és titok? ki hallott már ilyent?
Midas a példa, hát ide vigyázz!
Ovidiust is ihleté Midas,
kinek mire szolgált hosszú haja?
Két óriás szamárfüle vala,
azt rejtegette ügyesen alája,
hogy senki fia szégyenét ne lássa.
Egyedül felesége tudta csak,
kiben szerelme s bizodalma vak,
de sírt neki, nem lesz élet az élet,
ha kikottyantja ezt a szörnyűséget.

144
A nő pedig megesküdött neki,
hogy e hibát ő el nem követi;
urára szégyent? van elég esze:
ura baja neki is szégyene.
Hanem a titok furdalta igen,
csak nem akart megférni bögyiben;
azt hitte, hogy a szíve megszakad,
ha - bár egy szót - kinyögni nem szabad.
S mert nem hallhatta meg emberi fül,
titkát a nádasnak vivé hirül.
Amíg rohant a víz felé repesve,
láng volt szíve, és mint inni a fecske,
gyorsan a víz színére hajola:
„Ó, víz - kiált -, ne árulj el soha;
tudd meg (nem közlöm mással senkivel):
a férjein két szamárfület visel.
No végre, szívem megkönnyebbedett;
soká nem bírtam volna terhemet.”
Íme, a titok ilyen kínzató,
de csak kitör szívünkből; huss, aló!
Akit továbbra izgat a mese,
Ovidiusban ott a szövege.
Mikor látja a lovag, hogy mehet,
sehol nincs meg a kellő felelet,
nem fejti meg, mi vonzza hát a nőt,
fogytával érez minden víg erőt;
elment az év, a kiszabott, im el,
holnap pedig neki felelni kell.
Lovát fordítja, ráhagyván magát;
erdőbe ér, erdőn tisztásra lát,
egy dombra lát ama tisztáson átal,
nagy hölgycsapat táncol rajt víg vihánccal.
Reménykedőn a tánc felé üget,
kifirtatni a bölcsességüket,
de míg a dombra fölkaptat aló,
se tánc sehol, sehol egy táncoló.
Nézhet körül, nincs senki eleven,
csak egy vénasszony kuksol a gyepen;
a csúnyaság fölkent szobra maga.
A lovag fele fordul a banya:
„Vigyázz, lovagom! könnyen itt veszel;
de mi bajod? mondd bátran nékem el,
tapasztaltunk ezt-azt, mi öregek,
talán biza hasznodra lehetek.”
„Aj, öreganyám, a fejem veszik,
ha meg nem mondom holnap estelig:
mi kell elsőbb a nőnek a világon?
Ha segítesz, nem ingyenbe kivánom.”
„Ígérd meg - szól a banya - s add kezed,

145
hogy kívánságom érte megteszed,
föltéve, hogyha módodban vagyon;
s akkor ne törd magad a válaszon.”
Ráállt a lovag: „Jól van, fogd kezem!”
„Nos hát - felelt a banya - megteszem,
hogy életed ne rémítse bakó;
szavam királynéd ínyére való,
s enyémre is; mert nincs oly büszke nő,
fején akár kalpag vagy keszkenő,
aki e szóra nemmel válaszolna.
Hanem a szócsépléssel most pokolba!”
Azzal fülébe egy szót sutyorog,
intvén, ne féljen, rendben a dolog.
Mikor a lovag az udvarba ért,
jelentette, mit esküvel igért,
illőn megmondja ama szent napon.
Sok nemes asszony és sok hajadon,
sok özvegy, kinek okos a hire,
a királyné körül tolong ime,
a választ várván s az ítéletet.
És a lovag elővezettetett.
Egy pisszenet nincs, minden zaj elül;
felszólítják, feleljen emberül:
a nők ugyan legjobban mit szeretnek?
Nagy lélegzetet vesz a feleletnek
- nem áll a hölgy-bírák előtt kukán -,
s hangját fenn szárnyaltatja azután:
„Úrnőm! halljad megfontolt válaszom:
a nők legfőbb vágya az uralom,
akár a kedvesen, akár a férjen,
a feszes gyeplü ott legyen kezében.
Nincs vágyatok nagyobb, hidd el nekem,
vagy hóhér bárdja csapja le fejem.”
Sem asszonyok, szüzek, sem özvegyek
egy cáfoló igét nem ejtenek;
kegyelmet érdemel a válasza.
Felugrik erre az öreg banya,
aki ott guggol a pázsitoson:
„Ítélkezzél, királyné asszonyom,
míg néped körüled van nagy csokorban!
A lovagot erre én tanitottam,
ki esküt mondott, hálával teli:
ha egy napon a módja engedi,
megteszi érte, mire kérem őt.
Nos, lovag uram, az udvar előtt
azt kérem, hadd lehessek hitvesed.
Hogyan maradt fejed fenn? Ne feledd!
Mondj esküvel nemet, ha hazudok!”
Felel a lovag: „Ó, jaj, nem tudok!

146
Emlékszem az ígéretemre, lásd;
de Krisztus Úrra, kérj helyette mást.”
Kiált amaz: „Inkább a kárhozat!
Bár rút vagyok, vén, kinek mije sincs,
nem kell ugyan nekem semennyi kincs,
ezüst, arany, mit a föld mélye felvet,
ha magaménak mondhatom szerelmed.”
„A szerelmem? - kiált a lovag. - Óóó!
Ilyen otrombán megcsúfolható
az én nemesi törzsemnek fia?”
Hanem azzal ért véget a vita,
hogy végül alanya maradt felül,
s vállalnia kellett őt hitvesül.
Most pedig állhattok színem elejbe,
hogy hanyagságom hányjátok szememre,
mert a sok tréfát nem sorolgatom,
mi ott elsült egész álló napon.
Erre kurtán csak azt felelhetem:
nem vala ott tréfának híre sem,
csak bánat, komiszan keserülő;
hajnalban volt, titkon az esküvő.
Elbújt, mint bagoly az eresz alatt,
csúf hitvesén szíve majd megszakadt.
És akkor verte csak kín ostora,
mikor ágyba fekvésnek lőn sora,
nagy hánykolódva fogadta e kínt;
a nő kuncog, ahogy reá tekint,
s megszólal: „Édes uram! kedvesem!
Nejével minden lovag így teszen?
Vagy ez a módi Arthur udvarában?
Mért bújsz? Ilyen lovagot sose láttam!
Szerelmed s nőd vagyok; s ha nem elég,
egy szál életed megmentője még;
s bár nem vétettem semmit ellened,
magad első éjjel hányod-veted!
Úgy bámulsz, mint akit jól fejbe vertek;
ha bánt valami, szólj, hogy megfeleljek,
s ha lehet, jóváteszem, most akár.”
„Ezt senki nem teheti soha már!
- felel neki a lovag emigyen. -
Ocsmány szerzet vagy, s hozzá vén igen;
elszörnyedek az alja származáson,
s ne is csodáld, ha magamat dobálom,
mert szívem a helyéből kiszakad.”
„Tehát ezért hagyod el így magad?”
„Ezért! Talán csak nem veszed zokon?”
„Uram, ne búsulj most eme okon!
Segítek én, mert semmi az nekem,
ha kedves és gyengéd leszel velem.

147
De amit te a származásról mondasz,
az ősi gazdagságról - hát bolond az,
aki ezért nemesnek tartana.
Ennél ugyan több egy garas maga!
Azt nézd, akit egy éltet: az erény,
kinél otthonra lelhet a szegény,
kinek minden tette áldást terem;
nemesnek én az ilyet nevezem!
Mi a dicső? Krisztusra, mondhatom,
nem az ősöktől rád szálló vagyon;
mivel gazdag örökük a tiéd lett,
az ősi vért nagy fennszóval dicséred.
Senki utódra hagyni nem lehet
áldásos és erényes életet,
pedig az ősben az vala nemes,
s követni egyedül azt érdemes.
Dante, Firenze nagy költő fia
versében így zeng a szentencia,
fonván szavát rímek koszorujába:
»Erényt nem terem a maga kis ága
senki fiának; csak az Úr keze
oszthat, a jót jutalmazván vele!«
Mit őseinktől kaptunk, az a kincs,
akár a füst, elszáll s holnapra nincs.
Nos, ahogy én tudom, úgy tudja más:
ha a nemesség puszta származás
útján apáról fira szállna csak,
nem élne annyi becstelen alak,
ki nem felel meg tisztre semmire,
s gazságra, bűnre dobog csak szive.
Ha fáklyával kezedben messze mész,
s egy kaukázusi kunyhóba érsz,
hagyd ott, és a csukott ajtó megett
ad lángot, éppen olyan fényeset,
mint mikor bámészan körötte állnak;
a természet nagy parancsolatának
tévén eleget, mígnem ellobog;
ebből kitetszik, mi nemes dolog.
Az ősi birtok nemessé tesz-e?
Sok az emberek között a henye,
ki el nem végzi dolgát, mint a tűz.
Aj, mondhatom, hány nemes sarja űz
olyan ocsmány dolgokat, hogy nahát!
S nemesnek nagyságoltatja magát,
mert háza nemesi címert visel;
fenn díszeleg dicső őseivel,
hanem egy nemes tette nincs neki,
az ősöket nem tettben követi.
Nem is nemes az, bár fejedelem;

148
a bitangság csak bitangot terem.
A nemességhez nem elég maga,
hogy ennyi meg ennyi ősöd vala,
az ő hírnevük nem dukál neked.
Nemességed Istentől nyerheted,
az kegyelmének legfőbb eszköze,
és a nevednek nincs hozzá köze.
Milyen nemes volt - mint Valerius
meséli - Tullius Hostilius,
aki lentről küzdötte fel magát;
hallgasd meg Boethiust és Senecát,
s bölcs tanításukba gondolj bele:
»A nemes tett a nemesség jegye.«
Nos, jó uram, ez a szóm vége ím:
bár lentiek valának őseim,
hiszem, hogy az isteni kegyelem
igaz életet szabott ki nekem.
Én az erény útján legyek nemes;
a bűn kísérthet, utam egyenes.
Szegénységemet hányod a szememre?
Maga Krisztus Urunk a példa erre,
milyen a maga-vállalta szegény;
tehát akár nő, férfi, zsenge, vén
ebből láthatja, nemigen lehet
a Krisztus-élte élet megvetett.
Ki a kicsiről nagyra nem tekint,
boldog ember az, Seneca szerint.
Kinek a szegénysége nem bilincse,
akkor is gazdag, hogyha nincs egy inge.
Szegényebb senki sincs a kapzsinál,
mert nem övé, amért mind káricsál;
kinek meg nem bálványa az arany,
gazdag, ha le is szólod oktalan.
A szegénység hars kedviben dalol;
így tréfál Juvenalis valahol:
»Mikor a szegény járja a mezőt,
vígan mehet el a tolvaj előtt.«
Mert a szegénység átkozott dolog,
hát tapasztal, aki benne forog!
De szentuccse! bölcsességet terem,
ha fejet hajtasz, s élsz türelmesen.
A szegénység, ezt bátran mondhatom,
birtok, de nem nagy keletje vagyon.
Sok Istent sem ismer addig talán,
míg az ínség nem zörget ajtaján.
A szegénység tükrében látva látod,
csak nézz beléje, igazi barátod.
Ezért nem érhet semmi vád ugyan;
szegény sorom hadd békibe, uram!

149
Öregségem is gyaláztad elébb.
Van a könyvekben tekintély elég,
de ismertem is urat eleget,
s mindnek kellett öregen tisztelet.
A vént ti atyának nevezitek;
ha kell, erre sok példát emlitek!
Azt mondtad, hogy ocsmány és vén vagyok.
Legalább fődre szarvat nem rakok;
mert az erényt mindig úgy őrzi meg,
ha csúf a nőszemély, s hozzá öreg.
Nos, én világi vágyaid tudom;
hát szólj, s eléred egyenes uton.
Ím két dolog, első s a második:
vagy rút és vén leszek halálomig,
de szerető és példás hitvesed,
ki sosem szerzek bánatot neked;
vagy szép s fiatal, kinek kell a bók,
s körülrajoznak a látogatók,
akik kerülgetik a házad értem,
és más helyütt is vadásszák erényem.
A választás csak rajtad áll, ime!”
Nehéz lőn erre a lovag szive,
sóhajt nagyot, és megered szava:
„Úrnőm: nagy az érveid igaza!
Azt mondhatom csak, drága hitvesem:
a választás joga tiéd legyen,
csak a becsület szerint állj neki.
Ne félj, nem foglak kényszeríteni;
mi neked tetszik, én is vállalom.”
„Tehát enyém ezzel az uralom
- felel a nő -, a jószántad szerint.”
„Tiéd” - bólint rá a lovag megint.
„Akkor csókolj meg, s hadd el bánatod!
- ujjong amaz. - Mindkettőt megkapod:
szép is leszek, és derék is vele,
vagy sújtson szigorún az Úr keze,
ha nálam hűbb s jobb asszonyt valaha
hordott hátán az öreg föld maga.
És ha holnapra oly szép nem leszek,
mint a híres királyi hitvesek,
akár nyugaton vagy napkeleten,
hát a kezedbe adom életem.
De lebbentsd fel a fátylat, s nézz ide!”
Nos, látván látja a lovag ime:
egyszerre szép és egyszerre fiatal,
karjai közé is kapá hamar;
férfi nem ölelt soha boldogabban,
csak szórta rá a csókot számolatlan.
A nő pedig uralta kezesen,

150
nemet nem mondott az semmire sem;
úgy éltek, hogy szebben nem is lehet.
Adjon Teremtőnk olyan férjeket,
kik jók hozzánk, és tüzes szeretők,
s nekünk, hogy őket túléljük, erőt!
Hanem a föld színéről vesszenek,
kik asszonynak nem engedelmesek,
s améknek gyéren cseppen garasa,
ott egye a pestises nyavalya!
Kormos István fordítása

A KOLDULÓ BARÁT ELŐBESZÉDE


A tisztelendő Kolduló Barát
egyik szomszédja épp a Porkoláb.
Görbén néz arra, forr belűl a lelke -
de mérgit eddig illőképp lenyelte.
Végül az asszonyhoz fordúl eképpen:
„Az Isten tartsa meg kegyelmed épen!
Hitemre mondom, mester vagy vitában,
hajszálfinom, tudós skolasztikában.
Megvallom, bölcs volt minden egy szavad -
de amíg együtt tart e kis csapat,
én azt szeretném, hogy csak tréfa járja.
A bölcsességet hagyd az iskolára,
a disputára és a szentbeszédre!
Hanem, ha senkinek sincs ellenére,
elmondok egy mesét a porkolábrul...
Biz’ isten már a cím mindent elárul!
Effélérül ki szólhat tisztesen?
Kérem, ne botránkozzék senki sem.
Egy porkoláb, az sok mindent tud ám!
Idézéssel lót-fut szajhák után -
és minden sarkon ellátják baját...”
Most közbevág a Gazda: „Hé, Barát,
ha keresztyén vagy, békénk meg ne törd!
Nem tűrünk itt a társaságba pört.
A porkolábot hagyd ki - s mondd tovább!”
„Tőlem beszélhet - szól a Porkoláb -,
mit bánom én, akármit is fecseg!
Ha rajtam a sor: visszafizetek.
Elárulom majd, hogy milyen nemes -
egy csúszó-mászó koldus-szerzetes.
Fejére olvasom, miféle nép...”
A Gazda újra közbevág: „Elég!”
És odaszól a Kolduló Barátnak:
„Jó mester, mondd el széphistóriádat!”
Mészöly Dezső fordítása

151
A KOLDULÓ BARÁT MESÉJE

Volt arra mifelénk egy esperes,


híres-neves és nagytekintetes,
az irgalmatlanúl ítélkezett
mindennemű paráznaság felett.
A krítések és szemmel verések,
rágalmazások, házasságtörések,
egyházfegyelmi s hagyatékügyek,
szimóniák és uzsorásperek -
bűnügy, jogügy, mind rája tartozott:
de főleg a paráznákon kapott.
Égette őket, ahol csak tehette.
Hát még aki a dézsmál nem fizette!
Ha ilyesféle panasz érkezett,
a jámbor hivő drágán úszta meg.
S ki szent adományt szűken juttatott,
igen hamar máglyára juthatott.
A püspök botja még nyakon se kapta -
az esperesnél már ott volt az akta.
Ő lett aztán az ítélőbiró,
ki törvényt lát és büntetést kiró.
Volt néki egy ravaszdi porkolábja
- hírhedt nagy róka egész Angliába -
s annak volt kémje egy egész rakás,
aki besúgja, hol lesz jó fogás.
Mert futni hagyott itt-ott egy cemendét,
s vagy húsz nyomára épp azok vezették...
Ez a kopó itt akármint ugat,
kitálalom én minden piszkukat!
Szabad szájjal beszélhetünk mi róluk,
fölöttünk nincsen jurisdikciójuk -
de nem is lesz: - hiába bármi fortély...
„Megvéd a szerzet, mint szajhát a bordély”
- köpi oda a szót a Porkoláb.
„Csend! - szól a Gazda. - Nem tűrünk vitát!
Figyeljünk mind a széphistóriára,
Ha prüszköl is az adta Porkolábja.
Kedves mester, nyugodtan mondd tovább!”
A vén lator - meséli a Barát -
kerítők között is otthonosan forgott,
s tartotta őket, mint solymász a solymot.
Mert néki ők mindent híven besúgtak,
mint hárompróbás, régi cinkosuknak.
És amit egy-egy kémje kilesett,
azon a selyma szépen keresett
(gazdája néha nem is tudta, mennyit!),
mert nem szólt ő az esperesnek semmit,

152
csak beidézett egy-egy baleket,
s az súgta már, hogy fizet - ha lehet...
Az áldomást is boldogan fedezték!
A Júdás-fajzat így eladta lelkét -
sőt Júdáson is túltett, ha tudott!
Gazdájának csak fele pénz jutott.
Szó, ami szó - dicsérjem még tovább? -,
kerítő volt, rabló volt - s porkoláb.
Lotyókbul volt egy egész udvara.
Azok beköpték, hogy az éjszaka
ki hált ott náluk: Péter vagy Tamás
vagy Sir Robert, Hubert vagy bárki más.
A ringyó-néppel ekképp összejátszott,
s hamis papírral küldött ordonáncot,
hogy álljon elő az úr és a szajha.
Ezt jól megfejte, azt meg futni hagyta.
„Barátom - szólt az úrra rákacsintván -,
a nevedet kihúzom itt a listán
s az egész üggyel nem lesz több bajod.
Elintézem, mert barátod vagyok.”
Nagyon tudott az alkalommal élni,
lehetne arrul évekig regélni.
Kopó nem érzi úgy a vadszagot
- szimmantva: ép-e, vagy sebet kapott -,
amint a kópét vitte jó szimatja,
megmondva, hogy ki nagy legény, ki szajha.
S mert nem tudott más jövedelmi forrást,
szívvel-lélekkel ezt csinálta folyvást.
Történt egy szép nap, ült megint lovára,
s haszonra lesve - már amint szokása -
koholt paranccsal indult, hogy levág
egy özvegyet, egy öreg satrafát.
Amint épp egy ki erdőn áthaladt,
egy nyalka lovast lát a fák alatt.
Tegzében sok-sok új nyíl tündökölt;
hátán az íj; a kis zekéje zöld;
s hollószín bojtos nagy kalap fején.
„Adj’ isten” - szólt a fogdmeg könnyedén.
„Fogadj’ isten! - felelte rá az egybül. -
Hová, hová a zöld erdőn keresztül?
Nagy út van még előtted, cimbora?”
Azt mondja rá a fogdmeg: „Nincs, koma;
Csak éppen a közelbe indulok;
Uram jussával lesz egy kis dolog;
az árendáját erre én szedem.”
„Ispán vagy akkor!” - Rábólint: „Igen!”
Így eltagadta nagy szégyenletében,
hogy porkoláb a tiszte voltaképen.
„Ispán vagy? - szólt a nyalka úr legott -

153
De par Dieu, testvér, én is az vagyok!
De nem vagyok itt ismerős a tájon;
megkérlek szépen, légy azért barátom -
kössünk akár örök testvériséget!
Mi otthon bőviben vagyunk a pénznek;
ha egyszer hozzám elsegít az Isten,
dúskálhatsz ott aranyban és ezüstben.”
„Grand merci” - bökte ki a porkoláb,
s már parolázott is a kér barát,
hogy holtukiglan testvérek maradnak!
Nagy nyájaskodva együtt így haladtak.
A porkoláb beszélt, beszélt, hadarva,
fáradhatatlan, mint a bábaszarka,
s elkérdezgetve útitársa dolgát.
„Testvér - azt mondja -, merre is lakol hát,
ha jó szerencsém egyszer arra vetne...”
A szép lovas mézes szóval felelte:
„Fenn északon van a mi tartományunk,
remélem, testvér, megfordulsz minálunk.
Majd búcsúzáskor az egész helyet
leírom úgy, hogy el nem vétheted.”
„Megkérlek, testvér - szólt a porkoláb -,
ha már így együtt baktatunk tovább,
s ha már az ispánsors is összeköt,
taníts ki engem - így négy szem között:
ispánbul gazdag ember hogy’ lehet?
Ne bántson ám a lelkiismeret!
Csak mondd el szépen, hogy te hogy’ csinálod!”
„Megmondom, testvér, mint igaz barátod
- felelt a másik -, én nem kertelek:
meggazdagodni nálunk nem lehet.
Az én uram kegyetlen és fukar,
megszenved nála, aki pénzt akar.
Biz én jobbára zsarolásbul élek;
ha pénzt kínálnak, nem sértődöm én meg.
Kit csal az ember, kit meg fenyeget -
minálunk ebbül áll a kereset.
Mit van mit tenni?... Ennyit mondhatok.”
Bólint a foglár: „Én is így vagyok!
csak pénz akadjon - ez az egy a fő!
Nem is ijeszt meg holmi bökkenő,
mikor suttyomban csalni is lehet,
engem se bánt a lelkiismeret.
Ha nincs a furfang, rég megdöglöm éhen.
Én fönnakadjak holmi semmiségen?
Jó gyomrom van - bolond az, aki bánja!
Fütyülök minden gyóntató atyára!
Az Isten hozott össze teveled -
de, kedves testvér, mondd meg nevedet!”

154
Így szólt a fogdmeg. - Néz amaz reája,
s egy kis mosolyra kunkorul a szája:
„Ej, cimborám, kíváncsi vagy nagyon?
Ördög vagyok. A pokolban lakom.
most megnyergeltem újra lovamat:
hadd látom, egy kis préda hol akad?
Amit fölhajtok, abbul éldegélek
- ahogy magadrul épp elébb mesélted -,
s amint te is harácsolsz mindenáron:
zsákmányért én a fél földet bejárom.
Azért indulnék most is izibe...”
„Hű! - nyög a fogdmeg. - Benedicite...
Hogy is, no?... Én ispánnak hittelek...
Hisz éppolyan vagy, mint mi, emberek!
De vajon lenn is így mutatkozol,
a pokol mélyin, ahol... dolgozol?”
„Nem - szól amaz -, lenn más alakba járunk,
de ittfenn formát válthat, aki ráunt;
akár úgy járok, mint az angyalok,
tetszés szerint, lóháton vagy gyalog,
akár majom vagy ember képiben.
Ne tátsd a szádat - semmi az nekem.
Egy kókler bárkit rászed könnyedén -
nohát: százannyi trükkhöz értek én.”
„De hát mi szükség - így a porkoláb -
új formát venni, mint egy új ruhát?”
„Hja, formát mindig cél szerint cserélünk
- szól rá amaz -, hogy több sikert elérjünk.”
„S ennyit vesződni érdemes, ugyan?”
„Van jó okunk rá, porkoláb uram -
de majd mindent a maga idejében...
Lám, már a nap leáldozott az égen,
s még mindig semmi sincs a tarsolyomba.
Azt nézem már most: préda merre volna?
Nincs kedvem tovább csépelni a szót.
Kemény a fejed, testvér, fenemód,
nem értesz meg, hiába izzadok...
De ha már ezt a dolgot firtatod:
az ördög is csak eszköz néhanap,
Isten parancsát hajtja végre csak,
ügyeskedvén e földi forgatagban,
százféle módon, száz meg száz alakban.
Magamfélének nincsen is hatalma,
csak úgy, amint az Isten azt kiszabja.
Olykor megkínzom például a testet,
de nem kapom meg prédául a lelket.
(Hajdanta Jób így senyvedett fekélyben.)
Van aztán gyakran kettős engedélyem,
hogy testet-lelket meggyötörhetek.

155
És néha éppen az a rendelet,
hogy a halandó testét hagyjam épen,
s lelkét kísértsem - saját érdekében.
Mert hogyha rendületlen ellenáll,
a lelke idvezülten mennybe száll.
(Én persze váltig védeném a jussom,
hogy mindenestül a pokolba jusson.)
De földi úr is megfogad cselédnek,
mint hajdanában Szent Donát, az érsek.
Hányszor szolgáltam szent apostoloknál!...”
„Azt áruld még el - mondja most a foglár -,
ha formát váltasz, mindig új a tested?”
„Nem - szól az ördög -, olykor embereknek,
a rég holtaknak portestét felöltöm,
s úgy bukkanok fel itt, amott a földön.
A jámbort játszva kápráztatjuk el,
akár a javasasszonyt Sámuel.
(Ha nem hiszed, hogy néki ő jelent meg,
legyintek egyet s engedek hitednek.)
De annyit tréfa nélkül mondhatok,
hogy rövid úton mindezt megtudod!
Kerülsz te még tanulságos helyekre,
hol nem kell engem kérdezgetned egyre,
s úgy megtanulsz mindent tapasztalatból -
akár doktor lehetsz ebből a szakból.
Vergiliust, Dantét lefőzheted! -
De most siessünk! Hadd megyek veled!
Az útitársad volnék szívesen
továbbra is, ha nem bánod te sem.”
„Ugyan már! - szól a foglár rosszallóan. -
Én úr vagyok, mindenki tudja rólam.
Az én adott szavam sosem hamis,
ha Sátánnak magának adtam is.
Vagy nem fogadtunk hű testvériséget:
amint te nékem, úgy én is tenéked?
Nyugodt lehetsz, hogy esküm nem feledtem!
Gyerünk portyázni békén mind a ketten;
a magunk jussát itt-amott behajtjuk,
megélünk szépen, egymást nem zavarjuk.
S ha egyikünk netán többet keresne,
a testvérével hasznát megfelezze!”
„Meglesz! - felelt az ördög rá. - Ugy éljek!”
- Ebben maradtak s mentek, mendegéltek.
A porkoláb ügyelt az útirányra,
s egy városkához érnek nemsokára.
Ott látnak ám egy szénás szekeret,
amint a sűrű sárban megrekedt.
Hiába már a csípős ostor is,
veszett dühében tombol a kocsis:

156
„Gyí, Szürke, Pejkó! Hej! Mi kéne még?!
Az ördög vinne, átkozott gebék!
Ne ellett volna kanca bennetek!
Amennyit én ezekkel szenvedek...
Hogy nyelne el pokol kocsit, lovat!”
Csettint a fogdmeg! „Itt a jó falat!”
- Azzal fordul az ördöghöz hamar,
s közel hajolva félhangon hadar:
„Figyelj, testvér, figyelj, az istenér’,
nem hallod, ez az ember mit beszél?
Most fogd szaván a jámbort - csoda jó!
Tiéd az egész széna, kocsi, ló!”
„Eh, szó se róla! - szól amaz s legyint -
Nem úgy gondolta ő azt, szó szerint.
Ha nem hiszed, kérdezd meg tőle nyíltan,
vagy várj egy cseppet, s meglátod, hogy így van.”
Ostor cserdül az első ló farán -
s a kocsi egyszer csak megindul ám!
Kurjant az ember: „Héj! Krisztus megáldjon,
s minden szolgája itt s a másvilágon!
De jól meghúztad, Szürkém, drága kincsem!
Az Isten tartson, Szent Jakab segítsen!
Lám, egy kis kátyú nékünk meg se kottyan!”
„No, testvér - szól az ördög -, ugye, mondtam?
Hallod te is, hogy mit beszél a fráter!
Nem gondolt rosszat, csak a szája járt el.
Azt mondom, testvér, legjobb útra kelni,
itt nem kerül horogra már ma semmi.”
Kiérnek így a városból az útra;
a porkoláb megszólal akkor újra:
„Te testvér! lakik itt egy vén banya...
Az inkább életét adná oda,
mint hogy fizessen bárkinek... No látod:
tizenkét tallért én ebből kivágok,
ha megvész is - vagy letartóztatom!
Pedig nem vétett semmit, jól tudom.
Neked, komám, látóm, nem üt be semmi:
végy példát rólam, hogy’ kell pénzt keresni!”
Azzal bezörget ott egy ócska portán:
„Gyere ki onnan, hé, te vén boszorkány!
Tán pap lapul benn nálad? Nyisd ki te!”
„Ki az? - hallatszik. - Benedicite!
Mi járatban vagy, jámbor földi, mondd meg?”
„Idézést hoztam! - dörgi rá a fogdmeg. -
Átokkal sújt a szent eklézsia,
ha meg nem jelensz holnap délig a
törvény előtt, hogy megfelelj a vádra!”
„Krisztus, segíts, Királyoknak Királya!
Olyan nagy útra - jaj, dehogy megyek!

157
Már hetek óta vagyok nagybeteg.
Nem bírnám el nyeregben, sem gyalog;
úgy szúr az oldalam, majd’ meghalok.
Nem adnál írást, porkoláb uram,
hogy megfeleljek rá nyilvánosan,
ügyvéd útján, ha vád van ellenem?”
„No jó, fizess ki akkor hirtelen
tizenkét tallért, azzal rendbe lesz.
Megnyugtatlak, hogy nem nekem fizetsz:
ha pénz van, azt a gazdám vágja zsebre.
No, gyorsan, gyorsan! - fél lábam nyeregbe -,
hozd azt a pénzt elő! Nem várok ám!”
„Hogy én tizenkét tallért?... Szűzanyám,
úgy oltalmazz meg bűnől és nyomortól,
amily igaz, hogy süldő lány koromtól
tizenkét tallért nem kerestem én!
Te is tudod, hogy vén vagyok s szegény.
Légy irgalmas, hisz majd’ éhen veszek!”
„Ördög vigyen, ha megkegyelmezek!
Nem bánom én, ha meggebedsz is éhen!”
„Az Isten látja, nincsen semmi vétkem!”
„Fizess! - vagy Szent Annára mondhatom,
hogy ezt az új üstöd lefoglalom!
Már réges-régről tartozol te nékem:
hogy rajtakaptunk házasságtörésen,
a pénzbírságot én fizettem otthon!”
„Hazudsz! hazudsz! üdvösségemre mondom!
Se özvegyasszonyként, se még előbb -
egyszer se álltam törvényszék előtt!
Hűséges voltam teljes életemben!
Hogy az a kormos ördög vinne innen -
akár az üsttel együtt is, ha kell....”
Amint esküdni földre térdepel,
egyszerre csak az ördög közbeszól ám:
„Hát ide hallgass, lelkem, jó anyókám:
ahogy kimondtad, úgy legyen valóban?”
„Vigye az ördög, üstöstől, ahogy van,
ha meg nem bánja, amit rám fogott!”
„Én? - szól a foglár. - No, azt várhatod,
te vén szipirtyó! Dehogy fáj fejem,
ha az ilyen boszorkát megfejem!
Ide a szoknyád, mindenféle göncöd!”
„Ej - szól az ördög -, kár úgy dühbe jönnöd.
Enyém vagy, testvér, üstöstől - megyünk!
Ma este már a pokolban leszünk!
Ott megtudsz rólunk sok mindent, amit kell:
bölcsebb leszel, mint egy tudós magister!”
Azzal mindjárt a hóna alá vette
és mindenestül vitte, le se tette,

158
míg jó helyen nem tudta azt a foglárt...
Az Úr, ki önnön szent kepére formált,
őrizzen minket és e nagy világot -
és térítse meg ezt a porkolábot!
Tudnék beszélni - végzi a Barát -
(ha megengedné ez a Porkoláb)
Krisztus, Szent Pál és Szent János szerint,
és úgy, amint sok bölcs magister int -
tudnék beszélni, könnyeket facsarva,
oly kínokról - de nyelvem gyenge arra...
Beszélhetnék akár egy ezredévig:
el nem mondhatnám poklok szenvedésit.
Azért Jézushoz esdekeljetek,
hogy a Gonosztól ója lelketek
s ne várjon egykor örök kárhozat!
Hallgassátok meg jó tanácsomat!
Mert az oroszlán rejtekén lapul,
s les prédájára lankadatlanul.
Ellenségünk van! Várjuk éberen,
nehogy mirajtunk győzelmet vegyen!
A küzdelemben gyengék nem vagyunk,
mert Jézus Krisztus a mi Hadnagyunk!
Teérted, foglár, Őhozzá könyörgök:
Krisztushoz térj - míg el nem visz az ördög!

Mészöly Dezső fordítása

A PORKOLÁB ELŐBESZÉDE

A Porkoláb ekkor kengyelbe álla,


veszett tajtékja föccsen a Barátra,
reszket dühödten, mint a nyárlevél.
Urak! figyeljetek - imígy beszél -,
elébb sokat zagyvált e szerzetes,
tehát mindenki lenne most kegyes
engem hallgatni, hadd kérlek előre!
Csuhásunk a pokol jó ismerője,
s hőzöng vele! ez ugyan nem csoda:
mert a barát az ördög rokona.
Vagy titok ama történet talán,
hogy egy barátnak, éjjel évadán,
álmába mint szállt poklokra a lelke?
Útján alá s föl egy angyal vezette,
mutatni a kín nagyját-apraját;
de nem vala ott egy fia barát.
Annál sűrűbben a más kárhozott.
Ezen őkelme elcsudálkozott:

159
„Nagy jó uram! Nincs itt barát sehol?
Minket bűnünkért nem töret pokol?”
„Van biza, sok millió” - szól az angyal,
s vezeti a Sátán elejbe azzal.
Farkát mutatja, a förtelmeset;
hajón akár fővitorla lehet.
„Emeld a farkad, Sátán! - rendeli. -
Ocsmány segged mutasd elő neki,
hadd lássa tejtestvérei lakát!”
No, tódul a likból a sok barát,
ahogy kasból a méhek rajzanak,
özönöl húszezer csuhás alak.
Száz rőf vala a lik azon a seggen,
szétrajzanak körötte nagy seregben,
s loholnak vissza, majd nyakuk törik;
beszipja mind sötétbe - huss! - a lik.
Farka-lecsapva az ördög pihen.
A jó barát szontyondi lőn igen,
úgy jóllakott a poklokkal szeme.
Az Úr kegyelme tőn nagy jót vele,
s porhüvelyébe rakja; múlik álma.
Ébren se hagyja nyugton látomása:
a Sátán segge rémlik elibé,
az leszen az ő öröké imé.
Az Úr legyen velünk! s ne e nyüvessel!
Prológusom bevégzem ímhol ezzel.

Kormos István fordítása

A PORKOLÁB MESÉJE

Yorkshire körül, ha elmém nem sovány,


Holderness néven vala ingovány.
Egy kolduló barát császkált a tájt
imát morrogva, közben kunyorált.
Történt pediglen, urak, egy napon,
hogy igéit tekergeté nagyon;
volt szóra szó, s méghozzá nem kevés,
s azért a népnek e szócsépelés,
hogy harmincadra és Isten javára,
új kolostorra garasát ne szánja.
Misét nem hall oly szépet más helyen,
s az adomány pocsékba nem megyen.
Tehát nem azért a becses javak,
hogy a világi papok kapjanak,
növeszteni hasat, jó feszeset.
„Vezekelni harmincadban lehet.

160
Segítsd - mondá - felebarátodat,
de az énekkel ne ógj-mógj sokat;
mert fölösleges ahhoz léha pap,
ki egy misét kántál csak napra-nap.
Váltsátok meg gyorsan a lelkeket;
horgos kampón sínylődni rossz lehet,
ha tépetik, sül-föl az illető;
Krisztus nevére hát, ezt-azt elő!”
Mindent elésorolt ama barát,
s - Qui cum patre - emígy végzé szavát.
Mikor kedvére gyűltön-gyűlt a jó,
tovább mene; időzni kár, aló!
Vállán szöges bot, rá telt batyu kötve;
ajtót ki nem hágy, megy, fürkészve közbe
szer lisztre, érett sajtra, gabonára;
tülkös bottal kocog mellette társa,
két elefántcsont táblácskát viszen,
egy réz íróvessző a keziben,
s felírja mind az adományozókat,
akik juttatnak bármiféle jókat,
azzal, hogy majd imát mond lelkükért.
Rozs, árpa, búza- vékaszámra kért!
Egy morzsa sajt, kalácska, istenadta,
elé akármit adtak, elfogadta:
félpennycske vagy egy misegaras,
pácolt disznóhús, szalonna, avas,
pokróc darab, ami fölösleges
volt: „Húgomasszony! légy olyan kegyes!
Fölpingálom a nevedet e helyt!”
Mögöttük egy izmos legény cepelt,
a kolostori szolga, nagy batyut;
a kikoldult adomány abba jut.
De alig érnek a kapun kivül,
a barát minden nevet letörül,
s előbbi nagy buzgalma kárba vész,
csak porhintésre szolgált az egész!
„Hazudsz, Poroszló!” - hörren a Barát.
„Csitt! - szól a Gazda. - Azt a Krisztusát!
Ne szépíts rajta semmit: mondd, komám!”
Amaz felel: „Úgy éljek, mondom ám!”
Nos hát, a jó barát addig megyen,
míg nem pihen meg egy kedves helyen,
ahol mindig felséges bő a trakta.
Betegen fekszik épp a házigazda,
fejét horgasztva egy alacsony ágyon.
„Deus hic! - lép be. - Jó napot, Tamásom
- köszön barátunk igen nyájasan -,
sok jót megértem e padon ugyan;
volt sok tütü, és torkig jóllakás!

161
Az Úr megáldjon érette, Tamás!”
Azzal a padról: „Sicc, fenébe, macska!”
Letéve kampós botja és kalapja,
batyuja is; hát lecsüccsen vigyázva.
A városba megyen eközbe társa,
szállásukra; a szolga is vele;
ott lőn mindkettőjüknek éjjele.
„Jaj, mesterem! - nyögdel a beteg. - Óóóó!
Mostanság mért is nem vagy látható?
Március óta még nem láttalak.”
Felel neki: „Az Isten tudja csak!
Munkálkodtam az üdvösségedért.
Becses imám sok elhangzott ezért;
de másra is az Úr kegyeit kérem!
Ma a ti templomotokban miséztem,
s nem szólt igém a Szentírás szerint,
mert arra magadféle ha tekint,
nem igazodik el egy betüjén;
hát itt vagyok azt kibogozni én.
A magyarázásban üdvöt találok;
de »A betű öl« - mondjuk mi, barátok.
Azt hirdettem, hogy adakozzanak;
okos dologra vannak a javak.
Ott láttam húgomat! most hol vagyon?”
„Ha jól sejdítem, kinn az udvaron -
felel a gazda. - Éppen itt jön e!”
„Uram! Szent János vezérelt ide -
kezdé a nő. - Hogy s mint? hadd lám magam.”
Feláll barátunk udvariasan,
karjába vonja szorosan elébb;
rá csók! s csivog hozzá, mint egy veréb!
„Hugám! aki a te szolgád lehet,
panaszos szókat csak nem ejteget?
Egész valód az Úr remekelése!
Szebb asszony nálad nem jött ma misére,
tanúm az ég! ilyen nem jött oda!”
„Az Úr legyen hibáim doktora -
emígy az asszony. - Épp jókor jövél.”
„Hozzátok húzni sose kell kötél;
de most, ha engedelmed kérhetem,
beszélnem kell Tamással, kedvesem,
s jobb, ha vele négyszemközt maradok.
Lusták ezek a világi papok;
honnét tudnák, mi fán terem a lélek?
Én az igének, gyóntatásnak élek,
Szent Pál s Szent Péter sáncai megett.
Halászom a keresztény lelkeket,
hogy Krisztusnak megadjam, ami jár;
szándékom egy: csak Őt szolgálni már!”

162
„Hadd kérlek, jó uram - kotyog az asszony -,
szidd meg Tamást, hogy mérge lelohadjon,
mert - ördög fattya - mint az eb, morog,
pedig fölveti őt a jódolog.
Takargatom, éjjel melengetem,
kezem-lábam rajt keresztbe vetem,
s hörög, akár az ólban a hizó.
Nem származik rám egy szemernyi jó;
kedvére ennek? fölös fáradás!”
„Tamás! Tamás, te! Je vous dis, Tamás!
Az ördög műve ez! füstöld ki őt!
Tiltott a harag az Isten előtt!
Erről különben volna pár szavam.”
„Nos hát - a nő emígy -, megyek, uram,
csak halljam: főzni mit lesz érdemes?”
„Je vous dis sans doute - szól a szerzetes -,
ha egy kappannak csak máját kapom,
s jó lágy kenyér mellé, nem vastagon,
elég egy sült disznófej még utána
(de kedvemért ne öljetek hiába!);
megelégeltet bármilyen kevés.
Nem istenem a habzsoló evés,
a Biblia igéin élek én.
Testem virrasztani olyan serény,
hogy étvágyam, higgyétek, szikra sincs.
De asszonyom, tuskónak ne tekints,
mert felfedém előtted titkomat;
ennek tudóját nem találsz sokat.”
„Megyek, de szólj elébb egy szót velem;
nincs két hete, hogy meghalt gyermekem,
alig tetted ki lábad innen éppen.”
„Láttam felséges fényű jelenésben
holtát a dormitóriumban otthon -
felel barátunk: - Elhihedd, ha mondom!
A lelke, huss! egy-kettő égbe szálla;
tanúm akár az Úr e látomásra!
A sekrestyés, s az ispotályos véle;
barátok mindketten vagy ötven éve,
a kegyes Ég áldása fejükön:
jubilálnak s kijárhatnak külön.
Fölkeltem s föl velem a sok barát,
szemünk ontotta könnye patakát;
zaj semmi, állt a harang süketen,
Te Deum zengett ott, más semmi sem,
csak én kulcsoltam két kezemet össze,
a látomást Krisztusnak megköszönve.
Mert jó uram! szép hölgyem! úgy igaz:
barát imája kétszeres vigasz;
kisujjunkban Krisztus minden tana;

163
világi mit tud? bár király maga!
A mi életünk sanyarú nagyon;
a világi meg? dőzsöl gazdagon!
evés-ivás, hitvány gyönyör-falók!
Hozzánk efféle kéjek nem valók.
Más volt Lázár s a Gazdag élete,
s más-más jutalmat nyertek el vele.
Böjtöljön, aki imádkozni kezde;
lelkét hizlalja, bár sovány a teste.
Mi az utunkon Szent Pállal megyünk:
silány ruha és koszt is jó nekünk.
Böjt, tisztaság - barát mást nem kiván;
Krisztus ezért hallgatja úgy imám.
Mózesnek negyven napja-éjjele
ráment a böjtre, míg beszélt vele
a Mennybéli a Sínai-hegyen.
Korgott a böjtbe gyomra üresen,
úgy kapta meg a törvényt, melyet Isten
vésett maga - s Illés, s más példa nincsen?
Hóreb hegyén böjtölt, igen soká,
míg a Magasságos meghallgatá,
aki e földi létünk doktora.
Hát még a templomos Áron sora!
És társai, a papok, mindahányak,
mikor templomba menendők valának,
hogy a szegényért misét mondjanak,
egy korty italt ugyan nem ittanak,
mely részeg állapotba lecsupál;
neki ima, böjt, virrasztás dukál,
nem telt hassal meghalni, mondhatom!
A papféle így élhet: józanon.
Elég is ennyi, vésd eszedbe jól!
Erről a Szentírás példája szól,
azaz imára s böjtre Jézus int.
Jámbor barátokkal jövök megint:
alázat és szegénység jegyesünk,
élünk szűzen, alig iszunk-eszünk,
gyakoroljuk a kegyes életet,
sírót szánván letörlünk könnyeket.
Kinek van szeme, íme látva látja,
miért a kolduló barát imája
száll szebben az Isten színe elé,
mint a dőzsölő laikusoké.
Mi lőn az ember torkossága vége?
A Paradicsomból kiűzetése.
Mert ott, elébb, tiszta vala a lélek.
De jól figyeld, Tamás, amit beszélek.
Ha nincs is erre semmi textusom,
valamiféle szövegből tudom,

164
hogy ránk, barátokra gondolt kivált
Jézus, az Édes, midőn prédikált,
emígy: »Boldogok a lelki szegények.«
A Szentírásban sorjázik elétek
rólunk a példa, ahogy illik az;
nem kap helyet ott dúskáló csimasz.
Torkos, falánk, dölyfös, szégyentelen,
tuskó sereg, higgyétek el nekem.
Mind Jovinianusra ütnek ők,
bálna-kövérek és pöffeszkedők,
borral, akár a tömlő, teli vannak;
imát igen buzgó szájjal hadarnak;
»Cor meum eructavit!« zenge, közben
valamék Dávid zsoltárába böffen.
Ugyan ki járna Krisztus ösvényén,
hanem mi, sok szent életű, szegény
barát, kik Őt szolgáljuk bármi módon?
Ezért, ahogy egekre száll a sólyom,
a kolduló barátok hő imája
hasonlatos szárnyakkal égre szállva
az Isten szent füléig elzajog.
Tamás! úgy járjak lovon vagy gyalog,
és Szent Ivóra! ha testvéri-mód
melléd nem állunk, érsz-e bármi jót?
A káptalan imája szállva száll,
téged Krisztus kegyelmébe ajáll,
hogy víg erőre serkentsen megint.”
„Biz’ isten - szól Tamás -, rám sem tekint,
pedig nem szántam sok jó fontomat,
gyámolva az imás barátokat,
s erő, egészség? - Marad régiben.
A ládámba meg nincs már semmi sem.
Elszállt az arany, huss! gyors szárnyakon!”
Néz a barát: „No szép ez, mondhatom!
Az a sokféle barát mire kell?
Ha bajodért egy doktor már felel,
mért kutakodsz más doktorok után?
Tamás! magaddal bánsz ki, s még csunyán!
Az egész rend érted imádkozék,
de neked, látom, ez mind nem elég!
Pap s más barát foglalá el helyünk?
Nem gyógyulsz, mert szűkmarkú vagy velünk.
»Nesztek fél véka zab!« - s dugod nekik.
»Nesztek, garas!« - ha elkérincselik.
»Nesztek egy penny, aztán hazaláss!«
Tovább ígyen ez nem mehet, Tamás!
Ossz tizenkétfelé egy mákszemet -
ekképp olyan teljes már nem lehet,
mint önmagába, szétosztás előtt.

165
De nem hízelkedek szemedbe, sőt!
A mi munkánkat mért kívánod ingyen?
Ki e világot alkotá, az Isten,
így szól: »A fáradó bért érdemel.«
Tamás! magamnak én nem kérek el
semmit tetőled; de otthon a rendben
sok hő fohász érted az égbe reppen,
s hogy Krisztusnak új temploma legyen.
Tanuld meg, hol a pénzed jó helyen;
a templomépítést nem mondja más,
mint maga Indiai Szent Tamás.
Itt fekszel, teli fröcskölő haraggal,
szívedbe tűz, ördög-gyújtotta, langall,
az ártatlant dühödten korholod,
ki jó, szelíd, türelmes asszonyod.
Hajolj tehát a jó tanács fele:
javadra lesz, ha nem pörölsz vele!
Ímé egy bölcs igét szednék elő;
erről mondá egy régi bölcselő:
»Oroszlánként ne mard háznépedet;
ne hatalmaskodj szolgáid felett;
barátaiddal férj meg békibe.«
Hadd kössem a lelkedre még ime:
vigyázz a kebleden háló személyre;
Tamás! ármányos a kígyó csipése,
fű alatt síklik alattomosan;
vigyázz! most pedig hallgass rám, fiam:
húszezer férfi pusztult föld alá,
mert kedvesét pörös szókkal falá.
Minthogy szelíd, szent nő a hitvesed,
a civódás mi végre kell neked?
A kígyó se vadabb, ez bizonyos,
ha valaki a farkára tapos,
amilyen haragra gyúlva a nő;
se lát, se hall, csak bosszúja a fő.
A hét főbűn közt a harag is ott van;
láttán az Úr hánytorog a magosban;
ki haragban él, ember, rajtaveszt.
Minden tudatlan pap jól tudja ezt:
a harag emberölésre elég,
vele hóhéroltat a büszkeség.
Sok szomorú történetem vagyon,
Akár holnapig duruzsolhatom.
Sokat szólongok Istenhez ezért:
dühödt alakból ne gyúrjon vezért!
Mert nagyobb sanyarúság nem lehet,
mint magas polcon afféle veszett.
Élt egy ilyen potentát valaha,
uralmáról, Seneca szól maga.

166
Egy napon két lovagja lóra szállt,
de haza, este, csak egyik talált;
a sors szeszélye ígyen rendelé.
Állíttaték tüstént színe elé.
»Te társadat megölted - mondja fennen -,
ítéletem: pusztulj halálba innen!«
S egy más lovagot paranccsal meneszt:
»Hallád szavam! Ereggy és öld meg ezt!«
De ím, ahogy az úton mentenek,
hogy a parancs szerint végezzenek,
szembe a holtnak vélt lovag kocog.
Azt gondolták, nincs okosabb dolog,
mint újra állni a nagyúr elébe.
»Uram! E lovag nem gyilkola mégse;
Itt áll a társa: élő-eleven.«
»Meghaltok! - így kiált könyörtelen. -
Úgy éljek, mind a hármatoknak vége!«
És vágván vágja az első szemébe:
»Megmondtam már, hogy gödörbe veled!
De te is elveszíted a fejed,
ki a halált társadra zúditád!«
A harmadikat ígyen éri vád:
»Te megszegéd adott parancsomat.«
Meg is megölték mind a hármukat.
A szörny Cambyses iszos is vala,
s gonoszságában tetszelgett maga.
Volt egy úr az udvarban körüle,
ki az erény fehér lován üle;
az négyszemközt egy nap így ostorozza:
»Ha nagyúr is, halál vár a gonoszra;
s a vedelés is legyaláz porig,
főként ha nagyúr iszákoskodik.
Mert hiába nem lát senkit körül:
ezer szem lesi, minden csupa fül.
Az Ég Urára! ne igyál sokat;
a bor nyomorú rabságba dobat;
elvész erő, bilincsbe nyög az ész.«
Meglátod - így felel -, füst az egész;
saját tapasztalásod lesz e helyt,
hogy semmi bor bajjal el nem veszejt.
Nem árt az embernek, főként nekem;
szolgál kezem, lábam, elmém, szemem.
S vedel gonosz kéjjel kupát kupára,
százannyit, mint elébb, s ahogy kivánja;
hitvány haraggal íme rendelé
a jó lovag fiát maga elé,
parancsolván, hogy álljon egyenest.
Azzal íjat kap kezébe, feszest,
felajzva pendül ujja közt a húr,

167
s nyílvesszeje ártatlan szívbe fúr.
»Nos hát, elég jól célzott a kéz?
Elment erőm? Nem volt helyén az ész?
Nem láttam iszos kedvemben talán?«
A lovag válaszát mért mondanám?
Fiát megölték - hát mit érne azzal.
Ne játsszatok, azt mondom, nagyurakkal!
Placebo csak szegény fülébe zengjen;
ebben különben nézzetek meg engem.
Annak sorold bűnét végestelen,
nagyúrnak ne, bár pokolba megyen!
Nézd Cirust, a haraggal fortyogót:
hogy elpusztítá a Gyndes folyót
- mikor sereggel indult Babilonra -,
mert elragadta egy lovát a sodra.
Rendelkezett, hogy akkora legyen,
asszony is átgázolja könnyeden.
Halljátok, íme Salamon igéje;
»Haragos ember társa sose légy te;
bolonddal pedig ne járj egy uton,
mert bánhatod!« - Továbbra nem fujom.
Tamás! kedves testvérem, hadd a mérget!
Mint ácsmérce, oly pontos ez itélet:
az ördög kését ne tartsd szíveden;
haragod neked is csak gyötrelem.
Gyónj meg inkább nekem! halljam, mi nyom?”
„Nem! - szól amaz. - Tanúm rá Szent Simon,
hogy épp ma gyóntatott meg a papom,
neki elmondtam sok nyűgös bajom,
tehát mért csépeltetnéd még szavam,
ha jószántamból nem teszem magam?”
„Akkor az új kolostorra fizess!
Mert amíg mások étele izes,
kagylón és osztrigán élünk, soványon,
hogy kolostorunk valahára álljon.
De alig áll még fundamentoma,
padlózata nem készül el soha,
nincs még helyén egy árva kőlapunk,
s negyven font ára kővel tartozunk!
Adj annak, ki értünk poklokra szálla,
míg nincs könyvünk kótyavetyére hányva!
Nélkülünk e világ üres lakás,
melynek romlása nagy leszen, Tamás!
Mert aki tőlünk megfosztani képes
- Isten segéljen engemet, az Édes -,
a napot oltaná ki az maga.
Jobban minálunk ki tanítana?
S ez így megyen, utánanézz akár,
Illés vagy Elizeus óta már;

168
buzgólkodik sok jó karmelita;
Áldassék érte az Isten Fia.
Az Úrra kérlek, adakozz tehát!”
És íme, térdre zuhintja magát.
Nagy mérgibe csak dúl-fúl a beteg;
mormolász: „Bár a tűz égetne meg!
Mennykő beléd, képmutató barátja!”
„Van valamim - nyögé ki valahára -,
azt örömest a kezedre adom;
de testvéretek vagyok-é vajon?”
„Testvérünk, efelől nyugodt legyél!
Hölgyednél már a pecsétes levél.”
„No jó - felel Tamás -, jut majd elég
a kegyes rendnek, életembe még,
ajándokom tüstént kezedbe lészen,
de volna ám mellé egy kikötésem:
úgy osszad el, hogy mindegyik barát
egyformán kapja nagyját-apraját.
De erre esküvésed kellene,
ne is rugódozz semmit ellene!”
„Esküszöm - szól a szerzetes -, hitemre!”
S kezét a nagybeteg kezébe tette:
„Hamis beszéd a szám el nem hagyá!”
„Akkor kotorj le, a hátam alá! -
monda Tamás. - Kutakodj mélyre jól,
és kotorászd ki a farom alól,
mit megtalálsz a sötét rejteken.”
„Aha! - hümment amaz. - Ez kell nekem!”
Keze a vágásig kalézol el,
remélve, hogy ott ajándékra lel.
Mikor likánál kapar a barát,
emelinti a beteg a farát,
s markába fingja gurgulázva dörren;
egy igásló se nyomja ki különben,
ha szüksége fingásra készleté.
Oroszlánként megrándul az belé:
„Ó, Krisztus csontjaira, te pimasz!
Dacból csináltad ezt, az szent igaz!
Megkeserülöd e fingot, vigyázz!”
Civódásukra összefut a ház;
be a cselédség! mars ki a baráttal!
Megyen az el, lilára fújt pofával.
Társát a holmijukkal, hoppsz, elő -
mint sebzett vadkan, bőszen csörtető,
ínyét felhúzza, csikorog foga.
Szelet csapván a kastélyba, nosza,
ahol nagyrangú gazda a lakó,
kinél ő vala házigyóntató;
derék ember volt, övé a falu.

169
Megy a barát, a veszett haragu;
az úr asztala mellett, épp ebédel.
Csak tátog a barát, küzdvén dühével,
végül áldást nyekeg nagy nehezen.
„Benedicite - szólt az -, kedvesem,
János testvérem, mi hír odakinn?
Látom, igen fancsalogsz valamin.
Talán az erdő rablókkal tele?
Mi bánt? Beszélj! Ülj le és kezdj bele,
s ha rajtam áll, a doktorod leszek.”
Az rá: „Ocsmány sértésért szenvedek;
faludban ért... Áldjon téged az Isten!
Egy apródkölyök udvarodba nincsen,
kit öklendés ne fogna el ezen,
mi szégyenemre megesett velem.
És azt se felejthetem el soká,
hogy ez a vén csont így besározá
a mi szent szerzetünket, s még nagyon!”
„Mester - emígy az -, kérésem vagyon...”
„Csak szolga... - szabódik a szerzetes -
bár ez a cím iskolában helyes.
Az Úr mondá: Ne mestereljenek
földi halandót földi emberek.”
„No jó! hadd halljam hát a bajodat!”
„Uram! - föcsög a barát. - Még olyat,
mit rendünk s én kaptam! szó rá kevés -
így per consequentiam az egész
szentegyház sárban! Isten verje érte!”
„Jobb, kedvesem, a mérget vetni félre;
mi kéne? Gyóntatóm vagy-é, ugyan?
A földnek sava te voltál, uram.
Nyugodj meg és mondd el szíved baját.”
És mondván mondja sorra a barát,
mi volt; hallotta, kinek van füle.
A ház úrnője némán ott üle,
míg a barát panasza nem fogy el,
„Ó, Boldogságos Szűz! - kiálta fel. -
Másféle csúfságot művelt-e közben?”
„Van-é szavad ügyemben, drága hölgyem?”
„Van ám! Az Isten úgy legyen velem:
galád a fickó, s tette becstelen!
Az Ég ne adjon kegyelmet neki!
Beteg feje hívsággal van teli;
az ördög bújt belé, azt gondolom.”
„Nem nyugszom én meg addig, asszonyom,
míg bosszúm el nem éri-a világon!
Ahol csak érem, csépelem, gyalázom,
mert rám bízá, a dölyfébe veszett,
hogy olyat osszak szét, mit nem lehet,

170
s egyenlőn, mert különben átka sújt.”
Az úr hallgatja, kedve elborult,
ülvén, lelkében fennen hánytorog:
„No, szép ugyan az efféle dolog!
Honnét a kópé ekkora esze,
hogy óhajával ez így eltele?
A Sátán sugallhatta ezt maga.
Ilyet az aritmetika tana
a mai napig fel nem emleget.
Ki tudna rá megfejtést, rendeset:
mint kapja meg egy fingból ki-ki részét,
egyenlőn a szagát s a tütülését.
Csapintsa meg a fickót a bakó!”
„Nos - szól az úr, s nézése rosszaló -,
ki hallott ilyen dologról ugyan?
Ossz egyenlőn? mondjátok meg, hogyan?
Nem lehet, bárki csűri és csavarja.
Az Isten verjen, ostoba parasztja!
A fing, akár a többi hangzat is,
a lég visszhangja, élete hamis,
és elenyészik, fogytán elfogya.
Nem láttam én embert olyat soha,
ki tudta, hogy mi módon ossza szét.
De lám, a furfangos paraszt eszét:
mit vagdosott a gyóntatóm szemébe!
A Sátán lelke költözött beléje!
Egyél, ne is gondolj vele, barát;
pokolba hadd el! kösse föl magát!”
Ott áll a fegyverhordozó közel,
pecsenyét vág, de két füllel fülel,
s a hallott szó az eszébe ragad.
„Uram! - kiált fel. - Ne emészd magad!
Megmondom én, de egy köpeny a bére,
barát uram, ha nem haragszol érte,
hogy osztassék e fing szét jó hiten;
rendtársaidat ki nem semmizem.”
„Mondd - szól az úr -, s nyomban tiéd leszen
a kért köpeny, Isten úgy Istenem!”
„Nos, szép időn - amaz ekként beszél -,
ha nem moccan a légbe semmi szél,
hozass egy kocsikereket a házba,
de nézd meg, nincs-e küllejének kára.
(Tizenkét küllős a rendes kerék.)
Akkor barát kell, tizenkét derék;
s mert tizenhárom ád egy szerzetet,
tizenharmadik gyóntatód lehet,
mint rendje arra érdemes feje.
És akkor körbe, mind zsupsz, térdre le:
egy szál minden küllő végére jusson,

171
orra, ahogy tud, rajta szétlapuljon.
Jó gyóntatódé álljon fölfelé,
dugván alul kerékagyba belé.
S hívasd Tamást, ha jó kemény hasa,
hogy nincs olyan feszes egy dob maga,
kerék agyára ültesd kényelemben,
s csücsültibe egy fingot hadd eresszen.
A nyakam rá, abban nem lesz hiba,
bebizonyítja a bugris lika,
hogy ama fingnak hangja és büze
egyenlőn jut a küllők végibe;
és kapja ez a derék gyóntató
- mert jobban már meg nem szolgálható -
belőle az első termést magába.
Ez a barátok ildomos szokása:
az érdemes barát kap legelébb;
s ő, úgy hiszem, megérdemelte rég.
Ma is két kézzel szórta ránk a jót,
míg zengte fenn a prédikációt,
hát én e helyt megszavazom neki:
három fing első szaga illeti,
s a tizenkét barát se ró meg érte,
olyan szentes-híres az ő személye.”
Mindenki - azaz egy nem, a Barát -
megbólogatta ott Jankin szavát;
úgy szólt a fickó abban a dologban,
Ptolemaeus, Euklides se jobban.
Nem kótya ő, ördög se bújt bele,
más nem sugallt neki: saját esze.
Rászolgált Jankin a köpönyegére.
De itt a város, és a mese vége.

Kormos István fordítása

172
IV. MESECSOPORT

A DIÁK ELŐBESZÉDE

„Diák uram! - mondá a Fogadós, -


Oly szemérmetes csöndben lovagolsz,
ahogy friss asszonyka lagziban ül,
csak te nem szóltál még ma egyedül.
Fogadnék, hogy bölcselkedsz! »Megvagyon
ideje mindennek« - szólt Salamon.
Ily fancsali kép nem való ide,
bölcsködésnek máskor van ideje.
Az Ég nevében, mondj egy víg mesét:
ha egy játékba valaki belép,
szigorú játékszabály kötelez.
Ám ne papolj, mint böjtkor szerzetes,
hogy szipogjunk volt bűneink miatt -
s ne is aludjunk el meséd alatt!
Halljunk valami fűszeres kalandot,
képes beszéded, szóvirágod hagyd ott
a tarsolyodban - fennkölt stílusod
királyok számára megtarthatod.
Egyszerű beszédre nyíljék a szád,
hogy követhessük meséd fonalát.”
A derék Diák nyájasan felelt:
„Te parancsolsz mindannyiunk felett,
Fogadós uram, s én szót fogadok
neked mindaddig, míg csak nem dohog
bennem a józan ész, hogy ne tovább!
Elmondom, amit nékem egy diák
mesélt még Páduában - szóra, tettre
e fickó kipróbáltan feddhetetlen.
Azóta meghalt, ládába szögezték -
kérlek, Uram, hagyd megpihenni lelkét!
Nem más ez, koszorús költő - maga
Petrarca, kinek szép poézisa
beragyogta egész Itáliát:
miként Legnanus filozófiát
s törvényt adott e honnak - ő poézist.
Ám a halál sarkunkban állva őriz,
szemvillanásnyi élet csak, mit ád -
levágta őket, s minket is levág.
De visszatérve a neves deákra,
ki, mint mondám, e mesét fabrikálta,
mielőtt belekezdett, ékitő
stilusban jött egy szép bevezető,

173
s aztán a veleje! Ez pedig úgy szólt,
hogy fösté Piemontot és Saluzzót,
az Appenninok roppant bércsorát,
e roppant karámban Lombardiát,
s külön a Monte Visót, hol a Po
csak egy süldő forrás, még nem folyó,
elsőket itt szökell, s Aemilia
felé kell megduzzadva folynia,
majd Ferrara, Velence - ám ilyen
hosszú lére én nem ereszthetem,
mint e folyó a tengerig, belátom,
nincs itt helye semminek, mi a tárgyon
nem lendít már. Nos hát, figyeljetek,
mondom a hallottam-történetet.”

Görgey Gábor fordítása

A DIÁK MESÉJE

Első része

Nyugat-Itáliában laposul,
a jégnyakú Monte Viso alatt,
egy kövér földű síkság, arra túl
tornyos városokat láthatsz, sokat,
ősapáik rakták e falakat.
S még mennyi szépség, csodás mindahány,
Saluzzo ez a pompás tartomány.

Élt régen egy őrgróf, e földnek ő


volt az ura, miként elődei,
jobbágya mind engedelmeskedő,
bármily sorú, híven szolgált neki.
Tudta, hogy kedveli és tiszteli
nemes, paraszt s az életet szerette,
telt képpel rámosolygott a szerencse.

Származásáról szólván, e család


Lombardia legnemesebbje volt,
ő szép, erős, fiatal, modorát,
erényét csodálták, s uralkodott
a józan ész szerint - egy-két dolog,
mi szemet szúrhatott, mégis akadt.
Walternak hívták ez ifjú urat.

174
Legfőbb hibája volt, hogy sohasem
gondolt a jövendővel, egyre csak
a mának élt, erdőkön, berkeken
vadászott, solymászott, s így nem maradt
más gondra benne fia gondolat,
s legrosszabb mindezek közt az vala,
hogy nem akart asszonyt hozni haza.

Népét bántotta ez, és egy napon


követség jött, s egy jobbágynak, kinek
pallérozott elméje volt nagyon
(vagy kinek az úr inkább engedett,
hogy elmondja, mit akarnak ezek,
s ily kényes ügyhöz legalkalmasabb)
ajkáról így ömlöttek a szavak:

„Ó, nemes márki, mély humanitás


lakozik benned, s arra bátorít
minket, ha szorít a necesszitás,
hogy elsoroljuk szívünk bajait;
fogadd hát most is kegyesen, ha itt
jámbor szívvel sorakozunk eléd,
hallgasd megértőn szavam velejét.

Ez ügyhöz nékem sincsen több közöm,


mint bármelyikünknek, ki idejött,
de jóságodat saját bőrömön
tapasztaltam nemegyszer azelőtt,
s így én lennék mindannyiunk között
legjobb tolmács a közös kérelemre,
s majd döntesz, arra hajlasz-é vagy erre?

Uram, szeretünk téged, s annyira


szívünkbe zártuk minden tetteid,
hogy elképzelni sem tudnánk soha,
miként élhetnénk boldogabban itt;
csak egy a bökkenő, egy szomorít:
lennél bár nős, hoznál asszonyt haza,
ez népednek legfőbb gondja-baja.

Hajtsd hát az áldott igába nyakad


- felséges sors ez és nem szolgaság -,
mit menyegzőnek, frigynek mondanak;
nagy bölcsességedben gondold csak át,
mily fürgén futnak napok s éjszakák,
fekszünk, kelünk, kóborlunk nyargalászva,
s az idő sodrát nincs ember, ki állja.

175
Bár virágzó ifjú vagy még, a kor
kő-hidege testedben kúszik ám,
kibúvót halál törvénye alól
senki sem nyer rangján, se vagyonán.
S amily biztosan tudja mindahány
köztünk, hogy meghal, oly bizonytalan
a perc, melyben a halál ránk rohan.

Hallgasd hát e közös javaslatot,


nem szegtük meg parancsod soha még,
ha beleegyezésedet adod,
asszonyt választunk néked, a vidék
előkelő legnemesebbikét,
ki méltón ragyoghat, mint házad éke,
Istennek és magad dicséretére.

Szabadíts meg a szorongattatásból,


az Istenért, s válaszd ki párodat,
ha így maradsz, amit Isten se pártol -,
halálod után magod megszakad;
idegen kézbe kerül jogarad,
a sorsunk múlik egy menyasszonyon,
a lagzi nekünk is fontos nagyon.”

Könyörgő hangjuk s arcuk a szivét


együttérzésre hangolá legott.
„Olyasmit tegyek kedves népemért -
szólt -, mi nékem nem-akarom dolog?
Szabadságomban jól lubickolok,
ez és a házasság egymást kizárja,
szabad voltam - s most menjek bé karámba?

Értem jó szándékú kérelmetek,


megbízom bennetek, mint annyiszor,
szabad akaratból asszonyt veszek,
ha egyáltalán akad valahol.
Ám ajánlkozástok, hogy majd ti jól
kiválasztjátok, sok talán, e gond
terhe alól uratok most felold.

Isten a tanúm, hogy nem egy utód


derék elődeitől elütött,
csak az Úr csöppenthet beléje jót,
nem attól függ ez, hogy ki nemzi őt.
Bízom az Úrban mindenekfölött,
s ráhagyom, életem sodorja partra,
legyen minden úgy, ahogy Ő akarja.

176
A párválasztást bízzátok ide,
e terhet ön-vállamon kibirom,
de mást kell vállalnotok: bárkire
vetek szemet, bárki lesz asszonyom:
tiszteljétek! Szavatok akarom,
bármit szól, tesz, míg él, bármi a terve,
akárcsak uralkodó sarja lenne.

S esküdjetek: választásom miatt


nem morgolódtok, lázadtok soha,
ha sutba vetett szabadságomat
gyarapodástokért adom oda;
szívem kész, hogy egy asszony otthona
legyen - ám ti tartsátok szavatok,
pusmogást hallani nem akarok.”

És tiszta szívvel mind megesküdött,


mukkot sem ejtett egyik sem, csak épp
megkérték, hogy tűzné ki, mielőtt
távoznak, a kézfogó idejét
egy biztos napra, minél hamarébb,
nehogy a nép azt higgye, hogy a márki
nem is akar asszony-kötélnek állni.

Megegyezvén, kitűztek egy napot,


határidőre lesz majd asszonya,
ha nem kérik, eszébe sem jutott
volna, mondá - azok meg mind oda
térdepeltek már kipirultan a
boldogságtól; hálát ad mind urának
s dolgukvégzetten hazaporoszkáltak.

S a nagy lagzit előkészíteni


személyzetének parancsot adott
az őrgróf, s lovag-hűbéresei
serénykedvén nem voltak hanyagok,
végezték a kapott feladatot
mind szorgalmasan, hogy pompás legyen
minden a mennyegzői ünnepen.

Második része

A fényes esküvőre készülő


palotából rövid járásnyira
kis falu volt, szemgyönyörködtető,
dolgos volt e falu minden fia,
házán kívül volt háziállata,
de kétkezi munkájából megélt,
ahogy a föld termést adott, e nép.

177
Szegénynép közt egy ember élt, akár
a legszegényebbnek is mondható,
de az Úr kegyelme még egy ökör-
istállóban is állandó lakó.
Janiculának hívták, és a jó
áldás leánya volt, szemrevaló, szép -
Griseldának nevezte őt a jó nép.

Erényben és szépségben egyike


a legszebbeknek ő a nap alatt,
mert nagy szegénységben nőtt fel, szive
fertelmes ledérségtől ment maradt;
szomját inkább kútból oltotta csak,
nem hordóból, s szép erényt mutatott:
dolgos volt, sosem lopta a napot.

Bár fiatal volt, zsenge-koru még,


szűz keble mélyén máris ott lakott
a kora-érett szív, keserüség;
de nem sajnált semmi áldozatot,
hogy segítsen, hisz öreg apja volt,
rokkáján font, míg a pár juh legelt,
ha aludt, csak akkor pihenve meg.

Hazajövet gyakran hozott szagos


gyökereket, mindenféle füvet,
felfőzve ezen élt, ha jó, ha rossz,
s magának csak kemény ágyat vetett.
Apját eltartotta, serénykedett,
csupa engedelmesség, szorgalom,
istápolgatta tisztelettudón.

Griseldát, a szegény leányt, az úr


többször látta, amint kilovagolt
vadászva, bolyongva céltalanul,
és valahányszor csak meglátta volt,
nem kéjencmód nézte az alakot,
de komolyan, mélázva, szót se szólva:
gyönyörű arca mintha csak ragyogna.

Szívét e nőiség fényei vonzzák,


s látta, erénye, mely ifjú korát
meghaladta, nem látszat, de valóság.
Az átlagnép nem lát senkin sem át,
de ő jól látta a derék leányt,
és már döntött is: hogyha valaha
nősül, csak Griselda lesz asszonya.

178
S máris itt volt az esküvői nap,
de kit vesz el, nem tudta senki még,
s az emberek csak csodálkoztanak,
s egymás közt mondogatták: „Illenék,
hogy urunk végre meddő életét
elhagyja! Nem nősül? Ejnye, nahát!
Bolonddá teszi népét s önmagát?”

Az őrgróf pedig már csináltatott


Griseldának szép arany s ékköves
melltűket, gyűrűket, és a szabók,
ők sem tudván, a menyasszony ki lesz,
hasonló termetre ünnepies
ruhákat varrtak; csupa pompa végig,
ahogy egy ilyen esküvőhöz illik.

És megvirrad a nap, a várva várt,


most már az esküvő következik,
elrendezték az egész palotát
a szobáktól a nagy díszteremig,
az éléskamrák megtöltve zsufig,
pompás csemegék álltak roskadásig,
elküldtek értük Dél-Itáliáig.

Ott volt a nagyúr, pompázó ruhába,


sok úrral, hölggyel, kiket meghivott
a nagy ünnepségre és lakomára,
s udvarából az ifjú lovagok.
A lantosok zenéje messzi szólt,
míg a faluba, melyről már meséltem,
a társaság levonult sorra szépen.

Griselda nem tudván (Isten bizony!),


hogy e nagy hűhó mind miatta van,
elment vízért, de sietett nagyon
vissza, mert hallotta, hogy ma sokan
jönnek a lagzira, s kíváncsian
ő is oda akart állni kicsit,
ha már minden nép ott bámészkodik.

Így szólt: „Kiállok, mint a többi lány,


én magam is a kiskapuba majd,
s nézem a sok hölgyet s urat lován,
ezért hazasietek, dolgomat
elvégezni otthon mihamarabb,
s így ráérek megnézni az arát,
amikor viszik a kastélyba át.”

179
S amikor éppen a küszöbhöz ért,
az őrgróf jött és nevén hívta őt.
A marhaistálló előtt ezért
letette a lány a vizes vödört,
majd térdre hullott az őrgróf előtt
és komoly arccal térdelt szótlanul,
így várta, hogy mit akar a nagyúr.

Az őrgróf, ki már döntött, komolyan


a leányhoz fordulva szólt eképp:
„Mondd hát, Griselda, atyád merre van?”
S ő halkan rebegé feleletét:
„Uram, máris idehívom eléd.”
Nyomban felállt s a házba ment sietve,
és apját az őrgróf elé vezette.

Az úr kézen fogta az öreget,


majd félrevonta és ekképp beszélt:
„Janicula, titkolnom nem lehet
tovább szívem vágyakozó tüzét;
ha beleegyezel és eskümért
nekem adod, feleségül veszem
a lányod, s míg él, asszonyom leszen.

Te szeretsz engem, jól tudom, s te vagy


a leghűségesebb hűbéresem,
mi nekem jó és kedves, az magad
hasznára és kedvedre lesz, hiszem:
ezért felelj, van-e kérésemen
kivetnivalód - és ha egyetértesz,
add hozzám a leányod még ma férjhez.”

Az öreg úgy meghökkent erre, hogy


kivörösödve állt csak s habogott,
úgy érezte, a szavakból kifogy,
s nehezen szólt: „Uram, akaratod
akaratom ura, mit mondhatok
kedved ellen, ki kedves vagy szivemnek,
ha tetszik, hát valósítsd meg a terved.”

„De szeretném - szólt az úr csendesen -,


ha benn a házadban te, ő meg én
beszélnénk. Hogy mért akarom? - igen,
őt is megkérni, hogy lenne enyém
s tűrné férji hatalmam életén;
mindezt jelenlétedben mondom el,
nem szólok, míg nem hallod, mit felel.”

180
S míg a szobában megindult a szó,
mindjárt meghalljátok ti is, miképp,
a kicsi ház körül bóklászgató
nép ámult, hogy a lány milyen derék
rendben tartotta apja életét;
de még jobban ámult Griselda: ma
olyasmit látott, amit még soha.

Döbbenetén ne csodálkozzatok,
kunyhójukban ilyen előkelő
vendéghez ő hogyan is szokhatott:
arca sápadtan derengett elő.
De hogy én se legyek szócsépelő,
rátérek, hogy e derék hajlamú,
hűséges lánynak mit mondott az úr.

„Griselda - szólt -, meg kell tudnod tehát,


mi szót értettünk már, atyád meg én,
hogy hitvesem légy, most gondold te át,
egyetértésedre van-e remény?
De megkérdem, már most a kezdetén:
üssük nyélbe minél előbb a lagzit,
vagy várjunk még s megfontolhatod addig?

De minden kényemnek odaadó


szívvel kell majd alávetned magad,
ahogy várom, kedved ha rossz, ha jó,
duzzognod s dacolnod sosem szabad;
ha igent mondok, te sose tagadd,
se szóval, se némán ellenszegülve:
esküdj meg s én is esküszöm ügyünkre.”

Bámult a lány, csak félt és reszketett,


s így szólt: „Uram, én méltatlan vagyok
e nagy tisztességre, mit nyújt kezed;
de úgy legyen, ahogy te akarod,
s megesküszöm, mit teszek s gondolok,
engedelmes lesz csak, s akard halálom,
meghalok, bár a halált nem kivánom.”

„Griselda kedvesem, ez épp elég”


szólt az őrgróf, és komolyan kiment
a ház elé, s a néphez így beszélt
(kijött a lány is, és lett síri csend):
„A feleségem ez, itt áll, s a rend
szerint tisztelje mindenki, akár
engem. Nincs is több mondandóm se már.”

181
És hogy ne hozza ócska rongyait
a lány magával, parancsot adott
az őrgróf, vetkőztessék most le itt:
a hölgyek nem voltak épp boldogok,
hogy fejthették róla a kacatot,
mégis, e ragyogó szépségü testnek
tetőtől talpig új ruhát kerestek.

És megfésülték vadóc fürtjeit,


kezük ügyeskedett, hogy szép legyen
fején a koszorú, s csak úgy vakít
a sokféle drágakő szertelen.
De mit nyúzzam-nyújtsam történetem?
Oly pompás volt a lány, olyan remek,
még a szomszédja sem ismerte meg.

S akkor hitvessé tette őt a gróf,


ráhúzva ujjára jegygyűrüjét,
majd így felültette egy tiszta hó-
fehér lóra s míg a kastélyba ért,
végigkísérte a jókedvü nép,
egész nap vígan voltak dáridózva,
míg látták, hogy a nap leáldozóba’.

Jót húzok baktató mesém farára,


s mondom tovább: az új asszony felett
Isten végtelen kegyelmét kitárta,
s már egy csöppet sem emlékeztetett
arra, ki mindig komisz kenyeret,
kunyhót s istállót látott csak - hanem
mint akinek apja fejedelem.

Mind, aki látta, milyen kedves és


mily imádnivaló, a nép, ahol
ismerték őt egész a születés
percétől, szinte esküdözve szól,
hogy nem ő volt, emlékszik arra jól,
Janicula lánya - a képzelet
más lényt faragott a régi helyett.

Bár mindig is erényes volt s derék,


mégis mindinkább kiemelkedett
jóságával, adakozó szivét
dicsérték, nagylelkű volt, jól nevelt
s a beszédben senki sem ékesebb,
így hát szívébe zárta őt a nép,
ki látta, rajta feledé szemét.

182
De nemcsak Saluzzóban volt ilyen
nagy hírű és ilyen ismeretes,
hanem más vidéken is széltiben,
ha jót szólt az, épp így jót szólt emez.
S úgy elterjedt, szíve milyen nemes,
hogy férfi, nő, fiatal és öreg,
meglátni őt, mind Saluzzóba megy.

Egyszerű és mégis királyi volt


Walter frigye; szerencse, becsület
együtt járt, házában béke lakott,
s dicsőségből is kapott eleget;
s mert észrevette, mily erényeket
rejthet egy póri porta, mily csodát,
azt mondták: bölcs ember, s ez ritkaság.

Griselda természettől nemcsak otthon


ügyeskedett, mi asszonyi dolog,
de ha könnyíthetett valami gondon,
közügyekben is jótékonykodott;
minden csetepatét vagy haragot
országszerte bölcsen elrendezett,
rábírta mind, hogy megbéküljenek.

S ha férje máshol járt és az urak


egymásra fújva hajba kaptak - ő
egyhamar összefűzte karjukat,
szava érett volt, bölcs és békitő,
szíve mindig igazságra törő,
mintha az ég küldötte volna, hogy
őrködjön: minden bajt elsimitott.

S hogy férjhez ment s eljött az ideje,


Griseldának kislánya született,
bár egy fiúban még több öröme
lett volna, férje és az emberek
ujjongtak: ha lány, akkor is gyerek!
Majd szül még fiú örököst nekik -
látják, nem meddő, ez a lényeg itt.

Harmadik része

S ahogy már gyakran történni szokott


- Griselda friss anya volt, szoptatós -,
erős vágy rontott az őrgrófra, hogy
próbát tegyen, meddig nem roskadoz
női türelme, s ez bámulatos
szenvedéllyé fajult: ég tudja, mért,
megrémíteni, csak úgy, semmiért.

183
Hisz már próbára tette azelőtt
s minden próbát kiállt - hát most minek
kellett újra s újra gyötörni őt?
Ez agyafúrtságot dicséritek?
Én azt mondom, hogy végül ráfizet,
rossz vért szül az íly hiábavaló
próba, csupán ijesztgetésre jó.

Tervét az őrgróf kieszelte már;


egy este, Griselda már ágyba volt,
gondterhesen, zordul melléje áll
és így szól: „Griselda, azt a napot,
mikor a szegény sorból kihozott
a férjed és magas polcra emelt,
úgy hiszem, még nem felejtetted el.

E magas méltóság, amelybe én


emeltelek téged, Griselda, nem
feledtethette el, milyen szegény
sorból hoztalak én ide, hiszen
kis batyud volt - s megkaptad mindenem;
szavamra jól figyelj, az éji csendben
egy lélek sincs most itt, csupán mi ketten.

Emlékezhetsz, mint érkeztél ide


házamba, hisz nem volt annyira rég;
s bár kedves vagy nekem és drága, de
a morgó uraknak ez nem elég.
Szidják-átkozzák sorsuk szégyenét:
alattvalóidként szolgáljanak
téged, ki egy kunyhó szülöttje vagy!

S amióta leányod született,


e morgolódás mind hatalmasabb,
én meg úgy szeretem az életet,
mint régen, közöttük, meg nem zavart
békében, meg kell oldanom a bajt:
tegyék tehát kislányoddal, amint
jónak látják, szájuk íze szerint.

Tanúm az ég, ez mily nehéz nekem,


de várom beleegyezésedet,
addig nem döntök; engedelmesen
reám hallgatsz, remélem, s az ügyet
türelmesen rám bízod - esküdet
vettem, hogy így lesz, a faluba’ lenn,
esküvőnk napján, emlékezz, igen.”

184
Miközben Griselda hallgatta, nem
mozdult, nem szólt, arca sem változott,
nem látszott rajta semmi gyötrelem,
s így szólt: „Uram, ahogy parancsolod,
gyermekemmel tulajdonod vagyok,
s akár megtartasz, vagy megölsz, csak azt
tedd mind a kettőnkkel, amit akarsz.

Isten a tanúm, semmi sincs, ami


néked tetszik s nékem ne tetszenék;
más vágyam nincs: téged megtartani,
s rajtad kívül nem érhet veszteség.
Csak ez él szívemben, semmi egyéb,
sem hosszú léptű élet, sem halál
helyéből ki nem zökkentheti már.”

Örült az őrgróf a válasznak, ám


világért sem árulta volna el;
mikor a szobából kiment, csupán
bánat látszott arcán, más semmi jel.
Egy-két nap múlva meg valakivel
titokban pusmogott, négy szem között,
s azután Griseldához küldte őt.

Olyan testőrféle volt ez a fickó,


kényes dolgokban is számítani
lehet rá, az ilyen hol ott, hol itt jó:
mindenütt, ahol bűzlik valami;
urát rettegte csak, parancsai
szerint cselekedett, és kapható volt,
s így a hálóba halkan belopódzott.

„Asszonyom - szólt a fickó -, megbocsáss,


tennem kell, mire kényszerítenek;
bölcs vagy s tudod, ha úr akarja, más
út nincs, a szegény ember mit tehet,
a szó csak falra hányt borsó lehet,
vállalni kell a kény-szolgálatot,
akár most én is, mást nem mondhatok.

Vinnem e gyermeket, ez a parancs.”


S többet nem szólt, hanem a gyermeket
megfogta két kegyetlen, durva mancs,
s mintha máris megölné, úgy siet.
Griselda meg csak némán szenvedett,
és mint egy bárány, hagyta szeliden,
a vad pribék, amit akar, tegyen.

185
E fickónak a híre rossz, gyanús,
az arca is gyanús, minden szava,
gyanús időben jött. - Ó, jaj! a bús
anyasors! Kislányát e marcona
bérenc még megöli s minden oda!
De ő mégsem sírt és nem jajveszékelt,
legyen meg, ha így jó férje szivének.

Szava végül mégiscsak megeredt;


s akárcsak derék ember lenne, szép
szóval kérte őt, hogy a gyermeket,
mielőtt meghal, csókolhassa még.
Melléhez szorította gyermekét,
megáldotta, az arca csupa kín,
és csucsujgatva csókolta megint.

És lágy hangon így szólt: „Isten veled,


kicsinyem, többé nem látlak sosem,
a kereszttel most megjelöltelek,
melyen Urunk (neve áldott legyen)
meghalt értünk a koponya-hegyen;
lelkedet az ő irgalmára bíztam,
mert még ma éjjel meghalsz énmiattam.”

Ó, tudom én jól, hogy még egy dada


is alig bírná végignézni ezt;
anya, és mégsem lehet sírnia,
s bárhogy töri balsors, nehéz kereszt,
rendületlenségéből mit se veszt;
s a poroszló mozdult szelíd szavára:
„Vedd vissza hát, tessék, itt a leányka.

Menj s végezd, mit parancsoltak neked,


de lelkedre kérlek, ha csak urad
meg nem tiltotta, keress jó helyet
a kis tetemnek, hogy zsákmányukat
ne leljék ragadozók, madarak.”
A fickó azonban nem is felelt,
vette a gyermeket s útjára ment.

A poroszló urához visszatért


és mindent elmondott részletesen,
Griselda szavait és arcszinét,
majd átadta a gyermeket - igen,
az őrgróf kicsit megrendült ezen,
mégsem tágított, ahogy az urak
szokták, míg el nem érik céljukat.

186
S emberének meghagyta, hogy titokban
bugyolálja be jól a gyermeket,
s gyengéden egy ládába ágyazottan
vigye, ráterítve a köpenyeg;
de halállal lakol, ha bárkinek
mukkot is szól minderről - hogy hova
megy s honnét jön, ne mondja el soha.

Jó messzire, Bolognába vigye,


a panarói grófnénak, hugának,
nyújtsa át e kis batyut néki, de
kösse lelkére, a kislányt, kit átad,
dajkálja gyengéden, és soha másnak
el ne árulja, honnét származott,
bármi történjék, maradjon titok.

A fickó ment és így cselekedett.


De az őrgrófhoz térjünk vissza csak;
sietett ő is, mert a képzelet
játszott vele, hogy milyen nyomokat
lát hitvesén, mit mond és mit mutat;
ám az őrgróf változást mit sem érez,
Griselda változatlanul szivélyes.

Mint régen, éppoly boldogan, szerény


tiszta alázattal szorgoskodott,
urát szerette, mindenkor helyén
volt a szíve, gyermekéről se szólt,
arcán nem látott senki bánatot,
lánya nevét nem mondta ki soha,
sem komolyan, sem úgy, játékosan.

Negyedik része

Eltelt négy év és mi sem változott,


s Waltertól terhes lett megint Griselda,
az Isten fiúgyermeket adott,
mint az első, szép volt s bájos, az apja
örült nagyon, mikor a hírt fogadta,
s nemcsak ő volt boldog, hanem a nép
szintén dicsérte az Isten kegyét.

Mikor kétéves lett s a dajkaság


emlőit is elvették a gyerektől,
megint fúrta az őrgróf oldalát,
próbára tenni hitvesét - be meddő
e kísérletezés és mily ijesztő!
De házasember nem ismer határt,
ha egy türelmes teremtést talál.

187
„Asszony - így szólt -, ahogy mondtam neked,
az emberek nem kedvelik frigyünket,
s mióta még fiunk is született,
a helyzetem még sokkal keserűbb lett,
bátorságom inamba szállt, csepűlnek,
egyre hallom sérelmük hangjait,
megingott bennem már a régi hit.

Most így beszélnek: - Meghal Walter és


majd Janicula unokája jő,
ő lesz urunk, így szól a rendelés. -
Népem már így beszél, ily vakmerő,
mint bújjak el a pusmogás elől,
ily szóbeszédtől rettegek, ha szerte
titokban mondják is, még nem szemembe.

Békén szeretnék élni, ha lehet,


és így elhatároztam már magam,
eltüntetem a fiúgyermeket,
mint nővérét, titkon, ha este van.
Ezért most óva intlek, oktalan
cselekedetre nehogy vetemedj,
hanem tűrj: mindegy, két gyermek vagy egy.”

„Megmondtam - szólt Griselda -, hogy sosem


akarok mást, mint amit te akarsz;
az sem okoz kínt, ha két gyermekem
lemészárolják parancsodra, az
én jussom már csak ez! Halál, arass!
Mi jutott nékem? Lebetegedés
először, majd bánat és szenvedés.

Urunk vagy, sajátoddal azt teszed,


amit akarsz, tőlem ne kérj tanácsot;
mikor otthonról eljöttem veled,
nemcsak minden ruhámat hagytam ám ott,
de akaratom, szabadságom - áldott
ruhádat felöltöttem: tégy tehát
kényed szerint, én hallgatok reád.

Ha tudnám, mit akarsz, és a jövőbe


látnék, bár szóval nem is mondanád,
nyomban tenném, semmivel sem törődve,
hát még így, amikor tudom, mi bánt:
oly engedelmes vagyok és szilárd,
s ha épp halálom könnyítene rajtad:
halálba menőt nem lelsz boldogabbat.

188
Mert szerelmedhez hasonlítva mi
a halál nékem!” - Az őrgróf e roppant
állhatatosság láttán lesüti
szemét, csodálva, hogy össze se roppan,
csak tűr és követi őt jóban-rosszban.
S lassan kiment, arcán bánat, de benn
szíve mélyén öröm gyúlt, végtelen.

A hitvány poroszló meg ugyanúgy,


ahogy a lányát, vagy még komiszabban
- ember ha lehet ilyen elvadult -,
szép kisfiát is elragadta nyomban.
Griselda most is tűrte csak nyugodtan,
arcán a vad pribék kínt most se lát.
Megcsókolta s megáldotta fiát.

Csupán arra kérte őt: ha lehet,


temesse el, földdel takarva testét,
tagjai oly gyönyörűségesek,
nehogy dögmadarak, vadak kikezdjék,
de választ sem várt. Csak felkapta terhét,
a durva fickó vitte a fiút,
amerre Bolognába visz az út.

Az őrgróf mindjobban csodálkozott


e béketűrésen, és ha előbb
nem tudta volna, benne mint lobog
az anyai szeretet, tán e nőt
alattomosnak hiszi, sőt mi több:
kegyetlennek s rosszindulatunak,
ki mindig egykedvű arcot mutat.

De tudta jól, férje után a két


gyermeket a legmélyebben szerette.
Az asszonyokat kérdem most: elég
e súlyos próbából már hogyne lenne!
Számíthat nyakas férj nagyobb sikerre,
hogy asszonya ily kitartó, szilárd? -
s ő mégis megmakacsolta magát.

Csakhogy olyanok ám az emberek,


ha egyszer kieszelnek valamit,
eltéríteni őket nem lehet,
mintha lecövekelték volna mind,
céljához makacsul ragaszkodik.
Walter fejébe vette, már be rég,
e próbatételt - s még most sem elég.

189
Csak leste: arcán, szavai között
mikor bukkan elő a változás,
mi rejtezik kedvessége mögött,
de arca, szíve egy volt, soha más;
s ahogy az idő mind mélyebbre ás,
ha lehetséges, szerelme tovább
mélyült s mindjobban megadta magát.

Úgy látszott, két ember - egy akarat;


Walternak lehetett akármi kedve,
Griseldában épp ilyen kedv fakadt,
s hál’ istennek ment minden egyenesbe’.
Azt megmutatta már mindenesetre,
mit állhat ki egy asszony: csakis azt
akarta mindig, mit férje akart.

De idővel Walter rosszhíre még


növekedett, hogy gonosz és kegyetlen,
mert szegény lányt vett el, két gyermekét
lemészárolta, még ettől se rettent
vissza - így pusmogták minden berekben.
Nem is csoda: mi mást hallott a nép?
Hogy legyilkolta két szép gyermekét.

S így népében, mely egykor annyira


tisztelte, megromlott a szeretet,
s kinőtt a gyűlölet méregfoga -
a „gyilkos” név mit szül? gyűlöletet.
S komoly volt, mulatság? - de most se lett
még vége a kegyetlen zaklatásnak,
asszonya még újabb próbára várhat.

S mikor tizenkét éves lett a lánya,


ravasz tervet koholt s a római
udvarba üzent, hogy küldjön a pápa
egy bullát, amelyben elrendeli
- szörny-tervéhez így felelt meg neki -,
hogy Walter (népe így nyugodt lehet)
tetszés szerint nősüljön újra meg.

Egyszóval azt kérte, hogy egy hamis


pápai bullát fabrikáljanak,
válást engedélyezve, s népe is,
hallgatván a pápai szavakat,
belenyugszik majd s nem támad harag
alattvalóival. S meglett a bulla,
ki is hirdették, hogy mindenki tudja.

190
A köznép, ne is csodálkozzatok,
elhitte, hogy mindez pontosan így van.
Mikor a hír Griseldához jutott,
a szíve szörnyen fájt, de meg se villant
szemében a lázongás, állta nyíltan
szörnyű balsorsának csapásait,
mint mindenkor: alázat, csupa hit.

S csak várta, hogy mit kíván férje majd,


akié teste, szíve, lelke lett,
s ki egyetlen földi kincse maradt.
De ösztökélve történetemet:
őrgrófunk még egy sürgős levelet
írt, melyben szándékát rajzolta le,
s titkon Bolognába ment levele,

Panaro grófjához - ő volt a férje


nővérének -, s megkérte, hogy a két
gyereket, lányát és fiát, kisérje
haza, de hozza díszkíséretét.
Csupán azt kötötte lelkére még,
hogy senki fiának, bárki lehet,
meg ne mondja, kié a két gyerek,

csak annyit, hogy a lány menyasszonya


Saluzzo őrgrófjának. És a sógor
ígéretét nem szegte meg soha:
ama napon Saluzzo felé jókor
elindult: körbepáváskodva bókol
az úri kíséret, pompás menet,
s a lány mellett fivére ügetett.

Vitték tehát a lányt az esküvőre,


oly üde volt és csupa drágakő:
mellette pompázott hétéves öccse,
fényes ruhába öltöztetve jő;
a boldogság s a pompa egyre nő:
micsoda saluzzói utazás!
Minden órával közelebb a nász.

Ötödik része

Eközben az őrgróf, amily gonosz


feleségkísértő, most már a végső
próbára készül, hogy állhatatos
maradt-e még asszonya, és ezért ő
nyilvánosan, tenger kíváncsi néző
előtt, új kísérletre éhesen,
így szólt hozzá zord hangon, érdesen:

191
„Griselda, szent igaz, gyönyörüség
volt nékem házasságban élni véled,
megadó voltál, jó s hű feleség,
habár nincs vagyonod s nemesi véred;
de most már a tanulság is enyém lett:
a maga nemében a hatalom
is szorongató szolgasorba nyom.

Nem tehetem, amit minden paraszt,


hogy vegyek másik asszonyt, egyre csak
hallom az alattvalói panaszt;
és még a pápa is, hogy e harag
hűljön, nékem külön törvényt farag;
meg kell hát mondjam néked, hogy az én
új asszonyom már útban van felém.

Légy erős lelkű hát, s add át helyed,


amit ide hoztál, a hozományod
kegyes ajándékként elviheted.
Atyád házába térj hát vissza, látod,
a jólét nem örök, csak lobbanás volt,
tudom, mindez téged le nem terít,
viseld hát el a sors hóbortjait.”

Ő meg türelmesen így válaszolt:


„Uram, tudom s mindég tudni fogom,
hogy a te nagyszerű pompázatod
szegénységemmel nem lehet rokon,
a kettőt nem is hasonlíthatom;
nem vagyok méltó, sem mint feleséged,
de mint szobalány sem, hogy veled éljek.

S e házban, ahol asszonnyá tevél


(és Isten a tanúm rá, mennyire
boldoggá tett a veled egy-fedél),
nem hittem magam úrnőnek sose,
csak szolgának, ki kénye-kedvire
van, míg csak él, urának, ki a földi
lények közt néki mindenekfölötti.

Hogy jóságod ily hosszú ideig


megtartott és nagy tisztességben éltem,
megköszönöm Istennek s néked itt,
nem voltam méltó rá, és most szerényen
én magam kérlek, vond vissza egészen.
Atyámhoz boldogan visszamegyek,
leéljük együtt ezt az életet.

192
Hiszen ott nőttem fel, mint kisgyerek,
s ott élek majd addig, míg meghalok,
mint testben-szívben tiszta özvegyek;
szűzességemet néked adtam - ott
is hűséges hitvesed maradok:
ily úr asszonyának égi parancsra
tiltott, hogy magát más férfinak adja.

Új hitvesedről annyit, hogy az Úr


mindkettőtöket boldogsággal áldjon,
helyemet én átadom szótlanul,
bár szívem csak itt csüggött, soha máson.
De bármikor szólsz, uram, drága párom,
te szívemnek egyetlen nyugtatója,
megyek, amint mondod, hogy itt az óra.

És hogy elvihetem kis batyumat,


amit hoztam? még jól emlékezem,
pár rongyos gönc, semmit érő kacat,
meg sem tudnám találni hirtelen.
Teremtőm! arcod és szavad milyen
gyengédséget sugárzott a napon,
mikor szóltál: te leszel asszonyom!

Igaz a szóbeszéd - lám, mit tanul


az ember a saját bőrén -, hogy a
szerelem addig nem öreg, míg új.
De balsors úgy meg nem törhet soha,
legyen bár a halál roppant foga,
hogy szóban-tettben megtagadjam: egyszer
néked adtam magam teljes szivemmel.

Uram, atyám házában, jól tudod,


levetkőztem és rongyaim helyett
kegyességed pompás ruhát adott;
nem hoztam semmit, csak hűségemet,
meztelenségem s szüzességemet.
Most visszaadom hát minden ruhámat
s jegygyűrűmet, legyen örökre nálad.

A többi ékszer ott van a helyén,


szobádban benn, elhiheted, ha mondom.
Atyám házából pőrén jöttem én
s megtérek pőrén, élek újra otthon.
Amit kívánsz, megteszem, ez a dolgom:
de csak nem kívánod, hogy menjek innen
a palotából egy szál lenge ingben?

193
Ily méltatlanságot ne tégy velem,
a testem, melyben gyermeked kihordtam,
pucéron hazamenvén annyi szem
ne bámulja, ne küldj utamra mostan
meztelen, mint egy férget - hogy mi voltam,
emlékezz rá, uram: a hitvesed,
méltatlanul bár, ezt mégse feledd.

És így jutalmul szüzességemért,


mit elhoztam s már nem viszek haza,
valami rongyos pendelyt adj azért,
amilyet rég hordtam és ami a
testemet elfedné, hisz valaha
asszonyod voltam. S most édes uramnak
búcsút mondok - nehogy bárkit zavarjak.”

S a gróf szólt: „Inged, mi rajtad van épp,


megtarthatod és hazaviheted.”
A szánalom úgy facsarta szivét,
hogy szólni sem tudott többet s kiment.
Griselda minden ruhát levetett,
s egy szál ingben, hajadonfőtt, mezítláb
atyjához indult - s már mindenki kint állt,

és könnyes szemmel követte a nép,


a sorsot kárhoztatva szitkozódtak;
de néki könny nem áztatta szemét,
nem hagyta el ajkát egyetlen mondat.
A hírt meghallván atyja: sose volt nap
fájóbb - átkozódott -, mint az, midőn e
rongy természet őt a világra lökte.

Igen, úgy volt, hogy az öreg, szegény,


e frigyet mindig gyanakodva nézte,
úgy vélte már a kezdet kezdetén,
hogy az őrgróf, ha vágyait kiélte,
majd csak gondol egyet: rangjára mégse
vet jó fényt ez, rühelli a frigyet,
s lerázza asszonyát, amint lehet.

És nyomban lánya elé sietett,


mikor a népmoraj jelezte jöttét;
ráteríté a régi göncöket
s már nem tarthatta vissza férfikönnyét;
de nem tudta ráhúzni, mert a gönc rég
elnyűve - hisz házassága előtt
ezek a rongyok szolgálták ki őt.

194
Így hát egy ideig atyjával élt,
asszonyi türelemnek szép virága,
arcán nem látszott, szóval nem beszélt
az emberek előtt, sem egymagába,
hogy ebben méltatlanságot találna,
rangját sohasem emlegette, és
arcán nem látszott soha szenvedés.

És ez nem is csoda: sorsa delén


is mindig őszintén alázatos volt;
szerény ízlés; gőgös hercegi fény
utáni mohóságnak sose hódolt;
türelmes, mindenkiért szólt egy jó szót,
józan, nem gőgös és becsületes,
férjét szerető - természete ez.

Jób jámborságáról sok szó esik,


papok példálódznak vele, ha kell,
de mind csak férfiban dicsérgeti
e szép erényt s a nőkre nem figyel,
pedig egy férfi sem érheti el
a női megadást, igaz szivet -
vagy talán újabban nincs így? Lehet.

Hatodik része

S Bolognából Panaro grófja jött,


már sokan megneszelték, és a nép
a nagy hírt duruzsolta, egyre több
száj emlegette az új márkinét:
oly pompával hozzák, hogy erre még
Nyugat-Lombardiában itt hasonló
fényűzést sosem láthatott halandó.

Az őrgróf, ki tervével készen állt,


még érkezésük előtt elhivatta
szegény kis Griseldát, volt asszonyát;
jött alázattal, égett boldog arca,
nem volt rátartiságnak nyoma rajta,
azonnal térdre hullt az úr előtt,
nagy hódolattal köszöntötte őt.

„Griselda, úgy döntöttem - szólt az úr -,


e lányt, ki feleségem lesz, királyi
dísszel fogadom, s nem méltatlanul,
ahogy csak házamtól lehet kivánni;
alattvalóim sorba fognak állni,
rangja szerint mindenki a helyén,
ahogy már szépen kieszeltem én.

195
Csakhogy nincs megfelelő nőszemélyem,
ki a szobákat szám íze szerint
kicsinosítaná - lennél, ki szépen,
gondosan mindennel törődne itt?
Ismered volt férjed szokásait,
s habár ruhád, külsőd elég kopott,
azért e munkát megcsinálhatod.”

„Nemcsak boldog vagyok, uram - felelt -,


hogy kielégítem, amit kivánsz,
de vágyam is szolgálni kényedet
mindenkoron, s nem is lesz soha más;
mert meg nem ingat se öröm, se gyász,
nem szűnök meg soha teljes szivemmel
szeretni, ahogy megesküdtem egyszer.”

Így szólt és máris tevékenykedett,


asztalokat ide, vetni az ágyat,
egyre sürgette a személyzetet,
csak gyorsan, gyorsan, senki sem lazsálhat,
sepertek, poroltak, mindent kiráztak,
s ő volt köztük a legszorgalmasabb,
minden szobát kicsinosítanak.

S meg is jött a gróf kora délelőtt,


bevonult a két nemes csemetével;
hanyatt-homlok rohant a nép, hogy ők
is lássák e pompát, egy sem kivétel;
s dörmögnek is, hogy nem volt rossz a vétel,
ez a Walter nem is olyan bolond,
hogy asszonyt váltott, ez jó csere volt.

Ő szebb, mind egyetértett, mint Griselda,


és hamvasabb korú, ilyen nemes
előkelő törzsből hogyne fakadna
gyümölcs, mi az ország gyönyöre lesz;
fivérének arca mily kellemes,
élvezettel nézték az emberek,
belátták, uruknak igaza lett.

Szeles tömeg, felületes, szeszélyes,


meggondolatlan, forgó szélkakas,
mindig idomulsz az új szóbeszédhez,
mint a változó hold, csökkensz, dagadsz,
pletyka kell, bár fityinget érjen az,
ítéleted örökké csak hamis,
ki megbízik benned, bolond az is.

196
Ezt mondták a komolyabb emberek
a kiguvadt szemű, bámész tömegre;
más úrnőt kapnak és őrjöngenek,
az újdonságért minden mást feledve.
De szót se többet erről, vissza rendre
Griseldához, aki feladatát
híven elvégzi, nem hagyja magát.

Keze alatt csak úgy égett a munka,


hogy az ünnephez minden meglegyen,
a ruháját sem röstellte pirulva,
bár durva volt és rongyos több helyen;
boldog arccal a kapunál terem,
hogy az úrnőt köszöntse, majd tovább
siet és a munkának nekilát.

A vendégeket oly szívélyesen


fogadta, tudta, hogy kinek mi jár,
nem volt egyetlen baklövése sem,
csodálkoztak, ki lehet, hogy - habár
ennyire szegényes ruhába’ jár -
mégis így tudja, mi való, mi nem,
dicsérték: e nő csupa értelem.

És közben szüntelenül, egyre csak


a lányt és fivérét dicsérte ő,
csupa szív és csupa jóindulat,
több dicséret el sem képzelhető;
Asztalhoz ültek az előkelő
urak - és Walter Griseldát hivatta,
ki a teremben sürgött szakadatlan.

„Griselda - szólt, mintha tréfálna épp -,


szép asszonyom van, tetszik-e neked?”
„Nagyon, uram - felelt -, annyira szép,
sose láttam szebb arcot, termetet,
Isten boldog élettel áldja meg;
s remélem, téged is megáld az Úr
boldog évekkel, számlálatlanul.

Csak egyre kérlek s óva intelek:


hogy e zsenge leányt meg ne gyötörd,
miként a másikat, volt hitvesed,
ő finomabb körülmények között
növekedett, s nem bírná az örök
csapásokat, mint bírta egy szegény
viskóban jól megedzett póri lény.”

197
S ekkor Walter, látván, mily béketűrő,
arcán öröm, semmi rosszindulat,
pedig mennyi bánatot okozott ő,
állt, mint a sziklafal, szilárd maradt,
természete romlatlan tiszta hab -
e rendületlenség jeleire
megindult a kemény őrgróf szive.

S így szólt: „Én Griseldám, ennyi elég!


Most már ne félj, űzd el a bánatot.
Látom már, a hűség, mi benned ég,
minden asszonyénál szebben ragyog,
jósorban, ínségben el nem hagyott.
Én hitvesem, ó, te rendíthetetlen!”
Megölelte s csókolni kezdte menten.

Griselda fel sem fogta, hogy mi ez,


nem hallotta a mondott szavakat,
mint aki álmából ébredni kezd
s nem hiszi el, amikor felriad.
„Griseldám, Megváltónkra, hisz te vagy
a hitvesem, nincs másik feleségem,
sohasem volt, tanúm Isten az égben.

Ez itt a lányod, akiről előbb


azt hitted, nőm lesz; e fiú meg itt
örökösöm lesz majd: e lányt meg őt
méhedben hordtad kilenc hónapig.
Bolognában éltek gyermekeid,
s most mindkettőt visszaadom neked,
ne mondd, elvesztetted bármelyiket.

S ki ezt-azt beszélt rólam, tudja meg,


nem kegyetlenség vagy rosszindulat
vezetett, hanem hogy próbát tegyek,
kiismerjem asszony mivoltodat.
S hogy legyilkoltam két magzatomat?
Isten őrizz! Titkon e napra vártak,
míg kiismertem minden porcikádat.”

És Griselda aléltan csuklik össze


szívfacsaró örömében, de már
éled, s két gyermekét szólítva, könnye
csak záporoz s karját kitárva áll,
aztán már csak ölel-csókol, akár
egy újdonsült anya, sós könnyei
özönével arcukat fürdeti.

198
Hogy roskadozott, látni is nehéz volt,
és el-elcsukló hangját hallani!
„Köszönöm, Isten áldjon, uram - így szólt -,
hogy megóvtad drága magzataim!
Nem baj, akár halálom hangja hív,
mert szerelmed s jóságod sugarában
nincs szörnyűséges, csak boldog halál van.

Ó, drága gyermekeim, csillagok,


mind azt hitte szerencsétlen anyátok,
hogy vérszomjas kutyák, dög-férgek ott
felfaltak már; de Isten - legyen áldott -
és jó atyátok vigyázott reátok.”
És azon nyomban már alélva, mint
az előbb is, összerogyott megint.

Ájultában is a két gyermeket


úgy préselte magához, hogy alig
és csak nagy üggyel-bajjal lehetett
lefejteni róluk a karjait.
Ó, sok szánakozó könny mosta itt
az arcokat; ki ott állt oldalán,
ezt a látványt aligha bírta ám.

Walter becézte, nincs bánatra ok,


s ő révületéből lassan feléledt,
örült mindenki és vigadozott,
hogy arcán újra megjelent az élet.
Walter most mindent megtett kedvesének,
mily boldogító, látni ezt a párt,
két ember újra egymásra talált.

S a hölgyek, mikor eljött az idő,


Griseldát szobájába elvezették,
rongyaitól megszabadítva őt
felöltöztették arannyal kivert, szép
ruhába, kis korona könnyü terhét
tették fejére s vitték vissza már,
s ott hódoltak neki, ahogy dukál.

E bús napnak így boldog vége lett;


minden férfi és nő mulatozott,
ettek és ittak, míg csak az eget
el nem lepték szikrázó csillagok.
Mindenki mondta, hogy ez ragyogóbb
s pazarabb ünnepség volt, mint ama
rég-elmúlt esküvői lakoma.

199
Még sok-sok évig éltek boldogan,
békés jólétben és harmóniában;
lányuk is férjhez ment hamarosan
egy dúsgazdag úrhoz Itáliában;
vén Janiculát meg - az ő korában
nyugalom kell már - Walter odavette,
míg porhüvelyéből kiszállt a lelke.

Walter napja letűntén a fia


lépett örökébe s békében élt,
boldogan nősült, s asszonyát soha
nem állította ily próba elé.
Ez a mostani más, mint az a rég
letűnt világ, nem oly marcona, zord.
Halljuk, a történet vége mi volt.

Tanulsága nem az, hogy minden asszony,


Griseldaként alázatos legyen
- nem is bírnák viselni - ámde tartson
ki mindenki az elrendelt helyen,
csapások közt se rendüljön sosem,
mint ő. Petrarca e történetet
fennkölt stílusban ezért írta meg.

Mert ha egy asszony így tűrt egy halandó


embertől, az Úrnak sokkal nagyobb
tűréssel tartozunk. Nézi, milyen jó,
amit kovácsolt - kipróbálva jobb -,
ám nem kísérti meg, mit alkotott,
az embert: Szent Jakab szerint naponta
próbára tesz, mégsem sújt le a porba.

Mintegy jó edzésképpen engedi,


hogy sorscsapások ostorozzanak,
mindig másként, de nem azért teszi,
hogy kiismerjen, hisz még meg se vagy,
s már tudja minden gyarlóságodat;
az Úr csak javunkat akarja: mindent
tűrjünk, gyakorolva erényeinket.

S még egy szót, urak, mielőtt megyek.


Manapság nem éppen könnyű dolog
városszerte lelni Griseldeket;
és bármelyiket kipróbálhatod -
az arany bronzzal összedolgozott
elegy: a pénzdarab úgy szemre jó,
de ha megnyomod, hát hajlítható.

200
S így, mert a Bathi Asszonyságot én
úgy kedvelem - Isten tartsa meg őt
s híveit az igazság ösvényén -,
most vidám szívvel adok friss erőt
dalomban, felderülni mielőbb,
hagyjuk most a komolyság bérceit.
Jöjjön a dal, ahogy következik.

Ajánlás

Griselda megholt s jámborsága is,


Itáliában együtt nyugszanak.
Ezért szólok nyilvánosan: ne bízz
ilyesmiben, nős ember, mert ki vad
próbákkal egy-egy Griseldát akar
lelni nőjében - biz hoppon marad.

Ő, nemes hölgyek, bölcs szesszel valók,


alázat ne tapassza nyelvetek,
ne indítsatok több tollforgatót,
hogy ily elképesztő történetet
írjon, mint Griseldáról, rólatok -
mert Chichevach gyomrában végzitek!

Példátok a visszhang legyen: sosem


hallgat, de mindig visszafelesel;
a gyeplő mindig nálatok legyen,
az ártatlanság ne butítson el;
véssétek szívetekbe ezt a leckét,
ez a közérdeknek is megfelel.

Ark-asszonyok, fel, védekezzetek,


hisz erősek vagytok, mint a tevék,
ne tűrjétek a szájas férjeket.
S legyen vad minden szilfid feleség,
mint tigris Indiából, s kelepeljen
mint örökmozgó szélmalomkerék.

Ne tarts uradtól, ne tiszteld soha,


páncélingét is átveri vadul
zsémbes bőbeszédűséged nyila,
és számtalan résen testébe fúr:
kötözd még a féltékenységgel át,
és máris úgy lekushad, mint a nyúl.

201
Ha szép vagy, legyen jó népes köröd,
mutogasd magad, szép arc, hó-kebel;
ha csúnya vagy, költekezz, s egyre több
barátod lesz - s megkapod, ami kell;
csapongj, akár a pille, és a férjed
sírjon, hadonásszon - mit érdekel!

Görgey Gábor fordítása

A KALMÁR ELŐBESZÉDE

„Sírást-rívást, s mi baj, gond csak lehet,


megértem este-reggel eleget -
kezdé Kalmárunk -, s vannak még, de hányan,
s mind házas! jelesek tapasztalásban.
Szentuccse, a dolog így áll velem,
mert van olyan földrossza hitvesem,
ki, élne bár a Sátán oldalán,
túltenne a poklok fattyán magán.
Mért sorolnám most egyenként elő,
hogy milyen hétpróbás gonosz e nő?
Olyan tetemes különbség vagyon
közte, ki engem kínzat-sújt agyon,
s Griselda türelme közt, hogy csuda.
Volnék csak egyszer még magam ura,
többé csapdába nem esnék bele!
Bú-baj a házasember élete;
próbálja meg, ki hümment - nem csalás,
tanúm rá Indiai Szent Tamás.
Nem mind, de a többség kínban forog;
aj, bár ne állna így ez a dolog!
Jó Fogadós uram! Nincs messze még
a házasságom napja, és nagy Ég,
a nőtlen férfiakról azt hiszem,
döfheti őket a világ sziven,
akkor se tudnak annyi kínokat,
mint én sorolhatnék e helyt sokat,
ahánnyal engem éltet drága párom!”
„Nos - szól a Fogadós -, az Isten áldjon,
derék Kalmár, házasság mestere!
Ha oly sokat tudsz, hát elő vele!”
„Örömmel - felel az -, de más baját,
mert igen elkeserít a saját.”

Kormos István fordítása

202
A KALMÁR MESÉJE
Élt egy derék lovag Lombardiában,
ott született, Pávia városában,
ott is lakott, jómódban, fényesen,
hatvanesztendős korig nőtelen;
de testi vágyait betölteni
étvágy szerint akadt asszony neki,
a világi ostobák ilyenek.
Mikor már hatvan éve elpereg
- jámborság vagy aggság volt-e oka? -,
e lovagnak nagy kedve lőn, nosza
megházasodni, mégpedig hamar!
Mást nappal-éjjel tenni nem akar,
mint azt kilesni, asszonyt hol talál;
imája Mi Urunk elébe száll,
hadd élhessen oly áldott életet,
mi férj és feleség között lehet.
A szent kötést kívánta szerfölött,
mellyel Isten férfit s nőt megkötött.
„Másfajta élet babszemet nem ér;
a házasság: kényelmes s szűzfehér,
a földre szállt Paradicsom maga.”
Ő mondta, a lovag, ki bölcs vala,
s ez, mint ahogy Krisztus király, igaz:
hű feleségre vágyik az igaz,
kivált ha már fejét a dér üté meg,
akkor vagyon becse a feleségnek.
Fiatal s szép legyen a hitvese,
erős utódokat nemzzen vele,
víg örömét vigye a szél hirül,
míg „jaj”-t kiált sok agglegény kivül,
ha bajt szerez a csip-csup szerelem,
mi nem egyéb, mint hiú gyötrelem.
Valóban, így van rendbe e dolog:
az agglegény örök bajban forog,
mert ingoványoson épít balul,
s szilárd talajt vél, bár inog alul.
Úgy él, mint a mező madarai:
szállhat, ha kedve támad szállani,
amíg a házasnál csak egy a cél:
üdvös és rendezett életet él,
a házasság igájába betörve;
méltán lehet hát oka víg örömre.
Mert mi lehet jobb, mint egy feleség?
Gondoskodóbb vagy hűbb ki volna még,
mint ő, hogy rád mindig gondja legyen?
Jóban vagy rosszban - áll hűségesen.
Nem fárad férje mellett el soha,
halálig társa testvér-sorsosa.

203
Egyes írástudók mást mondanak,
köztük Theophrastus dicső alak,
de őkelmének hinni nem lehet.
„Ne házasodj - mondá -, hogy óvd zsebed,
mert egy hűséges szolga jobb haszon,
mint ha nejed szeme az aranyon.
Ő, amíg él, csak megköveteli,
hogy mindened felét juttasd neki;
ha meg valami kór esne beléd,
akár barát, akár egy hű cseléd
sokkalta jobban lát nyűgödben el,
mint nőd, aki csak marhádra lesel,
s végezetül azt is megkaphatod,
hogy szarvval ékesíti homlokod.”
Efféle szentenciákat fecseg
ez a bölcs, hogy az Ég töresse meg!
De Theophrastusra figyelni kár;
az én szavam bölcsebb sokkalta már.
A feleség az Úr ajándoka;
az embernek minden más birtoka:
föld, ház, jószág vagy közös legelő,
mind a szerencsének köszönhető,
s mulandók, mint az árnyék a falon.
De göbös szó nélkül kell szólanom:
a feleség melletted megmarad,
bár néha szívesen volnál magad.
Dicső szentség a házasság igen;
a nőtlen férfi biza senki sem,
csak magatehetetlen árva lélek.
Papi személyekről én nem beszélek.
Egy szót nem mondok fölöslegeset:
a nő a férfiért teremtetett!
Hogy Isten Ádámot megalkotá,
az élt magában, meztelen soká,
és Ő nagy jó szívvel ilyeket monda:
„Hadd teremtsünk neki társat haszonra,
hozzá hasonlót”; Éva így leve.
Ebből látjuk, honnét a kezdete,
hogy férfiembernek a feleség
hű társ, öröm kútja s jó menedék,
csupa erény, mindig odaadó -
hát csak úgy élhetnek, ahogy való.
Egy test ők ketten, és egy akarat,
egy szív a jó s a rossz terhek alatt.
Egy feleség! Ó, benedicite!
Érhet-e férfit balsorsú ige,
kinek van felesége? Nem, soha!
Az üdv, melynek mindkettő sorsosa,
oly szép, hogy szó ki nem fejezheti.

204
Szegény a férj? A nő segít neki;
kezén gyarapszik csak a kis vagyon,
s éppúgy az ő kedvére is vagyon,
mit nagy igenelve szeret a férje.
Hogy őt kétszer kelljen bármire kérje?
Ó, házasság! boldogság réve, te!
Minden vígság s erény eredete,
mely mindenek hő óhaja, a cél;
ki férfi ad magára, míg csak él,
letérdepelhet nagy hálálkodással,
mert feleséghez juta Isten által,
s ha nincs neki, azért istenkedik,
hadd kapna társat élte végéig.
Másképp nem érzi biztosan magát,
de neje mellett csapd be őt - nahát!
Persze, tanácsai szerint tegyen,
akkor aztán lépkedhet peckesen,
olyan hű és okos nő védi őt.
Bölcsként tennél? Ne pazallj hát időt:
menj, asszonyod okos szavát követve.
A bibliai Jákob példa erre,
ki Rebeka szavára kötözé
a kecskének bőrét nyaka köré,
s apja áldását ígyen nyerte el.
Példának itt Judit is megfelel,
Isten népének óvó angyala,
mert Holofernes gyilkosa vala.
És Abigél tanácsa sem kevés:
ura, Nabal sorsa - megöletés,
ha ő nincs; s Eszter mit cselekedett?
Balcsillag állt az Úr népe felett,
s Márdokeusért az ő egy szavára
nagy Ahasvérus Hámánt megalázta.
Seneca szerint drágább semmi sincs,
mint egy gyöngéd asszony; az még a kincs!
Tanácsot ad Cato is, ím ilyet:
„Nődé a szó, a hallgatás tied,
de szót fogad híven, s ez épp elég.”
Javaid sáfára a feleség;
hát asszony nélkül joggal kesereg
tehetetlen a férfi, ha beteg.
Hitvesedet szeresd szívvel teli,
ahogy egyházát Krisztus szereti.
Szereted őt is, ha tenmagadat,
mert egy-hús vagytok; halld hát szavamat:
istápolója légy, ez a tanácsom,
nem boldogulsz különben a világon.
Férj s feleség - tréfálnak rajt, tudom -
a léhák ellenén jár jó uton;

205
ilyen kötésben baj sem ér talán,
férfit kivált az asszony oldalán.
Ím, Januarius is, a lovag,
kedvet kap - bár oda a jó fogak -
oly élethez, mi víg és nyugtató:
ez a házasságban található.
Barátait hívatja hát, nosza,
s mondja nekik, hogy mi a szándoka.
Míg szól, két szeme nyugtalan repes:
„Barátaim! a hajam bár deres,
és sírom szélén állok, úgy lehet,
meg kell valahogy mentsem lelkemet.
Eltékozoltam ostobán a testem,
de lesz erőm, hogy lelkem jóra mentsem!
Mert megházasodom, hamar pedig,
olyan hamar, mint tőlem csak telik;
egy szép szüzet veszek, friss-harmatost.
Ez ősz barátotok kérése most:
mert várni nincs időm, segítsetek.
Magam is keringelek veletek,
hadd lám, kivel kössek frigyet hamar.
De mert több lúd nagyobb vizet zavar,
ekként előbb meglelni sikerül,
kit óhajthatok feleségemül.
Hanem véssétek eszetekbe még:
nem kell valami öreg feleség!
Húszévesnél idősebb ne legyen;
a vén halat s a friss húst kedvelem.
Jobb a porontyánál a nagy csuka,
s öreg marhánál a borjú húsa.
Eh! harmincéves asszony! mért akarnám?
Az csak babszalma és téli takarmány.
Aztán egy öreg feleség feje,
mint Wade hajója, fortéllyal tele,
s a bosszantásban is mester nagyon;
Nincs körüle egy szusznyi nyugalom.
Nos hát, sok iskola bölccsé avat;
asszonyt is azzá a tapasztalat.
Zsenge vesszőt hajlítani, mi az?
A lány akárcsak a meleg viasz.
Ezért nem kötöm - mit csűrjem szavam! -
egy öreg feleség mellé magam.
Nem érhetne ocsmányabb nyavalya;
bú volna éltem éje-nappala.
Másutt keresném a gyönyöröket,
bár érte majdan a pokol töret.
Hogy én gyereket nemzzek vele? Szégyen!
Inkább vadászkopók igyák a vérem,
mint cenkek szétcibálják vagyonom;

206
ezt egyitek elől se titkolom.
Tudom, mit mondok, nem vagyog gügye:
a házasság ki-ki maga ügye,
de látom, csácsog róla mind a férfi,
aztán az én apródom jobban érti,
hogy jól választani miként lehet.
Csak hogy ne éljen léha életet,
inkább rajongó asszony kell neki,
törvényesen gyereket nemzeni
a magos Isten dicsőségire,
s nemcsak azért, hogy ágyába vigye,
ha esze buja vágyaktól ködös -
mert tartozásuk van, s hozzá közös.
Merjen a másikért ontani vért,
segítse, mint nővér segít fivért,
s tisztán csengjenek össze, mint a rím.
De én másfajta vagyok, uraim!
Istennek hála, bátran mondhatom,
illő erőben érzem oly tagom,
mi férfiasságom próbaköve;
magam tudom, mennyit bír meg töve.
Sudár fa vagyok, urak, deresen,
virítok, míg gyümölcsöm érlelem;
holtszáraz fán bimbó pattanhat-e?
Csak fejem az, melyet a dér üte;
friss-zöldellő minden tagom s szivem,
a borostyán se zöldellhet igyen.
Szándékomat híven tártam elétek;
egyezzetek belé, csak arra kérlek!”
Barátai, kik környül voltanak,
ott házas példaszókat mondanak:
dicséri ez, amaz berzenkedik.
De hogy ne húzzam hosszú ideig:
ahogy vívó barátok közt szokás,
oda fajult ím a vitatkozás,
hogy fölcsattan fivérei szava.
Az egyik neve Placebo vala,
a másiké pediglen Justinus.
„Testvérem, kedves Januarius!
- szól Placebo. - Ugyan fölösleges,
hogy közülünk tanácsadót keress:
tenálad okosabb nincsen jelen;
de mert a bölcsességed végtelen,
előtted Salamon igéje szent,
mely mindünket kötelez idelent:
»Mindent tanácsra tégy - így Salamon -,
s bánkódnod sose kell, azt mondhatom!«
Bár salamoni bölcs ez az ige,
kedves testvérem és uram, ime

207
úgy adjon nyugtot lelkemnek az Isten:
magad tanácsánál nincs jobb szerintem.
Figyelj reám, valamit mondanék!
Mindenkor udvari ember valék,
noha méltónak nem tartom magam,
mely polcon állok, ott van magasan,
előkelő hatalmasok között;
de szóm soha beléjük nem kötött.
Nem ellenkeztem én soha velük,
tudván: enyémnél több az ő eszük.
Mit ők erős igazat mondanak,
a magamszőrű mind szajkózza csak.
Minden tanácsadó iás szamár,
ki nagyeszű gazda szolgája bár,
azt meri hinni nagy oktalanul,
hogy ura ezt-azt őtőle tanul.
Hitemre! nincs urak közt ostoba!
Magad voltál erre a példa ma;
látván helyes és bölcs ítéleted,
én egyetértek mindenben veled,
amit módomban vala hallani.
Bölcsebb-e Páviában valaki?
Ilyet nem szült egész Itália;
tetszőn tekint le rád Isten fia.
Szentuccse! nem akármiféle vér,
kinek - pedig az üstöke fehér -
a fiatal feleség nem teher;
a bátor ember vígan énekel.
Azt mondom, töltsd be, uram, kedvedet,
mert okosabbat tenned nem lehet.”
Justinus eddig ült csak békiben,
s ím Placebo felém fordul igyen:
„Hadd kérlek csöndre, amiként való;
mostan egy kicsidég enyém a szó.
Seneca bölcs szavát hozom elé,
mely ez: »Gondoljon az ember belé,
földjét s marháját ki kezére adja.«
És hogyha az gondom teteje-alja,
esküm után kié lesz vagyonom,
talán hétszerte is meggondolom,
hogy testemet milyen kényül bocsátom.
Mert feleséget szerezni, barátom,
latolgatások nélkül nagy hiba.
Utána kell apróra járnia:
okos-e? józan? tütü-kedvelő?
házsártos-e? vagy gőgös, büszke nő?
pazall? szánkázik rajtad szüntelen?
gazdag? szegény? dühödten féktelen?
Mert kereshet egy férfi bár sokat,

208
nem talál embert, állatot olyat,
ki minden dolgában tökéletes.
Egyet kell higgyen, társat míg keres,
hogy egy feleségben több jó vagyon,
mint rosszaság - ezt bátran mondhatom.
De kell idő kipuhatolni ezt!
Az én vállamat nyomja csak kereszt,
mióta hitvesem van, Krisztusom!
Dicsérik ezt az életet, tudom,
nekem meg bú s gond tépi üstököm,
sivár s örömtelen nyűgét nyögöm.
S ahány szomszédom, mind locsog-fecseg
- kivált az asszony köztük nagy sereg -,
mondván, az én nejemben testet ölt
mi jót s szelídet hordhat csak a föld.
Ki tudja, hol a szög az én cipőmben?
Kedved szerint tehetsz, uram, felőlem,
de hajlott korú vagy, gondolj bele,
s frigyet kötnöd: nyugodtan lehet-e,
ha választottad szép és fiatal?
Ki férfi itt vagyon, mind oda vall
- a Mindenség Urára is akár! -,
mi fáradságos iskolába jár,
hogy megelégítse nejét maga.
Olyan sok örömöt óhajtana,
s hiába tőled, három év után;
sok szolgálatot kér nejed, ugy ám!
Bajodra van csak az asszonyi juss!”
„Nos, vége? - kérdi Januarius. -
Eh, Seneca! sok bölcs szállóige!
Úgy érdekel, mint a mező hime.
Vannak tenálad bölcsebb emberek,
s amint hallottad, egyetértenek
e szándékkal; nos, Placebo, beszélj te!”
„Átkozott legyen - áll amaz elébbre -,
ki gáncsoskodni merne efölött.”
Szavára Januarius körött
igen-t kiáltva mind föláll hamar:
akkor s azt vegye el, kit ő akar!
És féktelen ábrándozásba kap
Januarius lovag napra-nap;
a házasságon csügg gondolata.
Amíg elmúlik egy-egy éjszaka,
szívén sok szép lány képe hussan átal.
Mintha valaki fényes ragyogással
nagy tükröt állíttat a piacon,
s van látnia sok embert alkalom,
ki tüköre előtt csak elmegyen;
ekként tesz a lovag jelképesen:

209
sok lányt elé rajzol a képzelet,
de hitvese ugyan melyik lehet?
Ennél kössön ki, mert az arca szép?
Dicsérni fennen akkor kész a nép,
ha jámbor és arany-szívű amaz,
a nagy többség tehát reá szavaz.
Sok pénzzel együtt rossz hírt hoz a házhoz,
végül játék s való között határoz,
csak választván egyet a sok közül,
s szívéből minden képet kitörül,
mert egy a győztes, győzve másokon.
Szerelmes férfi vak mindenkoron.
Lefekszik, ahogy éjjel száll alá;
elméjében sokáig forgatá
zsenge korát s arcát, a hamvasat,
formás karjait, a nád-derekat,
a nyájasságát, mozdulatait,
szívét, a benne rejlő asszonyit.
Hogy választása végleges ime,
nem hallgat a lovag már senkire,
mert okosabban dönt-e bárki nála?
Fölösleges tehát a szó továbbra:
döntése ellen minden érv kevés;
az ő házában nincs ellenkezés.
Hamar barátait hívatja hát,
üzenve a szolgával óhaját,
hogy sebtiben oda siessenek,
mert jó a hír, melyet közöl velek:
ne kerestessék már tovább ara,
talált hozzá illő személyt maga.
Megy Placebo és társa mind elejbe,
és Januarius beszédbe kezde,
mondván, egyikük sem köthet belé,
hogy a dolgot miképpen végezé.
„E szándokért - beszél - megáld az Úr;
sorsomnak ez szolgálhat alapul.”
Azt mondja, városukban él a lány,
oly szép, mint ő, együtt nincs mind, ahány,
a származása alacsony pedig;
ez kell - másért nem esztelenkedik.
„A feleségem ez a lány legyen!
Öröm s szentség övezze életem
- folytatja -; Krisztusom hadd lássa fönnen:
nem osztozhat más lény az örömömben.”
S mindüket segítségre kérleli;
csak úgy sikerülhet e frigy neki,
ha érte fáradoz a sok barát.
„Semmi nem bánt - fűzé tovább szavát -,
csak egyvalami furdal itt belül.

210
De a bibi mindjárt elé kerül!
Valaha rég hallottam e panaszt:
egy ember két üdvöt le nem szakaszt,
mármint a földi s égi üdvöket,
mert bár a hét főbűnre vak, süket,
s a bűnök fáját elkerüli messze,
a házassága által lelke veszve,
olyan sok kéj s gyönyör a buktató.
Most, öregen, az az iszonytató,
hogy víg viháncolás lesz életem,
pereg sok napom édességesen,
tehát a földön megkapom a mennyem,
s az igaziért vérrel kell fizetnem.
Van velem együtt jókora sereg,
ki földi gyönyörökben hentereg,
és mind kínok kínjával vezekel,
hogy Krisztus örök üdvét érje el.
Ezért öl aggodalom engem ím;
feleljetek, két jó testvéreim!”
Justinus, ki e kótyaság felett
hol bosszús, hol tréfálkozón nevet,
rövidre fogva, de felel hamar;
s mert bölcseket citálni nem akar,
ekként beszél: „Ha úgy furkál bajod,
uram, magad Istenre bízhatod!
Az ő nagy ereje és nagy kegyelme
segít, s mire a sír magába nyelne,
előbb vezekelsz házasságodért,
bár abban - mondod - bú-baj kit sem ért.
Ha kell, a jogot ő megadja menten
a házasembernek, hogy vezekeljen,
gyakrabban, mint annak, ki nőtelen!
Tanácsom hát, uram, a nyelvemen:
ne csüggedezz soha te semmi bún,
nejed leszen a purgatórium.
Az Isten általa ver ostorával;
lelked tehát a mennyországba szárnyal,
mint feszes íj nyílvesszeje suhan!
Eléd mutatja majd az Úr ugyan,
hogy házasság oly üdvöt sosem ád,
mi bűnök terheit akasztja rád,
eljátszatván az üdvösségedet.
Persze, az ember csak egyet tehet;
a sok gyönyört, mit neje nyújt neki,
időnkint okosan mérsékeli,
más bűnöket pedig messze kerül.
Szerény tanácsom ez végezetül:
ne félj, kedves fivérem, jó uram!”
De ne időzzünk már a kátyuban.

211
A Bathi Asszonyság jól érthető
példázatot tálalt imént elő
a házasságról, ha figyeltetek.
„Isten veled! óvjanak az egek!”
Azzal Justinus meghajtá magát;
elbúcsúzik hamar testvér, barát,
látván, hogy ennek meg kell lennie,
tesznek Januarius kedvire,
hogy ama lány - May volt a nevezett -
olyan hamarost, ahogy csak lehet,
ím Januariussal egybekeljen.
Soká tudnám ezen koptatni nyelvem,
de untató a sok írás, kötés,
tulajdonjog és örökösödés,
s a kelengye, ruha, cipő, kalap.
Nos hát, hamarost feljöve a nap,
mikoron a templomba mentenek,
hogy a szentségben részesüljenek.
Stólás pap áll elejbük s így beszél:
„Mint Sára s Rebeka, olyan legyél
leányom, bölcs s hozzá hű feleség.”
Imádkozott s keresztet vetve még
ezt mormogá: „E párt megáldd, Uram!”
És forgott kellőleg ájtatosan.
Ekként esküdtek ünnepélyesen.
A lakomán a pár ül főhelyen
előkelő vendégek seregében;
körül a palotában zeng az éljen;
hány hangszer! ital-étel garmada!
Itáliában több talán vala?
Akár lant, fuvola - egyként finom;
Orpheus és a thébai Amphion
szebb zengzetet nem adott hangszerének.
Minden fogásnál kobzosok jövének,
mint Theodomas zengette tele
Thébát, nem szól úgy Joáb kürtje se,
mikor a várost ostrom töreté.
A bortöltő tiszt Bacchus istené,
és Venus nézdel ott nagy nevetőn.
Mert Januarius lovagja lőn,
ím erejét próbára tenni kész:
házasan is a hajdani vitéz?
Víg táncba szökken a násznép előtt,
csóvát tart, szikrahullató esőt.
S szentuccse! bárki bármit mondana,
a nász istennője - Hymen maga -
sem láthatott új házast még ilyet!
Martianus! víg zöngécskéidet
Mercurius és Philologia

212
nászáról eldönögnöd nagy hiba;
hát a Múzsák dalával vetekedned!
Kevés a tollad s még gyöngébb a nyelved,
hogy ezt az esküvőt elmondd hiven.
Illőbb hallgatni az olyan frigyen,
ha ifjúság vénséggel egybekel;
próbáld meg, mért csak én beszéljem el,
mi az igazság a dolog körül.
A mennyegzőn May nyájas arccal ül;
tündérnek vélte, aki látta őt.
Eszter királyné Ahasvér előtt
szelídebb pillantást sosem vetett.
Festhetek képet oly szépségeset?
Ide pingálom hát gyarló ecsettel:
május havában nincs szebb üde reggel,
amilyen kellemekkel ő teli.
A lovag elrévülten nézdeli,
ahányszor May-re téved a szeme.
De belül fenekedik ellene,
hogy mint Helénát Páris, oly keményen
a két karjába kapja aznap éjen.
Mindazonáltal szánja is nagyon,
tudván, mi várja, milyen fájdalom.
Magában ím ekképpen esdekel:
„Az Úr adná, hogy jól szenvedjed el
szúró-döfő nagy hevességemet;
bár félek: élve ugyan nem lehet.
Inkább óvlak, mint hogy még bántsalak!
Hanem az éjszaka leszállna csak,
s nem reggelig: örökké tartana.
Csak menne már a sok vendég haza!”
És küzdeti a vágya emberül
- a tisztesség határain belül -,
eltávolítani vendégeit.
A búcsú perce lassan közelít;
hogy ettek-ittak, hoppsz! a táncokat!
Szétszórtak édes fűszerszámokat;
körül örömben úsznak mindenek,
csak egy apród, Damian nem tart velek,
Januarius hússzeletelője.
Téboly kísérti, bár elfutna tőle,
ordíttatná a puszta fájdalom,
úgy May-be habarodott, hogy nagyon!
Venus fáklyája mart sebet belé,
amint tánc közben hozzá érteté.
Búvában hát apródunk lefeküdt;
nem szólok róla egy fia betűt,
dobálja csak magát ide-oda,
míg meg nem könyörül rajt asszonya.

213
Ó, tűz! ágy szalmájában lobbanó!
Ó, ellenség! küszöböd koptató!
Hamis szolga, ki hozzád hűtelen!
Kígyót melengettél a kebleden!
Ilyen komisz bajjal ne verjen Isten!
Ó, Januarius! mi vár e frigyben?
Első borát még meg sem ízleled,
s asztalnokod, tulajdon embered
már főzi ellenedre mérgeit.
Az Ég kegye talán csak megsegít!
Mert inkább a pestises nyavalya,
mint ilyen hamisok szolgálata!
Pályaívét a nap befutja rendben;
nincs módja már tovább időzni fennen.
Íme, az éjszaka köpenyegét
- mely durva s mindenek felett setét -
körülborítja a világ felett;
oszlik nagy hálálkodás közepett
a menyegzősök víg vendéghada.
Viháncosan hajtanak mind haza,
ahol ki-ki kedve szerint teszen,
s időben lefeküsznek rendesen.
Feküdne Januarius hamar,
tovább fenn mulatozni nem akar;
kupája fűszeres borral teli,
mi férfias hevét csak tüzeli,
s kéznél egyéb erősítő szerek,
ahányról Konstantin locsog-fecseg
az átkozott De coitu lapjain;
mindegyiket sorra próbálja ím.
S belső barátait bizgatja még:
„Most már benneteket is áldjon Ég;
csak csöndben, itt a búcsú ideje.”
Utolszor még koccintanak vele,
s lefektetik ímé függönyös ágyba
a menyasszonyt, ki válik halaványra,
a pap fölötte áldást telleget;
tovább ott téblábolni nem lehet.
És Januariust May üdesége
serkenti csicsijára, ölelésre,
csak győzze társa, paradicsoma;
durva szakálla úgy karistola,
a tüskebokor sem oly élesen,
főként pedig a borotvált helyen.
May gyenge bőrihez dörzsölgeti:
„Ó, kedvesem - hízelkedik neki -,
nagy kínt szerzek neked, amíg leszállok,
de vétkemért, kicsim, ne sújtson átok.
Mindazonáltal, jól gondolj bele,

214
hogy semmi dolognak nincs mestere,
ki jó munkát gyorsan véghezviszen.
Az én dolgom e helyt ráér igen;
amíg csak jólesik, játszódhatunk,
mivel igaz hitestársak vagyunk,
és áldott legyen a közös iga.
Tettünkbe hát leledzhet-é hiba?
A hitveseddel sosem vétkezel,
minthogy ujjad se vágja késed el;
játszódnunk hát törvény szerint szabad.”
Serénykedik, míg hajnal nem hasad;
akkor felül az ágyban peckesen,
hogy borba mártott piskótát egyen,
s csap éktelen danászást azután,
közbe nejét csókolgatá buján.
Nem tombol egy csikó sem tüzesebben;
locsog, miként egy tarka szarka cserren,
petyhüdt tokája lógón löbögő,
míg énekel: „Hahá! hohó! höhő!”
Ki tudja, mit gondolt May, nézve őt,
az ösztövér nyakú énekelőt,
egy ingben és fején hálósityak?
Eh, ölelés! neki az semmi csak!
És szól a lovag: „Most lepihenek;
nappal továbbra ébren mért legyek?”
Azzal ím elaluszik, kába fejjel,
de primakor nagy nyújtózkodva felkel;
a zsenge May pediglen, asszonya,
négy napig szobájába bujdosa,
ahogy ifjú asszonyok közt szokás.
Mert hát akármilyen fáradozás,
ha nem pihensz, soká nem bírható.
Ez mindenekre áll, az színvaló,
emberre és állatra egyaránt.
Most pedig Damian jő, a szánva szánt,
kinek May-ért megszakad a szive.
Ezt kérdem tőle, halljatok ide:
„Ó, nyomorult, Damian, mi lesz veled?
A kínt még új kínnal tetézheted,
ha ennyit mond csak: - »Nem!« - a zsenge May
s hiába állsz panaszoddal elé;
elárul, s mit tesz Januarius?
Innét - azt mondom - akkor messzi fuss!”
Venus tüzén sül-fől szegény beteg,
egyre a vágya miatt kesereg,
s mert mire úgy az élete neki,
egy nagy fohásszal kockára veti:
titkos levélre szánja el magát,
belésűrítve önnön bánatát

215
egy panaszosan zengő balladába,
ifjú úrnője, May kezébe szánva.
Inge alatt függ selyemtarsolya,
szíve fölött, elrejti hát oda.
A fényes esküvő delén a hold
az égen a Bika jegyébe volt,
s onnét akkor a Rákba átmene.
Szobájában az ifjú May helye;
nemes szokás szerint ott ül maga.
Tilos neki az ura asztala,
míg három-négy napot nem tölt igyen;
aztán nem szólja már meg senki sem.
Eltölte May magába négy napot;
mikor a nagymise elmondatott,
terítve áll ímé a díszterem,
s ott ül urával May is ékesen.
Egyszer csak felkiált a házigazda,
ahogy vizsgán tekint a szolgahadra:
„Szűz Mária! ez meg hogyan lehet,
hogy nem Damian szolgál ki engemet?
Olyan nyavalyába esett talán?”
Apródjai álltanak oldalán,
és mentegetik a távollevőt
betegségével a lovag előtt,
különben soha nem késlekedik.
„Kár - mondja Januarius nekik -,
mert derekabb apród nincs senki nála!
Igen nagy kár volna szegény halála:
eszes, megfontolt és tapintatos;
ahány apród, az ő nyomán tapos.
És férfias jellem, azt mondhatom;
tehát használható ember nagyon.
De étkezés után személyesen
meglátogatom, s jő May is velem,
csöpp enyhítő vigaszt vivén neki.”
És Januariust dicsérgeti
nemes szaváért a vendégsereg,
ki, mert kedves asztalnoka beteg,
segít szegény fiú baján vigasszal.
„Úrnőm - folytatja még -, bontván az asztal,
hölgytársaiddal innen menjetek,
s ha már szobátokban időztetek,
derék apródom, Damiant, arra kérlek,
mind kegyes oltalmatokba vegyétek;
de nem hagyom magára én sem őt,
csak hadd tartok elébb kis pihenőt.
Siess, mert csak akkor látogatom,
ha elalszol elébb oldalamon.”
Azzal szavát be is bevégezé,

216
és egy inast hívat maga elé,
és ad parancsokat, olyat-ilyet.
May ím a beteg Damianhoz siet,
megy valahány vendég-hölgye vele.
A beteg ágyára lecsüccsene,
s vigasztaló igéket mond neki.
Az meg a kedvező percet lesi,
aztán erszény, levél - elő, nosza!
Abba vagyon megírva szándoka,
hát May kezébe adja szótalan,
és nagyot sóhajt a boldogtalan,
úrasszonyát kérlelvén nagy esennen:
„Ne semmisíts meg árulással engem,
mert állhatok hamar halál elé.”
Erszényét rejti a keblébe May,
s útjára - mint ez illendő - megyen,
Januariushoz egyenesen,
ki ágya szélén várva üldögél.
Csókjával és öleléseivel
fogadja őt s nyomban lefekteti;
de May, mintha dolgára menne ki,
hová mindenki jár, még kioson.
Damian írása a papiroson;
elolvassa s apróra szaggatá,
s az árnyékszékbe szórja ím alá.
Nos, töprenghet a szép May eleget -
az öreg férj mellett keres helyet,
ki alszik, míg magát föl nem kaholja,
s mert ifjú hitvesét kívánja szomja,
azt kéri, teljesen pucér legyen;
minek ruha rajt fölöslegesen?
S tetszik? nem? - May engedelmeskedik.
De ha finnyás itt köztünk némelyik,
csitt Januariusról, s hogy vele
poklot vagy mennyet érze-e neje.
Munkálkodtak, míg nem csengett vala
esti imára a harang szava.
A véletlen, avagy maga a végzet,
a természet rendezte az egészet?
A csillagok az égboltozaton?
Mert szerencsés vala az alkalom,
hogy Venus dolga felett egy levél
(erről ahány okos tudós beszél!)
a kerítőknek kerítője légyen.
Csak a nagy Isten tudja ezt az égben,
mondván, ok nélkül nincs semmi dolog;
se eszem-nyelvem erre nem forog.
Igaz való, hogy azon sebtiben
a szépséges May elbúsul igen

217
a beteg Damian rossz állapotán,
és hajszolja magát későn-korán,
apródjuk vigasza hogyan lehet.
„Eh! - mondja. - Mért ne töltsem kedvemet?
Mindenki közt, megfogadom ezennel,
csak őfelé fordulok én szivemmel,
ha ingén kívül nincs is egyebe.”
Lám, a nemes szív részvéttel tele.
E példa is mutatja, hogy a nők
a bölcs nagylelkűséget kedvelők.
Zsarnok is akad köztük, épp elég,
kinek hideg a szíve, mint a jég,
ki Damiant könnyen veszni engedi,
semhogy maga adná kegyét neki;
s hozzá örvendez az ilyen gonosz,
hogy büszkesége még halált okoz.
May nemes szíve csurdig szánalom;
levelet ír még ama szent napon,
s a kért kegyet neki ígéri ő,
csak két dolog hibázik: hely s idő,
és amiért olyan igen hevül,
akkor a vágya szerint teljesül.
Azzal a kellő percben ügyesen
May újra betegéhez elmegyen,
és hoppsz! a levelet feje alá;
hadd olvassa, ha kedve volna rá.
Végül suttyomban, nézdegélve szét,
szorítja hevesen Damian kezét,
s megy már („gyógyulj meg!”, ez csak óhaja),
hívatja Januarius haza.
És másnapra meggyógyul a beteg,
baj-bú sehol: vígan sürög-sereg,
kicsípte-csinosította magát,
lesvén lesi úrnője óhaját,
és lapul, hogyha int neki ura,
hogy soha jobban nem lapult kutya.
Mindenkit nyájasan körülforog,
mert a ravaszkodás hasznos dolog,
ha valaki dicséretre vadász;
hát Damianunk nevét zengte a ház.
Hanem most Damian dolgát elhagyom,
és a mesét tovább gombolygatom.
Az boldog ember, sok nagy bölcs szerint,
ki a gyönyörre gyönyört kér megint.
Ím Januarius is így teszen,
lovaghoz illőn, tisztességesen,
az életét vigasságokra szánja.
Előkelő a háza; és ruhája
királyi öltözéknek megfelel.

218
A sok ezt-azt hogyan meséljem el?
Köztük egy kert, kőfallal keritett;
nem láttam s nem hallottam még ilyet!
Szentuccse: oly tündökletes vala,
hogy láttára az is elcsuklana,
ki A rózsa regényét írta rég;
Priapos ékes szava sem elég,
bár ő minden kerteknek istene,
ahány csudás dolog ott rejteze:
legszebb egy kút, babérfákkal fedetten.
Plutó s neje, tündérek nagy seregben,
Proserpina és népe ott örül,
gyakran viháncolón a kút körül,
hogy daluk-táncuk messze hírre kelt.
Az öreg Januarius e kert
rejtett szépségeinek a bolondja;
kis kapuja kulcsára nagy a gondja,
magával hurcolá mindenkoron,
de másnak csitt! veheti bár zokon.
Ha kedve jő, mindjárt leróható
kertje ölén a hitvesi adó,
hát nyáridőn sűrűn oda megyen,
May s ő van ott, kettes-édesdeden;
az ágyban nem művelnek oly csodákat,
mint ama kertben sikerrel ahányat.
Így hát a kéj bőséges földi juss,
mit ott szerez May s Januarius.
De földi örömre ne bízd magad,
mert annak egy napon vége szakad.
Jaj, forgandó szerencse! fel-le, fel-le!
Fejeddel skorpióként hízelegsz te,
de lesed: jön-e csípni alkalom,
mert farkadban ölő méreg vagyon.
Múló öröm: Jaj, méreg édese!
Te szörnyeteg! jobban ki festene
tünékeny és csaló világokat?
Így-úgy, de becsapsz hű-szívűt sokat!
Januarius is azt szenvedi,
hogy barátságot hazudtál neki,
s vakká tevéd: mindkét szemére vak;
bajában a halált kívánja csak.
A nemes Januarius, szegény,
a kéj, öröm s jósora közepén
szeme világát veszti hirtelen.
Hullatja könnyeit keservesen;
a féltékenység lángja mar belé,
félvén, hogy kész a ballépésre May.
Az volt a legtitkosabb óhaja:
pusztulna May, és vele ő maga,

219
semhogy holta után vagy életében
más hitvese, sőt szeretője légyen.
Mint párjavesztett bús vadgerlice,
éljen maga, siratván őt szive.
De túl egy-két keserves hónapon
enyhülni kezdett a nagy fájdalom,
s belátta, tenni úgyse tudna mást,
békén viselte az őt ért csapást,
csak egy dolog fájt változatlanul:
féltékeny vala, méghozzá vadul,
hogy rosszabb a halálnál tébolya;
nem engedé magába May-t soha
még otthon sem egy percre egyedül;
kocsizni nem megy, és lóra sem ül,
mert rajta Januarius keze.
May két szeme mindig könnyel tele,
olyan nagyon szereti Damianát;
vagy elemészti egy napon magát,
vagy óhaja szerint övé leszen;
szívét a kín döfölte éktelen.
Damian búsult a másik oldalon;
kit embert bánatok bánata nyom,
nem volt senki olyan; mert nappal-éjjel
egy szót soha nem válthat kedvesével,
efféle szándéka sem lehetett:
nem látta Januarius megett,
az May kezét el nem hagyá pedig.
De sok titkon mutogatott jelig
s levélig értik a szerelmesek:
egymás felől ugyan mit higgyenek.
Ó, Januarius, mért láss akár
oly messze, meddig szállva száll madár?
A látó éppen úgy megcsalható,
mint a vak ember - ez a színvaló.
Lám, Argus, kinek száz szeme vala,
s hová akart, oda is kukkana,
csak megvakult; de vannak (s még sokan!),
kik mást hisznek erről bizonyosan.
De hagyjuk! Ne szólj szám, nem fáj fejem!
May, kit előbb elhagytam hűtelen,
a kertkapu kulcsáról lopva, halkkal,
mintát veszen, szokás szerint viasszal,
kijátszva férje vak voltát csunyán.
Damian meg ment May szándoka után,
és egy hamis kulcsot mesterkedett.
Ennél soká időznöm nem lehet,
mert a kulcs körül zsong-bong valami;
ha vártok, módotok lesz hallani.
Ó, nagy Ovidius! milyen igaz,

220
hogy a szerelmeseknek semmi az,
mi fondorlatban más kimelegedne!
Pyramus és Thisbe a példa erre:
hiába állt őr minden oldalon,
ők átsuttogtak a süket falon.
Fene fortély volt, nem akármilyen!
De a mi dolgunk sürgető igen.
Nos, még be sem köszönte július,
nagy vágyat érzett Januarius,
hogy jót mulasson ifjú hitvesével
a kertben, hova a világ nem ér el.
Ekként szól May-hez egy szép reggelen:
„Úrnőm, szerelmem! kelj fel, hitvesem!
A légben ím galambok hangja kél;
nyirkos esőivel elmúlt a tél;
galamb-szemeidet uradra vessed!
Ó, édesebb a bornál a te melled!
Bezárolva körös-körül a kert;
szívemre, lásd, a kín ostora vert,
de rád gyanú árnyékot nem vetett,
mert ártatlan vagy mindenek felett.
Jövel, mulass velem hát, gyöngyalak;
társul s vigaszul választottalak.”
Efféle unt igékkel kérlelé.
Közben Damiannak jelet inte May,
hogy a hamis kulcsokkal előremenjen.
Kinyitja az a kaput nagy ügyesen,
és úgy besurran, abba nincs hiba,
nem látja-hallja meg emberfia;
benn egy bokor alá ül csendesen.
Megy Januarius, vakon megyen,
May vezeti, kezét szorítva lép;
ím ott a kert, az üde, csuda szép:
gyorsan becsapja a rácsos kaput.
„Nos - mondja -, ide ember sose jut,
csak én, s te, hőn imádott feleségem.
Mert az Istenre, ki fenn ül az égben,
inkább halált reám, csúfságosat,
semhogy magam megbántsam páromat!
Mért választottalak, mondd, tégedet?
Számítgatást rám kenni nem lehet;
egy hajtott csak: a puszta szerelem.
És bár itt állok vakon, öregen,
légy hű hozzám, nem mondom oktalan;
hármat nyersz el vele, figyeld szavam:
Krisztus szívét, s nagy becsülést azáltal,
s földem, marháim, fényes palotámmal,
okmány szerint a kezedre adom,
hamarost: a holnapi szent napon.

221
Hogy lelkem üdvözüljön, arra kérlek,
pecsételd meg egy csókkal, drága lélek!
Féltékenységem megbocsásd nekem;
úgy szívembe ivódtál, kedvesem,
hogy érezvén csudás szépségedet,
s mellette tulajdon vénségemet,
azt gondolom, halál marjon belém,
de nélküled mi végre éljek én;
azért mondom, hívem, hogy látva láss.
Csókolj meg, s jöhet a sétálgatás.”
Szavát a lovag ezzel végezi;
May nyájas arccal fölfelel neki,
de még egy sort sír, sírdogál elébb:
„Talán nem lelkes az asszonycseléd?
Nekem is van lelkem s becsületem!
Az én asszony voltom szeplőtelen,
ahogy aznap a te kezedbe tettem,
mikor a pap hozzád kötötte testem,
miért is - nem csűröm a szót ugyan -
figyelmezz ide hát, nagy jó uram:
ne keljen föl az a nap rám soha,
vagy legyek oly halálnak sorsosa,
milyet rongy nő megérhet, hogyha szégyen
s gyalázat okozója volna vérem.
Ha ellened, uram, vétkezne May,
egy zsákba kössed meztelen belé,
és fojtsd a legközelebbi folyóba.
Nemes hölgy vagyok, nem lotyók lotyója!
A férfi mind lehet hűtlen s galád,
hanem csak minket, nőket ér a vád.
Más kibúvót nem tudtok, azt hiszem,
mint féltékenykedni; de azt igen!”
Azzal picit köhintve néz oda,
hol Damian a bokorban guggola,
és ujjaival adva jeleket
egy teli gyümölcsfára integet,
hogy mászna föl; az mászik is hamar,
mert érti jól, May mi csudát akar,
úgy Januarius, a férje sem
indult volna el ama jeleken.
May egy levélben meghagyá neki,
emezt-amazt hogyan kell érteni.
Most hagyom őt a körtefán magában,
s a házasokat sétálni vidáman.
Az égbolt aznap derűs-kék vala;
szétáradt Phoebus aranysugara
a fényben örvendő virágokon.
Az Ikrekben időzött akkoron,
de még alig hagyá a Rákot el,

222
amelyik jegynek ura Jupiter.
És úgy esett a nevezett napon:
ott sétálgatott a más oldalon,
Plutó, aki a tündérek feje,
s kíséretül sok udvarhölgy vele,
Proserpina királynéval az élen,
úrnőjük megett lépegetve szépen,
míg az a kertben virágot szedett.
(Zengett Claudianus eleget
az ő történetükről valaha.)
Nos, a tündérkirály lehuppana
az üde és zöld pázsitra, s ime
így szól Proserpinához ültibe:
„Ki dönthetné meg azt az igazat,
mi, elhihedd, napi tapasztalat,
azaz: a nő született hitszegő.
Hány történetet hozhatnék elő
hűtlenségetek bizonyítanom!
Ó, bölcsek bölcse! Kincses Salamon!
Hagytál örökül oly dicső igéket,
melyek híján egy ember meg nem élhet,
aki előtt fő helyen áll az ész.
Az emberi jóságról így beszélsz:
»Ezer férfi közt egy szem jóra leltem,
de nők közt nem találtam én egyet sem.«
Jól látta ő gonoszságotokat!
És Jézus, Sirák fia sem sokat
dicsért, ha volt is rólatok szava.
A tűz vagy a pestises nyavalya
eméssze testetek ma este még!
Ímhol ez a lovag: tisztes, derék;
s mert vak, öreg, saját színe előtt
egy házabeli szarvazza fel őt;
ott ül a kéjhajhász bitang a fán!
De van Plutónak hatalma talán,
és szánakozván a vak lovagon,
szeme világát visszaadhatom,
mikor ilyen gazság kel ellene;
hadd lássa: mint kurválkodik neje,
saját s egyszersmind mások szégyenére.”
„Add hát - így Proserpina, felesége -,
de én anyám apjára esküszöm,
hogy May, s utána minden nő külön,
tanácsokat kap tőlem, kitünőket,
s akármi bűnön éri férjük őket,
hazudjanak csak rendületlenül,
és végül ők kerekednek felül.
Egy nő sem vész el válasz szűkiben:
Felőlünk vizslathat a férj igen,

223
ha tetten ér: tagadni kész vagyunk,
sírunk, esküszünk s még mi támadunk,
hogy mint a liba, néztek ostobán.
Fölöttem hatalmaskodnál, komám?
Az a zsidó, nos, az a Salamon,
sok buta nőt talált, nem tagadom,
de, bár ő jó asszonyra nem akadt,
tudok sereggel oly férfiakat,
kik hű s erényes nőket vettek el.
E vádra hány vértanú nő felel,
Krisztus hű követői mindahányan!
Ugyan van a római krónikákban
hű nőknek épp elég példázata!
Ne haragudj, de ha úgy is vala,
hogy jó asszony sosem került elé;
ítéletébe te nyugodj belé,
mert ezt értette ezen: senki nincsen
oly jó, mint a Háromságban az Isten.
Az egy-istenre! mire jó neked,
hogy Salamon dolgát tekergeted?
Templomot épített? Hagyjál vele!
Eh, dús kincsei és dicső neve!
Közben uralt hamis isteneket;
tilalmasabbat nem is tehetett!
Nem érdekel dicséreted szava:
bálványimádó s nagy buja vala,
ki vénen még Istent is elhagyá.
És ha az nem tekint szánón alá,
apja érdemeért, kímélve őt,
hát elveszti trónját idő előtt.
Rólunk sokat összeirkáltatok,
de mit nekünk galád rágalmatok!
Én is asszony vagyok, muszáj beszélnem;
mért öklendezzek a lenyelt igéken?
Locskának tartott minket Salamon?
A kontyom épségére mondhatom,
hogy akitől a nőkre sár frecseg,
annak magam is rosszal fizetek!”
„Úrnőm - felel Plutó -, már megbocsáss;
feladom, de köt a fogadkozás,
hogy a lovagot látóvá teszem,
s nincs mód sehogy másítanom ezen.
Királynak nem illik hazudnia!”
„Királynénak sem - így Proserpina -,
leszen May válaszában bölcsesség!
A szószaporítás immár elég,
mert köztünk ez a nagy harag mire?”
Most Januariust mondom ime:
sétál a szép May oldalán a kertben,

224
s rikkantgat, hogy a zöld harkály se szebben:
„Szeretlek! s mindig! mindenek fölött!”
Addig sétál a kerti fák között,
míg ama körtefa alá kerül,
melyen Damian vígan repesve ül,
a frisses zöld lomb sűrűjébe fenn.
Nos, May, a szép, akkor keservesen
sóhajtozásba kezd: „Ó, jaj, hasam!
Akármi lesz, elszánom rá magam,
hogy a fenti körtét megkóstolom,
vagy a halál segít csak kínomon,
oly mód kívántat a kis zöld gyümölcse.
Az égre is! segítésemre jöszte!
Mert ha egy asszonynak ez a baja,
nem ér vele föl semmi nyavalya;
hiába vágyik? pípet kap belé.”
Kezét ura jajgatva tördelé:
„Hogy mászna, bár lenne itt inasom!
Ó, mint segíthetek neked vakon?”
Felel May! „Ó, segítenél tehát?
Karold csak átal a fa derekát,
s - bizalmadat bár nehezen adod -
felmászok én, minek az inasod;
csak léphessek a hátadra, uram.”
„Csak lépj! az hiba nem lehet ugyan!
A szívem vére is tiéd akár!”
Legörnyed, s lép az a hátára már;
egy hoppsz! s fenn a fa tetejében ím.
(Ne rójjatok meg, kérlek, hölgyeim;
hogyan beszéljen, aki faragatlan?)
May köpenyét gyorsan felhúzza Damian,
és az illő helyre toszul keményen.
Plutó, látván, hogy megesett a szégyen,
ad a lovagnak két látó szemet,
hadd lásson oly híven, ahogy lehet.
Megörvend Januarius nosza,
hogy úgy senki nem, semminek, soha,
de látón is mindjárt May kell neki;
tehát szemét a fára fölveti,
s mit lát? Damiant ügyködni May körül;
s miként? oly ige számra nem kerül,
mert alja módon kéne szólanom.
Hó, bőg Januarius, s még nagyon!
Anya sír úgy, ha meghal gyermeke:
„Segítség! - zengi a kertet tele. -
Asszony! mit nem csinálsz, te vakmerő?”
„Csitulj, uram - felel meg erre ő. -
Eszed használd s ne ordibálj sokat;
lám, meggyógyítottam vakságodat.

225
Úgy éljek, hogy nem hazudok neked!
Mondták: meggyógyítom hamar szemed,
de csak egy módon - ezt ne vedd zokon! -,
ha fán egy emberrel dulakodom.
Tanúm az Úr, ki fennen őrködik.”
„Eh, dulakodni! jól bement tövig!
- így a lovag. - Kínpadot érdemeltek!
Felnyársalt biza! Csak hiszek szememnek!
Ha nem, akasszanak fel engemet!”
Felel May: „Rossz a gyógyszer, úgy lehet,
különben látnál tökéletesen,
s nem mondanál ilyen csúfat nekem.
Ha látsz is, még elég homályosan.”
„Eh - szól amaz -, nem látnak így sokan!
Istennek hála, jó mindkét szemem;
láttam, mit tett veled a becstelen!”
„Csal a szemed, uram! - feleli May. -
Jóságomért a hála ez imé!
Hogy újra látsz, szépen fizetsz ki engem!”
„Úrnőm! - szól Januarius esennen. -
Jer le, s bocsásd meg, mert gyaláztalak;
csak rám hullnak vissza a rossz szavak.
De higgy el, kérlek, mindenegy betűt:
úgy láttam, hogy Damian veled feküdt,
s szoknyád mellig felgyűrte a pimasz.”
„Gondolhatod, igaz vagy nem igaz;
de - mondja May - az ébredés ilyen,
álmából kelve ugyan senki sem
tökéletes látó, csak kuka-kába,
míg, uram, föl nem ébred igazába!
Épp így, ki régen tapogat vakon,
nem láthat jól tüstént, azt mondhatom;
előbb furcsábban érezi magát,
mint amikor már egy-két napja lát.
A szemed káprázása nagy leszen,
mire meginten láthatsz rendesen.
Vigyázz, míg a dühöd el nem vakít!
Sok ember látni vél egyvalamit,
pedig egészen más, mit látni vél.
Ki rosszul lát, az rosszul is itél.”
Azzal a fáról fűbe huppana.
S lőn dürrögő a jó lovag szava;
csók, ölelés! nohát, csak győzze May,
hasát szép finoman ütögeté,
aztán a palotába mentenek.
Most vigadjatok, kérlek, emberek!
Több szóm ím Januariusra nincsen;
Krisztus s Szűz Mária reánk tekintsen!
Kormos István fordítása

226
A KALMÁR MESÉJÉNEK EPILÓGUSA

A Fogadós kiált: Héj, nagy egek!


Ilyen asszonytól megőrizzetek!
A nőben mennyi csalárdság vagyon;
mindükben igen nagy a buzgalom,
hogy becsapják szegény férfiakat.
Hazugra fordítják az igazat,
tanúsítják Kalmárunk szavai.
A színvaló ez, meg kell vallani!
Hát nekem is vagyon egy hitvesem:
nyelv dolgában mindenkin túlteszen,
s más bűnt is sorolhatnék még sokat;
de hagyjuk az efféle dolgokat.
Azt mondom, de köztünk maradjon ám:
keserves láncon tart az én tubám,
és ha tudnátok minden bánatom,
mit nincsen merszem itt elmondanom,
nehogy fülébe jusson nekie
a panaszolkodásomnak hire.
Van itt, ki pletykálkodna, emberek;
a nők ehhez igencsak értenek!
Nejem bűneit mért is lajstromozzam?
Eh, mondókám jobb lesz lenyelni mostan!

Kormos István fordítása

227
V. MESECSOPORT

BEVEZETÉS
A FEGYVERHORDOZÓ MESÉJÉHEZ

„Nos, Fegyverhordozó, ha kedved épp


úgy tartja, mondj egy szerelmes mesét -
olyat te is tudsz, mint más férfi, nyilván.”
„Ó, nem, uram - szólt ő -, de ami hitvány
erőmtől telik, bízvást megteszem.
Mesét tudok - kedvüket nem szegem.
S mivel szándékom jó, szavam ha vét,
bocsássanak meg. Kezdem a mesét.”

Garai Gábor fordítása

A FEGYVERHORDOZÓ MESÉJE

Első része

Tatárok földjén, a messzi Cárevben


hadat viselt egy király Moszkva ellen,
mely hadban tenger hős veszett oda.
A nemes király Kambuszkán vala,
s az a hír járta róla, hogy sehol
messzi határban nincs férfi, ki oly
kiváló volna, mint ő, mindenekben,
tökéletes volt e királyi jellem.
Hűtlen hitéhez, melyben született,
sose lett, esküjét se szegte meg,
amellett bölcs volt, könyörületes,
erős, bátor, igaz s becsületes,
lévén szótartó, és egyféleképp
mért mindeneknek, szilárd volt, derék,
mint a jó tengely; harcban fürge, vad,
mint udvarában akármely lovag,
ifjú, szerencsés, délceg vala, szép,
uralkodásra termett, soha még
halandó urak közt nem vala párja.
Nos, Kambuszkán, a tatárok királya
nejének, Elfetának nemze két
fiút, a nagyobbikat nevezék
Algarzifnak, Kambalónak az öccsét,

228
rajtuk kívül volt egy lánygyermekük még,
a legkisebb, Kanace a neve.
Szépségét gyarló nyelvem zengzete
föl nem éri; e bájos hajadon
méltatását én nem vállalhatom.
Szókincsem szűkös, tőlem nem telik
himnusz, elkéne egy nyelvmester itt,
költő, ki szép szavakkal fest s farag,
s minden részletről híven számot ad.
Ám én csak úgy szólok, ahogy tudok.
Már éppen húsz éve uralkodott
Kambuszkán, mikor - úgy rémlik nekem,
szokása volt ez már más éveken -
ama napra, amelyen született,
tatár földön ünnepet hirdetett.
Új év március idusa betölt,
Phoebus, a nap boldogan tündökölt,
mert fönt járt már delelője határán,
a Mars szakán, a Kos jegyében állván,
ama jegyben, mely hőséget jelez.
Enyhe idő volt, víg s kellemetes,
s a nap felé fordult minden madár,
vígan, hogy itt a tavasz s zöld a táj,
háladalt zengtek néki mind, rajongva,
hogy kegye őket, látni már, megóvta
a tél kardjától, mely hideg s kemény.
E Kambuszkán, kit említettem én,
díszemelvényén királyi palástban,
kezében országalma, koronásan,
pompája teljében ünnepet ült;
ilyen csudát nem látott még a föld.
Ha leírnám az ünnepség sorát,
eltartana egy nyári napon át,
s azzal se fárasztom figyelmüket,
hogy elmondjam, a tor hogy s mint esett,
sorolván a sok ízes sűrű lét,
a kócsagfi- s a hattyúpecsenyét,
hisz kiszolgált lovagok krónikái
nem egy sültről megírták, hogy királyi
- bár az ő étkük itt nem ízlene -,
s mindet nem győzte tollal senki se;
hát napjuk nem lopom - későre jár,
tovább az időt pazarolni kár.
Az elejére vissza hadd megyek.
A harmadik fogás után esett,
midőn a király s véle udvara
a lantosokat hallgatta vala,
kik a csarnokban szépen zengtenek;
hogy nyílt a kapu s épp szemközt velek

229
rézparipán beszökken egy lovag,
kezében nagy üvegtükör ragyog,
hüvelykujján aranygyűrű, nehéz,
oldalán meztelen kard, és egész
a királyi asztal elébe rúgtat.
A hökkenettől még szólni se tudtak;
a teremben mindenki, ifju, agg,
a csodás jövevényt bámulta csak.
E sebten-jött lovagi idegen,
sisaktalanul, ám fegyveresen,
rendre köszöntött királyt és királynét,
s teremhosszat a nemesek sorát még,
mély bókkal s hódolattal, nem csupán
szavaiban, de orcáján is ám,
hogy Gawain lovag, ki tudta szerét,
ha Tündérországból megtérne még,
ékesszólóbb őnála nem lehetne.
Az emelvény előtt beszélni kezde,
érces hangon mondván üzenetét
anyanyelvén, hibátlan fűzve szép
szavát, betűt se, szótagot se vétve;
s hogy díszesebbnek tessék a beszédje,
szó s taglejtés egymást formázta mind,
tanult szónokok szokása szerint,
s mert nem kenyerem a szókerekítés
- a fentebb stíl nékem magos kerítés,
nem tudom biz citálni a beszéd
minden szavát -, mondom a velejét,
ahogy emlékezetemből telik.
„Az én hatalmas királyom, akit
India s Arabhon ural, ez ünnep
napján szívéből, szépen üdvözöltet,
és küldi néked, Felség, általam,
ki szolgád vagyok, bár haszontalan,
e réz-mént, mely könnyedén elszalad,
míg rendes útján körbejár a nap,
vagyis huszonnégy óra eltelik,
bárhová, akár fú, akár esik,
s visz a hátán, amerre szivedet
űzi vágya, fut, mint a förgeteg,
s röpít sértetlen, tűzön-vízen át.
Szállanál, az eget ostromolnád,
mint a sas, a mind föntebb szárnyaló?
A légbe is fölröpít ez a ló,
és baj nem ér választott utadon,
bár nyomjon el hátán a buzgalom;
s visszatér, ha e tűt elcsavarod.
Az agyafúrt, ki ezt fundálta, sok
különböző csillagállást lesett meg,

230
mígnem egy kedvezett a műveletnek,
s tudott sok varázs-titkot és -igét.
Kezemben ím, a tükör is eképp
oly varázsos, hogy benne láthatod,
micsoda vész fenyegeti honod
avagy személyed; megfigyelheted
benne, ki barátod s ki ellened.
Sőt, egy szép hölgy szívében vágy ha gyúl
egy férfiért, s a férfi álnokul
megcsalja, föltárul akkor a hölgynek
a másik nő képe s a hitszegő tett,
nyíltan, az árulást nem rejti semmi.
Nos, a közelgő nyarat ünnepelni
tükör és gyűrű, mely kezembe’ van,
leányodnak küldetik általam,
Kanacénak, ki derék s gyönyörű.
Miként nyomban kitűnik, a gyürű
is becses: ha nem átallja hüvelykjén
viselni avagy erszényébe rejtvén,
megérti majd minden madár szavát,
míg seregük az égen szárnyal át,
szavuk értelmét tisztán fogja fel,
s mindnyájuknak madárnyelven felel.
Megismer ő majd minden gyógyfüvet,
és bölcsen használja erejüket
bárki bajára, bármi mély sebekre.
E meztelen kard, mely combomra függ le,
ha sújtasz véle, könnyen vágja át
akármi ellenfél páncélzatát,
legyen az bár tölgyfánál testesebb;
és aki csapásától kap sebet,
meg nem gyógyul, míg a kard kegyesen
át nem suhan lapjával a seben
simogatón. Ekként álljon a kard:
lapjával, hegyét elfordítva tartsd,
legyints a sebre s tüstént beheged.
A pőre valót mondtam el neked.
Míg te fogod, e vas célt sose véthet.”
Így szól az idegen lovag s kiléptet
a teremből, s leszáll; tiszte betölt.
Réz-ménje, mely mint a nap tündökölt,
az udvaron sziklaszilárdan állt.
Jó szállást kapott, letevé vasát
a lovag s lakomázott, míg a szép
ajándék rendre elhelyezteték,
királyi módon, azaz csak a kard
s a tükör a magas toronyba; majd
arra kiszemelt tisztek őrzik ott.
A gyűrű Kanacénak adatott

231
egyenest ama ünnepi ebéden.
De higgyék el, nincs tódítás mesémben,
azt a réz-mént rángathatták, hiába,
mintha a földbe ragadt volna lába.
Erőszak, nógatás - hiába van,
emelők, csigasor -, mind hasztalan;
s miért? Mert nem ismerték a varázst.
Hát békén hagyták, nem tehetve mást,
mígnem a lovag megmondta, miképpen
mozdítható - majd később elmesélem.
Körül a nép nyüzsgött, mint áradat,
bámulván a mozdulatlan lovat.
Magas is, testes is, arányra meg
hibátlan volt, izmosabb nem lehet
semmilyen lombard-földi paripa,
élénk szemű, olyan ló, hogy csoda,
nemes, mint egy apuliai mén.
S fülétől a farkáig - vallom én -,
ha természet, ha művészet csinálta,
tökély - így vélte mind, ki megcsodálta.
Ám az volt a mindent túlszárnyaló
talány: hogy lép - hisz rézből van - a ló.
Tündéri szerzet egyesek szerint.
Más-más személy mást-mást gondolt megint;
annyi vélemény, ahány koponya.
Úgy döngték körül, mint méhek raja,
elméjükkel játszott a képzelet
s idéztek ódon költeményeket,
mondván, olyan, mint Pegazus, az ó
mesebéli, az aranyszárnyu ló,
vagy Sinon lova, görög harcosok
hadával, mely Trójára vészt hozott,
mint ó históriákban írva van.
Szólt az egyik: „Lelkem oly nyugtalan,
hátha fegyveresek bújtak a lóba
s csellel a várost seregük elontja.
E rejtélyt fölfednünk nem ártana.”
A másik társának súgta oda,
hogy: „Téved: Ez, akár egy látomás,
mágus-mívelte csalóka varázs,
olyan, mint vásári bűvészmutatvány.”
Így vitáztak egymás szavába kapván,
tudatlan-mód, kikkel ha megesik,
hogy szemük fentebb dolgokra vetik,
semmint fölérné a sok parlag ész,
gyanús lesz a végső következés.
Voltak, kik a tükör titkán merengtek
(az öregtoronyba került e szerzet);
mindazt benne miképp láthatni meg.

232
Más, úgymond, egyszerű ez, a szögek
a fénytörés törvényével szabályozott
mozgása hat itt - ez a magyarázat,
s hogy Rómában ismerték már e rejtélyt.
Majd a tudós könyveket emlegették,
miket Alhazen, Aristotelés
s Witelo szerze s több más fényes ész,
kik megírták, amíg éltek, hogyan kell
bánni fortélyos tükrök- s távcsövekkel;
tudja, ki művükben búvárkodott.
Más csoport a kardon álmélkodott,
mely bűverővel hatol bármin át,
s Télephost említék, a nagy királyt
s Achillest és lándzsáját, mely ahogy
roncsolt a testben, csak úgy gyógyitott,
épp, mint e kard, mely a lovag szerint
sebet fakaszt s behegeszti megint.
Tudták az ércedzés többféle módját,
kencéket emlegettek, hogy megoldják
rendjét, sorát a titoknak, melyet
én biz egyáltalán nem ismerek.
Majd a varázsgyűrűről szóltak ott,
a pompásról, mit Kanace kapott,
megállapítván: „Bárki bármit mond, ez
sosemvolt csoda; Salamon és Mózes
volt tán csak ily rejtély tudója még.”
Kis csoportokban folyt a szóbeszéd;
Többek úgy vélték, meg nem fogható:
az üveg páfrányhamuból való
s mégsem hamuszerű e furcsaság;
de a valót kár firtatni tovább;
elült a vita, nem töprengtek immár,
mint kik azt fontolták, hogy kél a villám,
köd, ár, apály, ökörnyálon a bog,
mi addig csodás csak, amíg titok.
Így tanakodtak, locsogtak, fecsegtek,
míg a király szedelőzködni kezdett.
Phoebus túl volt delelője fokán;
s mert a királyi Leo s Aldiran
kelte jegyében állt az óra, már
Kambuszkán, ama nagy tatár király
méltóságosan asztalt bonta ott.
Előtte dalnoksereg harsogott,
míg be nem tért a fogadóterembe,
hol hangszerek egész kórusa zenge
a fülnek édes, égi muzsikákat.
Venus gyermekei ragyogva szálltak
boldog táncban; úrnőjük a Halak
jegyében ült s mosolygott ezalatt.

233
A király trónusára ült legott;
hívaták az idegen lovagot,
és a szép Kanacét ő vitte táncba.
Szilaj volt a vigasság, nagy a lárma;
krónikása bús ember nem lehet,
csak egy afféle mókás, víg gyerek,
lovagi szerelmek kóstolgatója
mondhatná el, mi volt ott, rendre, sorra.
Ugyan ki festené le, hogy keringtek
különös táncban, hány gyöngéd tekintet
ragyogott föl epekedőn, de lopva,
hogy a féltékeny gyanakvást eloltsa?!
Csak Launcelot, de sajna ő halott.
Nem folytatom; gyönyörük túlcsapott
szavaimon; több tőlem nem telik.
Így táncoltak vacsoraideig.
S hozatja már az udvarnagy a bort
s a fűszert, míg a húrok hangja zsong;
apród- s inasnép szétfut hirtelen,
s a fűszer és bor nyomban ott terem.
Majd fölkelvén, miután ittak-ettek,
illendőképpen a templomba mentek.
S ott végezvén toroltak éjjelig.
Mondjam, miképp lakott jól mindenik?
Tudjuk, hol királyi asztal terül,
nagynak is jut, kicsinek is kerül,
s több a csemege, hogy tudnám szerét.
Fölkelt a király, s úgy vélekedék,
megtekinthetnék azt a rézlovat;
nyomon követték a hölgyek s urak.
Ily hökkenet, mint a rézló előtt,
mióta Tróján ostrom vett erőt,
hol más tömeg csodált meg más lovat,
nem volt azóta sem ily ámulat.
A király a lovagnak most tevé fel
a kérdést, miképp kell bánni a ménnel,
mit tud az és a fortélya minő.
Az állat táncba kezdett széditőn,
s gazdája, jól markolva gyeplejét,
felelt: „Nagyúr, annyit tudnod elég:
közel, ha távol nyargalnál vele,
fordítsd el a tűt, mit rejt a füle,
ha magunk leszünk, megtudod, miképp;
s ahová készülsz, mondd a hon nevét,
vagy a vidékét, mit bejárni vágysz;
ha odaértél s leszállni kivánsz,
csavarj el egy másik tűt, s szót fogad,
mert működése titka ennyi csak,
földre száll, parancsod nem szegi meg,

234
és ha földet ért, áll, mint a cövek.
Aztán bármit mond s tesz mind a világ,
nem indul-mozdul onnan paripád.
Ha nógatnád, hogy menne máshova,
csavard meg e tűt, s illan már tova,
eltűnik szemed elől teljesen,
és megtér, bár nappal vagy éj legyen,
ha kedved tartja s visszarendeled
a kellő szóval, amit - csak neked -
megmagyarázok haladéktalan;
nyargalj kedvedre, most nincs több szavam.”
Így szólt a lovag s okult a király,
s midőn rendre eszébe véste már,
hogy és miképp kezelhető a ló,
megörült ám a nagy uralkodó!
S ment tivornyázni csakúgy, mint előbb.
A lóról a kantárt leemelék
s a többi kincshez a toronyba tették.
Menten eltűnt a mén, de képtelenség
megfejtenem e tünemény okát.
Ám hadd vigadjon, s vigadt is tovább
Kambuszkán s mind az udvari hadak,
mígnem az új nap hajnala hasadt.

Második része

Az emésztés és alvás gyámola


rájuk legyintett. „Ital mámora -
szólt - s a törődés szenderért eped”,
s ásítva csókolá mindeniket,
mondván: „Ágyba! Az én hazámba tér
az óra most, az én szolgám a vér.
Barát a vér - súgta -, szeretni mélt!”
Ásítva hálálkodtak ők ezért,
s kettenként, hármanként pihenni mentek,
megtartván az álmosság-szabta rendet.
Mit álmodtak, nem mondták el nekem,
fejükben sok-sok gőzlő képzelem,
mik haszontalan álmokat csigáztak;
ekképp aludt az udvar népe másnap
késő reggelig - csak Kanace nem,
ki nőhöz illőn, szenvedélytelen
megcsókolá atyját s ment egyenest
pihenni, mielőtt leszállt az est.
Szép arca mért is lenne, mint a hó,
mért lenne reggel bágyadt és fakó!
Édesen aludt éjfélig, felébredt

235
aztán s szívében oly örömöt érzett
a varázsgyűrű s a tükör miatt,
vére hússzor is arcába szaladt.
Mert új kincse, a tükör megigézte,
álmait látomásokkal tetézve.
S mielőtt a nap indult fölfelé,
komornáját magához rendelé
mondván, hogy felkelni óhajtana.
Minden ily banya szeret asszonya
eszén túltenni, s ez felelt eképp:
„Ej, úrnőm, tán csak ki nem menne még
ily korán? Még alusznak mindenek.”
„Nem szenvedem az ágyat. Fölkelek!
Nem alhatom - szólt a hölgy -, járok egyet.”
Komornája a szolgálókra rezzent,
s fölkeltek - tíz-tizenketten - hamar,
s kelt Kanace is, friss és fiatal,
fényes és rózsás, mint reggel a nap,
mikor már a Kos jegyében haladt
vagy négy fokot. Nem is állt magasabban,
midőn a hölgy elkészült s lépte halkan
követte vágyát, s ruhája a zsenge
tavaszt, a sétát, mókát ünnepelte.
És ment békén a kerti úton át,
öten-hatan követték a nyomát.
Köd szállt a föld felől a nap felé
nagy bíbor udvart kerítvén köré,
és oly szép volt e látvány, oly remek,
hogy a szívük gyönyörtől repesett.
Szép a tavasz, a hajnal hasadása,
minden égi madarak dalolása,
s megérti a madárszót a királylány,
e víg majális néki nem talány már.
Minden mese, ha benn a fődolog
addig késik, míg a vágy ellobog
a hallgatókban, s a perc elpereg -
mennél hosszabb, annál ízetlenebb;
mert csömört kelt a lassú, locska ár,
ezért úgy vélem én, ideje már
a dologra térnem, mit emlitettem,
s végét vetnem e sétának, de sebten.
Kanace kóborolván elhaladt
egy mészfehér, holt lombú fa alatt;
sólyommadár ült a fán magasan
s felkiáltott, de oly szánalmasan,
hogy mind az erdő visszhangzá keservét,
és egyre verdeste könyörtelen két
szárnyával entestét; rőt áradat
csordult, bevérezvén az ágakat,

236
valahányszor vijjogva és rikoltva
csőrével ennen kebelébe ronta.
Nincs oly tigris, oly fenevad talán
Kelet, Nyugat erdején, vadonán,
mely sírni tud még s ríva nem fakad,
hallván e jaj-kiáltó madarat.
Nem láthatott eladdig senki sem
- bár lefesthetném tökéletesen -
ilyen sólymot, ily szép tollú, nemes,
színe, alakja ily tökéletes
jószágot, párját föl nem lelhetem.
Úgy tetszett, vándorsólyom, idegen
földről való; ott ült s ontá a vért,
s vére hullatán már-már elalélt,
csaknem leszédült, imbolygott a fán.
Kanace, ez a szép királylány,
ujján viselve csodás gyűrüjét,
mely megtanítá a madárbeszéd
értésire s arra is, hogy feleljen
nékik a tollas nép csacsogta nyelven,
megérté mind a sólyomszavakat,
s szíve a részvéttől majd meghasadt.
A fához ment, a szenvedő alá,
és szánalommal föltekinte rá,
ruhaölét kitárta, tudva már
elalél, s hogy lepottyan a madár
vérét vesztvén, védelmére legyen
azonnal ő. Sokáig állt igyen
s várt, majd a szava lassan megeredt,
és mondá a sólyomnak ezeket:
„Ha elmondhatod, mondd el, mi a baj,
mi téged mint pokoli kín csikar!” -
szólt a szegény madárhoz a leány:
„Halottat gyászolsz, szerelmet talán?
Mert én úgy vélem, a szív, ha nemes,
főképp ily fájdalmaktól lesz sebes.
Elsírni kár más, balsors-adta bút,
de a te bosszúd tenmagadra sújt;
így nem lehet vad kínod oka más,
csak szerelmi bánat vagy méla gyász,
mert látom én, nem vadásztak ma rád.
Kíméld magad vagy mondd meg legalább,
hogy segíthetnék. Nyugat s Keleten
nem láttam vadat, madarat sosem
ily önsanyargatót, szánalmasat;
ha rád nézek, a szívem meghasad.
Oly részvét hevít érted, szállj le hát,
az égre kérlek, hagyd el azt a fát.
Úgy igaz, ahogy királylány vagyok,

237
ha ismernék minden okot-bogot,
miből balsorsod ered, s ha tehetném,
dolgodat én e helyütt rendbe szedném.
Természet Ura, add, hogy így tegyek!
Lelek gyógyírt s gyógyfüvet eleget
sebeidre, s nyomban, ha akarod.”
A sólyom fájóbb sikolyt hallatott,
mint valaha, s a földre hullt; akár
a kő, mereven hevert a madár,
mígnem Kanacénál, ki fölemelte
s ölébe takarta, ocsúdni kezde
és lábadozván meg is jött szava,
sólyomnyelven ezt felelé vala:
„Hogy a nemes szív tüstént tettre kész,
ha szólítja más testvér-szenvedés,
erről vall - látjuk, halljuk napra-nap -
a tudomány és a tapasztalat,
mert jóság és nemes cselekedet
nemes szívtől telik csak; teneked
fáj az én kínom, látom; szép, derék
erény e részvét, hercegnői ék,
mit felém ragyogtatsz, Kanace kedves,
te nyíltszívű, nőiesen figyelmes,
ki természettől vagy ily drága, jó.
S bár tudom, bajom nem gyógyítható,
kegyelmességed szót fogadni készt,
s példám másoknak figyelmeztetést
adhat, mert az oroszlán is ügyeljen,
hol pórul járt az eb; de végre kezdem
s kivallom kínom minden részletét,
amíg időmből futja szólni még.”
Amíg a sólyom így panaszkodott,
rítt a királylány, majd elolvadott,
de csendre inté őt a szenvedő,
felnyögött s beszélt, amint kérte ő.
„Hol én születtem - jaj, setét napon! -
s egy márványszirten telt gyerekkorom,
egy szürke ormon szép-zavartalan,
a szenvedésre nem volt még szavam,
míg az égre föl nem szárnyaltam én.
Élt a közelben egy sólyomlegény,
ki derék, nemes származéknak látszék,
ám lénye merő csalárdság, s kiváltképp
fondorlatos. Szavai fölvevék
az őszinteség szerény jelmezét;
úgy tetszett, őszintén kedvembe jár.
Hinnéd, hogy csélcsap lehet ily madár?
Olyan megtévesztő volt csalfasága!
Mint a kígyó, mit rejt a kert virága,

238
s a percre vár, hogy hadd törne elő,
e szerelemisten, e színlelő
úgy fogadkozott szertartásosan
s tett vallomást formásan, rangosan;
szerelmes bókkal nem fukarkodott.
De mint a kripta, mely kívül ragyog,
de mélyén hulla rothad, oly hamis
volt ő, fútt ám hevet is, havat is,
s ekképp követte fondor hajlamát;
tán csak az ördög tudta szándokát.
Én hallgatám árját a sok panasznak,
de hódolóm fogadkozni se lankadt,
s jó-bolond szívem, a kétkedni tiszta,
a benne úrrá lett cselt nem gyanítva,
s halálát félvén, óván életét
megbízott benne, hitte esküjét;
s szerelmem néki szenteltem, kimondva,
hogy nem sérti sem nyíltan, sem titokban
jóhírem, tisztességem s rangomat;
tehát övé lett s övé is maradt
szívem, akárha örök birtoka,
de más, tanúm ő s az Ég, más soha.
S vettem cserébe szívemért szivét.
Halld - mily igaz - az ó szállóigét:
»A tolvaj esze tolvaj módra jár!«
Mert látva, hogy jól áll a dolga már,
hogy a szerelmem övé lett egészen,
amint az imént elmondám, aképpen,
s szívem oly nyíltan adtam át neki,
miként esküdte, hogy ő is teszi,
e kétlelkű fenevad nyomban ott
térdre hullt s mímelt hív alázatot,
ájtatos és szemérmes tisztelettel,
mint szerető, kinek - hinné az ember -
a nagy örömtől megbolydult esze.
Iasón vagy Páris, Trója hercege -
mit mondok, Iasón? Ember még ama
Lámek óta, ki - úgymond - valaha
két nőt szeretni először kivánt,
senki, mióta világ a világ,
ezredrész annyi álokoskodást
ki nem agyalt, sem alakoskodást,
mint kedvesem. Hogy saruját megoldja,
senki sem méltó, ha ármány a próba;
s ki hálálkodott úgy, mint ő nekem!
Ily hódolót látni maga a Menny
bármely asszonynak, ha mégoly eszes;
takaros volt, de festéktől szines
beszéde is, nemcsak ábrázata.

239
Szerelembe vitt széptevő szava
s igaz szíve - mert igaznak itéltem,
s így ha fájdalmát panaszolta nékem,
leheletnyi volt a fájdalma bár,
engem kerülgetett már a halál,
s majd meghasadt szívem. Hát így esett:
akaratom a játékszere lett,
vagyis szeszélye rabja lettem én
minden lehető módon, az erény
határán belül; mind szorosbra zárva
kötelékünk, senki sem vala nála
drágább, s tanúm az Ég, senki se lesz!
Így ment talán egy vagy két évig ez,
s nem hittem róla mást, csak csupa jót.
Ámde végül így fordult a dolog:
a sors hozta, el kellett hagynia
a hont, hol éltünk. Ne tudd meg soha,
mily bánat az, mit éreztem, ne kérdezz,
nincs rá szavam s a képzelet se képes
híven lefesteni, de vallhatom:
halál kínja tört rám ama napon,
úgy sínylettem, hogy el kell mennie.
Oly fájdalmas volt búcsúvétele,
oly bánatos, hogy bizton hittem én,
keserve nem kisebb, mint az enyém,
mert úgy beszélt, s még el is sápadott.
Valónak véltem én e bánatot
és ó, a szívem nem kételkedett:
bízvást visszatér ő, amint lehet.
A távozásra volt oka neki
- gyakori sor ez -: becsületbeli.
És én a szükségből erényt csináltam,
így kell legyen, tudtam, hát azt se bántam.
Igyekeztem leplezni méla búm,
s kezét fogván - Szent János a tanúm -
mondám: »Most menj s légy hívem, mint ahogy
én tiéd voltam s tiéd maradok.«
Idézzem föl, hogy mit felelt! Minek?
Amily szép volt a szó, oly rút a tett!
Mert hamar - bár így sosem udvarolt más -
hitszegő lett. »Ki kutyával szalonnáz,
bot legyen kezében« - járja a szó.
Nos, aztán útnak eredt e csaló
és tovaszállt, amerre vitte kedve.
S eszébe jöttek - egyszer megpihenve -
az emberektől hallott bölcs szavak:
»A hal a vízben boldog és a vad
a zöldben« - sejtem, ez a nóta jár itt.
Az ember nem újdonságot áhit;

240
akárcsak a kalitka-madarak:
egy gondjukat viseli, más szalad,
selyempuha szép almot hoz nekik,
testüket tejben, vajban fürdetik,
ámde rögtön, hogy felpattan a zár,
tálkáját félrerúgja s szállva száll
a fákra mind, hogy kukacot egyék,
kívánják a nem ismert csemegét,
mert ösztöneiknek újszerüség kell,
s a királyi származék sem kivétel.
Így e sólyomfi is - ó, jaj nekem -,
bár nemes, büszke, szép, nincs párja sem,
isteni, kecses, nézni is öröm,
héjanőt látott egy nap szállni fönn,
s lobbant iránta oly nagy szerelemre,
mit értem érzett, azt tüstént feledte,
mocskos vágyában így lőn hitszegő,
s szerelmem rab - őre egy héjanő,
s végem van, gyógyulást nem várhatok!”
Többet nem szólt, vad sikolyt hallatott
s pártfogója ölében elalélt.
Kanace s udvarhölgyei azért
a sólyom kínjain sopánkodának,
nem tudván vigaszt, gyógyírt bú-bajának.
Ölében vitte haza Kanace;
puha kötésekkel pólyálta be
a sólyom csőre-vájta sebeit,
s reggeltől estig járta mezeit
honának; ritka, nemes füveket
szedett s új gyógykencéket készitett
sólymának, bizony nem lankadt soha,
óvta, ápolta nappal, éjszaka.
Ágya mellé kalitkát állitott
sólyom-szállásul, benn a kárpitok
kék bársonya hű nőerényre vall,
kívül zöldre volt mázolva a fal,
s rajt képeken ama szárnyas csalók:
sólymok, baglyok s egyéb ragadozók,
s egy szarka is, hogy haraggal pörölve
szidalmait gúnyosan elcsörögje.
Ápolja sólymát, hagyjuk Kanacét,
gyűrűjéről se légyen több beszéd,
utóbb majd elmondom, hogy s mint esett,
kedvesét a sólyom hogy lelte meg,
s azért, hogy visszatérjen a csaló,
mi jó szolgálatot tett Kambalo,
ama király fia, kit említék fenn.
Most elbeszélem inkább, mint igértem,
a haditettek s kalandok sorát,

241
úgyse hallottak még ilyen csodát.
Elsőbben is Kambuszkánnál időzök
s a városoknál, melyeket legyőzött;
s fiát, Algarzifot hozom elő,
ki elnyeré Theodórát, e nő
végett ezer próbát kiállva; ám
túlélte mind, ügetvén rézlován.
Majd egy más Kambalo következik,
ki lebírván Kanace bátyjait,
erővel elnyeré a lány kezét.
S majd folytatom, hol elhagyám elébb.

Harmadik része

Apolló hajtá kocsiját magas


házon át, hol Mercur élt, a ravasz...

Garai Gábor fordítása

A BIRTOKOS SZAVAI
A FEGYVERHORDOZÓHOZ
ÉS A FOGADÓSÉ A BIRTOKOSHOZ

„Hitemre, nemes, jól beszélsz nagyon,


nemes elméd van, azt is mondhatom! -
szót kezd a Birtokos. - Ifjúkorod
ellenére beszéded úgy fonod,
oly elmével, mint köztünk senki sem,
ékesszólásban párod, úgy hiszem,
míg élsz, nem lesz; a Teremtő segítsen,
erényben bővelkedj, adja az Isten,
mert beszéded szívesen hallgatám!
A Szentháromságra hagynám, az ám,
húsz font ára földem vesszen hamar,
csak lenne az én oktondi fiam
oly derék ember, amilyen te vagy!
Mert dús lehet, aki a jóra vak,
ám az ilyen egy rossz pitykét sem ér!
Szidom fiamat épp elégszer én,
de tanítást feje be nem fogad,
kockázik, játszik, többet, mint sokat,
elad bármit, amit keze elér,
léhűtő apródokkal lóg, beszél
s oly fickót az istennek sem keres,
ki jóra oktatná, ki érdemes.”

242
„Rosseb nemes elmédbe! - szól a Gazda. -
Nem tudnád, Birtokos, mint van kiszabva,
egy avagy két mesét mond mindegyik,
másképp az egyezségünk megszegik!”
„Tudván tudom - a Birtokos felel -,
szándékom ez és nem más, higgyed el,
csak ez úrhoz szóltam egy keveset.”
„Akkor hát, rajta, mesélj, ne fecsegj!”
„Mondom, uram, meglesz kívánatod,
kezdem mesém, hamar meghallhatod;
ellenedre nem teszek semmimód,
sorolom, mint tőlem telik, a szót,
kérem Istent, tetszéstekre legyen,
akkor tudom, minden rendjén megyen.”

Orbán Ottó fordítása

A BIRTOKOS ELŐBESZÉDE

A derék bretonok mulatva rég


az elmúlt idők sok történetét
a maguk nyelvén rendre versbe szedték,
olvasták, húrt pengetve énekelték,
mert ily danászás nagy gyönyörüség.
Egy ily történet jár eszembe még,
elmondom hát oly jól, ahogy tudom.
De hát finomnak nem vagyok finom,
így legelsőbb, urak, esedezem,
ne ütköznétek meg beszédemen,
a retorika nem nekem való,
beszédem durva s botlik, mint a ló,
nem háltam én a Perhaso-hegyen,
Cicero kibicsaklik nyelvemen,
a szólás színeit nem ismerem,
csak a virágét, ki mezőn terem,
a festékét, mellyel mázol a kéz;
az ékesszólás nekem túl nehéz,
efféle dolgot nem érek föl ésszel.
De ha figyeltek, kezdjük a mesét el!

Orbán Ottó fordítása

243
A BIRTOKOS MESÉJE

Armoricában, mely Bretaigne-nyel egy,


élt egy lovag, ki egy nőt szeretett,
szolgálta legjobb tudása szerint,
s úgy fáradt, oly sok dolgot végbevitt,
hogy végül megnyeré e hölgy szivét.
Ám mert ily szép nőt ritkán lát az ég:
s mert rangja, atyafisága magas,
e lovagba bedugul a panasz,
s szenvedi heves szerelmét kukán.
Mígnem e hölgy némely idő után,
látván nemes szívét, hódolatát,
szánja vala a lovag nagy baját
s titkon erős ígéretet tesz arra:
férjének és urának elfogadja
(már ahogy férj asszonyán úr lehet!),
s hogy holtig dús örömben éljenek,
lovagi esküt tesz a férfi ott,
hogy soha, semmikor és semmimód
erőszakra nem adná rá fejét,
irigyen sem őrzené semmiképp,
de óhaját lesi, lesz engedelmes,
mint hölgyének enged minden szerelmes,
csak színleg marad ő az úr, igen,
másképp megszégyenül a férfinem.
Köszöné ez s mond alázatosan:
„Mivel ily szabadságot adsz, uram,
kettőnk között, Urunkat kérlelem,
viszály és háborúság ne legyen
az én vétkem, bűnösségem okán!
Igaz, jó asszonyod leszek soká,
esküm rá, míg lelsz bennem csepp erőt!”
Így békén, nyugton élnek vala ők.
Mert egy dolgot bizony mondok, urak,
a társ a társnak jó, ha szót fogad,
a legszebb szerelem sem éli túl,
ha az egyik szerető dölyfe dúl.
Ha jön a dölyf, ég veled, szerelem,
szárnyra kap és elhussan sebesen.
A szerelem, mint a lélek, szabad,
az asszony nem állhatja azt, ha rab,
szeretni csakis szabadon szeret -
a férfi is, hogy hazug ne legyek!
Tekintsd, ki türelmes a szerelemben,
mindenek fölött áll az ilyen ember!
A türelem kivált nemes erény,
holott a szigor veszt, nyer könnyedén:
így mondja sok sokat tanult diák.

244
Bolond, ki rossz szóért bosszút kiált,
tűrni tanuljon, aki féktelen,
mert így is, úgy is tűrni kénytelen!
Hátán a föld még olyat sose hordott,
ki nem művelt vagy nem mondott bolondot.
Csillagok állása, heves harag,
betegség, bor vagy vérmes indulat
gyakorta bizgatja tettünk-szavunk.
Minden hibát meg nem bosszulhatunk -
a türelem bizony fő-fő erény,
tudja, ki hatalmával bölcsen él.
No, hogy e lovag esküvel fogadta:
békén, nyugton telik majd hölgye napja,
e nő is fontolá esküszavát,
mondván, benne nem lel soha hibát.
Így szól és bölcs alázatot mutat
egyszerre nyervén szolgát és urat,
ki szerelemben szolga, úr a házban,
így él uraságban és szolgaságban.
Szolgál? Inkább úr mindenek felett,
övé a nő, kit kedvel és szeret,
úrasszonya és hitvestársa, mit
a szerelem törvénye szentesít.
S a férj, kit ily szerencse ért vala,
útnak indult, hölgyét vivé haza
s Penmarktól nem messze, ahol lakott,
töltének sok békés, boldog napot.
A heves örömöt, a sok gyönyört,
mi férjet, asszonyt egyaránt betölt,
ki mondhatná el őrajtuk kivül?
Egy boldog évük gyorsan elrepül,
ám a lovag, kit ezentúl nevén
csak Arviragusnak nevezek én,
észbe veszi: egy vagy két éveket
Angliában, brit földön tölt, nevet,
dicsőséget ott fegyverrel szerez,
mert óhajainak legfőbbje ez.
Két évig élt ott, így írja a könyv,
nem is töltöm most vele az időm,
nejéről szólok, neve Dorigen
és urát holtig szereti hiven.
Nohát, urát siratja módfelett,
nemes, jó hölgy tesz így, mikor szeret,
gyászol, virraszt, böjtöl, jajgat szegény,
nincs semmi öröme e föld szinén,
úgy várja már édes-egy emberét.
Rokonai, kik baját ismerék,
igen törekszenek elűzni gondját,
éj s nap, mindenkoron fülébe mondják:

245
ok nélkül gyötri, senyveszti magát.
Buzgóságosan, ahány, nekilát,
hogy végre rávegye akármi módon,
adna már túl a bánaton s a gondon.
Idők során, tudjuk mindannyian,
ha egy követ faragunk untalan,
faragcsálhatunk egy s más alakot;
no, addig vigasztalják itt meg ott,
kínja enged a reménynek, az észnek
s a vigasznak, miképp a kő a késnek.
Nagy bánatában is belátni kész:
az örök siralom igen nehéz.
Meg aztán Arviragus is nagyon
töré magát: épségben megvagyon
s jön majd hamar, levélben erről ír,
ettől szívében megenyhül a kín.
Rokonai látják: vidul kicsit,
térden, Isten nevére kérlelik,
jönne velük vidám, játszó csapatba,
a sötét képzelgést meg hagyja abba!
S látván, hogy bölcsebbet úgysem tehet,
e hölgy kívánságuknak engedett.
Háza a víztől nem messze vala,
sok társakkal gyakorta játszana
a tengernél gyönyörűség okából,
hol bárkát s jó hajót mutat a távol,
amint ott úszkálnak dolguk szerint.
De úgy igaz, hogy gyötri ez megint,
bú facsarja, magában így beszél:
„Igencsak sok hajót röpít e szél,
s egyik sem hozza uram, kedvesem,
erős kíntól váltani meg szivem?”
Máskor leül és tűnődik eképp:
a magas partról leveszi szemét
s hegyes, vad sziklákat lát odalenn,
nő ezért szívében nagy félelem,
sápad, gyengül, lábát sem bírja már,
ülni zöld füvön jó helyet talál,
elfancsalodik, nézi a vizet,
sóhajtozván beszédet tesz, ilyet:
„Örök Isten, ki mindent látsz szemeddel,
vezéreled világod bölcs kezekkel,
mondják, semmit nem művelsz oktalan;
hát vad szirtjeidre nézz, jó Uram,
oktalan, vad munkának látszanak,
biz úgy hiszem, isteni akarat
ilyen szörnyet nem is teremthetett.
Mi okból szerzel ily vad szirteket?
Kelet, Nyugat, Észak és Dél iránt

246
embernek, vadnak jót egy sem kinált,
semmire nem jó, csupán kára van.
Százezer hajóst felnyársalt, Uram,
a part előtt a sok csalóka szirt.
Elméd nem szánja súlyos kínjait
annak, ki munkád legszebb dísze lett,
kiben formáltad tükörképedet?
Úgy tetszett akkor, igen kedveled,
hát szóval szólj, Uram, miként lehet:
sziklát szerzel, pusztítsa kínnal el?
Mi jót nem tesz, mi csak a bajra kell?
A diákot jól szolgálja a szó,
nyelvel, mondván, minden rendjén való,
nekem meg ládd, ez túl magas dolog.
Hozzád, ki tetted, hogy a szél suhog,
óvd férjuram, azért küldök imát;
s tegyen vitát sok járatos diák!
Tedd meg férjuramért, hogy e kövek
pokol fenekére süllyedjenek,
mert félelemmel gyötrék meg szivem!”
Ekképp beszélt és sírt keserviben.
Nem kedvére való a hely, belátja,
kínjáért szánja vala sok barátja
s lát keresni mulatsághoz helyet
kutakhoz közel meg folyó felett,
vagy másfelé, hol szép tájék vidít
s ott táncol, ostáblázik, sakkozik.
S egy nap, midőn a nap az égre kelt,
a közelbe, hol volt egy drága kert,
öszvehordattak mindenféle jót,
ízletes étket, harapnivalót
s számos játékkal tölték a napot,
mely májusnak hatodik napja volt.
E hónap puha zápor-ecsetével
kertjük festé levél s virág szinével,
ezenfelül maguk feldísziték
oly ügyesen, gyönyör látni, mi szép;
nem volt még kert ily ékes, ily finom,
csak maga a fényes Paradicsom.
A virágillat és a friss szinek
megcsiklandanak valahány szivet
e szép helyen, kivéve azt, melyet
nagy betegség s nagy bánat gyötrenek;
egyszóval remek, ritka szép e kert.
Ebéd után a sok pár táncba kezd,
fújják az éneket, csak Dorigen
toldja-foldja panaszát szüntelen,
mert nem látja a táncban semmiképp
egyetlen urát és szerelmesét.

247
De el nem mehet; ott ül hát tovább
s reménnyel orvosolja bánatát.
Több mással ott, ahol a tánc heves,
Dorigen előtt ropta egy nemes.
Halljátok, milyen dalia vala,
ékesebb és szebb, mint Május hava,
táncban, énekben mindenkit lefőz,
e széles világon bárkit legyőz;
egyszóval olyan volt, nincs arra szó,
a legnemesebb fajtából való.
Ifjú, gazdag, bölcs, csupa hév, erény,
igen kedvelt, becsben tartott legény.
De hogy igazat szóljak röviden,
észbe nem venné eme Dorigen,
hogy a Venust szolgáló szép lovagnak,
ennek, ki Aurélius névre hallgat,
két éve kedves ő és úgy esett,
nincs már neki e földön kedvesebb.
De mukkanni sem mer, nem fog kupát
s fenékig issza kínzó bánatát.
Kétség gyötri, szólni egy piszt se szólna:
bánatát foglalja gyászos dalokba,
mintha nem is ővele esne meg,
hogy nem szeretik, mikor ő szeret.
Ily szerelemről versében énekel,
ír dalt, panaszkórust, gyászéneket,
s nem szól: e nő neki mily kínt okoz,
csak szenved, mint pokolban a gonosz;
veszne már, mint Narcissusért Echo,
kiből szintúgy nem fakadt vala szó.
S mert más módon nem meri semmiképp
megvallani facsargató hevét,
csak oly alkalommal, ha áll a tánc
s hölgynek szolgáló ifjakat találsz:
ott ő hölgyét bámulja, mint a birka,
kegyelmet kér, ez van arcára írva,
de e hölgy nem is sejti, mi baja.
S történt, amidőn indulnak haza,
mivel szomszédok valának s ez úr
nemes nevére folt még sose hullt
s egymást már régtől fogva ismerik,
beszédbe kezdenek, szólnak, amíg
Aurélius hivén, hogy célhoz ér,
idejét jőni látja s így beszél:
„Úrnőm, a Teremtőre mondhatom,
úgy lett volna jó, hogy ama napon,
mikor férjed indult, tengerre szállt,
mentem volna én is más föld iránt
nagy szándékkal: ne látnálak viszont,

248
mert sok szolgálatom hiába volt;
jutalmam szívem nagy fájdalma csak.
Asszonyom, szánd meg gyötrő kínomat,
szavad sújt vagy emel, azért születtem,
hogy szép lábad előtt múljak ki menten;
szavam fogytán, légy irgalmas velem,
vagy irgalmas lesz majd a sírverem!”
Szemét szegzé rá a másik ijedten:
„Ezt tennéd, ily gonoszt gondolsz szivedben?
Csúf vágyadról nem tudtam sohasem,
de mivel már szándékod ismerem,
az Istenre, ki lelket, testet ad,
fogadom, hűtlen nem leszek, olyat,
mi álnok, nem mondok, teszek,
kihez kötés fűz, csak azé leszek!”
De végül ekképp szóla ravaszul:
„Fogadd hát ezt végső válaszomul:
mivel panaszod gyötré szívemet,
hallja az Isten, fogadást teszek,
szeretőm leszel azon a napon,
mikor végig a breton partokon
lerontasz minden sziklát és követ,
hogy bárka, hajó mind mehet, jöhet;
akkor, midőn a part oly tiszta már,
hogy szem ott semmi sziklát nem talál,
a földön nekem legdrágább leszel,
hallottad, most hát érd be ennyivel!”
Kérdé a férfi: „Csak ennyit igérsz?”
„Az Istenre, ennyit! - válasza kész. -
Mert tudom, ezt nem végzed el soha,
vess ki szívedből, vágyad ostoba!
Mely dicsőségre pályázhat a férfi,
ki más asszonyát vággyal megkisérti
s oly nővel esne szerelembe, kit
férjura ölelhet kedve szerint?”
Ezt hallva Aurélius kínja nagy,
bosszús szívvel ily szavakra fakad:
„Asszonyom, lehetetlen, mit kivánsz,
halni indulok, mert halálra szánsz!”
Végzi szavát, eliszkol hirtelen.
A hölgy számos rokona ott terem,
kószál, sétálva járja a lugast;
mire jutottak, egy sem sejti azt,
de tüstént vigalomba kezd, mulat,
míg fényes színét elveszti a Nap,
s elrabolja e fényt a láthatár -
mondhatnám úgy is, hogy az éj leszáll -,
majd indul mind, s békében tér haza,
de nem szegény Aurélius maga.

249
Házába indul szörnyen megsebezve,
véli, hogy halála nem lenne messze,
véli, hogy kihűlne máris szive;
karját kell az égnek feszítnie,
térden csúszik-mászik, a porba rogy,
könyörgéshez eszét elvesztve fog;
mert bánata megnyomintá eszét,
nem tudja, mit is mond, beszél eképp;
gyötrött szívvel szörnyű panaszt dadog,
hívja az isteneket, a Napot:
„Apollo, isten és fő-uraság,
kinek szolgál növény, fű, fa, virág,
ki teszed, hogy idő s évszak szerint
magasra nőjön, érjen rendre mind,
mivel ragyogsz fennen avagy alant.
Phoebus úr, szánd meg nagy fájdalmamat,
szegény Auréliusra nézz le, szánd,
kit hölgye szívtelen halálra szánt,
bár vétke sem volt; irgalmas szived
az ő erős kínját ne vesse meg,
mert jól tudja, konok hölgyén kivül
csak te segíthetsz rajta egyedül!
Irgalmas szándékkal hallgasd tehát,
hogy könnyebbíthetnéd szolgád baját!
Nővéred, a fényes, szép Lucina,
tenger istennője, asszony-ura -
bár Neptun, ki a vizeken a fő,
de császárnő fölötte eme nő -
s miként jól tudjuk, legfőbb óhaja,
világítaná a nap sugara,
miért is nyomában jár untalan;
éppígy a víznek is egy vágya van,
követni őt bármerre jár, hiszen:
úrnő ő tengeren s folyóvizen.
Minél fogva azt kérem, jó uram,
tégy csodát, vagy életem odavan!
Mikor legközelebb úgy állsz az égen,
hogy ott fénylesz az oroszlán jegyében,
kérd őt, támasszon olyan árvizet,
mely öt láb magas vízzel lepi meg
a legmagasabb sziklát is a parton;
és kérd, ez árvíz két évig kitartson,
akkor hölgyemnek bízvást mondhatom:
szavad betartsd, nincs szirt a partokon!
Phoebus úr, tedd e nagy csodát velem,
kérleld nővéred, ha útján megyen,
ne járjon sebesebben, mint te, épp
úgy lépjen, ahogyan testvére lép!
Ily módon arca mindig telt marad

250
s éj, nap szakán kitart az áradat.
S ha ily módon segítni kedve nincs
hölgyemhez, ki szívemnek drága kincs,
kérd őt, e sziklákat taszítsa le
sötét vad országának mélyire,
a föld alá, hol Plutó a király,
vagy hölgyem másé, életem sivár!
Könnyemet nézd; ha erőd megsegít,
mezítláb megyek szent templomodig,
szánd meg szörnyű fájdalmam, fényes úr!”
Ezt mondván ólmos ájulásba hull,
nem kevés időt tölt a porban így.
Bátyja, ki dolgát ismére, segít
nagy bajában, ő viszi ágyba ölben.
Kétségben, gyötrelemben összetörten
e nyomorultat magára hagyom,
éljen, haljon, mihez kedve vagyon!
Arviragus hírrel övezve, épen,
lovagok dísze és virágaképen
sok más lovaggal megjön hirtelen.
Ó, boldog vagy most, boldog, Dorigen!
Tüzes férjed karodba öleled,
bátor lovagod, friss vitézedet,
ki szeret téged, mint az életét!
Nem kételkedik ő benned semmiképp.
Ha némely fickó rosszat mondana
hölgye felől, nem hinné el soha,
ily beszédet be sem fogad füle,
de örvend, táncol, vígan van vele.
Boldog örömben őket elhagyom,
s jó Aurélius sorát sorolom.
Bágyadtságban kínlódva módfelett
két egész évnél többet senyvedett;
ez ideig lépést tenni se bír,
sebére nincsen semmiféle ír,
vigasza bátyja csak, aki deák,
s ismeri minden búját, bánatát,
mit senki nem lát, mert keblébe zárol
minden kínt, s bajáról el mit sem árul;
titkon szenved, Pamphilius maga,
kit Galateáért láz ver vala.
Mellén lyuk semmi, nem látni belé,
de szívét kegyetlen nyíl átveré;
és jól tudjuk, hogy a mélyebb sebek
nem szenvedhetik a sebészetet,
ha a nyilat ki nem húzhatni kézzel.
Bátyja jajgat, sír, odavan egészen,
mígnem jut eszébe valamiképp:
míg franciák közt Orléans-ban élt

251
s diákként sok bölcs dolgot észbe vett,
bújt vala sokféle művészetet;
könyvek közt túrván úton-útfelen,
vélvén, jóféle tudományra lel;
ily módon, eszébe most jön elő,
egy könyvet látott Orléans-ban ő,
mely sötét mágiára oktatott
s melyet társa, ki fújta a jogot
s a helyt másféle tudományt tanult,
polcán elölhagyott óvatlanul.
E könyv felsorol sok varázslatot:
holott huszonnyolc házával a hold
írva vagyon, s sok más olyat beszél,
ami ma már egy agg bolhát sem ér,
mert megtiltja a Szentegyház a hitben,
hogy bolond káprázatban bárki higgyen.
No, hogy e könyv felötlik eszibe,
szíve örömtől táncol izibe,
öröme dús, magában így beszél:
meggyógyítom hamar öcsémet én,
mert bizonyos, tudnak sokat tudók
varázslatot szerezni némimód,
mint ravasz bűvész, ki ünnepidőn
elménk, szemünk megcsalja széditőn
s mondják, teszi, hogy nagy köves terem
hullámzó tenger leszen hirtelen,
vizén nagy bárka fel és le evez,
máskor meg szörnyű oroszlánt szerez,
nyíló virágot friss mező felett,
szőlőtőkét, fehér s rőt fürtöket,
avagy kastélyt, mészből, kőből valót;
el is eltünteti, van arra mód;
mindünk szemét kedvére csalja meg.
Szándékom ez: mihamar keresek
Orléans-ban oly régi cimborát,
ki tudja a hold sok varázsszavát
avagy másféle mágiába mester
s megszerzi öcsémnek hölgyét szivesen.
Mert garabonciás tehet olyat,
hogy bejárván a breton partokat
ember ott sziklát sehogy se találjon,
inkább bárkákat jönni-menni lásson;
s ha e varázslat két napig kitart,
szűnik a vágy, mely öcsémben csikart;
a hölgy kénytelen megtartja szavát,
másként nagy szégyenbe verné magát.
Mesém vég nélkül nyújtani minek?
Indul is, öccse ágyához siet
s vigasztalja, járnának együtt el

252
Orléans-ba, s az ágyából kikel,
már menni kész, nem riasztja az út,
vélvén, ezáltal vágya célba jut.
S mikor az említett város közel,
elérni jó negyed mérföld ha kell,
egy szál deák velük ott szembejön,
barátsággal, szépen rájuk köszön.
S utána így szól, halljatok csodát:
„Tudván tudom jöveteltek okát.”
És ott ahelyben rendre elsorolja,
hogy e kettőnek mi a baja-gondja.
(A breton meg kéri, szót szólana,
hogy megy a régi cimborák sora,
ő meg válaszol, mondván: mind halott,
miért is ez sok könnyet hullatott.)
Lóról Aurélius ugrik hamar,
s e mágussal elindul, karba kar,
házába, hol meg is száll kényelemben
s dúskál mindenben, mit kíván az ember,
mert e ház oly fényes, gazdag vala,
nem is látott ilyet odahaza.
E varázsló neki estve mutat
varázzsal kertet, erdei utat,
szarvast lát ágas aganccsal, sokat,
soha nem látott szebb agancsokat,
kit kutya tépne szét, lát sok vadat,
s kiből vért nyílvesszők csapoltanak.
S mikor tűnőben az első varázs,
solymászt, ki sólymával vízen vadász,
sebes sólymot, ki sebes gémre csap,
síkon lovagot, markolni vasat.
E mágus azt is kedvére teszi:
hölgyét tánc közben mutatja neki,
hogy véli, maga táncolna vele.
De varázsnak letelvén ideje,
kezével jelt ad, tapsol mesterük,
és volt, nincs, e látomás elrepült.
S e házból egy lépést sem tettek ők,
mikor e csoda vett rajtuk erőt,
de a szobában, hol sok könyv hever,
hármasban üldögéltek csöndesen!
De szól mesterük, apródért kiált,
s a vacsora felől kérdi kivált,
mert úgy véli, jó egy órája múlt,
hogy készíteni azt meghagyta volt,
két tisztes urakkal sok könyv között
azóta ennyi időt töltözött.
Az válaszol: „Kívánatod szerint:
készen hever az étek rendre mind.”

253
„Faljunk hát egyet! - szól ez. - Nyugalom
kell annak, kit a vágy gyötör nagyon!”
Falas után egyezség kész hamar,
e mester mely nagy jutalmat akar,
mikor minden sziklát elnyelt a föld
Gironde vize s a Szajna torka közt.
Ez Isten nevére esküdni kész,
ezer font neki épp, hogy nem kevés,
más összegért bizony útra se kel.
Aurélius jó szívvel megfelel:
„Híja nem lesz, megkapod pénzedet,
a világot, mely, mint mondják, kerek,
ha enyém volna, ráadnám legott.
Az alku áll, meg nem szegjük sehogy,
szavam adom, fizetek pontosan,
de tétlenségben ne tarts itt, uram,
s holnap percet se késs, ha kél a nap!”
Ez meg: „Hitemre, nem vártok sokat!”
Aurélius pediglen ágyba bújt,
egy éjt, mint a tej, mélyen átaludt,
mivel fáradt vala s reményteli,
a gondot szívéből ki is veti.
Mikor pitymallik s kél vala a nap,
Bretaigne felé útnak indultanak
Aurélius s e mágus kívüle,
merre e kettőt szólítá ügye.
Történt ez pedig, ahogy írva láttam,
december hideg és fagyos szakában,
Phoebus öreg és sápatag vala;
kinek, ha fennen száll, sok sugara
mint olvadt arany tüzel, arca lángol,
most a Bak jegyében alant világol
és sápadt, mint a hó; pusztul a zöld,
keserű fagyok, sok ólmos esők
ölik mindenfelé kegyetlenül.
Kétarcú Janus tűz mellett megül,
ökörszarv-tülkéből jó bort nyakal,
előtte vadkan felszelt húsa van;
s ki él, az ünnepre éljent kiált.
Aurélius igen töri magát,
e mágus kedvére felette tesz,
kérleli, dolgában lenne sebes
s kínjától váltaná már meg hivét,
másként karddal üti át önszivét.
Ezt hajlítja iránta szánalom,
éj s nap a dologban serény nagyon,
hogy leljen időt, alkalmatosat,
mely hamis káprázatra módot ad
és bűvészetet tenni jó leszen,

254
(e módok nevét jól nem ismerem!),
miáltal minden fickó mondja, lássa:
Bretaigne-ban lőn a sziklák pusztulása,
avagy a sok szirt föld mélyén hever.
Mikor is végre oly időre lel,
mely fondorlatra, ravaszságra jó,
ráolvasásra, éppen, hogy való,
fog egy Toledói Táblázatot,
hiánytalant és pontról pontra jót,
benne hússzoros-év meg egyes-év,
idők jegyzése s más efféle még:
mérőpont meg alkalmas csillag-ív,
aránylat is benne foglaltatik,
miáltal pontos számítást tehet.
Nyolc szférákat, hogy számításba vett,
látja, a Kos fejétől messze jár
az Alnath csillag, azt is tudja már,
a kilencedik szférában van ez,
mert erről ravasz számítást szerez.
A hold első házát, hogy ismeri,
a többi számot könnyen megleli,
mikor kél e hold, nem marad titok,
mily jegyben s hogy, mindent kiszámitott;
megtudta, hogy a hold mikor halad
úgy, hogy varázsra jó alkalmat ad;
s még sok titkos dolgokat végbevitt,
mi ily ügyekhez szükségeltetik
s mit rég művelni a pogány szokott.
Így késlekedni, nem látván okot,
oly varázst szerzett egy vagy két hetekre:
mintha e helyről minden szirt kiveszne.
Aurélius meg szenved, alig él,
elnyeri hölgyét vagy rút véget ér;
éjt nappá tesz, ügyeli e csodát,
mígnem látja, várni nincs mit tovább,
merre szem ellát, nincs szemernyi kő;
ím, e mester lábához omlik ő,
s szót szól: „Én, nyomorult Aurélius
köszöntlek, uram, s téged is, Venus,
hogy erős kínomat megenyhitéd!”
Lábai őt a templomhoz vivék,
véli, legkorábban ott látja hölgyét,
s ideje eljő, mikor is előlép,
szíve, mint reszkető levél, olyan,
hölgyét köszönti alázatosan:
„Asszonyom, kit szeretek legkivált
s akit úgy rettegek, mint senki mást,
semmiképpen nem tennék ellenedre,
ha nem estem vón ily vad szerelembe,

255
mely lábad előtt hamarost megöl.
Nem szólnék most gyötrő hevem felől,
de meghalok, ha szám most sem beszél;
engem, ártatlant, veszni rendelél;
s bár meg nem szánsz, mielőtt megszeged
esküd, gondold el szörnyű vesztemet,
s ne tedd, az Istenre, ki úr feletted,
hogy megölsz, mivel oly nagyon szeretlek!
Jól tudod, mily ígéretet tevél,
de tekintsd szolgád, nem jogával él,
semmit nem kér, csupán kegyelmedet.
Túlnan a kertben, nem feledheted,
szeretni fogsz, szóval ekképp fogadtad
és esküdet nekem zálogba adtad.
Isten a tanúm, hogy ezt mondtad ott,
még ha rád én méltatlan is vagyok!
Most hát tekintsed híred és neved -
vesznék inkább, ne lássam szégyened! -,
mit parancsoltál, ím, a munka kész,
ha kétled, menj hamar, utánanézz!
Tégy, mit kívánsz, ám esküd ne feledd;
szolgádat élve vagy halva leled,
végezd el magadban, haljak vagy éljek,
mert a sziklák egy szálig eltünének!”
Búcsút vesz s eme hölgy döbbenten áll,
arcából a vér egy cseppig leszáll,
nem vélte, hogy szava kelepce lesz.
„Jaj - sóhajt -, miként eshetett meg ez?
Lehetségesnek én ezt nem hivém,
ily borzalmas csodát a föld szinén,
természet ellen való e dolog.”
Megy haza bánatban, sír és szorong,
nagy félelmében járni is alig bír.
Egy nap, két nap; váltig panaszkodik, sír,
hull ájulásba, látni siralom.
Arviragus eljár túl a falon,
másnak ő meg el nem beszéli ezt,
hát magában gyászos beszédbe kezd;
arca sápadt, nagy bútól odavan,
siránkozik, halljátok, hogy hogyan:
„Jajaj, Fortuna, halld meg nagy bajom,
láncra vertél s kínoz e lánc nagyon,
s nincs arra mód, nem szabadulhatok,
vagy eskümet szegem, vagy meghalok.
Két siralom közül egy az enyém,
de túl is adok életemen én,
mert ha nem, ez úr tort ül testemen;
nevem esküszegő vagy becstelen.
Szívemnek csak a halál ad vigaszt!

256
Vagy sok tisztes nő nem tevé-e azt,
hogy szégyentől félvén magát megölte:
testükön kedvét gonoszság ne töltse!
Ezt tevé bizonnyal, így tartja a beszéd.
Midőn harminc zsarnok fenekedék,
Athén ünnepén megölé Phidont
s annak lányait előhozni mond:
elhozzák őket csúful, meztelen,
fertelmes kedvükre jó leszen;
s apjuk vérében késztik táncra őket.
Isten ily csapással sújtja e nőket,
miért is igen reszket mindegyik,
hogy szüzességük rútul ottveszik,
ugranak ez okból inkább a kútba,
vesszenek inkább szűzen, vízbe fúlva!
Mikor a messinaiak üzék
Lacedaemonia ötven szüzét
paráznaságra bírni testöket,
szálig megölék mind az ötvenet;
s bátran ottveszett mind, vélvén szivében:
inkább a gyors halál, semmint a szégyen,
hogy szüzességük immár odavan.
Hát mért ne szánnám halálra magam?
Vagy vedd a zsarnok Aristoclidést,
kit Stimphalidés szépsége igéz;
szavára e lány atyját megölik
s ez Diana templomába szökik,
képmását kezével ragadja meg,
nem tágít attól, egy lépést se megy,
nincs ember letépni róla kezét;
meg is megölék ahelyben ezért.
Ha ennyi szűz a vad halált kereste,
hogy szűz-személyük férfi meg ne ejtse,
jó asszony szintúgy halni kénytelen,
mintsem túlessék ilyen szégyenen!
Hasdrubal hitveséről szólhatok,
ki mikor Karthago lerontatott,
látván a rómaiak vad hadát,
gyermekestül tűzbe veté magát:
akarja, inkább tűz eméssze meg,
semmint csupasz hasán is győzzenek!
Tarquinius, amikor meggyalázta,
Lucretia magát halálra szánta,
tudván szívében: halállal felér
ily szörnyű szégyent viselni nevén.
Miletus hét szüzét veszem meginten,
ki magát kínokkal megölte, mintsem
a gall gyalázatot tűrje magán.
Ezer mesét is mondhatnék talán,

257
mely mind efféle ügyekről beszél!
Abradatas kimúlt, neje szegény
megszúrja magát s hagyja, hogy szive
vére folyjék férje sebeibe
s szól: »Végbúcsúm ez, immár testemen
gyalázatot nem tehet senki sem.« -
Ha ennyi nő dobá el életét,
hogy ne heverjen szégyenben hanyatt,
semmint engem is meggyalázzanak,
elemésztem magam s szégyen nem ér;
Arviragushoz hűtelen, nem én,
nem leszek, inkább önként meghalok,
mint Demotion lánya tette, hogy
szűz testét meg ne gyalázza a rút vágy!
Ó, Cedasus, mely szörnyű szomorúság
lányaid vesztét olvasni, jajaj,
ott is ily gyalázattal vala baj!
Mily borzalmas eset vala, nahát! -
Nichanor egy ifjú thébai lányt
meggyalázott s ez meghalt szégyenében.
Egy másik szűz is tett ahelyt eképpen:
egy macedon meggyalázá nagyon,
s ő holtában tisztult meg e napon.
Sorolhatom Niceratus nejét,
ki halállal mossa le szégyenét,
Alkibiadés szerelmét, ki testét
hogy végső tisztességgel eltemessék,
halálra szánja hűséggel szivét,
s mondhatom Alkéstis nevét, hirét,
széles Görögországban ismerék,
Homér írja, tisztes Penelopét;
példaképül Laodameia tesz így:
Trójánál Protesilaus veszik,
a naptól fogva élni nem akar;
s a jó Portiát említi szavam:
Brutusa nélkül élete nem élet,
mert neki adta jobb felét szivének;
hogy Artemisia mily feddhetetlen,
a pogányok közt tudja minden ember.
Teuta királynő, híred-neved
minden tisztes nő példája lehet!
És Bilia is mily nemes vala,
meg Rodoguné, meg Valéria!”
Egy nap, két nap, Dorigen könnye sok,
halálra szánja magát, úgy zokog,
de harmadnap ülvén heves lovat
jő Arviragus, a nemes lovag
s kérdi, mért sír, szíve mi bajt okol,
mire ő még több könnyel válaszol.

258
„Jajaj - sóhajt -, ugyan minek születtem?
Esküt, fogadást bolond módra tettem!”
S mondá a bajt, mint elmondtam elébb;
nem mondok kétszer egyazon mesét.
Ez úr nemes szívvel és tiszta ésszel
mint válaszolt, inkább azt mondom én el:
„Ez csak a baj, más semmi, Dorigen?”
„Csak? - szól ez. - Tanúm Isten, oly igen
kínoz, ha tőle jön is e csapás!”
Ő meg: „Ne gyújtsd fel, ha nem ég a ház!
Megsegíthet még ma a jó szerencse;
te megtartod esküdet, Istenemre!
Mert Isten úgy segéljen, verje át
szívem inkább a kard, leljek halált
szerelmemért, mely tőled fog tüzet,
semmint te rútul megszegd esküdet,
mert az eskü a legszentebb a földön!”
De e szónál elfakad sírva rögtön
s szól: „Fogadom, kínhalállal lakolsz,
e dologról bárkinek szót ha szólsz,
míg benned pisznyi lélegzet lakik -
én majd eltűröm szívem kínjait!
Bánatos arcot se mutass sehogy,
mivel e szégyent elárulhatod!”
Kiált apródot és leányt elé:
„Elmentek Dorigennel - rendelé -,
ide s ide elkíséritek őt!”
Búcsút vevének indulás előtt
s mennek, de csak e nő tudja, miért,
uruk erről egy kukkot sem beszélt.
Bizonnyal akad nem egy köztetek,
ki ostobának tartja módfelett,
mert ily veszélynek tevé ki nejét,
de hallgassátok előbb a mesét,
tán szégyen nem is éri asszonyát;
s ítéljetek, ha mesém kész, nahát!
Ez Aurélius nevezetü úr,
ki Dorigenért szinte megvadul,
s épp a nyílt utca során caplatott,
egyszer csak, zsupsz!, előtalálja ott
Dorigent, aki épp indul a parkba
ölelkezőre, mint szóval fogadta.
Ihaj! Ez úr meg majd nyakát szegi.
Utána! Mert épp nagyban kémleli,
házából mikor s mer re lép e nő.
Köszönti hát örömmel s kedvvel ő,
mint véletlen találkozáskor illő,
és kérdé, mi dologba járna - így ő -,
mire az, miként eszement, dadog:

259
„Megyek, mivel férjem meghagyta volt,
esküm betartsam híven ama kertben!”
Aurélius hallgatá meglepetten
s szívében támad erős szánalom,
szánja vala e panaszost nagyon
s Arviragust, a nemes lovagot,
ki nejének ily parancsot adott:
esküt szegni szándoka ne legyen!
Igen nagy benne a töredelem,
jóságukat látván, véli szivében:
aljas szándékát végbevinni szégyen,
hölgyét ledöntvén csúfot tesz vele;
tisztesség s jóság ellen vétene.
Szól hát ezért tiszta szándék szerint:
„Úrnőm, Arviragusnak vidd e hírt,
látván nemes szívét s lelkületét,
nemkülönben kínod erős hevét,
meg hogy ő inkább szégyenben marad -
s ez kár lenne! -, csak hogy ne szegd szavad,
szándékom tovább viselni kinom,
mintsem tinéktek ártsak bármikor.
Menj hát, e naptól sorsod nem nyügöz
sem ígérethez, sem nagy eskühöz,
mit bármely időben nekem tevél,
elhidd, lemondok mindről íme én!
Szavam rá, nem zargatlak, asszonyom,
esküd okán soha, most búcsuzom
s tudd: semmi vidéken nem jöve még
elémbe ily tisztes, hű feleség.
De emlékezzék, mielőtt igérne,
valahány nő Dorigen esküjére!
Ha egy lovag cselekszik ily nemest,
egy nemes sem tesz másként, hidd meg ezt!”
A nő térden köszöni ezt neki,
megy haza, az öröm majd felveti,
mondja urának, mit hallottatok,
s ez kínjáért oly jutalmat kapott:
nagy örömét el nem mondhatja szám.
Mesémet ezzel minek nyújtanám?
Arviragus, s asszonya, Dorigen,
nagy boldogságban élnek szeliden,
harag köztük bizony sohase dúl,
mint királynőjét óvja eme úr,
s e nő hozzá mindétig hű vala;
mesémnek róluk nincs is több szava.
Aurélius pénze pocsékba ment el,
születését elátkozza ez ember:
„Jajaj - nyögdel -, mire is vitt a vérem,
ezer jó aranyfontokat igértem

260
e mágusnak, hogy művelne csodát;
a tönk szélére juttatott a vágy.
El kell herdálnom örökségemet
s koldusként jó, ha innen elmegyek,
szégyenbe verem rokonságomat,
hacsak ez úr haladékot nem ad!
Mindazonáltal ma megkérlelem,
tenné meg azt a nagy kegyet velem:
évenként egy nap egy-egy részt fizetnék;
szavam tartom s hálássá tesz e kegy még.”
Keserű szívvel ládanyitni ment,
ládafiából sok jó pénzt kivett
szánván ez úrnak, ötszáz font ha van;
megy és könyörög alázatosan
némi haladékot a többire:
„Mester, büszkén elmondhatom, ime,
sohasem szegem meg esküm, szavam,
megfizetlek pennyre pontosan,
bár bizonnyal magam koldus leszek,
egy rongyos köpenyt jó, ha rám veszek.
Ám ha kegyes vagy s kezest elfogadsz
s két-három évnyi haladékot adsz,
megmenekedtem úgy, holott ha nem,
túl kell adnom ma örökségemen.”
E bölcs varázsló választ fontol ott,
s mondja, amit most tőlem hallotok:
„Nem köték-é egyezséget veled?”
„Bizonnyal igen!” - így a felelet.
„Nem bírtad kedved szerint asszonyod?”
„Nem, nem” - szól és sóhajt ez úr nagyot.
„Mi esett? Szólj, ha tudsz, mondd el nekem!”
S meséli Aurélius sebesen,
mit hallátok egyszer mindannyian,
fölösen nem sorolja már szavam.
Jó Arviragust említé beszéde,
ki inkább pusztul bánat mély sebébe,
semmint asszonya szakassza szavát,
elbeszélé Dorigen bánatát,
ki halni kész, csak hogy ne légyen
hűtelen, nevét ne jelölje szégyen,
ki esküjét megtartja tiszta szívvel
s fondorkodást, képmutatást nem ismer.
„Ez oly szánalomra indít vala,
önként nagylelkűen küldém haza,
valamint férje hozzám küldte őt;
ez történt mondom, semmivel se több!”
E bölcs varázsló így felel: „No, testvér,
nemes tettért nemeset cselekedtél;
ő nemes lovag, te rangbéli vagy,

261
de ne tegyen a magas ég olyat,
hogy rang szerint cselekedjünk nemest,
egy tudós sem tesz másként, hidd meg ezt!
Épp ezért fogd és elvidd pénzedet,
mint ki e földre épp most született
s egyezséget nem kötött én velem!
Nem tartok számot egy pennydre sem,
hogy megfizesd munkám okát-fokát,
fizetséget kaptam már jókorát.
Ez épp elég, boldogulj, ég veled”,
s lovára kap, hazafelé ered.
Jó urak, végül is azt kérdem én,
kiben vala nemesebb az erény?
Szóljatok hát, míg más nem kezd mesébe!
Szavam fogytán, mesémnek, íme, vége.

Orbán Ottó fordítása

262
VI. MESECSOPORT

A DOKTOR MESÉJE

Amint megírta Titus Livius,


volt egy lovag, neve Virginius;
személye becsülettel övezett,
körülrajongott s gazdag módfelett.
Nos, ennek a lovagnak mindene
a lánya volt, egyetlen gyermeke,
ki csupa báj s elbűvölő igen,
s kinél szebbet nem látott férfiszem,
mert a Természet úgy buzgólkoda,
hogy tökéletes legyen, mint soha,
mutatva alkotását mindeneknek:
„Ím, mire végzem én, ha belekezdek!
Nincs szín szebb, forma nincs ilyen finom,
utánozhat maga Pygmalion,
a nagy Apelles s Zeuxis - annyi szent,
ki nem mesterkedik ugyan ilyent;
véső vagy kalapács, ecset akár:
kontár módjára csak nyomomba jár.
Mert a Legfőbb Teremtő arra szánt,
szolgáljak földi helytartó gyanánt.
Formázok s a színeket keverem,
ahogy tetszik; ott az én kézjegyem
a változó hold alatti világon,
s minden munkámat ingyenbe csinálom.
Urammal egy akaraton vagyok;
e lánnyal nevének hódolhatok,
s éppúgy az ő dicsőségére van,
aki csak életet nyer általam.”
Ekként szólhat a Természet szava.
A lány tizennégy esztendős vala,
s benne ezer öröme telt neki.
Liliomot fehérre festeni,
rózsát pirosra ő akként szokott,
ahogy a szépségen munkálkodott,
nagy kedvvel, bár még meg se született,
pazallván rá kellőn a színeket.
Dús fürtje Phoebus által lőn olyan,
mint valami fényességes folyam.
Szépsége minden próbákat kiállt,
s erényben ezerszeresen kivált.
A tökély kútja volt e lány személye,
méltó akárkinek dicséretére,
testben-lélekben patyolatfehér,

263
ékes szűz, kihez senki föl nem ér;
alázatos, önmegtartóztató,
szelíd s türelmes, ahogy ez való;
másképp nem élt, csak mértékletesen.
Ha szólni kellett bármilyen helyen
- bár bölcsességben túltett Pallason -,
nem kaphatták fölös cirkalmakon,
de nőies egyszerű volt szava,
mert bölcsnek ugyan mért is látszana?
Józan eszű s természetes emellett;
nemessége már ebből is kitetszett.
Fő üdvössége a szűzi erény;
állhatatos volt és mindig serény,
hogy a Tétlenséget igába hajtsa.
Nem volt a torkán Bacchusnak hatalma,
mert tudta, Venus tüzét élteti
az ifjú vér, ha a kupa teli.
Erénye úgy sugallt neki tehát:
tettesse gyakran betegnek magát,
ha társaságba menni nem akar,
hol léha tréfa jár körül hamar,
ahogy dínomdánomokon vagyon,
lévén effélére jó alkalom.
A süldő lány e lakomák során
csak hetykeséget tanul el korán,
s az még nem szült a földön semmi jót.
Elég leszen rosszat ellesni mód,
ha asszonyi sorba cseperedik.
És ti, koros asszonyságok pedig,
akikre lánygyermeket bíztanak,
ha rosszul is esnének e szavak:
tudjátok, mért kerültek kezetekre?
Kettős okok van az uraknak erre:
vagy mert feddhetetlen a híretek,
vagy mert olyan sokszor elestetek,
hogy a dürgésnek nincs nagyobb tudója,
s lehűltetek tévelygésetek óta.
Krisztus nevére kérlek hát nagyon,
mindőtök serkentse jó buzgalom!
Az orvvadász, aki dugig tele,
s nem kell neki a tilos pecsenye,
felcsap vadőrnek, s abban párja nincs.
Nos, a tudományotok drága kincs,
hát bűn felett ne hunyjatok szemet,
mert átkozottak lesztek, úgy lehet!
Aki a bűnt elnézi, áruló!
Jól eszetekbe vésődjön e szó:
annál jobban nem lehet ártani,
mint ha ártatlant ront meg valaki.

264
Apák, anyák! ide figyeljetek!
Ha van, akár csak egy gyermeketek,
a felelősség súlya rajtatok,
ameddig ti mögötte álltatok.
Saját életetek legyen a példa:
kell a fenyítések szigora néha,
hogy megelőzzétek vele a bajt,
különben drágán kell fizetni majd.
Ha a pásztor hanyag s erélytelen,
sok báránya farkas étke leszen!
Erről példának egy szólás elég,
hadd folytatom, a mese hátra még.
A lány, kire fordul mesém sora,
maga-óvó, nem volt vénasszonya,
de példa jobb erényre nem lehet,
mint ő, ki jó szót és jó tetteket
nem volt rest számolatlan szórni szét.
Hát mindenfele ismerték hirét,
mondván okosnak, megfontoltnak őt,
s hódoltak ritka szépsége előtt,
dicsérve szűz személyét mindenek.
Csak a fenekedő irigy hereg,
ha jót tapasztal valaki körül,
de bú-baj láttán a szíve örül.
(Szent Ágoston írja ezt egy helyen.)
E szűz egy napon templomba megyen,
s mint ez szokás, az anyja megy vele,
hogy lenne lányának kísérete.
Volt pedig a városban egy bíró,
ama vidéken nagy tisztet bíró,
kinek, ahogy a szemét ráveti
a lányra, igen megtetszett neki,
mikor elhalad az úton, hol álla.
Nosza, nagy lőn szívének lódulása,
olyan tündökletes szép volt a lány.
Titkon mormogja csak, mert úr magán:
„Ez a leány enyém leszen pedig!”
Szívén a Sátán elterpeszkedik,
attól tanul fortélyt, mert azt akar:
miként lehet övé a lány hamar.
Tudta, hatalma és ajándoka
ugyan nem érne célt e helyt soha,
mert a leány barátja sok igen,
és ő olyan jó, mint más senki sem,
tehát hiába meggebed bele,
rá nem veszi, hogy vétkezzen vele.
Nos, végül a dolgát úgy végzi,
hogy egy fickó szolgál kézre neki,
ki ravasz és merész volt szerfölött.

265
Bíránk vele galád suskust kötött.
De megmondta, megyen a bárd alá,
mihelyt titkukat kikottyantaná,
és oktalanul fejével felel.
Ígér hallgatást, hogy kérni se kell,
hát a bíró örvendezve nagyon,
s ajándékkal megrakja gazdagon.
Mikor ármánykodásuk terve kész,
hogy véghezvitessék ím az egész
ocsmány, alattomos paráznaság,
amint alább meghallja a világ,
megy a fickó, Claudius, haza,
s bírónk, ki néven Appius vala
(mert úgy olvassátok ezt, nem mese,
igaz minden szavának veleje,
tehát egy csöppet sem koholt a vád),
sürgősen nekilátott a galád,
hogy gyönyörét hamarost leszakassza.
S alig telt egy nap az előbbi napra,
bírótanács ül együtt, s e hamis
bíró is ott ül köztük maga is,
s ítéleteit sorra hirdeté;
egyszer csak fickója toppan elé,
szólván nagy fennhangon: „Bíró uram!
Keserves ügyben állok itt ugyan:
Virginiusra mondom panaszom!
Ha meghazudtolna is, nem hagyom,
s hozok tanút, ha kell, egész hadat,
bebizonyítani az igazat.”
Szól a bíró: „Mondhatsz akármi vétket,
mert nélküle nem hozható itélet.
Hívd ide, én hallgatlak szívesen,
s megorvosoltatik a sérelem.”
Áll Virginius a bíró elébe,
fröcskölnek szennyes vádat a szemébe,
s miféle vádat! nincs rá semmi szó!
„Appius uram! Jó s igaz biró!
gyarló szolgád mondom, Claudius,
hogy egy lovag, neve Virginius,
törvénybe s jogba rúg, és meg se retten,
s magánál tartja, akaratom ellen
szolgálómat, az én cselédemet;
egy éjjel lopatta el, úgy lehet,
még zsenge lány korában valaha.
Döntsön ebben a jó tanúk szava:
nem lánya az, kit ő annak becéz.
Kérésem annyi, uram, az egész,
hogy a cselédem megítéld nekem.”
Ímé, ezt vallotta a becstelen.

266
A lovag egy pillantást vet felé,
minekelőtte védni kezdené
a vád ellen magát, lovagi-mód.
Megnyomták volna mellette a szót
sokan a koholt panasz ellenén,
de a galád bíró csak ült helyén,
s hamar Virginius szavába ronta.
Azzal ítéletét fennen kimondta:
„Cselédjét kapja meg Claudius.
Ne őrizd hát tovább, Virginius,
hozd ide s bízd gondomra, jog szerint,
aztán gazdájáé leszen megint.”
És látja a derék Virginius,
mért is ítéle ígyen Appius,
s ő kénytelen kezére adni lányát,
hogy az buján betöltse vele vágyát.
Megyen haza és rendelni siet
maga elé az ártatlan szüzet.
Arcán fakó hamuszín szürkeség,
lányáén az alázat pírja ég;
nézvén, apai részvét járja át,
de nem másítja meg a szándokát.
„Virginiám! - és a sóhaja száll. -
Két út előtted: szégyen vagy halál!
Mi vár reád? Ó, én kín sorsosa!
Lányom, nem érdemelted meg soha,
hogy kardom által vesszen életed!
Halál kell sújtson engem is veled,
kit én olyan örömmel fölneveltem,
s első személy valál mindig szivemben.
Végső keserűségem kútja, te,
életemnek utolsó öröme,
szüzek gyöngye, fogadd türelmesen
halálodat - mert így ítélkezem.
Nem a gyűlölet, de a szeretet
ütteti le szánandón fejedet.
Miért látott meg Appius, miért?
Halálra téged csúful ő ítélt.”
S elmondta az egész ügyet neki;
tudjátok, nem kell újra kezdeni.
„Jaj, könyörülj rajtam, kedves apám!
- kiált a lány, s két karral csüng nyakán,
ahogy szokása volt, és már tele
a bőven omló könnyekkel szeme. -
Nincs kegyelem, e szörnyűségre ír,
csak a halál? egy menekvés: a sír?”
„Nincs, gyermekem” - és átöleli őt.
„Akkor, apám, azt kérem, adj időt,
hadd gondolok halálomba belé.

267
Lányának Jefte is megengedé,
hogy keseregjen, mielőtt megölte!
És mi bűnért ítélkezett fölötte?
Mert apja elibé szaladt hamar,
mint ki köszönteni elsőbb akar.”
E szóval elomol Virginia,
de újra csak lábra kell állnia;
akkor apjához fordula meginten:
„Lányként halok meg, áldassék az Isten!
Mérj rám halált, míg szégyen nem vezet:
halállal váltod meg gyermekedet.”
Ekként könyörög apjának soká,
hogy az kardjával megsuhintaná,
végezetül aléltan elomol.
Apja kedvén, szívén sötét pokol:
fejét lecsapja s fogván tetején,
megy a bírónak mutatni, szegény.
Az még ott ül, ítélőszékiben,
s meglátva ezt, parancsot ad, ígyen:
akasszák fel Virginiust, de sebten!
Hanem akkor berontanak vagy ezren,
s szánón-védőn köré sereglenek,
tudván a hamis vádat mindenek.
Mert már eleitől gyanús vala,
hogy koholmány a fickó igaza,
s Appius itt a mozgató kerék,
kinek a buja híre épp elég.
Nos hát, gyorsan a börtönbe vele!
Ott érte őt utol a végzete:
maga keze ölte meg Appiust.
És bűnös szolgáját, Claudiust,
sújtsák akasztással, bármi szégyen.
De Virginius közbejárt ügyében,
s szavára a fickó száműzetett,
különben fán száradna, úgy lehet,
mint a bíró legtöbb cinkosa járt,
kik vakon segíték gyalázatát.
Mert megtoroltatik e földön minden!
Nem fél a bűnös, pedig sújt az Isten,
s hogy kit, s miképpen, arra nincs szabály.
Megüli lelketeket a borzadály,
bár gazságotokat titok fedi,
kívületek az Úr is ismeri.
Lehet valaki fent, s lehet alul,
jő az idő, hogy félni megtanul.
Azt mondom: elhagyjátok, míg lehet,
a bűnt, s ne ő hagyjon el titeket.

Kormos István fordítása

268
BEVEZETÉS A BÚCSÚÁRUS MESÉJÉHEZ

A Gazda szavai a Doktorhoz és a Búcsúárushoz

No, erre Gazdánk szitkozódni kezde,


mint a bolondok: „Ej, a szent keresztre,
gazfickó volt ez, hamisan itélt!
Becstelenül végezze életét
az ilyen bíró és az ilyen ügyvéd!
De jaj, e tiszta lányt mégis megölték!
Oh! Szépségét drágán fizette meg!
Mondom is ezért sokszor, úgylehet
a jósors s természet ajándoka
nemegyszer kínos halálnak oka.
Szépsége volt halála, mondom én!
Óh, jaj! Mily gyászosan halt meg szegény!
Ez adományból, melyről szó vagyon,
gyakorta több kár ered, mint haszon,
hát jó uram, mondhatom, igazán,
ez felettébb szomorú mese ám.
Hanem no, semmi, tovább, emberek!
Isten tartsa meg egészségedet,
az éjjelit, a vizelőüvegcsét,
szíverősítőddel legyen szerencséd,
s dobozaidban sok szirszar szered
Szűz Mária és az Úr áldja meg!
Úgy éljek, szép ember vagy, szép, melák, dús,
Szent Ronianre, akár egy prelátus!
Nem jól mondám? A jó szót nem tudom,
de azt igen, hogy szívem fáj nagyon,
görcsöt kapott a lelki fájdalomtól.
Nagy ég! De most magam leszek a doktor,
és szerem rá egy korty friss árpaser,
avagy egy víg mesét mondjatok el,
hogy elmúljék e fájdalmas roham.
Fogj neki Búcsúárus, jó uram,
mondj egy tréfás víg történetet!”
„Meglesz - szólt ez -, Szent Ronianre meg!
De itt lóg egy kocsma cégére - szólt -,
sert ihatnék, bekapnék egy cipót!”
A többi úr hamar közbekiáltott:
„Ne ám valami mocskos léhaságot,
olyat mondj, aminek morálja van,
hogy okuljunk - s hallgatunk boldogan!”
„Olyan lesz - szólt ez -, majd gondolkozom
valami nemes dolgon, míg iszom.”

Orbán Ottó fordítása

269
A BÚCSÚÁRUS ELŐBESZÉDE

Radix malorum est cupiditas:


Ad Thimoteum, sexto.

Urak - kezdé -, amikor prédikálok,


a templomban rettentő zajt csinálok,
szavam harangját igen kongatom,
mert mondókámat betéve tudom,
hisz témám mindig egy és ugyanaz:
„Radix malorum est cupiditas.”
Előbb is megmondom, ki és mi volnék,
majd bulláim sokaságát rakom szét,
fölmutatom testem épsége végett
pátensemen a pápai pecsétet,
hogy ne zavarja se diák, se pap
krisztusi szent munkálkodásomat;
aztán, juhé, a beszédbe fogok,
pápák, püspökök, kardinálisok,
pátriárkák bulláit lengetem,
latinul szólok nem is egy helyen,
így fűszerezem buzgó szentbeszédem,
hogy fejét jámborságra adja népem.
Majd kristályaimat, hopp, fölkapom
- bennük foglalva ringy-rongy, csont vagyon,
miről azt gondolják, hogy szent ereklye -,
s villog egy lapockacsont s rézveretje;
egy szent zsidó juhának csontja, mondom.
„Emberek - szólok -, segítek a gondon,
ha volna juha, borja, barma, ökre
bárkinek, melyet bélféreg gyötörne
vagy puffadás, gazdája mártsa meg
e csontot a kútban, s merjen vizet,
s volt-nincs a kórság; ezenfelül e
csonttól a juhok ótvara, rühe
meg más baja is elmúlik, de gyorsan;
egy korty kútvíztől - mondtam, amit mondtam!
A gazda is, ki nap mint nap siet
s éhgyomorra issza e kútvizet,
hajnaltájt, mikor még kakas se szólt,
mint ama szent zsidó meghagyta volt,
a gazdaságát gyarapodva bírja.
Szerelemféltésnek is ez az írja,
mert bárkit efféle láz lelne ki,
ily kútvízből főtt levest neki! -
ha bűnösnek is tudta asszonyát,
hűségében nem kétkedik tovább,
járjanak arra bár számos barátok.

270
Egy kesztyű ez, melyet most látva láttok,
én mondom, aki hordja ezt a kesztyűt,
dús termést várhat családjával együtt;
búzát, árpát úgy merhet, mint vizet -
ha most nekem egy pár garast fizet!
Hanem, feleim, egyet mondhatok,
ha van itt, akit olyan rút dolog,
oly szörnyűséges bűn terhe nyomaszt,
hogy rettegvén ki nem mondhatja azt,
oly ifiasszony vagy vénecske nő,
ki titkon bűnös házasságtörő,
olyannak énnálam nincs kegyelem,
s bűnét nem válthatja meg e helyen.
De akit nem terhel efféle szégyen,
jöjjön, adakozzék Isten nevében,
s hatalmammal, melyről e bulla szól,
feloldozom minden bűne alól.”
E fogás évi száz márkát hozott,
mióta bocsánatot árulok.
Kiállok a szószékre, mint a pap,
s ha együgyű hivő elég akad,
úgy prédikálok, mint mondám elébb,
a nyelvemen száz hazug dőreség.
Majd tekergetni kezdem a nyakam
és jobbra-balra pillantok magam,
mint a galamb, ha egy csűrön időz,
s hadonászásom, beszédem oly bősz,
hogy buzgóságom látni szívöröm.
A fösvénységen s rokon bűnökön
elidőzöm, hogy szándékuk legyen
pénzt áldozniuk, mégpedig nekem.
Mert célom ez: a garas bőven essen,
nem pedig, hogy lelkük fehérre fessem.
Mit bánom én, hogy eljő a halál,
s tévelygő lelkük a pokolra száll!
Bizony mondom, van prédikáció
és szándék is sötét, alávaló,
s van, aki hízelgő képet mutat,
így talál céljához könnyebb utat,
mást meg hiúság, gyűlölség vezet.
Én, ha másképp célhoz nem érhetek,
csípős nyelvemmel addig csépelem,
ki felebarátomnak vagy nekem
valahogy ártott, míg el nem terül
és csúfságosan meg nem szégyenül.
Bár nem mondom ki nyíltan a nevét,
jól tudják, kit kárhoztat a beszéd,
mert célzásokkal jól megtűzdelem.
A bosszúságot én le nem nyelem,

271
de szent álorcám alól mérgemet
úgy köpködöm, hogy szentnek véljenek.
Hanem aztán csak kibököm, mi nyom
s a kapzsiságra dűtöm haragom,
minthogy a témám egy és ugyanaz:
„Radix malorum est cupiditas.”
Így ostorozok mindig egy hibát,
a magamét, mely is a kapzsiság.
Noha én magam e bűnben leledzem,
elérem, hogy más ne vétkezzen ebben
és bűnét utálkozva vesse el.
Persze ez engem mit sem érdekel:
csakis a kapzsiságról szól beszédem;
úgy hiszem, erről eleget beszéltem.
Eztán mondok számos példázatot,
rég esett történetekből valót,
e jámbor pórnép kedvvel hall ilyet,
jól beszéli el s könnyen jegyzi meg.
Még mit nem? Tán amíg bűnbánatom
ezüst- és aranypénzre válthatom,
én önként koldussorban senyvedek?
Rossebet! Ily bolondot nem teszek!
Prédikálok, koldulok sok helyen,
de munkára nem adom a fejem,
kosárfonásból élni nem fogok;
én bizony nem hiába koldulok.
Nem lépek az apostolok nyomába;
pénz, gyapjú, sajt és búza, be a zsákba!
A legszegényebb apród tegye le,
a falu legkoldusabb özvegye,
tőlem megkoplalhatják kölykei.
Az én kupámba bort kell tölteni!
Ahány városka, annyi kocsma, nő!
De süssetek ide, a vége jő:
azt kívánnátok, mondjak egy mesét,
no, minthogy ittam egy kis árpalét,
mondhatok épp valamit, ami, érzem,
kiváltképpen a tetszéstekre lészen.
Mert bár magam bűnös ember vagyok,
sok erkölcsös történetet tudok,
mit prédikálék, hogy nyerjek vele.
Hát hallgassátok, íme a mese.

Orbán Ottó fordítása

272
A BÚCSÚÁRUS MESÉJE

Flandriában egy díszes társaság,


néhány léhűtő ifjú összeállt,
hogy együtt járna bordélyba, ivóba,
holott is hárfa-, lant- s citeraszóra
éjjel, nappal táncolt, kockát vetett
és erején felül zabált s vedelt,
azaz az ördögnek így áldozott
az ördög templomában átkozott
s fertelmes mértéktelensége által.
Szörnyűmód esküdözni egy sem átallt,
hogy hallani is bűn volt e beszéd,
mely Urunk szent testét szaggatta szét
- kevesellték, hogy a zsidók gyötörték! -,
és egymás bűnét még ki is röhögték.
S előálltak ott női táncosok
meg formás, ifjú gyümölcsárusok,
s hárfás, dalos, cukrász meg keritő,
az ördög sok szolgája jött elő,
hogy szítsa a bujaság parazsát,
mert falánkságból lesz a bujaság;
a Szentírás tanúsítsa tinektek:
a bor szítja a buja gerjedelmet.
Vegyétek Lótot, aki - fertelem! -
két lányával is hált nagy esztelen,
nem tudta, mit tesz, oly részeg vala.
Heródes - tanúm a história -
egy lakomán a bort vadul nyakalta,
s részegen, leüssék, parancsba adta,
Keresztelő Szent Jánosnak fejét.
Seneca ugyancsak bölcsen beszélt,
a dologról, mondván, nincs más különbség
aközt, kin erőt vesz az eszelősség
meg aközt, aki vedeli a bort,
legföljebb annyi, hogy a sültbolond
még tovább dühöng, mint a részeges.
Ó, falánkság, ó, te fertelmetes!
Ó, első tévelygésünk oka, te!
Ó, kárhozatunknak eredete!
Míg meg nem vált Krisztus szent vére újra!
Óh, jaj, mely drágán megfizette - kurta
szavakkal szólva - bűneinknek árát,
s megrontja világunkat a falánkság.
Ádám apánk s asszonya kitaszítva
a Paradicsomból, munkára, kínra
szánva lakoltak bűnükért, az ám!
Mert amíg Ádám böjtölt, olvasám,
Paradicsomban vigadt, ám ahogy

273
ama tiltott gyümölcsre rákapott,
kín és baj lett osztályrésze akkor.
Ó, szörnyű falánkság, ó, átkozott kór!
Ó, csak tudná az ember, mennyi, mennyi
baj fogja majd a zabálást követni,
bizony, nem falna mértéktelenül.
Jajaj! A kényes száj, a szűk torok
Északot, Délt, Keletet, Nyugatot
megrontja és földön, légben, vizen
törekszik fajunk, hogy igyon-egyen.
Szent Pál e dologról bölcsen beszélt:
„Gyomor a húsért, hús a gyomorért;
Isten mindkettőt elpusztítja!” - szólt.
Hitemre, szólni is csúfos dolog
e rútságról, de még csúfabb a tett,
mikor úgy nyakalnak az emberek,
hogy eme átkos mohóságuk által
torkuk rokon a falánk reteráttal.
Az apostol hullatván könnyeit
így szólt: Bizony mondom, nem egy van itt,
ki rút véget ér - sírva mondom ezt! -,
s kinek ellensége a szent kereszt,
mert istenként tiszteli a hasát.
Ó, gyomor! Ó, bendő! Ó, ronda zsák,
ganaj s büdösség lakozik tebenned,
kik kifelé csúf zenét eregetnek!
Miattad mennyi költség, munka vár,
a sok szakács, hogy tör, zúz, szűr, darál,
hogy ételed kívánatos legyen
s falánk vágyadnak eleget tegyen!
A csontokból kiütik a velőt,
dehogyis hagyják kárba veszni ők,
hadd csússzon a torokba kényesen.
S fűszer, levél, gumó, gyökér: leszen
belőlük mártás, gyönyörteli étek,
újabb étvágynak ébresztése végett.
Bizony mondom, a mohó és ledér
halott máris - bár kettős bűnben él!
Buja vétek a részegség s a bor,
bennük lakozik viszály és nyomor.
Ó, részegség, igen rút a te képed,
büdös a szád, szennyes az ölelésed,
folyvást szipákolsz az orrodon át,
mintha csak: „Sámson, Sámson” - mondanád,
bár tanúm Isten, Sámson nem ivott.
Mint disznó hasmánt dagasztod a port,
emberséged oda, nyelved nehéz,
mert a részegség csúfos temetés,
hol ész és mérték sírja az ital.

274
Mert kit legfőbb úrként a bor ural,
nem tud titkot tartani, semmi kétség.
Ne idd hát se vörösét, de fehérét,
főképp Lepé fehér borát ne idd -
Cheapside-ban s a Hal-soron méretik!
E spanyol bor barátja más boroknak,
melyek közelibb tőkékről csorognak,
s keverésükből támad szörnyű botrány:
kinek a torkán lemegy három korty tán,
bár azt hiszi, hogy Cheapside-ban van otthon,
Spanyolföldön jár, Lepében, ha mondom,
nem Rochelle-ben, Bordeaux-ban, ott terem,
s ott - „Sámson, Sámson” - szól keservesen.
Egy szóra még, urak, figyeljetek!
Mitől nagyok a cselekedetek -
az Ótestamentumban lelhetők,
mikhez a nagy Isten adott erőt?
Minden ily tett a jámborság fia:
olvassátok, mit ír a Biblia!
Nézzétek Attilát, a nagy vezért,
álmában halt meg, csúfos véget ért,
részegségébe fojtá orra vére;
a részegség csak bajt hoz a vezérre!
Ezenfelül gondoljátok csak el,
míly sorsra jutott hajdan Lámuel
- nem Sámuelt, Lámuelt gondolom! -,
elő a Bibliát, és ott vagyon,
részegen hogy hozá ítéletét;
ne többet erről, mert ez épp elég.
A falánkságról elég szó esett,
most a játéktól óvlak titeket.
Mert szülőanyja ez a veszteségnek,
csalárdságnak és hamis esküvésnek;
szülötte kárba ment pénz és idő,
istent káromol, embert is öl ő,
ezenfelül még meg is szégyenül,
aki játékos hírébe kerül.
Minél fényesebb rangja és neve,
annál nagyobb csak az ő szégyene.
Ha mondjuk, herceg az, kit vonz a kocka,
a kormányzásra bárha volna gondja,
azt tartja róla a közvélemény,
hogy személye egy rossz pitykét sem ér.
Stilbon, bölcs úr és spártai követ
egykor nagy ügyben Korinthosba ment,
szövetségszerzés lett volna a dolga.
De mielőtt dolgát tehette volna,
e városnak nagyjait úgy találta,
hogy körükben hazárdul kocka járta.

275
Miért is oly gyorsan, ahogy tudott,
hazaindult, oda el is jutott,
és így beszélt: „Bizony nem tűrök én
oly gyalázatot a magam nevén,
hogy ily népséghez kössön szent szövetség!
Induljon ezért már bölcsebb követség,
mert esküm rá, én inkább meghalok,
mint hogy ti velük lepaktáljatok.
A ti nevetek fényes és dicső,
kockavetéstől ne csorbuljon ő
oly egyezség által, mit én köték!”
E bölcs elméjű úr ekként beszélt.
Vagy jöjjön most Demetrius király,
kinek a Parthus király - könyvben áll -
két aranykockát küld nagy gúnyosan,
mivel ez a játékért odavan
és dicsőségét, nevét szerzi ezzel,
nem valóságos, igaz érdemekkel.
Találnának bár módot az urak,
hogy, bölcsebben múlassák napjukat!
Az eskükről is pár szót megeresztek,
mert vénkönyvek erről is értekeznek.
Az esküdözést tiltja a nagy Isten,
tanúm Máté, és őneki segítsen
mondásával a szent Jeremiás:
„Igazat esküdj, mert bűn a csalás,
törvény előtt szólj és nyíltan beszélj!”
A hamis eskü förtelmes fekély!
Tekintsétek, a tízparancsolatnak
első kövére, mily szavak irattak
s a második parancs mint tiltja meg:
„Nevemet szádra hamisan ne vedd!”
Lám, előbb tiltja ő a hamis esküt,
mint az öldöklést és más bélyeges bűnt;
én mondom, így tilt szava, pontban így,
tudják, kik ismerik parancsait,
hogy Isten második parancsa ez.
Ezenfelül megmondom egyenest,
ki hamis esküvéssel vétkezék,
megérzi majd a bosszulók kezét.
„Isten kegyelmére, Krisztus sebére!
s vérére, mely Haylesben van egy edénybe,
hetet dobtam s te hármat meg ötöt!
Isten engem, a szívedbe bökök
s tőrömre tűzlek, te mocskos csaló!”
Mind e gyümölcs a kockától való:
gyilok, hamis eskü, csalás, harag.
Hát Krisztus szent szerelmére, urak,
se így, se úgy ne esküdözzetek!

276
De most halljátok a történetet!
Kikről szóltam, e három lókötők
jóval az első harangszó előtt
már kocsmáztak, nyakaltak, aj, veszettül,
hát amint isznak, csengő hangja csendül:
holtat kísér arra egy gyászmenet.
Szolgájáért kiált közülük egy:
„Ugorj - így szól - és tudd meg hamarost,
kinek a testét viszik erre most,
magad nézd meg, hogy megtudd a nevét!”
„Uram - felel ez -, kár futnom ezért;
két órája, hogy megmondák nekem,
vén komátok az, - segíts Istenem! -,
kit hirtelen megöltek éjszaka,
míg részegen padjára dőlt vala.
Egy titkos tolvaj, a neve: Halál,
ki e vidéken öldökölve jár,
az surrant őhozzá, egy szörnyü dárdát
döfött szívébe s szó nélkül továbbállt.
E pestisjárványban ezret megölt:
ezért, uram, úgy vélem, mielőtt
még találkoznátok, vigyázzatok,
mutassatok elővigyázatot,
s e találkára készek legyetek!
Így szólt anyám, nem mondok egyebet.”
„A szent Szűzre - a csapos szól eképpen -,
igazat beszélsz, kölyök, mert ez évben
szálig kipusztított egy nagy falut,
mely innen tán egy jó mérföldnyi út.
Úgy hiszem, ott lakik, e faluban,
óvakodnunk nem árt hát, jó uram,
mielőtt csúfos szégyent hozna ránk.”
„Ej, az Istenre! - szól e gaz falánk. -
Hát ily veszélyes föltalálni őt?
No én föllelem, föl én mielőbb,
esküt teszek a nagy Istenre bátran!
Fel cimborák, egyek legyünk mi hárman,
egymás kezébe adjuk a kezünk,
egymásnak hű testvérei legyünk
s öljük meg a halált, e lókötőt;
meghaljon az, aki annyit megölt
- a nagy Istenre! - még ma éjszaka!”
Kötésüknek eskü a záloga:
él s hal mind a másikért e dologban,
a vér szerinti testvérek se jobban.
És részeg dühükben felugranak
s már ama falu felé tartanak,
melyről a csapos szólt annak előtte,
és esküdöznek szörnyen égre-földre

277
- Krisztus szent testét szaggatták meg így -:
„Meghal a halál, hogyha meglelik!”
Mikor nem egész fél mérföldre jártak
s ott egy lépcső előtt éppen megálltak,
látták, hogy ott egy vén koldus pihen.
Ez köszöntötte őket szeliden:
„Legyen rajtatok az Isten szeme!”
E három gazok legbüszkébbike
szólt megint: „He? Nagy gyászosan, öreg,
mért nem vonsz orcádra szemfödelet?
Minek él az ily vénség ily soká?”
Az öreg lassan feltekinte rá
és szólt: „Mert sem falun, sem büszke várban
nem találtam - bár Indiát bejártam -
oly élőre, aki ifjúkorát
vén koromra cserélte volna, hát
ezért van az, hogy némán viselem,
addig, míg Isten rendeli nekem.
Életemen nincs halál, ami fog,
örökös fogoly, így vándorolok
a kopár földön, s anyám kapuján
botommal kopogok későn-korán,
s szólok: »Anyám, engedj be kapudon,
nézd, hogy apad vérem, bőröm, husom!
Jaj, mikor pihenhet meg végre csontom?
Anyám, elcserélném, régóta mondom,
kamrámból a szuszékomat, el én,
ha volna érte egy jó szemfödél!«
De nem tisztes dolog, jó emberek,
egy öreggel durván beszélnetek,
ki nektek szóval s más módon nem ártott.
A Szentírásban bölcs mondást találtok:
»Az öregség előtt hajtsatok főt!«
Azt mondom ezért, tiszteljétek őt,
mert ahogy ma tisztelitek a vént,
titeket is csak úgy fognak, aként -
ha ugyan megéritek azt a kort.
Isten kegyelme óvja utalok!
Minthogy mennem kell, én most elmegyek.”
„A szentségit, apó, azt nem teszed! -
a másik kockás hamar fölfelel. -
Szent Jánosra nem lógsz ily könnyen el!
A gaz Halálról szóltál az előbb, e
tájon ki számos társunkat megölte;
halld szavamat, mivel a kéme vagy,
szólj, hol van ő, vagy megfizetsz magad,
az Istenre s a Hét Szentségre meg!
Mert egyezség vagyon tiköztetek
s öldöstök minket, ifjakat, te álnok!”

278
„Urak - szólt ez -, ha ily nagyon kivántok
nyomára lelni, megforduljatok,
ama ligetben nemrég hagytam ott
egy fa tövében őt, meglelitek,
mert kérkedéstektől meg nem ijed.
A nagy tölgynél. Látjátok? Ott maradt!
Embereljétek meg magatokat,
adja az Isten!” - így szólt az öreg.
E három gaz meg, mint a förgeteg,
futott fáig s lelt a fa alatt
sok jó kerek aranyforintokat;
nyolc derék véka is megvolna szemre.
A halált többé egyik sem kereste,
de a látványnak úgy örvendezett,
mert nem volt annál szebb és fényesebb,
hogy nagy némán csak leültek vala.
A leggazabbnak jött meg a szava.
„Testvérek - szólt -, figyeljetek nagyon,
bár rútul élek, van sütnivalóm!
E kincs nagy szerencsét hoz még nekünk,
hogy víg bőségben töltsük életünk,
s mely könnyen jött, úgy hágjunk a nyakára.
Az Isten mind a hét szentsége! Mára
virradóra is ki gondolta volna?
Nohát ha házamba vagy házatokba
visszük e kincset, melyet itt lelénk
- mert tudjátok meg, ez mind a miénk! -,
dús örömben tölthetjük életünk.
Hanem, várjunk, nappal nem mehetünk,
rablott kincset viszünk, azt mondatják,
s pénzünk miatt himbálna egy faág.
Éjjel kell elvinnünk e kincseket
bölcsen s vigyázva, ahogy csak lehet!
Ezért azt mondom: a sors döntsön itt,
húzzunk sorsot, lássuk, kire esik,
és az, míg nagy örömmel szíve telve,
a városba megy, méghozzá sietve,
s kenyeret, bort hoz titokban, miközben
a másik kettő itt, mint éber őrszem
vár rá, és ha az nem késlekedik,
s leszáll az éj, egyezségünk szerint
a legjobb helyre vihetjük e kincset.”
Egy közülük nádszálakat kerített
s parancsolá, hogy sorsot húzzanak
s kit ez jelölt, a legfiatalabb
indult is, irány a város fala,
s nem később, mint hogy ez elment vala,
egyik a másikához így beszélt:
„Esküdt testvérek vagyunk, épp ezért

279
hasznodra lesz, mit hallasz, a dolog.
Jól tudod, társunk messze kódorog,
s itt ez az arany, sok és gyönyörteli,
mit háromfelé kell elosztani.
Hanem ha nekem az volna az eszmém,
hogy ezt a sok kincset csak elfelezném,
nem volnék-e még igazabb barátod?”
Kérdé a másik: „De hát hogy, ha látod,
hogy egy harmadik is itt van velünk,
ha egyszer tud a kincsről, mit tegyünk?”
„Ha el nem árulsz - felel rá az első
gazember -, megmondom, mi a teendő,
hogy koronázza tervünket siker.”
„Fogadom - szól ez -, nem árullak el,
s hihetsz nekem, hisz szavamat adom!”
„No - így az első -, jól tudod nagyon,
a kettő mindig erősebb az egynél.
Ha megjön, mutasd, hogy birokra kelnél,
csak játékból, hogy melyiktök erősebb,
s én hátulról fogom lebökni hősleg,
míg teszed, mintha mérkőznél vele,
mire tőröd magad is vágd bele,
és máris e tömérdek drágaságon
csak kettőnknek kell osztoznunk, barátom;
és teljesülnek, meglásd, vágyaink,
és kockázhatunk majd kedvünk szerint.”
E két gonosz megegyezett eképpen,
hogy társuk megölik, mint elbeszéltem.
Annak pedig, ki a városba ment,
képzeletében részeg táncra kelt
e sok szépséges, fényes, drága pénz.
„Uram - sóhajtott -, mely szép az egész!
Bírnám csak egyedül e nagy vagyont,
Isten trónja alatt senki se volt,
boldogabb még, mint lennék én magam!”
Végül a Gonosz, ki vesztünkre van,
mérget vegyen, azt sugallá neki,
mely által két társát megölheti.
A Gonosz őt oly állapotba lelte,
hogy e gyalázatot könnyen tehette,
mert ennek már föltett szándéka, bármi
lesz is, végez velük s nem fogja bánni!
Ment hát az útján, át a városon,
egy patikáriushoz beosont,
kis is megkért, mérget adna neki,
mellyel házipatkányt irthatna ki,
s görényt az udvarából, mert ez állat
gyakran tizedeli a csirkeólat.
Bosszút méreggel állna rajta, ha

280
volna rá jó szer, még ma éjszaka.
Felelt a patikárius: „Van itten
egy bizonyos szer, úgy segítsen Isten,
hogy nincs a földön eleven teremtmény,
kinek ha ebből egy csipet a nyelvén,
súlyra nem több, mint egy kis búzaszem,
szörnyet ne halna tőle hirtelen;
meghal szeremtől, úgy ám, hamarabb,
mint hogy bejárnál egy mérföld utat,
oly ádáz és hatásos méreg ez!”
E sötét gazember sietve vesz
egy nagy doboz ilyen mérget, szalad,
egy más helyen emberére akad,
három nagy palackot kölcsönöz attól,
kettőbe gyilkos mérget jó sokat szór,
egyet magának tisztán tart vala.
Úgy számítja, rámegy az éjszaka,
míg biztos helyre kerül az arany.
S végezetül nagy gyászosan
három palackját borral tölti meg
s társaihoz hamar visszasiet.
Mi fenének a hosszú szentbeszéd?
Azonképpen, ahogy kitervelék,
meg is ölék őt, méghozzá sietve,
s hogy ez megvolt, egyikük szóba kezde:
„Üljünk le, igyunk, mulassuk magunk,
mielőtt erre földet kaparunk!”
Ily szavakat szólt, és véletlenül
kezébe egy gyilkos palack került,
ivott, társának is töltött italt,
s ebbe mindkettő hamar belehalt.
Munkájában Avicenna sem említ,
fölhoz bár sok csodás dolgot, de mennyit,
csodásabbnak mondható mérgezést,
mint ahogy e két lator véget ért.
A két gyilkosnak vége így vala,
s a méregkeverő velük hala.

Ó, átkozott bűn, százszor átkozott!


Ó, gonoszság, ó, aljas gyilkosok!
Ó, kockázás, falánkság, bujaság!
Ki káromlod gazul Krisztust magát
s gőgös szokásod esküt tenni százat!
Jaj, emberfaj, hogy eshet oly gyalázat,
hogy Teremtőd, aki téged teremtett
s szíve vérével váltá meg az embert,
sérted gazul és nagy hálátlanul?
No, jó urak, irgalmazzon az Úr
s a rút kapzsiságtól óvjon nagyon!

281
Kiengeszteli szent bocsánatom,
ha jámborságtok pár forintot ad,
vagy ezüst melltűt, gyűrűt, kanalat!
Hajtsatok fejet szent bullám előtt!
Elő a gyapjút, ide vele, nők!
Kinek neve a lajstromomba véve,
fogadja azt a mennynek fényessége:
föloldja hatalmam, ha fizet ő,
és tiszta lesz, akár egy csecsemő -
no, urak, ez szentbeszédem sora.
S Jézus Krisztus, ki lelkünk doktora,
így ígéri nektek bocsánatát,
mert ez a fő: nem hazudok, nahát!
De urak, egyről nem szólt még mesém,
ereklyéket hordok zsákomban én,
miket Szentatyánk kegye rám ruháza,
hogy mutogassam őket Angliába.
Ha bárki jámbor adakozna hát,
hogy elnyerje az Úr bocsánatát,
elém járuljon, s míg térdre borul,
fogadja bocsánatom jámborul,
vagy fogadja úgy, ahogy kedve tartja,
s minden határban, úgy lesz foganatja,
miért is garast s forintosokat
újból és újból fizet majd sokat!
Bizony mondhatom nektek, nem akármi
az utat ily jeles személlyel járni,
ki útközben föloldhat titeket,
amire mindig nagy szükség lehet.
Teszem azt, valakit levet a ló,
és ez okból nyaka kitörik, ó!
Lássátok, mily biztonságos dolog
engem a társatoknak tudnotok,
ki bármely bűnöst föloldhatok itt,
ha lelke testétől elbúcsuzik!
Elsőként Gazdánk járuljon ide,
a bűn leginkább őt fröcsköli be!
Lépj elő, nagy jó uram, adakozz tehát,
megcsókolj minden szent relikviát,
övedről lekerüljön az az erszény!
„Soha - szólt ez -, Krisztus átkát viselném!
Nem én, úgy éljek, ezt meg nem teszem,
a segged csókoltatnád meg velem,
esküdözvén, hogy szent-véres-ereklye,
noha a szar volt, ami összekente.
A keresztre, mit Szent Heléna lelt,
ereklyék s egyéb szent holmik helyett
add kezembe a tököd, lenyiszálom,
majd hordozom helyetted e világon,

282
disznószarba foglalom, mint ereklyét!”
E szent ember nem pergeti a nyelvét,
egy szava sincs, a dühtől bereked.
„Ej - szólt Gazdánk -, nem tréfálok veled,
se mással, aki így dühösködik!”
A nemes Lovag szóla közbe itt,
mert körben már jókat röhint a nép:
„Ne tovább ezt, mert ez éppen elég!
Búcsúárus uram, vigadj, nevess,
te meg, Gazdánk, légy hozzám oly kegyes,
a Búcsúárusunknak csókot adj,
s te Búcsúárus, távol ne maradj,
s ha ez mind megvolt, legyünk vígan újra!”
Csók váltaték, s mentek tovább utukra.

Orbán Ottó fordítása

283
VII. MESECSOPORT

A HAJÓS MESÉJE

Vala Saint Denis városába hajdan


egy kalmár, kinek pénze számolatlan;
a hitvese csudás szépségü nő,
nagy társaság- s mulatságkedvelő,
ami olyan pénzemésztő szokás,
hogy ezer férfibók, nyájaskodás
nem éri meg a sok aj-bajt vele.
Mindük figyelme és tekintete
mulandó, mint az árnyék a falon.
S fizetni érte kéznél ki vagyon?
A szerencsétlen férj és aranya.
Ruhák és csecsebecsék, garmada,
az még csak újabb dicsőség neki,
mert neje magát illegetheti.
Ha ő nem táncol történetesen,
vagy fennakadna azon-emezen,
pocsékolásnak nevezvén ilyet,
valaki biza akkor is fizet,
vagy kölcsön ád, szeplős gyanúba verve!
Híres vala kalmárunk háza messze;
mindig vendéggel körül asztala,
mert szép az asszony s gavallér maga.
De figyeljétek a mesét, nahát!
Volt a sereg vendég közt egy barát,
orcátlanabb s csinosabb nem lehet;
megért, úgy vélem, vagy harminc telet,
s egyre a kalmár házában kotolt.
E barátot, ki szép és ifju volt,
derék kalmárunk módfelett kegyelte,
mióta lábát tette ama helyre;
szabadon sétált ajtaján ki-be,
s nem sínylette meg szerzetes hire.
Amint elkezdtem, folytatom tehát:
ez a jó kalmár és ez a barát
földi, azaz egy faluból való,
hát a barát igen rokonkodó;
amaz pediglen sose mond nemet,
örvendi, mint a galamb a szemet,
olyan gyönyörűsége telt belé.
Ekképpen örök szövetség köté
sorsukat össze, s mondták mind a ketten,
míg életük tart, sülnek-főnek ebben.
Kellemkedett János úr, a barát,

284
nem kuporgatta soha aranyát,
fő passziója a költekezés,
apródnak is jut ajándok kevés,
de megtartotta a sort, rang szerint,
tehát elébb a kalmárra tekint,
aztán becses holmit kap háza népe,
hát vala is öröm jövetelére;
az új napnak örül úgy a madár;
de erre több szót vesztegetni kár.
Egy szép napon a kalmár útra menne,
pántos ládáiba rakodni kezde,
az úti cél Bruges messzi városa,
árut vásálni igyekszik oda.
Előbb Párizsba küldöncöt meneszt,
hadd hallja derék János úr meg ezt,
s tüstént induljon, egy-két napra csak,
hogy hármasban még jót mulassanak,
mielőtt messze útjára megyen.
Mert mehet, megy a barát szívesen;
apátura szerint olyan eszes,
világi tisztre is jó szerzetes,
mint ő, bátran mehet, ha kedve tartja,
a rend messzi birtokain szimatra.
Indul, hajszolván a lovat ugyan.
Nincs olyan vendég, mint János uram,
a kedves, csupa figyelem rokon;
két boros tömlőt hoza a lovon,
malváziát s vernacciát lötyögetve,
s szárnyasokat - azt soha nem feledte.
Kalmárunk két nap és két éjszaka
a baráttal eszik-iszik vala.
Végül hogy eljön harmadszor az este,
fölkel kalmárunk, a kupát letette,
és kamrájába megyen egyedül,
ott számvetés-csinálni nekiül,
megtudni az év hasznát: sok? kevés?
Megláttatja bizton e számvetés,
hogy jól kalmárkodott-e pénzivel.
Sok telt pénzeszacskót előcipel,
nagy könyveivel az asztalra rakja;
kincsekkel volt telis-teli a kamra,
hát jól bezárta, belülről pedig,
mert amíg ő számolgat reggelig,
nem léphet emberfia be oda.
Rég megvirradt már, de még számola.
János úr is felkelt reggel felé,
a kertbe lent sétáját végezé;
imát mormogtat áhítatosan.
A szép asszony, huss! a kertbe suhan;

285
ügyesen a barát elé kerül;
amaz fejét hajtá üdvözletül.
Egy süldő lány az asszony társasága,
ő neveli, azaz ő regulázza,
akár pálcával, még olyan gyerek.
„Kedves János uram, hadd kérdelek
- szól a kalmárné -, mért kelsz ily korán?”
„Húgom - felel meg -, öt óra talán
elég idő aludni egyhuzamba,
csak a vén házas szuszkál, mint a bamba,
meg se moccan, ha álmába kinyúl,
azonmódúlag, mint vackán a nyúl,
melyet körülszimatol a kopó.
De mért vagy, húgom, oly sápadozó?
Az üstököm rá, hogy sok volt a móka
a mi jó emberünkkel este óta,
azért aludtál ilyen keveset.”
Ezen pediglen göcögve nevet,
s a puszta gondolatra elpirul.
A szép asszony imígy szól válaszul,
rázván fejét: „Az Ég Urára, nem!
Ugyan másképp áll a dolog velem.
Mert atyámfia, van bajom elég;
nincs Frankhonban több ilyen feleség,
ki e mókára jobban fancsalít.
Csak hallanád szívem panaszait!
Jaj, mért is kellett világra születnem!
Ki értené, hány kín gyötör meg engem?
Előbb-utóbb elbujdosok, tudom,
vagy életem gyertyáját elfujom,
ha elönt a keserű iszonyat.”
„Jaj, húgom, Krisztusra, ne tégy olyat,
- bandzsít az asszonyra a szerzetes -,
a bánatodra jobb gyógyírt keress,
mert kár magadat elemészteni,
mondd inkább el, mi bánt, isten neki!
Talán segíthetek, de mondd magad,
sorolhatod, titkod titok marad,
e breviáriumra esküszöm,
hogy fecsegésért nem csíphetsz fülön,
akárhogy fúrja titkod oldalam.”
Az asszony erre: „Én pedig magam,
az Úrra s Bibliámra fogadom,
hogy szaggattassék szét minden tagom,
a poklok pokla legyen nyughelyem,
ha kikottyantom, mit mondasz nekem;
s erre nem az atyafiság vezet,
hanem a hozzád való szeretet.”
Megesküdtek, majd csók következe,

286
s lőn nagy panaszolkodásnak helye.
Az asszony kezdi: „Lenne bár idő,
csúnya históriát szednék elő,
vértanúságom története benne;
ó, hányszor feszít az uram keresztre,
akárhogy a rokonod is, nahát!”
„Krisztusra s Szent Mártonra! - a barát
így ágál. - Nem rokonom, ej, nem ám,
csak éppen, mint ama levél a fán!
Atyámfiázom úton-útfelen,
hogy itt sürögni több jogom legyen,
hogy téged kedvem szerint lássalak,
te minden asszonyok közt gyöngyalak;
szerzeteseskümet rá, hogyha kell.
Mondd hát a bánatodat gyorsan el,
nehogy itt érjen ő; és menj utadra.”
„Megtartanám a titkomat magamba,
meg én, szerelmetes János uram,
de nem marad meg bennem sehogyan,
mert mióta a világ, nem terem
ocsmányabb férj, mint az én emberem.
Mivel azonban feleség vagyok,
kettőnk dolgáról nem locsoghatok,
sem ágybeli vagy egyéb dolgokat;
a Mennybéli őrizzen, még olyat!
Ura dolgát ne szellőztesse asszony,
szent kötelme: a tiszteletre adjon;
titkom nem illet mást, csak tégedet,
mert istenuccse! egy hitvány legyet
nem ér őkelme élete nekem.
Legjobban fösvénységét szenvedem,
mert jól tudod, a nő természete
hat óhajtással, vággyal van tele,
azaz: a férj bátor és bölcs legyen,
gazdag s a pénzét szórja esztelen,
engedelmes és tüzes szerető.
Hanem hadd hozzam Krisztusunk elő:
rangos ruhába kell elébe állnom,
s ezért vasárnapig kiguberálnom
száz frankot, vagy oda a becsület.
Mért is születtem, ó, hogy még ilyet!
Ha kitudódik, a szégyen megöl,
már szökhetek is az uram elől;
hát kérve kérlek, te segíts fizetnem,
vagy vasárnap kiterítenek engem.
Adj kölcsön száz frankot, atyámfia,
meghálálom, nem lesz abban hiba,
ha kérésemet meg nem tagadod,
egy szép napon egészbe megkapod,

287
szolgálok érte, bármi kellene,
hogy benne ugyan kedved tellene.
Ha nem igaz, bosszuljon meg az ég,
ahogy Ganelont megcsúfolta rég!”
A szerzetes felel nagy nyájasan:
„Nos, kedves hölgyem, gyöngyöm-madaram;
úgy elbúsít érted a szánalom,
hogy ím az esküvésemet adom:
amikor férjed Flandriába mén,
kirántalak a kátyúból, ki én,
s a száz frankot kezedbe leteszem.”
Azzal derékon kapja hevesen,
megcsöcsörészi és gyors csókja csetten.
„Most eredj - mondja -, menj dolgodra csendben
napórám a kilencet mutatá,
hát ne várass az ebéddel soká,
menj, s légy olyan hű, amilyen magam.”
„Az Úrra - szól az -, nem lesz máshogyan.”
S indul vidáman, cserreg, mint a szarka,
szakácsnőjét megbizgatá parancsa,
tálaltat jó ebédet hirtelen,
aztán urát is keresni megyen,
kopogtat zárt kamrája ajtaján.
„Qui est là?” - mordul a férj. - „Ej, babám!
- szól felesége. - Mért e böjtölés?
Hogy a számolásba így belevéssz!
Rakd félre, uram, a könyveidet!
Az a patás fene látott ilyet!
Hát nem adott még eleget az Isten?
Hagyd e pénzeszsákokat s gyere innen.
Nem szégyelled, hogy János úr, szegény,
éhkoppot nyel csak ebéd idején?
Gyerünk misére, és aztán ebéd.”
„Eh, asszony! nem sok ész szorult beléd;
nem tudod, mi a kalmárság; no szégyen!
Mert hát miránk - az Isten úgy segéljen,
meg az az úr, ki nevén Szent Ivó -
nem származik a földön semmi jó,
egy tucat kalmár közül tíz ha él.
Az öregségtől mindünk félve fél.
Ezért úgy élünk, ahogyan lehet,
titkunk maradjon a lakat megett,
míg meg nem halunk; s mert mulatni kell,
el, el, zarándokútra messzi el!
No, én mindent megfontolok nagyon;
mindenfelé sok furcsaság vagyon,
hát retteg is a kalmár, gondba veszve:
mit hoz a vakvéletlen s a szerencse?
Reggel én Flandriába indulok,

288
de sietek haza, mihelyt tudok.
Szép hitvesem, hadd kérjelek, te kedves,
hogy addig is légy jámbor s engedelmes,
és vagyonunkra is gondod legyen,
vezesd házunkat tisztességesen.
Kezedre adva ez-az, épp a kellő,
minden tekintetben épp elegendő.
Ruha, élelem, vagy más - kell-e még?
Erszényedben csengő ezüst elég.”
E szavakkal a kamráját bezárja,
s megyen, dolgát nem csűri már továbbra.
No, egykettőre megvolt a mise;
gyorsan asztalt terítenek ime;
gyorsan ebéd! körül hány teli tál!
Kalmárunk szíves gazdaként kinál.
Ebéd után nagy gondba vonja félre
s dudog János úr a kalmár fülébe:
„Atyámfia, hát így fest a dolog;
az eszed, látom, Bruges felé forog.
Isten s Szent Ágoston legyen veled!
Okosan járj, erre hadd kérjelek;
ilyen melegben ne egyél sokat,
nehézzel se terheld meg gyomrodat.
De köztünk szócséplésnek nincs helye;
védőn nyúljon föléd az Úr keze.
Tőlem akármit kívánnál pedig,
ahogy csak tehetségemtől telik,
akármilyen időben - megteszem,
hát atyámfia, rendelkezz velem.
Hanem mielőtt elmégy, ha lehet,
kölcsönt kell kérjek, s nem is keveset:
száz frankot adj, egy-két hétre csupán,
hadd nézek egynémely állat után;
egy birtokunkra kell vásálnom éppen.
Bár tied volna, Isten úgy segéljen!
Nem kések - mindent megkapsz, ami jár -
egy napot se, tízennyiért akár,
de az ügy a kettőnk titka legyen.
Én a jószágot estig megveszem;
mennék is, atyámfia, Isten áldjon!
Igen jól elmulattam lakomádon.”
A derék kalmár boldogan felel:
„Ó, atyámfia, szót sem érdemel;
csak nem sajnálok ilyen keveset?
Ha kell, rendelkezz aranyam felett,
ehol az árum, bátran végy el innen;
ha rokon nem, hát akkor ki segítsen?
De egy dologgal, kérlek, szembenézz:
a kalmárnép ekéje egy: a pénz.

289
Van hitelünk, amíg jól áll a széna,
ám arany nélkül élni, kutya tréfa!
Tehát fizess, ha jő az ideje;
most nem rendül meg üzletem bele.”
Azzal a kért száz frankot hozza hát;
titokban elsüllyeszti a barát,
senki nem tud a kölcsönről ugyan,
csak a kalmár, no meg János uram.
Ivás, beszéd, nagy séta, mulatás -
s megy a barát; szól: „János, hazaláss!”
Másnap a jó kalmár is útra kel,
megy inasával Flandriába el;
baj nélkül érkezik Bruges városába,
ott nyakig merül a kalmárkodásba:
vásál s magát adósságba veri.
Nem kockázik, a tánc se kell neki;
kalmárhoz méltón folyik élete.
De most ne róla szóljon a mese.
Eljő vasárnap, ím a kalmár messze,
jő János úr Saint Denis fele veszve,
szakálla ápolt, tükrös pilise,
egy sincs a házban, nagy se, kicsi se,
aki jöttére ne vidulna föl,
mivel újra körükben tündököl.
Nos hát, figyeljen, kit a móka fúrdal:
a szép asszony suskust köt János úrral,
hogy a száz frankért azon éjjelen
karja közé fekszik édesen.
És úgy lőn, ahogy kötötték vala,
jót buzgólkodtak egész éjszaka.
Reggel János úr nyergében megint,
a háznépnek istenhozzádot int;
ott nem sejdít semmit emberfia;
nem lehet János úr körül hiba.
Apátságába megy, vagy bárhová,
személye felől nem szólok soká.
Vásár után időt nem veszteget,
megy a kalmár haza, ahogy lehet.
Otthon nejével kezd nagy lakomába;
mondja, hogy mindenfajta áru drága,
tehát hitellevél kell, gyors pedig,
- mert foglalóját ingyen elveszik -
s épp húszezer francia korona.
Párizsba indul kalmárunk nosza,
módos barát után, kölcsönt keresni;
volt pénze is letétbe valamennyi.
Hát amikor Párizsba érkezett,
mivel rokonkodó volt módfelett,
megy János úrhoz, zablát hányni le;

290
pénzkérés, kölcsön nem jár eszibe,
csak atyafiát látni, mint vagyon,
s elmondja, mit nyert ezen-amazon,
ahogy barátok közt szokásba van.
János úr dúsan látja el ugyan;
és ő a jó vásárt ecseteli,
mondván, az út bevágott jól neki;
Istennek hála, nincs panaszra ok,
bár vannak még bibik, azaz bajok:
hitelkötést kell kössön, s akkoron
nyugodtan ülhet a babérokon.
János úr így felel: „Öröm nekem,
hogy egészségben látlak, kedvesem!
Úgy üdvözüljek, hogyha lenne pénzem,
húszezret is adnék, s nem érne szégyen.
Nem tagadtad meg te sem aranyad,
épp mostanában adtál te magad,
köszönöm is, az Úrra s Szent Jakabra!
Nos, asszonyunk azt kézhez rendbe kapta,
ahogy ígértem, száz aranyakat;
s ha véletlen eszéből kiszaladt,
egy-két jel majd csak ráeszmélteti.
Most csácsogásnak ne fogjunk neki,
mert útra készen vár otthon apátom!
Kedves rokon, tehát az Isten áldjon,
míg össze nem találkozunk megint!
Húgom köszöntöm, jó szokás szerint.”
Kalmárunk vizslat Párizsban körül,
s ahogy gondolta, kölcsön is kerül,
előtalál gazdag lombardokat;
fizet s kap kötvényt, óvadékosat;
s vígan, mint egy papagáj, megy haza,
mivel dolga fölött úr lett maga:
az út ezer jó frankot hoz neki,
s már leszámíttatván költségei.
Friss felesége a kapuba várja,
ez régi, kedves hitvesi szokása;
viháncosan tölték az éjszakát,
mert nincs adósság, de van pénz, nahát!
Megvirrad, de a csók még nem elég,
kapja, csak győzze meg a feleség,
kalmárunk innen-onnan csipeget.
„Ej - szól az asszony -, kaptál eleget!”
Hanem azért csak játszódik vele;
végül, lohadván, így szól embere:
„Asszony, te, haragszom rád egy kicsit,
bár, mondhatom, nehezemre esik!
Figyelj ide, ne mérgelődjek ingyen!
Fonák dolgot kanyarítál, biz’ isten,

291
atyámfia, János úr s közibém.
Szólhattál volna jókor, kicsikém,
hogy száz frankot fizetett a kezedbe,
mert láttam, bosszús, de mérgét lenyelte,
amért hitelt említettem neki;
a homloka ráncokkal volt teli.
Az ég királya, Krisztus látva látja,
nem gondoltam ígyen János barátra.
Eztán, megkérlek, sose tégy ilyet,
mindig mondd meg, ha valaki fizet,
bárki adós, ha itthon nem talál,
mert hanyagságodért fejemre száll
biza a szégyen, újra kérve pénzem.”
Nem retten meg az asszony semmiképpen,
sőt, mint a pulyka, földúzza magát:
„Héj, azt a...! Még csak ez hamis barát!
Kell is a pénzed, jó János uram!
Hozott néhány aranyat, csakugyan!
Még hogy!... Törje ki a rossz nyavalya!
Az Úrra! ostoba a nő maga:
azt hittem, atyafi kezével adja,
s hogy megtisztelhet ilyetén jutalma,
sok víg napot, lakmározást idézve,
mert hát ugyancsak volt itt benne része!
Hanem tévedni emberi dolog;
hallgass meg, röviden válaszolok.
Nálam rosszabb adósod nincs talán?
Ne noszogass, mert fizetek, az ám;
naponta kapsz, s ha nem, ródd fel nekem,
nejed vagyok, csak rendelkezz velem,
mihelyt tudok, adós nem maradok.
Mert nem pocsékba, annyit mondhatok,
ruhára ment a pénz el, az egész.
Most már ilyen szúrós szemmel ne nézz;
csak nő híred, ha szépen öltözöm;
nevessünk jót e furcsa kölcsönön.
A zálog jómagam, isten neki!
De ágyban fogok csak törleszteni!
Nos hát, a dünnyögés elég legyen,
bocsáss meg, s vágj jobb képet, édesem!”
A jó kalmár mit tudna tenni már?
Ezért továbbra veszkölődni kár,
mert nincs az ügy azzal tisztába téve.
„Hát jó - legyint rá. - Adta felesége!
Nem haragszom, de húzd meg magadat,
és ne pazalld a közös aranyat!”
Mesémnek vége, de az Úr kegye
ránk száll s jut még halálig sok mese.
Kormos István fordítása

292
BEVEZETÉS A PRIORISSZA MESÉJÉHEZ

A Fogadós vidám szavai a Hajóshoz és a Priorisszához

„Hej, corpus dominus - a Fogadós


így szólt -, a tengeren sokat hajózz,
nemes vitorlás, nemes tengerész!
Az Úrtól jönne ily barátra vész!
Ejha! Mi tréfa volt ez, cimborák!
Orránál fogva vitt e gaz barát
férjet s nejét; Szent Ágoston nevére!
Barát ne lépjen házunk küszöbére!
De induljunk tovább, s nézzünk körül,
ki mond el új mesét sokunk közül” -
s a Gazda szende lányként meghajolván
a földig bókolt, s így folytatta, szólván:
„Ha megengedi, Lady Priorissza,
és óhajunkat el nem utasítja,
s ha meg nem sérteném önérzetét,
Önt kérném meg, hogy mondjon új mesét.
Nos, teljesíti vágyunk, drága Lady?”
„Örömmel” - szólt a hölgy, kezdvén mesélni.

Kézdy Gábor fordítása

ELŐBESZÉD A PRIORISSZA MESÉJÉHEZ

Domine, dominus noster.

Urunk, ó, Úr, a széles ég alatt


mi messze hangzó, mily csodás neved,
mert nem csupán a méltó férfiak
hordozzák szerte dicsőségedet;
hatalmad zengik zsenge gyermekek,
és néha-néha még a csecsszopó
ajkán is kél imádatodra szó.

Ezért örömmel Rólad dalolok,


s ki hószín liliom gyanánt, szüzen
szült Tégedet, méhében hordozott,
Terólad s Róla szól történetem,
bár dicsőségét nem növelhetem,
mert Ő maga dicsőség, Ő s fia
a kegy forrása, lélek vigasza.

293
Ó, Szűzanya! ó, boldog, tiszta Szűz!
Ó, csipkebokor, Mózesnek mi égett,
az Úrtól hozta el közénk e tűz
a Szentlelket, mi általhatva Téged
tevé, hogy szíved új örömre éledt,
s az Atya bölcsessége megfogant;
segíts neved dicsérni itt alant!

Szent Asszonyunk! hatalmad és erényed


gyarló szavunkkal föl nem tárhatánk,
sem bölcs alázatod, sem égi fényed,
ki anélkül, hogy hallanád imánk,
kéretlen hinted jóságod le ránk,
elénkbe tárva ama fényjelet,
mi Szent Fiadhoz minket elvezet.

Elmémben, Égi Hölgy, gyarló vagyok,


s hatalmad zengő szómban nincs erő,
szavamnak több súlyt alig adhatok,
mint egyesztendős jámbor csecsemő,
kiből a szó akadva tör elő;
s csak annyit kérek én: Te légy velem,
s mert Rólad szól, vezesd az énekem.

Kézdy Gábor fordítása

A PRIORISSZA MESÉJE

Egy messzi városában Ázsiának


zsidók éltek keresztény nép körében,
a föld uránál ők megtűrve álltak
gonosz haszon és uzsora fejében,
mi utálatos Krisztusunk szemében;
és utcáikon bárki járhatott,
mert szabad volt s mindkét végén nyitott.

Keresztény népnek apró iskola


volt odalenn, a távolabbi végen,
keresztény vérből gyermekek hada
oly dolgokat tanult ott minden évben,
mit tudni kell az ottlakók körében,
egy szóval hát: olvasni és dalolni,
apró gyermekhez illő mind e holmi.

294
Egy özvegy fia közülük kivált,
egy karénekes: hétéves korára,
nap nap után, midőn tanulni járt,
s szemét az utca másik oldalára
vetette fel: a drága Szűzanyára,
letérdepelt, s amint tanítva volt,
Ave Maria, ekképpen dalolt.

Az özvegyasszony oktatta fiát


Miasszonyunk jámbor dicséretére,
beléoltván a Szűz imádatát,
s a boldog gyermek jól eszébe véste;
elmémben mindezt újra felidézve
előttem látom Szent Miklóst magát,
miként imádta ifjan Krisztusát.

Kicsiny könyvénél a kicsinyke gyermek


fel-felfigyelt az iskolában ülve:
Alma redemptoris, így énekelnek
a többiek a dalban elmerülve,
hát erőt gyűjtött, s melléjük kerülve
alig hallgatta szavuk s énekük,
az első verset mondta már velük.

A gyermek még oly apró, zsenge volt,


és nem értette a latin beszédet;
nagyobb társához egy nap kérve szólt,
hogy fedné fel, miről szól és mi végett
van itt e földön szokásban az ének;
és térdre esve a fiú előtt
ekképp kérlelte esdekelve őt.

Idősebb volt a gyermeknél a társa,


és így felelt: - E dal, ha jól tudom,
malaszttal teljes Asszonyunk imája,
kiben ha bízol és hiszel vakon,
enyhedre lesz halálos ágyadon;
ez minden, mert dalolni bár tudok,
a nyelvtanban még járatlan vagyok.

- Krisztusnak anyját élteti az ének? -


ártatlan arccal kérdi most a gyermek -,
hát megtanulom én, ha addig élek,
míg Karácsonynak napjai kitelnek;
óránként háromszor hiába vernek,
s a könyveimhez mindhiába űznek:
dalolni fogom himnuszát a Szűznek!

295
Oktatta őt a társa szívesen,
míg napról napra tudta már magától,
és énekelte bátran, ércesen,
míg hangról hangra ment volt a hibától,
s naponta kétszer szállt fel ajakáról:
úton haza és úton iskolába;
Krisztusnak drága anyját így imádta.

Az útja őt, amint már említettem,


zsidók közt vitte jövet és menet;
O Alma redemptoris, egyre szebben
dalolta ő a boldog éneket,
édesség járta át a kis szivet,
amint imáját újra- s újrakezdve
a Szűzanyát fennen dicsőitette.

Ám ősi ellenünk, Sátán, e kígyó


ím újra darázsfészket ültetett
a zsidó nép szívébe, és kihívó
szavakkal szólt: - Ó jaj, ti héberek,
illő dolog-e, hogy ily kisgyerek
e dallal szóljon és így járjon itt,
tapodva népetek törvényeit?

A zsidók ekkor esküvést fogadtak,


hogy elvesztik a jámbor gyermeket;
egy orgyilkost azonmód felfogadtak,
ki sikátorban ütött lakhelyet,
s amint a jámbor arra lépkedett,
az átkos zsidó erősen lefogta,
s elvágva torkát mély verembe dobta.

Egy mély gödörbe vetette, hova


a zsidók székletük ürítni mentek.
Ó, Heródesnek átkos fajzata,
mi haszna volt e gonosz, szörnyű tettnek?
Világra jön a bűn, hiába rejted,
az Úrnak ellen sokáig nem állhat,
s a kiontott vér önfejedre lázad.

- Ó, mártír! ajkad mind tovább daloljon,


s kövesd, szüzesség örök vőlegénye,
a fehér égi bárányt - szólt az asszony -,
kiről Szent János Patmosban beszéle:
miként járultak oly sokan elébe,
míg ajkukon zengett újfajta ének,
mert testi asszonyt ők nem ismerének.

296
A szegény asszony álló éjszaka
hiába várta éberen fiát;
nappallá lett az éjjel, és maga
a gondtól sápadtan kutatta át
az iskolának minden kis zugát,
míg végre eme hír jutott fülébe:
még látták a zsidónegyedben élve.

Az anyának szívében fájdalom dúlt,


és mint ki félig elhagyá eszét,
a hírre gyermekét keresni indult,
talán nyomára bukkan, hitte még,
s az úton Krisztus anyjának nevét
fennen kiáltva könyörgött kegyéért,
míg végül is a gaz zsidók közé ért.

Könyörgve, esdve végigkérdezett


minden zsidót, ki az utcán lakott,
nem látták-e az apró gyermeket,
feleltek néki: nem, de felhatott
siralma Jézushoz, s hallván a szót,
az asszonyt gyermekéhez elvezette:
a mély veremhez, hol feküdt a teste.

Hatalmas Úr, ki ten dicséreted


jámbor ajkakra tészed, íme lásd hát
e tiszta rubint, fényes ékkövet,
a vértanúság csillogó smaragdját!
habár a torkán késnek éle járt át,
O Alma redemptoris, ím felült,
s dalolt, amint a nép köréje gyűlt.

Mert mind, kik arra jártak, egybegyűltek,


a sok keresztény, látni a csodát;
futárt a bíróért sietve küldtek,
ki jött hamar, nem kéretvén magát,
dicsérte Krisztust, mennyeknek urát,
s anyját a Szűzt, ki szerze annyi jót;
majd elfogatta az összes zsidót.

Siralmas szóval, hangos zokogással


vitték magukkal most a gyermeket
az Úr házába gyászos vonulással,
s ő egyre mondta még az éneket;
aléltan anyja ott reáesett;
apró fiától egy sem volt, aki
e Ráchelt tudná elszakítani.

297
Nyomorú véget, szörnyű kínhalált
rendelt a bíró a zsidók fejére,
a gyilkosokra mihelyt rátalált:
a gaz ne számítson kíméletére.
Ki gonoszt művel, gonosz véget ére;
hát vadlovak közt tépettettek széjjel,
és felköttettek törvény erejével.

Az oltárnál feküdt ravatalán


az ártatlan, míg szólt a szentbeszéd,
s az egész rend az abbé oldalán
őt temetésre előkésziték,
majd szenteltvízzel hinték meg fejét,
s a szenteltvíz sem állítá szavát el,
dalolta: Alma redemptoris mater.

Az abbé, ez a szent és jámbor ember,


jámbor, mint minden barát, és ha nem,
hát annak kéne lennie, ezennel
így szólt: - Ó, kérlek, drága gyermekem,
az égiek nevére szólj nekem,
mi adja hangod, ezt a szent csodát,
látnom kell, bár torkod kés járta át.

- A nyakszirtemig vágták át a torkom -


a gyermek szólt -, s a természet szavára
halál lett volna régen bár a sorsom,
de Krisztus Úr, mint könyveinkben álla,
hatalmát bennünk őrzeni kívánja,
s tevé, hogy anyját még dicsérni holtan,
O Alma: tisztán s hangosan daloljam.

- Mindig imádtam s örökkön dicsértem


a kegynek kútfejét, a Szűzanyát,
s hogy életem kihunyt, Ő jött le értem,
daloljam egyre, hallottam szavát,
halálomban is igaz himnuszát,
s kezét rám téve úgy tűnt föl nekem,
egy búzaszem feküdt a nyelvemen.

- Hát éneklek és éneklek tovább,


míg nyelvemen marad e búzaszem,
s dicsérem még a drága Szűzanyát,
a földi üdvöt, ki így szólt nekem:
„Magammal viszlek, drága gyermekem,
ha elvétetik nyelvedről a mag;
ne félj, már többé nem leszel magad.”

298
A szent barát - az abbét értem én -
elvette most a búzát, és a gyermek
kiadta lelkét békén, könnyedén;
az abbé látta eme csodatettet,
és sós könnyei esőként peregtek,
majd erőtlen a kőre lehanyatlott,
s feküdt aléltan, mint kit pányva tart ott.

Az egész rend a kövezetre hullt;


a Szűz dicséretét zokogva zengték,
majd fölkelvén, a drága vértanút
a ravatalról végül is levették,
és oly sírboltba zárták gyenge testét,
mit drága márvány fedett, tiszta kő;
adná az Úr, mind ott lennénk, hol ő.

Ó, ifjú Hugh, kit Lincoln városában


a vég ugyancsak zsidók által ért
- mind hallottunk e tettről mostanában -,
imádkozz értünk, bűnös lelkekért,
s az Úrnak irgalmát esengve kérd,
hogy bő kegyelmét szíveinkbe zárja,
s velünk legyen imádott anyja, Mária. Ámen.

Kézdy Gábor fordítása

ELŐBESZÉD A SIR THOPASRÓL VALÓ MESÉHEZ

A Fogadós vidám szavai Chaucerhez

E nagy csodát látva mindannyian


oly józanok - ezt látni is csoda,
mígnem gazdánk tréfába kezd vigan
s elsőként rám tekint, szólit oda:
„Hát te kiféle vagy? - kérdé szava. -
Nyulat szeretnél fogni, úgy lehet,
azért szegzed földre a szemedet!

Vesd föl fejed vígan s lépj közelébb,


utat, urak, és adjatok helyet!
Vállas e fickó, mint én, oly derék,
ez ám csak az ölbe való gyerek,
szép, apró asszony véle ellehet,
de fura legénynek látszik, mivel
senkit nem kérdez s szintúgy nem felel.

299
Mások már szóltak, ejts hát némi szót,
mondj egy vidám mesét, de fürge légy!”
„Gazda - mondám -, de meg ne szóljatok,
mert nem tudok, meghidd ezt, más mesét,
csak egy verset, mit egykor tanulék.”
„Megteszi - felelt -, ahogy képedet
elnézem, versed igen szép lehet.”

Orbán Ottó fordítása

A SIR THOPASRÓL VALÓ MESE

Első passzus

Urak, halljátok örömest,


víg dolgokról beszél e vers
vígan, nincs benne gyász,
egy lovagról, ki szép, nemes,
harcon és tornán érdemes,
a neve Sir Thopas.

Hazája ékes, igazán,


a tengeren túl: Flandrián
Poppering nevelé,
él nemes atyja oldalán,
ki úr ez országon, az ám,
mint Isten rendelé.

Serdül Thopas, erős nagyon,


arcán a szín, mint friss cipón,
rózsa ajka piros,
vér-pozsgás, mintha festve vón,
és tiszta szívvel mondhatom,
az orra is csinos.

Haját, szakállát látni jó,


sáfrányszín, övig fodrozó,
szattyáncipőbe lép,
nadrágja Bruges-ből való,
köntöse puha, mint a hó,
sok aranyért szövék.

Ügyesen vág a vad elé,


solymász sokat a víz felé,
kezén vadász-madár,
az íjak csínját ismére,
birokban párját nem lelé,
ha egy jó kos kijár.

300
Hálókamrán sok lány hever
s ez úrért sír keservesen,
mikor aludni bölcs,
mert nem buja és féktelen,
tiszta, mint a tüskés szeder,
kin rőtszín a gyümölcs.

És úgy esett egy szép napon,


mondom, ahogy csak mondhatom,
Sir Thopas lóra kap,
ül fennen szürke, jó lovon,
kezében lándzsája vagyon,
oldalán hosszu kard.

És vágtat ám a sűrün át,


számos vadat inalni lát,
bak ugrik, nyúl szalad
s míg északra tart, délre vág,
a sorsa majdnem rosszra vált,
mondhatom, jó urak.

Számos fű, fa nő e helyen,


gyógyfű, édesgyökér terem
meg szerecsendió,
mitől a vén vagy eleven
sörital zamatos leszen
s a ládák szaga jó.

Hitemre, sok madár dalol,


karvaly és harkály hangja szól,
örül, ki hallja ezt,
rigódaltól cseng a vadon
s a vadgalamb az ágakon
szép, hangos dalba kezd.

Ez úr meghallván a rigót,
szerelmet kíván szörnyümód
s mint kinek esze gyér,
lovát űzve vágtába fog
s ekképp oly szörnyen vágtat ott:
lováról dől a vér.

Elfárad Sir Thopas maga,


mert lágy füvön vágtat tova
s futása szörnyü vad,
testét fűre veti vala,
fújtatván megpihen lova,
ízes füvet harap.

301
„Mária, benedicite!
mért bánt e szerelem tüze
ilyen keservesen,
ma éjjel álmodék vele:
tündér lesz szeretőm neve
s pucéran hál velem.

Tündérkirálynő kell, biza,


nincs méltó nő, hogy nőül a
város népe előtt vegyem.
Elhagyok mindennémü nőt
és tündért lelek mielőbb
vagy völgyön, vagy hegyen.”

No, gyorsan nyergében terem,


fut árkon-bokron, útfelen,
tündért kutatni lát,
míg így vágtat s útján megyen,
meglelé egy rejtett helyen
a tündérek honát,
de vad
hevét látva nem jön ki sem,
sem nő, sem gyermek kedvesen
elébe nem szalad.

De jön egy órjás, rettegett,


visel Sir Oliphaunt nevet,
szörnyű, gonosz lovag,
s így szól: „Termagauntra, gyerek,
ha felzargatod földemet,
agyonsújtom lovad
hamar;
a tündérúrnő itt lakik,
hárfát, zenét, dalt hallgat itt,
hol lakozása van.”

Az ifjú felfelelt: „Legyen,


de holnap víjunk e helyen,
ha páncélom fedez,
s jótündéremre, szörnyü vén,
fennakadsz majd lándzsám hegyén
s busásan megfizetsz;
dagadt
bendődet megsebzem, meg én,
innen a napnak negyedén
kínhalált halsz magad.”

302
Indul sebbel-lobbal Thopas,
parittyával az óriás
s nagy kővel ront neki,
de őt menti jó gyors futás,
ezt isten kegye, a csodás,
s ügyessége teszi.

Urak, mesém halljátok ám,


vígan szól, mint a csalogány,
most jön annak sora,
hogy Sir Thopas, vágytól sovány,
hegy-völgyön által jó lován
megérkezék haza.

Friss szolgáit szólítja fel,


mulattatnák vígan, mivel
harcba kell szállnia
órjással, háromfejüvel,
kegyéért annak, kit szivel
s ki vezércsillaga.

Eljöjjön sok lantos, dalos,


mesét mondani fürge, gyors,
míg öltöm fegyverem!
S szóljon a sok vers, hol honos
király, barát és bíboros
meg a szép szerelem!

Édes borral megitaták,


hozák jávorfa poharát,
királyi jó falat
a fűszeres mézeskalács,
édesgyökért, köményt, falás
jó cukrot szopogat.

Fehér bőrére legelőbb


finom jó vászoninget ölt
s lágypuha bugyogót,
efölé még köntöst veszen,
vasing csikordul emezen,
mi szívet, mellet óv.

Efölé jó páncél kerül,


zsidók készíték emberül,
fegyver nem bír vele,
majd páncélt a karjára von,
fehéret, mint a liliom,
hogy ebben küzdene.

303
Pajzsa vörös tüzű arany,
színén vaddisznó feje van
s karbunkulus, tüzes.
S étel-italra esküszik,
az órjás holnap ott veszik
rútul, lesz, ami lesz.

Lábát bőrvért borítja be,


ivor a kardja hüvelye,
sisakja drága fém,
nyergén halcsont, ékes darab,
zablája ragyog, mint a nap
s a hold az éj felén.

Lándzsája ciprus, drága fa,


harcot hirdet, békét soha
s a hegye fenve van,
almásszürke derék lova,
útján ügetve megy tova
békén és biztosan halad.

Mesémnek kész egy passzusa,


de szólok újat kezdve, ha
kívánjátok, urak!

Második passzus

Tartsátok szátok kegyesen,


lovagok, hölgyek vegyesen
és halljátok szavam,
harcra, lovagerényre meg
vitézre, ki szép nőt szeret,
kerítek sort hamar.

Hős románcok emlegetik


az ifjú Hornt és Ypotist,
Bevist, Sir Guyt sokat
meg Pleyndamourt és Sir Libeux-t,
de mint Thopas, még sose nőtt
oly királyi lovag.

Lovát megülni oly szilaj,


hogy útján sebesen suhan
repülő szikraként,
sisakján kis bütyök vagyon,
belétűzve szép liliom;
óvja testét az Ég!

304
S mert vakmerő lovag vala,
fedél alatt nem hált soha,
kámzsájában aludt;
vánkosa fényes ércsisak,
míg jó lova füvet harap,
frisset, jóillatút.

Maga itta kutak vizét,


mint Sir Percivel tette rég,
páncélban oly deli,
míg egy napon...

Orbán Ottó fordítása

ELŐBESZÉD A MELIBEUSRÓL VALÓ MESÉHEZ

A Fogadós beléfojtja Chaucerba a szót

„Megállj te, hé, az Isten szent nevére! -


kiált Gazdánk. - Szörnyűmód unom én e
rím-magos fost, bárhogy kevergeted!
Az Isten úgy áldja meg lelkemet,
e sok marha szó a fülembe szúr,
versed juttassa pokolra az Úr!
Ez afféle lötty-lével versezet.”
„De - kérdém - mért nem hagyod versemet
elmondanom, miképp a többieknek,
hiszen verseim közül ez a legszebb?”
„Az Istenre! - szólt. - Megfelelek én:
e gárgyult vers egy kalap szart sem ér,
nem teszel mást, csak az időt lopod,
egyszóval ezt folytatni nem fogod!
Lássuk, egy históriát végy elő,
vagy prózát, ha versedben nincs velő,
vagy tanmesét, vagy víg történetet!”
„Meglesz - mondám -, Krisztus sebére, meg!
Mondok nektek prózában valamit,
az, úgy hiszem, majd jókedvre derít -
ha nem, hát nehéz kedvetekre tenni!
E mesében lesz tanulság, de mennyi;
s tudjátok azt is, hogy sokféle nép
elmondta már sokszor, sokféleképp.
Mert, lám, az evangelisták, akik
Krisztus kínjait megörökítik,
nem szólnak szorul szóra ugyanúgy,
mindazonáltal egyik sem hazug,

305
mert beszédüknek egy a veleje,
ha nem is egyezik minden helye,
mert egy többet mond, más meg kevesebbet,
ha szent passiójáról értekeznek:
Márk, Máté, Lukács s János, név szerint,
a lényegben egyeznek vala mind.
Ezért, jó urak, kérlek bennetek,
ha úgy vélitek, hogy beszédemet
nem úgy fonom, mint más, vagy túl sokat
példálódzóm s a közmondásokat
szaporítván ékesítem beszédem,
hogy értsétek a lényeget mesémben;
vagy ha szavanként nem úgy pergetem,
mint mástól hallátok, esedezem,
ne ócsároljatok, mert úgy igaz,
mondandóját tekintve ugyanaz
a régi mese s az én víg mesém,
mit a régiből merítettem én.
Most hallgassátok, hogy szól a mese,
s ne vágjatok közbe, az égre, ne!”

Orbán Ottó fordítása

A MELIBEUSRÓL VALÓ MESE

Egy tehetős, gazdag, ifjú embernek, kit Melibeusnak hívtak, feleségétől, Prudence-től egy
Sophie nevű leánya született. Történt egy napon, hogy jókedvében elment a mezőre. Feleségét
és leányát otthon hagyta, szorosan bezárt ajtók mögött. Észrevette ezt három régi ellensége;
létrákat állítottak háza falához, és bemásztak az ablakon. Feleségét agyba-főbe verték, leányát
pedig öt különböző helyen halálosan megsebezték: kezén, lábán, fülén, orrán, száján. Ott-
hagyták holtan, és elmentek.
Mikor Melibeus hazatért, és meglátta ezt a gonosztettet, mint egy őrült, ruháját megszaggat-
ván sírt, üvöltözött. Felesége, Prudence, amennyire erejéből tellett, kérlelte: hagyja abba a
sírást. Ám ő egyre inkább sírt és üvöltözött.
Prudence, eme nagyszerű asszony emlékezett Ovidius szentenciájára, az A szerelem orvoslása
című könyvéből, mely így szól: „Bolond, ki háborgatja a gyermekét sirató anyát, mikor az
kellőképpen ki nem sírta magát; ezután viszont tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy baráti
szavakkal megvigasztalja, és kérje: hagyja abba a sírást.” Ezen okból eme nagyszerű asszony
hagyta férjét sírni, üvöltözni egy darabig. S amikor úgy látta: itt az ideje, emígy szólott hozzá:
„Ó, uram, miért viselkedsz úgy, mint egy őrült? Így bánkódni bizony nem illik egy bölcs
emberhez. Leányod Isten kegyelméből meggyógyul és megmenekül. De ha még halott volna
is, akkor sem szabad így tönkretenned magad. Seneca szerint a bölcs ember nem bánkódik
gyermeke halálán, hanem béketűréssel viseli azt, miként elfogadja saját halálát is.” Melibeus
erre ekként válaszolt: „Ki az, aki abbahagyná a sírást, ha ily nagy oka van rá? Hisz maga Jézus
urunk is megsiratta barátja, Lázár halálát.”

306
Prudence így felelt: „Jól tudom, hogy a sírás nem tiltatik meg annak, aki boldogtalan, sőt
inkább szabad neki sírnia. Pál apostol írja a rómaiakhoz: örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a
sírókkal. Ám jóllehet a mértéktartó sírás engedélyezett, a józan ész határán túlmenő sírás bi-
zony megtiltatik. A sírás mértékében tartsuk magunkat Seneca tanításához: ha barátod meghal,
szemed ne csillogjon túlságosan a könnytől, de túl száraz se legyen. Bár szemedbe könnyek
szöknek, ne engedd lehullni őket. Ha elveszítetted barátodat, igyekezz másikat szerezni; ez
sokkal bölcsebb dolog, mint elvesztett barátodat siratni, hisz annak semmi haszna. Ezért ha
bölcsen uralkodsz magadon, vesd ki szívedből a bánatot. Emlékezz arra, hogy Jézus, Sirák fia
azt mondja: aki szívében vidám, megmarad ifjúnak, de a szomorú szív elaggasztja a csonto-
kat. Azt is mondja, hogy a szívbéli bánat sok ember halálát okozza. Salamon szerint miként a
moly árt a gyapjúnak s az apró féreg a fának, akként árt a szívbéli bánat az embernek. Ezért
éppoly beletörődéssel kell viselnünk gyermekeink halálát, miként földi javaink elvesztését.
Emlékezz arra, hogy a türelmes Jób, mikor elveszítette gyermekeit s minden földi javait,
testében pedig szörnyű gyötrelmeken ment keresztül, így szólott: »Az Úr adta, az Úr vette el.
Áldott legyen az Úrnak neve!«”
Mindezekre Melibeus ekként felelt feleségének, Prudence-nek: „Minden szavad hasznos és
igaz. De bizony szívemet a bánat oly igen megzavarta, hogy nem tudom, mit is tegyek.”
„Hívjuk ide - szólt Prudence - igaz barátaid és bölcs rokonaid. Mondd el nekik, mi történt
veled, hallgasd meg, mit tanácsolnak, és viselkedj aszerint. Salamon azt mondja: Mindent
tanácsra cselekedj, és nem fogod megbánni.”
Eztán felesége tanácsára Melibeus egy egész gyülekezetet hívott össze, sebészeket, orvosokat,
véneket és ifjakat. Érzelmeit látván néhány régi ellensége is megbékélt. Odajött néhány fele-
barátja is, kik, mint az gyakorta megesik, inkább félelemből, mint szeretetből tisztelték. Szint-
úgy eljött hozzá sok ravasz hízelkedő és néhány törvénytudó ember. És amikor mindnyájan
összegyűltek, Melibeus szomorúan elmesélte, mi történt vele. Beszédmódjából kitűnt, hogy
szíve tele van dühvel, és kész arra, hogy ellenségein bosszút álljon, és azt kívánja, kezdődjék a
harc mielőbb. Mindazonáltal előbb tanácsukat kérte az üggyel kapcsolatban.
Egy sebész, ki papírjai és előmenetele szerint igen bölcs ember volt, felállt, és Melibeushoz a
következő szavakat intézte: „Uram - mondta -, nekünk, sebészeknek az a dolgunk, hogy min-
denkivel a legjobbat tegyük, ami csak tőlünk telik, hogy a gondjainkra bízott betegben kárt ne
tegyünk, és ekképp gyakorta megesik, hogy két ember megsebzi egymást, és ugyanaz a sebész
gyógyítja meg mind a kettőt. Ezért mesterségünktől távol áll a háborúskodás bátorítása, akár a
különböző pártok támogatása. De lányod gyógyulásáról bizonnyal annyit mondhatok, hogy
bármily szörnyűek is sebei, oly gondos munkát végzünk majd éjjel-nappal, hogy Isten kegyel-
méből mielőbb ép és egészséges lesz.”
Az orvosok hasonlóképpen feleltek, csak éppen még így szóltak: hogy amiként a betegséget az
ellenkezőjével lehet gyógyítani, ugyanúgy az ellenségeskedést bosszúval. Az irigykedő
barátok, a hamis barátok, kik mímelték a barátságot, a hízelkedők úgy tettek, mintha sírnának,
és sokat rontottak a dolgon azáltal, hogy dicsérték a gazdag és hatalmas Melibeust,
lebecsülvén ellenségei hatalmát, és egyhangúlag azt mondták, hogy azonnal indítson harcot
ellenségei ellen, és álljon bosszút.
Ezután felállt egy törvénytudó bölcs ügyvéd, és így szólt: „Uraim! az ügy, amiért itt össze-
gyűltünk, igen komoly, igen magasröptű, melynek oka az imént történt rossz és gonosz
cselekedet, ami az eljövendőben ismét megeshet. Ezért nagy hiba volna tévedni ez ügyben.
Melibeus, íme az ítéletünk: mindenekelőtt azt tanácsoljuk, hogy jól vigyázz saját személyedre.
Eztán azt tanácsoljuk: tarts őrséget otthonodban, hogy megvédhessenek téged és házadat. De

307
bizony azt, hogy harcot indítsunk avagy bosszút álljunk, nem tudjuk oly rövid idő alatt el-
dönteni, amint az üdvös lenne. Ezért időt és teret kérünk, hogy megfontolhassuk, mit tegyünk,
hiszen a mondás is így szól: ki hamar cselekszik, hamar meg is bánja. Azt is mondják, hogy az
a bíró a bölcs, aki hamar átlát egy ügyet, de a döntést nem sieti el. Ám bármily káros lehet is a
halogatás, mindazonáltal nem bánhatunk meg egy ítéletet vagy bosszút, amennyiben az
helyénvaló, ezt mutatja példával Urunk, Jézus Krisztus. Mert amikor a házasságtörő nőt elébe
hozták, hogy döntse el, mit tegyenek véle, bár jól tudta, mit kell felelnie, mégsem felelt
mindjárt. Meg kellett fontolnia a dolgot, s ezt a Szentírásban kétszer is leírta. Ezen okból mi is
azt kérjük: hadd mérlegeljük mi is a dolgokat, s aztán Isten kegyelméből oly tanáccsal látunk
el, mely hasznodra válik.”
Fölpattantak erre az ifjak, és legtöbbjük elkezdte szidni eme bölcs öreget, zajongtak, és azt
mondták: míg az ember haragja forró, addig kell cselekedni; hasonlóképp, az ember addig
bosszulja meg sérelmeit, míg azok újak. S hangosan kiabálták: „Harcot, harcot!” Felemelke-
dett a bölcs öreg, intett kezével, hogy maradjanak csöndben, és figyeljenek rá: „Uraim - szólt -,
amilyen sok ember kiáltja: harcot, harcot, oly kevéssé tudják, hová is vezet a harc. A harc
bejárata kezdetben oly nagy és tágas, hogy bárki beléphet rajta, amikor akar, és máris elkezd-
het harcolni. De hogy mi lesz a vége, azt bizony nem könnyű megmondani. Mert ha a harc
egyszer megkezdődött, sok gyermek, kit anyja még meg sem szült, e harc miatt fiatalon hal
meg, vagy bánatban él és nyomorultul hal meg. Ezért, mielőtt az ember harcba kezdene,
tanácsra és mérlegelésre van szüksége.”
S mikor eme öreg ember mondandóját érvekkel kívánta megerősíteni, mind fölpattantak, hogy
közbevágjanak, s ráförmedtek, hogy rövidítse le mondandóját. Mert bizony ki olyanoknak
prédikál, kik szavára nem figyelmeznek, annak beszéde csak zavarja őket. Mert Sirák fia,
Jézus azt mondja, hogy sírás közben zavaró a zene. Ez azt jelenti, hogy annyit ér olyanoknak
beszélni, kiket az zavar, mint olyan embernek énekelni, aki éppen sír. Mikor eme bölcs ember
figyelmet kívánt, szégyenkezve visszaült. Mert azt mondja Salamon: Ahol nem lelsz figyel-
met, ne erőltesd a szónoklatot. „Látom - szólt eme bölcs ember -, hogy igaz a mondás: azok
szenvednek jó tanácsban hiányt, kiknek szüksége volna rá.”
Volt még Melibeus tanácsában sok ember, ki titokban egy bizonyos dolgot tanácsolt neki, a
nyilvánosság előtt pedig épp az ellenkezőjét javasolta. Mikor Melibeus meghallotta, hogy a
tanács nagyobb része egyetért abban, hogy harcot kell indítani, jóváhagyta elhatározásukat, és
megerősítette ítéletüket.
Ekkor Prudence asszony, látva, mint készül férje bosszút állni ellenségein, és harcot indítani
ellenük, úgy látta, hogy itt az ideje, és igen szerényen így szólt: „Uram, igaz szívemből kérlek,
ne siess túlságosan, és hallgass meg engemet. Amint Petrus Alphonsus mondja: ha bárki ja-
vadra vagy károdra cselekszik ne siess viszonozni azt; ily módon barátod megmarad, ellensé-
ged pedig tovább retteghet. Így szól a mondás: lassan járj, tovább érsz. Ki hamarkodik, hamar
botlik.”
Melibeus ekként válaszolt feleségének, Prudence-nek: „Nem szándékozom úgy cselekedni,
amint tanácsolod, mert bizony akkor sokan bolondnak tartanának; nevezetesen ha tanácsodra
megváltoztatnám azokat a dolgokat, melyeket oly sok bölcs ember elrendelt és megerősített.
Másodszor azt mondom, hogy minden nő gyönge és egy jó sincs köztük, mert ezer ember
között (mondja Salamon) egyetlen jót leltem, de bizony az összes asszony között egyet sem.
És ha tanácsodra cselekednék, bizonnyal úgy látszanék, mintha kezedbe adtam volna a hatal-
mat, melytől őrizzen meg Isten. Mert Sirák fia, Jézus azt mondja: ha a feleség a férj irányítója,
akkor egyben ellensége is neki. És Salamon azt mondja: soha az életben ne engedd, sem
nődnek, sem gyermekednek, sem barátodnak, hogy hatalmuk legyen fölötted; mert inkább

308
kérjék tőled gyermekeid azt, amire szükségük van, mint hogy te magad gyermekeid kezébe
kerülj. S ha tanácsodra cselekednék, úgy addig titokban kéne azt tartani, míg el nem jön az
ideje, hogy mások is megtudják, ez pedig nem lehetséges.”
Prudence asszony kedvesen és türelemmel végighallgatta, mit férje elmondott, majd engedélyt
kért tőle, hogy szólhasson, s emígy beszélt: „Uram! - mondta. - Első érvedre könnyű a válasz,
mert azt mondom, nem bolondság megváltoztatni az ember elhatározását, ha maga a dolog is
megváltozik, vagy ha a dolog egyszerre csak másképp fest, mint annak előtte. Ezenfelül azt
mondom, hogy bár megesküdtél és megígérted, hogy véghezviszed elhatározásodat, ám
nyomós okból ha ezt mégsem teszed meg, azért nem mondhatják, hogy hazug vagy, sem hogy
hamisan esküdtél. Mert azt mondja a könyv, hogy az ember nem hazudik, ha jobb belátásra
jut. És bár vállalkozásodat sok ember rendelte el, ha mégsem ezt viszed véghez, hanem azt,
ami néked tetszik, mert úgy igazságos; gondold meg, több haszon van néhány bölcs és
értelmes ember szavában, mint a sokaságéban, kik között mindenki azt kiáltja, mi néki tetszik.
Bizony az ilyen sokaság nem becsületes.
Második érved pedig az, hogy minden asszony gyenge; ekképp bizonyosan megvetsz minden
asszonyt; s ki mindent megvet, annak semmi sem tetszik. És Seneca szerint ha valaki tudással
rendelkezik, azt senki sem fogja elmarasztalni, ha szerény, nincs benne önteltség és gőg; s ha
nem tudna valamit, nem kell szégyenkeznie, ha magánál alacsonyabb származásútól kérdi és
tudja meg. És uram, hogy sok jó asszony létezett, az könnyen bizonyítható. Mert bizonnyal a
mi Urunk, Jézus Krisztus sem asszonytól született volna, ha minden asszony gyönge. És az
asszonyokban lelhető nagy jóság miatt a mi Urunk, Jézus Krisztus, amikor feltámadt, inkább
asszonyoknak jelent meg, mint apostolainak. És bár Salamon azt mondta, hogy soha nem
talált tökéletesen jó asszonyt, ebből még nem következik, hogy minden asszony gyönge. Mert
noha ő nem talált tökéletesen jó asszonyt, bizony sok más ember talált sok jóságos és igaz
asszonyt. Ám az is lehet, hogy Salamon ezt úgy értette, hogy tökéletes jóságra nem lelt
asszonyban, vagyis nincs senki jó, csak egy, az Isten, amint azt ő maga írja az Evangéliumban.
Mert semmilyen teremtmény nem oly jó, hogy ne hiányozna belőle Isten tökéletessége.
Harmadik érved a következő: ha a tanácsom szerint cselekszel, úgy tűnik, mintha átadtad
volna nekem az irányítást a magad kezéből. Uram, ez nem így van, mert ha egy férfiú csak
attól kaphatna tanácsot, aki irányítja és uralkodik fölötte, senki sem kaphatna oly gyakran
tanácsot. Mert aki tanácsot kér bizonyos ügyben, annak szabad választása van, hogy a szerint
cselekedjék-e vagy sem.
Ami a negyedik érvedet illeti, hogy a nők olyan pletykásak, hogy csak azt tudják titokban
tartani, amiről nem tudnak, mely szerint egy nő nem tudja elrejteni, amiről tud: uram, ezt
pletykás, gonosz nőkre értették. Ilyen nőkről mondják, hogy három dolog űzi ki az embert a
házából: füst, víz és gonosz feleség. Az ilyen nőkről mondja Salamon, hogy jobb a tető
szegletében lakni, mint közös házban egy házsártos asszonnyal. És uram, engedelmeddel, én
nem vagyok ilyen. Hiszen gyakorta tetted próbára titoktartásom és türelmem, s azt is, mint
tudok elrejteni oly dolgokat, melyeknek titokban kell maradniuk.
Ami az ötödik érved illeti, mely úgy szól, hogyha gonosz tanácsot adnak, a nők legyőzik a
férfiakat, hát Isten a tudója, ennek az érvnek itt semmi helye. Mert tudd meg, most éppen
gonosz tanácsot kérsz. És ha gonoszat kívánsz cselekedni, és feleséged ettől visszatart érvek-
kel és jó tanáccsal, akkor bizony feleségedet inkább dicsérni kellene, mintsem elmarasztalni.
Így kellene értelmezned a filozófust, aki azt mondja: Ha gonosz tanácsot adnak, a nők meg-
győzik férjüket.

309
S mivel minden asszonyt hibáztatsz érveikkel együtt, több példával bemutatom neked, hogy
sok asszony találtatott igaznak, tanácsaik pedig hasznosnak és üdvösnek. Néhányan azt
állítják, hogy az asszonyok tanácsa vagy túl keveset, vagy túl sokat ér. Elismerem, hogy sok
rossz asszony létezik, kiknek tanácsa gonosz és értéktelen, ám sok asszony találtatott, ki igen
bölcs volt tanácsadás terén. Ím, Jákob is anyja, Rebeka tanácsára nyerte el atyja, Izsák áldását
és uralmát fivére fölött. Juditnak köszönhető, hogy megszabadult Betulia, a város, ahol lakott,
Holofernestől, ki a várost ostromolta és lerombolta volna. Abigél megmentette férjét, Nabalt,
Dávid királytól, ki őt megölte volna, s lecsillapította a király haragját eszével és jó tanácsaival.
Eszter jó tanácsával fölemelte Isten népét Achasvéros király uralma alatt. S még sok igaz, jó
asszony tanácsáról lehetne mesélni. Ezenfelül mikor urunk első atyánkat megteremtette,
ekképp szólt: nem jó az embernek egyedül lenni: szerzek neki segítőtársat, hozzá illőt. Ebből
is láthatod, hogyha az asszonyok nem volnának jók, sem tanácsaik jók és hasznosak, Menny-
béli Urunk sem nem alkotta volna meg őket, sem nem nevezte volna őket az ember segítő-
társának, inkább az ember pusztulásának. Egy régi szerző ezt írta: mi jobb az aranynál? A
jáspis. Mi jobb a jáspisnál? A bölcsesség. S mi jobb a bölcsességnél? Az asszony. S mi jobb a
jó asszonynál? Semmi. S uram, egyéb érvek is mutatják, hogy sok asszony jó, és tanácsaik
hasznosak. Ezért, uram, ha bízol bennem, meggyógyítom leányod, és megteszek mindent
azért, hogy eme ügyben becsületed légyen.”
Mikor Melibeus meghallotta felesége, Prudence szavait, ekképp szólt: „Jól látom, hogy
Salamon szava igaz: lépes méz a gyönyörűséges beszéd; édes a léleknek, és meggyógyítója a
tetemeknek. És hitvesem, édes szavaid miatt, mert valóban próbára tettem nagy tudásod, és
bizonyságot szereztem igaz voltodról, mindenben a tanácsod szerint fogok cselekedni.”
„Nos, uram - szólt Prudence asszony -, minthogy beleegyezel abba, hogy tanácsom szerint
cselekedj, elmondom, miként válasszad meg tanácsadóidat. Először is alázatosan könyörögj
Istenhez, legyen tanácsadód, és formáljon úgy téged, hogy tanácsot és vigaszt nyújtson,
miként Tóbiás tanította fiát. És mindenkoron áldani fogod Istent, és imádkozol hozzá, hogy
irányítsa lépteid, s Ő adjon neked tanácsot. Szent Jakab is azt mondotta: ha tudományra van
szükséged, kérdezd Istent! Eztán átgondolod magadban a dolgot, megvizsgálod gondolataidat,
melyeket a leghasznosabbnak vélsz. Ezek után kiveted szívedből a jó tanács három nagy
ellenségét: a haragot, a kapzsiságot és a kapkodást.
Először, aki tanácsot kér, annak több okból sem szabad haragosnak lennie. Az első ok: az, ki-
nek szívében düh van és harag, az mindig azt hiszi, hogy megtehet olyan dolgot, melyet való-
jában nem tehet meg. A második ok az, hogy aki dühös és haragos, az nem ítélhet helyesen. S
ki nem ítélhet helyesen, az nem is határozhat helyesen. A harmadik ok, miként Seneca
mondja, hogy aki dühös és haragos, az csak elítélendő dolgokat mondhat. És gonosz szavaival
másokat is dühre és haragra gerjeszt. És, uram, a kapzsiságot is vesd ki szívedből. Mert azt
mondja Pál apostol: a bajok gyökere a kapzsiság. És annyi bizonyos, hogy a kapzsi ember sem
nem gondolkodik, sem nem cselekszik másért, csak azért, hogy kapzsiságát kielégítse. S ez
bizony nem lehetséges, mert minél több gazdagsága van, annál többre áhítozik. És uram, ki
kell vetned szívedből a kapkodást is, mert bizony nem cselekedhetsz a leghelyesebben egy
hirtelen támadt ötlet nyomán, hanem hosszas fontolgatásra van szükséged. Hisz már hallottad
az előbb ama mondást, mely szerint ki hamar cselekszik, hamar meg is bánja.
Uram, a dolog nem mindig olyan egyszerű: mert egy bizonyos dolog egyszer helyesnek tűnik,
máskor pedig éppen ellenkezőleg, mikor hosszas mérlegelés után elhatározod magad, mi az,
ami neked a legjobb.
S azt tanácsolom, hogy ezt tartsd titokban. Elhatározásodat ne áruld el senkinek, hacsak nem
gondolod, hogy ezáltal jobb lesz neked. Mert Sirák fia, Jézus azt mondja: sem ellenségednek,

310
sem barátodnak titkodat, őrültségedet föl ne fedd; mert jelenlétedben figyelmesen végighall-
gatnak és támogatnak, ám távollétedben szidalmaznak. Egy másik író szerint aligha találsz
olyan valakit, aki elhatározásodat titokban tartja. A könyv azt írja: míg elhatározásod a szíved-
ben tartod, börtönödben tartod azt. És amikor bárkinek felfeded, a csapdájában tart téged.
Ezért jobb elrejteni szívedben titkodat, mint könyörögni annak, kinek fölfedted azt, hogy ne
mondja el senkinek. Mert azt mondja Seneca: ha saját titkod nem tudod elrejteni, akkor hogy
mersz mást arra kérni, hogy ne adja tovább a te titkodat? Mindazonáltal úgy vélem, hogy az
ügyed hasznára válik, ha elhatározásod fölfeded valakinek, de a következőképpen tedd azt: ne
mutasd ki, hogy békében vagy haragban vagy ezzel vagy amazzal, ne fedd föl sem szándékod,
sem haditerved. Mert hidd meg, ezek a tanácsadók nagyrészt hízelkedők, nevezetesen a
nagyurak tanácsadói, és inkább kellemes szavakkal megerősítik uruk véleményét, semmint
hogy hasznos és igaz szavakat szóljanak. Ezért mondják, hogy a gazdag ember ritkán kap jó
tanácsot, hacsak nem saját magától. Eztán vedd számba barátaidat és ellenségeidet. Ami a
barátokat illeti, gondold végig, melyik a leghűségesebb, legbölcsebb és legidősebb, és melyi-
kük a legjobb tanácsadó. Ezek után elmondhatod neki az ügyet.
Azt mondom, először az igaz barátaidat hívd tanácsot adni. Mert Salamon azt mondja: mint a
kenet és jó illat megvidámítja a szívet: úgy az ő barátjának édes szavai is, melyek lelke
tanácsából valók. Azt is mondja: semmi sem olyan, mint egy igaz barát. Mert bizony sem
arany, sem ezüst nem ér annyit, mint egy igaz barát. Azt is mondja, hogy az igaz barát erős
védelem, s aki ilyenre lel, bizony nagy kincsre lel. Azt se hagyd figyelmen kívül, hogy igaz
barátod bölcs legyen, mert a könyv azt mondja: mindig olyantól kérj tanácsot, aki bölcs.
Hasonló okból olyan korú barátot hívj tanácsot adni, aki sok mindenhez ért és tapasztalt
tanácsadó. Mert a könyv szerint az öreg emberben van a tudomány, s a hosszú életben a
megfontoltság. És Tullius azt mondja, hogy a nagy dolgok nem a test erejéből születtek,
hanem jó tanács, tekintély és tudomány hatására. S eme három dolog nemhogy gyöngülne az
idő múlásával, hanem nap mint nap nő és erősödik. Aztán tartsd meg mint általános szabályt:
csak néhány kiváltságos baráttól kérj tanácsot. Mert Salamon azt mondja: lehet sok barátod,
de ezek közül egyet válassz tanácsadóul. Mert ha úgy esik, hogy először csak néhány
embernek mondod el szándékodat, később még mindig elmondhatod a többieknek, ha
szükségét érzed. De mindig figyelj arra, hogy tanácsadóidban meglegyen az előbb említett
három tulajdonság: legyen az illető igaz, bölcs és tapasztalt. És sose cselekedj kizárólag egy
tanácsadó szavai szerint, mert olykor szükség van többeknek a tanácsára. Mert Salamon azt
mondja: a sok tanácsadó sikerre viszi az ügyet.
Most, hogy elmondtam, kik adjanak neked tanácsot, megtanítlak arra, hogy kinek a tanácsától
őrizkedj. Először is őrizkedj a bolondok tanácsától. Mert azt mondja Salamon: ne fogadd meg
a bolond tanácsát, mert az csak saját kedve szerint tud tanácsot adni. A könyv szerint a bolond
jellemzője ez: azt gondolja, könnyen árthat bárkinek, és könnyen elhiszi, hogy minden jóság
benne találtatik. Hasonlóképpen őrizkedj a hízelgők tanácsától, kik inkább azon igyekeznek,
hogy álnok módon dicsérjenek, semmint hogy a dolgok valódi állását megmondják. Ezért
mondja Tullius: a barátságot fenyegető minden veszély közül legnagyobb a hízelgés. Ezért
fontos, hogy jobban őrizkedj és rettegj a hízelgőtől, mint bárki mástól. Azt mondja a könyv:
inkább rettegj és menekülj a hízelgők édes szavától, mint barátaid keserű szavától, mely az
igazat mondja. Salamon azt mondja: a férfiú, aki hízelkedik barátjának, hálót vet annak lábai
elé. Ezért mondja Tullius: ne figyelj a hízelgőkre, s hízelgő szót tanácsként ne fogadj meg!
Cato azt mondja: jól vigyázz és őrizkedj a kellemes, édes szavaktól. Úgyszintén őrizkedj régi,
megbékélt ellenségeid tanácsaitól. A könyv szerint semmilyen ellenségből sem lesz jó barát.
Aesopus azt mondja: ne bízz olyanban, kivel egykor haragban voltál, s ne mondd el titkodat
neki. És Seneca azt is megmondja, miért. Nem mondhatjuk, hogy ahol hosszú ideig tűz égett,

311
nem marad meleg utána. Ezért mondja Salamon: sohase bízzál régi ellenségedben. Ha meg-
békélt is veled, alázatosan viselkedik is és főt hajt, sose bízz benne. Mert bizony az alázatos-
ságot inkább saját hasznáért műveli, mint irántad való szeretetből, mert azt reméli, hogy ez-
által legyőz téged, s e győzelmet harccal el nem érné. Petrus Alphonsus mondja: ne barátkozz
régi ellenségeiddel, mert ha jót teszel velük, azt gonoszsággá ferdítik. Szintúgy kerüld szol-
gáid tanácsát, mert túlzott tiszteletük miatt inkább félelemből, mintsem szeretetből szólnak.
Ezért beszél így a filozófus: nincs olyan ember, aki tökéletesen őszinte volna avval, kitől igen
fél. És Tullius azt mondja: egy uralkodó hatalma akkor a leghosszabb éltű, ha népe inkább
szereti, mint féli őt. Részegek tanácsától is őrizkedj, mert ők nem tudnak titkot tartani. Mert
Salamon azt mondja: nincs ott titoktartás, hol részegség uralkodik. Élj a gyanúperrel, ha valaki
mást tanácsol titokban, és mást nyilvánosan. Cassiodorus azt mondja, hogy a tettetés alatto-
mos módja, ha valaki titokban épp az ellenkezőjét teszi annak, amit nyíltan kimutat. Szintúgy
gyanakodj a gonosz szándékúakra. Mert a könyv szerint istentelenek beszédei leselkednek a
vér után. És Dávid azt mondja: boldog ember az, ki nem jár gonoszok tanácsán. Szintúgy
kerüld az ifjak tanácsát, mert nincs meg a kellő tapasztalatuk.
Uram, most megmutatom, kitől kérj tanácsot, s kinek a tanácsát kövesd, és megtanítalak, mint
vizsgáld meg a tanácsot Tullius tanítása alapján. A tanácsadód vizsgálatában sok mindent fi-
gyelembe kell venned. Először is jól figyelj arra, hogy a dolgot, mellyel kapcsolatban tanácsot
kívánsz kérni, a valósághoz hűen mondd el. Mert ki hamisan szól, nem kaphat jó tanácsot, ha
egyszer hazudott. Aztán vizsgáld meg azt is, hogy a dolgok lehetővé teszik-é, amit kívánsz,
hogy a józan ésszel összhangban van-é, hogy módodban van-é elérni azt a dolgot, s hogy
tanácsadóid nagyobb és jobb része egyetért-e veled vagy sem. Eztán vizsgáld meg, mely
következménye lehet oly tanácsoknak, mint gyűlölet, béke, harc, fegyelem, haszon vagy kár és
sok más egyéb. Mindezekből válaszd ki a legjobbat és hagyd figyelmen kívül az összes többit.
Eztán vizsgáld meg, miféle talajban gyökerezik tanácsod, és milyen gyümölcsöt teremhet.
Mindeme okokat kezdettől fogva vizsgáld.
S miután megvizsgáltad elhatározásod, miképp azt elmondottam, hogy melyik döntés a jobb
és hasznosabb, s megbeszélted a dolgot több bölcs és öreg emberrel, gondold végig azt is,
véghez tudod-e vinni és vajon jó vége lesz-e. Mert a józan ész úgy kívánja, hogy csak oly
dolgokba kezdjünk, melyeket illő módon véghez is tudunk vinni. Senkinek sem szabad oly
terhet vállára vennie, melyet aztán nem bír el. A mondás is így szól: Aki sokat markol, keveset
fog. És Cato azt mondja: próbálj meg oly dolgokat csinálni, melyeket képes is vagy véghez-
vinni, különben oly nyomasztó teherré válik, hogy arra kényszerülsz, hogy félbehagyd, amit
elkezdtél. És Petrus Alphonsus azt mondja: ha meg tudsz tenni valamit, melyet bánnod kell,
inkább ne tedd, azaz inkább tartsd a nyelved, minthogy beszélj. Erősebb érvek alapján meg-
értheted, hogyha hatalmadban áll véghezvinni valami olyat, amit később megbánnál, akkor
jobb, ha hagyod, mintha elkezdenéd. Jól beszélnek azok, akik óvnak mindenkit attól, hogy
olyasmivel próbálkozzanak, amelyet nem biztos, hogy el tudnak végezni; s ha már, mint
mondottam, megvizsgáltad döntésed, s bizton tudod, hogy vállalkozásod véghez tudod vinni,
erősítsd meg magad, míg véghez nem vitted. Most pedig itt az ideje, hogy elmondjam, mely
esetben változtathatod meg döntésedet anélkül, hogy szószegő lennél. Hiszen az ember
megváltoztathatja célját és elhatározását, ha az ok megszűnik, vagy ha a helyzet megváltozik.
Mert úgy szól a törvény, hogyha új dolog történik, új elhatározás szükségeltetik. És Seneca azt
mondja: ha elhatározásod az ellenség fülébe jutna: változtasd meg azt. Szintúgy megvál-
toztathatod elhatározásodat, ha úgy véled, hogy ebből valami tévedés folytán baj vagy kár
származhat. Ha elhatározásod tisztességtelen, avagy tisztességtelen okból fakad, változtasd
meg azt. Mert a törvény szerint a tisztességtelen ígéret értéktelen, szintúgy ha azt teljesíteni
lehetetlen. Fogadd el általános szabályként, hogy ama elhatározás, mely oly erős, hogy

312
semmilyen körülmények hatására meg nem másíttatik, történjék bármi is, azt mondom: az az
elhatározás gonosz.”
Melibeus, mikor végighallgatta hitvese, Prudence tanítását, ekképp válaszolt: „Kedves
feleségem - mondotta -, jól és illendően megtanítottál, mint válasszam és őrizzem meg
általánosságban tanácsadóimat. De most szeretném tudni, ha volnál szíves elmondani azt is,
hogy jelen helyzetemben milyen tanácsadókat válasszak.”
Uram - szólt -, alázatosan kérlek, ne szólj szándékkal érveim ellen, sem ne haragudj meg, ha
néked nem tetsző dolgot találnék mondani, mert Isten a tudója, tisztességed és hasznod
érdekében beszélek. Remélem, hogy jóakarattal és türelemmel fogadod. Hidd el nekem -
mondta -, hogy elhatározásod ez esetben nem nevezhető elhatározásnak, csupán gonosz
indulatnak. Ezért e döntésben bizony sok hibát követtél el. Először is hibáztál tanácsadóid
összegyűjtésében. Hiszen először csak néhány embert kellett volna hívnod, a többit csak
akkor, ha szükség van rá. De te mindjárt egy csomó embert összehívtál, akiket felháborító
hallgatni is. Hibáztál abban is, hogy csak régi, öreg, igaz barátaidat kellett volna összehívnod,
te viszont hívtál idegeneket, ifjakat, hamis hízelkedőket, megbékélt ellenséget, olyat, ki tisztel,
ám nem szeret. Hibáztál abban is, hogy elhatározásodban harag volt, kapzsiság és kapkodás,
amelyek ellentétben állnak minden tisztességes és hasznos elhatározással. Ezeket sem
magadban, sem tanácsadóidban nem semmisítetted meg, amint azt kellett volna. Szintúgy
hibáztál abban, hogy kimutattad tanácsadóidnak szándékodat: hogy azonnal harcolni kívánsz
és bosszút állni. Szavaidból kitalálták szándékodat, ezért inkább kedvedre, mint hasznodra
való tanácsot adtak. Hibáztál abban is, hogy úgy látszik, megelégedtél csupán eme kevéssé
megfontolt tanácsadókkal, mikor a megfontoltabbakra oly nagy szükség lett volna. Hibáztál
abban is, hogy elhatározásodat nem vizsgáltad meg az előbb elmondott módon, amint azt
kellett volna, amennyire az ügy megkövetelte volna. Hibáztál abban is, hogy nem tettél
különbséget tanácsadóid közt; vagyis igaz barátaid és színlelő tanácsadóid közt. Nemcsak nem
vettél tudomást öreg, bölcs, igaz barátaid szándékáról, de szavukat moslékba öntötted, és
szíved a nagyobb rész felé hajlott, s ott is kötött ki. S mert tudni való, hogy bolondokból
könnyebben találtatik nagyszámú csoport, mint bölcs emberekből, s ezért eme gyűléseken
nagyobb figyelem szenteltetik az emberek létszámának, mint a tudásának, láthatod, hogy az
effajta tanácsadásban az ostobaság a tanácsadó.
Melibeus ismét válaszolt, és ezt mondotta: „Elismerem, hogy hibáztam. De épp az imént
mondottad, hogy nem hibáztatható az, aki új tanácsadókat választ bizonyos ésszerű okok
miatt. Kész vagyok új tanácsadókat választani, amint jónak látod. A mondás szerint tévedni
emberi dolog, de tévedésünkben sokáig időzni, az ördög műve.”
Erre Prudence asszony azonnal válaszolt: „Vizsgáld meg - mondta - tanácsadóidat, és nézzük
csak, melyikük beszélt a legésszerűbben, s adta a legjobb tanácsot. Amennyire e vizsgálat
szükséges, kezdjük a sebészekkel és orvosokkal, kik először szóltak a dologról. Azt mondom,
a sebészek és orvosok oly bölcsen szóltak erről, miként az tőlük elvárható. S beszédjükben
igen bölcsen mondták, hogy munkájukhoz tartozik az, hogy mindenki becsületére és hasznára
cselekedjenek, és senkinek a kárára, és tudásuk szerint mindenkit meggyógyítsanak, aki csak
kezükbe kerül. És uram, mivel ily józanul és bölcsen szólottak, azt javaslom, részesüljenek
magas jutalomban nemes beszédükért, s hogy ők tegyék a legfontosabb teendőket kedves
leányod meggyógyításában. Mert legyenek bár barátaid, mégsem tűrheted, hogy semmiért
szolgáljanak, hanem inkább meg kell jutalmaznod őket, hogy megmutasd nagylelkűségedet. S
ami a doktorok javaslatát illeti, nevezetesen, hogy a betegségeknél az egyik ellentétet a
másikkal lehet gyógyítani, szeretném tudni, mint érted ezt, és mi a véleményed róla.”

313
„Bizony - szólt Melibeus - ezt úgy értem, hogyha valaki ellenem tesz, hát én is úgy teszek. Ha
valaki úgy áll rajtam bosszút, hogy rosszat tesz velem, én is úgy állok bosszút, hogy rosszat
teszek vele, s így az ellentétet egy másikkal gyógyítom.”
„No lám - szólt Prudence asszony -, mily könnyen hajlik mindenki saját óhaja felé! Bizony a
doktorok szavait nem úgy kell érteni. Hiszen a gonoszság nem ellentéte a gonoszságnak, sem
a bosszú a bosszúnak, sem a rossz a rossznak, hanem azok éppenséggel hasonlóak. Ezért egy
bosszút nem gyógyít meg egy másik bosszú, sem egy rosszat egy másik rossz, hanem az egyik
növeli és erősíti a másikat. Hanem a doktorok szavait másképp kell érteni: a jó és a rossz
ellentétek, miként a háború és a béke, a bosszúállás és a béketűrés, az ellenségeskedés és az
egység, és még sok más egyéb. És a gonosz a jóságtól gyógyul meg, a háború a békétől, és így
tovább. Pál apostol írja több helyütt: gonoszért gonosszal senkinek ne fizessetek, ha átokkal
illetnek, áldást mondunk; ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük. És még sok helyütt
ajánl békét és egyetértést.
De most ama tanácsokról fogok beszélni, melyeket a bölcs törvénytudók adtak neked teljes
egyetértésben, hogy vigyázz magadra, és tartsál őröket a házban. Azt is mondták, hogy ez
esetben igen megfontoltan cselekedjél. És uram, ami az első pontot illeti, hogy vigyázz saját
személyedre, értsd meg, hogy az, aki háborúzik, még odaadóbban és alázatosabban
imádkozik, hogy Jézus Krisztus teljesen védje meg és segítse meg szükségében. Mert bizony
ezen a világon senkinek tanács nem adatik, senki biztonságban nem tartathatik Urunk, Jézus
segítsége nélkül. Ez egybehangzik avval, amit Dávid próféta mond: ha az Úr nem őrzi a
várost, hiába vigyáz az őriző. Nos, uram, személyed őrzését bízd igaz barátaidra, kiket ismersz
és megbízol bennük. Őket kérd meg, hogy vigyázzanak rád. Mert Cato azt mondja: ha
segítségre van szükséged, kérd a barátodtól, mert nincsen oly jó orvos, mint az igaz barát.
Őrizkedj az idegenektől és a hazugoktól, kiknek társasága mindig gyanús. Mert Petrus
Alphonsus azt mondja: ne fogadj társaságodba idegent, csak ha már régebb ideje ismered. S
ha úgy esik, hogy mégis egy társaságba kerültök, szándékodtól függetlenül, puhatolóddz,
amilyen finoman csak lehet, életmódjáról és addigi életéről. És színlelj: mondd, hogy oda
mégy, ahová nem is mennél. Ha dárdát visel, haladj a jobbján. Ha kardot visel, haladj a balján.
S ezután kerülj bölcsen minden olyan embert, kiről az elébb beszéltem, őrizkedj tőlük és
tanácsuktól. S eztán úgy őrizd magad, hogy erődben való önhittségből ne becsüld úgy alá az
ellenséged hatalmát, hogy ne hanyagold el saját személyed őrizetét eme önhittség miatt, mert
minden bölcs ember féli ellenségét. Azt mondja Salamon: boldog ember az, aki szüntelen
retteg, aki pedig megkeményíti az ő szavát, bajba esik. És örökkön őrizkedj a kémektől. Mert
Seneca azt mondja, hogy a bölcs ember, ki féli a bajt, el is kerüli azt; és nem kerül veszélybe,
ki azt elkerüli. S ha még úgy is van, hogy biztos helyen vagy, tégy meg mindent azért, hogy
őrizd személyedet, vagyis ne csak a nagy, hanem a kis ellenségeidtől is tarts. Azt mondja
Seneca: a bölcs ember a legkisebb ellenségét is féli. Ovidius azt mondja, hogy a kis vipera
megöli a hatalmas bikát és a vad hím szarvast. S a könyv azt mondja: a kis tüske is fájdalmas
sebet üthet a királyon, s a kutya elfogja a vaddisznót. Azért azt nem mondom, hogy oly gyáva
légy, hogy akkor is rettegj, mikor nincs mitől. A könyv szerint némely ember élvezi azt, hogy
másokat becsap, ám retteg attól, hogy mások becsapják őt. Ám félj attól, hogy megmérgeznek,
és őrizkedj a gúnyolódók társaságától. Mert azt mondja a könyv: ne barátkozz a
gúnyolódókkal, menekülj szavuktól, mint a méregtől.
A második ponttal kapcsolatban, mikor bölcs tanácsadóid azt javasolták, hogy nagy igye-
kezettel őriztesd a házat, szeretném tudni, mint érted eme szavakat, s mi a véleményed erről.”

314
Melibeus ekként válaszolt: „Bizony, úgy értem, hogy erősítsem meg házam olyan tornyokkal
és építményekkel, mint amilyenek a kastélyokon vannak, és különféle fegyverekkel, melyek-
kel saját személyem és házam megvédhetem, mert az ellenség rettegni fog attól, hogy meg-
közelítsen.”
Erre Prudence azonnal válaszolt: „A ház magas tornyokkal és hatalmas építményekkel való
megerősítése olykor a gőg jele. S az emberek nagy fáradsággal és költséggel emelnek magas
tornyokat és hatalmas építményeket, melyek ha elkészültek, nem érnek annyit, mint néhány
öreg, bölcs és igaz barát. S tudd meg, a gazdag ember személyének és javainak a lehető
legnagyobb és legerősebb védelme az, ha szeretik alattvalói és felebarátai. Mert azt mondja
Tullius, legerősebb védelmet az nyújt, ha urát szereti népe.
Uram, ami azt a pontot illeti, melyben öreg és bölcs tanácsadóid azt mondották, hogy nem
szabad elhamarkodottan vagy meggondolatlanul cselekedned eme ügyben, hanem gondosan és
alaposan tanulmányozni kell azt, meggyőződésem, hogy bölcset és igazat szólottak. Mert
Tullius azt mondja: bármibe is fogsz, foglalkozz azzal nagy odaadással. S még azt mondom,
hogy mielőtt bosszút állnál, harcot indítanál, előbb fontold meg jól. Mert Tullius szerint a
hosszan előkészített harc gyors győzelmet hoz. És Cassidorus szerint erősebb a védelem, ha
hosszan készítették elő.
De most beszéljünk arról a tanácsról, melyet azok a barátaid adtak, kik tisztelnek, ám nem
szeretnek, régi, megbékélt ellenségeid, hízelgők, akik mást tanácsoltak négyszemközt, és mást
nyilvánosan, az ifjak, kik azt javasolták: állj azonnal bosszút, s kezdjél harcba. S bizony,
uram, mint már az elébb említettem, nagyban hibáztál azzal, hogy ilyen népeket hívtál taná-
csot adni. Eme tanácsadókat a már előbb említett okokból elmarasztalás illeti. Mindazonáltal
térjünk rá most a tényekre. Először is kövesd Tullius tanítását. A dolog, illetve tanács lényegét
nem is érdemes vizsgálni, mert tudott dolog, hogy bűnt és gonoszságot követtek el ellened,
hogy hányan és milyen módon ártottak neked. Eztán vizsgáld meg a második körülményt,
melynek kapcsán Tullius azt teszi a tárgyhoz, ő ezt hozzájárulásnak nevezi, hogy kik és
hányan járultak hozzá elhatározásodhoz, hogy gyors bosszút állj. Vegyük sorra őket. S az első
pont szerint ismert dolog, miféle népek járultak hozzá ehhez. Mert hidd meg, akik azonnali
bosszút tanácsoltak neked, azok nem a barátaid. Vegyük most sorra, kit tartasz igazán közeli,
személyes barátodnak. Mert légy bár gazdag és hatalmas, bizony csak egyedül vagy. Hiszen
csak egy leányod van, sem fivéreid, sem unokafivéreid, sem más közeli rokonod, hogy az
ellenséget elrémissze attól, hogy vitába szálljon veled vagy megtámadjon. Gazdagságodat
sokfelé kell osztanod, s ha már mindenki megkapta részét, kevéssé fogja érdekelni őket, hogy
halálodat megbosszulják. Ám ellenségeid hárman vannak, s van sok gyermekük, fivérük, s
más közeli rokonuk. S ha elpusztítasz kettőt vagy hármat is közülük, még mindig épp elég
marad, hogy megöljön. S legyenek bár a te rokonaid állhatatosabbak, mint az ellenségeid, ám
azok távoli rokonok, és kevés közük van hozzád. Ellenségedhez pedig közel áll rokonsága, és
körülményeik pedig biztosan jobbak, mint a tiéd. És most mérlegeljük, hogy azok tanácsa, kik
néked azonnali bosszút tanácsoltak, vajon nem ellenkezik-e a józan ésszel. És bizony látni
fogod, hogy igen. Hiszen ész és jog szerint senki nem állhat bosszút a bírón kívül, kinek ez
hatáskörébe tartozik, abban az esetben, ha joga van az azonnali vagy enyhébb bosszúhoz,
amint a törvény azt kimondja. És még arról a szóról, melyet Tullius hozzájárulásnak nevez:
elmélkedj azon, vajon hatalmad hozzájárulhat-e tanácsadóid határozottságához. Bizony joggal
mondhatod, hogy nem. Mert az igazat megvallva nem tehetünk semmit, csak amit jog szerint
tehetünk. És jog szerint saját felhatalmazásunk által nem állhatunk bosszút. Be kell hát látnod,
hogy hatalmad nem járul hozzá a határozottságodhoz.

315
Vizsgáljuk akkor meg a harmadik pontot, melyet Tullius következménynek nevez. Meg kell
értened, hogy a bosszú, amelyre készülsz, következmény. Ebből újabb bosszú következik,
szüntelen pusztulás és háború, és egyéb bajok, melyekről most még nem tudunk. És ami a
negyedik pontot illeti, melyet Tullius eredetnek nevez, láthatod, hogy a rossz, melyet tettek
veled, az ellenség gyűlölségéből ered, melynek megbosszulásából újabb bosszú származna,
sok bánat és javak pazarlása, mint azt már mondottam.
Most, uram, ami azt a pontot illeti, melyet Tullius okoknak nevez, és amely az utolsó pont,
megértheted belőle, hogy a rossznak, mely történt veled, bizonyos okai vannak, melyeket az
írástudók oriens-nek és efficiens-nek; causa longinquá-nak és causa propinquá-nak, azaz
távoli és közeli oknak neveznek. A távoli ok a mindenható Isten, ki mindeneknek a legvégső
oka, a közeli ok a három ellenséged; a véletlen ok volt a gyűlölet, az anyagi ok a lányod öt
sebe, a formális ok az, hogy a létrán át bemásztak az ablakodon, a végső ok pedig az volt,
hogy a leányod megölték. Ezek egymás után következtek. De a távoli okról beszélve, s hogy
mi származik belőlük ez esetben, azt ki nem találhatom, csak feltételek alapján. Tételezzük
fel, hogy rossz szándékkal jönnek oly okból, melyre a Dekrétumok könyve azt mondja: ritkán
vagy nehezen lett jó vége olyan dolognak, amely rosszul kezdődött.
Uram, ha megkérdeznének, miért tűrte el Isten, hogy az emberek ezt az aljasságot kövessék el
ellened, bizony nem tudnám megmondani az igazat. Mert azt mondja Pál apostol: Ó, Isten
gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő
ítéletei, és kinyomozhatatlanok az ő útjai! Mindazonáltal bizonyos feltételezések alapján
hiszem és vallom, hogy Isten, ki igazsággal teljes, valamilyen ésszerű ok alapján engedte,
hogy ez megessék.
Neved Melibeus, vagyis mézivó. Az evilági gazdagság, örömök és tisztesség oly sok mézét
megittad, hogy megrészegültél, és elfeledted Jézus Krisztust, a teremtődet. Nem tisztelted,
nem imádtad őt olyan odaadóan, mint kellett volna, s nem tartottad meg Ovidius szavát sem,
amely így szól: a test örömének méze alatt méreg gyilkolja a lelket. És Salamon így beszél: ha
mézet találsz, egyél, amennyi elég neked; de sokat ne egyél, hogy ki ne hányd azt. És talán
Krisztus megharagudott rád, és elfordította tőled irgalmas orcáját és fülét. Talán ezért tűrte,
hogy így bűnhődjél vétkedért. Mert vétkeztél Krisztus Urunk ellen. Mert bizony az emberiség
három ellenségét, melyek: a test, az ördög és a világi hívságok, szándékosan a szívedbe
engedted, a test ablakán keresztül, s nem védekeztél a kísértés ostroma ellen, s így azok öt
helyütt ejtettek sebet lelkeden: ez az öt halálos bűn, mely az öt érzéken keresztül jut a szí-
vedbe. Hasonlóképp tűrte el Krisztus Urunk, hogy három ellenséged az ablakon keresztül
házadba bemásszon, és az előbb említett módon megsebezze leányodat.”
Bizony - szólt Melibeus -, jól látom, igyekszel szavaiddal meggyőzni engem, hogy ne álljak
bosszút ellenségeimen, azáltal, hogy megmutatod: mennyi kár és baj származhat ebből. De ha
bárki végiggondolná az összes rosszat, mely a bosszúállásból következhet, senki emberfia
nem állna bosszút, ami szintén káros lenne. Mert a bosszúállás következtében a gonoszok
különválnak a jóktól, s akinek szándékában áll rosszat cselekedni, látván a vétkesek
büntetését, fékezi magát.
S még azt mondom, hogy miként egy közönséges ember vétkezik azáltal, hogy bosszút áll egy
másikon, akként vétkezik a bíró, ha nem áll bosszút azon, aki megérdemli. Mert Seneca
szerint az az úr jó, ki a gonoszt elítéli. Cassidorus azt mondja: az ember nem mer rosszat
tenni, ha tudja, hogy ez nem tetszik bíráinak és feljebbvalóinak. Más azt mondja: az a bíró, aki
fél igazságot tenni, elrontja az embereket. És Szent Pál apostol írja levelében a rómaiakhoz:
mert Isten szolgája ő a te javadra. Ha pedig a gonoszt cselekszed, félj: mert nem ok nélkül
viseli a fegyvert; mert Isten szolgája, bosszúálló a haragja annak, aki gonoszt cselekszik. És ez

316
a bosszú csöppet sem tetszik nekem. Úgy vélem, a szerencse sok nehéz lépést segített megten-
nem gyermekkorom óta. Most próbára teszem őt Isten segedelmével; segítsen megbosszulni
szégyenem.
„Bizony - szólt Prudence -, ha tanácsom szerint cselekszel, nem próbálsz szerencsét semmi-
féle módon, és nem is hajlasz a szerencse felé. Mert Seneca szerint azok a dolgok, melyeket
bolondul a szerencse reményében cselekszenek, sosem visznek jóra. S ugyanaz a Seneca
mondja: minél fényesebb, minél ragyogóbb a szerencse, annál törékenyebb és tünékenyebb.
Ne bízzál benne, mert nem hűséges, se nem állhatatos. Mert mikor segítségét a legbiztosabb-
nak érzed, akkor csap be. S ha azt mondod, hogy a szerencse gyermekkorod óta táplált, azt
mondom: annál kevésbé bízzál benne. Mert azt mondja Seneca: akit a szerencse táplál, abból
később bolondot csinál. Minthogy bosszúra áhítozol, és a törvényes bíró előtti bosszú nem
tetszik neked, nincs más választásod, mint a bosszút a legfőbb bírára hagyni, ki megbosszul
minden gonoszságot. És ő megbosszul téged, mert azt mondja: a bosszúállást hagyd énrám.”
Melibeus ekképp válaszolt: „Ha nem állok bosszút azért a gonoszságért, amit tettek vélem,
arra buzdítom gonosztevőimet és mindenki mást, hogy kövessenek el ellenem egy másik
gonosztettet. Mert írva vagyon: ha nem bosszulsz meg egy régi gaztettet, arra buzdítod ellen-
ségeidet, hogy egy újat kövessenek el ellened. És béketűrésemért annyi gonoszságot tennének
velem, hogy el se bírnám, és az emberek semmire sem becsülnének. Mert azt mondják: ha
sokat tűrsz, oly dolgok történnek meg véled, melyeket nem bírsz elviselni.”
„Bizony - szólt Prudence -, elismerem, hogy nem jó a túlzott béketűrés. Ám ebből még nem
következik az, hogy mindenkinek, akivel gonoszat míveltek, meg is kell bosszulnia azt,
ugyanis egyedül a bírákra tartozik, hogy a gonoszságokat és az igazságtalanságokat meg-
bosszulják. Ezért az a két kijelentés, melyet az előbb idéztél, csak a bírákra vonatkozik, hiszen
ha ők túlzott módon eltűrik büntetés nélkül a gonoszságokat, akkor nemcsak biztatják az
embereket a gonoszságra, de egyenesen elrendelik azt. Egy bölcs azt is mondja, hogy az a
bíró, aki nem javítja meg a vétkest, az elrendeli, hogy bűnt kövessen el. S a bírák és uralkodók
ha túlságosan sokat tűrnek el a gonoszoktól és gazfickóktól, az idő előrehaladtával ebből a
béketűrésből olyan hatalom lesz, hogy a bírákat és uralkodókat el kell bocsátani hivatalukból
és elvenni tőlük uralmukat.
De tegyük föl, hogy szabad megbosszulnod magad. Azt mondom, nincs hatalmad, hogy
megbosszuld magad. Mert ha összehasonlítod a magad hatalmát ellenségeidével, úgy fogod
találni, mint már rámutattam, hogy körülményeik sokkal jobbak a tiednél. Ezért mondom,
hogy jobb, ha béketűrő vagy.
Ezenkívül tudod, hogy a közmondás szerint balgaság az embernek egy nálánál erősebb vagy
hatalmasabb emberrel harcolnia. És olyan valakivel harcolni, aki ugyanolyan erős, mint ő
maga, az a pusztulás. Gyöngébbel harcolni pedig ostobaság, Ezért kell az embernek a harcot a
lehető leginkább kerülnie. Mert Salamon azt mondja: a becsületes ember elkerüli a viszályt. S
ha a sors úgy hozza, hogy egy náladnál erősebb, hatalmasabb ember megsért, azon légy in-
kább, hogy megakadályozz egy hasonló sértést, mintsem megbosszuld. Mert Seneca szerint
nagy veszélynek teszi ki magát az, ki nálánál hatalmasabbal harcol. És Cato azt mondja: ha
egy magas tisztségű vagy rangú ember megsért vagy megbánt, viseld el; mert az, ki egyszer
megbántott, máskor éppenséggel segíthet rajtad.
Ám tegyük föl, hogy hatalmadban áll megbosszulni magad. Azt mondom, hogy sok minden
visszatart a bosszúállástól, és arra késztet, hogy békével tűrd mindama rosszat, amit veled
mívelnek. Először is, vedd figyelembe a saját személyedben lévő hibákat, mely hibáidért Isten
megszenvedett, mint azt már az elébb mondottam. Mert a költő szerint türelemmel kell

317
elviselnünk a ránk mért csapásokat, ha úgy érezzük, hogy megérdemeltük őket. És Szent
Gergely szerint, ha az ember számba veszi hibáit és vétkeit, a kínok és csapások kisebbnek
tűnnek. És amennyivel komolyabbnak és súlyosabbnak tűnnek vétkei, annyival enyhébbnek és
szelídebbnek tűnnek a kínok. Szintúgy meg kell hajlítanod szívedet, hogy meglegyen benned a
Mi Urunk, Jézus Krisztus türelme, miként Szent Péter írja levelében: hiszen Krisztus is
szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Bűnt nem
követett el, szájában álnokság nem találtatott. Amikor szidalmazták, nem viszonozta a szidal-
mat; amikor szenvedett, nem fenyegetődzött, hanem rábízta magát az igazságos bíróra. Szint-
úgy béketűrésre kell buzdítson ama türelem, mellyel a szentek viselik a megpróbáltatásokat,
anélkül hogy vétkeztek volna és büntetést érdemelnének. Meg kell erősítsed türelmedet,
hiszen gondolj bele: az evilági szenvedés úgyis rövid ideig tart, és hamar elmúlik. És az öröm
örök, melyet az ember kiérdemel a csapások iránti türelemmel, az apostol levelei szerint: mert
a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy és örök dicsőséget szerez nekünk. És
higgyél szilárdan abban, hogy az nem lehet jól nevelt, aki nem türelmes, és nem bír dolgokat
türelemmel viselni. Mert azt mondja Salamon: az embert hosszútűrővé teszi az értelme. És
máshol azt mondja: aki türelmes, nagy annak az okossága. S ugyanez a Salamon még azt
mondja: a haragos és mérges ember viszályt okoz; a hosszútűrő pedig lecsendesíti a háborgást.
S azt is mondja: jobb a hosszútűrő, mint a harcias; a maga indulatján uralkodó, mint aki várost
foglal el. S ezért mondja levelében Szent Jakab: a béketűrés a tökély erénye.”
„Bizony - szólt Melibeus -, elismerem, Prudence asszony, hogy a béketűrés a tökély erénye,
ám mindenkiben nem lehet meg az a tökély, melyet keresel, s a tökéletes emberek számát meg
nem tudnám mondani. Szívem addig meg nem békélhet, míg bosszút nem állok. És légyen bár
úgy, hogy nagy ellenségeim nagy veszélyt vállaltak, hogy eme gonosztett által bosszút álltak
rajtam, ám e veszélyről tudomást nem véve töltötték be gonosz kívánságukat. Ezért úgy
vélem, nem marasztalhatnak el engem azért, mert egy kis veszélybe sodrom magam azáltal,
hogy bosszút állok, és hogy túlzásba esem, nevezetesen az egyik szörnyűséget egy másikkal
bosszulom meg.”
„Mondd, ami néked tetszik - szólt Prudence asszony -, de az embernek semmilyen esetben
nem szabad szörnyűséget cselekednie, sem túlzásba esnie, hogy megbosszulja magát. Mert
Cassidorus szerint éppoly gonoszat tesz az, aki bosszúból szörnyűséget követ el, mint az, aki a
szörnyűséget elkövette. Ezért csak a jog rendje szerint állhatsz bosszút, azaz törvényesen, sem
túlzásba nem esve, sem szörnyűséget el nem követve. Szintúgy ha az ellenséged által elköve-
tett szörnyűséget más úton bosszulod meg, vétkezel. Ezért mondja Seneca, hogy gonoszságot
soha nem szabad gonoszsággal megtorolni. S ha azt mondod, hogy a törvény feljogosítja az
embert arra, hogy erőszak ellen erőszakkal védje magát, akkor bizony igazat szólsz, ha a
védelem azonnal történik, halogatás vagy késedelem nélkül, védelemből, és nem bosszúból.
És úgy illik, hogy az ember oly módon védekezzék, hogy mások ne vádolhassák túlzással, sem
szörnyűség elkövetésével. Ám istenemre, jól tudod, hogy most nem önvédelemre készülsz,
hanem bosszúra, és nincs szándékodban mértéket tartani. S ezért úgy vélem, a türelem jó, mert
Salamon szerint a nagy haragú ember büntetést szenved.”
„Bizony - szólt Melibeus -, elismerem, hogyha valaki türelmetlen és haragos oly dolog miatt,
mely őt nem érinti, és nem rá tartozik, s ebből kára származik, az nem csoda. Hiszen a törvény
kimondja, hogyha valaki olyasvalamibe keveredik, ami nem rá tartozik, az bűnös. És Salamon
azt mondja: kóbor ebet ragad fülön, aki felháborodik a perpatvaron, amely nem őt illeti. Ám
jól tudod, hogy ez az ügy igen közelről érint engem. Ezért bár haragos és türelmetlen vagyok,
ez nem csoda. S azt sem mondhatnám, hogy káromra válik, ha bosszút állok, hiszen gazda-
gabb és hatalmasabb vagyok, mint ellenségeim. És jól tudod, hogy pénz és javak birtoklása

318
irányít mindent ezen a világon. És Salamon azt mondja, hogy minden a pénznek engedelmes-
kedik.”
Mikor Prudence meghallotta, mint dicsekszik férje pénzével és gazdagságával, becsmérelve
ellenségei hatalmát, emígy szólott: „Bizony, kedves uram, elismerem, hogy gazdag és hatal-
mas vagy, s hogy a gazdagság jó szolgálatot tesz annak, aki tisztességes úton jutott hozzá és
jól tudja felhasználni. Mert miként az ember teste nem élhet lélek nélkül, akként nem élhet
meg ideiglenes javak nélkül sem. Gazdagsága által az ember barátokat szerezhet. Ezért
mondja Pamphilus: ha a gulyás leánya gazdag, ezer kérő közül válogathat, mert ezer közül egy
sem hagyná el, se nem utasítaná vissza. Ugyanaz a Pamphilus azt is mondja: ha boldog vagy,
tehát gazdag, számos társat és barátot találsz. Ám ha szerencséd változik, és elszegényedsz,
akkor elhagynak a társak és barátok, egymagadban és társ nélkül maradsz, hacsak nem a
szegények társaságában. S még azt is mondja Pamphilus, hogy a rabokat vagyon által
gazdaggá kéne tenni, mert miként a gazdagságból sok jó származik, úgy a szegénységből sok
kár és baj. Mert a nagy szegénység arra készteti az embert, hogy gonoszat tegyen. Ezért nevezi
Cassidorus a szegénységet a romlás, valamint a szerencsétlenség anyjának. Ezért mondja
Petrus Alphonsus: egyik legnagyobb csapás ezen a világon az, ha egy szabadon született em-
bert a szegénység arra kényszerít, hogy ellenségei alamizsnáját egye. Ugyanezt mondja
Innocentius egyik könyvében: szomorú és szerencsétlen a szegény koldus sorsa, mert ha nem
kér ételt, éhen hal. Ha pedig kér, szégyenébe hal bele. Mindazonáltal a szükség arra kénysze-
ríti, hogy kérjen. Ezért mondja Salamon, hogy jobb meghalni, mint ilyen szegénységben élni.
Ugyanez a Salamon azt is mondja: jobb keserves halállal halni, mint ily módon élni. Ezen
okokból és sok más egyéb okból azt mondhatom, elismerem, hogy jó annak a gazdagság, ki
helyesen használja azt föl. Ezért megmutatom, miként gyűjtsél vagyont, és miként használd
föl azt.
Először is nagy vágyakozás nélkül, fokozatosan szerezd, ne kapkodva, mert kiben nagy a
gazdagság iránti vágy, az hamar fog lopni, és egyéb gonoszságot elkövetni. Ezért mondja
Salamon: aki túlontúl siet meggazdagodni, az nem lehet ártatlan. Azt is mondja, hogy a gyor-
san szerzett gazdagság könnyen el is vész. Ám az a gazdagság, mely apránként gyűlik, mindig
növekszik és sokszorozódik. S a vagyont eszeddel és munkáddal szerezd, anélkül hogy más-
nak bajt vagy kárt okoznál. Mert a törvény kimondja, hogy más kárán senki nem gazdagodhat
meg, vagyis a természet jog szerint megtiltja, hogy valaki a más kárán gazdagodjék meg. És
Tullius szerint az, hogy az emberek sem bánatot, sem halálfélelmet ne érezzenek, az annyira
természet ellen való, mint az, hogy valaki saját hasznát más kárára növelje. És bár a nagy és
hatalmas emberek nálad könnyebben gazdagodnak meg, ne légy sem rest, sem lassú, hogy
vagyont gyűjts, és kerüld a lustaságot. Mert Salamon szerint a restség az embert sok rosszra
megtanítja. És ugyanez a Salamon azt is mondja: aki munkálja az ő földjét, kenyeret fog enni,
aki pedig lusta és hiábavalóságok után futkos, az szegény lesz és éhen fog halni. S aki lassú és
rest, annak sohasem lesz elég ideje, hogy haszonra tegyen szert. Egy költő szerint a rest télen a
nagy hidegre hivatkozik, nyáron viszont a forróságot okolja. Ezért mondja Cato: légy éber, és
ne aludj túl sokat, mert a túlontúl sok pihenés táplálja a bűnöket. S ezért mondja Jeromos:
mindig cselekedj valami jót, hogy ellenségünk, az ördög ne találjon foglalatosság nélkül, mert
az ördög nehezen keríti hatalmába azt, aki jó cselekedetekkel foglalja el magát.
Így amíg meggazdagodsz, legfőképp elkerülöd a restséget, s aztán úgy használd föl a vagyont,
melyet eszeddel és munkáddal kerestél, hogy az emberek sem szűkmarkúsággal, sem bolond
bőkezűséggel ne vádolhassanak. Mert miként elmarasztalják azt, aki fösvény és szűkmarkú,
úgy az is hibáztatható, aki túlzottan szórja a pénzt. Ezért mondja Cato: úgy használd vagyo-
nod, hogy ne vádolhassanak fösvénységgel, mert nagy szégyen az, ha valakinek az erszénye
gazdag, ám a szíve szegény. Azt is mondja: javaidat mértékkel használd, azaz mértéktartóan

319
költsed. Mert aki bolond módra szórja javait, amikor már a sajátjából semmi sem maradt,
elveszi mások javait. Azt mondom tehát, kerüld a fösvénységet, használd úgy vagyonodat,
hogy az emberek ne mondják, hogy elástad, hanem legyen hatalmad vagyonod fölött. A bölcs
így feddi meg a fösvényt: Miért fosztja meg magát valaki vagyonától fösvénységével, ha
egyszer tudja, hogy meg fog halni, hiszen ezt az életet mindenki halállal végzi? S vajon mi
okból kötődik oly igen vagyonához, hogy érzékei egy percre sem válnának meg attól, mikor
tudnia kell, hogyha meghal, semmit sem vihet belőle magával? Ezért mondja Szent Ágoston,
hogy a fösvénység a pokolba van láncolva, és minél többet habzsol, annál inkább vágyakozik
arra, hogy még többet habzsoljon. És ahogy őrizkedned kell attól, hogy szűkmarkúnak vagy
fösvénynek tartsanak, ugyanúgy kell vigyáznod, hogy bolondul bőkezűnek se nevezzenek.
Ezért mondja Tullius: ne rejtsd el és ne zárd el házad javait, hogy a szánalom ki ne nyithassa
őket, hogy részesülhessen belőle az, aki szükséget szenved, ám oly nyitva se tartsd, hogy
mindenkié legyen.
Ezek után vagyonod szerzésében és felhasználásában három dolog mindig legyen szívedben,
azaz mi Urunk, az Isten, a lelkiismeret és a jó hírnév. Isten neve mindig legyen szívedben, és
semmi pénzért ne tégy olyat, ami ne tetszenék Istennek, ki nékünk Urunk és Teremtőnk. Mert
Salamon szavai szerint: jobb kevés az Úrnak félelmében, mint temérdek kincs a háborúság-
ban. S a próféta szerint jobb a kevés igazsággal, mint gazdag jövedelem hamissággal. Ezen-
felül azt mondom, hogy olyan foglalatossággal szerezd vagyonod, hogy lelkiismereted tiszta
legyen. Az apostol szerint semmiben nem lehet olyan örömünk, mint mikor lelkiismeretünk
mellettünk tanúskodik. S a bölcs azt mondja: az ember alapvetően jó, ha bűn nem terheli
lelkiismeretét. Eztán vagyonod szerzésében és felhasználásában mindig szentelj különös
figyelmet annak, hogy neveden folt ne essék. Mert Salamon is azt mondja: kívánatosb a jó
hírnév a nagy gazdagságnál. Ezért mondja máshol: igyekezz megőrizni barátaid és jó hírne-
ved, mert ezek minden kincsnél tovább maradnak veled. S bizony az nem lehet értékes ember,
ki Isten és jó lelkiismerete után nem tesz meg mindent jó hírneve érdekében. És Cassidorus
azt mondja: nemes szívre vall, ha az ember jó hírnévre áhítozik. Ezért mondja Szent Ágoston:
két dolog van, ami igazán szükséges: a jó lelkiismeret és a jó hírnév; a jó lelkiismeret befelé,
saját magadnak, a jó hírnév pedig kifelé, másoknak. S aki jó lelkiismeretében oly igen
megbízik, hogy semmibe veszi a jó hírnevét, az bizony alja ember.
Uram, megmutattam, mint szerezz vagyont, s miként használd fel. Azt is jól látom, hogy
vagyonodba vetett bizalmad miatt kezdenél harcba. Azt tanácsolom: ne tedd ezt, mert ez nem
elég a harchoz. Ezért mondja egy filozófus: aki mindig harcra vágyik, sosem lesz elégedett,
mert minél gazdagabb, annál többet kell költenie a győzelem érdekében. És Salamon azt
mondja: mikor megszaporodik a jószág, megszaporodnak annak felemésztői is. És kedves
uram, legyen bár vagyonod miatt sok embered, mégsem jóravaló dolog háborúzni, ha módod-
ban áll saját érdekedben békében élni, mert a csaták győzelme nem a résztvevők sokaságától
függ, sem az emberi erénytől, hanem mindenható Urunk kezétől. Ezért Júdás Makkabeus,
Isten lovagja, kinek igen nagyszámú ellenség ellen kellett harcolnia, akik többen és erősebbek
valának, mint Makkabeus népe, e szavakkal vigasztalta maroknyi seregét: Isten éppoly
könnyen adhat győzelmet kevés embernek, mint soknak, mert a győzelem nem az emberek
nagy számától vagyon, hanem a mi Mennybéli Urunktól, Istentől. És kedves uram, mivel
olyan ember nem létezik, aki biztos lehetne abban, vajon érdemes-e arra, hogy Isten győzelmet
adjon neki vagy sem, mint azt Salamon is megmondja, ezért mindenkinek rettegnie kell attól,
hogy harcolni kezdjen. S a csatákban sok a pusztulás, és gyakorta megesik, hogy a nagy
embert éppoly könnyen megölik, mint bárki mást. Mint az írva vagyon a Királyok második
könyvé-ben: a kard egyszer erre sújt le, másszor arra. És mivel a háború nagy veszedelem az

320
embernek, ezért kerülnie kell azt, amennyire csak lehet. Mert Salamon azt mondja: Ki
fegyvert fog, fegyver által vész el.”
Miután Prudence asszony elmondta ezeket, Melibeus ekképp válaszolt: „Látom, Prudence
asszony, szép szavaidból, hogy a harc igencsak kedved ellenére van, ám még nem hallottam
tanácsodat, hogy mit tegyek ebben az ügyben.”
„Bizony - szólt Prudence -, azt tanácsolom, hogy köss békét ellenségeiddel. Mert Szent Jakab
is azt írja levelében, hogy egység és béke által a kis vagyon megnő, ám a viszály és hábo-
rúskodás a nagy vagyont leapasztja. És tudod, hogy a világon a legnagyobb és legfontosabb
dolog az egység és a béke. Ezért szólt így Jézus Krisztus apostolaihoz: boldogok a békességre
törekvők, mert ők az Isten fiainak mondatnak.”
„Látom - szólt Melibeus -, nem kedves neked sem a becsületem, sem a tisztességem. Jól
tudod, hogy ellenségeink kezdték ezt a háborúskodást, s tették vélem ezt a szörnyűséget, s jól
láthatod, hogy nem kívánnak békét kötni. Miért alázkodjam akkor meg én, könyörögjek
irgalomért? Ez bizony nem lenne tisztesség számomra. Mert a túlzott alázatból csak megvetés
származik.”
Prudence asszony haragot mímelt, és így beszélt: „Uram, biztosíthatlak, hogy éppoly kedves
nekem tisztességed és hasznod, mint saját magamé. Ennek ellenkezőjét sem te, sem más nem
tapasztalhatta. Mindazonáltal ha azt mondtam, hogy törekedj a békekötésre, nem szóltam
helytelenül. Mert azt mondja a bölcs: a viszályt mások kezdik, a békekötést kezdjed te magad.
És így szól a próféta: kerüld a rosszat, és cselekedjél jót; keresd a békességet és kövesd azt.
Mindazonáltal nem mondom, hogy inkább te ajánlj békét ellenségeidnek, mint ők neked. Hisz
jól tudom, hogy oly kemény szívű vagy, hogy semmit nem tennél meg a kedvemért. És
Salamon azt mondja: ki megkeményíti az ő szívét, bajba esik.”
Mikor Melibeus meghallgatta, amit Prudence asszony színlelt haraggal mondott, ekképp
szólott: „Asszonyom, ne haragudj rám azért, amit mondok, hiszen tudod, hogy haragszom, és
ez nem is csoda. S aki haragszik, nincsen tudatában annak, amit tesz, sem annak, amit beszél.
Ezért mondja a próféta, hogy a zavaros szem nem lát tisztán. És ha őrültségemet szememre
veted, annál inkább kell szeretnem és dicsérnem téged. Mert Salamon is azt mondja: aki
megfeddi az embert, az végül kedvesebb lesz neki, mint a sima nyelvű.”
Erre Prudence asszony így szólt: „Csak a te javad érdekében mímelek haragot. Mert azt
mondja Salamon: többet ér az, ha valaki szemére veti a bolondnak balgaságát, mint az, ha
valaki támogatja és dicséri helytelen cselekedetét, miközben kineveti balgaságáért. S ugyanez
a Salamon azt mondja, hogy mások szomorú arcát látván a bolond megjavul.”
Azt mondta erre Melibeus: „Nem tudok ennyi mindenre válaszolni. Mondd el röviden óhajod
és tanácsod, s kész vagyok azt teljesíteni és véghezvinni.”
Erre Prudence asszony fölfedte óhaját, s azt mondta: „Azt tanácsolom neked, hogy mindenek-
előtt békélj meg Istennel. Hiszen, mint már mondottam, Isten a kínokat a te bűneidért
szenvedte el. S ha úgy teszel, amint mondottam, Isten elküldi hozzád ellenségeid, kik a
lábadhoz esnek, és parancsod szerint cselekednek. Mert Salamon azt mondja: mikor az ember
természete Istennek tetsző, az megváltoztatja ellensége szívét, s arra készteti, hogy törekedjék
békére és irgalomra. És arra kérlek, hadd beszéljek én ellenségeiddel titokban, s így nem
fogják tudni, hogy ez a te kívánságodra vagy hozzájárulásoddal történt. Ha ismerem szándé-
kukat, jobban tudok majd tanácsot adni.”
„Asszonyom - szólt Melibeus -, tedd azt, amit jónak látsz, én teljességgel alávetem magam
rendelkezésednek.”

321
Prudence asszony, mikor észbe vette ura jó szándékát, mérlegelni és fontolgatni kezdte, mint
vihetné úgy végbe ezt az ügyet, hogy az jól végződjék. S mikor úgy látta, itt az ideje, üzent
férje ellenségeinek, hogy jöjjenek el egy titkos helyre, és bölcsen elmagyarázta nekik, mily
előnyökkel jár, ha békét kötnek, s mily veszélyeket rejt magában a további háborúskodás. Azt
is elmondta nekik, hogy igencsak bánniuk kell ama sérelmet és gaztettet, melyet uruk,
Melibeus és leánya ellen követtek el.
És amikor azok meghallották Prudence asszony jóságos szavait, csudamód meglepődtek, és
igen megörültek: „Ó, hölgyem - mondták -, megmutattad nekünk az édesség üdvét Dávid
próféta szavai nyomán, mert a békekötést, melyre nem vagyunk érdemesek, s amelyért nekünk
kellett volna alázatosan könyörögnünk, te ajánlottad föl nagylelkűen. Látjuk, hogy Salamon
szava igaz, ki azt mondja, hogy az édes szavak megsokszorozzák a barátokat, s a gonoszokat
alázatossá teszik.”
„Bizony - mondották -, minden tettünket urunk, Melibeus iránti engedelmességből tesszük
ezután. Ezért, kedves és jóságos hölgy, alázatosan könyörgünk neked, hogy teljesítsd jóságos
szavaid, mert belátjuk, hogy módfelett megsértettük és megszomorítottuk Melibeus urunkat,
olyannyira, hogy azt már nem lehet jóvátenni. Ezért kötelezzük magunkat és barátainkat, hogy
minden parancsát teljesítsük. Ám meglehet, hogy haraggal viseltetik irántunk azok után, amit
ellene tettünk, és oly büntetést mér ránk, mit el nem viselhetünk. Ezért, nemes hölgy, légy
irgalmas, és tedd meg ez ügyben, ami tőled telik, hogy sem mi, sem barátaink ne pusztuljanak
el ostobaságunk következtében.”
„Bizony - szólt Prudence asszony -, nehéz és veszélyes dolog, ha az ember önmagát
teljességgel az ellensége ítélete és hatalma alá helyezi. Mert így szól Salamon: higgyetek
abban, amit mondok nektek: azt mondom, emberek, kormányzók és a szentegyház irányítói,
hogy sem fiadnak, sem feleségednek, sem barátodnak soha ne engedd át a hatalmat saját sze-
mélyed fölött, amíg csak élsz. Minthogy megtiltja, hogy az ember testvérének vagy barátjának
átengedje a hatalmat saját maga fölött, ennél nyomósabb okból tiltja meg, hogy azt ellensége
kezébe tegye. Mégis azt tanácsolom nektek, hogy ne legyetek bizalmatlanok férjem iránt,
hiszen jól tudom, hogy szelíd, nagylelkű, udvarias és kapzsiságtól mentes, és semmit nem áhít
annyira, mint tisztességet és megbecsülést. Ezenkívül bizonyos vagyok abban, hogy ebben az
ügyben semmit nem tesz tanácsom nélkül, és igyekezni fogok, hogy Isten segedelmével békét
kössön vélünk.”
Azok egyhangúlag azt mondták: „Tiszteletre méltó hölgy, mindenünket a rendelkezésedre
bocsátjuk, és bármikor, mikor néked tetszik, eljövünk kötelességünket leróni, hogy teljesítsük
óhajodat és Melibeus urunkét.”
Mikor Prudence asszony meghallgatta válaszukat, felszólította őket, hogy titokban
távozzanak. Visszatért urához, Melibeushoz, és elmondta neki, hogy ellenségei igen-igen
bűnbánónak mutatkoztak, beismerték vétküket, készek minden büntetést elszenvedni, és
irgalomért könyörögnek.
Így szólt erre Melibeus: „Méltó az a bűnbocsánatra, ki nem mentegeti magát bűneiért, hanem
beismeri és megbánja őket, bűnbocsánatért könyörögve. Mert azt mondja Seneca: ahol
bűnbánat van, ott bűnbocsánat is, mert a bűnbánat az ártatlanság édestestvére. Másutt azt
mondja: bűnbocsánatra érdemes az, ki szégyenkezik bűne miatt, és elismeri azt. Ezért bele-
egyezem a békekötésbe, ám úgy vélem, ne tegyük ezt meg barátaink hozzájárulása nélkül.”

322
Erre Prudence igen boldog volt, és azt mondta: „Bizony uram, helyesen és jól feleltél, hiszen
amint barátaid tanácsa buzdított bosszúra és háborúskodásra, beleegyezésük nélkül ne köss
békét ellenségeiddel. Hiszen azt mondják: természettől fogva az a legjobb dolog, ha az oldoz
fel, aki megkötözött.”
Eztán Prudence asszony késlekedés nélkül üzent rokonaikért és régi, igaz és bölcs barátaikért,
s elmondta nekik Melibeus jelenlétében, mit az imént elmeséltünk. Kérte őket: adjanak
tanácsot, mit volna a legjobb cselekedni. És amikor Melibeus barátai elhatározásra jutottak
ebben az ügyben, miután azt gondosan és alaposan megvizsgálták, békét és nyugalmat
javasoltak, és azt, hogy Melibeus fogadja ellenségeit jó szívvel és irgalommal.
Amikor Prudence asszony meghallotta, hogy ura és a tanács egyetért az ő óhajával, igen
örvendezett, és így szólt: „Egy régi mondás szerint a jót, amit ma megtehetsz, ne halaszd
holnapra. Ezért azt tanácsolom neked, hogy küldjed azokat a küldönceidet ellenségeidhez, kik
bölcsek és eszesek, hogy mondják meg nekik a nevedben, hogy ha hajlandóak békét kötni,
akkor halogatás és késedelem nélkül jelenjenek meg nálunk.”
Így is történt. Mikor a bűnbánó vétkesek, azaz Melibeus ellenségei meghallották, amit a
küldöncök mondtak nekik, igen megörültek, és szelíden, jóindulattal válaszoltak, könyörögve
Melibeus és háza népe kegyelméért. És rögvest a küldöncökkel mentek, hogy teljesítsék
Melibeus uruk parancsát.
Mindjárt el is indultak Melibeus udvarába, és tanúként magukkal vitték néhány igaz barátjukat
is. Amikor Melibeus elé járultak, az így szólt hozzájuk: „Úgy áll a dolog, hogy ok nélkül nagy
gonoszságot míveltetek velem, feleségemmel, Prudence-szel és leányommal is. Mert erőszak-
kal a házamba hatoltatok, és olyan szörnyűséget cselekedtetek, melyért - ez köztudott dolog -
halált érdemelnétek. Ezért azt kérem tőletek, engedjétek át a büntetést nekem és feleségem-
nek.”
Erre hármójuk közül a legbölcsebb így felelt: „Uram, tudjuk, hogy érdemtelenek vagyunk
arra, hogy egy ilyen nagy úr udvarába jöjjünk, mint te vagy, hisz ellened oly bűnt követtünk el,
mely méltán érdemelne halált. De mivel az egész világ oly jóságosnak tart téged, ezért alá-
vetjük magunkat kiválóságodnak és jóindulatodnak, és készek vagyunk minden parancsodat
teljesíteni, könyörögve irgalmadért, és azért, hogy vedd figyelembe őszinte megbánásunkat és
hódolatunkat, és bocsásd meg szörnyű tettünket. Hiszen tudjuk, hogy irgalmad a jóságban
messzebbre ér el, mint szörnyű bűnünk a gonoszságban, bármekkorát is vétettünk ellened.”
Erre Melibeus jóságosan felemelte őket a földről, végighallgatta esküiket és fogadkozásukat,
és megbeszéltek egy időpontot, mikor újra eljönnek Melibeus udvarába, hogy elfogadják az
ítéletet, melyet Melibeus az előbb említett okok miatt hoz majd. Ezután mindenki hazament.
Mikor Prudence asszony úgy látta, hogy itt az ideje, megkérdezte Melibeust, mi módon kíván
bosszút állni ellenségein. Mire Melibeus így válaszolt: „Bizony arra gondoltam, hogy
elkobzom összes vagyonukat, és örökre száműzetem őket.”
„Bizony - szólt Prudence asszony -, ez igen kemény ítélet, és a józan ész ellen van, hiszen elég
gazdag vagy ahhoz, hogy ne legyen szükséged más ember javaira. S ezáltal könnyen azt érnéd
el, hogy kapzsinak tartsanak, ami rossz dolog, és mindenkinek óvakodnia kell tőle. Mert az
apostol szavai szerint minden baj gyökere a kapzsiság. Ezért jobb, ha elveszíted pénzed,
miközben tisztelet övez, mintha szégyen és gonoszság által jutsz hozzá. Hisz mindenkinek
meg kell tennie minden tőle telhetőt nemcsak azért, hogy megőrizze jó hírnevét, hanem hogy
azt növelje is. Mert írva vagyon, hogy a régi jó hír és név hamar elmúlik, ha azt meg nem
erősítik. És ami ellenségeid száműzetését illeti, úgy vélem, meghaladja a mértéket, és a józan
ész ellen van, ha figyelembe veszed, mennyire hatalmat adtak neked maguk fölött. És írva

323
vagyon, hogy méltán veszik el a kiváltságot attól, ki a kezébe adott hatalmat rosszul használja
föl. S fölteszem, hogy ha eme ítéleted törvény elé viszed, amit nem hiszek, hogy megtehetsz,
és véletlenül nem hajtják végre, akkor a dologból ugyanolyan háborúskodás lesz, mint volt
annak előtte. Ezért ha azt kívánod, hogy ezek az emberek engedelmeskedjenek néked, akkor
másképp kell tenned, azaz enyhébb ítéletet kell hoznod. Mert írva vagyon, hogy aki szépen
kér, annak engedelmeskedni kell. Ezért arra kérlek, hogy ebben a helyzetben bírd magad arra,
hogy győzz a szíveden. Mert Seneca azt mondja: aki legyőzi szívét, az kétszeresen győz. És
Tullius azt mondja: egy nagyúrban semmi sem olyan dicséretes, mint az, ha szelíd és könnyen
megenyhül. És kérlek, mondj le arról, hogy ily módon állj bosszút, hogy megőrizhesd jó
hírneved, és hogy az emberek okkal magasztalhassanak irgalmasságodért, és hogy ne legyen
okod arra, hogy megbánd, amit cselekedtél. Mert Seneca azt mondja: aki gonosz módon
győzedelmeskedik, az bánni fogja győzelmét. Ezért arra kérlek, legyen szívedben irgalom,
miként az Úr szívében irántad az Utolsó Ítélet napján. Mert Szent Jakab levelében azt írja: az
ítélet irgalmatlan az iránt, aki nem cselekszik irgalmasságot.”
Mikor Melibeus végighallgatta Prudence asszony érveit és bölcs tanácsát, kezdett szíve
hitvese óhaja felé hajlani, és beleegyezett abba, hogy Prudence tanácsa szerint cselekedjék, és
hálát adott Istennek, ki minden jóság és erény forrása, hogy ilyen bölcs feleséget adott neki. És
amikor elérkezett a nap, és ellenségei elébe járultak, így szólt hozzájuk: „Bár gőgből, őrült-
ségből és tudatlanságból vétkeztetek ellenem, ám mivel látom alázatotokat és azt, hogy
bánjátok bűnötöket, úgy határoztam, hogy megkegyelmezek nektek. Ezért teljes egészében
megbocsátom az összes gonoszságot és sérelmet ellenem és az enyéim ellen, miként Isten
végtelen kegyelméből megbocsátja nekünk halálunk napján mindazt, amit ellene vétkeztünk
ezen a nyomorult világon. Mert nem fér hozzá kétség, hogy ha megbánjuk bűneinket,
melyeket Isten színe előtt követünk el, Ő oly nagylelkű és irgalmas, hogy megbocsátja
bűneinket, és eljuttat bennünket az örök üdvösséghez.”

Képes Júlia fordítása

ELŐBESZÉD A BARÁT MESÉJÉHEZ

A Fogadós vidám szavai a Baráthoz

Midőn Melibeusról a mesém


meg jóságos Prudence-ről végezém,
így szóla Gazdánk: „Hű férj úgy legyek
s Szent Madriantól úgy nyerjek kegyet,
hogy nem adnám egy hordó jó sörért,
ha drága nőm hallhatná e mesét!
Mert oly türelmet nem találni benne,
hogy hasonlíthatna a szép Prudence-re.
Istenemre! ha szolgáim gyapálom,
rögvest egy bunkós fustélyt nyújt a párom
s visít: »A gaz kutyákat üsse csak,
amíg egyetlen csontjuk ép marad!«
S ha egy szomszédom templomba menet
hitvesemnek nem hajt illőn fejet,

324
vagy ottan, tolakodván, meglökik,
otthon az asszony képemnek esik
s üvölt: »Te gyáva, engem bárki sérthet?
Krisztus sebére, fognám én a késed,
te meg vinnéd fonóba guzsalyom!«
S reggeltől estig ezt kell hallanom:
»Mit vétettem, jaj, hogy ily nyámnyilát
kaptam férjül, mezők gyáva nyulát,
ki saját árnyékától berezel,
s hitveséért kiállni sose mer?!«
Így élek, mert nincs öklelőzni kedvem,
s házon kívül jó magam összeszednem,
mert másképp végem, hacsak nem leszek
mint az oroszlán, oly dühös-veszett.
Hogy leterítsem egy szomszédomat
s elbujdossam - tudom, azt várja csak.
Mert szörnyű vagyok, ha kezembe kés,
csak előtte hágy el a vakmerés,
mert hitemre, oly erős testre, karra,
hogy megérzi, ki bántani akarja.
Hanem más tárgyra térjünk át talán.
Barát uram”, mondá, „légy hát vidám,
mert most a te meséd következik,
lám csak! ezért áll Rochester is itt.
Jer hát, jó uram, hadd folyjék a játék.
Hanem, hitemre, neved tudni vágynék,
hogy szólíthatlak, vajh nemes John úrnak,
Thomas úrnak, nemzetes Albon úrnak?
Mely házból vagy? Családfád mondd s atyád!
Bőröd finom s szép, annyit bárki lát,
ahol jársz, bizton kövér fű terem,
s nem ütsz te sápadt vezeklőre sem.
Hitemre, tisztséged előkelő,
sekrestyés vagy, pincefelügyelő,
apám lelkére, azt súgja eszem,
hogy rangod nem közönséges leszen.
Nem vagy novícius, köz-szerzetes,
de elöljáró inkább, bölcs, eszes.
Pompás termetedről ítélve még
apácák papja is lehetsz, derék!
Isten ne adjon jó véget a bölcsnek,
ki rábeszélt, hogy a csuhát felöltsed;
lehettél volna sok tyúk búbolója;
az egyház csúf tilalma csak ne volna,
önthetted vón’ erődet asszonyölbe,
hány pompás poronty lett volna belőle!
Jaj! mért kell járnod ilyen bő csuhába?
Istenuccse, ha én volnék a pápa,
nem csak te, minden szép szál férfiember,

325
feje búbjáig felnyírva legyen bár,
házas volna! Így - elvész a világ.
Az egyház viszi a termés javát,
nemzeni marad férfiból a satnya!
Hitvány fának a gyümölcse is gyatra.
Ezért lesz a porontyunk korcs, beteg,
s az se lesz jobb, kit majd ők nemzenek.
Ezért veszkődnek nőink oly nagyon
csuhásért, mert ott bővebben vagyon
a Venus fizetsége, mint minálunk,
ti aranyat, mi csak garast kinálunk.
Tréfámért, uram, ugye nem haragszol?
Játék közben is van, ki igazat szól.”
A jó Barát csak mosolygott ezen
s mondá: „Mi tőlem telik, megteszem,
hogy két-három mesét elmondjak itt,
mi a tisztességgel nem ütközik.
S ha kedvetekre volna ily beszéd,
elmondom én Szent Edward életét,
vagy inkább tragédiákat mesélnék,
cellámban vannak százszámra effélék.
Tudjátok-e, mi a tragédia?
Régi könyvben őrzött história,
hősét szerencse, boldogság övezte,
majd mélyre hullt, siralmas lőn a veszte,
s nyomorultan, kifosztva végezé.
Megverselték hat lábbal, lőn ezé
a versé hexameter nevezet.
Prózában is leírták ezeket
s más-más mértékben, különféleképp.
De ennyi magyarázat tán elég.
Figyeljetek hát, hallani ha vágytok,
de előbb megkövetem uraságtok,
hogy a mesém majd nem tart olyan rendet,
ahogy írott könyvekben megjelentek
hőseim, pápa, császár vagy király,
de egy utóbb, másik előbbre jár,
ahogy felbuknak emlékezetemben -
kérlek, ezért ne szóljatok meg engem.”

Tótfalusi István fordítása

326
A BARÁT MESÉJE

Tragédiamodorban elbeszélem
azok vesztét, kik fennen álltanak
s oly mélyre hulltak, hogy tengernyi vérben
menekvésre reményük sem maradt;
mert szerencséd ha egy nap cserben hagy,
emberi erő tartóztatni nincsen.
Vak jósorsodban el ne bízd magad -
e pár ős, igaz példa erre intsen!

Lucifer

Luciferrel, bár ember nem vala,


hanem angyal, indítom el mesémet.
Bár sorstól nem fél az Úr angyala,
őt leveté a magasból a vétek
a mély pokolba, hol mindmáig éghet.
Lucifer! angyalok közt fő sugár,
most Sátán vagy, s többé nem húz ki téged
a mély nyomorúságból senki már.

Ádám

Ádámot Damaskus mezőin egykor


Isten maga keze formálta meg,
ő nem lett tisztátalan férfimagból,
s egy fán kívül úr volt Éden felett.
Ember nem kapott magasabb helyet
nála, mígnem javát eltékozolta,
s boldog birtokából kiűzetett
robotba, szenvedésbe és pokolba.

Sámson

Sámsonról, még születése előtt,


az angyal jó előre hírt adott.
Istennek szentelték szülői őt,
s nemes nagy úr volt, míg csak láthatott.
Nála nem volt és nem is lesz nagyobb,
ha tekintünk vitézségre s erőre,
de titkait kitudták asszonyok,
s így önnön szerencséjét összetörte.

327
Sámson, e nemes, hatalmas lovag
menyegzőjére menve, tréfa végett
fegyver nélkül - volt két kutyája csak -
egy oroszlánt megölt és szertetépett.
Álnok asszonya hízelgéshez értett,
kitudta titkát, s menten hűtlenül
elárulta férje sok ellenének,
őt meg elhagyta és nászt mással ült.

Háromszáz rókát megfogott dühében


Sámson, egybekötötte farkukat,
a farkakhoz csóvát csomózva szépen,
és meggyújtotta, hogy mind szétszaladt;
leégett ott a búza, rozs s a zab,
szőlők és olajfák is lángban álltak;
majd egy szamárállkapcát felragadt,
és ezer embert adott csúf halálnak.

Megölvén őket szomjazott vadul,


majd’ belehalt, hát imádkozni kezdett,
hogy könyörüljön kínján meg az Úr,
s adjon innia, másképp odaveszhet;
és ím az Úr híves forrást eresztett
a szikkadt szamárállcsont zápfogán át
- a Bírák könyve erősíti ezt meg -
s ivott Sámson, mert Isten fogta pártját.

Gázában járt egy éjjelen, s hiába


lestek reá a filiszteusok,
a városkaput félfástól kirántva
hátára kapta s könnyedén futott
fel a hegyre, s látta mindenki ott.
Nemes, hatalmas Sámson, kedves, áldott,
ha titkod nőknek el nem árulod,
e világon máig nem lenne párod!

Sámson nem ivott bort s más részegítőt,


olló, beretva fejéhez nem ért,
ahogy meghagyta a mennyei hírnök,
s hajában hordta minden erejét;
benne tisztelte a bölcs, jó vezért
Izrael népe jó húsz éven által,
de még sok könnyet hullat majd azért,
mert egy asszonyban megbízni nem átall!

328
Elmondta kedvesének, Delilának,
hogy a hajában rejlik az erő,
s ellenséginek eladta az álnok,
és míg egy nap ölén aludt, a nő
lenyíratta haját, s a leskelő
ellenségeknek megmutatta titkát;
ezt látva, bátran ugrottak elő,
s lekötözvén szorosan, megvakíták.

Míg fejét olló, borotva se járta,


őt lekötözni nem akadt kötél,
most meg fogoly egy mély pincébe zárva,
és gabonamalmot forgatva él.
Nemes Sámson, erősb mindenkinél,
oly gazdag és dicső, míg bíra voltál:
most vak szemedből könny folyhat, kövér,
hogy jódolgodból ily nyomorba hulltál!

Elmondom most, mily véget ért szegény:


elleni egy nap nagy ünnepet ültek
egy templomban, mely csupa pompa, fény,
s hogy mulattassa őket, érte küldtek;
jött, két hatalmas oszlop közt feszült meg,
megrázta őket, taszította széjjel,
templom, tető, falak mind-mind ledűltek:
megölte magát minden ellenével.

Ahány herceg csak volt, mind ott maradt,


és még elért a halál háromezret
az összeomlott kőtemplom alatt.
Sámson történetének vége ez lett.
Sorsáról mind igaz példát vehettek:
ne bízzon férfi asszonyára ollyat,
mit eltitkolni tart inkább helyesnek:
ily balgaságért éltével lakolhat.

Hercules

Herculest, e királyi hóditót


nagy munkái fennen dallal dicsérik,
míg ereje virágkorába volt,
oroszlánt ölt s bőrét lenyúzta végig,
leverte a Kentaurok büszke népit,
minden bősz szárnyas Hárpiát kiirta,
felhozá Cerberust, pokol ebét is,
aranyalmákért a sárkányt lebírta.

329
Az ádáz zsarnok Busirist leölte
és lovaival zabáltatta meg,
Akhelóosnak fél szarvát letörte,
majd a tüzes kígyóval végezett,
barlangjában győzött Cacus felett,
egy szuszt sem hagyott a vad Antaeusban,
bősz vadkanra hozott ítéletet,
és a mennyet a vállán hordta hosszan.

Nem született, mióta a világ áll,


ki annyi szörnyet irtott volna ki,
a hírétől zengett minden világtáj,
erejének szállt szép dicséreti,
hét ország csodájára járt neki.
Férfiban legyőzőre sose lelt,
s a világ két végén, mint hirdeti
Trophius, két nagy oszlopot emelt.

Kedvese is volt e derék vitéznek,


Deianeira, szép, mint a kikelet,
és e nő, hogy a könyvekből idézzek,
a hősnek pompás inget hímezett.
Jaj az az ing! jaj, csak vesztére lett!
Méreggel titkon úgy át volt itatva,
hogy egy napot sem hordta, egy felet,
csontjáról húsa levásott miatta.

Van költő, ki menti őt mindazáltal,


hogy a mérgezést Nessus mívelé;
én nem fogom e nőt illetni váddal,
de a hős, hogy mérgezve viselé,
a húsa perzselődött meg belé,
s látva, hogy ír sincs sehol nagy bajára,
égő máglyára szállt, mert tűrhet-é
hős olyat, hogy méreg legyen halála?

Így lőn vége a dicső Herculesnek;


a szerencsében ki bízhatna hát?
Fel sem ocsúdik, már csapdába eshet,
kit eddig dédelgetett a világ.
A legbölcsebb, ki ösmeri magát.
Míg szerencséd hízelgő szavakat szól,
csak arra vár, hogy lesújtson reád
épp, midőn legkevésbé sem gyanakszol.

330
Nabukodonosor

Dicső trónját Nabukodonozornak,


királyi pálcáját és mind vele
a kincset, mit számára összehordtak,
emberi szó alig írhatja le.
Jeruzsálemet kétszer vette be,
s elhurcolá mind a templom edényét.
Babylón volt felséges székhelye,
mely hirdette hatalmát s nyögte kényét.

Megcsonkította Izrael királyi


családjából a legszebb ifjakat,
s rabként kellett nékik trónjához állni.
Köztük egy Dániel nevű akadt,
bölcsebb ifjú nem volt az ég alatt,
mert megfejté a király minden álmát,
megszégyenítve káld tudósokat,
kik az álmok értelmét nem találták.

A királynak aranybálványt emeltek,


hatvan könyök volt hossza, széle hét,
s ő parancsolta ifjúnak s öregnek,
hogy ott imádón hajtsa meg fejét;
ha rendelése ellen bárki vét,
azt várja izzó kemence parazsa.
Hanem inkább a zsarátnok hevét
vállalta Dániel s két ifjú társa.

Gőgös volt a király s önhitt fölötte,


vélte, hogy Isten ott a mennybe fenn
sem taszíthatná jósorsából őt le,
de méltóságát veszté hirtelen,
mint ki emberből állattá leszen,
füvet legelt a réten, mint a marha,
barmokkal kószált esőn és szelen,
amíg az Úr csak büntetni akarta.

Szőre helyén sasnak serkedt a tolla,


körme helyébe madár karma nőtt,
mígnem átkát az Úr levette róla
évek múltán, és ő könnyek között
adott hálát, s úgy járt az úr előtt
bűntelenül, hogy benne kedve telne,
s míg e világból el nem költözött,
tudta, nagy Isten hatalma s kegyelme.

331
Baltazár

Fia, ki neveztetett Baltazárnak,


atyja trónjának lett örököse,
de nem okult példáján az atyának,
mert szíve büszke volt, mint köntöse.
Bálványoknak hódolt, másnak sose,
s gőgjét hizlalta kincse és hatalma,
de a Szerencse orvul rálese,
elbukott ő, és széthullt birodalma.

Nagy lakomát adott a fő uraknak


egy szép napon, hogy gyúljon kedvre mind,
és akkor kiáltott a szolgahadnak:
„Hozzátok a kupákat sorra”, int,
„miket atyám kénye-kedve szerint
Jeruzsálem templomából kihordott;
áldjuk érte fölséges istenink,
hogy nagy elődünk adott erre módot!”

És míg királyné, ágyasok s urak


a szent edényből tarka bort nyakalva
részegülten asztalra buktanak,
felveté szemét a király a falra,
s láta egy kezet sebten írni arra;
reszketve, sápadtan nézé, mi ez.
S a kéz, mely Baltazárt így felkavarta,
csak ennyit írt: Mene, tekel, faresz.

S jöttek az országból száz mágusok,


de az írásnak nyitját egy se lelte,
hanem Dániel megfejté legott
s szólt: „Atyádat, király, az Úr kegyelte,
kincsét, dicsét, uralmát megnövelte,
de gőgjében ő Istennek se hódolt,
ezért az Úr mit adott, visszavette,
s a büntetés bukás és nagy nyomor volt.

Kivetve az emberi társaságból


a szamarakkal vőn lakóhelyet,
barmok között füvet legelt a pástról,
míg ész s kegyelem tanította meg,
hogy az Isten az úr minden felett,
országok, teremtmények őt uralják -
így az Úr szíve rajta megesett,
s visszaadá alakját és hatalmát.

332
Te, aki mindezt tudván tudhatod,
s a fia vagy, tebenned sincs alázat,
az Isten ellen emeled karod,
ím szent edényit is hogy meggyaláztad:
asszonyod és szajháid lakomáztak
és itták belőlük a tarka bort;
hamis istenek töltik be a házad,
ezért mér rád az Úr szégyent s nyomort.

Ő küldte ezt a kezet, mely a falra


a Mene, tekel, faresz-t írta itt.
Megméretsz: súlytalan trónod hatalma,
a birodalmad kettéosztatik,
perzsáknak és médeknek adatik!”
S azon éjjel lőn a király halála,
s Dárius ült a trónjára, pedig
nem volt bizony törvényes joga rája.

Lássatok példát, uraságok, ebben,


hogy a jósors biztonságot nem ád,
mert akitől Fortuna tovareppen,
elragadja uralmát s birtokát,
s az is elhagyja, aki volt barát;
mert kit barátoddá szerencse tészen,
balsorsban ellenséggé vedlik át:
van igazság e régi bölcseségben.

Zenobia

Zenobia, Palmyra királynője,


mint perzsák írják, nagy volt és neves,
oly híres volt fegyverre és erőre,
mint senki más, oly edzett és heves,
oly tiszta vérű, büszke és nemes,
perzsa királyi vér a származása;
szépségéről szólnom sem érdemes,
alakjának nem volt amúgy se mása.

Gyermekkortól úgy tetszett, megveti,


ami nő dolga, csak erdőbe járt,
sok vadállat vérét ontotta ki,
rájuk küldözve széles, gyors nyilát;
futtában kapta el a rét nyulát,
s ahogy nőtt, nagyvadakra jött a kedve,
oroszlán hullt késétől s leopárd,
puszta kezétől rettegett a medve.

333
Nem félt vackán fölverni a vadat,
vagy éjen át futkosni a hegyekben,
sem megaludni egy bokor alatt,
birkózni is kiállott rettenetlen
ifjakkal is, nem győzte őt le egy sem,
ellen nem állt karjának senki, semmi;
őrizte lányságát mindenki ellen,
gyűlölt volna férfihoz kötve lenni.

Végül mégis férjhez adták baráti


Odenathushoz, ki ott princ vala,
bár nemigen akart kötélnek állni,
s képzelhetni, leendő férj-ura
sem sürgette a dolgot annyira;
de akárhogy is, mire egybekeltek,
megszerették egymást férj és ara,
napjaik békén, boldogságba’ teltek.

Hanem az asszony nem engedte férjét


ágyában hálni semmi szín alatt,
csakis egyszer, mert úgy tartá, elég épp,
hogy éltet egy gyermeknek adjanak;
de amidőn látta, hogy nem fakadt
méhében fel az élet így azonnal,
tűrte, hogy férje kedvét töltse, csak
ölelje őt meg még egy alkalommal.

De mondá, hogy ha mostan megfogan,


ezt a játékot nem játszhatja véle,
amíg negyven nap tova nem suhan,
akkor még egyszer tűri, azzal vége.
S kérhette szelíden, vadul a férje,
többé nem kapta meg, s azt mondta csak:
„Bujaság ez s szégyen a nők nemére,
ha játszanak velünk a férfiak.”

Odenathustól szülte két fiát,


kiket erényben s tudásban nevelt.
De most immár térjünk mesénkre át.
Minden magasztalást megérdemelt,
mondom, e bölcs nő, kinek kedve telt
háborúban és békés udvarában,
hadban oly keményen nem menetelt
senki, keresd bár széles e világban.

334
A gazdagságát nem írhatja nyelv le
edényiben és öltözékiben:
arany ruhái ékkővel kiverve,
s a vadászaton kívül, meghiszem,
hogy nem volt úgy kedvére semmi sem,
mint különb-különb nyelveknek tudása,
s annak módját kutatta könyviben,
hogy életét erényben folyni lássa.

De hogy mesémhez visszakanyarodjam,


e királyi pár híre egyre nőtt,
sok nagy országot hódítottak hadban
Keleten, sok várost vettek meg ők,
melyek Rómának hódoltak előbb,
s vas kézzel tartották meg birtokuknak,
sosem futottak ellenség előtt,
míg vége nem lőn jó Odenathusnak.

Ha ki e hölgyről olvasni szeretné,


hogy győzte le Saport és másokat,
hogy mindez ilyen renddel megesett-é,
mit zsákmányolt és milyen örv alatt,
és hogy mikor a balsors rászakadt,
veresége mint lőn s elfogatása -
nos, mesterem, Petrarca írt sokat
mindezekről, ajánlom, nála lássa.

Meghalván Odenathus, özvegye


a kormányt még erősebb kézbe fogta,
ellenit oly kegyetlen törte le,
hogy király aki volt ama napokba,
az ő kegyét kereste óvakodva,
nehogy foga az ő földjére vássék,
szövetségre is léptek véle sorba
s békéjükért hagyták, kedvére játsszék.

Nagy Claudius, Róma császári fője


s még előtte a gall és római
mind jobbnak látták kitérni előle,
sem az örmény, sem az egyiptomi,
se szír, arab nem mert kiállani
ellenében a harcok mezejére -
győzhetetlenek voltak hadai,
s maga kezével ölé, akit ére.

335
Királyi díszt hordott két szép fia,
kikre apjuknak öröksége néze,
Herman s Thymalaus - a história
nevüket mindig ekképpen idézte.
De jaj! epét rejt a Szerencse méze;
a királynőt sem kegyelte soká,
hatalma csúcsáról döntötte vészbe,
boldogságból nyomorba taszítá.

Aurelianus, mihelyt megszerezte


a trónt a római birodalomban,
a királynő vesztét tervezni kezdte,
légióit vezette bosszu-szomjan
ellene, és hogy túl hosszan ne mondjam,
megfutamítá, el is fogta végre,
őt s két fiát bilincsbe verte nyomban,
s hódítóként Rómába visszatére.

Sok egyéb zsákmány közt magával vitte


Zenobia arany harcszekerét,
mely ékkövekkel volt dúsan diszítve,
hogy majd Rómában bámulja a nép.
Triumfusában lépkedett a szép
fogoly, nyakán aranyláncot viselve,
koronát, vesztett rangja jeleképp;
drágakővel volt varrva rajt a kelme.

Jaj sors! e nőt, akitől még tavaly


oly sok király és császár rettegett,
most a csőcselék bámulhatja, jaj!
S ki sisakban vítt vad ütközetet,
míg sok erős várost, bástyát bevett,
fityulát hord, míg eléri a vénség,
s a jogarhoz szokott kemény kezek
guzsalyt fognak a puszta élhetésért!

Pedro spanyol király

Nemes jó Pedro, dísze Spanyolhonnak,


kit a Szerencse oly magasra tett,
bús halálodért könnyet tán ne ontsak?
Hazádból el fivéred kergetett;
egy csata után elvetemedett
árulók behurcoltak sátorába,
ott tenvéred oltá ki éltedet,
majd birtokodba és trónodra hága.

336
A hómező, rajt fekete szilaj sas,
kit parázsszín lépvessző foglyul ejtett,
ő főzte ki az átkos cselt, az aljas.
A „gaz fészek” volt szerzője a tettnek:
nem Károly Oliverje, becsületnek
példaképe, hanem a gaz breton
Oliver vetett véget életednek,
ez a züllött sörissza Ganelon.

Péter, Ciprus királya

Nemes Péter, hajdan Ciprus királya,


ki Alexandriát is bevevéd,
ezer jajt hozva az átkos pogányra;
hűbéresidnek elvette eszét
az irigység vitézi híredért,
s egy hajnalon az ágyadban leszúrtak.
Fortuna így forgatja kerekét:
ki ma örül, holnap bánatba hullhat.

Lombardiai Barnabo

Milano Barnabo Viscontija,


vígság ura, ostor Lombardiának,
balsorsodról szeretnék szólni ma,
hisz a nagyság lépcsőit sorra hágtad.
Bátyád fia, kitől ezt sose vártad,
lévén öcséd s vőd, kétszeres rokon,
börtönbe vetett, úgy adott halálnak -
de miért s hogy öltek meg, nem tudom.

Ugolino, Pisa grófja

Pisai Ugolino gróf halálán


szíved megindul, hallván végzetét.
Egy torony állott túl Pisa határán,
és őt abba fogoly gyanánt veték,
vele három aprócska gyermekét,
a legnagyobb ötéves, több aligha.
Jaj, Fortuna! kegyetlen szörnyüség
ily madárkákat zárni ily kalitba!

337
Halálra szánták a börtönben őt,
merthogy Ruggieri, püspöke Pisának
hamisan vádolá a nép előtt,
ezért a város mind ellene támadt,
s börtönbe zárták, mint elsorolám azt
fentebb, ételt s italt alig kapott
annyit, hogy elég lenne fél fogának,
s az is hitvány volt, romlott, poshadott.

Történt egy nap, azon órában épp,


midőn az ételüket hozni szokták,
hogy az őr kulcsra zárta börtönét.
Hallotta, s egy szó el nem hagyta ajkát,
de szívébe sajdult a bizonyosság,
hogy éhhalálra szánták őket itt.
„Ó, jaj, miért teremtél, égi Jóság?” -
kiálta s bőven ontá könnyeit.

Legkisebb fia, korra hároméves,


így szólt hozzá: „Miért sírsz, jó atyám?
Mikor hozza már őrünk az ebédet?
Egy kenyérmorzsád sincsen már talán?
Nem alhatom már az éhség mián.
Ó, bár az Isten örök álmot adna,
úgy az éhség többé nem törne rám;
jaj, hogy vágyom egy kis kenyérdarabra!”

S így sírt a gyermek éjet és napot,


végül lefekve atyjának ölébe
szólt: „Isten véled, atyám, meghalok”,
megcsókolá, s még aznap lőn a vége.
A bús atya, nézvén holt gyermekére,
bújában karját marcangolni kezdte
üvöltve: „Fortuna, jaj, lásd, mi ére!
Hadd szórom átkom hamis kerekedre!”

Gyermekei azt hitték, éhiben


s nem bújában marcangolja magát,
s így szóltak: „Jaj, atyánk, ne tégy ilyent,
inkább marjon a mi húsunkba szád,
tetőled kaptuk, most vedd vissza hát,
egyél egy jót!” - szóltak hozzá esengve,
de pár napnál ők sem bírták tovább,
és meghaltak, apjuk ölébe fekve.

338
Éhen halt ő is, mély kétségbe hullva,
Pisa nagy grófját így érte a vég;
méltóságából Fortuna kitúrta.
A tragédiából ez tán elég.
Ki vágyik róla többet tudni még,
neki a nagy talján költőt ajánlnám,
dicső Dantét, hisz ő megírta rég
pontról pontra, s én is csak ott találám.

Nero

Ámbár e Nero oly feslett vala,


mint aljas cenkek legrosszabb szemetje,
mégis, tanú Suetonius szava,
az egész világ volt alája vetve
északtól délre, nyugatról keletre;
rubinnal, zafírral és drága gyönggyel
volt véges-végig tűzve öltözetje,
mert mindenféle kincsben örömöt lelt.

Ruháira kényesebb, pompavágyóbb


és büszkébb nem volt még császár talán,
ha egy napig viselt csak egy palástot,
már látni sem akarta azután;
aranyhálói voltak, ha netán
a Tiberisben jött halászni kedve;
törvénnyé tette, mit csak megkivánt,
s barátjaként szolgálta a Szerencse.

Rómát felgyújtá puszta kénye végett,


a szenátorokat kardélre hányta,
hogy hallja sírni, jajgatni a népet;
bátyját megölte, húgát vitte ágyba,
s anyját még csúfosabban meggyalázta:
felmetszette méhét, mert a helyet,
hol egykor megfogamzott, látni vágyta -
fiú anyjával hogy tehet ilyet?

Ezt látva, szeméből könnyek se folytak,


„szép asszony volt” - csak ennyit monda ott;
csodálhatjuk, szépségéről a holtnak
ítélni hogy merészelt s hogy tudott.
Bort hozatott, és ivott rá legott,
nyoma se volt rajt megbánás jelének.
A kegyetlenséggel ha összefog
a hatalom, túl mélyre hat a méreg.

339
Volt e császárnak, ifjan, tanitója,
ki pallérozta őt illemben, észben,
erkölcsnek ő volt példája e korba,
ha a könyvek nem hazudnak e részben;
amíg őt e mester tartotta kézben,
ügyes volt az ifjú s a jóra hajlott,
csak később fonta be a bűn egészen,
és lett belőle vad, garázda zsarnok.

E Seneca, mert róla szólok itt,


látva, hogy Nero csupán tőle retteg,
intette őt, fékezte bűneit
tapintatosan, szóval, sose tettleg,
mondván: „Uram, erényre törekedhet
csak a császár, soha zsarnok nevére!”
Ezért oly halált szánt a jó öregnek,
hogy fürdőben folyjék el karja vére.

Ez a Nero már ifjúként felette


gyakran mestere ellen lázadott,
feddését súlyos sértés számba vette,
ezért, hogy rája ily halált szabott;
és Seneca bölcsen belátta, jobb
elfogadni a halál ily nemét,
mint megérni még több gyalázatot;
Nero így ölte meg jó mesterét.

Hanem egy nap elunta a Szerencse,


hogy Nero dölyfét ő táplálja még,
ki erős volt bár, hozzá mérve gyenge,
s gondolá: „Bolond voltam én, nagy ég,
hogy azt, ki csupa bűn és ferdeség,
ily polcra tettem, kegyem ontva rája;
de letaszítom, mert immár elég:
akkor bukik, midőn ingyen se várja.”

Fölkelt egy éjjel ellene a nép


bűneiért, s midőn ezt észbe vette,
az ajtajához futott szörnyüképp
megrémülve, hogy arra menekedne;
verte üvöltve, ám hiába tette,
annál kevésbé engedett a zár;
látva, hogy nem lel segítő kezekre,
elosont, s nem mert kiáltani már.

340
A nép rohangált föl s alá, morajlott,
s ő hallá jól, hogy kit s miért keresnek:
„Hol a gaz Nero? Vesszen hát a zsarnok!”
Majd eszét veszté, úgy remegni kezdett,
isteneihez térden állva esdett
segítségért, ám ez hiába volt.
Érezte, hogy minden ízébe reszket,
s elrejtőzni a kertjébe loholt.

Ott a kertben két rabszolgát talála,


nagy vörös tűznél ült a két cseléd;
kérlelte őket mindenre, mi drága,
hogy öljék meg és üssék el fejét,
nehogy ha rátalál a csőcselék,
az teste meggyalázását jelentse.
Végül magát megölni kelleték -
s célját érvén kacagott a Szerencse.

Holofernes

Nem volt soha királyi hadvezér,


ki több országot döntött volna porba,
erősebbet nem látott csatatér,
sem híresebbet ama régi korba,
sem ki a pompát úgy kereste volna,
mint Holofernes; majd csókolta kéjjel
szajha Fortuna, majd meg letiporta,
s még fejétől is megfosztá egy éjjel.

Nemcsak hogy a világ rettegte őt


féltve szabadságát és vagyonát,
de minden más törvényt, hitet letört.
„Nabukodonozor isten!”, kiált,
„és meghal, aki más istent imád!”
S e parancsot mindenki megfogadta,
kivéve Betúlia városát,
amelynek Eliakim volt a papja.

Holofernes halála így adódott:


részegen feküdt hada közt egy éjen
sátrában, mely egy csűrnél is nagyobb volt,
ám nem használt hatalom, pompa, fény sem,
Judit, egy nő, míg hanyatt fekve mélyen
aludt ő, karddal a fejét levágta,
majd sátrából kisurrant észrevétlen,
és a fejjel visszatért városába.

341
A neves Antiochus király

Antiochus királyt mért emlegetnénk,


fenséges méltóságát s rengeteg
nagy dölyfét, oly sok gyilkos mérgü tettét?
Csak mert párját találni sem lehet.
A Makkabeus könyvben megleled,
miféle volt, s mily dölyfös volt szava,
s hogy jó sorának milyen vége lett:
egy hegyen nyomorultul meghala.

A szerencsétől gőgje nagyra nőtt,


hogy valósággal hitte, felhatolhat
a csillagokig, fel nem tartja őt
senki, hegyeket mérlegén latolhat,
árapályt kedv szerint béklyózhat, oldhat;
hanem Isten népét gyűlölte főképp,
kínt, nyomort, szenvedést szánt a zsidóknak,
s hitte, Isten se törheti le gőgjét.

Midőn Timotheust és Nikanort


tönkreverte Izrael harci népe,
a zsidók ellen oly haragra gyúlt,
hogy befogatott tüstént szekerébe,
s káromló, ocsmány szavakkal igérte,
hogy rögtön Jeruzsálembe siet
s dühében nem kíméli egy kövét se -
hanem a szándékából semmi lett.

Mert fenyegetőzött, sújtá az Úr


kínjával láthatatlan szörnyü sebnek,
a bele sajgott mondhatatlanul,
hogy üvöltött és mart, mint egy veszett eb;
nem volt még büntetés megérdemeltebb,
mert hisz maga is sok belet kiontott;
de bárhogy is gyötörte az eves seb,
bűnös szándékáról le mégse mondott;

elrendelé, induljon a sereg,


s oly hirtelen, hogy felfogni se tudta,
kérkedését az Úr alázta meg.
Fényes hadiszekeréről lebukva
keze-lába tört, bőrét mind lenyúzta,
hogy nem volt képes lóra ülni, járni,
s lévén háta, oldala összezúzva,
csak hordszékben hurcolták katonái.

342
Isten kegyetlen sújtott a királyra,
mert testét bévül férgek hada lepte,
s oly szörnyen bűzlött minden porcikája,
hogy akár alva volt, akár imette,
a szolganépet, amely körbevette,
elüldözte közeléből a szag.
Nagy kínjában jajongott, sírt a beste,
s hogy hatalmas az Úr, most látta csak.

Serege s végül önmaga előtt


bűzlő teteme oly gyűlöletes lett,
hogy nem maradt, ki hozza-vigye őt.
Bűze s nagy kínja közt hiába esdett,
rút halál érte oldalán egy hegynek.
E gyilkos és rabló így végezé,
ki miatt sokan kínban, sírva vesztek -
a gőg méltó jutalma nem ez-é?

Nagy Sándor

Oly köztudott Sándor históriája,


hogy szerencséjéről mind hallhatott,
ki szívét a tudástól el nem zárja.
E tág világra ő igát rakott
erejével, lőn híre mind nagyobb,
s boldogan esdekeltek tőle békét.
Legázolt büszke embert s állatot,
így érte el a földnek szinte végét.

Hasonlítani ugyan kit lehetne


őhozzá minden hódítók között?
Hisz mind e világ félve őt remegte,
dicsfényt köré lovagi híre szőtt;
Fortuna vette örökébe őt,
s ha hősi vállalatba kezde éppen,
meg nem lágyítá, csak a bor s a nők;
oroszlán bátorsága élt szivében.

Magasztalnom őt még mivel lehet?


Dáriust s százezernyi mást sorolva,
sok királyt, büszke bárót, herceget,
kit mind levert, taszítva szolgasorba?
Meddig csak ember lóháton hatolna,
övé volt a világ - ily nagy vitézség
dicséretére az is semmi volna,
hogyha napestig írnék vagy mesélnék.

343
Az Írás mondja, regnált tucat évig,
a nagy makedón Fülöp volt az atyja,
ki Görögország trónját bírta végig.
Jaj, nemes Sándor, hogy a sors haragja
lesújthatott ily páratlan lovagra!
Önnéped nyújtá a halálos mérget,
hat-odat Fortuna cserélte vak-ra,
s nem is hullatott egy könnyet se érted!

Ki ad könnyet, hogy nagy sírván idézzem


halálát a fennköltnek és nemesnek,
ki e világ kormányát fogta kézben?
De ez csak hősi vállalatra restnek
lett vón’ elég, ő ennyit is keveslett.
Ó jaj! a mérget s csalárd Fortunát
- mert minden bajok e kettőtől estek -
sújtsa érte a szégyen és a vád!

Julius Caesar

Bölcsesség, bátorság és szorgalom


szerény sorból királyságig emelte
a hódító Juliust egykoron.
Nyugatot földön, tengeren leverte,
haddal, szép szóval hűségére nyerte,
s lettek Rómának adót fizetők;
ő meg Róma császára, míg kegyelte
Fortuna, és nem hagyta cserben őt.

Hatalmas Caesar, ki Thessáliában


támadtad Pompeiust, apósodat,
ki lovassággal tartá birtokában
Keletet odáig, hol kél a nap,
s mind elhulltak vitéz kardod alatt,
csak pár futhatott Pompeiusszal el;
egész Kelet félte hatalmadat,
úgy látszott még, hogy Fortuna kegyel.

De itt pár könnyet ejthetek talán


a nemes, nagy Pompeiusért, ki Róma
vezére volt, s megfutott e csatán.
Akkor egy ember, aljas árulója,
fejét levágta, s Caesarhoz lopózva
átadta néki, hogy kegyét keresse.
Ó, Pompeius, Kelet hódoltatója,
mért juttatott ily végre a Szerencse?

344
S Rómába visszatére Julius,
babért viselt diadalmenetében,
hanem későbben Brutus Cassius,
ki méltóságát irigyelte régen,
nagy titokban, álnokul és sötétben
összeesküvést szított ellene,
s helyet jelölt ki - tüstént elmesélem -,
hol halnia tőr által kellene.

Caesar a Capitoliumba ment


egy szép napon, miképpen volt szokása,
és ottan megragadta hirtelen
az álnok Brutus és megannyi társa,
hogy a tőrét mind oldalába mártsa,
míg lerogyott sok sebbel sújtva végre,
de ő fel sem nyögött, csak egy csapásra
vagy kettőre, ha nem hazud’ regéje.

Oly derék volt e Julius szivében,


hogy bár sajgott sok halálos sebe,
mégis csüngött a férfitiszteségen,
s ágyékát köpenyével fedte be,
hogy szemérmét ne lássa senki se,
s bár ott feküdt kábulatban, halódva,
s tudva, hogy véget ért az élete,
mégis, a tisztességét végig óvta.

Lucanus, Suetonius írta meg


s Valerius tollából csordula
e történet, hogy e vitézeket
előbb miként kegyelte Fortuna,
majd meg utóbb ellenük fordula.
Ne bízzék a kegyében senki hosszan,
a legjobb mindig résen állnia -
példát láthat Caesarban s Pompeiusban.

Krőzus

Dús Krőzustól Cyrus is reszketett,


mikor királya volt még Lydiának,
mégis elfogták gőgje közepett,
s máglyára dobva átadták a lángnak;
de hirtelen nagy zápor erre támadt,
s tüzét kioltá, életét hogy mentse;
ám korán örvendett még jó sorának,
mert bitóra szánta a bal szerencse.

345
Elhatározta, így megmenekülve,
hogy új háborút indít mielőbb,
mert szentül hitte, hogy Fortuna küldte
az ő kedvéért azt a nagy esőt,
s hogy nincs ellenség, mely lebírja őt;
csodás álmot is látott egyik éjen,
majd fölvetette az öröm s a gőg,
és csak a bosszút érlelte kevélyen.

Egy fán vala, az álma így mutatta,


Jupiter mosta hátát, oldalát,
ékes kendővel Phoebus szárogatta,
s ettől gőgje már nem ismert határt;
szólt a lányának, ki mellette állt,
és a magas tudományokhoz értett,
álmának titkát hogy kifejtse hát -
és az így kezdé az igaz beszédet:

„A fán”, mondá, „bitót kell értened,


Jupiter az eső és hó a fán,
s ki az ékes kendőt nyújtá neked,
Phoebus a nap sugara lesz csupán.
Bitóra kerülsz biztosan, atyám,
eső mos majd és felszárít a nap.”
Ily szókkal inté őt a bölcs leány,
lánya, kit Phoniának hívtanak.

Büszke Krőzus, így kellett lógnia,


mit sem segített rajt királyi trónja.
Már csak ilyesmi a tragédia,
minden sora ezt sírja, panaszolja,
hogy a Szerencse váratlan nyomorba
dönti a gőgös, elbízott monarchát,
s ki benne bízik, bajba azt sodorja -
felhővel eltakarja fényes arcát.

Tótfalusi István fordítása

ELŐBESZÉD
AZ APÁCÁK PAPJÁNAK MESÉJÉHEZ

„Hej - szólt a Lovag -, elég már, uram.


Mit elmondtál, az szép és jó ugyan,
de több a soknál, mert hiszen a népnek
szomoruságból ennyi épp elég lesz.
És énszerintem szomorú eset,
ha módban, rangban élő emberek
hirtelen pusztulását halljuk, ó!
Az ellenben örömmel nyugtató,

346
midőn valaki szegénysorban él,
de szerencsével jó magasra ér,
s lakozik ott bőségben, gazdagon.
Ily épületes élet, mondhatom,
méltóbb a szóra.” - Rábólint a Gazda:
„Tanúm a Szent Pál-szentegyház harangja,
igazad van, nagy zajt csapott e fráter.
Szólt, hogy a sors felhővel burkolá el
tudom-is-én-mit, s egy tragédiáról
is szólt imént, de bárki mondja bárhol,
részvéttel és panasszal nem lehet
gyógyítani a megtörténteket.
Csakugyan kín ily bús históriát
hallani, kérlek, hagyjuk abba hát.
Mindenkit bosszant már üres meséd,
egy rézgarast sem ér az ily beszéd.
Hisz nincsen ebben tréfa, élvezet.
Péter barát - hogy megmondjam neved -,
esengve kérlek: másról szólj talán.
Mert bizony ha a kantár oldalán
fityegő csengők nem csörögtek volna,
Jézusra, aki értünk szállt pokolra,
álmomban rég leestem volna itt,
a mély mocsár bizonnyal elmerít,
s hiába mondtad volna úgy meséd.
Hisz jól bevált a diákbölcseség,
miszerint ott, hol nincsen hallgató,
fölöslegessé válik bármi szó.
Végtére tőlem is függ némileg,
hogy sülnek el az ily történetek.
Tán vadászatról kéne szólanod...”
„Nem - szólt amaz -, tréfálni nem tudok.
Mulattatót, vígabbat más meséljen.”
Ekkor a Gazda nyersen és keményen
az Apácák Papjához így beszélt:
„Te pap, te Jankó, jer csak közelébb!
Mondj valamit, mi nékünk tetszene.
Légy víg, habár a paripád gebe.
És girhes is, meg kehes is e ló,
de mit se bánd, ha neked így a jó!
Őrizd meg mindig víg kedélyedet!”
„Igen, uram - felelte -, víg leszek,
gyanítom, másképp sok szidalom érne.”
És ezzel máris térve a mesére,
imígy beszélt mihozzánk jámborul
a jóságos, derék pap: János úr.

Fodor András fordítása

347
AZ APÁCÁK PAPJÁNAK MESÉJE

Élt egyszer egy szegény, már némileg


idős özvegy, kis házában, mely egy
bozótos mellett állt a völgy ölén.
Ez özvegyről beszélem el mesém.
A naptól, hogy már nem volt feleség,
szerényen, békén élte életét.
Beosztva jól, mit szűkös jövedelme
adott s mit olykor ád az Úr kegyelme,
tartotta el magát, meg lányait.
Volt három nagy göbéje - több alig -,
három tehene és egy barikája.
Hálója füstös volt, szintúgy szobája,
hol elfogyasztott sok szegényes ételt,
csipős mártásból bőven sose részelt,
nyalánkságokban nem dúskált a szája,
kosztja is olyan volt csak, mint ruhája.
Nem evett annyit, hogy rosszul legyen,
gyógyszere volt a sovány élelem,
a munka és a megelégedés.
Köszvény a táncban nem zavarta és
hűdés, betegség nem ment az agyára.
Vörös, fehér? A bort nem is kivánta.
Az asztalán fehér és fekete
tejnek, kenyérnek volt nagy kelete,
s mellékesen szalonna, pár tojás,
mint az tanyasi asszonynál szokás.
Kis udvara is volt neki, körül
sövénnyel, száraz árokkal kivül,
s kakasa benne Chauntecleer nevű,
nincs messze földön még oly zengzetű.
Harsány szavánál az se szebb talán,
mely misenapkor zeng az orgonán.
S olyan pontos, nem érhet föl vele
óra, de még a klastrom tornya se.
Természetétől fogva tudta ő,
elmúlt-e már egy órányi idő,
s mihelyt tizenöt foknyit száll a nap,
kukoritással adós nem marad.
Taraja rőtebb, mint a rőt koráll,
mint csipkés várfal, ahogy égnek áll,
csőre szurokszén, hogyha nap süti,
azúros kékek lába ujjai,
a körme meg mint liliom, fehér,
tollszíne vert arannyal is fölér.
E nemes kakas kénye-kedvinek
volt tárgya hét tyúk, lévén mindezek
testvérei, s a vágya hölgyei,

348
s ráformázók, mi színük illeti.
Mindnyájuk közt a legszebbik talán
a tarka tollú Pertelote leány.
Készséges ő: tapintat és derű,
diszkrét, s már akkor tisztes életű,
midőn alig volt napja száma hét,
s rabjává tette Chauntecleer szivét;
aki viszont szívében úgy imádta,
hogy őt vigyázta minden porcikája.
Csak nézett rá és boldog volt vele.
És ó, ha szállt a nap az ég fele,
mely szép akkordban zengette e pár
az édes dalt: „A kedves messze jár...”
Mert rég - ha nem csak mendemonda volt -
beszélt az állat, a madár dalolt.
S egy hajnalon az ólnak szánt szoba
ülőrúdján, hol testvérek kara
közt szunnyadt Chauntecleer meg Pertelote,
jó kakasunk elkezdett szörnyümód
jajgatni, mint kit rémálom gyötör.
S midőn a tyúk riadtan ütve föl
fejét, így szólt rá: „Ó, édes szivem,
beszélj, mi bánt, miért nyögsz oly igen?
Jó alvó voltál. Szégyen, mondhatom!...”
Így válaszolt a kakas: „Asszonyom,
az égre kérlek, rossz néven ne vedd,
álmomban vélem szörnyű baj esett,
a kínzó rémület még fojtogat.
Az ég fordítsa jóra álmomat,
s ne hagyja, hogy börtönbe vesszek el.
Azt álmodtam, hogy kószáltam le-fel
az udvaron s egy állat jött oda,
olyan, akár egy vérszomjas kutya,
mely rám csap és nem szán megölni se.
Vörhenyes rőt meg sárga volt szine.
A farka végén és a két fülén
fekete folt tarkállt a szőrzetén.
Arca kicsiny, de szeme úgy ragyog,
tekintetétől majd szörnyethalok.
E szem okozta nyögéseimet.”
„Fuj - szólt a tyúk -, így elgyávult szived!
Biz’ isten kár volt pazarolni rád
buzgó szerelmem, nem kellesz tovább!
Mert jól mondják az asszonyóhajok:
legyen a férjünk - hogyha már akad -
éles elméjű, bátor és szabad,
becsületes, nem fösvény, ostoba,
olyan, kit fegyver nem rémít soha,
de kérkedő se legyen, ó, egek!

349
S te a szerelmesednek el mered
mondani, hogy megrémít bármi jel?
Ily férfiszív szakállt sem érdemel!
Te megriadsz az álomtól, amelybe
nincs más egyéb, csak hívság, istenemre.
Oka a jóllakás, de többnyire
a gyomorbéli gőzök rossz ize,
amikor nedvtől duzzadó a test.
A te álmod nyitját is itt keresd.
Nyilvánvalóan vérmes alkatod
túláradó nedvéből származott.
Ilyesmitől sok ember fölriad,
vörös tüzek ijesztik és nyilak,
látja vicsorgó állatok hadát,
kölyökkutyák kis és nagy fajzatát,
míg másoknál a zordonult kedély
oka, hogy éjjel badarul beszél,
bikák, fekete medvék rémitik,
az ördögöktől fél, hogy elviszik.
S egyebekről is tudnék szólni még,
mik megrontják sok alvó éjjelét,
de jobb, ha ily kitérőt elhagyok.
Nemde Cato, a bölcs is mondta, hogy
álmaitokkal ne törődjetek?!
Nos hát, uram, tanácsolom neked,
hajnalban némi hashajtót vegyél.
Veszítsem el a testem, lelkem én,
ha tanácsom nem jó és nem igaz.
Rosszkedvre, lázra egyként gyógyir az.
S hogy mulasztástól se legyen hiba,
s mert városunkban úgysincs patika,
én magam foglak elvezetni majd
oda, ahol sok hasznos gyógyfü hajt,
és meglásd, már az udvaron lelek
javadra váló hasznos füveket,
mik lent is, fönt is megtisztítanak.
De égre kérlek, kúráld ki magad,
hisz vérmes vagy te, ó, de mennyire!
Vigyázz, ha száll a nap az ég fele,
ne leljen benned forró nedveket,
mert ha igen, úgy fogadni merek
egy ezüstben, hogy harmadfoku láz,
majd meg halálos váltóláz csigáz.
Használd egy-két nap emésztő gyanánt az
ürmöt, s ha aztán hashajtóra váltasz,
a fodormenta, borostyán, kapor
itt nőnek mind az udvaron, ahol
a varjútövis, hunyor, epefű,
s a kalinca, a szagos levelű.

350
Szedd s vedd be őket, légy vidám,
ennyit atyáid rangja is kiván.
És ismétlem, az álmoktól ne félj!”
„Ó, asszonyom, az oktatásodért
hálás köszönet! Ám ha már Cato
híres bölcsességéről folyt a szó,
noha ő minden álmot megvetett,
talál az ember régi könyveket,
mikben tekintélyesebb férfiak,
mint Cato volt - úgy éljek, színigaz! -,
más véleményen voltak. S jó alap
mindez alá a bő tapasztalat,
hogy jelképek az álmaink, melyek
időnkint arról értesítenek:
mi jó, rossz vár az emberekre, rám.
Ezt bizonygatni kár is volna tán,
a megtörtént valóság kell ide.
Leghíresebb íróink egyike
mesélte el, hogy egyszer két barát
zarándokútra szánva el magát
egy városkába érkezett, hol a
nép annyi volt és minden ház, szoba
oly tömve már, oly zsúfoltig tele,
hogy nem akadt egy viskó se, mibe
betérhetett együtt a két barát.
A kénytelen szükségtől hajtva hát
elváltak egymástól, és mind a két
utas külön kereste fekhelyét,
s megszállt, ahogyan épp módjában állt.
Az egyikük egy istállóba hált,
a szántásból jött ökrök társa lett,
a másik vándorlónak kedvezett
a sors, no meg a jó szerencse, mik
a halandókat egyként vezetik.
Vele történt, még mielőtt virradt,
hogy azt álmodta: fájdalmas, riadt
jajszóval ő, a társa kiabál:
»Ó - jajgatott -, merénylő tör ma rám,
ez istállóban érem vesztemet.
Jer mentségemre, testvér, ha lehet!
Gyere hamar, míg életben találsz!«
De bár szavára fölserkent a társ,
mihelyt felébredt, úgy gondolkodott,
álma afféle hívságos dolog,
s aludt tovább a másik oldalán.
S ugyanezt látta. Harmadszorra lám
a kenyerespajtás is megjelent.
»Most már megöltek - mondta, s mint a jelt,
előmutatta véres, nagy sebét. -

351
Ha reggel - szólt - a kapuhoz kimégy,
mit arra lelsz meg napnyugat fele,
egy kocsit láthatsz trágyával tele,
amelybe rejtve testem nyugoszik.
És állítsd majd meg bátran a kocsit!
Különben pénzem hozott rám halált«
- mondta, miközben sápadt-búsra vált,
leírva veszte minden részletét.
És valóság volt mind e szörnyüség.
Barátja másnap nyomban útra kelt,
mihelyt a hajnal fénye megjelent.
Még be sem ért az istállóba, már
kiáltozott a pajtása után.
A gazda gyorsan válaszolt neki:
»Annak, uram, nyomát se ütheti,
a városból még hajnaltájt kiment.«
Az emberünk nyomban gyanút neszelt,
visszaidézve éji álmait.
Indult nyugat felé a kapuig,
s meglelte ott a trágyaszekeret,
mely terhével a földekre menet
ugyanúgy állt meg ott, ahogy a holt
zord jóslatában elbeszélte volt.
Haj, ordítozni kezdett a barát,
követelvén a gaztett bosszuját:
»Legyilkolták a társamat az éjjel,
tátogó szájjal fekszik e szekéren!
Kiáltok - szólt - a tanácsurakig,
kikre a város rendje tartozik,
segítség! Itt egy holttetem lapul!«
De mért idézzem hosszan, botorul?
Nekifeszült a kocsinak a nép,
s a trágya alján meglelték a még
ki sem hűlt véres testet. Ó, kegyes
Isten, ki oly igaz vagy és nemes,
a bűn előtted rejtve nem marad,
föltárul titka, látjuk napra-nap,
mert előtted e gazság, Istenem,
oly undorító, és oly becstelen,
hogy nem maradhat rejtve szörnyüsége,
fedezze bár egy, két vagy három évre
rejtély, a bűn mégiscsak földerül.
A fennhatóság oly hirtelenül
kapta el és úgy megkínozta ott
a kocsist és a gazdát, hogy azok
bevallották hamar gaztetteik,
s kötélen lelte vesztét mindegyik.
Ebből is látszik: fontosak az álmok.
És csakugyan, e könyvben ott találok

352
rögtön eztán egy másik esetet.
Úgy éljek, hogyha lódítni merek!
Utazni készült egyszer két barát
távoli földre, tengervizen át,
de mivel nem volt kedvező szelük,
egy városban kellett időzniük,
mely szép helyen feküdt a part felett.
És egy napon, hogy beesteledett,
megérkezett a jó szél árama.
A két ember vidáman tért haza,
eldöntve, hogy hajnalban vízre szállnak.
De egyikükkel különös varázslat
történt, mihelyt az ágyába ledűlt.
Rejtelmes álomként elébe tűnt,
a fekhelyéhez állt egy furcsa ember
és így szólt rá: »Ne szállj hajóba reggel!
Mert jegyezd meg, ha mégis útra mész,
a vízbe fúlsz!« Nos, ennyi az egész.
Felébredvén az ember elmesélte
pajtásának az álmot, s kérve kérte,
maradjanak még egy nappal tovább.
De a szomszédos ágyból a barát
gúnyos-kacagva válaszolt neki:
»Nos, engem nem fogsz elrémíteni!
Hogyisne, még hogy ez tartana vissza?!
Fütyülök én a buta álmaidra.
Hisz minden álom balga tréfa csak.
Naponta látnak majmot, baglyakat.
Idéz az álom sok efféle képet,
mi sose volt és soha meg sem éled.
De látom, inkább elvesztegeted
a szerencséd, a kedvező szelet.
Nagy kár bizony, de töltsd vígan napod!«
Elbúcsúzott, hogy tüstént menni fog.
Ám mielőtt a fele úthoz ért,
a hajó alja, nem tudhatni, mért,
úgy megzúzódott, hogy ki rajta ült,
az utas mind a víz alá merült.
Tanú volt rá körös-körül a pár
hajó, mit éppúgy vitt a tengerár.
Jó Pertelote, lám ezért kell ide
a régi példa, lásd, hogy senki se
legyen, aki az álmokra ne adna.
Jó, ha az embert olykor megriasztja
a fájdalommal terhes éji álom.
Kenelm sorsában ugyanezt találom
- tudjuk, Kenulph, a merciabeli
vitéz király volt atyja -, őneki
halál előtt jelezte álma, hogy

353
gyilkos merénylet által veszni fog.
És bár a dajka óvta életét,
oly ifjú volt, oly szentes szívü még
a hétesztendős ártatlan gyerek,
hogy álmainkról vajmi keveset
hallott beszélni életében, de
az ingemre s az Istenemre e
mesét te láttad volna így, ne én!
S ne is kételkedj szavam hitelén
Pertelote úrnőm, hisz már Scipio
afrikabéli álmát leiró
Macrobius is megmondotta, hogy
az álmaink mind intő jóslatok -,
továbbá nézd meg jól, ha nem hiszel,
az Ótestámentumban Dániel
vajon semmibe vette-é az álmot?
Nézd József sorsát, ott is megtalálod,
hogy álmaink, ha nem is mindegyik,
az elkövetkezőket hirlelik.
Nézd Fáraót is, Egyiptom urát,
és nemkülönben pékjét, inasát:
mily foganatját lelték álmaiknak!
S nézd, mit e tárgyról más földeken írtak,
és fölfigyelsz a rengeteg csudára.
És ott van Krőzus, Lydia királya,
nem álmodta-e azt, hogy fán csücsül
felakasztása intő képeül?
S lám Andromakhé, Hektór asszonya,
férje vesztét előző éjszaka
előre tudta, sajdította már,
a pusztulást, mi hitvesére vár,
ha aznap reggel elmegy a csatába.
Figyelmeztette is, de mindhiába,
ő nem maradt, csak ment a harcba és
hamarosan megölte Achillés.
No de túl hosszú volna a mese,
és virrad is, hát végezek vele,
még csak a végső következtetést:
abból a látomásból, jól megértsd,
baj lesz! Továbbá közlöm még veled,
hogy holmi hashajtókat nem szedek,
mert jól tudom, hogy mérges valahány,
gyomrom effélét cseppet sem kiván.
De legyen végre vígabb a beszéd:
nőm, Pertelote, mi jó is, hogy az ég
egyben felettébb kegyes volt velem
mert mikor orcád szépségét lesem,
a szemed tája oly skarlátpiros,
hogy láttán semmi félés nem kinoz.

354
Való igaz, hogy »In principio
mulier est hominis confusio:«
s latinból ez úgy értelmezhető,
hogy legfőbb kincse férfinak a nő.
Ha érzem éjjel bársony oldalad
- bár lovagolnom rajtad nem szabad,
hisz keskeny az ülőrúd szörnyümód -,
lelek tebenned mégis annyi jót,
hogy még az álmoktól, sem rettegek,”
Szólt, s hogy a hajnal lassan érkezett,
tyúkjaival az ülőről leszállt,
s kotyogva hívta őket, ha talált
az udvaron elejtett magvakat.
Király volt már, ki többé nem riad,
jókedvre hangolt úrnőjét pedig
meglovagolta hússzor reggelig.
Mint bősz oroszlán, úgy járt föl-alá,
kecsesen mégis, alig lépve rá
talpára, ujjhegyén libegve ment,
s kukorikolt, ha búzaszemre lelt.
S futott köréje minden felesége,
mint herceghez a palotája népe.
De hagyjuk Chauntecleert az udvarán,
az esetét mesélem el talán.
Mely hónapban az Úr alkotta a
világot, embert - amidőn ama
március hónap eltelt és vele
harminckét nappal múlt már elseje,
történt, hogy Chauntecleerünk nagy kevélyen
sétafikálva mind a hét nejével
a fényes napra kapta fel fejét,
mely a bika jegyében járva ép
a huszonegyes fok felett haladt.
Érzékkel és nem könyvből tudta azt,
hogy megvirradt, hát jót kukoritott.
„A nap - szólt - míly fent száll, a mércefok
negyvenegy már, sőt több is, azt hiszem.
Pertelote asszony, áldott mindenem,
hallgasd a boldog madarak dalát,
ó, nézd, mi frissen nő a sok virág!
Szívem gyönyörrel csordultig tele!”
Ám itt keserves baj történt vele,
mert földi kedvnek mindig bú a vége,
az Isten tudja csak miért, miért se.
Bár volna egy jótollú krónikás,
bízvást megírná ő is e csodás,
e följegyzésre méltó esetet.
Okosok, hát most jól figyeljetek!
Nem mondok én itt valótlan mesét,

355
oly igaz ez, mint Lancelote de Lake
könyve, amit a hölgyek oly nagyon
kedvelnek. Ámde máris folytatom.
Egy álnok, fondor, szénfekete róka,
mely a bozótban élt már évek óta,
kifundált tervvel még napnyugtakor
belopózott az udvarra, ahol
jó Chauntecleer szokott pihenni, s véle
ugyanott együtt minden felesége.
S a vadvirágok közt sunyítva már,
azt várta, míg a nap az égre száll,
az alkalmat, hogy Chauntecleert elejtse;
akár a többi gyilkos, aki rejtve
emberölésre készül a lesen.
Ó, gyilkos, aki lappangsz fészkeden!
Ó, új Iskáriót, új Génilon!
Ó, áruló gonosz görög Sinon,
akitől Trója gyásza származott!
Jó Chauntecleer, bár lenne átkozott
mai udvarra szálltod, ez a reggel!
Hisz megjósolta álmod, ne feledd el,
hogy ez a nap még veszélyt hoz reád.
Beválik, mit az Úr előre lát.
Tanúsíthatja bárki nagyokos,
ki a tudományokban járatos,
mily régtől fogva tombol a vita,
folyik az iskolákban disputa,
s már százezrek avatkoztak bele,
bár én dűlőre nem jutok vele,
ahogy a szent, a bölcs Augustinus,
Bradwardine püspök vagy Boethius:
hogy vajon Isten akaratja késztet:
fogadjam el e szükségszerűséget,
(szükségszerűt a szándék ellenében),
avagy szabad a választással élnem,
hogy tegyek-é egy dolgot, vagy se? (Bár
tudja az ég, ki mit s mikor csinál.)
Avagy eleve rendelése nem
kényszerít úgy csak feltételesen?
De jobb, ha ezt most nem döntöm el én.
A kakasról mondom tovább mesém,
ki neje baljós tanácsa szerint
sétálni indult reggel odakint
azt követőn, hogy volt e látomása.
Veszedelem az asszonyok tanácsa!
Miatta volt az első nagy hiba,
hogy Ádámnak el kellett hagynia
a teljes jólét paradicsomát.
De ha netán az asszonyi tanács

356
ily megszólása mégse tetszenék,
nem kívánom, hogy komolyan vegyék,
hisz ki íróknál vizsgálja e tárgyat,
a nőről ott sok megjegyzést találhat.
A kakas szólt az előbb és nem én.
Bennem a nőkről nincs rossz vélemény.
Kint a napon, a homokban fötörve
ült Pertelote s a testvérei körbe.
A kakas meg dalolt, oly lelkesen,
sellő se zenghet így a tengeren.
- Phisiologus tudós könyve mondja,
a víg sellők dalolnak is gyakorta. -
Aztán midőn a fű felett egy lepke
repült s szemét a kakas rávetette,
meglátta, lent a róka, mint lapít.
És ijedten kiáltott valamit:
„Kok-kok!” - s hőkölve futásnak eredt,
szíven találta már a rémület,
mert minden állat rögtön menekül,
mihelyt az ellen elébe kerül,
ha szemtől szembe nem is látta még.
Így Chauntecleer is föltekintve épp
menekült, röppent volna már tova:
ám szólt a róka: „Nemes úr, hova?
Tőlem riadsz, ki barátod vagyok?
Nahát, az ellenségnél is nagyobb
ellenség volnék akkor, ha veled
bármi gyalázót, gonoszat teszek,
nem jöttem én titkot se lesni, csak
a célzattal, hogy halljam a hangodat.
Mert igazán, e hang oly kellemes,
mennyei angyaléval versenyez.
Nagyobb zenész vagy, mint Boethius,
nincs énekesben ennyi szív, se szusz.
Atyáduram - az Isten áldja érte -
és jó anyád is - ő nemes személye -
jártak már nálam örömet okozva.
Nyilvánvaló, rossz ott neked se volna.
De dalról szólván megemlíthetem,
úgy éljek, úgy veszítsem el szemem,
tiéden kívül nem szállt még oly zengve
dal, mint atyád torkából reggelente.
Bizony szívéből áradt éneke.
S hogy hangját még erősebbé tegye,
úgy felduzmaszkodott, hogy pillanatra
lehunyta két szemét, oly harsogatva
kukoritott, s míg lábujjhegyre állt,
magasra húzta vékonyuk nyakát.
S továbbá oly ítélőképessége

357
volt, hogy legyőzni senki, semmiféle
országbeli sem tudta észben, dalban.
Burnel, a szamár verseiben hajdan
tallózgatván egy kakasra találtam,
ki, mivel egyszer fiatal korában
a pap megcsapta lábát, dacból érte
javadalmából forgatá ki végre.
De még ehhez sem hasonlatos a
nemes atyád bölcs judiciuma.
Ég szerelmére kérlek, nosza hát,
halljam, dalolsz-e úgy, amint apád?”
S a kakas szárnyát lebbegette,
árultatását észre sem vehette,
a hízelgés úgy elragadta őt.
Ó, ti urak, a gaz hízelkedők
udvarotokban és a sok nyaló
inkább a tetszéstek szerint való,
mint az, ki nem mond soha hazugságot?
A Sirák fia könyvét olvassátok,
s a hízelgőktől félve féljetek!
Nos, Chauntecleerünk fölemelkedett
s feszes nyakkal, szemét se nyitva ki,
kezdett nagy-hangon kukorítani.
És Ravasz úr, a róka ezalatt
talpára szökkent röpke pillanat,
s a kakas torkát máris megragadta,
vitte hátán az erdőbe szaladva.
Senki se volt, ki észrevette volna.
Ó, lám mily megszabott az ember sorsa!
Ó, Chauntecleer, kellett neked leszállnod!
Ó, asszonya, ki nem hitted az álmot!
S e gyászos eset napja; épp a péntek!
Ó, Venus isten, úrnője a kéjnek,
hisz Chauntecleer a szolgád volt neked,
minden erővel inkább élveket
szolgálva, semhogy népe növekedjék,
mért tűrted el hát e napon a vesztét?
Ó, Galafréd úr, te, midőn királyod,
ama hatalmas, hírneves Richardot
lelőtték, sírva gyászoltad veszését.
Miért nincs bennem most effajta készség,
hogy átkozhatnám én is pénteket
(mert éppen akkor történt az eset),
úgy láthatnátok, hogy siratom el
jó Chauntecleert sok szenvedésivel.
De bizony oly siránkozás se volt
hölgyek közt még, amikor Iliont
bevették, s Pyrrhos pengéjét kikapva
Priamos királyt szakállon ragadta

358
(Aeneisből tudjuk, így ölte meg),
mint amilyent csapott a tyúksereg,
meglátva, hogy a kakast viszik ott.
Csak Pertelote oly nagyot sikitott,
nagyobbal, mint a Hasdrubal neje,
ki midőn férje meghalt és vele
elpusztult Karthago is, úgy betelt
kínnal, dühvel, hogy tüstént belement,
beléugrott a tűzbe, hogy merészen,
mártír gyanánt a lángok közt enyésszen.
Ó, tyúkok, úgy vált hangotok sirósra,
mint mikor Nero felgyújtotta Róma
várost, s a sok senator felesége
férjura sorsát jajszóval kisérte,
kik bűntelen vesztek Nero kezén...
És most, hogy újra folytassam mesém:
ama magányos özvegy s két leánya
rohant ki rögtön házuk udvarára:
mért kárálnak a tyúkok szörnyü zajjal?
Hát látják ám, amint egy róka nyargal
a cserjés fele, hátán a kakas.
Kiáltoztak: „Segítség! Nézd, a gaz!
Hahó, a róka!” S szaladtak utána
másokkal együtt bottal hadonászva.
Futott Colle, Talbot, Garland: a kutyák,
nyomukban Malkin vitte guzsalyát.
Futott tehén és borjú, sőt maguk
a disznók, kiket csahos eb csakúgy
riasztott, mint a nők siránkozása,
megiramodtak hörkenve, zihálva,
ahogy a poklok ördöghada csörtet.
Kacsák sipogtak, mint akiket ölnek,
libák röpültek ijedten a fákra,
s a kasokból a méhek szerteszállva.
Iszonyú zaj, ó, benedicite!
Bizonyos, hogy Jack Straw és sok hive
között nem volt felényi sem a lárma,
amikor mentek flamand-gyilkolásra,
mint amilyent a rókáért csináltak.
Rézkürtöt vittek, puszpángfurulyákat:
s megzengetvén a szarutülköket
oly zenebona, zaj keletkezett,
úgy tetszett, rögtön leszakad az ég.
Nos, emberek, halljátok a mesét:
a sors mi gyorsan hervaszthatja meg
az üldöző, gőgös reményeket.
A kakas, bárha ijedezve gyáván,
megszólalt mégis fönt a róka hátán:
„Uram, ha most cserélhetnék veled,

359
ezt mondanám - az Úr úgy óvna meg -:
Hé, vissza fickók, mind ti hetyke népek,
a mérges pestis esne már belétek!
Ímé az erdő szélin járok és
hiába minden hajsza, üldözés,
a kakas itt van, tüstént fölfalom!”
„Hitemre, kakas, így lesz, így bizony!”
Ám alig szólt a róka, a szavakra
jó Chauntecleer nyakát rögvest kikapta
szájából, és egy magas fára szállt.
A róka, látva, terve mire vált,
így sírt: „Hajaj, ó, Chauntecleer hajaj!
Rosszat míveltem, vádolom magam!
Amiért lecsaptam rád és tégedet
udvarotokról elcipeltelek.
De hidd el, uram, tiszta volt a szándék,
jöjj hát le, hadd mondom ki, mit kivánnék.
Igazat mondok, Isten úgy segéljen!”
„Nem addig a! - szólt Chauntecleer keményen. -
Elátkozom a csontom, vérem is,
ha csábításod újra lépre visz.
Hízelgő szód nem érhet célt velem,
hogy csukott szemmel zengjem énekem.
Annak, ki önként behunyja szemét,
ne adjon semmi jót a kegyes ég!”
„Nem - szólt a róka -, Isten átka verje
azt, kiben ily kevés a józan elme,
hogy szája jár, midőn hallgatni kell.”
Íme így jár az, aki nem figyel,
ki hanyagul, hízelgő szókra ad.
S ti, kik szerint e mese balgatag,
s benne csak kakast, rókát, tyúkot láttok,
lássátok meg az intő tanulságot!
Egyétek a gyümölcsöt héja nélkül!
Te meg, Urunk, ha irgalmad nem évül,
tégy jókká - s miként Jézus mondaná fenn:
vígy minket a nagy üdvösségbe! Ámen.

Fodor András fordítása

360
EPILÓGUS
AZ APÁCÁK PAPJÁNAK MESÉJÉHEZ

Apácák Papja - szólt a Gazda nobis -,


áldott legyen nadrágod és golyód is.
Víg történet volt Chauntecleer meséje.
De esküszöm, világivá cserélve
jobb hím madár lennél, mint kakasod,
mert ha úgy mernél, mint ahogy birod,
szerintem úgy biz több tyúk kéne néked,
mint tizenhétszerese ama hétnek.
Nézd csak, mily bömbös, izmos az atya,
mily bő a melle, vastag a nyaka,
mint karvalyé, úgy vizslat két szeme,
természetes piros az arcszine,
nincs rajt berzseny, pomádé, s más efelé,
nos legyen is sok jó a mese bére!
Ezzel vidáman másnak szólt, amint
itt hallhatjátok nyomban, szó szerint.

Fodor András fordítása

361
VIII. MESECSOPORT

A MÁSODIK APÁCA ELŐBESZÉDE

Ama szolgát, a bűnöket-táplálót,


angolul kit restségnek mondanak,
ama kaput strázsáló ajtónállót,
mely a magunk-vesztésre tár utat,
hogy elnyomhassuk: erős indulat
s illő nagy szorgalom segít ahhoz csak,
esünk zsákmányul másképp a gonosznak.

Mert az lesi, kit csíphet el; azért a


sok csalafinta pányva meg hurok,
hogy aki rest, hadd lenne könnyü préda.
És amikor az ember észbe fog,
már a gonosz karma közé jutott;
munkánkban hát ne csábítson hanyagság,
sem, hogy magunkat henyeségre adnánk.

S még ha nem rettegnénk is a haláltól,


kerüljük el - az ész arra tanít -
a restséget; a tétlen rothadásból
gyümölcsöt senki be nem takarít;
s a tunyaság oly álomba kerít,
hol időnk alvás, evés meg ivásé,
s mi zabáljuk fel azt is, ami másé.

Így, minden lustaságot félrevetve,


annyi romlás és tespedés okát,
szívemnek ő buzgalmával követve
Legendád, fűzöm szavaim sorát:
mint fakadtak liliom-koronád
ékeül kínok s elragadtatások,
mártir Cecilia, te szűz, te áldott.

Invocatio ad Mariam

S te, ki virága vagy minden szüzeknek,


kiről Szent Bernát rajongva beszélt,
tehozzád szólok, midőn belekezdek:
bűnösöknek vigasztalója, célt
hadd érhetnék, elmondanom segéld
szűz leányod holtát, ki az erények
fejében az örök üdvöt nyeré meg.

362
Te szűz s anya, leánya ten Fiadnak,
benned Isten azért lakozhatott,
mert minden teremtményi közt Magad vagy
a legalázatosabb s legnagyobb,
veled az ember oly arcot kapott,
hogy Isten Egy-fiát is e nemébe:
öltözteté emberi húsba, vérbe.

Embernek arculatját a te méhed


klastromában nyeré a szeretet:
legfőbb ura a háromság körének,
dicsőítik föld, tenger és egek;
tiszta szűz, férfitól-nem-illetett
tested gyümölcse vala felnövendő,
minden teremtett dolgokat Teremtő.

Benned a fenség, jóság, megbocsátás


végtelen irgalommal egyesül,
nagyságod fénye nemcsak annak áldás,
ki fohászkodva hozzád menekül,
gyöngéd szíveddel te kéretlenül
váltod a szótlan vágyakat valóra,
kegyelem kútja, létünk gyógyítója.

Szép és szelíd szűz, porba-siralomba


száműzöttet, segíts hát engemet;
emlékezz rá, ki Kánában kimondta:
„Megehetik a morzsát az ebek,
mit gazdáik elébük ejtenek.”
Éva méltatlan gyermeke vagyok bár,
hitem miatt mégis kegyedbe fogjál.

Munkámhoz adj erőt, mert az a hit, mely


nem a munkában él: élettelen.
A sötétben leső bűnt távolítsd el
tőlem - ki Magad vagy a kegyelem!
Légy szószólóm fenn, ama szent helyen,
ahol az angyalok zengik: Hozsánna!
Krisztus anyja, Szent Anna szíve-lánya!

Töltsd fénnyel lelkem, a börtönbe zártat,


melyet lesújtottak fertőztető,
hamis vonzalmak-szülte földi vágyak,
s a hús, a kéjek hálóját vető;
vigasztaló szűz, ó, vészkikötő,
mentője minden jaj-gyötrötte szívnek,
amit elkezdék, munkámban segíts meg!

363
S ti mind, kik olvassátok irományom,
bocsássatok meg, hogy nincs dísze, nem
futotta szebb stílussal felruháznom;
másé a szavak és az értelem,
az írótól én csak kölcsönveszem.
S most a mesébe kezdek, s arra kérlek,
javítsátok ki, hol tolmácsa téved.

Interpretatio nominis Ceciliae

Előbb nevéről. Mint a könyvek írják,


angol nyelven Cecilia nevén
„Ég Liliomát” érthetünk leginkább,
a tiszta szüzesség jelképeként;
mert őt - bírván a hófehér erényt,
a jóhír zöldjét s lelkében sziromnak
édességét - nevezék „liliom”-nak.

Jelentheti neve „a vakok útját”


példájának miatta, melyre a
történet int; mások meg tudva tudják:
az „Ég dicsőségé”-ből és Lea
nevéből formált allegória,
a Munkás Élet jelképe; azért „Ég”,
mert tiszta eszme - s „Lea”, mert serénység.

Ám bölcsessége fényeért jelenthet


Cecilia „vakság nélkül valót”
avagy mert kedves minden embereknek
s barátságos szívű és tiszta volt,
nevét, mint „Ég” s „leos”-ból származót,
értelmezhetjük „Emberek Egének” -
munkálkodván e szűz jó példa végett.

Mert „leos” angol nyelven „minden ember”,


s ahogy napot és holdat lát az ég
magasságába néző - lelki szemmel
ekképp ha nézzük eme szűz szivét,
láthatjuk nagylelkűségét, hitét,
szellemét, a tiszta fénnyel világlót,
az ő minden tetteiben kiválót.

364
S ahogy a bölcsek az eget lefestik:
mily gyors és lángoló s kört-körre mér -
így térül-fordul, jót gyorsan cselekszik
a szép Cecilia is, a Fehér,
körébe mindig híven visszatér
a józan ész s az irgalom hevének,
s én ebben látom értelmét nevének.

Benjámin László fordítása

A MÁSODIK APÁCA MESÉJE

Nemes szülők, rómaiak utóda


volt a tündöklő szűz, Cecilia,
nevelték Krisztusban bölcsője óta,
lelkében Ő evangéliuma;
s mint írva van, ajkáról az ima
el nem fogyott: Istent, szeretve-félve,
szüzességét megoltalmazni kérte.

S amikor egy ifjúhoz nőül adták,


akit Valerianusnak nevez
a legenda betűje - násza napját,
miként más napjait, a szűz jegyes
alázatosságban tölté, kegyes
buzgóságban s arany-csipkéjü selyme
alatt sertéből szőtt ingét viselte.

S hogy megszólalt az orgonán a nászdal,


csak Istennek tárta fel ő szivét:
„Ne hagyj, Uram, bemocskolódni sárral,
elvész különben, aki a tiéd.”
Mivel Reá építé fel hitét,
aki a fán halt s kit rajongva másod-
naponkint böjttel s fohásszal imádott.

De jött az éj, mikor egy ágyba fekszik


férjével az asszony, ahogy szokás,
s ő szólt akkor hozzá fordulva, meghitt
szavakkal: „Édes uram, megbocsáss,
szívemből jött szükség e vallomás,
hallgasd meg, bár titkolnám szívesebben;
csak esküdj meg, hogy nem árulsz el engem.”

365
Ura becsületére esküdött meg,
hogy árulásra semmi hatalom
rá nem veszi; s nem mondhat vala többet.
S ő szólt: „Van énnekem egy angyalom,
aki vigyáz rám, aki oly nagyon
szeret, hogy ébren vagyok vagy lefekszem:
az ő oltalmára van bízva testem.”

„S ha érezné - hidd el, ez az igazság -,


hogy kéj vagy szerelem miatt akár
megérintetted testemet, haragját
rád hozza tüstént - és az a halál,
s ifjú létedre a porba hullanál,
de ha szeretnél, mint kellene, tisztán,
szerelme rád is úgy ragyogna, mint rám.”

Valerianus meg, kit jóra sarkallt


Isten sugallata, felelt: „Ne tarts
kételkedésben, mutasd meg az angyalt,
s orcája ha valóban angyalarc,
megteszem akkor azt, amit akarsz,
de ha szerelmed másik férfit illet,
e karddal mindkettőtöket megöllek.”

Cecilia mondá: „Bölcsen beszéltél,


s látni fogod, amit lelked kiván,
ha majd előbb Krisztus hitére tértél.
Menj fölfelé a Via Appián
s odafönt, úgy három mérföldre tán,
faluba érsz, lakói mind szegények.
Mondd nékik azt, amit én most tenéked.”

„Mondd meg, hogy én küldtelek oda téged,


hogy tiszta szándék s titkos ügy hozott,
miért az agg Orbán elé kisérnek.
S hahogy majd Szent Orbánt meglátod ott,
ismételd meg szavam, s érteni fog;
s ha gyóntál s szíved megtisztul hitében,
meglátod az angyalt, amint igértem.”

Valerianus ment, hogy megkeresse,


s mint mondva volt, meg is találta őt,
a jámbor Szent Orbánt; láthatta szembe,
a temetőben a hívek között,
és megmondá neki, mi végre jött.
Orbán pedig szavai hallatára
örvendezék s kezét az égre tárta.

366
S könnyezni kezdett. „Ó, Uram - könyörge,
dicsőítvén Jézus Krisztus nevét -,
a tiszta gondolatnak magvetője,
vedd hát Magadhoz, a gyümölcs Tiéd,
magvát, a szűzit, el Te ültetéd
Ceciliába! Mint gyűjtögető méh,
szolgál Téged cseléded mindörökké.”

„Ím, az urát magát elküldte hozzám,


akinek csak nemrégen asszonya;
kezes bárány lett az erős oroszlán,
éretted, Isten!” S jön vala oda
egy arany ruhás férfi, kit kora
meghajlított már; arany könyv kezében.
Valerianus előtt állt meg éppen.

Az meg, féltében, leborult előtte,


de felsegítvén, könyve lapjait
forgatni kezdé s olvasott belőle:
„Egy az Isten, egy az Úr, egy a Hit,
egy a Kereszténység, és Egy, akit
hatalmáért Atyánknak nevezünk el.”
Ez állt felírva ott arany betűkkel.

S felolvasván, kérdé az öregember:


„Hiszed mindezt? Igent mondj vagy nemet!”
Valerianus ráfelelt: „Hiszem, mert
igazabb ennél semmi sem lehet,
se fönt, se lent.” S már akkor az öreg
nem is volt ott, hová tűnt, azt se látta;
s őt megkeresztelé Orbán, a pápa.

Ceciliához aztán visszatérve,


otthon egy angyallal találta őt;
az angyal kezében virágfüzérek:
egy liliom- s egy rózsából kötött,
s Ceciliához fordulván előbb,
a liliomot tette homlokára,
a rózsából fonottat kapta társa.

S az angyal mond: „E két füzért a szennytől


szűz test s a szeplőtlen gondolatok
jutalmaképpen kaptátok a Mennyből,
higgyétek el, hervadhatatlanok,
s nem vesztik el soha az illatot.
S másnak nem láthatók, csupán azoknak,
kik tiszta szívvel gyűlölik a rosszat.”

367
„S Valerianus, ki sietve is, kész
szívvel is tetted, ami mondva volt,
szólj, mit kívánsz, s megadatik, amit kérsz.”
„Van egy fivérem - ígyen válaszolt -,
s azért könyörgök, hogy e helyt, ahol
vagyunk, hitünkből ő is részesednék,
megismervén az igazság kegyelmét.”

S az angyal mond: „Istennek kedves óhaj;


rátok mártíriom pálmája vár
s együtt lehettek majd a Fennvalóval.”
De jött Valerianus bátyja már,
Tiburtius, és megcsapván az ár,
a rózsaillat és a liliomszag,
érezte, szíve dobogása gyorsabb.

És szólt: „Az illat honnan jön, nem értem.


Talán te tudsz rá magyarázatot?
Liliom, rózsa ebben az idényben?
Mikor kezemben volt is, nem hatott
ilyen erősen. Ezt az illatot
- semmit se látok bár - szívemben érzem,
s tudom, hogy megváltoztatott egészen.”

S Valerianus: „Miénk az a kettő:


a rózsaszín s fehér virágfonat,
amelyet még vakság takar szemedtől;
s ahogy megérezted illatukat,
úgy hatalmadban lesz meglátni, csak
a nagy igazságot ne késlekednél
igaznak elfogadni s hinni, testvér.”

Tiburtius kérdé: „Mindez csak álom,


vagy valóság, amit mondasz? beszélj!”
„Aludtunk mostanáig, úgy találom
- monda Valerianus -, hosszu, mély
álomban, ámde véget ért az éj,
most ébredj fel!” S kérdé Tiburtius: „De
honnan tudhatjuk, nem most álmodunk-e?”

S Valerianus szólt: „Megmondom. Isten


angyalától tudom - megláthatod
az Ő igazságát te is, ha minden
bálványoknak hatalmát tagadod.”
(E koszorúk csodájáról, nagyobb
hitünk végett, Szent Ambrus írt, a Doktor;
olvasható könyvében e sorokból:

368
„Cecilia, hogy elnyerné a pálmát,
a vértanúságot, az Ég kegyét,
feláldozá jegyességét, világát,
lemérhetjük bizonyságul a két
férfi megtérésén is ő ügyét,
melyet Isten egy-egy virágfonattal
jutalmazott, s lehozta azt egy angyal.”

„E férfiak ezt a szüzet követték


az üdvre; s tudja a világ, mit ér
a szeretetnek ajánlott szüzesség.
Ceciliától ezt látá a férj,
s már rendületlen ama hitben élt,
hogy aljas mind a bálvány; s kérve kérte:
valamennyit tagadja meg fivére.”)

„Aki mást hisz, nem jobb az, mint az állat


- Tiburtius mond -, szóm ha nem hazug.”
Akkor Cecilia megcsókolá nagy
örömében, amiért látni tud,
s így az igazság birtokába jut.
És szólt: „Halált hozzon bár ránk e szándék,
szövetkezzünk mi hárman.” S folytatá még:

„Ahogy Krisztus szerelme a fivéred


társává tett, e szeretet hidat
rakott kettőnk között is, íme téged,
ki megtagadtad bálványaidat,
új szövetségül elfogadtalak.
Menj hát, keresztelkedj meg, s mint akarnád,
megláthatod te is az angyal arcát.”

Tiburtius kérdé; „Először is, hol


és kit keressek? te mondd meg, öcsém.”
„Hogy kit keress? Légy boldog - öccse így szól -,
Orbán pápát keresd, s elviszlek én.”
„Orbánt, öcsém? - s csodálkozás szemén. -
Hozzá akarsz elvinni? - kérdezé. - Ez
furcsa dolognak látszik, ez nehéz lesz.”

„Tán csak nem arra gondolsz - folytatá -, kit


annyiszor ítéltek halálra már,
s hol itt, hol ott bujkál, s feje se látszik
ki odvából, ha bárki arra jár?
Ha elfoghatják, sorsa tűzhalál.
Ha őt kellene megkeresni mégis,
ugyancsak úgy járnánk, te is meg én is.”

369
„Ha elkezdjük keresni azt az Istent,
kinek hiszen, jó rejteke az Ég,
minket bizonnyal megégetnek itt lent.”
De Cecilia bátran közbelép:
„Bátyám, ha részünk ez a földi lét
volna csupán s másik sehol se várna,
gondolhatnánk csak félve a halálra.”

„De más helyütt van egy jobb is, nem árthat


annak a tűz, nem vesztjük el soha.
Többé ne félj hát; Fia az Atyának
hoz vala róla hírt, Isten Fia;
a Szentlélek minden lénynek, ki a
földön teremteték a gondolatra,
hozományul az élő lelket adta.”

„Krisztus nekünk szavakkal is kimondta,


s csodákkal is kihirdeté: vagyon
egy másik lét, s az várna mindazokra,
akik Ővéle járnak egy uton.”
„Nem épp most mondtad-é, kedves hugom,
hogy Isten Egy - felelte -, és immáron
arról beszélsz, hogy nem is egy, de három.”

„Elmagyarázom ezt is idejében.


Bölcsesség egy emberben három él:
emlékezet, lelemény s ész - s eképpen
vagyon Istenben is három Személy,
ki mégis Egy” - s a szűz a szenvedély
hangján hirdette Krisztus küldetését,
s az Ő sok gyötrelmét és szenvedését,

s mindazt, amit eltűrt a földi létben,


s mi gátolá abban Isten Fiát,
hogy a földön oldozza fel s egészen
az embert, akit gúzsba köt saját
bűne. S elűzvén kételyek raját,
Tiburtius szívében monda hálát
s elindult, hogy megkeresné a pápát.

S megkeresztelte Orbán teli szívvel,


s Tiburtius rövid idő alatt
megtanulván tőle mindazt, amit kell,
lőn Isten bajnoka, s az is maradt,
s az angyal arcát látta napra-nap,
s ahányszor csak jótéteményt kivána
Istentől, meghallgattatott imája.

370
Amit Jézus tett értük, sorra venni
nem könnyű, végül megtörtént azért,
hogy Rómából rendőrök jöttenek ki
s bíró elé vitték a két fivért,
Almachius elé, a szent hitért,
ki őket vallatás alá vetette,
majd Jupiter szobra elé vitette.

Mondván: „Vagy rábírjátok őket arra,


hogy áldozzanak neki, vagy fejük
leütitek. Ez uratok parancsa.”
S egy rendőrtisztet, Maximus nevűt,
a jegyzőjét parancsolá velük,
s kisérte az őket a városon túl,
s miközben mentek, sírt a szánalomtól.

S hallván a tant Maximus, a keresztényt,


a kínvallatóknál is közbejárt,
hogy őket házába vihesse. S megtért
ő is, mielőtt még az est leszállt,
s lelkük hite olyan szilárdan állt,
hogy a kínvallatók is, a hamis tant
megtagadván, vallották bátran Istent.

Cecilia is megjött éjszakára,


s vele papok: megkereszteltetett
mindegyikük, s a szűz szólt nemsokára:
„Krisztusban kik újjászülettetek,
Úr katonái, véget vessetek
a sötétség hatalmának, erénnyel
páncélozottan - véget ért az éjjel!”

„Harcoltatok, megjártátok a pályát,


ti győztesek, hitetek meg nem ing;
vegyétek hát az élet koronáját
az Üdvözítőtől, megadja mind
a szolgálatokért, érdem szerint.”
S a kettőt a bálvány elébe vitték:
áldozzanak vagy fejüket veszítsék.

És a templomba érve is, lepergett


róluk minden tanács meg érvelés,
nem áldoztak főt hajtva Jupiternek,
imádkoztak Istenhez térden, és
szívük alázatos volt, ám merész.
S fejük legördült, lelküket pediglen
kegyelmében magához vette Isten.

371
S látván, amit lát, még könnyezve, gyásszal,
Maximus most bizonyságot kapott,
mert látta, hogy lelkük az égbe szárnyal,
köröttük fény, tündöklés, angyalok.
Sok embert akkor megtéríte ott,
s Almachius, fülébe jutva tette,
ólmos korbáccsal őt agyonverette.

És Cecilia Maximust a férje


s Tiburtius mellett elföldelé,
az ő saját temetkezőhelyére.
Almachius ezért elrendelé:
vigyék a Jupiter-bálvány elé
Ceciliát, hódolni - és evégett
menjenek érte tisztek és legények.

De meghallván tanítását, imáját,


keservesen sírt, s megtért mindenik;
és hitüket a világba kiálták:
„Istennek Fia Krisztus, mégpedig
ő az Isten maga, ez kitűnik
abból, hogy milyen szent az Ő cselédje;
hiszünk neki, ha meghalunk is érte.”

Tapasztalván e dolgoknak hatását,


Almachius kíváncsi lőn, ezért
maga végzé a szűz kihallgatását.
„Ki vagy te, mondd, miféle nőszemély?”
„Én római vagyok, nemesi vér.”
„De én másról kérdezlek, a hitedről,
erre felelj, ha bajod lesz is ebből.”

„Nevetségesen vallatsz - replikázott


a szűz -, két lényeges dolgot keversz
össze, s ez elárulja butaságod.”
Az bosszankodva szólott: „Ej, be nyers.
Mi az oka, hogy ily durván felelsz?”
„Hogy mi? felelt Cecilia e vádra. -
Szívem, lelkem és hitem tisztasága.”

„S az én tekintélyem? - Almachius mond. -


Óvatosságra téged az sem int?”
„A te hatalmadtól féljek, az is gond?
Egy halandó hatalma annyi, mint
egy felfújt hólyag - mond a szűz s legyint -,
szúrj csak belé, ha telve levegővel,
s nézd meg, mi lesz a felfújt hencegővel.”

372
„Nos, már a kezdet is csupa makacsság,
a folytatás meg éppen féktelen.
Hát nem tudod, hogy a legfőbb hatóság
rendeletet hozott törvénytelen
vallásotokról, s ha bűnhődni nem
kívánsz érte, a keresztény hitelvek
tagadásától várhatsz csak kegyelmet?”

„Herceg, nemes, téved hát valamennyi


- mondá a szűz -, s ok nélkül valami
kitalált bűnt akar mindőnkre kenni.
Tudod te jól, hogy ártatlan a mi
lelkünk, Krisztust akarjuk vallani,
s vállaljuk, hogy keresztények vagyunk, s a
törvényetek ezért bűnt varr nyakunkba.”

„A keresztény név az erényt jelenti,


meg nem tagadjuk semmi szín alatt.”
Almachius mond: „Esküvel jelentsd ki,
hogy nem vagy az, ne áldozd fel magad.
Nincs más kiút; fogadd meg szavamat.”
Erre a szűz, a szép, az istenáldott,
nevetni kezdett s bátran így kiáltott:

„Bíró, bolond vagy, éles bár az elméd;


hitem tagadjam meg? Bűnöst akarsz
csinálni tán belőlem? Azt szeretnéd,
ily buzgalommal, azért csűrsz-csavarsz.”
S az mond neki: „Te szomorú vakarcs,
hát nem tudod, hogy meddig ér hatalmam?
S szavam erő, szóljak akármi halkan?”

„A hercegektől nem kaptam jogot tán,


hogy döntsek élet és halál fölött?
Hogy mersz hát ennyi gőggel szólni hozzám?”
„Csak elszántság van bennem, semmi gőg
- felelt -, s a velem egy hiten levők
szívét a gőg bűnétől óvni nem kell,
gyűlöljük azt halálos gyűlölettel.”

„Nyílt a szavam, ha nem félsz tőle, hallgasd


az igazságot undok és sivár
hazugságodról. Az ám, a hatalmad!
Jogot nyertél, mondod, élet s halál
fölött a hercegektől. Ez nem áll.
Van az ölesre, van a rombolásra -
hatalmad nincs azontúl semmi másra.”

373
„Hercegeid, igazat szólva, adtak
hóhéri tisztet. Mondj többet, s neved:
Hazug. Bizony, kicsinyke a hatalmad.”
„Fékezd a nyelved - szólt amaz -, s eredj!
Áldozatod várják az istenek.
A nekem szánt sértéseket lenyelném,
nem fognak rajtam, filozófus elmén.”

„De azokat, melyek csúfolva szidják


isteneinket is, nem tűrhetem.”
S Cecilia felelt: „Üres szofizmák.
Mindabban, mit összehordtál nekem,
nem találok egyetlen szóra sem,
mely nem azt bizonyítaná be rólad,
hogy értelmetlen, mihaszna biró vagy.”

S így folytatá: „Most már csak az hiányzik,


hogy teljességgel megvakítsd magad,
és dicsőítve Istennek kiáltsd ki
azt, ami csak egy halott kődarab,
mindenki látja róla. Hát te vak,
kóstolj belé csak, nyújtsd ki a kezed, fogd;
majd meglátod, hogy a kezed »követ« mond.

Nevetnek majd az emberek, ha hallják


ezt a hazug, ujjból-szopott mesét,
s őrült vagy, azt hiszik; mert tudva vallják,
hogy Istennek lakóhelye az ég,
hol örök dicsőségbe öltözék,
e bálványok meg egy garasnyi szépet
sem adnak, sem maguknak, sem tenéked.”

Elmondta mindezt és tán többet is még,


mígnem Almachius megdühödött,
s parancsolá, hogy otthonába vinnék.
„Égessétek porrá, lángok között
fürösszétek meg!” És bezárva őt
a fürdőbe, tüzet raktak körűle,
és egész nap vigyáztak ott a tűzre.

Majd éjszaka, és másnap is megint csak,


de ő a lángokkal dacolva, még
csak fájdalmat sem érzett, meg sem izzadt,
nem jött ki rajta egy csöpp veritek.
Mégis e fürdőben rendelteték
halála, mert a bíró megdühödve
egy emberét küldé, hogy ott megölje.

374
S a hóhér kardja lesújtott nyakára,
háromszor sújtott és emelkedett,
s ő nem halt meg a harmadik csapásra;
márpedig akkor volt egy rendelet,
mely negyedik csapást nem engedett
a hóhérnak, s nem merte e pribék sem,
hogy egy negyediket is megkisértsen.
Gyötrődött ott a szűz, félig halottan,
s otthagyta, ment útjára a pribék.
De keresztények akik voltak ottan,
bekötözték vászonnal a sebét,
s ő kínok közt harmadnapig megélt,
a szívében táplált igét szünetlen
hirdetve és imáiban rendületlen.
S rendelkezvén jussáról és javáról,
Orbánra hagyta mind, mondván neki:
„Csak egy kegyet kértem az Ég Urától;
utam előtt kértem háromnapi
haladékot, neked ajánlani
e lelkeket, hogy útjuk el ne hagyják,
templommal pedig házamat hagyom rád.”
Titkon vitette el testét a pápa,
és eltemette szentjei közé.
Cecilia temploma lett a háza,
a mártír szenté, joggal az övé;
s Orbán tiszta szívvel fölszentelé.
S e templomban máig az Ég Királyát,
Krisztus és szentjeit híven imádják.

Benjámin László fordítása

A KANONOK CSATLÓSÁNAK ELŐBESZÉDE


Szent Cecilia meséje után
öt mérföldet se tettünk meg talán,
mikor Boughton-under-Blean tájt utolére
egy ember, fekete az öltözéke,
fehér karinge mint a patyolat.
Vervén vert egy almásszürke lovat,
s az fútt, hogy már merő tajték vala,
mert egyre csak döfölte lovasa.
A csatlósának a gebéje sem
emelgeti patáit kényesen,
a szügyelőn ott izzadsága habja.
Tajtéktól pettyes ura, mint a szarka;
kettős iszákba elfért mindene,
olyan kevés holmija volt vele.

375
Csak ült lován, könnyen, nyáriasan,
míg én tűnődni kezdtem ott magam,
ugyan miféle szerzet is lehet?
Hordván csuklyához varrt köpönyeget,
végezetül csak egyre gondolok:
e férfiú valami kanonok.
Zsinóron hintál hátán a kalap,
mert lépésből veszett vágtatásba csap,
és füle mellett elsüvít a szél.
Csuklyája alatt zöld lapulevél -
ne izzadjon s ne érje hőguta.
De úgy verejtékezett, hogy csuda!
Hulltak alá homloka gyöngyei,
mint ha székfűvel üst volna teli.
Mellénk farolva kengyelébe hág:
„Krisztusra! még ilyen víg társaság!
Azért űztem lovam, mint a veszett,
hogy utolérjelek benneteket,
s víg köztetek teljék utam tovább!”
Csatlósa ímhol a szavába vág:
„Uraim! láttalak ma kora reggel,
mint szálltatok nyeregbe nagy sereggel,
s parancsolómnak szóltam hamarost,
aki veletek lovagolna most,
mert a borsos tréfákat szereti.”
„Az Úr áldjon, amért szóltál neki
- felel a Fogadós -; mert mondhatom,
bölcs ember lehet a gazdád nagyon,
és víg kedély szorulhatott belé.
Mit mondasz? Ugyan földerítené
a társaságot jó mókáival?”
„Hogy föl-e? Olyat nem mindenki hall,
ha ő tréfát tréfára ereget!
Nos, annyit tud: többet, mint eleget!
Elhihetitek, mert én ismerem.
Csodálkoznátok, milyen ügyesen
s milyen sokféleképpen vált esze.
Hány nagy dologba vágott már bele,
amibe beletörne más foga,
ha ő nincs - el nem végezik soha.
Mert úgy lovagol itt, mint szürke senki,
tudna azért a javatokra tenni;
megismervén - nem tódítok sokat -
nem szánnátok aranymarhátokat,
vagy másotokat őtőle ugyan.
Igen bölcs ember ám az én uram,
az szent igaz, kiváló ember ő.”
„Nos - Fogadósunk szól -, sorold elő,
tudós a gazdád vagy nem? igazán!”

376
„Tudós, és nem akármilyen, az ám!
- felel a csatlós fickó. - Hogyha kell,
szolgálhatok e helyt valamivel
szemfényvesztő fogásai közül.
(De nem mindent, ha valaki örül,
mert én sem értem jól, a jobb keze.)
Ez az út itt, lovaglásunk helye,
Canterbury határáig egészen,
gazdámnak kedve-szottyantára szépen
ezüst vagy arany lesz egy szép napon.”
Körüldongta a Fogadóst nagyon,
s az motyogott rá: „Benedicite!
Hogyan vegyem meséd akármibe?
Mert ha olyan tudós a te urad,
kit kicsi s nagy kutya mind megugat,
mért van ilyen burokban szent személye?
Nézd köpenyét: adsz egy fityinget érte?
Úgy éljek, ez őhozzá nem való!
Elnyűtt s a vastag kosztól ragadó.
A kosz meg ő - no ez aztán csuda!
Nem jut neki tisztességes ruha,
s azt mondod, így teszen, meg úgy teszen!
Hát ez mi? Kérlek, mondd csak el nekem.”
„Eh! - szól amaz, - Mért kérdesz engemet?
Igaz, hogy őt vallatni nem lehet.
(De ilyeneket félve állitok,
tehát pissz róla, maradjon titok.)
Nos, a bibi az nála az egész,
hogy túlteng a kobakjában az ész,
s nem jó ez a papok szerint soha.
Tudósom is ezért oly ostoba.
Sok embernek fene nagy az esze,
de csak rosszul kereskedik vele;
az én gazdám is ilyen oktalan.
Ajánlom az Úrnak, s nincs több szavam!”
„Sebaj - felel a Fogadós neki -,
gazdád fortélyait nem ismeri
tenálad jobban senki, hát beszéld el,
mit művel ő azzal a csuda ésszel.
Merre laktok, ha szabad kérdenem?”
„Egy városban, valamely szegleten,
sötét zugok mélyén, mint a kuvik,
hová titkon a sok zsivány buvik,
törvény elől, lapulva, rettegőn,
mert bajba jutna szabad levegőn.
Szentuccse: épp ilyen az életünk!”
„Mondd még el - szól amaz -, mondd csak nekünk.
arcod színe mért oly sápatag?”
„Hogy mért? - s röpködnek az ocsmány szavak. -

377
Mert a tüzet én fújom-hevitem,
attól ilyen hóka az én szinem!
Nem fintorgok ugyan tükör előtt:
alkímiába minden csöpp erőt!
Gürcölhetek, ha jő hiba hibára:
a tűzbe bámulunk - minden hiába,
sohanapján miénk a jutalom.
Közben sokakat rászedünk nagyon;
egy font, kettő, s több aranya lehet,
nem vetjük meg a nagyobb pénzeket;
gazdám csal mézesmadzagaival:
»Egy aranyfont tizenkettőt fial!«
Hazug reménnyel áltatjuk magunk;
csak levegő után kapadozunk.
A tudomány előttünk messze jár,
utol nem érjük, esküdjünk, akár,
orrunk elől gyorsan suhan tova,
s leszünk esett koldusok sorsosa.”
Amíg a Csatlós fickó így beszéle,
húzódott a Kanonok közelébe,
s hallhatta jól, fülelvén ott igen
(gyanú nélkül nem fért meg bőriben).
Cato szerint gyanakvással tele,
kinek rossz a lelkiismerete.
Azért oldalozott oda tehát,
tisztán hadd hallja mindenegy szavát.
A szájaló Csatlóst így inti le:
„Elég! azt mondom, nyughass békibe,
különben megfizettetem veled,
hogy itt a nevemet becsméreled,
s kitálalod, mi titkolnivaló.”
„Beléd ne fúljon, hallod-é, a szó
- kiált a Fogadós -, mert ez ijesztget!”
Felel az: „Nem fogadtam neki csendet.”
A Kanonok látja: veszett dolog;
fickója minden titkot kikotyog,
lovára csap s odábbáll mérgesen.
„No - szól fennen a Csatlós -, majd leszen
vígság e helyt, merészen hahotázván,
hogy elszelelt ez; csapja meg a Sátán!
Nem látom én, míg élek, soha már;
fillért, forintot, fontot adna bár,
kisded játékait már nem üzöm.
Csak mihamarabb csípnék őt fülön,
mert mesterség nincs még egy oly hamis,
akárki fia mást mondana is.
És gyötörhetett mégis engemet,
hiába rossz sor, kín, kár, rettenet,
nem hagytam oda kanonokomat.

378
Bár adna Isten hozzá szuszt sokat,
hogy elmondjam: mi az alkímia.
Ennyit mindenkinek jó tudnia.
Nem ógok-mógok uramnak megette;
amit tudok, nem marad a begyembe.”

Kormos István fordítása

A KANONOK CSATLÓSÁNAK MESÉJE

Első rész

E kanonoknál hét évet megértem,


és tudományát még máig sem értem;
csak vesztemre jó az alkímia.
De veszt ezen sok más emberfia!
Hajdan nem volt nap, hogy nem vala friss
rajtam a felső- s alsóruha is,
most meg harisnyát hordok fejemen;
orcám virult, üdén, telisdeden,
s íme, lőn ólomszínű, sápatag -
alkímiára hát így kapjanak!
Hiába nyúzom-hajszolom magam,
ebnek se csinálódik az arany!
Úgy megkopasztott ez az átok közbe,
hogy fekhetek akár a puszta földre;
nincs semmim, és kölcsönök, hitelek
béklyóján miatta sínyledezek,
és míg csak élek, ezt törleszthetem.
Legyen hát példám örök intelem!
Ki alkímiára adja fejét,
úgy tekintem: vagyonát szórja szét.
Mert semmit nem nyer, Isten úgy segéljen,
s utána csak teng-leng kukán s szegényen.
Ha pedig olyan ostoba vala,
hogy egy nap volt-nincs minden garasa,
másokat is alkímiára serkent,
hadd vesszenek, ha a sajátja elment.
A gonosz boldogan sürög-sereg,
ha bajos társa koldus vagy beteg;
erre tanított hajdan egy diák.
De halljátok: miféle praktikák
űzése kell, mikor mesterkedünk,
s igazi bölcsességet mímelünk,
ejtvén tudós igéket mormogón.
Én állok, míg bírom, a fujtatón.

379
Hát még azon dolgok adagolása,
melyek nélkül minden munkánk hiába,
csak ezüstöt, hogy mást ne emlegessek,
öt-hat unciát kell mérlegre vessek;
de sorolhatnék untig eleget,
égetett csontot, vaspikkelyeket,
porrá őrlésüket, de hát mi végre?
És hogyan rakjuk mind agyagedénybe,
papírral bélelvén; és sót bele!
míg az edény nincs porokkal tele,
s azt végül egy üveglap befedé.
Sok effélét sorolhatnék elé.
Betapasztjuk a fedő üveget,
és levegő onnét ki nem mehet;
a tűz lassú és máskor pattogó,
nagy gondba fő, ki a szabályozó,
amíg gőzzé hevülnek a szerek;
és ha a higany alatt tüzelek,
és főzöm izzóvá, keservesen.
De csak siker nélkül mesterkedem!
Lehet gázzá hevített higanyom,
ólomgelét, mi tört porfírlapon,
ebből bizonyos számú uncia,
valahol csak becsusszan egy hiba.
Ha légnemű az anyag, szállva szállhat,
s leshetjük a leülepsző szilárdat,
ugyan hasznot egyikük sem hoza.
Minden fáradozás ímé oda!
És a költség? A pokol nyeli el!
Nem fizet e mesterség semmivel.
Nos, tartozik ide még sok egyéb,
csak elsorolni nincs idő elég,
legjobb is volna, ha elhallgatok,
merthogy tanulatlan ember vagyok.
Az eszem e dolgok közt csak repes;
mondom, de rendjük nem természetes:
örmény bolusz, borax, rézrozsda sorra,
edény, agyag s üveg, hányféle forma!
Párló fiola, húgypohár nem egy,
olvasztó tégely és lábas elegy,
és tök alakú lombik hány, s hiába,
annyit sem ér, mint egy szem hagyma ára;
s még jóformán nem is kezdtem bele:
vörösítő víz és bikaepe,
arzén, örmény só, kénkő hegyibé,
füvet is hadd soroljak itt elé:
macskagyökér, bogáncs, holdviola,
de nem jutok a végire soha.
És lámpa hány kell! éjjel-nappal ég,

380
s nem koronázza munkánk semmi még.
És az izzító kemence maga,
külön vízfehérítő is vala,
oltatlan mész, kréta, tojásfehérje,
por, hamu, húgy, trágya, agyag tetézve,
salétrom és emellett vitriol,
tűz, melyet hol fa, hol meg szén csihol,
borkő, alkáli, só kéznél legyen,
égő s olvasztott szer bőségesen,
lószőr s emberi olaj, épp a kellő,
timsó, üveg, élesztő, cefre, seprő,
és vörös érc, és oldó anyagok,
s az evvel ellenkező oldatok;
s a műveletek! ezüstsárgitás,
pecsételés, erjesztés, s még mi más!
Az öntőformák, vizsgáló edények!
Ahogy tudom, elmondom sorra, kérlek.
A négy illó szert, és fémet hetet;
tudós gazdámtól hallom ezeket.
Az első szert higanynak nevezik,
majd vörös érc, a harmadik pedig
a szalmiák, a negyedik a kén.
És sorba hétszer íme itt a fém:
az aranynak Sol, ezüstnek Luna,
vasnak Mars, kénesőnek is fura:
Mercur a neve nálunk, s Jupiternek
hívjuk az ónt, Saturnus nevezetnek
örvend az ólom, és Venus a réz.
Ebben a mesterségben odavész
minden vagyon, akármi végtelen,
efölött csöppet nem kételkedem.
Ki nem szégyelli a szamár iát,
csak tanulja ki az alkímiát,
s ha sok a pénze, bátracskán előre;
csapjon föl és váljék jó bölcs belőle!
Mert könnyű ez a mesterség talán?
Lehet szerzetes vagy barát, az ám!
Világi pap, kanonok, más akár,
aztán szünetlen ezt magolja bár,
belékukul e gyarló tudományba,
s biz’ isten, minden nyögdelés hiába!
Eh! a tudatlan mit értene meg?
Egy kukkot se, ne is beszéljetek.
Megtapasztalja, ha betűfaló,
ha nem, hogy minden hiábavaló,
mert mindkettő, üdvösségemre mondom,
akár lelkét kiadhatja bolondon,
aranyat ugyan nem csinál soha,
és mindegyik kudarcnak sorsosa.

381
Nos, a sorolgatást folytassam akkor;
maró vizek, s a fő szer, az aranypor;
elmondjam-é a fémek lágyulását,
végül pedig a megszilárdulását?
S az olajok! mosás, szűrögetés!
Hát minderre egy vaskos könyv kevés,
ezért tehát ne essék itt zokon,
ha a nevektől most tartózkodom.
Eddig is mondtam épp eleget el,
hogy a Sátán utóbb rá fölneszel.
Mert mire is jó a bölcsek köve?
A hajszolás mindünket megtöre,
s nem csípjük a szerencsénket fülön,
a Mennybéli Istenre esküszöm,
mesterkedj utolsó szusszanatig,
a bölcsek köve meg nem adatik.
Elveszted rajt utolsó, csepp javad,
s szíved utána csaknem megszakad,
de jó remény kúszik belé megint,
még fáj, s ím újabb sejdítés szerint
ábrándod újra csak előveszen,
s nincs több remény ilyen könyörtelen.
Azt mondom: sose érsz a végire;
remél az ember, és ugyan mire?
Hol a kincsek, mik tegnap voltanak?
Mesterségéből józanodna csak,
de édest is keserűn szeret ő,
s ha mása nincs, mint az a lepedő,
mibe magát csavarja éjszakára,
vagy nappalra csak egy komisz kabátja,
nem szánja azt se erre költeni,
végül semmije nem marad neki.
Egy alkimista akármerre mén,
megismerszik, hogy ki, mert ott a kén;
biza bűzlik a koma, mint a kecske,
nehéz bakszagot szétárasztva messze;
szagával orrba csap az emberem
egy mérföldről, higgyétek el nekem.
Tehát a nyűtt ruha s e kecske-szellet
jelzi mindenkinek, miféle szerzet.
Próbáld meg egyszer, négyszemközt vele,
hogy mért is koszlott az öltözete,
hát ő mindjárt füledbe sutyorog,
mondván, titkot kíván ez a dolog,
vagy halálba dönti e tudomány;
és így ártatlankodik mindahány!
De hadd mondjam el a mesét ma még!
Mielőtt tűzre kerül a fazék,
benne a fémek, épp amennyi kell,

382
a lágyítást csak gazdám végzi el
- mivel nincs itt, bátran kimondhatom -,
mert érti a szemfényvesztést nagyon;
hallod nevét, mehetsz messzi vidékre;
és sokszor csak gyalázat ám a bére;
aztán hogyan? fazékja megreped,
s álom! arany! no, szép Isten veled!
Erős fémek ezek, hogy a falak
erejük előtt földre omlanak,
ha nem a mész s a kő állana össze;
nos, átmennek a falon, beledöfve;
a földbe süllyednek le némelyek,
kezünkön sok font ígyen elpereg,
padlón körül hever mindenfelé,
tetőn, padláson sokszor meglelé,
meg ám a Sátán, bár szemünk előtt
nem illeg, mégis köztünk érzem őt!
A pokolban sincs, ahol ő a gazda,
több ok keserűségre és haragra.
Ha egy teli fazék eltört vala,
nekilódult a károsok szava:
ennek a tüzelés nem vala jó,
a másiknak pedig a fújtató,
melyet, félve, de mindig én kezeltem;
„Eh, ostobák: - a harmadikja fennen. -
A hő szabályozása az oka!”
A negyedik: „Mért hallgattok oda?
Csak bükkfa jó e tűzre, ez az ok,
és nem egyéb; én annyit mondhatok!”
Mi volt, mi nem, azt csak kutassa más,
de azt tudom, volt ott civakodás.
„Mit! - mondta gazdám. - Majd ahogy lehet,
jobban vigyázzuk a veszélyeket.
A fazekat illesse megrovás;
de mire ez a nagy ámuldozás?
Nicsak a padló! Söprűt, héj, elő!
Legyen mindegyitek örvendező!”
Összesöpörtük hát a szemetet,
a földre vászonponyva vettetett,
gyorsan szitába azzal a szeméttel,
ráztuk, szitáltuk, raktuk össze s széjjel.
„No - szólt az egyik -, ez is valami!
Nem kell fölig csupa kárt vallani,
bár balul sült el a dolog elébb;
mivel áldozat ennyi nem elég,
ugyan kockáztatnunk kell még sokat!
Mert egy kalmár se kívánhat olyat,
hogy örökétig maradjon felül;
olykor mindene tengerbe merül,

383
olykor pedig baj nélkül ér haza.”
„Nyughassatok! - zengett gazdám szava. -
Másképp mesterkedem legközelebben,
s tudom, nem illet rossz szó semmi engem;
most hiba csúszott közbe valahol.”
„A tűz volt forró!” - más meg így papol.
De Krisztusra! legyen forró, hideg,
a sikert egyikünk sem éri meg,
mert ebbe mi csak pórul járhatunk,
s még kelekótyán puffogat szavunk.
Mikor a társaság együtt vagyon,
ahány személy, megannyi Salamon,
de ím a példaszó: „Nem mind arany,
ami fénylik” - ahogy hallám magam;
s: „Nem jó minden szem alma, bármi szép” -
ugyan fecseghet bárki bármikép.
Nos, miköztünk is így megyen ime:
aki a bölcsek legbölcsebbike,
megkukul, mikor rákerül a próba;
a legigazabb meg lopok lopója;
ezt jól megőrizzétek eszetekben,
amikor én mesémet berekesztem.

Második rész

Van köztünk egy kanonok, ki maga,


Krisztusra! egy várost megrontana,
Alexandria, Trója, Ninive,
Róma lehet, nem venné semmibe.
Ahány fortélyt, hamis szót ez kivágott!
Leültethetnél egy íródeákot,
ezer évig azt körmölgetheti.
Ebben semerre párja nincs neki;
rókánál is ravaszabb, valamint
ha kell, szaván tetszésre csavarint;
bárki fia beszédbe száll vele,
kicsorbul annak egy-kettő esze,
hacsak - mint ő - nem sátánivadék.
Sok lépre csalt fickót elmondanék,
de még leszen sok, amíg ez lahog.
Mennek hozzá lóháton vagy gyalog,
messzi vidékről járulván élé;
s hamisságát ugyan ki sejtené?
No én elmondom itt előttetek,
de meghallgatni kegyeskedjetek,
s kik jó kanonokok vagytok jelen,
nem a ti házatokat becsmelem,
bár kanonokkal hozakszom elő.

384
Akad mindenhol ebfi, üsse kő!
Nem lehet, hogy mert egy a földnek terhe,
más becsületét is a sár beverje.
Nem szándékszom gyalázni titeket,
segítek ezzel csak, ahogy lehet;
mesém tehát minden fülekbe szól.
Krisztusnak, ezt mindenki tudja jól,
hogy tizenkét apostola vala,
s egy áruló köztük, Júdás maga.
Egyért pedig a többi mért lakoljon,
ha bűntelen? (Ezt rátok szabva mondom.)
Nos, meghallgatásra hadd kérjelek:
ha egy Júdás akadna köztetek,
csak útilaput a talpa alá,
ki híreteket porba rontaná!
S ne orroljatok rám, ha sért a szó,
mert mindenegy igém itt színvaló.

Volt Londonban egy pap, káplán a rangja,


ki London városát sok éve lakta,
a megtestesült nyájasság maga;
az asszonynál, hol étkezett vala,
ingyenbe volt a koszt, s ingyenbe még,
ha kellett, bármi drága öltözék,
s költőpénzt is jócskán dugott neki.
De fölös ezzel időt tölteni;
a kanonokra fordul a mese,
ő vala a káplán rossz szelleme.
Ez a hamis kanonok egy napon
fölkeresé otthon az én papom,
kér tőle ennyi-annyi aranyat,
mondván, adósa nem soká marad:
„Egy márkát három napra adj nekem,
s időben újra markodban leszen!
Ha meg becsaplak, hát akkor, szavamra,
már hurkold is a kötelet nyakamra!”
Az erre nyújtja márkáját neki,
a kanonok sűrűn köszöngeti,
és búcsúzik, dolgára elmene.
Eljő hamar harmadnap reggele,
a káplánnál a kanonok a pénzzel;
fogadja az harsány örvendezéssel:
„No lám, nyugodt lélekkel adhatom
kölcsönbe egy-két-három aranyom,
vagy mást, mi birtokomba még akad,
ha ilyen híven megtartod szavad,
hogy pontosabb ennél más nem lehet;
mi módon is mondhatnék hát nemet?”
„Mit? - szól amaz. - Én lennék szószegő?

385
Ki mondja ezt? lássam: mutasd elő!
Engem csaláson nem kaphatsz, barátom,
és így leszen, mígnem síromba mászom;
ne adja Isten, hogy másképp legyen.
Akár magadnak, úgy hihetsz nekem.
Istennek hála, hogy nem volt oka
bennem csalódni senkinek soha,
bár aranya, ezüstje volt kezemben,
az álnokságtól mentes vala lelkem.
Mivel pedig segítettél, nohát,
figyelj, uram, mert hallasz most csodát,
kedvességedet hálálom meg ezzel,
nagy jódat jóval ím valamelyessel:
megmutatom, és ha megkedveled,
uram, meg is taníthatom neked,
hogy én miképpen is bölcselkedem.
Ugyan, mi egy mesterfogás nekem?
Csudálkozol mindjárt, belőle látván.”
„Valóban? - kérdi hitetlen a káplán. -
Teringettét! hadd lássam csakugyan!”
„Szolgálatodra - szól amaz -, uram;
Isten ne adja, hogy ne úgy legyen!”
Lám, hogy kellemkedett a becstelen!
Erre igen jó példaszó vala:
„Büdös az ilyen szolgálat szaga.”
Bebizonyítom nektek ezt hamar
e kanonokkal, ki csak bajt kavar,
ki örömét a gazságban leli
- szíve a rosszal csordultig teli -,
nyúzván a jámbor keresztényeket;
belénk ne kössön ez a rettenet!
A pap, szegény, gyanútlanul beszélt,
nem érezte a rá váró veszélyt.
Ó, ártatlanok ártatlanja, ó!
A kapzsiság igen kápráztató;
vaksággal ver meg, ó, boldogtalan,
csapdába hullsz, papom, te oktalan,
e róka állította ellened;
álnok fortélya lesz a végzeted.
Vakságod kell okoljam én tehát,
minden bajod abból szakad terád;
de most figyelj a szavamra, szegény!
Elmondom hát esztelenséged én,
és a kanonok hamisságait;
tudok ehhez magam is valamit.
Hogy e kanonok a gazdám vala?
Tanúm az Ég Királynője maga:
nem a gazdám e hamis kanonok,
az ő eszében több fortély forog!

386
Ha leírnám, hány embert rászedett,
hosszúra nyúlná ez a versezet.
Ahányszor új csalását elbeszélem,
orcám pírítja szörnyűmód a szégyen,
azaz pirítaná, azt gondolom,
mert nem terem pirosság arcomon,
mivel a füst, a sok-sok fémeké,
mikét imént soroltam itt elé,
elapaszták a pirosságomat.
Most lefestem a kanonokomat!
„Küldd el - a papot ekként kérte ő -
szolgád kalmárhoz, mert kell kéneső,
két-három unciát hozass vele,
aztán a szemed káprázik bele,
olyan csudát látsz, nem felejted el.”
„Tüstént, uram!” - a pap rá így felel,
és szolgáját a kalmárhoz szalasztja.
A szolga, persze, kész a gyors parancsra,
már jöve vissza, alig elmegyen,
a kénesőt is hozza rendesen,
a kanonok kezébe adja átal;
az nekiállni dolgának nem átall,
tehát a szolgával szenet hozat,
hogy ne időzzön tétlenül sokat.
Megkapja nyomban ím a kért szenet;
s a tégelyt, mit keblébe rejteget,
húzván elő, a paphoz így beszél;
„Fogd ezt az edényt, uram, és tegyél
belé egy unciányi kénesőt,
s kezdődhet is az én színem előtt,
Krisztus nevében, a bölccsé levés.
Azoknak száma, elhihedd, kevés,
kik tudományomat elleshetik.
Saját szemeddel lásd meg most pedig,
ahogy e szert én átalakítom;
nem lehet ezüst még olyan finom,
amilyen ez lesz, mondd meg majd magad;
efféle erszényünkben nem akad,
de másutt se, ha jól kikalapálom.
Ha nem, csalónak bélyegezz, barátom,
kit nem illet az ember nevezet!
Van egy porom, jó drága, úgy lehet;
a tudományom titka abba van,
mindjárt eléd varázslom én magam.
De küldd ki szolgád; ne legyen velünk,
míg zárt ajtó mögött mesterkedünk:
ne lássa meg munkánk emberfia:
titkon üzendő az alkímia.”
Ahogy kívánta, minden úgy esett,

387
a szolga meg sétálni küldetett,
ajtón belül reteszt kattantanak,
és sebtiben munkához fogtanak.
A pap - mivel felszólítá a beste -
az olvasztótégelyt a tűzre tette,
és a tüzet fújván serénykedik;
a szemfényvesztő kanonok pedig
a tégelybe port szór valamilyet;
üveg- vagy krétapor az, egy csipet,
vagy más, ki tudja? épp csak arra jó,
hogy ama papnak szemkápráztató.
Parancsot ád: „Rakd rá mind, ott a szén!
És mert igen szeretlek téged én,
a te tulajdon kezedre hagyom,
hogy elvégezze, mi munka vagyon.”
A pap boldog szívvel köszöngeti,
s rakja, ahogy meghagyatott neki,
a pokolfajzat kanonok pediglen
- hogy az ördög hátán hordja el innen! -
egy darab bükkfaszenet húz elő,
a közepén lyuk, jól elrejthető,
lyukban ezüstpor, épp egy uncia,
s a lyuk betömve, abba nincs hiba;
nem hullt a por ki, mert viasz fedé.
Galád fortély! megáll az ész belé!
Előre otthon megcsinálta már;
de több ilyet sorolhatnék akár,
mi nála volt, titkon zsebébe várván,
hogy tőlük lépre menjen majd a káplán.
Nos, szegény papot nem volt valami
nehéz dolog jól megkopasztani!
De róla untató a szó, ha hosszú;
hamis személy! ugyan furkál a bosszú,
csak hát őhamisságát hol lelem?
Semerre nincsen állandó helyen.
Uraim, rám figyeljetek csakis!
Kezébe fogta titkon a hamis
azt az előbb mondott széndarabot,
amíg a pap buzgón rakosgatott
szenéből a tégelyre jó sokat.
„Barátom, nem végzed jól dolgodat
- inté le őt hamar a kanonok -,
de én tüstént mindent rendbe hozok,
hogy jó helyre kerüljön mind a szén;
tanúm Szent Giles, igen sajnállak én!
Izzadsz-e? íme egy kendő, nesze;
töröld a verejtékedet bele!”
Arcát törölgeté a pap soká,
a kanonok meg a szenét fogá,

388
kellőn a tégely közepére rakja,
s a tüzet telt pofával fúvogatja,
míg csak nem izzik jól a szénrakás.
„Nos hát - kiált -, elég a szomjazás!
Italt hozz, mert mindjárt készen leszünk,
s leszen mire torkot öblítenünk.”
A bükkfaszén gyorsan hamvadt igen,
hullván hullott az ezüstpor igyen
belőle ama tégelybe belé,
ahogy a kanonok elrendezé,
mert épp fölibe rakta a szenet;
erről a pap ugyan mit sejthetett?
Minden darab szén egyre ment neki,
s cselét amaz bátran elsütheti.
Mikor elérkezék az ideje:
„Ej, pap uram - kiált -, mellém gyere!
Öntőformád nincs, ha nem tévedek;
egy darab krétát hozz, hadd kérjelek,
s kellő formára kerekítgetem,
ha csúful nem jár igyekezetem.
És hozz egy tálat, vagy egy serpenyőt,
vízzel teli, és én szemed előtt
viszem próbánkat ím sikerre fennen.
Ne félj, uram: nincs ok kétkedni bennem;
de hogy mehess dolgodra gondtalan,
szobádban én sem kotlok itt magam:
veled megyek, s veled jövök haza.”
Bezárolván a szoba ajtaja,
megy a pap, s megy a kanonok vele.
A kulcsnak zsebbe van a jó helye:
Sietnek vissza, egy percet se késve,
De mért eresszem dolgom hosszu lére?
A kanonok krétát fog, és neki!
buzgón öntőformát készíteni.
Köpenye ujjában kutat-keres,
s ímé! egy vékonyka ezüstlemez,
egy unciányi; a mennykő belé!
Figyeljetek, a cselt miképp veté!
Öntőformája, széle-hossza is,
mert ígyen módolá ki a hamis,
úgy készül el, a lemezke szerint;
a pap nem látja, dugja el megint;
a tégelyt emelé a tűz közül,
s zuhé, formába; s repesőn örül;
gyorsan a formát vízbe; belecsobban;
nos, a papot szólítja oda nyomban:
„Dugd csak a vízbe, uram, a kezed,
s remélem, az ezüstöt megleled!
A pokolba is! Másképp van talán?

389
Mert az ezüstpor is ezüst, az ám!”
Benyúl a vízbe: ímé ott a lap,
finom ezüst; örül nagyon a pap,
látván, hogy nem csúszott közbe hiba.
„Krisztus áldjon, és anyja, Mária,
s a többi szent - mondá a kanonoknak. -
Engem pedig tartsanak átkozottnak,
ha nemes s titkos mesterségedet,
melyre kegyesen oktatsz engemet,
nyomodba járva én nem követem.”
„Nos, lássuk második kísérletem
- felel amaz -; hanem jól ide nézz,
s tanulj, mert jöhet rád idő nehéz,
s ha e tudás az eszedbe ragad,
elboldogulsz nélkülem is magad.
No, még egy unciát: - fejezi be. -
Elég a szóból; kénesőt ide!
Csináld vele csak az előbbenit,
miáltal ezüst vala íme itt.”
Buzgalmában a pap se hall, se lát,
a kanonok, a szörnyeteg tehát,
míg az tüzet fú, ad parancsokat,
hogy vágya ne vesszen időt sokat.
Olyan szelet pedig azért csapott,
hadd szedje rá újfent szegény papot;
kezében, mert csak látszatot keres,
egy bot vala, bot, belül üreges,
abban egy uncia ezüstpora,
nem több; éppúgy rejtette ő oda,
akár a szénbe; viasszal fedé,
onnét jókor keríti majd elé.
És míg a pap buzgón sürög-forog,
botjával odalép a kanonok,
a tűzhöz áll, s mérvén méregeti.
Hogy az ördög bőréből tépje ki
a hamisát! minden pillanata
undok csalás, szemforgatás vala!
És botja, ez a cseles szerkezet
ott hadonász a tégelye felett,
az izzó szenet piszkálja vele,
míg csak a viasz föl nem engede,
s az enged; tudja, kinek esze van,
hull is az ezüstpor hamarosan,
hull a tégelybe ama vájaton.
Nos, jó uraim, kell még mondanom?
Ismét becsapatott a pap, szegény,
s szentuccse! túl nem lát orra hegyén;
van ott olyan harsány örvendezés,
hogy arra minden ékes szó kevés;

390
magát s javát kínálja, úgy repes.
A kanonok gyorsan felel: „Helyes!
Szegény vagyok, de vág az én eszem;
figyelj, nem értünk még felére sem.
Van-é vörösréz itthon?” - kérdi végre.
„Talán vagyon” - bólint reá segédje.
„Ha nincs, eredj és valahol vegyél,
de jó uram, soká el ne legyél.”
Megy s jő a pap, keze rézzel teli;
a kanonok tüstént kézbe veszi,
s egy unciát kimér belőle menten.
Túl jámbor őt leszólni most a nyelvem
- elmém szolgája -, ki oly gaz vala,
mint a pokolbeli Sátán maga.
Barátságot mímelt a pap előtt,
s ahol tehette, jól becsapta őt.
De fáraszt engem erről már a szó,
s ha mondom, mind azért, ez színvaló,
hogy okuljon rajt az emberi nem;
egyéb okom nincs szólni semmi sem.
Nos, a tégelybe rakta a rezet,
s elhelyezé azt jól a tűz felett,
port hint belé, s a papnak meghagyá,
hogy fújja a tüzet, bukván alá,
miként előbb; ez volt fondorlata;
kedvére papja jó majom vala.
Aztán öntőformába önti be,
és zsupsz! a vizeslábasba ime,
s a lábasba benyúl utána sebten.
Ujja közt (mint előbb is említettem)
egy csöpp ezüstlemez ott volt megint.
A nyomorult loppal körültekint;
a pap gyanútlanul sürög, szegény,
elrejti hát a lábas fenekén,
a vízbe nagy sunyin kutat-matat;
s jöve megint egy kellő pillanat,
onnét kilopni titkon a rezet,
eldugja, s a pap előtt telleget,
s beszéde még továbbra hergeli:
„Hajolj le, s nézd! az istenit neki!
Segíts tehát, ahogyan én neked;
és dugd, uram, a vízbe a kezed.”
A pap nyomban az ezüstre talála.
„Nos - szól amaz -, egyéb nincs semmi hátra,
mint egy aranymíves elejbe menni,
s az mondja meg: valami ez, vagy semmi.
Mert, hogyha kell, csuklyámat ráteszem,
ha fáradságunk eredménytelen!”
És hogy bizonyságot szerezzenek,

391
aranymíves elejbe mentenek;
próbára ott a tűz, a kalapács;
no, jól beütött a galád csalás:
ezüst vala; világos, mint a nap.
Örül hehegve, ostobán a pap;
nem repes így májusi hajnalon
a csalogány, mint ő szegény, vakon;
úgy fúrja oldalát a nagy vihánc,
hogy hölgyet úgy nem bizgat semmi tánc;
senki nem éghet úgy a szerelemben,
lovag, hogy hölgye kedve benne teljen,
úgy nem hevül, mikor kardot kiránt,
mint papunk e rongy mesterség iránt.
A kanonokhoz ím ekként beszél:
„Ki értünk meghalt, Krisztus megsegél,
ha megmondod - hiszen bátran lehet -,
hogy mennyiért adod receptedet!”
„Miasszonyunkra! - szól a kanonok. -
Drága mulatság, annyit mondhatok,
mert kívülem egy barát tudja csak.”
„Nem baj! de mondd, uram, hadd halljalak:
mit kell fizessek?”- így az én papom.
„Nos - szól amaz -, uram, ha oly nagyon
kívánod, hogy a birtokodba légyen,
negyven fontot fizess markomba nékem!
És ha nem nézném baráti kezed,
biza többet fizettetnék veled.”
A jó pap erre előguberál
negyven aranyfontot, ahogy dukál,
s a receptért a kanonoknak adja;
az mást se várt, hogy álnokul becsapja.
„Pap uram - mondja -, egyet kikötök:
mesterségem titka legyen örök;
tartsd hét pecsét alatt, hadd kérjelek,
hogy okosságomért az emberek
ne keserítsék meg az életem;
irigy mérgük halálig nyelhetem,
s tudásom lenne gyilkosom, biz’ isten.”
„Az Úr Jézusra - szól a pap meginten -,
inkább minden javam elkölteném
(vagy hibbanjak meg az eszemben én),
semhogy baj sújtson téged bármilyen.”
Az megfelel: „Hasznát vehedd igen
a pénzednek, uram! No, Isten áldjon!”
Azzal megyen, és soha a világon
a pap nem látta; s íme egy napon,
mikor próbára vala alkalom,
recept elő! - hanem felsül, ugy ám!
Csak tátogathat, mint a hal, kukán!

392
Nos, a kanonok így ismerkede;
végül romlásba pusztul embere.
Uraim: kinek bármi rangja van,
mindétig ellensége az arany,
de a dúló viszályban fogyogat.
Az alkímia elvakít sokat,
így az arancsinálás az oka,
hogy - szentuccse! - az ínség ekkora.
Olyan homályos ez a bölcselet,
akár hét rőf hosszú eszed lehet,
sötét marad előtted e dolog.
Sok ember, mint a szajkó, csak locsog,
s törvén magát, ugyan bármit mivel:
nincs közelebb a célhoz semmivel.
Ha gyűjt valamit az ember fia,
ott elherdálni az alkímia!
Nos, ez a játék ilyen kellemes:
tüstént búsul, ki most vígan repes;
üríttet jó tömött erszényeket,
és ráadásul átokkal veret
az áldozatok által, jogosan!
A szájukat megégetik sokan,
de jaj! nem futnak mégse messzire!
hagyjátok abba, ezt mondom ime!
Jobb későn, mint soha nem kapni észbe,
mert mindeneknek csak kudarc a vége!
Fölösleges fáradság az egész;
akár a vak ló, mindőtök merész,
ki a veszélyt semmibe nem veszi,
s egy kőnek épp akként rohan neki,
ahogy mellette elrohan vakon.
Ti sem vagytok különbek, mondhatom.
Ha már nem lát híven a szemetek,
urak, észben ne szűkölködjetek!
Mert nézhettek ti ugyan kereken,
egy lyukas garas haszon nem leszen,
sőt minden módotok pocsékba mégyen.
Tüzet lohasszatok, fennen ne égjen;
e mesterséggel félre ezután,
mert koldusbotra juttok még, ugy ám!
Sorolhatom, ha kell, mindjárt elő,
mit monda róla a sok bölcselő.
Arnoldus de Villa Nova maga
a Rosarium-ban így ír vala,
ahogy itt idéztetik az ige:
„Az ember fia nem megy semmire
a kénesővel, ha kénköve nincsen.”
Aki először mondta ezt pediglen,
Hermes Trismegistos, a bölcsek atyja;

393
ő azt mondja, hogy a sárkány hatalma
csak akkor pusztul el, mikor vele
egyszerre hull le testvére feje.
A sárkány itt maga a kéneső,
testvérén meg kénkövet érte ő,
a Sol s a Luna szülte ezeket.
Ezért ügyeld igen beszédemet:
e tudományban akkor törd magad,
ha könnyűmód az eszedbe ragad
a bölcsek szava és a szándoka,
másként leszen a neved: ostoba.
Mert e mesterség - mondotta vala -
biz’ isten, a titkok titka maga.
Platónnak egy tanítványa imé,
e szókkal állott mestere elé
- amint a bölcs megírta könyviben -,
kérdvén a mestert, méghozzá igyen:
„A titkos kő nevét mondd meg nekem.”
Felel Platón a helyt ott könnyeden:
„Titanos ama titkos kő neve.”
„Mi?” - „Magnézia” - mondja mestere.
„Ez - szól amaz, és Platónra tekint -
ignotum per ignotius megint.
Mondd, jó uram, mert értésére vágyom!”
„Csinált víz ez - felel továbbra Pláton -,
az alapja pediglen négy elem.”
„A képletét áruld el, mesterem!” -
kérincsel a tanítvány, s még nagyon!
„Nem - szól a mester -, nem, nem akarom.
Megesküdött a bölcsek mindahánya,
hogy nem leszen titkunknak árulása,
se szóban, és könyvbe írva se lesz;
mert Krisztusnak ez módfelett becses,
s hogy felfedessék, ő van ellene,
kivéve ha isteni szelleme
ennek világot gyújt, de nem amannak,
nos, ez a veleje az én szavamnak.”
Azt mondom én: ha már a Mennylakó
kívánja, hogy ki nem kotyogható
e kő titka, hát akkor nincs vita;
nem tudja meg soha emberfia.
Az Istennel ujjat ne húzzatok,
mert ellene - annyit megmondhatok -
hiába ám minden mesterkedés,
s kotyvasztgatásra hét élet kevés.
Szóm berekesztem; más folytassa innen;
nagy nyavalyánkban el ne hagyjon Isten!

Kormos István fordítása

394
IX. MESECSOPORT

A SÁFÁR ELŐBESZÉDE

Jól tudjátok mindnyájan, merre van


a canterbury úton Harbledown,
a Blean alatti kis város. No, ott
a Gazda vígan így tréfálkozott:
„Ej, kátyúban vagyunk tán tengelyig?
Nincs ember itt, ki pénzért vagy pedig
egy miatyánkért azt a férfiút
felkeltené, ki hátul elaludt?
Az Úr csontjára, fel nem fogható,
hogy le nem dobta eddig még a ló.
Egy gaz szakács, kinek hazája London?
Hívjátok őt, és én hitemre mondom,
vezeklésül valamit elmesél,
bár jól tudom, majd fabatkát sem ér.”
S így költögette: „Rogyjon rád az ég!
Reggel szunyókálsz, te álomszuszék?
Úgy csípett éjjel bolháid hada,
vagy lotyót dögönyöztél éjszaka,
vagy részeg vagy, fejed attól nehéz?”
Szakácsunk roppant sápadt, sőt egész
fehér volt s így felelt: „A lelkemet
úgy áldja Isten, szörnyen szenvedek.
Csak alhatnék egy szemhunyást nyugodtan!
Egy pint jóféle bor se esne jobban.”
„Jó - szólt a Sáfár -, hogyha jobb neked,
és nincsen ellenére senkinek,
vagy nem határoz mást a társaság,
s ha jónak látja így a Gazda, hát
a mese terhét rólad leveszem,
mert Istenemre, arcod színtelen,
homályos és megtört a két szemed,
és savanyún bűzlik lehelleted,
s kimondom én, ebből nyilvánvaló,
hogy állapotod rossznak mondható.
Nézzétek csak, már szinte félni kell,
úgy ásítoz, hogy mindőnket lenyel.
Keresztanyádra kérlek, csukd be szád,
mert még a szőrös ördög belehág!
Fuj, ronda disznó, rosseb enne meg,
még megfertőzhet rossz lehelleted.
Vigyázzatok hát, óva intelek!
Nos, édes úr, nem próbálnád-e meg,

395
hogy tudsz-e húszat lépni egyenest?
A bor bizony majommá tette ezt.
Ki mértéket nem tart, így jár vele.”
A Szakács szörnyű dühvel eltele,
s csak hadonászott, szólni sem tudott,
míg végül is lováról lebukott,
és ott maradt elnyúlva, békamód.
Valóban szép vitézi torna volt!
Mért nem maradt inkább a fakanálnál!
Az emberek rakták lovára, ámbár
nem boldogultak egykönnyen vele,
húzták-vonták, s ugyan nyögtek bele,
s a Sáfárunkhoz így beszélt a Gazda:
„E fickó részeg, méghozzá nagyon,
s üdvösségemre, bátran mondhatom,
hogy ostobán mesélne, mert a sör
vagy bor szólna belőle, amiből;
mértéktelen bőven nyakalt be ő,
s még kótyagos, mint észrevehető.
Már azzal is van elég baja, hogy
lovát az úton tartsa valahogy,
s ha ismételten földre hemperül,
küszködhetünk mi is majd emberül,
míg lóra rakjuk részeg tetemét.
Hallgasson hát. Te mondj inkább mesét!
Hitemre, Sáfár, balga vagy, hogy őt
így megróttad mindannyiónk előtt.
Még bosszút állhat rajtad egy napon,
és visszavág, ha lesz rá alkalom.
Addig beszél majd összevissza, míg
rád bizonyul, hogy számadásaid
nem helyesek, s baj származhat belőle.”
S a Sáfár szólt: „Nagy gazság volna tőle
engem rútul befeketíteni.
Megfizetném inkább lovát neki,
hogysem civódjam itt, és végre még
magamra vonjam ártalmas dühét.
Amit mondtam, merőben tréfa volt.
Tudjátok mit? Van nálam némi bor,
érett szemekből készült aszu szesz.
Meglátjátok, mily víg hatása lesz.
Szakácsunk kortyint egyet, s fogadom,
nem is fog ő szabódni oly nagyon.”
S csakugyan, a Szakács a kulacsot
nyakon csípte, s mohón kortyintgatott,
mint akit szörnyű szomjúság emésztett.
S hogy alaposan fenekére nézett,
a butykost visszaadta, s szerfelett
felélénkült, s beszédes kedve lett,

396
és köszönetet mondott, már ahogy
az tőle telt. Gazdánk meg jó nagyot
kacagva így szólt: „Ebből látható,
hogy aszúbort magunkkal vinni jó.
A haragos megbékül általa,
és megenyhül testünk-lelkünk baja.
Ó, Bacchus, áldassék azért neved,
hogy a komolyt játékká enyhited.
A hála és a tisztesség tiéd!
De szót se többet! Ebből épp elég.
Kezdd el, Sáfár, mesédet ízibe.”
„No hát - szólt az -, figyeljetek ide.”

Lator László fordítása

A SÁFÁR MESÉJE

Régi könyvekben meg van írva, hogy


amikor Phoebus idelenn lakott,
nála különb vadász, vígabb lovag
a földkerekén sehol sem akadt.
Ő ölte meg Pythont, a nagy kigyót,
mikor a napon lustán szunditott,
és íjával még sok más hírneves
dolgot vitt véghez, mint ismeretes.
Minden hangszeren mesterin zenélt,
szép dallamokkal ékes énekét
merő gyönyör volt hallani s bizony
Théba királya, híres Amphion,
ki énekével épített falat,
dalban mögötte messze elmarad.
S oly csinos volt mindehhez, amilyen
nem volt s nem is lesz más ember sosem.
Arcát leírni sem kell tán, hisz oly
szép volt, hogy párja nem akadt sehol,
természetében tiszta és nemes
és méltósággal is tökéletes.
S Phoebus, ki a lovagság dísze volt,
akár pihent, akár viaskodott,
a Pythonon aratott győzelem
jeléül íjat hordott keziben.
Így mondják ezt nekünk a régiek.
Nos hát, Phoebus egy varjút étetett
otthon, tanítva szóra sok napig,
amint az ember szajkót idomít.
S a varjú hófehér volt és akár
egy ember, úgy beszélt e bölcs madár,

397
akármit mondtak, mindent megtanult,
és ráadásul oly vígan dalolt,
hogy nem dalolt úgy százezrednyire
a legszebben zengő fülemile.
Phoebusszal akkor épp egy asszony élt,
kit jobban kedvelt, mint az életét,
és éj-nap csak azon buzgólkodott,
hogy s mint tehetné kedvét valahogy.
De annyit mégis meg kell mondanom,
hogy féltékeny volt, s rettegett nagyon,
hogy bolondot csinálnak majd belőle.
Ily állapotban így fél jó előre
mindenki - balgán s hasztalan, hiszen
ki feddhetetlen a tetteiben,
nem kell az olyan nőnek őrizet.
A csalárdot meg bárhogy őrized,
kijátssza végül éberségedet.
Én ostobának tartom módfelett,
ha így időt s erőt fecsérelünk.
Így tanítják a bölcs írók nekünk.
Hanem mesémet máris folytatom:
tehát e nemes Phoebus mind azon
volt, hogy az asszony áhított kegyét
magának tartsa meg valamiképp.
És férfiúi gőggel eltele,
gondolván, hogy a versenyt ővele
fel nem veheti senki. Ámde nem
irthatja azt ki ember sohasem,
mit a természet egyszer kitalált.
Figyeltél-e már kalitkába zárt
madárkát? Bárhogy is becézgeted,
itallal tartod, bőven eteted,
naponként óvod és ápolgatod,
aranykalitja fényesen ragyog,
eme madárnak, bármi rút s hideg,
a zordon erdő mégis kedvesebb.
S inkább tengődnék rovaron s legyen,
csak egyszer újra oly szabad legyen.
Ha véletlenül nyitva van a zár,
azonnal elszáll a fogoly madár.
Vagy nézd a macskát! Jól tartod tejen
és gyönge húson, ágya is selyem.
Mégis, ha észrevesz szaladni egy
apró egérkét, rögtön nekimegy,
tejet, húst, mindent odahagyni kész,
s inkább korgó gyomorral egerész.
A bölcs józanság hamar lekopik
arról, akin a vágy uralkodik.
S a nőstény farkas is, ha vágya hajtja,

398
a legsóvárabb hím farkast óhajtja,
a legveszettebb ordast nézi ki,
mely mohó éhét kielégiti.
De mind e példák csak a hűtelen
férfira állnak, ám a nőre nem.
Mert minden férfit kéjenc vágy, örök
kívánság készt az aljas gyönyörök
élvezetére, bár a neje hű,
nincs nála szebb s erényes életű.
A bűnös hús új kéjekért epéd,
s nem lelheted sokáig kedvedet
az erényben, mely végül unalom.
S így Phoebusunk is pórul járt nagyon.
Bármily derék volt, megcsalta neje,
rajta kívül még volt valakije.
Silány ember volt pedig szerfelett,
akit Phoebushoz mérni sem lehet.
Annál rosszabb: gyakorta így van ez,
s a baj, a kár ilyenkor kétszeres.
Mikor Phoebus egyszer magára hagyta,
az asszony nyomban mucusát hivatta.
A mucusát? Elnézitek talán,
hogy ilyen léha szókra jár a szám.
De rég megmondta már a bölcs Plató,
hogy a valóval egyezzék a szó.
Ha bármit illőképpen adsz elő,
nem lehet szó és tett különböző.
Kimondom hát nyíltan, nem kertelek,
hogy különbséget én biz nem lelek
előkelő nemes asszony között,
ha testébe a bűn beköltözött,
s a szegény lotyó közt: ez is, az is
csak nő, s mindkettő egyformán hamis.
Csak éppen hogy a gazdag asszonyt szebben
„hölgyem”-nek nevezik a szerelemben.
A szegényt meg szajnának vagy pedig
másképp „mucuskám”-nak becézgetik,
noha őt is csak, mint a másikat
az ágyra fektetik a férfiak.
A zsarnok is, ha nem tisztel jogot,
cseppet se különb, mint a tolvajok,
vagy a törvényt nem tisztelő lator.
Egyszer Sándornak mondták valahol,
hogy a zsarnok nagynak hatalma van,
hogy öljön és raboljon gáttalan,
hogy falvakat rontson le, és ezért
magasztalják mint hírneves vezért.
A törvényen kívül valót pedig
bitang zsiványnak hívják s megvetik,

399
mert alig van csak néhány embere,
s országokat nem pusztít el vele.
De minthogy írásértő nem vagyok,
a magyarázatokkal felhagyok,
a történetet folytatom tovább.
Az asszony hát hívatta mucusát,
s kielégült a kéjenc kergeség.
A fehér varjú nézte, s nem beszélt.
A kalitkában hintázgatva fent
megvárta, amíg Phoebus megjelent,
s akkor dalolt! „De kár! De kár! De kár!”
S szólott Phoebus: „Mit gajdolsz ott, madár?
Máskor oly vígan szoktál dallani,
hogy füleimnek öröm hallani,
mire véljem hát furcsa éneked?”
S felelt a varjú: „Esküszöm neked,
hogy nem hamis cseppet se, mert a nő,
hiába vagy szép és előkelő,
híres dalos és árgus őr, ahogy
kitetted lábad, már felszarvazott,
s méghozzá oly hitvánnyal, kit veled
együtt említni sem nagyon lehet,
silánynál is silányabb, mondhatom!
S nejeddel hentergett az ágyadon.”
S a varjú bátor szóval s jelbeszéd
segítségével mindent elbeszélt,
hogy szégyenszemre mint bujálkodott
a felesége, s váltig mondta, hogy
szeme láttára történt az egész.
Phoebus csak fordult egyet, és nehéz
szívszaggató bánattal eltele;
íjáért nyúlt s nyilat rakott bele,
s az asszonyt nyomban átallőtte ott.
Ez lett a vége, mást nem mondhatok.
A bánat aztán oly nagyon gyötörte,
hogy hangszereit sorra összetörte,
a hárfát, lantot, citerát s eképp
íját s nyilát is, aztán így beszélt
a varjúhoz: „Rágalmazó szavad
okozta nékem végromlásomat.
Ó, mért is élek! Halnék bár vele!
Ó, drága nőm, kedvesség ékszere!
Ki oly igaz voltál, oly tiszta, oly
hűséges, s most sápadtan nyugoszol,
holtan fekszel s tudom, hogy bűntelen!
Ó, mily vétekkel szennyes két kezem!
Ó, zagyva ész, ó hirtelen harag,
mely oktalan az ártatlanra csap!
Ó, bizalmatlan gyanú! Hova lett

400
okosságod és bölcs mérsékleted?
Lám, mire visz a hebehurgyaság!
Jól nézzétek meg, igaz-e a vád.
Ne emeljetek kezet senkire,
míg nem tudjátok: megérdemli-e,
fontoljátok meg jól, ha valamit
tesztek, ha bármi gyanú haragít.
Mert haj! a gyorsan fortyanó harag
miatt sokan vannak már föld alatt.
Haj, szörnyű bánat mardos tettemért.
Gaz tolvaj - szólt a varjúhoz -, a bért
álnok szavadért megadom neked.
Csalogányénál szebb volt éneked,
s most nem dalolsz majd többé sohasem,
s a tollaid színét is elveszem,
a nyelveden megbénul most a szó,
így bűnhődik méltón az áruló;
fekete lész te s minden unokád,
az édes hangra béna lesz a szád,
csak károgtok viharban, csúnya szélben
jeléül, hogy megölted feleségem.”
S elkapta, s fehér tollait a vétke
büntetéséül egyenként kitépte,
és feketévé tette s szép szavát
elvette és kiűzte madarát,
hogy nyelje el a poklok feneke.
Azóta minden varjú fekete.
E példázattal kérlek én, urak,
fogadjátok meg jó tanácsomat:
Ne mondjátok meg soha senkinek,
hogy felesége mással hentereg,
mert meggyűlöl majd érte, mondhatom.
„A nyelved fékezd” - mondta Salamon.
Így jegyezték ezt fel a régiek,
bár én nem ismerem a könyveket,
de így oktatott anyám: Fiam, a
varjú példáját ne feledd soha,
tartsd féken nyelved, hogy barátodat
megtarthasd, mert ördögnél gonoszabb
az álnok szó. Az üdvösségedet
az ördög felől még elnyerheted.
A nyelv köré őrül fogakat és
ajkat adott a bölcs Gondviselés,
fiam, vigyázz, a sok beszéd miatt
sokan lelték már pusztulásukat.
Így mondják a tudósok. Ám okos
szó általában bajt sosem okoz.
Fiam, tehát fékezd a nyelvedet,
akármi jő, tanácsolom neked,

401
kivéve, ha Istent magasztalod.
A fő erény, ha tudni akarod,
az, hogy nyelved féken tudd tartani.
Így szokták ezt mindig tanítani
a gyermekeknek. Oktalan beszéd
felesleges, hol néhány szó elég,
s belőle gyakran nagy baj származik.
A béklyótlan beszédben bűn lakik,
a nyelv, fiam, veszélyes, mint a kard,
amiképpen az elmetszi a kart,
akképp a nyelv is, ha nagyon heves,
a barátságba könnyen belenyes.
A fecsegőt az Isten megutálja,
hallgass, fiam, bölcs Salamon királyra,
olvasd Senecát s Dávidot sokat.
Az okos nem szól, inkább bólogat,
s bedugja fülét, hogyha valami
veszedelmes dologról hallani.
Szívleld meg jól a flamandok szavát:
a ritka szó sűrű nyugalmat ad.
Ki rágalmazó nyelvvel sose sért meg
senkit, nem fél, hogy meghallja a sértett.
Ha hebehurgyán, oktalan beszélsz,
azt visszaszívni később már nehéz.
Ha kimondták, már elrepült a szó,
útjában többé nem gátolható.
Ha bánod is, kiadtad már magad,
kinek meséltél, rabszolgája vagy.
Vigyázz, fiam, pletykázni sose jó,
akár hamis a hír, akár való:
akárhová is vessen életed,
a nyelved tartsd s a varjút ne feledd.

Lator László fordítása

402
X. MESECSOPORT

A PLÉBÁNOS ELŐBESZÉDE

A Sáfár meséjének vége lőn.


Nem állt a nap már fönn a delelőn,
lenn járt, én úgy ítéltem - szemre csak -
a huszonkilencedik fok alatt.
Négy órára becsülém az időt;
árnyam vagy tizenegy lábnyira nőtt,
már ahogy akkor, ott - termetemet
hat láb hosszúnak véve, és teret
beosztva, arányt számítva vele -
kimérhetém; a hold fényereje
növőben volt, midőn előnkbe tűnt
egy kis falucska. Mókamesterünk,
mármint a Gazda, a derék vezér,
ki víg kompániánkat rendezé,
megfordult s szólt: „Urak, a dolog így áll:
csak egyetlen mese van hátra immár.
Határozásom teljesítették.
Mindenki rendre mondott egy mesét,
ekképp már-már valóra vált parancsom.
Ki végül a szót jól forgatja, kapjon
az Úr kezéből mindent, mit kiván.
Atyám - folytatta -, prépost vagy talán?
Avagy plébános? Valld meg a valót;
de bármi légy is, el ne rontsd a jót,
mert kívüled itt már mindenki szóla.
No bontsd ki, lássuk, mi van a bugyorba;
mert bölcs könyvekből - látni rajtad ám -
egy s mást pompásan összetoldanál.
Hát rajta, kezdd, a kakas csípje meg!”
A Plébános szép csendesen felelt:
„Mesét, románcot nem beszél e száj,
mivel Timotheusnak írva Pál
mindenkit megfedd, ki igaz beszéd
helyett mesét mond, otrombát, ledért;
s markom kitárván néktek én vajon
polyvát hintsek, bár búzám is vagyon?
Ha beszédemre figyelni kivántok,
nemes erkölcsi tanítást kinálok.
Így ha kellőképp hallgattok reám,
Krisztusra mondom, mulathattok ám
illendően és épületesen.
Tudjátok meg - Dél a szülőhelyem -,

403
a rigmusok limlom-nyelvét nem értem,
s a csengő-bongó rímeket lenézem;
engedelmetekkel ily díszeket
mellőzök s egy derék történetet
prózában mondok el, s végét vetem
vidám utunknak. Áldja meg eszem
Jézus kegyelme, zarándoklatunkat
hadd vezethessem új szakán az útnak
a mennyei Jeruzsálem felé.
Ha szándékom tetszéstek megnyeré,
tüstént elkezdem. Hát bólintsatok,
ha jó lesz így - többet nem mondhatok.
Abban, miről most elmélkedni kezdek,
a tudós fő ezer hibára lelhet.
Idézni én nem fogok szó szerint,
csak a cselekvést veszem sorra mind,
s bár a lényeget híven követem,
a szövegem hibátlan nem leszen.”
Mindenkinek tetszettek e szavak,
mert úgy véltük, épp ez van hátra csak:
végül néhány erényes mondatának
alkalom s hallgatóság is kijárhat;
majd rávettük a Gazdát, kérje meg,
kezdje már el azt a történetet.
Gazdánk mindnyájunk nevében beszélt:
„Plébános uram, áldjon meg az ég,
kezdd el kedved szerint. Mert úgy hiszem, már
jó lesz sietned, míg a nap le nem száll.
Amit mondasz, rövid legyen s velős,
az Úr kegye adjon hozzá erőt!
Mondj bármit, lessük lelkesen szavad.”
S elkezdé erre beszédét a pap.

Garai Gábor fordítása

A PLÉBÁNOS MESÉJE

State super vias et videte et interrogate de viis antiquis, que sit via bona; et ambulate in ea, et
inuenietis refrigerium animabus vestris, etc. Jeremiás VI. 16.
Mennybéli édes Urunk, ki senki kárát nem kívánja, hanem inkább azt, hogy ismerjük meg
mindnyájan őt s a boldog öröklétet, Jeremiás próféta által ekképpen int bennünket: „Álljatok
az utakra, nézzetek szét, s kérdezősködjetek a régi ösvények felől (azaz a régi szentenciák
felől), melyik a jó út, és azon járjatok, hogy a ti lelketek nyugalmat találjon” stb. Sok út van,
mely az ember lelkét a mi Urunkhoz, Jézus Krisztushoz a dicsőség országába vezeti. Milyen
utak ezek? Létezik egy igen jó és nemes út, melyet nem mulaszthat el sem férfiú, sem
asszony, ki bűne által letért az égi Jeruzsálem helyes útjáról: ez pediglen a Bűnbánat, melyről

404
az embernek igaz szívbéli örömmel kell hallania és tudakozódnia: hogy megtudja, mi az a
Bűnbánat, miért hívják Bűnbánatnak, hány módja van annak, hogy gyakorolja az ember, hány
fajtája van, és mely dolgok azok, amelyek a Bűnbánathoz tartoznak, s melyek azok, amelyek
gátolják azt.
Azt mondja Szent Ambrus: „A Bűnbánat az ember előzőleg elkövetett bűnének megbánása, és
ama elhatározása, hogy ezután nem követ el többé olyat, amit bánnia kellene.” És valamely
bölcs azt mondja: „A Bűnbánat annak az embernek a bánkódása, aki bűne miatt szomorkodik,
és gyötri magát azért, amit tett.” A Bűnbánat voltaképpen az ember bűnének szomorúság és
kínok közti megbánása. És ha a bűnbánó őszinte, megsiratja elkövetett bűneit, és egész
szívével állhatatosan arra törekszik, hogy feloldozást nyerjen, megnyugvásra találjon, és többé
ne kövessen el olyat, melyet aztán később bánnia vagy gyászolnia kell, s hogy szorgalmasan
dolgozzék ezután: különben a Bűnbánat hiábavaló. Mert miként Szent Izidor mondja: „Bizony
hazug fecsegő s nem mindig igaz bűnbánó az, aki folyvást olyanokat követ el, amit meg kell
bánnia.” Hiábavaló a sírás, mindig bűnt követ el. Ennek ellenére az ember reménykedik, hogy
minden egyes alkalommal, ha - nem túl gyakorta - elbukik, a Bűnbánat által újra fölemelked-
het Isten kegyelméből; ez azonban igen kétséges. Mert miként Szent Gergely mondja: „Nehéz
annak kiemelkednie a bűnből, kit állandó gonoszság súlya nyom.” Ezért azok a bűnbánók,
akik nem vétkeznek többé, és elhagyják a bűnt, mielőtt az távozna tőlük, az Egyház által
bizonyosan üdvözülnek. S az Egyház reméli, hogy aki bűnt követ el, és utolsó óráján gyónja
meg, üdvözül majd a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelméből; mindazonáltal jobb a biztos utat
választani.
Most, hogy az imént elmondottam néktek, mi is az a Bűnbánat, tudjátok meg, hogy háromféle
bűnbánó cselekedet létezik. Az első az, ha az embert akkor keresztelik meg, miután bűnt
követett el. Szent Ágoston mondja: „Aki nem bánja meg régi, bűnös életét, nem kezdhet el új,
ártatlan életet.” Mert bizony, ha anélkül keresztelik meg, hogy megbánná egykori bűneit, meg-
kapja ugyan a keresztség jelét, de a kegyelmet nem, sem pedig bűne bocsánatát, míg igaz bűn-
bánatot nem gyakorol. A másik vétség az, ha az ember halálos bűnt megkeresztelése után
követ el. A harmadik vétség pedig az, ha az ember megkeresztelése után napról napra követ el
bocsánatos bűnöket. Erre mondja Szent Ágoston: „A jók és alázatos szívűek bűnbánata
mindennapi bűnbánat.”
A Bűnbánatnak három fajtája van: az egyik nyilvános, a másik közös, a harmadik egyéni. A
nyilvános kétféle lehet: egyik, ha az Egyház nagyböjtkor gyermekgyilkosságért vagy ehhez
hasonlóért kiközösít valakit. Másik, ha valaki nyíltan követ el bűnt, és ennek egész országban
híre megy: ilyenkor a Szentegyház nyilvános vezeklésre ítélheti őt. Közös bűnbánat, mikor a
pap egybegyűjti híveit, bizonyos alkalmakkor, hogy például mezítlábasan zarándokútra
induljanak. Egyéni bűnbánat az, melyet az ember saját bűneiért mindennap gyakorol, melyeket
egyénileg gyón meg, s egyénileg kap rájuk feloldozást.
Most pedig tudjátok meg, mi az, ami szükséges és elengedhetetlen a teljes, igaz bűnbánathoz.
Ez pedig három dolog: A szív Megbánása, a száj Gyónása és a Megnyugvás. Ezért mondja
Aranyszájú Szent János: „A Bűnbánat arra készteti az embert, hogy beletörődéssel fogadjon
minden fájdalmat, a szív megbánásával, a száj gyónásával, megnyugvással és mindenféle
megalázkodással. S ez a Bűnbánat három dologra érvényes, amely megharagítja a mi Urunkat,
Jézus Krisztust: ezek pediglen az alantas élvezet gondolata, a haszontalan fecsegés, s végül
maga a gonosz, bűnös tett. Ezek ellen való a Bűnbánat, mely olyan, mint valami fa.”
E fának gyökere a Megbánás, amely az igaz bűnbánó szívben rejtezik, valamiképp a fa gyöke-
re rejtezik a földben: A Megbánás gyökeréből nő a törzs, amelyről a Gyónás lombja fakad, s
végül a Megnyugvás gyümölcsét hozza. Ezért mondja Krisztus a Szentírásban: „teremjétek a

405
Bűnbánat méltó gyümölcseit”; mert gyümölcséről ismerszik meg a fa, nem pedig gyökeréről,
mely a szívben rejtezik, sem pedig a Gyónás lombjáról. Ezért szól így a mi Urunk, Jézus
Krisztus: „gyümölcséről ismered meg őt”. Egy gyökérből fakad a kegyelem magja is, mely a
bizonyosság szülőanyja, és e mag forró és keserű. E mag kegyelme a jóból fakad, az ítéletre és
a pokol kínjaira való emlékezésen keresztül. Erről mondja Salamon: „Az ember istentől való
félelmében elhagyja bűnét.” A mag heve Isten szeretete s az öröklét utáni vágy. E hév az
ember szívét Isten felé vezérli, s meggyűlölteti vele önnön bűnét. Mert bizony a kisded szá-
mára semmi sem oly ízletes, mint dajkája teje, és semmi sem oly utálatos, mint ugyanaz a tej,
ha más ételt vegyítenek öszve véle. Hasonlóképp a bűnös, aki bűnét szereti, neki az édesbnek
tűnik bárminél; de attól a pillanattól fogva, hogy teljes szívével a mi Urunk, Jézus Krisztus
felé fordul, s az öröklét után vágyakozik, többé semmi sem oly utálatos számára, mint bűne.
Mert bizony Isten törvénye Isten szeretete; ezért mondja Dávid próféta: „szeretem törvénye-
det, s gyűlölöm a gonoszságot és a gyűlöletet”; ő, ki szereti Istent, megtartja szavát és törvé-
nyét. Ezt a fát ültette lélekben Dániel próféta Nabukodonozor király látomása alapján, akinek
azt tanácsolta: vezekeljen. Mert a bűnbánat az élet fája annak, aki abban részesül, és boldog,
aki kitart az igaz bűnbánatban; Salamon szentenciája alapján.
A Bűnbánatról avagy a Megbánásról pedig négy dolgot kell megtudnotok; mégpedig azt, mi is
a Megbánás, mik lehetnek az okok, melyek az embert Megbánásra késztetik; hogyan kell
bűneit megbánnia; és milyen Megbánás hat a lélekre. Ez pedig a következőképpen van: a
Megbánás igaz szomorúság az ember szívében, elkövetett bűneiért, őszinte törekvés, hogy
meggyónjon és vezekeljen, és többé ne vétkezzék. S e szomorúság olyan lesz, miként azt
Szent Bernát megírta: „Nehéz és súlyos, éles és szívbe hasító.” Először, mert vétkezett ura és
teremtője ellen; még élesebb és szívbe hasítóbb azért, mert megharagította őt, vétkezett ellene,
feladta és elárulta őt, ki drága vérével váltott meg minket bűneinktől, a sátán kegyetlenségétől,
és a pokol kínjaitól.
Hat ok létezik, mely az embert Megbánásra készteti. Először: az embernek emlékeznie kell
bűneire; de úgy ám, hogy az ne okozzon néki semmiféle örömöt, hanem nagy szégyent és
szomorúságot. Mert azt mondja Jób: „Csak bűnös ember követ el gyónásra méltó tetteket.”
Íme ezt mondja Ezekiel: „Életem minden évére keserű szívvel fogok emlékezni.” És Isten azt
mondja az Apokalipszisban: „Gondold meg, honnan süllyedtél ide!” Mert azelőtt Isten gyer-
mekei voltatok, és Isten országának alapjai; de bűnötökért rabbá és tisztátalanná, az angyalok
gyűlölőivé, a Szentegyház meggyalázóivá, az álnok kígyó táplálékává kellett válnotok. Hogy
örökre a pokol tüzén égjetek. És még tisztátalanabbak és utálatosabbak vagytok, hiszen több-
ször vétkeztek, mint az eb, amely saját hányadékát megeszi. És még ennél is tisztátalanabbak
vagytok, mert megszoktátok a bűnt, és már csak abban éltek, mint az állat a piszkában. Az
effajta gondolatok az embert szégyenkezésre kell késztessék, nem pedig örömre, amint Isten
mondja Ezekiel próféta által: „Emlékezzél útjaidra, és elégedetlen leszel velük.” Bizony a
bűnök azok az utak, melyek az embert a pokolra viszik.
A második ok, amiért az embernek meg kell vetnie a bűnt, miként Szent Péter mondja, a
következő: „Aki bűnt követ el, az annak rabjává válik.” És ezért mondja Ezekiel próféta:
„Bánkódom, mert megvetem önmagam.” És bizony meg kell vetnie az embernek a bűnt, s
óvakodnia kell e rabságtól és gonoszságtól. S halljátok, mit mond erről Seneca. Íme ezt
mondja: „Még ha tudnám is, hogy sem Isten, sem ember nem tudja meg sohasem, megvetném
a bűnt, s nem követnék el ilyet.” És ez a Seneca még azt is mondja: „Nagyobb dolgokra szü-
lettem, mintsem hogy önnön testem rabja legyek, vagy hogy önnön testem rabbá tegyem.” Az-
által válik ember és asszony teste tisztátalanná, ha átadja magát a bűnnek. A legtisztátalanabb,
a legméltatlanabb embernél vagy asszonynál, aki valaha is élt, ő még sokkal tisztátalanabb és
szolgaibb. Minél magasabbról zuhan le az ember, annál inkább rab, Isten és a világ számára

406
annál gyarlóbb és gyűlöletesebb. A jó Isten bizonnyal megveti az embert bűneiért, hiszen
szabad volt, s bűne miatt verte béklyóba. Ezért mondja Szent Ágoston: „Ha megveted szolgá-
dat, mikor vétkezik, önmagadat is meg kell vetned, ha vétkezel.” Érdemed jutalma az lesz,
hogy nem leszel tisztátalan önmagad előtt. Ó, jaj! utálkozniuk kellene attól, hogy a bűn szol-
gáivá és rabjaivá legyenek, s erősen szégyenkezniük, hogy Isten végtelen jóságában magasra
emelte őket, észt, testbéli erőt, egészséget, szépséget, jólétet adott nekik, és megváltotta őket a
haláltól szíve vérével, s ők mindezért a jóságért cserébe ily gonoszul bánnak vele, elárulva így
önnön lelküket is. Istenre kérlek benneteket, szépséges asszonyok, emlékezzetek, mit mond
Salamon példabeszéde: „Mint aranykarika a disznó orrában, olyan a csinos, de szemérmetlen
asszony.” Mert ahogy a disznó meghempergődzik minden mocsokban, úgy hempergeti az meg
szépségét a bűn bűzös mocsarában.
A harmadik ok, amely Megbánásra készteti az embert, az ítéletnaptól s a pokol szörnyű kínjai-
tól való rettegés. Mert miként Szent Jeromos mondja: „Ahányszor az ítélet napja eszembe jut,
reszketek; mert amikor eszem, vagy iszom, vagy bármi mást teszek, egyre úgy tűnik, fülembe
zúg a harsona: keljetek föl, ti, kik meghaltatok, s jöjjetek az ítéletre.” Ó, édes Istenem, nagyon
kell félni egy ilyen ítéletet, „mikor mindnyájan együtt állunk” - mondja Szent Pál - „a mi
Urunk, Jézus Krisztus színe előtt”, hol általános gyülekezet lesz majd, ahonnan senki sem
hiányozhat. Mert onnan nincs távolmaradás, sem felmentés. És nemcsak bűneinkért ítélnek
majd el akkor minket, hanem minden tettünkről tudni fognak. És amint azt Szent Bernát
mondja: „Nem használ ott sem fortély, sem fogadkozás, hanem számot fogtok adni rossz
szavatokról.” Ott olyan bíránk lesz, kit sem becsapni, sem megvesztegetni nem lehet. Vajon
miért? Mert bizony minden gondolatunkat ismeri; sem pénzzel, sem imádsággal meg nem
vesztegethető. Ezért mondja Salamon: „Isten haragja senkit sem kímél, még imádságért vagy
ajándékért sem.” S ezért az ítélet napján nincs remény menekvésre. Mert miként Szent
Anselm mondja: „Nagy lészen akkor a bűnösök gyötrelme; ott ül majd fölöttük a zord és
haragos bíró, s nyitva alattuk a pokol szörnyű kapuja, hogy elveszejtse azokat, kiknek meg
kell gyónniuk bűneiket, melyek Isten és ember előtt egyaránt ismertek. És bal oldalon több
ördög, mint amennyit elképzelni lehetséges, hogy a bűnös lelkeket megragadják, és elvigyék a
pokol mélyére. S az emberek szívében ott a kínzó lelkiismeret, körülöttük pedig az égő világ.
Hová menekülhet a nyomorult bűnös, hogy elrejtőzzön? Bizony, nem rejtőzhet el, hanem elő
kell lépnie, fölfednie magát.” Mert miként Szent Jeromos mondja: „A föld kiveti őt magából,
a tenger is és a lég is, amely megtelik mennydörgéssel és villámlással.” Emlékezzetek hát arra,
hogy nem örömbe visz a bűn, hanem nagy szomorúságba, a pokol kínjaitól való rettegés miatt.
Ezért mondja Jób az Istennek: „Engedd meg, Uram, hogy még egy ideig sírjak és gyászoljak,
mielőtt odamegyek, honnét nem térhetek vissza a földre, melyet a halál sötétje takar, a bánat
és sötétség földjére, melyet a halál árnyéka borít, s ahol nincs más rend vagy rendelet, csak az
örökké tartó, szörnyű rémület.” Láthatjátok, hogy Jób haladékot kért egy időre, hogy meg-
sirassa és meggyászolja bűneit; mert egy nap haladék bizony többet ér a világ minden
kincsénél. S mivel az ember vezekléssel, nem pedig kinccsel tisztázza magát Isten előtt e
világon, azért kell imádkozni Istenhez, hogy adjon neki egy kis haladékot, hogy megsirathassa
és meggyászolhassa bűneit. Mert higgyétek meg, az összes szomorúság a világ kezdete óta
mind kicsinység a pokol kínjaihoz képest. Ezért nevezi Jób a poklot „a sötétség földjének”;
hiszen azért hívja földnek, mert szilárd és örök; „sötétnek” pedig azért, mert a pokolban
nincsen világosság. Mert bizony a sötét fény, mely az örökké égő tűzből ered, a pokol szörnyű
kínjai elé vezeti a bűnöst, s felfedi őt kínzói, az ördögök előtt. A „halál sötétje takar” kifejezés
azt jelenti, hogy a pokolban Isten nincs jelen, mert Isten az öröklét maga. A „halál sötétje”
azon bűnök összessége, melyeket a nyomorult ember elkövetett, és amelyek megakadályozzák
őt abban, hogy Isten arcát láthassa; miként a sötét felhő eltakarja a napot. Azért „bánat földje”
e hely, mert három dolog hiányzik ott, mit az ember földi létében bírhat: becsület, gyönyör és

407
gazdagság. A pokolban becsület helyett szégyen és zavar van. Mert hiába tudjuk, hogy az
ember „becsületnek” nevezi a tiszteletet egy másik ember iránt, a pokolban nincs sem tiszte-
let, sem becsület. Bizony, egy királynak sem jut ott több tisztelet, mint egy szolgának. Ezért
mondja az Úr Jeremiás próféta által: „Aki engem megvet, az megvetésre méltó.” A „becsület”
hatalmat is jelenthet, a pokolban azonban ez is csak az ember kárára van. És Isten azt mondja:
„Szörnyűséges ördögök rohangálnak majd fel-le a kárhozottak fején.” Minél magasabbra
jutottak evilági életük során, ott annál inkább lealacsonyodnak és bemocskolódnak. A földi
gazdagság helyett szegénység jut majd nekik, ez pedig négy dologban nyilvánul meg: kincsek
hiányában, amelyről Dávid azt mondja: „A gazdag, aki egész szívével ragaszkodik evilági
kincséhez, a halál álmát alussza majd, és kincséből ott semmi sem marad.” És ezenkívül a
pokolban nincsen sem étel, sem ital. Mert azt mondja Isten Mózes által: „Éhen fognak ott
veszni. És a pokol tüze keserves halálra ítéli őket, a sárkány epéje lesz italuk, ételük pedig a
sárkány mérge.” Ezenkívül pedig az öltözet hiányában is fognak szenvedni; mezítelenek lesz-
nek mind testben - kivéve az őket elnyelő pokol tüzét -, mind lélekben, fedetlenek mindenféle
erkölcsöktől és érdemektől, melyek a lélek öltözete. Hol vannak a tarka ruhák, a finom
kelmék, a szépen szabott ingek; halljátok, mit mond az Úr Izajás által: „Molyok tenyésznek
majd bennük, és öltözetük a pokol férgei lesznek.” Ezenkívül a barátok hiányát kell elszen-
vedniök; mert nem szegény az, kinek jó barátai vannak, de ott nincsen barát; mert sem Isten,
sem földi teremtmény nem lesz barátja ott, és mindenki halálos gyűlölettel gyűlöli egymást.
„Fiak és leányok fellázadnak apjuk, anyjuk ellen, rokon rokona ellen; mindegyik megveti és
szidalmazza a másikat” éjjel-nappal, mondja Isten Mikeás próféta által. S a szerető gyer-
mekek, akik egykor oly igen szerették egymást, ott felfalnák egymást, ha tudnák. Mert hogy is
szerethetnék egymást a pokol kínjai közt, ha evilági virágzó életükben gyűlölték egymást.
Mert az érzéki szerelem hatalmas bűn, miként Dávid próféta mondja: „Ki a gonoszat szereti,
az önnön lelkét gyűlöli.” És aki saját lelkét gyűlöli, az bizony semmiféleképpen nem szerethet
senkit. Ezért a pokolban nincsen sem vigasz, sem barátság, és minél közelebbiek a rokonok
vér szerint, annál több átok, szidalom és halálos gyűlölet van közöttük. Ezenkívül
nélkülözniük kell minden élvezetet, mert bizony az élvezet az öt érzékszerv étvágyából
következik, melyek pedig a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés, és a tapintás. Ám amit a
pokolban lát a bűnös, az füst lesz és setétség, amit hall, az jajgatás és fogcsikorgatás; miként
Jézus Krisztus mondja: „Orruk megtelik átható bűzzel.” És miként Izajás próféta mondja:
„Amit ízlel, az keserű epe.” És ami az érintést illeti, egész testét elborítja „a tűz, mely soha ki
nem alszik, és a férgek, melyek soha el nem pusztulnak”, miként Isten mondja Izajás száján
keresztül. Mert ahogy ők nem remélhetik, hogy kínjaikba belehalnak, és ezáltal megmene-
kedhetnek a gyötrelemtől, úgy majd megértik, miért mondja Jób, hogy „ott a halál árnyéka”.
Bizony, az árnyék hasonlít arra, aminek az árnyéka, de mégsem ugyanaz a dolog. Épp ilyenek
a pokol kínjai: miként a halál hasonlít a szörnyű gyötrelemre, és miért? mert olyan kínokat
állnak ki, mintha menten meghalnának; de bizony csak nem halnak meg. Erre mondja Szent
Gergely: „A szerencsétlen nyomorultaknak ez halál nélküli halál, végtelen vég és hiánytalan
hiány. Mert haláluk örökké él, végük újra kezdődik, és hiányuk nem szenved hiányt.” Ezért
mondja Szent János evangélista: „Keresik a halált, de nem lelik; kívánnak meghalni, de a
halál szökik előlük.” És Jób is mondja: „A pokolban nincsen rend.” Mert Isten mindent meg-
felelő rendben teremtett, rend nélkül semmit sem, hanem mindent rendszerezve és számozva;
de akik elkárhoztak, azoknál nincsen sem rend, sem rendszer. Mert a föld nem terem nékik
gyümölcsöt. Mert amint Dávid próféta mondja: „Isten elveszi tőlük a föld gyümölcsét”; a víz
nem nyújt nékik enyhülést, a levegő felfrissülést, a tűz fényt. Mert amint Szent Vazul mondja:
„Az evilági tűz lángját az Úr a pokolbélieknek adja, akik elkárhoztak, de a fényt és a világos-
ságot mennybéli gyermekeinek.” Ahogy a rendes ember gyermekeinek húst ad, kutyájának
pedig csontot. És nincs reményük menekvésre, mondja végezetül Szent Jób, mert „végtelen

408
borzalom és szörnyű rettegés lakozik ott”. A borzalom folytonos rettegés attól, ami jönni fog,
és a borzalom örökösen a kárhozottak szívében lakozik. És ezért felhagytak minden re-
ménnyel, hét okból. Először azért, mert Isten, a bírájuk nem lesz hozzájuk irgalommal; jóin-
dulatát nem fogják elnyerni; megváltani nem tudják magukat; hangjuk se lesz, hogy szóljanak
hozzá; nem menekedhetnek a kínoktól; sem annyi jóságuk, sem akkora hatalmuk nem lesz,
hogy megszabaduljanak a kínoktól. Ezért mondja Salamon: „A gonosz meghal, és ha meghalt,
nem menekedhet a kínoktól.” Aki megérti, micsoda kínok ezek, és úgy érzi, hogy megérdemli
őket bűneiért, bizony, több kedve lehet sírni és bánkódni, mint dalolni és játszani. Mert
miként azt Salamon mondja: „Ha bárki tudná azokat a kínokat, melyek a bűnösökre méretnek,
igen bánkódna.” „Ennek tudata - mondja Szent Ágoston - az ember szívét siralomra készteti.”
A negyedik pont, mely az embert megbánásra készteti, a szomorú emlékezés azokra a jó
cselekedetekre, melyeket nem tett meg ezen a földön, és azokra a jó cselekedetekre, melyeket
abbahagyott. Bizony, vagy a jó cselekedetek után követett el halálos bűnt, vagy pedig a jó
cselekedetekkel egy időben. Bizony a jó cselekedetek, melyeket bűne előtt követett el, meg-
semmisülnek és hatástalanná válnak az őket követő bűn után. A többi jó cselekedet, melyet a
bűnnel egy időben tett az ember, a mennybéli öröklét számára meghalt. Azok a jó csele-
kedetek, melyek az őket követő bűn következtében meghaltak, amely jó cselekedeteket akkor
tett, amikor jótékonykodott, többé életre nem kelhetnek igaz bűnbánat nélkül. Erre azt mondja
Isten Ezekiel száján keresztül: „Ha az igaz ember elhagyja az igazság útját és gonoszat
cselekszik, élhet-e?” Nem, mert a jó cselekedetet, melyet tett, elfelejtik, és bűnben fog
meghalni. S e fejezetről ezt mondja Szent Gergely: „Értsük meg: ha halálos bűnt követünk el,
akkor semmit sem ér elmondani jó cselekedeteinket, melyeket annak előtte tettünk.” Mert bi-
zony a halálos bűnben nem bízhatunk semmiféle előzőleg elkövetett jó cselekedetben, vagyis
abban, hogy a mennyei öröklétet elnyerjük. Mindazonáltal a jótétemények újraélednek, vissza-
térnek, segítenek és használnak a mennyei öröklét elnyerésében, ha megbánást gyakorlunk. De
bizony, azok a jótétemények, melyeket az ember a halálos bűnnel egyidejűleg tesz, minthogy a
halálos bűnnel egyidejűleg cselekedték őket, nem éledhetnek fel többé. Mert bizony, ami nem
is élt soha, az nem éledhet föl; és noha nem segítenek az öröklét elnyerésében, ám segítenek
megrövidíteni a pokol kínjait, vagy ideiglenes hatalmat adnak, hogy a jó szándék fényt és
világosságot gyújtson a bűnös ember szívében, hogy bűnbánatot érezzen; és azért is jó, ha az
ember jót cselekszik, mert az ördögnek kevesebb hatalma van úgy a lelke fölött. Így hát
könyörületes szívű urunk, Jézus Krisztus azt kívánja, hogy semmilyen jótétemény kárba ne
vesszen, és mind használjon valamit. De miképpen azok a jótétemények, melyeket az ember
erkölcsös életében cselekedett, megsemmisülnek az őket követő bűn után: úgy azok a jótéte-
mények, melyeket az ember a halálos bűnnel egyidejűleg követ el, nyomtalanul megsemmisül-
nek az öröklét számára; aki semmi jót nem tett, az bízvást énekelheti az új francia dalt: „Jay
tout perdu mon temps et mon labour.” Mert bizony a bűn megrövidíti a természet jóságát és a
kegyelem jóságát. Mert bizony a Szentlélek kegyelme a tűzhöz hasonlatos, mely nem pihen-
het, mert a tűz menten elalszik, mihelyst megszűnik munkálkodni. Ez megfosztja a bűnösöket
az üdvösségtől, mely csak a szorgos embereknek jár, akik dolgoznak és munkálkodnak. Akkor
bizony sajnálhatja bűneit az, aki tartozik Istennek egész addigi és elkövetkező életével, és
semmi jósága nincs, hogy megfizesse adósságát Istennek, akinek egész életével tartozik. Mert
higgyétek meg: „Számot fog adni mindenről - miként azt Szent Bernát mondja -, amit evilági
életében kapott, és hogy hogyan használta ezeket, mert egy szál haja nem hullhat ki, egy perce
nem múlhat el anélkül, hogy számot ne adjon róla.”
Az ötödik dolog, amely az embert megbánásra készteti, az emlékezés arra a kínszenvedésre,
melyet a mi Urunk, Jézus Krisztus szenvedett el a mi bűneinkért. Mert miként Szent Bernát
mondja: „Míg élek, emlékezni fogok a kínokra, melyeket a mi Urunk, Krisztus elszenvedett,

409
míg hirdette az igét; fáradságos munkájára, megkísértetésére, amikor böjtölt, hosszú virrasztá-
saira, amikor imádkozott, könnyeire, melyeket a jó emberek iránti szánalomból hullatott; a
bánatra, a szégyenre és a szennyre, amit az emberek rá mondtak; a mocskos nyálra, amit az
arcába köptek, az ütésekre, amik rámérettek, az undok szidalmakra, a halálos ítéletre, amely
kimondatott rá; a szegekre, melyekkel a keresztre szegezték, és mindarra a szenvedésre, amit
az én bűnömért viselt el, egyet sem az övéért.” Megértitek hát, hogy az ember bűnében
minden rend vagy rendszer fölfordul. Mert úgy igaz, hogy Isten, az ész, az érzék és a test a
következőképpen rendeztetett: Isten uralkodik az ész fölött, az ész az érzékek fölött, az érzé-
kek pedig az ember teste fölött. Hogyha az ember vétkezik, ez a rend vagy rendszer fölborul.
És akkor, ha az emberi ész nem hajlandó alávetni magát Istennek, nem engedelmeskedik neki,
aki jog szerinti ura, ezáltal megsemmisíti ennek az érzékeken s az ember testén való uralmát.
Miért? Mert akkor az érzék föllázadna az ész ellen, s ezáltal az ész elveszti uralmát az érzékek
és a test fölött. Mert ahogy az ész fellázad Isten ellen, úgy az ember szomorúságra és halálra
érdemes. Ezt szenvedte el a mi Urunk, Jézus Krisztus az emberért, miután tanítványától
elárultatott, halálra ítéltetett és megfeszíttetett, „hogy a vére patakzott minden kezébe vert
szög mellett”, miként Szent Ágoston mondja. És ezenkívül, ha az emberi ész nem fékezheti
meg az érzékeket, ha van módja rá, akkor az ember megérdemli a szégyenét; ezt viselte el a
mi Urunk, Jézus Krisztus, amikor arcába köptek. És ezenkívül, ha az ember teste föllázad az
ész és az érzékek ellen, akkor az ember méltó a halálra. Ezt viselte el érettünk a mi Urunk,
Jézus Krisztus a kereszten, ahol egy tagja sem volt ment a szörnyű kínoktól és keserves
szenvedéstől. És ezt szenvedte el Jézus Krisztus, aki sosem vétkezett. Ezért ezt lehet érdeme
szerint szólni Jézus Krisztusról: „Sokat kínzattam érdemtelenül, és sokat mocskoltak olyan
szégyenért, amely az ember osztályrésze.” S ezért mondhatja a bűnös, miként Szent Bernát:
„Átkozott legyen vétkem keserűsége, amely miatt annyi keserűséget kell elszenvedni.” Mert
bizony a gonoszságaink keltette különböző viszályok után rendeltetett el Jézus Krisztus
szenvedése különböző dolgokban ekképpen: hogy az ördög elárulja a bűnös lelket, mert az
félti ideiglenes jólétét, és megvetik majd, mert ámították, mikor a test gyönyörét kereste; a
balsors türelmetlensége kínozza; leköpik, mert a bűn szolgája és alattvalója, és végül megölik.
Mert az ember bűnös erkölcstelensége miatt árultatott el Jézus Krisztus, és megfeszíttetett ő,
ki azért jött, hogy megváltson minket bűneinktől és kínjainktól. Aztán kigúnyoltatott ő, kit
mindenek fölött tisztelni kellene. Arcát, melyet minden ember és minden angyal látni kíván,
aljasul leköpték. Aztán megkorbácsoltatott ő, aki sohasem vétkezett, és végül megfeszíttetett
és kivégeztetett. Ekkor értették meg, amit Izajás mondott: „Vétkeinkért sebezték meg, bű-
neinkért mocskolták be.” Mivel Jézus Krisztus magára vállalta gonoszságunk minden bűnét,
sokat kell a bűnösnek siránkoznia és gyászolnia, amiért Isten fiának mindezt a kínt el kellett
szenvednie az ő bűneiért.
A hatodik dolog pedig, mely az embert megbánásra készteti, három dolog reménye. Ezek
volnának: a bűnbocsánat, Isten kegyelme, és a mennybéli üdv, amellyel Isten jutalmazza az
embert jó cselekedeteiért. Amiért Jézus Krisztus eme ajándékokat adta nekünk nagylelkűsé-
gében és jóságában, azért hívják őt Jesus Nazarenus rex Judeorum-nak. Jézust Megváltónak is
nevezik, kitől az emberek bűnük bocsánatát remélik, vagyis azt, hogy megváltsa őket
bűneiktől. Ezért mondta az Angyal Józsefnek: „Jézusnak fogod nevezni őt, ki az embereket
megváltja bűneiktől.” És azt mondja Szent Péter: „Nincsen más név az ég alatt, mely által az
ember üdvözülne, csak Jézus.” Nazarenus annyit tesz, mint „virágzó”, melytől az emberek azt
remélik, hogy az, aki megbocsátja nekik bűneiket, kegyelmet is ad nekik. Mert a virágban az
eljövendő gyümölcs reménye van, a bűnbocsánatban pedig a kegyelem reménye. „Szívetek
ajtajánál voltam - mondja Jézus -, és kértem: hadd léphessek be. Aki ajtót nyit nekem, bűnei
megbocsáttatnak. Akkor kegyelmem által belépek és véle étkezem”, az általa majdan elvég-
zendő jótétemények által; mert ezek Isten táplálékai; „és ő vélem étkezik”, a nagy örömöt,

410
melyet majd adok neki. Így reménykedik az ember, hogy vezekléséért Isten birodalmát adja
neki, amint azt a Szentírás tanítja.
Most pedig azt kell megértenetek, milyen legyen a megbánás. Azt mondom: legyen teljes és
mindenre kiterjedő; ami azt jelenti, hogy az embernek igen bűnbánónak kell lennie minden
bűnéért, melyet a gyönyörűség gondolatában követett el, mert a gyönyörűség igen vesze-
delmes dolog. Mert a hozzájárulásnak két módja van: egyik a benyomás hozzájárulása, mikor
az embert bűnre készteti, és sokáig élvezi azt, hogy a bűnre gondol, s bár értelme tisztában
van azzal, hogy ez bűn Isten törvénye ellen, ám ennek ellenére nem fékezi tisztátalan kedvét
vagy gyönyörűségét; és bár világosan látja, hogy ez Isten tisztelete ellen van, és noha értelme
nem járul hozzá, hogy a bűnt ténylegesen elkövesse, néhány tanító mégis azt mondja, hogy ha
soká gondolunk a gyönyörűségre, az veszélyes lehet, ha mégoly kicsiny is az. S az embernek
bánkódnia kell, mégpedig azért, hogy bármit is megkívánt, értelme álnok beleegyezésével;
mert nem fér hozzá kétség, hogy e beleegyezés halálos bűn. Mert bizony nincsen halálos bűn,
mely először ne az ember agyában foganna meg, s azután következik a gyönyörűség; a hozzá-
járulás a bűn előfeltétele. Ezért mondom, hogy sok ember soha nem bánja meg gondolatait és
gyönyörűségét, és soha nem gyónja meg őket, csak a nagy bűn elkövetése után. Ezért
mondom, hogy a gonosz gondolatok és gyönyörűségek ravasz cselszövői a majdan elkárho-
zóknak. Ezenkívül az embernek meg kell bánnia gonosz szavait és tetteit, mert bizony egyet-
len bűn megbánása, anélkül hogy ne bánná meg egyéb bűneit, vagy éppen egyéb bűnei meg-
bánása, úgy, hogy csak egyet is kihagy közülük, nem üdvözít. Mert bizony mindenható Urunk
csupa jóság, ezért vagy mindent megbocsát, vagy egyet sem. Ezért mondja Szent Ágoston:
„Biztosan tudom, hogy Isten ellensége minden bűnösnek”; hogyan hát? Aki egy bűnét
beismeri, a többi bűne is megbocsáttatik? Nem. És ezenkívül a megbánásnak igen szomorú-
nak és keservesnek kell lennie, ezért adja majd Isten minden irgalmát; ezért mikor lelkem
keserű volt énbennem, Istenre gondoltam, hogy imádkozni tudjak. Ezenkívül a megbánásnak
folyamatosnak kell lennie, hogy az embernek szilárd célja legyen, hogy meggyónjon, és
életében megjavuljon. Mert úgy igaz, hogy míg a megbánás tart, az ember mindig remény-
kedhet a bűnbocsánatban: ebből ered a bűnnek gyűlölete, mely ledönti a bűnt mind őbenne,
mind másokban, hatalma által. Ezért mondja Dávid: „Ki szereti Istent, gyűlöli a gonoszságot.”
Mert higgyétek meg, Istent szeretni annyi, mint szeretni, amit ő szeret, és gyűlölni, amit ő
gyűlöl.
Az utolsó dolog, amit meg kell érteni a megbánásról, a következő: mire hat a megbánás? Azt
mondom, hogy a megbánás olykor megváltja az embert a bűntől? erről mondja Dávid:
„Szilárdan kitűztem magam elé, hogy meggyónok; és lám, Isten megváltott bűnömtől.” És
ahogyan a megbánás mit sem ér a gyónás szándéka nélkül, ha az embernek alkalma nyílik
gyónásra vagy megnyugvásra, ugyanolyan értéktelen a gyónás megbánás nélkül. Ezenkívül a
megbánás lerombolja a pokol börtönét, meggyengíti az ördögök erejét, visszahozza a
Szentlélek ajándékait és az erényeket; megtisztítja a lelket a bűntől, és megszabadítja a lelket
a pokol kínjaitól, az ördögök társaságától és a bűn szolgálatától; és visszaadja azokat minden
szellemi javaknak és a szent egyházközösségnek. Ezenkívül ami egykor harag volt benne, az
kegyelem lesz; mindezeket a Szentírás is bizonyítja. Ezért aki odafigyelne ezekre a dolgokra,
igen bölcsen tenné; mert bizony akkor nem lenne bátorsága a bűnhöz egész életében, hanem
testét-lelkét Jézus Krisztus szolgálatába helyezné, hogy tisztességet szerezzen vele néki. Mert
hiszen a mi édes urunk, Jézus Krisztus, oly nagylelkűen váltott meg minden bűnünktől,
hogyha nem volna irgalmas az ember lelkéhez, szomorú dalt énekelhetnénk mindannyian.

411
Explicit prima pars Penitentie; et sequitur secunda pars eiusdem

A Bűnbánat második része a Gyónás, amely a megbánás jele. Mindjárt megtudjátok, mi is az a


Gyónás, hogy meg kell-e tenni, avagy sem, és hogy mi szükséges az igaz Gyónáshoz.
Először is azt tudjátok meg, hogy a Gyónás a bűnök valódi feltárása a pap előtt; „valódi”,
hogy úgy történjék a gyónás, hogy a bűn összes körülménye megemlíttessék, amennyire ez
lehetséges. Mindent el kell mondani, semmi sem bocsáttatik meg, ha elrejtik vagy eltitkolják,
és nem semmisülnek meg a jótétemények által. Ezért szükséges megértenetek, honnan
erednek a bűnök, hogyan növekednek, és melyek azok.
Így beszél Szent Pál a bűnök eredetéről: „Amint tehát az ember által jelent meg ezen a világon
a bűn, majd a bűn folyományaként a halál, ugyanúgy a halál osztályrésze lett mindazoknak,
akik vétkeztek.” Ádám volt az, aki által a bűn megjelent ezen a világon, mikor az megszegte
Isten parancsát. És ezért ő, kinek oly hatalma volt, hogy sohasem halt volna meg, olyanná lett,
akinek meg kell halnia, akár kívánja, akár nem; és az összes ivadékának ezen a világon, mert
mind abban az egy emberben vétkezett. Lám, az ártatlanság állapotában, mikor Ádám és Éva
mezítelenek voltak a Paradicsomban, és egy csöppet sem szégyenkeztek mezítelenségük
miatt, a kígyó, aki fortélyosabb volt, mint Isten bármely más teremtménye, így szólt az
asszonyhoz: „Miért rendelte el néked Isten, hogy ne egyél minden fáról a Paradicsomban?” Az
asszony így felelt: „Ezeknek a fáknak a gyümölcsével táplálkozhatunk, de bizony a Paradi-
csom közepén álló fa gyümölcséből megtiltotta Isten, hogy együnk; meg sem érinthetjük; ha
véletlenül mégis így tennénk, meg kell halnunk.” A kígyó így szólt az asszonyhoz: „Ugyan,
ugyan, nem fogtok halálnak halálával halni; hiszen Isten tudja, hogy azon a napon, amikor
esztek belőle, szemetek felnyílik, és az Istenhez hasonlóak lesztek; felismeritek a jót és a
rosszat.” Akkor az asszony úgy vélte, hogy a gyümölcs evésre alkalmas, szemre szép és
gyönyörteljes látvány, letépett egy gyümölcsöt a fáról, s evett belőle; majd a férjének is adott
belőle, s az is evett; és azon nyomban fölnyílott mindkettejük szeme. És mikor megértették,
hogy mezítelenek, fügefaleveleket kerestek öltözék gyanánt, hogy szemérmüket födjék velük.
Láthatjátok, hogy a halálos bűn először az ördög sugallatára történt; mint a kígyó is mutatja;
utána a test öröme, mint Éva esete mutatja, majd az értelem hozzájárulása, mint Ádám esete
mutatja. Mert higgyétek meg, úgy volt, hogy az ördög megkísértette Évát, vagyis a testet, és a
testnek öröme telt a gyümölcs szépségében, de bizony amíg az értelem, vagyis Ádám, nem
járult hozzá a gyümölcsevéshez, addig ártatlan volt. Ama Ádámtól vettük ama eredendő bűnt;
hiszen tőle származunk mindnyájan, és aljas, romlott anyag nemzett minket. Mikor a lélek
testünkbe tétetik, az eredendő bűn visszahúzódik, és az, ami először a testi vágy büntetése
volt, az később egyszerre lett a bűn és a büntetés. Ezért mindnyájan örökös kárhozat és harag
gyermekeiként születtünk, ám a megkeresztelkedés leveszi rólunk a bűnt; de bizony a büntetés
velünk marad, mert a kísértés a testi vágy büntetése. Mikor az emberben rosszul van
elrendezve, mohóvá válik a test mohósága által, a bűn által, azáltal, hogy a földi dolgokra
tekint; a lélek mohósága pedig a szív büszkesége.
Ami az első mohóságot, a testi vágyat illeti, azon szerveink törvényére keletkezik, melyek
Isten igazságos ítéletére teremtettek, azt mondom, ha az ember nem engedelmeskedik Is-
tennek, ki néki ura, teste sem fog engedelmeskedni néki vágya által, melyet a bűn táplálékának
neveznek, vagy úgy, hogy alkalom a bűnre. Ezért amíg az ember a testi vágy büntetését
magában hordozza, lehetetlen, hogy ne vétkezzen olykor, s testét ne vigye bűnbe. Ez el nem
maradhat, míg él; elgyöngíthetik a keresztény erények, a bűnbánat és Isten kegyelme, ám nem
alhat úgy ki teljesen, hogy néha meg ne mozdulna az emberben, hacsak nem nyomja el
betegség, ördöngösség vagy hideg ital. Íme hallgassátok, mit mond erről Szent Pál: „A test a
lélek ellenére sóvárog valamiért, a lélek pedig a test ellenére; oly ellentétes ez a kettő, hogy az

412
ember nem mindig azt teszi, amit szeretne.” Ugyanez a Szent Pál, hosszas vezeklése után
földön és vízen (vízen éjjel-nappal, nagy vészek és kínok között; földön étlen-szomjan, hideg-
ben ruhátlanul, és egy ízben csaknem halálra kövezve), azt mondotta: „Ó, én szegény rab, ki
szabadít meg testem rabságától?” És Szent Jeromos, aki sokáig a pusztában élt, nem volt más
társasága, csak a vadállatok, nem volt más étele, csak füvek, nem volt más itala, csak víz, nem
volt más ágya, csak a puszta föld, teste a forróságtól oly fekete volt, mint egy etiópé, és kis
híján megfagyott, mégis azt mondta: „A testi vágy lángja lobogott egész testében.” Ezért
bizonyosan tudom, hogy csalatkozik mindaz, aki azt állítja: sohasem érzett testében kísértést.
Tanulságul szolgálhat Szent Jakab apostol könyve is: „Mindenkit megkísért önnön testi
vágya.” Vagyis mindnyájunknak megvan az adottsága és alkalma arra, hogy megkísértsék a
bűn táplálására, mely a testében lakozik. Erről mondja Szent János evangélista: „Ha azt
mondjuk, hogy bűntelenek vagyunk, csalatkozunk, és nincs bennünk igazság.”
Most pedig megtudjátok, miképp növekszik a bűn az emberben. Az első dolog a bűnnek az a
táplálása, melyről az imént beszéltem, a testi vágy. Eztán következik az ördög sugalma, azaz
az ördög fújtatója, melyből a tüzet vagy a testi vágyat fújja az emberbe. Eztán az ember
elgondolkodik, hogy megtegye azt, amire csábítják, vagy sem. Ha az ember ellenáll, és nem
enged a test és az ördög első csábításának, akkor nem történik bűn; ha nem úgy tesz, mindjárt
érezheti a gyönyörűség szikráját. S akkor jó lesz őrizni őt, és jól vigyázni rá, különben bele-
egyezik a bűnbe; akkor pedig megteszi, ha időt és helyet talál rá. Így beszél Mózes az ördög-
ről: „Mondá az ördög: üldözöm az embert a gonosz sugallatával, és űzöm a bűn felébresz-
tésével és izgatásával. Díjam és zsákmányom hosszas mérlegelés után osztom szét, s így
kéjvágyam gyönyörben teljesedik be; kivonom a beleegyezés kardját”, mert bizony, ahogy a
kard kettévágja a tárgyakat, úgy választja el a beleegyezés a jót az embertől. „S akkor a bűn
által kezemmel elveszejtem őt” - mondja az ördög. Akkor bizony az ember lelke meghalt. Így
megy végbe a bűn a kísértésen, a gyönyörködésen és a beleegyezésen keresztül; és ekkor a bűn
valóságosnak nevezhető.
Úgy igaz, hogy a bűnök kétfelé oszthatók: van bocsánatos és halálos bűn. Ha egy ember
jobban szeret bármely földi teremtményt teremtőnknél, Jézus Krisztusnál, az bizony halálos
bűn. Bocsánatos bűn az, ha az ember kevésbé szereti Jézus Krisztust, mint kellene. Ez a bo-
csánatos bűn azonban igen veszélyes, hiszen a szeretetet, mellyel az ember istennek tartozik,
mindinkább csökkenti. Ha tehát az embert sok ilyen bocsánatos bűn terheli, akkor hacsak nem
könnyebbül meg tőlük gyónás által, úgy azok szépen lassan elveszik belőle az összes, Jézus
Krisztus iránti szeretetet, és ily módon a bocsánatos bűn halálos bűnné válik. Mert hiszem, az
ember minél inkább terheli a lelkét bocsánatos bűnökkel, annál inkább kapható a halálos
bűnre! Ezért ne hanyagoljuk el azt, hogy megkönnyebbüljünk a bocsánatos bűnöktől. Mert így
szól a mondás: sok kicsi sokra megy. Halljátok a példát: ha olyan erővel jön egy hullám, hogy
elárasztja a hajót, ugyanazt a kárt okozhatják olykor a hajó réseibe beszivárgó apró
vízcseppek, melyek felgyűlnek a hajó belsejében, ha az ember olyan figyelmetlen, hogy nem
üríti ki őket időről időre. És bár különbség van e két dolog között, a hajó mégis mindkét
esetben megtelik vízzel. Épp így van olykor a halálos bűnnel és a bocsánatos bűnökkel, ha
felgyűlnek az emberben olyannyira, hogy szívében a világi dolgok iránti szeretete akkora lesz,
mint Istené, vagy még nagyobb. Ezért mindennek a szeretete, amely nem Istenben lakozik,
nem Isten kedvére való, és bár az ember Istennél kevésbé szereti azt, azért az mégiscsak
bocsánatos bűn; ám az halálos bűn, ha bárminek a szeretete akkorára nő az emberben, mint
Isten szeretete, vagy még nagyobbra. „Halálos bűn az - mint Szent Ágoston mondja -, mikor
az ember elfordítja szívét Istentől, aki maga az igaz jóság és örökkévalóság, és szívét
olyannak adja, mely változékony és múlékony”, ami bizony mindenre vonatkozik, mennyei
urunkat kivéve. Mert hiszen ha egy ember odaadja szeretetét, mellyel Istennek tartozik, egy

413
földi teremtménynek, akkor mennyei szeretetet ad neki, amit elvesz Istentől, és azáltal vét-
kezik. Mert ő, aki Isten adósa, nem fizeti meg Istennek összes tartozását, vagyis szíve összes
szeretetét.
Most, hogy általánosságban megértettétek, mi az a bocsánatos bűn, illendő volna néhány
sajátos bűnről beszélni, melyeket az ember véletlenségből nem is vél bűnnek, s ezért nem is
gyónja meg; mindazonáltal bűnök ezek. Hiszen, miként írva vagyon, valahányszor az ember
többet eszik vagy iszik, mint amennyi teste fönntartásához elegendő, bizony bűnt követ el. És
ha többet beszél, mint amennyi szükséges, az is bűn. Az is, ha valaki nem hallgatja irgalom-
mal a szegények panaszát. Az is, ha valaki egészséges, és nem böjtöl, mikor mások böjtölnek,
nyomós ok nélkül. Az is, ha valaki többet alszik a kelleténél, és ha ez okból késve ér a temp-
lomba vagy az irgalmasság gyakorlására. Az is, ki anélkül hál feleségével, hogy gyermeket
kívánna nemzeni Isten dicsőségére, avagy feleségének a testi adósságát kívánja leróni. Az is
bűn, ha valaki nem látogat meg beteget vagy rabot, amikor tehetné. Az is, ha jobban szereti
feleségét vagy gyermekét, vagy