A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Claire Contreras: The Sinful King - Naughty Royals #1

Copyright © 2020. THE SINFUL KING by Claire Contreras

The moral rights of the author have been asserted.
Hungarian translation © Goitein Zsófia, 2022
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2022
Minden jog fenntartva!

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Szétválasztva (Szövevényes szerelem 1.) 2021
Összekötve (Szövevényes szerelem 2.) 2021

Fordító: Goitein Zsófia

Borítóterv: Fehér Zsanett

A fedél Németh Renáta munkája.
Szerkesztette: Váry Orsolya
Korrektúra: Valentin Kristóf
Tördelés: Dubecz Adrienn

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2022

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5703-02-9
 A múlt

– Szerintem nem itt kéne lenned.

Ahogy meghallottam a hangot a hátam mögül, ugrottam
egyet, aztán megfordultam, hogy megnézzem, ki szól hozzám. A
férfi megállt mellettem az erkélyen, és hosszasan figyelte a
partot. Nem mintha bármit is láttunk volna a sötétben, de
tisztán hallottuk a hullámokat. Mielőtt válaszoltam volna,
próbáltam rájönni, ki szólt hozzám, de az álarca miatt nem
jártam sikerrel. Az alapján, amit láttam, azt mondanám, hogy
jóképű. Erős állkapcsa, szabályos orra, telt ajka és sűrű, sötét
haja látszott csak.
– A herceg bulija. – Megköszörültem a torkom. – Mindenki itt
van.
– Mindenki bent van, és dorbézol. Te viszont itt ácsorogsz, és
vizet iszol.
Grimaszolt, ahogy a kezemben lévő vizesüvegre nézett.
– Miért jöttél ki?
– Unatkozom.
– Unod a bulit?
– Unom az egészet. A bulit, az embereket, a megjátszást, az
álarcot.
– Akkor vedd le! – Vállat vontam. – Nem hiszem, hogy emiatt
elküldenek. Vagy menj haza, ha akarsz.
– Te mész?
– Egy barátommal jöttem – sóhajtottam, és a vállam fölött
Etienne-re néztem, aki éppen egy nővel táncolt. Úgy tűnt,
mintha az illendőnél egy kicsit tovább merészkedtek volna,
ezért gyorsan félrefordítottam a fejem. – Véd- és dacszövetséget
kötöttünk, ezért kénytelen vagyok megvárni, amíg kibulizza
magát.
– Ő?
– Igen. A barátom, Etienne.
– Etienne. – A fickó bólintott. – Szerintem már találkoztam
vele.
– Jól érzi magát.
– Honnan jöttél?
– Ez bonyolult.
Felnézek az ismeretlenre. Nehéz megmondani, milyen színű a
szeme, de gyanítom, hogy sötét árnyalatú.
– Szeretem a bonyolult dolgokat.
– Na jó! Itt születtem, Marbellán, anyám szülővárosában.
Apám francia. Az egyetemen találkoztak. Az Egyesült
Államokban, Connecticutban nőttem fel. Ott jártam iskolába, és
amikor a szüleim az Államok, Franciaország és Marbella között
ingáztak, a nagynéném és a nagybátyám vigyáztak rám. A
nagymamám haldoklik, ezért anya itt tölti az ideje nagy részét,
apám pedig Párizsban dolgozik.
Miután befejeztem, az ajkamba haraptam. Nem voltam benne
biztos, hogy sikerült követnie az eszmefuttatásomat, vagy
érdekli-e, amit mondtam. Nem is értem, miért kezdtem bele
egyáltalán. Talán azért, mert ő legalább úgy unatkozik, mint én.
– Most hol laksz?
– Az utóbbi két hónapot itt töltöttem, de holnap utazom
vissza az Államokba.
– Miért?
– Kezdődik a suli. Felvettek az Észak-karolinai Egyetemre,
úgyhogy négy évig ott fogok élni, aztán… Nem tudom. Azt
hiszem, Londonban szeretnék letelepedni.
– Mi a legfőbb célod?
– Rendezvényszervező céget szeretnék alapítani. Anyám
álma, és szerintem nagyon jól tudnánk együtt dolgozni. Majd
meglátjuk. Vendéglátást tanulok, és részmunkaidőben
rendezvényszervezőként dolgozom az iskolához közeli
szállodában. Remélem, sikerül sok mindent megtanulnom.
– Nem hiszem, hogy a rendezvényszervezéshez diploma kell.
– Nem kell.
– Akkor minek ez a cécó?
Vállat vonok.
– A szüleim miatt. Mindketten diplomásak. Furcsa lenne, ha
nem követném a példájukat azok után, hogy ennyi pénzt
áldoztak a tanulmányaimra.
– Szerintem inkább az a furcsa, hogy a tanulásra fecsérlitek a
szüleid pénzét, holott pontosan tudod, mit akarsz, és azt is, hogy
ahhoz nem szükséges diploma.
– A cégalapításhoz pénz, idő és eltökéltség kell. Az utóbbi
kettő szép, de pénz nélkül semmit nem ér. Nekem jelenleg nincs
annyim, hogy vállalkozásba kezdjek. És te mivel foglalkozol?
– Az államnak dolgozom.
 – Jaj! Úgy érted, a kormánynak?
Nevetett.
– Mi a baj a kormánnyal?
– Nem is tudom. Hallottam ezt-azt.
– Mint például?
– Be kell valljam, elég egyoldalú információim vannak. Apám
olyan újságnál dolgozik, amelyik sokszor fogalmaz meg kritikát
a királyi családdal kapcsolatban. Nem tetszik nekik a kormány
összetétele sem. Szerintük szimpátia alapon választják a
tagokat. Kicsit… belterjes társaság.
– Szóval, az apád az egyik fő kritikus! – Halványan
elmosolyodott. – Fogadok, hogy sziklaszilárd véleménye van a
dolgok menetéről.
– Így igaz. Ahogy mindenki másnak is.
– Szerintem a kritikusoknak több ötlete van, mint a
hivatalnokoknak. Az ember azt hinné, hogy érdemi változás
csak akkor következik be, ha a hivatalban lévők lelépnek.
– Ezért léptél le te is?
– Részben.
– Akkor biztosan jól végzed a munkád.
Kicsit nevetett. Ismét találkozott a tekintetünk, és azon vettem
észre magam, hogy közeledem hozzá. Kis idő után lehervadt a
mosolya, így az enyém is. Ahogy tett felém egy lépést, tudatosult
bennem, hogy milyen magas és erős. Éreztem rajta a parfüm
illatát, és valami mást. Ahogy résnyire szétvált az ajka, áradt
belőle a tequila.
– Hol laksz? – kérdezte halkan.
– Ott, nem messze – mutattam a mögöttünk lévő házra.
 Kikerekedett a szeme.
– Viccelsz.
– Nem. Miért tenném?
– Soha nem láttalak errefelé.
– Gyakran jössz ide?
Biztosan ismeri a hercegeket. Még soha nem jártam itthon,
amikor buliztak, de épp eleget hallottam róluk. Minden nyarat
itt töltenek. Ide menekülnek a lesifotósok elől, és még ki tudja,
mi miatt kell bujkálniuk.
Etienne ismerte az egyik herceget, ezért is hívtak meg minket.
Ezekre a bulikra kizárólag meghívóval lehetett érkezni. A
mobilokat már a bejáratnál elvették. Jelmezt és álarcot kellett
viselnünk. Bár kevés időt töltöttem bent, feltűnt, micsoda
tivornyázás folyik itt. A tánc csak mellékes, inkább a
kábítószereké és az alkoholizálásé a főszerep. Ráadásul egy
világhírű DJ-t hívtak zenélni, akinek hatalmas gázsit kellett
fizetni. Mit mondjak, nem az én világom. Középiskolás
koromban éppen eleget buliztam, de egy idő után túltoltam a
bringát, ezért úgy döntöttem, visszaveszek a lendületből. Most
már több vizet iszom mint alkoholt, és minden felkínált szerre
nemet mondok. Egy éve megtanultam a leckét, és nincs kedvem
megint ugyanabba a hibába esni.
– Elég gyakran – válaszolta, ezzel kizökkentve a
gondolataimból.
– Etienne is. Aramis herceg barátja.
– Én is – vigyorgott. – Igazi partiarc a srác.
– Úgy hallottam, hogy Elias herceg még rajta is túltesz.
– Komolyan? Biztosra veszem, hogy épp ellenkezőleg.
 – Ki tudja? – Vállat vontam. – Hol szállsz meg, amikor a
városban vagy?
– Ki mondta, hogy nem vagyok idevalósi?
– Senki nem idevalósi. Úgy értem, én igen, de én is évekre
eltűntem. Mellesleg a kiejtésed is gyanússá tesz.
– Párizsban élek – mondta mosolyogva. – De ahogy neked,
úgy nekem is spanyol származású az édesanyám. Barcelonában
született, hogy pontos legyek.
– És az apukád francia?
– Igen.
– Micsoda véletlen.
– Nem hiszek a véletlenekben. Ahogy elnézem, sok bennünk
a közös.
– Például az, hogy unatkozunk a nyár legfergetegesebb
partiján?
– Ajánld fel a rendezvényszervező-szolgáltatásaidat a
hercegeknek! Busásan megfizetnek, ha jobb bulit szervezel
nekik, mint…
– Nem hiszem, hogy ez működne. Világhírű DJ tolja nekik a
zenét, és őszintén meg kell mondjam, ez a buli a maga nemében
kiváló. Csak én nem találom a helyem.
– Ráadásul holnap elutazol.
– Igen.
– Akkor töltsd velem az éjszakát!
A kézfejemre tette a kezét.
Szívem a torkomban dobogott. Még senki nem kérte így, hogy
feküdjek le vele. És ehhez hasonló ajánlatot sem kaptam. A
barátaim közül én voltam az egyetlen tizennyolc éves, aki még
szűz. Nem szándékosan alakult így, csak még nem történt meg a
dolog. Ennyi.
– Megértem, ha nem akarod – szólt, és elhúzta a kezét.
Ismét a szemébe néztem, de alig láttam az álarc miatt. Most
kivételesen örültem a jelmeznek. Még soha nem gondolkodtam
azon, hogy ki veszi el a szüzességem. A középiskolában nem
akartam komoly kapcsolatot. Eddig azt feltételeztem, hogy
Észak-Karolinában, a koleszban lesz az illető, és tetszett az ötlet.
De ahogy elnézem ezt a férfit, akinek még a nevét sem tudom, a
zsigereimben érzem, hogy őt akarom.
– Akarom! – Megfogtam a kezét.
Kéz a kézben indultunk lefelé a háromszintes, óceánra néző
ház lépcsőjén. Még apám és a bátyja építette a nyaralókat azzal
a szándékkal, hogy turistáknak adják ki őket. Ehelyett királyi
családok, színészek, modellek, és mindenféle celebek bérlik az
összeset. A saját házunkat még soha nem adtuk ki. Amikor a
szüleim nincsenek itt, lezárják, hiába ajánlanak rengeteg pénzt
bérleti díj gyanánt.
Ismerős volt ez a ház, ezért tudtam, hogy az elsőre visz, ahol a
hálószoba van. Ez az egyetlen, amelyik távol van a fenti
ricsajtól. Az egyetlen, ahol tényleg nem zavarnak minket. Ahogy
a hátsó ajtóhoz értünk, majd kiugrott a szívem. Elővette a
kulcsot, és benyitott.
– Itt alszom, amikor a városban vagyok. Sokan tesszük ezt, de
ha nem jelentkezünk időben, kénytelenek vagyunk a másik ház
valamelyikében megszállni.
– Szerintem aranyos, hogy a barátaikkal utaznak.
– Szerintem ebből látszik, milyen magányosak.
 – Erre nem gondoltam.
Becsukta az ajtót. Sötét volt. Amikor odament a másik ajtóhoz,
és megnyomta a gombot, lehúzódott az ablakredőny, és még
sötétebb lett. Folyamatosan pislogtam, hogy hozzászokjak.
Aztán megnyomott még egy gombot, mire felkapcsolódott a
villany, de még így is csak félhomály volt. Ahhoz pont elég, hogy
ne ütközzünk semminek, ahhoz viszont kevésnek tűnt, hogy
tisztán lássunk. Örültem, hogy így alakult. Elindult felém.
Hallottam a cipőjének kopogását a parkettán. Arra készültem,
hogy… Ehelyett megállt előttem, egyik kezével megérintette az
arcom, aztán felszegte az állam, hogy ránézzek.
– Félsz.
– Igen. Még nem történt ilyen.
– Jól van. Akkor lassan kezdjük.
– Le… Levegyem az álarcot? – kérdeztem.
– Le akarod venni?
– Te is leveszed?
– Akarod, hogy levegyem?
– Igen. Szerintem le kéne.
Gondolkodás nélkül levette az álarcot, és annak ellenére,
hogy nem láttam teljesen, tudtam, hogy csodálatos férfi. Modell
lehetett. Vagy színész. Vagy ki tudja. Erről hirtelen eszembe
jutott, hogy…
– Még a nevedet sem tudom.
– Ahogy én sem a tiédet.
– Nem baj?
– Holnap egy másik kontinensre utazol. Jelentene bármit, ha
tudnánk egymás nevét? Akkor nem csinálnánk?
 – Dehogynem.
Levettem az álarcot, és félrehajítottam.
– Szép vagy. – Végigsimított az arcomon, aztán az ajkamon.
– Alig látsz.
– Mégis tudom, hogy szép vagy. – Ajkát az enyémhez
közelítette, aztán megcsókolt.
Felgyorsult a szívverésem. Megérintettem az arcát, és
viszonoztam a csókját. Ahogy az ajkam szétvált, kergetőzni
kezdett a nyelvünk. Minden porcikámban éreztem a bizsergést.
Végigsimított a testemen, aztán lehúzta a ruhám cipzárját, és
hagyta, hogy a ruhaköltemény a padlóra essen. Megfogta a
meztelen mellem, végigsimított a csípőmön, aztán az
alsóneműm széléhez ért, de nem ment tovább. Kikötöttem a
csokornyakkendőjét, kigomboltam az ingét, aztán kicsatoltam
az övét, és vártam. Egyre gyorsabban vettem a levegőt, ő pedig
abbahagyta a csókolózást.
– Jól vagy? – Az orra hegye az enyémhez ért.
– Annál is jobban.
– Bármikor abbahagyhatjuk, csak szólj!
– Nem akarom abbahagyni.
Addig vacakoltam a nadrágjával, amíg ugyanarra a sorsra
jutott, mint a ruhám: a padlóra hullt. Csak álltunk a szoba
közepén egymással szemben, félmeztelenül. Csak az
alsóneműnk maradt rajtunk.
– Megálljunk?
– Soha!
Ismét csókolózni kezdtünk, csak ezúttal szenvedélyesebben.
Gyorsan lehúztam az alsónadrágját, és megmarkoltam
kőkemény férfiasságát. Ő ezzel szemben lassan, komótosan tette
a dolgát. Benyúlt a bugyimba, és végigsimított az intim
testtájamon. Nyöszörögtem, ahogy csókolóztunk, aztán
felnyögtem, amikor a csúcsra juttatott. Finoman az ágyra lökött,
aztán csókolgatni kezdte a testem. Nyalogatott, harapdálta a
mellbimbómat, majd egyre lejjebb haladt. Lehúzta a bugyimat,
és az ajkával dolgozott odalent. Hihetetlen érzés volt.
Valahányszor megérintett a nyelvével, úgy éreztem, mintha a
fellegekben járnék. Túl sok volt egyszerre, mégsem tudtam
betelni vele. Amikor ezt jeleztem felé, mosolygott, és folytatta,
amíg megemeltem a medencém, és értelmetlen,
összefüggéstelen mondatokat kiáltottam.
Hallottam, hogy kibontja az óvszert. Még mindig kapkodtam a
levegőt, miközben a mennyekben éreztem magam. Lassan
belém hatolt. Zihált, miközben tövig belém jött, és a fejem két
oldalához támaszkodott.
– Olyan szűk vagy! – Lassan kijjebb húzta. – Hihetetlen szűk!
Az ajkamba haraptam, nehogy sikítsak. Nem esett olyan jól,
mint amit a nyelvével csinált, de ezt nem mertem mondani.
Elég cikket olvastam már, és éppen eleget hallottam a
barátnőimtől, hogy tudjam, az első nem a legjobb, hiába csodás
a férfi, akivel az ember legelőször ágyba bújik.
Ahogy ringatóztunk, először az oldalába, majd a hátába
vájtam a körmöm. Lehunyta a szemét, mintha neki fájna.
Homlokát az enyémhez szorította.
– Mi a neved? – kérdezte zihálva.
– Azt hittem…, hogy… nem számít.
Felemeltem a medencém, hogy még jobban érezzem.
Ritmusosan, szinte eggyé válva mozogtunk.
– Tudni akarom.
– Adeline.
– Adeline! Adeline! Adeline! – ismételte, mintha nem akarná
elfelejteni. Amikor megfordultunk, és én kerültem felülre,
gondoskodtam róla, hogy a fickó másnap is megemlegesse az
együttlétet, amikor én már messze járok, ő pedig egy másik
buliban tölti az időt.
Megfogta a mellem, megszorította a bimbómat, mire
önkéntelenül homorítani kezdtem. Hirtelen jött az orgazmus,
amelyet minden porcikámban éreztem. Éreztem, amikor a
csúcsra jut. Kockás hasizma feszült, mélyebbre hatolt, és a
nevemet ordította. Én egyszer sem mondtam az övét. Ha
akartam volna, sem tudtam volna. Jobb így. Ha nem tudom a
nevét, talán nem kötődöm hozzá érzelmileg. Zihálva feküdtünk
egymás mellett, miközben csurgott rólunk a verejték. Azon
gondolkodtam, hogy fel kéne öltöznöm, és elindulnom. Etienne
jó eséllyel az emeleten van. Otthon hagytam a telefonom, mert
tudtam, hogy úgyis elveszik a bejáratnál, így Etienne-nek nincs
esélye felhívni.
Ahogy a mellettem lévő fazon horkolni kezdett, megszűnt a
dilemmám. Félretoltam a lepedőt, és bementem a
fürdőszobába. Ekkor vettem észre az apró vércseppeket. Nem
hittem, hogy átszakította a szűzhártyámat. Arra gondoltam,
hogy a torna és a lovaglás már megtette, de most
elbizonytalanodtam. Kavarogtak a gondolataim. Vajon a lepedő
is véres lett? Nem. Ahhoz túl kevés. Kicsit megmosakodtam,
gyorsan felöltöztem, visszavettem az álarcot, és útban az ajtó
felé még egy utolsó pillantást vetettem a férfira. Pont a
megfelelő testrészét takarta a lepedő, mintha fotózáshoz
készülődne. Sóhajtottam, aztán kinyitottam az ajtót, és halkan
becsuktam magam után. Ahogy kiléptem, úgy éreztem, mintha
veszteség ért volna. Addig nem tulajdonítottam nagy
jelentőséget a szüzességemnek, míg végleg el nem vesztettem.
Mire felértem az emeletre, ismét mosolyogtam. Nem mintha
olyan rózsás, tündérmesébe illő élmény ért volna, de azért jó
volt.
Etienne a hátsó ajtónál állt, csípőre tett kézzel. Ebből tudtam,
hogy engem keresett. Amikor odaértem, a fejét csóválta.
– Mindenütt kerestelek! Még a házatokhoz is elmentem, mert
azt hittem, hazamentél.
Összevontam a szemöldököm.
– Véd- és dacszövetség. Nem emlékszel?
– Hol voltál?
– Nem messze. Nem azt mondtad, hogy érezzem jól magam?
– Mennyire sikerült? – Alaposan végigmért, és elvigyorodott.
– Jobban, mint eddig bármikor.
– Adeline Sofia Isabella Bouchard!
– Etienne Pierre Bellerose! – utánoztam a hangsúlyát.
– Most, azonnal vége a bulinak! – megragadta a karom, és
nevetve maga után húzott. – Apád ki fog nyírni, ha rájön, mi
történt veled a felügyeletem alatt.
– Ugyan már! Pontosan tudja, mennyire figyelsz rám, amikor
bulizol.
– Akkor is.
Ahogy a szüleim háza felé tartottunk, levette az álarcát.
 – Ki volt a szerencsés?
– Nem tudom.
Én is levettem az álarcot, mire odaértünk.
– Hogyhogy nem tudod?
– Nem tudom, és kész. Helyes volt. Szexi. Vonzó –
sóhajtottam. – De nem tudom a nevét. Mindegy. Holnap úgyis
elutazom.
– Ma – helyesbített, és jelentőségteljesen az órájára nézett. –
Négy óra múlva indul a gép. Még össze kell pakolnod.
– A francba!
Berohantam a házba.
Lezuhanyoztam, átöltöztem, és gyorsan bepakoltam, amíg
Etienne a nappaliban ült, és a buliban megismert nőjéről
mesélt. A szüleim elutaztak hétvégére, ezért jött velem Etienne,
aki születésemtől fogva legjobb barátom. Anyáink nagy
barátnők, és az volt a dédelgetett álmuk, hogy Etienne és én
összejövünk. Legnagyobb sajnálatukra egyáltalán nem vagyunk
egymás esetei. Etienne művész, és a modell alkatú nőket szereti.
Olyanokat, akiket a magazinok címlapján talál az egyszerű földi
halandó. Az én esetem… talán az a fickó, aki elvette a
szüzességem, és akit soha többet nem látok.
Ahogy Etienne kivitt a reptérre, még gyorsan megbeszéltük a
buli eseményeit. Egy órán keresztül próbált rájönni, hogy
melyik pasival sikerült ágyba bújnom. Hagytam, mert magam is
kíváncsi voltam, és amúgy is vicces volt hallgatni, ahogy
Etienne hangosan töri a fejét.
A repülőtéren vettem egy újságot, hogy ne unjam magam
halálra. Ahogy átlapoztam, ismerős arcra lettem figyelmes. Kis
híján megállt a szívverésem. Elias herceg. Aki… nem! Nem
létezik, hogy ő! De mégis. Minden kétséget kizáróan.
Franciaország jövőbeli királya vette el a szüzességem.
 Első fejezet

ÖT ÉVVEL KÉSŐBB

Nem volt jó visszatérni Marbellára. Anyám ezt tekintette

otthonának, és elvárta, hogy én is így tegyek. Tekintve, hogy
nem egy városban éltem már, és végül Londonba költöztem,
nem igazán éreztem, hogy ez a város lenne az otthonom.
Legutóbb két éve jártam itt, mert Párizs helyett ide jöttünk
karácsonyozni. Amióta beindítottam a rendezvényszervező
vállalkozásomat, kizárólag a munkának éltem. Legalábbis
addig, amíg az egész életemet fel nem forgatta egy szexbotrány.
Csak néhány hétig tartott, de pokoli volt végignézni, ahogy
minden tönkremegy, amiért kőkeményen megdolgoztam.
Éjszakákon át sírtam, és teljesen kiborultam. Amikor anyám
javasolta, hogy menjek szabadságra, nem ellenkeztem.
Rosszulesett, és nagyon zavart, hogy az emberek, akiket
barátomnak hittem, ellenem fordultak. Napokig csak az exemet
okoltam, amiért hagyta, hogy kiszivárogjon a felvétel, pedig
nem az ő hibája, hogy meghekkelték a rendszert. Arról sem ő
tehet, hogy ilyen helyzetben az emberek java része a nőt teszi
felelőssé. Nem az exem kérte, hogy hagyjam el a várost, és
töltsem Marbellán a nyarat. Senki nem mondta, hogy bízzam
anyámra a rendezvényszervezést, és segítsek a nagybátyám
könyvesboltját üzemeltetni, amit a bácsikám kis híján csődbe
vitt, ugyanis kizárólag politikai témájú könyveket árul. Arra
sem figyelmeztetett senki, hogy számtalan kínos pillanatban
lesz részem a hercegek miatt, akik ismét megjelentek a
városban, és kibérelték a szokásos házakat. Nem. Senki nem
kérte, hogy ezt az utat válasszam, mégis itt vagyok.
Magányosan, dúlva-fúva tengetem a napjaimat, és gyűlölöm
magam, amiért egy éve képtelen vagyok jó döntést hozni.
– Apám el tudja intézni, hogy a történet lekerüljön a
napirendről – mondta Etienne, aki lentről adogatta nekem az
újonnan rendelt könyveket, amelyek reményeim szerint
felfuttatják a könyvesboltot.
– Nem apád dolga, hogy rendbe hozza, amit elszúrtam.
Újabb kupac könyvet tettem a polcra.
– Nekem kell figyelnem, hogy ne kerüljek címlapra. Ennyi
eszem azért lehetett volna. Amúgy is kínos, hogy apád tud erről
az egészről.
– Sztárügyvéd, Addie. Mindenről tud. Egy bankárcsalád
sarjával randiztál. Az ilyesmi óhatatlanul bekerül az újságokba.
– Na jó! De hülyeség volt szexvideót készíteni. Idióta vagyok.
Ennyi.
– Inkább Thomas a hülye. Nem lett volna szabad hagynia,
hogy kiszivárogjon a felvétel, és ne haragudj, de nem hiszem,
hogy ne lenne része a dologban.
– Miért gondolod, hogy bármi köze van hozzá? Mert úgy
nézett ki, mint egy szexisten, én pedig, mint egy rakás
szerencsétlenség?
 – Nem úgy néztél ki.
Majdnem kiesett a kezemből a könyv.
– Láttad a felvételt?
– Nem – vágta rá gyorsan. – Csak az újságban szereplő képet.
– Gyűlölöm magam. – Letettem a könyvet, és lehunytam a
szemem.
– Ne tedd!
– Legalább egy parókát felvehettem volna.
– Legjobb lett volna, ha nem csináltok felvételt.
– Csak jól éreztem magam a barátommal! Nem gondoltam,
hogy bejárja a fél világot!
– Nézd a dolog jó oldalát! Sokan milliókat keresnek egy jó
szexvideóval.
– Nem hiszem, hogy ebből származnak a milliók, de tudom,
mire akarsz kilyukadni. Biztosíthatlak, hogy nem a
meztelenkedéssel szeretnék hírnevet szerezni a cégemnek. –
Eltakartam az arcom a kezemben lévő könyvvel, aztán képen
töröltem magam. – Csak teljen már el egy kis idő! Talán kitör
egy újabb botrány, engem pedig elfelejtenek.
– Garantálom, hogy ez hamar bekövetkezik, ugyanis
visszatért a herceg.
Felgyorsult a szívverésem. Letettem a könyvet.
– Melyik?
– Nem azt kérte a nagybátyád, hogy minden este vigyél egy
kosarat a házhoz? Nem mondta, kinek küldi?
– Nem.
– Mármint nyáron, Addie. Akkor mindig itt vannak.
– Azt hittem, már megunták.
 – Rosszul hitted. Ez az egyetlen hely, ahová elmenekülhetnek
az újságírók és a lesifotósok elől. Egyik nap beszéltem
Aramiszal, és azt mondta, ezúttal nem jön. Csak Elias látogat
ide.
– Az melyik? – kérdeztem, bár az arca örökre beleégett a
retinámba. Pontosabban az arca, és egyéb testrészei, de ezt nem
a legjobb barátommal fogom megbeszélni, hiába vagyunk
elválaszthatatlanok.
– Az, akivel jó eséllyel szexeltél.
Hozzávágtam a könyvet. Nevetett, és elkapta, mielőtt eltalálta
volna. Megfordultam, és igyekeztem magam elfoglalni, amíg
Etienne beszélt. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, amit mond.
Az agyam viszont megállás nélkül kattogott. Vajon Elias herceg
felismerne? Nem. Nem hiszem. Csak egy kosarat kell az ajtó elé
tennem mindennap, pontban este fél nyolckor. Ezt kérte a
nagybátyám. Egyszerű feladat, a bácsikám mégis részletesen
leírta, mit és hogyan csináljak. Öt, hatalmas fonott kosár állt a
házunk vendégszobájában, mellette a dolgok, amiket bele kell
raknom. Eddig nem figyeltem túlságosan, de ma este résen
leszek. Összeugrott a gyomrom. Ma este találkozom vele. Vagy
nem. Láttam a biztonsági embert a ház előtt, aki, szerintem, őt
védi. Ugyanaz, aki akkor volt… Elpirultam. Jó ég! Ez nem fog
menni.
– Adeline! – Etienne odajött, és megállt a pult túloldalán. – Mi
a fene van veled?
– Semmi.
Ránéztem. Látszott, hogy aggódik.
– Nem akarom elvinni a kosarakat.
 – Ha gondolod, majd én odaviszem. De holnap elmegyek.
– Miért kell folyton eltűnnöd? – nyafogtam.
– Mert Londonban vár a barátnőm.
– Nem tudod idehívni Mirát?
Sóhajtottam, és a pultra könyököltem.
– Nem. Ne légy nevetséges! Elias nem harapja le a fejed. Még
ha ő is lenne, aki elvette a szüzességed… Nem tudom, hogy is
mondjam. Szóval… Nem te vagy az egyetlen, akivel ágyba bújt.
– Elvette a szüzességem. Neki adtam magam. Ez azért elég
nagy különbség. Azt sem tudta, hogy szűz vagyok.
– Őszintén szólva, én sem szoktam tudni az ilyesmit –
Lebiggyesztette az ajkát. – Hacsak nem kezd el vérezni a csaj. –
Vállat vont. – És még akkor is azt hiszem, hogy megjött neki.
Ezen hangosan felröhögtem. A férfiak egyáltalán nem ismerik
a női testet. Etienne-nek igaza lehet. Elias hercegnek semmi oka
rá, hogy felismerjen. Annak ellenére, hogy én nem felejtem el a
vele töltött éjszakát, számára csak egy voltam a sok közül.
– Mi lenne, ha együtt vinnénk el neki a kosarat? Akkor látni
fogja, hogy van egy közös barátotok.
– Rendben.
– Most pedig haladjunk! Éhen halok, és majd leszakad a
karom a romantikus regényektől.
– Rosszabb is lehetne. A lexikonok sokkal nehezebbek.
Ahogy rám nézett, tudtam, hogy nem igazán tetszik neki a
poénom. Inkább munkához láttam, és igyekeztem nem azon
agyalni, hogy este látom-e a herceget vagy sem.
 Második fejezet

– Ne parázz már! – suttogta Etienne.

Álltunk, és vártuk, hogy valaki megjelenjen. Amikor résnyire
kinyílt az ajtó, visszafojtottam a lélegzetem, és csak akkor
fújtam ki a levegőt, amikor megláttam a biztonsági őrt az ajtó
túloldalán.
– Monsieur Bouchardt azt mondta, hogy az unokahúgát küldi
a kosárral – mondta a fickó, és kíváncsian végigmérte Etienne-t.
– Ezek szerint ön még új, ezért nem emlékszik rám. Én a
herceg és a hölgy jó barátja vagyok – jelentette ki Etienne.
– Mi a neve?
– IV. Etienne Bellerose.
– Ó! Monsieur Bellerose! – A férfi meghajolt egy kicsit. –
Elnézését kérem!
Etienne nem herceg, viszont egy megboldogult herceg
dédunokája, ezért megbecsült tagja a társadalomnak. A
Bellerose név mindig ismert volt úri körökben, és a mai napig
tisztelet övezi. Ezzel szemben az enyémhez semmiféle
megbecsülés nem társul, sőt: az évek során egyre több
negatívum kötődik hozzá, függetlenül a napvilágra került
szexvideótól.
A férfi kitárta az ajtót, félreállt, és hagyta, hogy bemenjünk.
Etienne belém karolt, és így haladtunk tovább. A másik kezében
tartotta a kosarat, én viszont nem tudtam, mit kezdjek a szabad
kezemmel, ezért azzal is megfogtam az övét. Inkább ez,
minthogy idegességemben az ujjammal doboljak a
nadrágomon. Öt éve nem láttam a herceget. Még véletlenül sem
akartam úgy tűnni, mint aki odavan a fickóért.
– Szólok őfelségének, hogy megérkeztek.
A férfi becsukta mögöttünk az ajtót, és elindult. Mély levegőt
vettem.
– Muszáj térdet hajtanom? – kérdeztem. – Azt sem tudom,
hogyan kell. Te meghajolsz, amikor köszönsz neki?
– Nem ő a király – suttogta Etienne.
– Még nem.
– Még nem.
– Akkor mehet egy sima kézfogás?
– Ha a kezét nyújtja feléd, akkor igen – Kíváncsian végigmért,
aztán hozzátette: – Ne vedd sértésnek, ha nem teszi!
Felszaladt a szemöldököm. Próbáltam elképzelni, milyen
lehet most Elias herceg. Az öccse, Aramis folyton a figyelem
középpontjában áll, ezzel szemben Eliast évek óta nem lehet
látni. Ha igaz a szóbeszéd, lefoglalja a királyi szerepre való
felkészülés, ezért sok protokolláris eseményen kell részt vennie.
Ettől még sokat írnak róla, és minden lépését követik. Olykor
látni róla fényképeket, amint megérkezik valahová vagy távozik
egy eseményről, mi több, olyan kép is készült, ahol segít
felépíteni valami házat. Utóbbival kapcsolatban persze mennek
a találgatások.
Ahogy álltam és vártam, furcsamód alábbhagyott a
feszültségem, de amikor meghallottam a lépteit, megint
összeugrott a gyomrom. Először a fekete öltönyös fickó tűnt fel,
és őt követte Elias herceg, aki sokkal jobban nézett ki, mint
bármelyik fotón. Amennyire emlékszem rá arról a bizonyos
éjszakáról, azt kell mondjam, ezerszer vonzóbb lett. Egy
pillanatra felmerült bennem, hogy talán nem is ő vette el az
ártatlanságom. Ahogy megszólalt, szívem a torkomban
dobogott.
– Etienne! Nem tudtam, hogy jössz.
– Nem látogatóba érkeztem. Csak segítek egy barátomnak.
Egyértelmű, hogy Elias herceg látott engem a kosárral, mégis
úgy tett, mintha ott sem lennék. Most viszont hirtelen rám
nézett. Pulzusom az egekbe szökött, mégis próbáltam ügyet sem
vetni rá, csak természetesen mosolyogni.
– Jó napot! – köszöntem elhaló hangon, aztán megnyaltam a
szám szélét.
– Jó napot! – Le sem vette rólam sötét szemét, amelynek
színét most sem tudtam megállapítani. Csak az látszott, hogy
nem olyan barna, mint az enyém. – Ön az a bizonyos unokahúg,
aki elhozza a kosarat?
– Igen, uram.
– Most csinálja először, ezért ha bármit is elront, ne szidd
meg túlzottan. Időnként kicsit öntörvényű, és eltér a
szabályoktól – nevetett Etienne.
– Pontosan követtem minden utasítást! – vágtam rá, és
jelentőségteljesen Etienne-re néztem, aztán ismét a hercegre.
Elias közelebb jött, mire a testem jelezni kezdett. – Én…
Szerintem tökéletesen összeraktam a kosár tartalmát.
 – Biztosra veszem. – Kivette Etienne kezéből a kosarat, és
alaposan megnézte. – Jónak tűnik.
– Sok pezsgő van benne – mondtam, és nyeltem egyet. Két
üveg Dom Perignon volt a kosárban, amiről úgy gondoltam,
hogy túlzás. Ezzel együtt jobb lett volna, ha csendben maradok.
– Maradsz egy kicsit? – kérdezte Elias Etienne-t, ügyet sem
vetve rám.
– Örömmel tenném, de sajnos nem lehet. Mira vár rám
Londonban. Még el kell érnem a gépet, és Addie fog kivinni a
reptérre.
Ezzel átkarolt, és magához ölelt.
– Jó. Az öcsém mondta, hogy ott találkoztok.
Elias herceg végigmért, aztán felemelte a kosarat.
– Köszönöm, hogy időben elhozta.
– Szívesen. Holnap ugyanekkor – mosolyogtam, és
megböktem Etienne-t, hogy induljunk már.
– Egész nyáron itt leszel? – kérdezte tőle Etienne.
– Egy darabig. Közben utazom erre-arra, de az a terv, hogy
pihenek is, amíg itt vagyok.
– Helyes. Pihenj, amennyit tudsz! – mondta Etienne, majd
halkan hozzátette: – Sokat gondolok rátok.
Az ajkamba haraptam. Tudtam, hogy a király romló egészségi
állapotára utalt, én pedig egyáltalán nem hiányzom a
beszélgetéshez. Egy olyan ember lánya vagyok, aki ellenzi a
monarchia intézményét, és rossz szemmel nézi a királyi család
tetteit. A szó minden értelmében hagyományőrzők voltak. A
király még ma is egyedül vezetné Franciaországot, ha annak
idején nincs az az esemény, amelyhez apámnak is köze van, és
amelynek hatására megalakult a kormány. Úgyhogy inkább
nem mondok semmit, hanem Eliast figyelem, ahogy Etienne-nel
beszélget. Ez a fickó tényleg jóképű. Magas. Sportos. Keki színű
nadrágot és fehér, rövid ujjú inget viselt, amelyben gyönyörűen
kirajzolódtak felsőtestének izmai. Mintha úszó lenne. Vagy
szörfös. Joss, az asszisztensem a nagyon izmos, testépítő alkatú
fickókat kedveli, nekem viszont jobban bejönnek az olyanok,
mint Elias herceg. Az ajka, hogy végigcsókolta a testem… És a
lábam között. Gyorsan félrenéztem, mert éreztem, hogy
elpirulok a gondolatra. Alig vártam, hogy végre elinduljunk.
– Addie!
– Tessék? – pislogtam, és Etienne-re néztem, aki felvont
szemöldökkel méregetett. – Elnézést! Egy kicsit elbambultam.
– Azt mondtam Eliasnak, hogy ha bármire szüksége van, a
szomszédban megtalál téged.
– Persze. Pont ott – mutattam a másik ház felé.
– A családjáé az a ház?
– Igen.
Figyeltem, hátha jelét adja, hogy emlékszik rám, de semmi.
Pont ugyanazt kérdezte, amit azon az éjszakán, amikor
összeszűrtük a levet, de más reakciót nem sikerült kicsikarnom
belőle. Ilyen feledhető vagyok? Mély levegőt vettem. Én
akartam az lenni. Láthatatlan. Nem akartam, hogy emlékezzen
rám. Jó ez így nekem? Mindegy. Ez az igazság. Simán elfelejtett,
és kész.
– Akkor még találkozunk – jelentette ki.
– Azt hiszem – mosolyogtam. – Viszont munkanapokon csak
este öt után tud elérni.
 – De ha bármire szükséged van, majd félbehagyja, amit
éppen csinál, és segít – mondta gyorsan Etienne.
– A nagybátyám kérte, hogy segítsek a könyvesboltban –
szabadkoztam.
– Az nem a te… – Etienne fejcsóválva sóhajtott.
Már tudtam, hogy mit akar mondani. Nagyjából ugyanazt,
amit négy napja, amikor megérkezett. Hogy a könyvesbolt
vezetése nem az én dolgom, és minden időt elvesz a saját
rendezvényszervező karrieremtől. Jobban teszem, ha
visszaveszek a tempóból, és pihenek. Stb., stb., stb.
Már megígértem a nagybátyámnak, hogy segítek, és nem
fogom cserben hagyni. Folyton egyedül van. Tíz éve nem ment
nyaralni, úgyhogy mindenképpen segíteni akarok neki.
– Öt előtt nem zavarom – mondta Elias herceg, akit Etienne
nemes egyszerűséggel csak Elinek becéz.
– Nem zavar – vágtam rá. – A mobilok amúgy sem működnek
errefelé, úgyhogy nem tudom, miként fog elérni.
– Vezetékesen – javasolta Etienne, mintha ötéves lennék.
Jelentőségteljes pillantást vetettem rá, jelezve, hogy ha tovább
folytatja, képen törlöm. Úgy tűnt, megértette, mert gyorsan a
hercegre nézett. – Van valami fergeteges buli, amire vissza kell
jönnöm?
– Ha lesz ilyen, mindenképp rajta leszel a meghívottak
listáján.
– Jól van. Akkor majd ott találkozunk.
Etienne ökölpacsit adott a hercegnek, én pedig bátortalanul
integettem. Véletlenül sem akartam hasonlóan elköszönni, mert
féltem a hatástól.
 Amikor kiértünk, és a biztonsági őr becsukta mögöttünk az
ajtót, hátba vágtam Etienne-t.
– Jaj! Mi a frász van veled, Addie?
– Velem? Inkább veled mi van? Mi volt ez odabent?
– Összevissza beszélsz, és mindent megkavarsz! Azt mondod
a hercegnek, hogy nem állsz készenlétben, amikor szüksége van
a segítségedre? Szedd már össze magad!
– Nem állok készenlétben. Az a dolgom, hogy elhozzam a
kosarat, amúgy a nagybátyámnak segítek a boltban. Ennyi.
– Elég idiótán viselkedtél – jelentette ki, aztán nevetni
kezdett.
– Te vagy az idióta.
Időközben megérkeztünk. Miután kinyitottam az ajtót,
beléptünk a házba.
– Menj, és pakolj össze arra az átkozott útra!
– Gyors leszek.
Fejcsóválva végigment az előszobán, aztán eltűnt a
vendégszobában.
– Tényleg össze kell szedned magad, mielőtt elviszed neki a
következő kosarat.
A vendégszoba felé vettem az irányt. Bár a szüleim jó ideje
nem voltak itt, és soha nem adták ki a házat, úgy tűnt, mintha
készen állna a bérbeadásra. Csak néhány családi fényképet
hagytak a falon, minden más vadiúj volt. Biztosra veszem, hogy
a nagybátyám elrejtené a képeket, ha kiadnánk valakinek a
házat.
Ahogy körülnéztem, semmi nem emlékeztetett a
gyerekkoromra vagy serdülő éveimre, így végképp az
emlékezetemre kellett hagyatkoznom.
– Miért kell neki ennyi kosár? És főleg ennyi pezsgő? –
kérdeztem.
– Talán vendégeket vár.
– Talán.
– Szerintem nem véletlenül tartják úgy, hogy fontos az első
benyomás.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani – nyavalyogtam, és az
arcom elé tettem a kezem. – Idiótán viselkedtem, de úgysem
emlékszik rám.
– Dehogynem.
– Viccelsz? Kizárt dolog.
Leültem az ágyra, miközben Etienne folyamatosan pakolt.
– Nem úgy viselkedett, ahogy anno.
– Hidd el, emlékszik!
– Nem hiszem – az ajkamba haraptam. – És talán így a
legjobb.
– Ettől még megtörtént a dolog. – Etienne felnézett. –
Ismerem. Elinek olyan az emlékezete, mint egy elefántnak.
– Végül is tényleg nem mondhatja nekem a jelenlétedben,
hogy „Szia, te vagy az a lány, akit annak idején megraktam.” –
Keresztbe fontam a karom, és megborzongtam. – Bárcsak
elnyelne a föld, és csak néhány hónap múlva kéne
visszatérnem!
– Elmehetsz, ha akarsz. – Etienne behúzta a bőrönd cipzárját,
és letette a földre. – Hazamehetsz. Szerintem már lecsillapodtak
a kedélyek.
– Nem állok rá készen. Inkább itt kerülök megalázó
helyzetbe, mint ott.
– Felépítettél egy vállalkozást. Kihagyod álmaid
rendezvényeit csak azért, mert félsz, hogy összesúgnak a hátad
mögött.
– Ha az ember punciját látja a fél világ, az kínosabb, mint
holmi összesúgás az ember háta mögött.
– És? Thomas farkát is látta mindenki.
– Igen. És lehidaltak a méreteitől. Csakhogy az én puncim
nem hozta ennyire lázba őket, inkább arról beszéltek, mekkora
ribanc vagyok – sóhajtottam. – Tudom, hogy vissza kell
mennem, és kezelnem kéne az ügyet, de még nem készültem fel
rá.
– Azért ne bujkálj sokáig! – Elindult, és maga után húzta a
bőröndjét. Csak álltam, aztán követtem. – Beszéltetek azóta
Thomasszal?
– Igen. Pocsékul érzi magát.
– Jobb, ha gyorsan túllépsz rajta – megállt, és a vállamra tette
a kezét. – Tudom, könnyű mondani, de születésedtől fogva
ismerlek, és még soha nem láttam, hogy valami ennyire
kiborított volna. Még azon a középiskolás fényképen sem
akadtál így ki, amin vízipipázol.
– Jó ég! – nevettem. – Azon a fotón legalább ruhában voltam.
– Hogy valami jót is mondjak, a barátaim szerint nagyon szép
vagy meztelenül.
– Etienne! – meglöktem, ő pedig folyamatosan röhögött.

– Ezen is túl leszel, Addie. Minden csoda három napig tart –

biztattam magam, miután kitettem Etienne-t a reptéren, és
hazafelé tartottam. Ezen is túl leszel. Gondoltam, ha sokat
mantrázom, a végén elhiszem. Nemcsak az újságcikkek, és a
vállalkozásom miatt aggódtam. Inkább attól tartottam, hogy
képtelen leszek apám szemébe nézni. Az általa ismert férfiak
közül jó eséllyel mindenki látta a felvételt, és nyilván elítélték
miatta apát, hiába nem tehet a lánya idióta döntéséről. Apám az
a típusú ember, akinek van tartása. Mindig vállalja a
véleményét, és nem hátrál, bármiről is kell tudósítania. Amikor
én és az exem központi téma lettünk, fogtam magam, és
elmenekültem a probléma elől, de apa mégis hová rejtőzhetett
volna? Ha őszinte akarok lenni, miatta vettem ki szabadságot,
remélve, hogy a távollétemben lecsillapodnak a kedélyek, és
szép lassan minden visszatér a normál kerékvágásba.
Annak ellenére, hogy ez a botrány fenekestül felforgatta az
életem, leginkább az aggasztott, amit a szeretteimmel tett.
Etienne humorral próbálta leplezni a haragját. Így akart
felvidítani, de tudom, hogy számtalanszor elvesztette az
önuralmát a haverjai előtt. Joss, az asszisztensem, aki
időközben az egyik legjobb barátnőmmé vált, folyamatosan
emésztette magát a rólam megjelent újságcikkek miatt.
Többször neveztek aranyásó ribancnak, mint ahányat pislogok
egy nap. Amikor végre nem ez a történet volt napirenden,
Thomas egyik éjjel kiruccant bulizni, aminek hatására ismét a
meztelen képeinkkel voltak tele az újságok.
Csak idő kérdése, hogy lecsengjen ez a történet, de még az is
lehet, hogy nem várok addig. Abbahagyom a rejtőzködést,
kimerészkedem, és átveszem az irányítást a sorsom felett.
Jelen pillanatban viszont megelégszem azzal, hogy a
nagybátyám könyvesboltjában dolgozom, és kiviszem a kosarat
a vendégeknek.
 Harmadik fejezet

Egész reggel egy könyvkereskedővel beszéltem telefonon. Tudni

akartam, hogy megkapták-e a csomagot, amit küldtem. A
nagybátyám túl sok, unalmas könyvet halmozott fel a boltban,
ezért igyekeztem tőlük megszabadulni. Legalább tíz éve
porosodnak a polcon, mert egy lélek sem vette meg őket. A
bácsikám gondolkodott, hogy elküldi egy antikváriumnak, de
végül nem tette, mert nem akarta, hogy esetleg kidobják őket.
Mondtam neki, hogy csődbe viszi a vállalkozást, ha efféle
könyveket tárol. Ezek után nem csodálom, hogy összesen két
vevő tévedt a boltba, amióta itt vagyok. A bejáratra néztem.
Tudtam, hogy ezzel is kezdenem kell valamit. Felhívtam egy
házaspárt, akik a nagybátyáméhoz hasonló létesítményeken is
végeznek felújítást. Remélem, tudnak segíteni. Most őket várom,
ugyanis bármelyik percben itt lehetnek. Nincs túl sok pénzem,
amit erre költhetnék, de talán ez a kevés is meghozza a kellő
változást. Amikor kinyílt az ajtó, felálltam, letettem a kezemben
lévő könyveket, gyorsan megigazítottam a ruhám, és
üdvözöltem a pár tagjait.
– Jó napot! Addie vagyok. Köszönöm, hogy idefáradtak –
mosolyogva kezet fogtam mindkettőjükkel.
– Lenora vagyok. Ő pedig Pedro.
 – Örülök, hogy találkoztunk. – Körbemutattam a bolton. –
Erről a helyiségről van szó. Ahogy látják, nem túl nagy, de még a
méreténél is kisebbnek látszik. Próbáltam egy kicsit javítani
rajta.
– Aranyos – mondta Lenora, miután körülnézett.
– Van benne lehetőség – tette hozzá Pedro. – Tudom, hogy
nem túl nagy a költségkeret.
– Így igaz. Szeretnék segíteni, de sajnos nem sok pénzt tudok
felújításra szánni.
– Meglátjuk, mit tehetünk.
Pedro elővette a mérőszalagot, és kiment.
Lenora körbesétált, és mindent alaposan szemügyre vett.
– Ahogy Pedro mondta, tényleg van benne lehetőség. A belső
teret egy kicsit csökkentjük. Mindenütt könyvek. – Az emeletre
pillantott. – Mi van odafent?
– Semmi. A bácsikám tárolóhelyiségnek használja, holott
kávézó is lehetne.
– Kiváló ötlet! Mennyi időnk van?
– Egy hónap múlva tér vissza. Európai körútra ment a
feleségével. Amolyan második nászút, ahogy az asszony
mondaná. Eddig nem sokat utaztak.
– Egy hónap – Lenora felvonta a szemöldökét. – Akkor
feltételezem, hogy van pénze.
– Van. A családom számtalan földbirtokot örökölt. Annak
idején szarvasmarhát tenyésztettek. A tehéntejért még huszonöt
kilométer távolságból is idejártak. Amikor szó szerint kiapadt a
tejkészlet, eladták a földeket. Legalábbis a nagy részüket. A part
menti területek és a nyaralóházak nagy része viszont a család
tulajdonában maradt.
– Á! Szóval, ön a Bouchard család sarja! Még sosem láttam
önt errefelé – alaposan végigmért. – Viszont egy osztályba
jártam az unokatestvérével.
– Sylviával?
– Igen. Mi van vele?
– Jól van. Nem igazán tartjuk a kapcsolatot, de anyámtól és a
nagynénémtől sokat hallok felőle. Barcelonában él a férjével és
két gyermekével.
– Az jó. Fest még?
– Igen. Méghozzá nagyon jól – mosolyogtam.
– Nagyszerű! Annak idején nagyon jó barátnők voltunk,
úgyhogy adok önnek némi családi-baráti kedvezményt –
kacsintott.
– Hálásan köszönöm. A nagybátyám semmit nem hajlandó
felújításra költeni. Imádja ezt a boltot, és nem akarja eladni,
holott veszteséges. Ennek ellenére hallani sem akar
változtatásról. Mondjuk úgy, hogy meglepetés lesz számára.
– Az biztos, hogy meg fog lepődni! – Lenora nevetett. –
Mindent megteszünk, hogy a munkavégzés alatt is üzemelni
tudjon a bolt. A fenti helyiséget leszámítva nem hiszem, hogy
túl nagy felújításra lesz szükség. Majd ideküldök egy-két
embert, hogy segítsenek önnek elmozdítani a nehezebb
tárgyakat.
– Azt nagyon megköszönném. Ön szerint van esély viszonylag
szűk költségkeretből gazdálkodni? Tényleg nincs sok pénzem.
– Szerintem megoldjuk. Nem hiszem, hogy drága lesz, de
megvárjuk, mit mond Pedro.
 Mintha meghallotta volna, hogy emlegetjük, Pedro megjelent.
– Szerintem egy hétvége alatt végzünk.
– Egy hétvége alatt?
– Elég emberünk van, és nem nagy meló. Festeni kell, és egy
kis átrendezést igényel. Elég kicsi, ezért hamar végzünk.
– Hú! Az csodás lenne. – Örömömben elmosolyodtam. –
Mondják meg, mire van szükség a részemről, és azt is, hogy
mikor tudnak kezdeni!
A rá következő hétvégében állapodtunk meg, mert még sok
helyen van dolguk. Ha minden jól megy, hétfőre elkészülnek,
úgyhogy lesz időm kialakítani és berendezni a felső szinti
kávézót. Ahogy Lenora és Pedro távoztak, megcsörrent a
telefon. Anya keresett. Gyorsan elmeséltem neki a
könyvesbolttal kapcsolatos fejleményeket, ő pedig csendben
hallgatta, ami nem jó jel. Ő ugyanis vagy folyton közbevág, vagy
fennhangon helyesel, ha teszik neki egy ötlet. Nála a hallgatás a
nemtetszés egyértelmű jele.
– Anya!
– Itt vagyok, Adeline. Csak azon gondolkodom, hogyan fér
ennyi minden egy napba. Tudom, hogy pihenni mentél haza, de
nemrég bíztak meg minket az egyik legfontosabb rendezvény
szervezésével, és nem szeretném, ha a bácsikád könyvesboltja
miatt nem maradna energiád.
– Miféle rendezvény? – kérdeztem gyorsan.
– A királyi család álarcosbált rendez Versailles-ban a herceg
eljegyzésének alkalmából.
– Hú! – pislogtam. – Melyik hercegről van szó?
– Arról, akinek meg kell házasodnia, te butus. Eliasról.
 – Ó! – Az asztalra könyököltem, és igyekeztem úrrá lenni a
csalódottságomon. – És minket kértek fel szervezőnek? Honnan
hallottak rólunk?
– Joss jóban van Pilar hercegnővel, aki ott volt a spanyol
hercegnő esküvőjén, amit te szerveztél tavaly nyáron. Mesélt
róla az édesanyjának, vagyis a királynőnek, és most itt tartunk.
Anya egy pillanatra elhallgatott, és várta, hogy reagáljak.
Amikor nem szóltam semmit, folytatta.
– Ez álmaid rendezvénye, Addie. Mindent bele kell adnod,
hogy elkápráztasd őket. Ki tudja, talán a herceg esküvőjét is
megszervezheted.
– Az esküvőjét – mondtam kábultan. – Persze. Az jó lenne.
– Adeline! Mi van veled? Azt hittem, ugrálni fogsz
örömödben! Ne mondd, hogy még mindig Thomas Evans miatt
keseregsz!
– Szó sincs róla. Miért gondolod, hogy Thomasnak bármi
köze van a kedélyállapotomhoz?
– Nem tetszik a hangod. Egész életedben ilyen rendezvényről
álmodtál. Kérlek, ne mondd, hogy elszalasztod a lehetőséget,
mert a videófelvétel miatt még mindig félsz megjelenni a nagy
nyilvánosság előtt!
– Ott leszek, anya.
Lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem.
– Helyes. Találkozol Joss-szal és velem most hétvégén
Versailles-ban?
– Persze.
– Akkor ezt megbeszéltük – érződött a hangján, hogy
mosolyog. – Olyan izgatott vagyok! Nagyon remélem, hogy te is.
Látod? Megtérült a kemény munka, és az a nevetséges videó
sem tántorítja el őket attól, hogy téged bízzanak meg.
– Talán nem hallottak róla.
– Hidd el, a királyi családnak semmi nem kerüli el a
figyelmét!
Összeugrott a gyomrom. Ez azt jelenti, hogy Elias herceg is
tud róla? És ha igen? Kit érdekel? Még csak nem is emlékszik
rám.
Amíg anyával beszéltem a rendezvényről, próbáltam nagyon
boldognak és izgatottnak tűnni, bár az igazat megvallva,
egyetlen porcikám sem kívánta ezt az egészet. Egyáltalán: hogy
néz ki egy hercegi eljegyzés? Az eseményen kéri meg az illető
kezét? Ki a menyasszony? Miért érdekel ez engem?
 Negyedik fejezet

Megálltam, és zihálva letettem a kosarat. Nem szoktam ilyen

nehéz súlyt cipelni, ez a kosár viszont igencsak dugig volt. A
frissen mosott fehér törülközőtől a fürdősón át a pezsgőig
minden volt benne. Utóbbi önmagában is nehéz lett volna.
Megmozgattam elzsibbadt, kivörösödött ujjaimat. Ezt látva
biztosan csalódott lenne a nagymamám, aki itt élte le az életét,
folyamatosan cipekedett, és főzött, mosott, takarított. Mély
levegőt vettem, lehunytam a szemem, és magamba szívtam a
tenger illatát, aztán lehajoltam, ismét felvettem a kosarat, és
folytattam az utat. Tönkrement a golfkocsi, amit eddig
használtam, ezért kénytelen voltam kézben vinni a csomagot.
Amikor idejöttem, tudtam, hogy bűnhődni fogok. Úgy
döntöttem, hogy bármit elvégzek, amit a nagybátyám rám bíz.
Elvileg a kosárkihordás lett volna a legkönnyebb feladat, de a
tegnapi után felmerült bennem, hogy másra bízom ezt a
munkát. A bácsikám mindössze két dolgot kért: töltsek néhány
órát a könyvesboltban, és szolgáljam ki a bérlőket. Egy dolgot
szigorúan meghagyott: nem beszélhetek a herceggel. Ezen már
bőven túl vagyunk, de ezt mégsem mondhattam meg neki.
Elhatároztam, hogy eleget teszek a kérésének. Már csak az
hiányzik, hogy a herceg is botrányba keveredjen, miután látják,
hogy beszélünk. Márpedig az emberek igencsak pletykásak
errefelé.
Nem tenne jót, ha azon kapnának minket, hogy barátkozunk.
Főképp azok után, ahogy apám a királyi családhoz és a viselt
dolgaikhoz viszonyul. Miatta kezdtek el a többiek is kételkedni a
monarchia létjogosultságában. A tény, hogy a király már nem
öleti meg azokat, akik felszólalnak ellene, kicsit javít a
monarchia intézményének megítélésén, de még így is sokan
gondolják, hogy elavult. Azon a véleményen vannak, hogy Elias
herceg nem kéne, hogy megörökölje a trónt az apja halála után.
Nekem voltak kétségeim. Talán azért, mert sok emberrel
ellentétben nem hat közvetlenül az anyagi helyzetemre. Ahogy
a vélekedés tartja, a szegények még jobban lesüllyednek, a
gazdagok viszont gyarapodnak. Ettől még fontosnak tartom,
hogy az emberek boldoguljanak, csak nem adok hangot a
véleményemnek. Életem java részét az Egyesült Államokban
töltöttem, később olyan országba költöztem, ahol ugyancsak
fontos szerepet játszik a királyi család, ezért úgy gondoltam,
nincs jogom ítélkezni. Ez utóbbit meghagyom a szüleimnek.
Ahogy közeledtem a ház felé, lassítottam, mert észrevettem a
biztonságiakat. Mindannyian tetőtől talpig feketében voltak. Az
ajtóban álló, izmos, szigorú arckifejezésű G. I. Joe-figurára
hasonlító fickó rám nézett, és biccentett, hogy közelebb
mehetek.
– Ma jóval több biztonsági őr van – állapítottam meg.
A félhomály és a fickó szemébe lógó kalapkarima miatt nem
láttam az arcát, az viszont szembetűnő volt, ahogy
megmarkolta, és egy kézzel felkapta a kosarat, mintha
pehelysúly lenne.
– Ha fontos látogató érkezik, mindig több a biztonsági őr –
vágta rá határozottan.
– Ó!
Megmozgattam az ujjam, és körülnéztem, bár nem volt mit
látni.
– Ön Monsieur Bouchard unokahúga?
– Igen.
– Az apja a királyi kabinet tagja – ezt úgy mondta, hogy nem
tudtam, jót vagy rosszat jelent.
– Igen. – Az ajkamba haraptam. Általában büszke voltam
apára, de ahogy álltam a ház előtt, amelyben az apám által
folyamatosan kritizált herceg lakott, kellemetlenül éreztem
magam.
– Ne aggódjon! Nem fejezik le, ha más a véleménye –
kuncogott az őr. – Bár olyan is volt.
– Micsoda haladás! – mosolyogtam.
– Minden este elhozza ezeket?
– Igen. A vezeklésem egyik részeként.
– Vezeklés? Mire fel?
– Ez hosszút történet, de higgye el, rosszabbat érdemlek, mint
hogy kosarat hozok a jövőbeli királynak.
– Szívesen meghallgatnám azt a történetet – vigyorgott
kisfiúsan az őr, mire én is elmosolyodtam.
– Talán egyszer.
– Egy ital mellett?
– Miért is ne? – vállat vontam, és örültem, hogy a történtek
után még van kedvem flörtölni. – Mikor ér rá?
 – Mikor érjek rá?
– Ez egy ilyen munkahely? Ha igen, írjon be a naptárba!
– Két szabadnapom van, úgyhogy lesz időm.
Nevettem. Hirtelen kinyílt az ajtó, és mindketten ugrottunk
egyet, mintha valami csúnyaságon kaptak volna. Elias herceg
kilépett, és úgy vigyorgott, mintha fényképezkedne. Vonzó
mosolyától elállt a lélegzetem. Ugyanígy nézett, amikor Etienne-
nel jöttem. Már a gondolat is megbabonázott, hogy előttem áll,
és rám néz. Kicsit bontottam a szemkontaktust, pislogtam, és
ekkor vettem észre, hogy nincs rajta felső. Kidolgozott
felsőtestének láttán kikerekedett a szemem. Biztos, hogy edz.
– Segíthetek? – csattant fel.
– Öhm. Nem. – A hangsúlya kicsit zavarba hozott, és nem
értettem, miért kérdez tőlem ilyet. – Csak hoztam néhány
dolgot.
– Mindenünk megvan, Pierre? – kérdezte az őrt.
– Igen, uram.
– Kérem, vigye be! – parancsoló, mégis udvarias hangon szólt
a fickóhoz, aztán megvetően rám nézett. – Köszönöm. Másra
nincs szükség. Holnap viszont korábban hozzon mindent! –
utasított.
Csak bólintottam, de nem volt időm megszólalni, mert
gyakorlatilag a képembe vágta az ajtót. Nem erre számítottam,
és nem szeretném, ha ez még egyszer előfordulna.
 Ötödik fejezet

– Soha többet nem akarok visszamenni!

– Híres a hangulatingadozásairól – nyugtatott Etienne.
– Olyan… jelentéktelennek éreztem magam.
– Sajnálom, Addie. Ő ilyen. Törődj bele, és szedd össze
magad!
– Igyekszem. Ma ötkor viszem a kosarát, és próbálom nem
felhívni magamra a figyelmét. Alig várom a hétvégét, hogy
végre elutazzak.
– Ezek szerint elvállalod a Versailles-i rendezvényt?
– Honnan tudsz róla?
– Mira említette.
– És ő honnan tud róla?
– Fogalmam sincs. Mégis, honnan tudna róla? Gondolom, a
pletykákból.
– Akkor is. Jó lenne tudni, kitől hallott róla.
– Várj! – sóhajtott. – Mira! Honnan tudtad, hogy a Pirouette
szervezi a Versailles-i rendezvényt?
Egy pillanatra csend támadt. Hallottam Mira hangját a
háttérben, ahogy azt mondja, Sarah-tól hallott róla, aki Ritától, ő
Francistől, utóbbi pedig Pilar hercegnőtől.
– Hú! Mindig elfelejtem, hogy Mirának ilyen kiterjedt
kapcsolatrendszere van.
– Elárulom, hogy ő is melletted áll. Csak azok az idősek
ítélnek el a videós baklövésedért, akik elfelejtik, milyen
fiatalnak lenni és hibázni.
– Köszönöm. – Csak sejtem, miket mondana Mira a
védelmemben. Etienne barátnői közül tényleg ő a legjobb fej.
– Sajnálom, hogy Eli kellemetlen perceket okozott neked.
Tudjuk hogy sokszor igazi seggfej módjára viselkedik, de ez még
nem mentség.
– Jó, hogy mondod. Nem tudtam, mivel érdemeltem ki.
– Semmivel. Semmi rosszat nem tettél. Inkább törődj a
Versailles-i rendezvénnyel, és felejtsd el a pasast!
– Úgy lesz. – Határozottan bólintottam, és mosolyogtam.

Pontban ötkor megérkeztem Elias herceg házához a kosárral.

Ezúttal minden, vele kapcsolatos pozitív gondolatomat
elhessegettem, és próbáltam elfelejteni az első találkozás
emlékét is. Arra számítottam, hogy ismét csalódni fogok. Inkább
felkészülök minden rosszra, úgy nem koppanok akkorát, mint
ha valami jót remélek. Ugyanaz a biztonsági őr, Pierre állt az
ajtóban.
– Holnap este szabad vagyok – mondta, amint észrevett.
– Sörözés? – kérdeztem, aztán felmentem a lépcsőn, és
közvetlenül az ajtó elé tettem a kosarat.
– Persze. Hol lakik?
Egy ideig csak bámultam rá, mert azon gondolkodtam,
eláruljam-e, bár jó eséllyel úgyis tudja. A mellettük lévő ház felé
mutattam.
 – Á! – nevetett. – Akkor simán ide tud sétálni.
– Persze. Csak addig leszakad a karom, úgyhogy inkább
teszek egy kis kerülőt a golfkocsival.
Felemelte a kosarat.
– Tényleg nagyon nehéz.
Most, hogy közvetlenül előttem állt, láttam, mennyivel
magasabb nálam. Ahogy a legtöbb férfi. Százhatvanhét centi
vagyok, és általában lapos sarkú cipőt hordok.
Olyan közel állt hozzám a fickó, hogy tisztán láttam
világoskék szemét és borostás arcát.
– Nagyon csinos – állapította meg.
– Köszönöm. Úgy emlékszem, nem árultam el a
keresztnevem.
– Mi lenne az?
– Adeline.
– Én Pierre vagyok. Önért mehetek holnap este hétre?
– Én… Nem lehetne inkább fél nyolc?
– Fél nyolc – mosolygott, és felragyogott a szeme.
Ahogy kinyílt az ajtó, hátralépett, és hagyta, hogy szemtől
szemben álljak az ajtó túloldalán lévő férfival, aki nem más,
mint Elias herceg. Már megint. Ezúttal fehér inget viselt, haja
viszont összevissza állt. Látszott, hogy most kelt ki az ágyból. A
szeme is erről árulkodott. Ahogy rám nézett, majd kiugrott a
szívem. Moccanni sem mertem. Mintha megbabonázott volna.
– Adeline kisasszony elhozta önnek, amire szüksége van,
uram – jelentette ki Pierre, nekem háttal.
– Kérem, vigye be! – utasította a herceg tekintélyparancsoló,
ellentmondást nem tűrő hangon, miközben le nem vette rólam
a szemét. Pierre már ott sem volt.
– Én… – Megnyaltam a szám, és összecsaptam a tenyerem. –
Remélem, mindent rendben talál. Ha bármire szüksége van,
csak szóljon! Jó éjszakát!
Megfordultam, mire a szoknyám suhogó hangot hallatott.
Azelőtt akartam távozni, hogy hülyét csinálok magamból. Miért
beszélek hozzá egyáltalán? Ő egy szót sem szólt. Miért nyitja ki
az ajtót, valahányszor megérkezem? Idegesített, hogy ennyire
zavarba hoz a fickó jelenléte. Szerencsére sikerült szaporáznom
a lépteimet, és rekordidő alatt a golfkocsihoz értem.
– Adeline!
Összeugrott a gyomrom, ahogy meghallottam a nevem.
Megálltam. Nem mozdultam. A lélegzetem is elállt. Valahogy
mégis sikerült megfordulnom, és szembe néznem vele. Elias
herceg lesétált a lépcsőn, amikor a tekintetünk találkozott.
– Holnap bulit rendezek.
– Ó!
Ezek szerint azt akarja, hogy én is részt vegyek?
– Szeretném, ha italokat szolgálna fel.
– Italokat? – pislogtam. – Én… Nos… Erre nincs képesítésem.
Nem vagyok bárpultos. Mellesleg, még soha nem csináltam
ilyet. Soha nem én szolgáltam fel az italokat, és nem voltam
jelen a rendezvényen, hanem megbíztam az erre alkalmas
személyzetet. Hogy a fenébe keveredhettem ilyen helyzetbe? Nem
vártam, hogy Elias herceg képben legyen a pozíciómmal, de
nyilván látta, hogy márkás öltözék van rajtam, és tudnia kell,
hogy nem vagyok a házvezetőnője. Bár, ha jobban
belegondolok, az ő személyzete biztosan márkás holmit visel.
Mindegy. A lényeg, hogy nem dolgozóként, hanem meghívott
vendégként szoktam buliba járni.
– Nem baj. Nagyon hálás lennék, ha segítene.
– Tényleg nem lehet. Viszont tudok személyzetet biztosítani.
– Jobban örülnék, ha jelen lenne.
– Nem lehet. Én… – Kicsit elgondolkodtam, bár nem akartam
sokat magyarázkodni. Végül udvarias mosollyal az arcomon
közöltem vele, hogy randim van.
– Randi – ismételte, aztán jelentőségteljesen végigmért,
mintha így akarna rájönni, kivel megyek. Ebben a pillanatban
jöttem rá, hogy utálom ezt az embert. Hogy voltam képes
lefeküdni vele? Hogy adhattam neki a szüzességem? Undorodtam
magamtól.
– Igen. Randi.
– Akkor nem lesz elérhető hétkor?
– Nem – vágtam rá, aztán gyorsan hozzátettem: – Elhozom a
kosarát, és amire még szüksége van, aztán megyek a dolgomra.
– Kilenc óra megfelel?
– Még mindig randin leszek.
– Tizenegy?
– Mire akar kilyukadni? Nem vagyok bárpultos, Elias herceg.
Ha gondolja, idehívok valakit a bárból, noha biztosra veszem,
hogy az ön személyzetében is szép számmal akadnak pultosok
és felszolgálók. – Éreztem, hogy fogytán a türelmem, de
próbáltam uralkodni magamon. – Holnap este nem leszek
elérhető, és szerintem, örüljön neki. Pocsék italokat készítek,
legalábbis a barátaim mind ezt mondják. Túl sok alkoholt teszek
bele, ezért mindenki villámgyorsan berúg, másnap pedig
hasogat a fejük, és azt sem tudják, merre vannak arccal. Nem
leszek elérhető holnap este, és amúgy sem az ön
szórakoztatására vagyok itt. Talán meglepő, amit mondok, de
legtöbbünk hétköznapi munkából él.
Miután befejeztem, gyorsan a szám elé kaptam a kezem, és
bántam, hogy egyáltalán megszólaltam. Jó ég! Miért nem tudtam
visszafogni magam?
Elias herceg lesújtó pillantást vetett rám. Leengedtem a
karom.
– Sajnálom. Nem úgy értettem. Én csak…
– Szerintem éppen eleget hallottam, Adeline kisasszony!
Nincs szükségem a szolgálataira holnap este. – Megfordult, de a
válla fölött még odakiáltotta: – Érezze jól magát a randevún!
Ahogy kimondta a randevú szót, áradt belőle a gyűlölet és a
megvetés. Csak tudnám, miért foglalkozom vele.
 Hatodik fejezet

Másnap este hétkor odamentem, és leraktam a kosarat az ajtó

elé, de ezúttal nem találkoztam Pierre-rel. Ennek ellenére
mindenhol biztonsági őröket láttam. Sikerült kihallgatnom két
biztonságis párbeszédét, így megtudtam, hogy sok embert
várnak.
– Lesz itt lárma, és meztelenkedés – jelentette ki az egyik.
Éppen felegyenesedtem volna, amikor óramű pontossággal
nyílt az ajtó. Elias herceg pohárral a kezében állt. Fehér inge
kigombolva, ingujja feltűrve. Mintha most ért volna haza a
munkából, de pontosan tudtam, hogy szó sincs ilyesmiről. Egész
héten ki sem mozdult a házból.
– Készen áll a randira? – kérdezte rosszallóan.
– Igen. És ön a bulira?
– Igen. – Legurította a maradék szeszes italt, miközben le
nem vette rólam a szemét. – Iszik, Adeline kisasszony?
– Alkalmanként.
– Jöjjön be! Igyon velem valamit!
– Nem lehet.
– A nagybátyja miatt? – Oldalra hajtotta a fejét, és végigmért.
– Úgy hallom, nem engedi a női alkalmazottaknak, hogy szóba
álljanak velem.
 – Nem vagyok az alkalmazottja – vágtam rá, bár a bácsikám
kétségkívül figyelmeztetett, hogy tartsam magam távol a
hercegtől. – Randim van, és nem akarok elkésni.
– Idegesnek látszik. Én vagyok az oka?
Nem volt értelme hazudni.
– Részben.
– Érdekes. – Elengedte az ajtót, és tett felém egy lépést. – A
randija még várhat.
A mellkasára tévedt a tekintetem, és a nyitott ingén keresztül
láttam, milyen napbarnított a bőre. Képtelen voltam a szemébe
nézni. Főképp, mert vészesen közel állt hozzám, és éreztem a
parfümje illatát. Mintha ismét uralná a testem.
– Jöjjön, Adeline! Csak egy ital.
Ahogy kimondta a nevem, önkéntelenül beugrott az a
bizonyos éjszaka, amikor elélvezett, és a nevem ordította.
Próbáltam elhessegetni az emlékképet, és gyorsan
megcsóváltam a fejem.
– Nem lehet.
– Fél, hogy jól fogja magát érezni velem?
– Nem. Tudom, hogy nem fogom.
Kuncogott.
– Egyszer sem hajtott térdet, mióta itt vagyok.
– Kellene?
– Nem én leszek a jövőbeli királya?
– Még nem az. Mellesleg, én Londonban élek. Odáig nem
terjed a királysága.
– Ide viszont igen.
– Még szerencse, hogy csak átutazóban vagyok. – Összevonta
a szemöldökét. Egy ideig farkasszemet néztünk, amire
egyáltalán nem készültem fel, úgyhogy gyorsan megfordultam,
miközben majd kiugrott a szívem, Ahogy az utolsó lépcsőfokra
értem, átnéztem a vállam fölött. A herceg ugyanott állt, és még
mindig figyelt. – Jó mulatást!

– Mintha elkalandoztál volna – szólalt meg Pierre, aki velem

szemben ült.
Sült krumplit és halat ettünk a pubban, sört ittunk, és
kellemesen beszélgettünk. Nem sokat flörtöltünk, amit
furcsamód, nem is bántam.
– Csak azon gondolkodom, mekkora seggfej a herceg.
Pierre kis híján kiköpte a sört. Gyorsan letette a poharat, és
mellkason ütötte magát.
– Sok mindenen megy keresztül.
– Na persze! – Az ajkamhoz emeltem a söröspoharat. – Ki sem
teszi a lábát a házból. Nem úgy néz ki, mintha dolgozna.
– Jó ember.
– Bizonyára. Nekem mindegy. Akkor sem szeretem.
– Sokaknak csípi a szemét a királyi család. Apád nyíltan
kritizálja őket.
– Apám velük dolgozik. Csak akkor kritizálja őket, ha valami
olyat tesznek, amivel egyáltalán nem tud azonosulni.
– Ilyenkor egyetértesz apáddal?
– Nem feltétlenül. Amúgy sem itt élek. Nekem az angol
királynő az uralkodóm.
– Megfutamodsz.
– Tessék? Megfutamodás, ha mást tartok uralkodómnak?
 – Nem. Az a megfutamodás, ha nem vállalod a véleményed,
mert félsz, hogy elítélnek miatta.
– Szerinted ekkora hatalma kell legyen a királynak?
– Igen.
– Igen? Csak így rávágod? Azért mondod, mert nekik
dolgozol.
– Évszázadokon keresztül teljhatalmuk volt. Mára messze
nincs akkora mozgásterük, ezért jól működnek a dolgok. Minek
változtatni azon, ami működőképes?
– Nem gondolod, hogy a gazdaságnak változásra van
szüksége? Az orvosok és az ügyvédek bőven átlag alatt
keresnek. És ez csak két szektor, ami csorbát szenved, amióta a
király ilyen rossz egészségi állapotban van. Annak idején ez
vezetett a forradalomhoz. Akkor nagy szerencséjük volt, hogy
fennmaradt a királyság intézménye. Ha most törne ki egy
hasonló forradalom, nem hiszem, hogy megmenekülnek. A
királynak már évekkel ezelőtt le kellett volna mondania, vagy
sokkal nagyobb mozgásteret adni a kormánynak. Hadd
döntsenek az emberek!
– Mit érdekli olyasvalaki véleménye, aki még arra sem képes,
hogy tisztességes módon üdvözölje a herceget? – szólalt meg
Elias a hátam mögül.
Azt hittem, elég egyenesen ülök, de tévedtem. Ahogy
meghallottam a hangját, úgy kihúztam magam, és düllesztettem
a mellem, mintha kést tartottak volna a hátamhoz. A szívbajt
hozta rám. Vajon mennyi ideje áll mögöttem? Mennyi ideje
hagy Pierre beszélni ahelyett, hogy csendre intene? Ahogy rám
nézett, látszott, hogy figyelmeztetni akar, de én csak mondtam a
magamét. Ilyen vagyok. Ha valami foglalkoztat, nem tudom
abbahagyni a szövegelést. Lassan átnéztem a vállam fölött, és
láttam, hogy Elias a pub közepén áll. Mindenki abbahagyta,
amit épp csinált, és őt figyelték. Sokan tátott szájjal bámultak rá.
Én a magam részéről szerettem volna elsüllyedni a szégyentől.
– Nem gondoltam, hogy itt lesz – suttogtam.
Azt hittem, alaposan kioszt, ehelyett felcsillant a szeme.
Láthatóan örült, hogy sikerült zavarba hoznia. Közelebb jött,
megállt mellettem, és az asztalra tenyerelt. Magas bárszéken
ültünk. Ha a herceg kicsit alacsonyabb, talán megkönnyíti a
dolgom, mert így majdnem kitört a nyakam, ahogy felnéztem
rá. Nem mintha a szemébe akartam volna nézni. Ahogy
végiggondoltam, amit Pierre-nek mondtam, kis híján
lefordultam a székről. Apám biztosan kinyír, ha a fülébe jut,
miket hordtam itt össze.
– Ez a randi? – Pierre-re nézett. – Azt mondta, egy barátjával
jön.
– Én… Uram…
– Szóval, nem randi. – Elias herceg továbbra is Pierre-t nézte,
ő pedig engem.
– Az, ha a hölgy is azt mondja. Én a magam részéről annak
szántam – mondta Pierre fülig pirulva.
– Az – vágtam rá, és Elias hercegre néztem. Túl közel volt.
Közelebb, mint Pierre. Lüktetett a vér az ereimben, ahogy rám
nézett. – Mi van a bulival? Senki nem akadt, aki felszolgálja az
italt?
– Teljes személyzet áll rendelkezésemre. Természetesen
találtam embert a feladatra. Csak kezdtem unatkozni.
 – Unatkozni? – pislogtam. – Otthagyta a vendégeket?
– Friss levegőre vágytam, és valaki mondta, hogy Pierre itt
van. Arra gondoltam, hogy idejövök, és megismerem a
cimboráit. Ha tudtam volna, hogy randizik, nem jöttem volna
utána.
– Kérem, csatlakozzon! – Pierre felállt, kicsit átrendezte az
asztalt, majd odahúzott egy széket.
Átnézett a vállam fölött, aztán két újabb széket húzott az
asztalhoz. Lehunytam a szemem. Ezennel hivatalosan is vége a
randinak, mert őfelsége a herceg, és két „alattvalója” megjelent
a színen. Azon gondolkodtam, hogy felállok, és elköszönök. Jó
alkalomnak tűnt, mégis vártam, mert nem akartam megbántani
Pierre-t.
– Szóval, régi barátok – mondtam Elias hercegnek, miután
helyet foglalt a másik két fickóval együtt.
Pierre és én még mindig egymással szemben ültünk. Elias
herceg ült az egyik oldalamon, és a férfi, aki eddig be sem
mutatkozott, helyet foglalt a másikon. Arra gondoltam, hogy
Elias haverja, nem az őre. A talpig feketébe öltözött másik fazon
leült Pierre mellé.
– Igen. Pierre idősebb bátyja és én együtt szolgáltunk.
– Á! – Felvontam a szemöldököm. Vannak fenntartásaim a
monarchiát illetően, a hadsereget viszont nagyra becsülöm.
Pierre-re néztem. – Jóban vagy a fivéreddel?
– Igen. Már visszavonult. Csendes, nyugodt életet él nem
messze innen – elmosolyodott. – Úgyhogy sok unokaöcsém és
unokahúgom van.
– Kicsit konkrétabban?
 – Négy unokahúg, két unokaöcs.
– Jóságos… Hú! Az tényleg sok – nevettem, és kortyoltam
egyet a sörből.
– Hol találkoztak? – kérdezte a mellettem ülő. – Amúgy
Charles vagyok.
– Adeline. Nos, mi a…
– A hölgy a személyzet tagja. Ő hozza nekem minden este a
kosarat – vágott közbe Elias.
A személyzet tagja… Nem tetszett a megnevezés, de nem
akartam mindenki előtt vitába bocsátkozni. Inkább felemeltem
a poharat, hátha érti a célzást, és befogja végre.
– Ő… – kezdte Pierre, aztán elhallgatott. Egymásra néztünk.
Tudtam, mit akar mondani, és hálás voltam, hogy nem tette.
Még véletlenül sem akartam, hogy megtudják, ki az apám.
Hirtelen még jobban elszégyelltem magam. – Ő a legcsinosabb
lány a városban – mondta végül, és mosolygott.
– Ez igaz – helyeselt Elias herceg.
Erre a kijelentésre összeugrott a gyomrom. Éreztem, hogy
zavarba jövök, ezért próbáltam úrrá lenni az arckifejezésemen.
Mégsem hagyhatom, hogy minden rezdülésem a jövőbeli
királytól függjön. Nem akarok még egyszer úgy járni, mint
annak idején. Csak egy voltam neki a sok közül.
– Jöjjön vissza a házba, és igyon velünk valamit! – javasolta
Charles. – Hagyja itt a kísérőjét, és érezze jól magát!
– Nem akarom itt hagyni a kísérőmet. – Megittam a maradék
sört, letettem a poharat, és felálltam. Megkerültem az asztalt,
megálltam Pierre mellett, és mindenki számára jól hallhatóan
odasúgtam: – Köszönöm ezt a szép estét! Jó lenne megismételni.
Kettesben.
– Nagyon sajnálom. Kísérjelek haza?
– Nem szükséges. Csak végigmegyek az úton, és kész. –
Előrehajoltam, és megpusziltam az arcát. – Tényleg nagyon jól
éreztem magam.
– Később… azt akartam kérdezni, hogy felhívhatlak-e, de itt
pocsék a térerő – nevetett.
– Nyugodtan kopogj be! Tudod, hol lakom. – Még egyszer,
utoljára rámosolyogtam, aztán a többiek felé fordultam. – Jó
éjszakát, uraim!
Ezzel összeszedtem a holmim, és elindultam. Leparkoltam a
golfkocsit, és amikor elindultam a parkoló felé, láttam, hogy
másik két hasonló áll mellette. A királyi családé. Azon
gondolkodtam, hogy Elias herceg emiatt jött-e a pubba. Jó
eséllyel azt hitte, hogy Pierre-é.
– Adeline!
A hang irányába fordultam, és ekkor láttam, hogy Pierre
közeledik felém. Rámosolyogtam.
– Unatkoztál?
– Nem – mosolygott. – Arra gondoltam, hogy veled tartok
hazafelé – kis szünet után folytatta. – A hercegnek szüksége van
pár dologra a bulihoz.
– Amin részt sem vesz?
– Tudom, hogy… lekezelőnek tűnik, de hidd el, jó ember! –
Pierre intett, hogy induljunk.
– Ezt már mondtad. Bizonyára tündéri, csak jól álcázza.
Pierre nevetett.
– Az.
 – Mindegy. Számomra nincs jelentősége.
– Érdeklődik irántad.
E kijelentés hallatán megálltam. A golfkocsira néztem.
Mozdulatlanul vártam, hogy Pierre beüljön az anyósülésbe.
– Hogyhogy érdeklődik?
– Gondolom, sejted, hányan akarják megkaparintani.
Mindenki magának szeretné a playboyt, a nagymenőt, a gazdag
fickót, aki nem mellesleg a jövőbeli király is egyben. – Rám
nézett, és folytatta. – Mivel te nem így teszel, érdekes vagy
számára.
– Semmi kedvem a királyi család közelébe kerülni.
– Megértelek. Viszont meglepődnél, ha tudnád, hányan
próbálják megkörnyékezni. El nem tudod képzelni, mit meg
nem adnának, hogy egy éjszakát Elivel töltsenek.
– Elinek hívod? – Megálltam a kereszteződésnél, és ránéztem.
– Miért akarja, hogy ott álldogálj a háza előtt? Az ajtót is őrizni
kell?
– Én választottam ezt a munkát. Amúgy a személyi titkára
vagyok. Nem akart túl sok embert magával hozni, ezért
időnként nekem kell az ajtóban állnom. – Szomorúan rám
mosolygott. – A legutóbbi őr elég csúnyán végezte.
– Mi történt vele?
– Meg akarta ölni a herceget, ezért… – Pierre vállat vont. – Ő
húzta a rövidebbet.
– Erről hallottam – suttogtam. – Nem sokkal azután megölték.
Elindultunk. Amikor a herceg házához értünk, színes
fényeket láttam, és kihallatszott a zene. Mintha egy éjszakai
klub lenne. Pierre jelzett, hogy a ház mellett álljak meg.
 – Nem. A herceg közbelépett, a fickót pedig életfogytiglanra
ítélték.
– Hogyhogy nem halálra?
Ha valaki az életemre törne, biztos, hogy a halálát kívánnám.
– Eli nem bosszúálló típus. Nem hisz a szemet szemért, fogat
fogért elvben.
– Az apja viszont igen.
– Az apja igen. Úgyhogy megölette az őrt.
– Nem lep meg.
– Tudom, hogy sok mindennel nem értesz egyet, amit a király
művel, de erről nem a családja tehet. – Megérintette a kézfejem.
– Gondold el, milyen érzés lenne számodra, ha az apád tettei
miatt ítélkeznének fölötted, vagy fordítva.
– Ez már megtörtént. Mellesleg nem az apja tettei miatt
neheztelek rá, hanem a bárdolatlansága miatt.
Pierre kiszállt.
– Később még beszélgethetünk.
– Jó lenne.
– Amúgy a herceg szeretné, ha részt vennél a bulin.
– Azt hittem, van, aki felszolgáljon.
– Vendégként szeretne téged látni.
Benéztem az ablakon keresztül.
– Nem az én világom.
– Álarcosbál. A nagy Gatsby módra.
– Tényleg nem az én világom. Nincs idevaló jelmezem, az
álarc pedig rossz döntésekhez vezet.
– Szerintem pont ebben reménykedik a herceg. Én ott leszek.
Csak ugorj be, és kész. Nem kell sokáig maradnod.
 – Az talán menni fog. – A stroboszkóp fényét figyeltem. – Az
időmből kitelik.
 Hetedik fejezet

Tíz perce értem haza, amikor csengettek. Lassan kinyitottam az

ajtót, és láttam, hogy Pierre áll ott, ruhazsákkal a kezében.
Meglepett, hogy szmokingot visel, de nagyon jól állt neki.
Közelebb jött, és a kezembe nyomta a zsákot.
– Ez a bulira lesz.
– Viccelsz?
Elvettem tőle, kibontottam, és találtam benne egy fekete,
fodros szoknyát, amiben ha táncra perdülök, csak úgy forog,
mint a szélvész.
– Mondtam, hogy Gatsby-téma lesz.
– Álarccal.
A zsákban volt még egy szép, fekete bőrálarc és egy barna,
rövid hajú paróka is.
– Paróka – állapítottam meg.
– Jó móka lesz.
– Hülyeség.
– Legalább elmondhatod, hogy jártál a herceg egyik híres
buliján.
– Igen – kacagtam.
Főképp, hogy tényleg jártam már ott, és sikerült ágyba
bújnom vele, ami súlyos hiba volt.
 – Tíz perc – mondta Pierre, mintha így akarna emlékeztetni,
hogy nem kell sok időt töltenem a buliban.
– Tíz perc. – Ezúttal őszintén nevettem. – Tényleg azt akarod,
hogy ebben a maskarában töltsem azt a tíz percet?
– Nem én akarom, hanem a herceg.
– Nem volt rajta szmoking a pubban.
– Még nem öltözött át. Van itt… még valami, amit meg kell
kérdeznem.
– Mintha zavarban lennél.
– Valahol át kéne öltöznie, mielőtt visszajön. Arra gondoltam,
hogy itt, a házadban megtehetné.
– Itt?
– Mehetne a másik főhadiszállásunkra is, de a tiéd közelebb
van, ezért biztonsági szempontból jobb.
– Biztonsági szempontból… Persze. Na jó, megoldjuk. Úgyis
két háló- és fürdőszoba van.
– Megtennéd, hogy… – Pierre megnyalta a szája szélét. –
Odaadnád a kulcsot, hogy be tudjon jönni? Arra az esetre, ha
nem tudnád beengedni.
Kinéztem az ablakon a herceg háza irányába. Láttam, hogy
javában tart a buli. Feltűnt a kertben egy nő, aki hasonló ruhát
viselt, mint a kezemben lévő. Sóhajtottam, bementem a
konyhába, megmarkoltam a tartalék kulcsot, és odaadtam
Pierre-nek.
– Még ma este kérem vissza.
– Rendben. A szavamat adom.
Ezzel sarkon fordult, én pedig felmentem a szobámba, és
bezártam az ajtót. Ha Elias herceg bejön a házba, kizárt, hogy a
szobámba is betegye a lábát. Házként vagy nyaralóként
emlegetjük ezeket a létesítményeket, de szerintem inkább
minirezidenciának felelnek meg. A szobák külön-külön is
nagyobbak, mint a lakás, amit Észak-Karolinában béreltem. A
hatalmas ablakokból csodás panoráma nyílik a tengerpartra.
Összesen öt ilyen ház áll a család tulajdonában. Ha ide
látogatok, mindig abban lakom, ahol a kamaszéveimet
töltöttem. A másik házban a nagybátyám él, a maradék hármat
pedig bérbe adja. Ez utóbbiakat veszik igénybe a királyi család
tagjai.
Végiggondoltam, amit Pierre mondott Eliasról, aztán eszembe
jutottak a herceg szavai. Szempillantás alatt éreztette velem,
hogy egy utolsó senki vagyok. Azon gondolkodtam, hiba-e részt
venni a bulin. Biztos, hogy mindenki arisztokrata származású,
vagy hasonló. Annak ellenére, hogy sok mindent elértem, az ő
szemükben csak a személyzet egyik tagja vagyok, aki
felszolgálja az italt, és ellátja őket törülközővel. Nem számít,
hogy az apám befolyásos ember, és jó hírű egyetemre jártam.
Senkit nem érdekel, hogy Londonban élek, és van egy sikeres
rendezvényszervező cégem. Teljesen mindegy, mert Elias
herceg csak szolgaként tekint rám.
 Nyolcadik fejezet

Felvettem, levettem, aztán megint felvettem a ruhát.

Folyamatosan szitkozódtam, mert rájöttem, hogy segítség kell a
cipzárazáshoz. Nem lenne gond, ha lenne térerő, és
használhatnám a mobilom, anélkül viszont nem tudom elérni
Pierre-t, csak ha odamegyek.
Amúgy jónak tűnt a ruha. Kellemes anyaga szépen kiemelte
az alakomat, a dekoltázsa viszont túl mély volt. Ha sikerülne
becipzáraznom, úgy tűnne, mintha nagyobb lenne a mellem,
mint valójában. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy
felvegyem-e a parókát. Természetes barna hajam a derekamig
ér, és nehéz lenne a paróka alá tűrni.
Hallottam, hogy kopognak a bejárati ajtón, ezért
felpattantam. Feltételeztem, hogy Elias herceg meggondolta
magát, és mégsem jön ide. Ismét a félmeztelen hátamat
figyeltem a tükörből. Talán az egyik őr segíthetne. Amikor
kinyitottam az ajtót, Elias herceg állt a bejáratnál. Jobb kezében
a ruhazsákot tartotta, miközben a falon lévő családi fényképre
bámult. Évek óta nem jártam itt a családommal, de az emlék
megmarad. Figyeltem, ahogy a képeket csodálja. Ha nem lenne
igazi seggfej, biztos, hogy én is a nyálamat csorgatnám a fickó
láttán. Az a fajta férfi, aki a legtöbb nőnek bejön. Magas, széles
vállú, sötét hajú. Frizurája leginkább olyan, mintha most kelt
volna ki az ágyból, miután egy jóízűt szexelt. Ajka telt, foga
hófehér és szabályos, szeme a legsötétebb zöld, amit valaha
láttam. Feszes állkapcsa miatt mindig komolynak tűnik. Az a
fajta herceg, akiről a mesék szólnak.
Csakhogy a viselkedése szöges ellentétben áll vonzó
külsejével. Mondhatni, hitvány alak. Ha valamit tényleg ki nem
állhatok, az a hitványság. Nem érdekel, hogy Pierre-nek jó
tapasztalata van vele. Nem érdekel, hogy amikor először
találkoztunk, úgy bánt velem az ágyban, mintha különleges
kincs lennék.
– Nem a buliban kéne lennie? – Ahogy megfordult, és rám
nézett azzal a sötétzöld szemével, az ajkamba haraptam.
– Jól áll.
– Köszönöm.
Nem mintha azt vártam volna, hogy bókol, de a hangsúlyából
arra következtettem, hogy át kéne öltöznöm.
– Úgy tűnik, szép gyerekkora volt.
– Nincs okom panaszra.
– A miniszterelnök lánya – jelentette ki lazán, de éreztem,
hogy megjátssza magát.
– Az.
– Nem tűnik lelkesnek. Pedig szerintem sokan lennének a
helyében.
– Ezt vicces az ön szájából hallani.
Oldalra hajtotta a fejét, és végigmért.
– Hogy érti?
– Úgy, hogy a fél világ a lábai előtt hever, és nemzetünk
minden tagja tiszteli.
– Nem tisztel a nemzetünk minden tagja, a többi nemzeté
még annyira sem.
– Ön azt hiszi, hogy ugyanazt gondolom, mint apám.
Szerintem jobb, ha kerüljük ezt a témát. – Odaléptem.
Kikerekedett a szeme, amikor megálltam előtte, megfordultam,
és ránéztem a vállam fölött. – Becipzárazná?
Lehajította a ruhazsákot a kanapéra, és a derekamra tette a
kezét, hogy felhúzza a cipzárt. Ahogy megéreztem a hátamon az
ujját, képtelen voltam teljesen elfordulni.
Lassan felhúzta a cipzárt. Ahogy a tetejére ért, sóhajtottam,
aztán visszafojtottam a lélegzetem, amikor megláttam, milyen
komoly a tekintete. Végzett, mégis a hátamon tartotta a kezét.
Hangos kopogás hallatszott a bejárati ajtónál, és valaki gyorsan
benyitott. Arrébb léptem, így kénytelen volt leengedni a kezét, a
tekintetét viszont nem vette le rólam.
– Ausztria hercegnője megérkezett, és látni akarja önt, uram
– jelentette ki Pierre, és megköszörülte a torkát.
Teljesen megfordultam, hogy hátat fordítsak, és ahogy
visszamentem a szobámba, majd kiugrott a szívem. Becsuktam
az ajtót, nekitámasztottam a hátam, és jó mély levegőt vettem.
Mi a fene volt ez?
Vártam, amíg becsukódik az ajtó. Miután egyre kevésbé
hallottam Elias herceg hangját, kiléptem a szobából, és
elindultam a buliba. Amikor bezártam az ajtót, láttam, hogy
Pierre kint áll egy másik őrrel.
– A férfiak nem viselnek álarcot?
– De igen.
 Kivette a zsebéből, és a szeme elé húzta, hogy lássam.
– Jól nézel ki.
– Köszönöm. Te is. Látom, mégis felvetted a parókát –
jelentette ki, miután tetőtől talpig alaposan végigmért.
Végigsimítottam a parókámon.
– Kicsit kényelmetlen. Ezzel együtt fent hagyom. Jössz, vagy
meg kell várnod őfelségét?
– Mehetünk. Tudod, hogy ma nem vagyok szolgálatban –
mosolygott, és felém nyújtotta a kezét.
Örömmel belekaroltam. Boldog voltam, hogy valaki vigyáz
rám, nehogy elessek. Nem gyakran viselek magas sarkút, és
annak ellenére, hogy ez a cipő kényelmes, nem szoktam hozzá,
hogy kavicson sétáljak benne.
– Minden bulitémához vannak öltözékek?
– A legtöbbhöz igen. Van ez. Aztán van olyan is, amikor a
tizenhetedik századot akarják megidézni, ezért mindenki úgy
néz ki, mint Lajos király és Marie Antoinette. Nekem az a
kedvencem. – Kicsit elgondolkodott. – Van még jó pár, de most
nem jut eszembe.
Az a tizenhetedik századi, jó ötlet. Pont illene a Versailles-i
rendezvényhez.
– Mindig van ürügy a bulira.
– Vagy egy buli felturbózására. A herceg már torkig van
ezekkel.
– Akkor miért rendezi?
– Kérdezd meg tőle! Ha mered…
– Merem, de nem érdekel, az én szempontomból ugyanis tök
mindegy.
 Megérkeztünk, és megálltunk a verandán, hogy felvegyük az
álarcot.
– Látszik, hogy ez én vagyok?
– Egyáltalán nem. És engem fel lehet ismerni?
– Nem igazán.
Ahogy a mellettünk elhaladó férfira néztem, láttam, hogy
pontosan ugyanolyan szerelésben van, mint Pierre. A házból
kilépő nő pedig olyan ruhát viselt, mint én.
– Mindenkinek ugyanazt kell hordania?
– Pontosan ugyanazt. Ezáltal érdekesebb a történet. – Ismét
felém nyújtotta a karját. – Gyere! Igyunk valamit!
 Kilencedik fejezet

Nem ittam sokat, bár bőven lett volna rá lehetőségem. Úgy

voltam vele, hogy sokkal érdekesebb józanul figyelni az
embereket, mint becsípve. Amikor Thomasszal jártam, futólag
találkoztam a királyi család néhány tagjával Londonban, de
ettől még zavarban vagyok. Fogalmam sincs, ki kicsoda az álarc
mögött, bár pont ez a jó benne. Így legalább mindenki egyenlő –
gondolom én.
– Az ott jobbra Benjamin Drake – suttogta Pierre.
– Ki? Hol? – Követtem a tekintetemmel az ujját, ahogy a
táncolók felé mutatott. – Honnan tudod?
– Az előbb láttam álarc nélkül.
– Nagy kedvelője vagy, nem igaz?
– Őt mindenki szereti – vigyorgott. – Néhányszor már
találkoztam vele. Jó arc.
– Jó tudni. Azért nem venném fel a mezét.
Pierre nevetett.
– Iszom még valamit. Te nem kérsz?
– Kösz, nem. Inkább megkeresem a mosdót. Bár ismerős
vagyok a házban, úgyhogy tudom, mi merre van – tettem hozzá
egy kis szünet után.
Pierre ismét nevetett. Ez a ház pont ugyanolyan, mint a
miénk, ezért nem volt nehéz tájékozódni. Az már nagyobb
kihívásnak tűnt, hogy találjak egy olyan mellékhelyiséget, ami
előtt nem kígyózik a sor. Körülnéztem. Minél hosszabb ideje
ment a mulatozás, annál felszabadultabbá vált az emberek
nagy része. Amúgy is merészebb az ember, ha álarc mögé
rejtőzhet. Benyitottam az első, utamban lévő szobába, ahol épp
szerelmeskedtek. Gyorsan becsuktam az ajtót. Bementem a
következő szobába, de ott egy rakás fickó beszélgetett. Azt az
ajtót is becsuktam. Már csak egy szoba maradt, méghozzá a
legnagyobb hálószoba a földszinten. Annak van kívülről is
megközelíthető vendégfürdőszobája, ezért nem kell bemenni.
Lementem a lépcsőn, és elindultam.
Nagyon kínos volt az egész. A sötétben úgy éreztem magam,
mintha betolakodó lennék. El kellett haladnom a herceg
hálószobája előtt. Zajt hallottam, ezért lassítottam a lépteimen.
Mintha egy nő és egy férfi beszélgetett volna. Vajon Ausztria
hercegnője van odabent? Korábban már kereste a herceget. Őt
fogja eljegyezni? Szép, úri körökből való, úgyhogy teljesen
hozzáillő. Egy dolgot megtanultam az iskolában: az uralkodóház
tagjai és a trónörökösök sokszor csak alkalmi együttlétet
folytatnak, és váltogatják a partnereiket. Nem véletlenül
hanyatlik nagyon sok monarchia. Ahogy ezt végiggondoltam,
egyre furcsábban éreztem magam.
Bementem a vendégfürdőszobába, és bezártam az ajtót.
Kicsit tovább maradtam, mint kellett volna, de mielőtt
kimentem, megigazítottam a parókát és az álarcomat. Abban a
pillanatban, hogy kiléptem, nyílt a hálószoba ajtaja, és kisétált
egy nő. A ruháját igazgatta, aztán végigsimított az ajkán, hogy
letörölje az elkenődött rúzst. Még csak nem is nézett felém, úgy
ment fel a lépcsőn. Csak álltam mozdulatlanul, aztán egyszer
csak a herceg is kilépett a szobából. Pontosan ugyanazt viselte,
amit a többi férfi, ennek ellenére fikarcnyi kétségem nem volt
afelől, hogy ő az. A többiekkel ellentétben ő rám nézett, mi több,
egyenesen a szemembe.
Ez arra sarkallt, hogy elinduljak. A torkomban dobogott a
szívem, ahogy elhaladtam mellette. Amikor már azt hittem,
sikerült lehagynom, megragadta a karom, és maga felé húzott. A
lélegzetem is elállt. Lüktetett a vér az ereimben, és bizsergést
éreztem a lábam között, mert annak ellenére, hogy hitványnak
tartottam, kár lett volna tagadni, hogy kívánom a pasast.
Legalábbis testileg. Hozzábújtam, és felszegtem az állam. Ahogy
lehajtotta a fejét és az ajkamba harapott, átöleltem, és
csókolózni kezdtünk. Erre végképp nem számítottam. Ahogy a
testem vágyott az érintésére… Ahogy a fickó felfedezte a
testem… Nagyon erotikus volt. Ösztönös. Megállt a dübörgő
zene, aztán egy lassú szám következett. Ahogy lépteket
hallottam az előszobából, gyorsan eltávolodtam tőle, és
próbáltam rendezni a légzésem. Még egy darabig fogta a kezem,
mintha nem akarna elengedni, de kirántottam, és elindultam.
Elhaladtam egy fickó mellett, és még álarcban is majd lesült a
bőr a képemről. Azon gondolkodom, látta-e, ami történt, és ha
igen, mennyit. Ahogy felértem az emeletre, csak néztem, ahogy
az emberek nagy része táncol, a többiek pedig köréjük gyűlnek.
Úgy gondoltam, itt az idő, hogy távozzak. Próbáltam megtalálni
Pierre-t, hogy elköszönjek, de képtelenség volt. Mindenki
ugyanúgy nézett ki, ráadásul koromsötét volt. Az ajtó felé
vettem az irányt.
Ahogy becsuktam magam mögött, megkönnyebbülten
sóhajtottam. Annak idején szerettem a bulikat, mert
kiengedhettem a fáradt gőzt, kedvemre ihattam és táncolhattam
anélkül, hogy ítélkeztek volna fölöttem. De azok után, ami
Thomasszal történt, jobb, ha nem sűrűn látnak bulizni. Nem
akartam London botrányhőseként elhíresülni, már így is épp
elég rosszat írtak rólam az újságok. Lopva benéztem az
ablakon. Láttam a stroboszkóp fényét, és hallottam, ahogy a
vendégek ujjonganak és nevetgélnek. Bőven elég volt nekem
ennyi. Elindultam a házunk felé, de ahogy meghallottam a
sziklának ütköző hullámok moraját, úgy döntöttem, lemegyek a
partra. Nem jártam ott, amióta megérkeztem, és úgy éreztem,
mintha hívogatna a tenger.
Levettem az álarcot, a parókát és a cipőmet, aztán lementem
a lépcsőn, és sétálni kezdtem a langyos homokban. Meleg volt
aznap, ezért a homok sem hűlt ki teljesen az este folyamán.
Tapasztalatból tudom, hogy nappal képtelenség mezítláb
végigmenni rajta, olyan forró, most viszont kellemesen hűvös
az idő. Leültem, és magamba szippantottam a tenger illatát.
Lehunytam a szemem, és hallgattam a hullámokat. Hányszor
ültem itt gyerekkoromban úgy téve, mintha én lennék a sellő,
akit megment a herceg! Amikor itt éltünk, kicsinek éreztem a
várost. Apám az ittléttel próbált féken tartani, holott
bentlakásos iskolába jártam, és körbeutaztam a világot.
– Unatkoztál?
Kipattant a szemhéjam, és majd kiugrott a szívem.
Megfordultam, és felnéztem. Elias herceg még a szokásosnál is
magasabbnak tűnt. Mintha egy karnyújtással elérné az eget.
Leült mellém, levette az álarcát, és a homokba hajította.
Átnéztem a vállam fölött, és láttam a biztonsági őrt a lépcsőnél.
Közel, mégis távol ahhoz, hogy teret adjon a hercegnek.
Kíváncsi voltam, szóba kerül-e, ami odabent történt. Nem.
Hozzam szóba én? Isten őrizz! Jobb, ha elfelejtjük. Hiba volt.
Egyéjszakás kaland, semmi több.
– Unatkoztál? – kérdeztem vissza.
– Itt vagyok, nem?
– Nem úgy tűnsz, mint akinek jobb itt. – Lebiggyesztettem az
ajkam. – Tudod, hogy seggfej vagy?
– Már mondtad.
– Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja.
Ránéztem. A térdére könyökölt, és a tengert bámulta.
– A testvéreimen és az unokatesóimon kívül te vagy az
egyetlen, aki ezt mondja. Úgy értem, a szemembe – tette hozzá,
és jelentőségteljesen rám nézett.
– Érdekes.
– Az. – Kicsit közelebb húzódott. – Tudod, miért nem mondják
a szemembe?
– Mert félnek a következményektől?
– Azt hiszem. Ugyanis könnyen elbánhatok velük.
– Az uralkodói lét előnyei.
– Ezen kívül nem sok van – vágta rá bosszúsan, és megint a
távolba meredt. Alaposan megnéztem az arcát. Jóképű.
Kemények a vonásai, mégis nagyon vonzó.
– Több előnye is lehetne, ha a családod nem lenne a
végtelenségig hagyományőrző.
 Ismét rám nézett.
– Gondolod, hogy nem próbáltam erről beszélni velük?
Szerinted nem gondolkodom mindennap azon, hogyan lehetne
boldog a királyi család és a nép is? Nem olyan egyszerű, mint
hiszed.
– Igazad van. El sem tudom képzelni.
– Hatalmas a nyomás. A király haldoklik.
– Úgy érted, az apád.
– Az apám. A király. Nem várom tőled, hogy családapaként
vagy férjként tekints rá. Számodra csak egy erélyes uralkodó.
Mindig az övé az utolsó szó, és rengetegen szenvednek miatta.
Ezúttal én bontottam a szemkontaktust, és bámultam a
tengert. Olyan feldúltnak látszott, mint a herceg. Igaza van.
Rengetegen várják, hogy a király meghaljon. Éhezők vannak az
utcán. Emberek válnak otthontalanná. Sokan elvesztették a
munkájukat. Családok mennek tönkre. Nem hiszem, hogy a
király tudatában van mindennek, és egészen ma estig úgy
gondoltam, hogy Elias herceg sincs képben. Lehet, hogy rosszul
ítéltem meg. Úgy tűnt, mintha súlyos terhet cipelne, és kezdené
érezni a határait.
Léptek hangját hallottuk a hátunk mögül, ezért felkaptuk a
fejünket, és megfordultunk. Az egyik biztonságis volt.
– Ausztria hercegnője önt keresi, uram!
Elias herceg gondterhelten sóhajtott, és felnézett, mintha az
égiektől várna segítséget. Ezen a gesztusán is meglepődtem,
mert mindig olyan kimért. Lassan felállt, mire a nadrágján lévő
homokszemcsék a szoknyámra szóródtak. A biztonságis
elindult, Elias herceg viszont még állt a parton egy darabig, és a
tengert figyelte. Csak a hullámok hangja zökkentette ki az
elmélkedésből.
– Még látjuk egymást, Adeline kisasszony – mondta. –
Köszönöm a díszes társaságot, és hogy részt vett a bulin.
– Köszönöm a meghívást.
Ránéztem, és halványan elmosolyodtam.
– Nem tudom, mennyit számít, de őszintén sajnálom, hogy
haldoklik az édesapja.
Keserűen elmosolyodott, aztán megfordult, és elindult.
 Tizedik fejezet

Egy csésze kávéval a kezemben kiültem az emeleti erkélyre. Az

időjárás-jelentés szerint már egy órája felkelt a nap, én pedig
sajnáltam, hogy elszalasztottam. Itt ugyanis olyan mesés
látványt nyújt a napfelkelte, mint sehol másutt a világon. Ahogy
ültem és merengtem, feltűnt, hogy egy férfi kijön a tengerből.
Elég közel voltam, hogy lássam a kigyúrt mellkasát és azt a
bizonyos V vonalat, amelynek egy részét fedte az úszósort. Haja
a szemébe lógott, mire egy laza mozdulattal bevizezte a kezét,
és az ujját használta fésűnek. Majd kiugrott a szívem. Elias. A
francba! Hát persze! Csak ő lehet ilyen mesés. Felszegte az állát,
és esküszöm, hogy a szemembe nézett. A lélegzetem is elállt.
Torkomon akadt minden szó. Idejön vagy visszamegy a házába?
Rögtön megkaptam a választ, ahogy kijött egy férfi, és
mondott neki valamit. Úgy döntöttem, hogy én is visszavonulok.
Már csak az hiányzik, hogy bajba kerüljek. Márpedig Elias
herceg, alias jövőbeli király garantáltan bajt hozna a fejemre.

Letettem a kosarat az ajtaja elé, és indulni készültem. Az

ajtóban nem állt őr, ezért arra gondoltam, hogy bent vannak
Eliasszal. Amikor épp elindultam volna, kinyílt a bejárati ajtó.
Arra számítottam, hogy a herceg lesz az, ehelyett Pierre jelent
meg. Mosolygott, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Még mindig a romokat takarítják.
– El tudom képzelni. Jó nagy buli volt.
– Nem maradtál sokáig.
– Nem éreztem jól magam. Valószínűleg a csirkés pite az oka.
– Jaj! Pedig az nagyon finom! – a hasára tette a kezét, és
megnyalta a szája szélét. Nevettem.
– Már akartam kérdezni, hogy mit csinálsz a Versailles-i
álarcosbálon.
– Mármint akkor, amikor az összes arisztokrata megjelenik a
lányával, és megpróbálják őket a hercegre sózni?
– Igen – sikerült mosolyognom, bár furcsán éreztem magam.
Talán tényleg a csirkés pite okozta a gondot.
– Aznap este nem dolgozom. Esetleg menjünk el megint a
pubba?
– Jaj, nem arra gondoltam. Valójában azt szerettem volna
megkérdezni, volna-e kedved velem jönni. Én… Az én cégem
szervezi. Anyám azt mondta, jó lenne, ha vinnék valakit, én
pedig rád gondoltam.
– Én jutottam először eszedbe?
– Ez amolyan munkarandi. Nem szeretném, hogy azt hidd…
– Ugyan! – vágott közbe, és felemelte a kezét. – Szívesen
leszek a kísérőd a „munkarandin”.
Nevettem a reakcióján, mire kinyílt az ajtó, és megjelent Elias
herceg. Tökéletes időzítés. Aznap kifejezetten házsártosnak
tűnt. Már megint. Amikor egyedül volt a parton, még nyoma
nem volt rosszkedvnek.
– Ismét randit terveznek? – kérdezte.
 – Úgy néz ki. Eláruljuk az időpontot és a helyszínt, hogy
megint belerondíthasson?
– Persze. Mikor lesz? – oldalra hajtotta a fejét, és vigyorogva
rám nézett.
– Az ön rendezvényén. Szerintem nem velünk lesz elfoglalva.
De ne aggódjon! Másnap mindenről részletesen beszámolunk –
mosolyogtam.
– Rendezvény ide vagy oda, gondolja, hogy nem találom meg,
ha akarom?
Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Csak pislogtam, és
Pierre-re néztem. Kikerekedett szemmel bámult maga elé, mint
aki ugyancsak meglepődött. Többször is meg akartam szólalni,
de képtelen voltam egy értelmes mondatot kinyögni.
– Nyugodjon meg, Adeline kisasszony! Csak vicceltem. Nem
fogom megzavarni a randevúját – mondta Elias herceg némi
szünet után. Láthatóan örült, hogy sikerült ismét kínos
helyzetbe hoznia. Lehajolt, megmarkolta a kosarat, és bement.
– Pierre! Csak egy szóra!
– Máris, uram! – Pierre rám nézett. – Majd beszélünk.
– Persze.
Ezzel sarkon fordultam.
Gyorsan elérkezett a péntek, ezért indultam Versailles-ba,
hogy találkozzam anyával és Joss-szal. Amikor megérkeztem,
leparkoltam a vendéglátók számára kijelölt helyre, aztán
busszal mentem a rendezvény helyszínére. Anya és Joss már ott
voltak. Mindketten a telefonjukat nézték, és kint várakoztak, a
turisták pedig kerülgették őket befelé menet. Először Joss vett
észre, és széles mosollyal üdvözölt. Ahogy odaértem, átölelt.
 – Hiányoztál.
– Te is nekem.
Én is megöleltem, aztán odamentem anyához, hogy őt is
átöleljem.
– Mindketten nagyon hiányoztatok.
– Gyere vissza! – javasolta Joss.
– Kizárt. A sógorom meg is ölne, ha ilyen gyorsan
elragadnám tőle az unokahúgát – jelentette ki anya. – Mellesleg
mindenkinek jót tesz a friss levegő.
Alaposan végigmért.
– Nem eszel? Mi újság a házzal? Mindent úgy találtál, ahogy
hagytuk?
– Semmi változás. Ahogy a városban sincs. Nem mintha
olyan sok emlékem lenne.
– Nem sokat éltél ott, ezért nem várom, hogy sok mindenre
emlékezz.
– Elias herceg viszont ott van.
Anya és Joss szája tátva maradt a csodálkozástól.
– És? – kérdezte Joss.
– Mondd, hogy nem beszéltél vele! – kiáltotta pont
ugyanakkor anyám.
– Beszélgettünk. Igazi seggfej.
Joss elmosolyodott.
– Milyen értelemben?
Anya a homlokát ráncolta.
– Mindig is elbűvölő volt.
– Nem mondtam, hogy nem az. De seggfej, és kész.
– Miért van ott? – kérdezte Joss.
 – Minden nyáron odautazik. Hozza a személyzetet, kibéreli
az összes szabad házat, és megállás nélkül bulizik.
Undorodva csóválta a fejét, és folytatta.
– Mindenütt részegek. Meztelenkednek. Szexelnek. Helyi
lányokat szednek fel. Undorítóak.
– Ez… rájuk vall – kuncogott Joss.
– Egyik nap meghívott a bulijára.
– Ugye nem mentél?
– Dehogynem.
Mosolyogva Jossra néztem, aki láthatóan örült.
– A hercegnek mégsem mondhatsz nemet.
– Adeline! – Anya sóhajtott, és lehunyta a szemét. – Nem
hiányzik egy újabb botrány. Azt szeretnénk, ha talpra állnál,
nem pedig egy herceg alá feküdnél! Két hét múlva már a
nevedre sem emlékezne.
– Anya!
– Csak az igazat mondom. Amikor ott laktunk, láttam, ahogy
ő és az öccse minden nőnek teszik a szépet. Elcsábították őket. A
legtöbben a mai napig nem beszélnek róla, ami önmagában
sokat elárul.
Jelentőségteljes pillantást vetett rám, aztán a kastély felé
fordult.
– Menjünk! Sok dolgunk van.
Joss anya után kullogott, én pedig utána. Nyílt az ajtó, és
csodás panoráma tárult elénk. Gyerekkoromban és kamaszként
már jártam itt, de akkor egyedül jöttem. Kétórás autóút a
parttól, és pont azelőtt egy nappal jöttem, hogy a szüleim
bentlakásos intézménybe adtak. Úgy gondoltam, még egyszer,
utoljára szétnézek. Idegenvezetővel kezdtem a túrát, de menet
közben mégis sikerült eltévednem.
Az első benyomásomat éppen akkor szereztem a hercegekről,
de senkinek nem beszéltem a történtekről. Nem mintha olyan
nagy élmény lett volna. Lezártak egy részt a látogatók elől, így a
hercegek minden akadály nélkül jártak-keltek, aztán elindultak
az autó felé. Mivel akkor is csak saját magukkal törődtek, észre
sem vettek, pedig majdnem előttük álltam. Ennek dacára
megközelíthetetlennek tűntek. Érinthetetlennek. Arra
gondoltam, hogy megint a part felé tartanak, és nemsokára
elfoglalják a családomtól bérelt házakat, ahol minden nyáron
tivornyáznak, miközben engem elküldtek a szüleim. Egyfelől
gyűlöltem őket ezért, másfelől viszont tudtam, hogy védeni
akarnak. Azt szerették volna, hogy ne úgy végezzem, mint a
többi kisvárosi lány, akik folyamatosan ácsingóztak a hercegek
figyelmére, de néhány éjszakánál több nem adatott meg nekik.
– A kertben lesz a bál – jelentette ki anyám, ezzel kizökkentve
a gondolataimból. Levettem a tekintetem a csodaszép tükörről,
és anyára néztem. – Még találkoznunk kell Madame Rose-zal,
aki a kastély helyiségeiért felel.
– Beszéltél a táncosokkal? – kérdeztem Josst. – Jó lenne, ha
Madame Gracelia koreografálná a műsort. Szükségünk lesz
akrobatákra is. Hívd fel a montreali kapcsolattartónkat, és
kérdezd meg, hányat tudnak küldeni! Szólnunk kell a Tamara
esküvőjén fellépő tűznyelőknek is. A zenekar és a DJ…
– A kastély biztosítja az ételt és a dekorációt – szakított félbe
anya. – Szerintem van egy listájuk a zenekarokról és a DJ-kről,
akik szóba jöhetnek.
 – Az jó lenne.
Nem szerettem vendéglátósokkal és dekoratőrökkel tárgyalni.
Sokszor előre tudták, kinek szervezzük a rendezvényt, ezért
sokkal többet akartak legombolni rólunk, mint amennyi reális
lett volna.
Ahogy a folyosó végére értünk, anya bekopogott, aztán
vártunk. Egy ősz hajú, kontyos idős hölgy nyitott ajtót.
– Madame Perla! – szólt Madame Rose, miután meglátta
anyát, aztán ránk nézett. – Mademoiselle Joslyn, Mademoiselle
Adeline! Fáradjanak be!
Hátralépett, hogy kényelmesen belépjünk a lélegzetelállítóan
szép irodába.
– Köszönjük, hogy fogad minket – mondtam. – Örömünkre
szolgál, hogy részt vállalhatunk egy ilyen nagyszabású
rendezvény szervezésében.
– Tudom, hogy önök pontosan érzik a dolog súlyát – jelentette
ki Madame Rose. – A lányom ajánlotta önöket, miután részt vett
egy önök által szervezett esküvőn. Nagyon tetszett neki, de
mivel időközben férjhez ment, nincs szüksége
esküvőszervezőre, nekünk viszont fontos, hogy önökkel
dolgozzunk.
– Kinek az esküvőjén vett részt a kedves lánya? – kérdeztem
mosolyogva, és örültem, hogy a botrányom híre nem jutott el
idáig, vagy ha mégis, nem okoz fennakadást.
– Danika Smirnovén.
– Az valóban nagyszabású esküvő volt.
– Ott nagyon jól látszott, mire képes a cégünk – mondta anya.
– Ha rajtam múlna, lennének elefántok és tevék is, de a
királyné földhöz ragadtabb, ezért kíváncsi vagyok, mik a
terveik.
Kicsit meglepődve hallottam ezt a királynéról. Nem sokat
tudtam róla, de az alapján, amit az újságban láttam, elég
extravagáns rendezvényeken szokott megjelenni. Megosztottam
Madame Rose-zal az ötleteimet, beleértve a táncosokat, DJ-ket
és az akrobatamutatványt is. Lelkesen figyelt, és időnként
jegyzetelt.
– Azt szeretném, hogy minden zökkenőmentes legyen. –
Letette a tollat, és mindhármunkat végigmért. – Mindenre
tudok személyzetet biztosítani. Ha viszont a saját embereiket
szeretnék hozni, belépés előtt mindegyiküknek részt kell vennie
egy átvilágításon.
– Akkor az ön embereivel fogunk dolgozni – vágtam rá
gyorsan. – Hármunkon kívül még két hölgyet szeretnék hozni,
akik biztosítják, hogy minden gördülékenyen menjen, de amúgy
szívesen dolgozunk az ön embereivel.
– Rendben – mosolygott, aztán felállt, és kezet fogtunk. – Alig
várom, hogy elkezdjük a munkát.
– Köszönöm.
– Ha bármi kérdésük van, nyugodtan hívjanak vagy írjanak!
– Úgy lesz.
Joss és én mentünk elöl, anya és Madame Rose mögöttünk.
– Egy kicsit körbenéznénk – mondta anyám. – Aztán
összeállítjuk a tervet, és a hét közepéig elküldjük önnek a
részleteket.
– Elég idejük lesz, hogy mindent összeszedjenek?
Hátrafordultam.
 – Bőven.
– Hisznek abban, ami csinálnak – jelentette ki Madame Rose.
– Ha mi nem hinnénk, ki más tenné?
Ezzel anya, Joss és én a kert felé vettük az irányt, aztán
elkezdtünk tervezni. Azon vettem észre magam, hogy ügyet sem
vetek a tényre, miszerint Elias herceg rendezvényéről van szó.
Magam sem értettem, miért, de feltűnt, hogy minden
porcikámmal a tervezésre, szervezésre fókuszálok. Szerencsére
olyan bámulatos volt a kert, hogy séta közben csak arra
figyeltem, és minden Eliasszal kapcsolatos gondolatot
elhessegettem. Hihetetlenül rendezett volt a gyep, akárcsak a
közel kétezer hektáros terület. Végtelennek tűnt, és olyan
meseszép volt az egész, hogy el sem tudtam képzelni azt az
időszakot, amikor nem tartották karban. Én magam egy
növényt sem vagyok képes három napnál tovább gondozni és
életben tartani, nemhogy egy efféle kertet. Nekünk azt a részt
kellett alaposan szemügyre vennünk, ahol a rendezvény egy
része zajlik. A hatalmas, kör alakú területen jól felállítható a
nagyszínpad, körülötte a tánctérrel. Ez a rész ráadásul egy kicsit
magasabban van a többinél, így remekül megvalósítható az
ötletem.
 Tizenegyedik fejezet

Miután Lenora és Pedro elkészült a felújítással, teljesen

megváltozott a könyvesbolt. Az előtte elterülő, élénkzöld
pázsitnak és a hófehér házfalnak köszönhetően úgy nézett ki,
mint egy elegáns butik. A felső szinti kávézó annak ellenére
tüneményes, hogy még hiányzik belőle a kávégép és a
felszolgáló. Erről a helyiségről még beszélnem kell a
nagybátyámmal, miután hazatér.
Ahelyett, hogy elkezdtem volna visszarakni a könyveket, a
Versailles-i rendezvényt terveztem. Már legalább a tizenötödik
tervrajnál tartottam, amikor kinyílt a könyvesbolt ajtaja, és
megszólalt az ajtóra szerelt kis csengő. Vajon vevő jött? Az ajtó
becsukódott, aztán ismét kinyílt. Aztán megint. Negyedszer is.
Letettem a tollat, becsuktam az iPadet, felálltam, és vártam,
hogy a látószögembe kerüljön az érkező. Láttam egy feketébe
öltözött férfit, akit három másik követett. Ezek után rögtön
tudtam, hogy Elias herceg is jön. Várakozás közben majd
kiugrott a szívem.
Ahogy mindig, most is kár volt előre elképzelnem, mert
valahányszor találkozom vele, mindig meglep. Aznap keki színű
nadrágot viselt, fehér, rövid ujjú felsője majdnem pattanásig
feszült izmos karján. A felső két gombot nyitva hagyta, én pedig
azon kaptam magam, hogy a nyakát bámulom, és nyalogatom
az ajkam. Tudtam, hogy a bőre nem természetes kreol. Ez a szín
a sok kint tartózkodás eredménye. Barna papucsának talpa
minden lépésnél kopogott a parkettán. Ahogy közeledett,
igyekeztem a szemébe nézni. Annak ellenére, hogy már csak
egy lépés választott el minket, fogalmam sem volt, mi jár a
fejében.
– Jó napot! – mondtam izgatottabban, mint kellene. – Melyik
könyvet keresi?
– Csak nézelődöm.
Továbbment, és bekanyarodott az első polc mögött, ennek
ellenére láttam a feje búbját. Amikor felnézett, a szemét is.
– Nem jött tegnap – állapította meg.
– Nem. De megkértem Mrs. Meyerst, hogy vigye el önnek a
kosarat.
– Az rendben is volt.
– Csak ennyi?
– Hol járt?
– A városon kívül.
– Holnap ön hozza?
– Mármint a kosarat? Persze. Elvégre visszajöttem. Miért
kérdi?
– Mert szeretem tudni, hogy ki foglalkozik a dolgaimmal.
– Értem. A biztonságiak tudtak róla. Szóltam Pierre-nek, hogy
Mrs. Meyers fogja elvinni a kosarat.
Hallatszott a hangomon, hogy zavarban vagyok.
– Van valami elképzelése a könyvről, amit szeretne?
Ügyet sem vetett a kérdésre. Megkerülte a polcot, aztán
odajött, és az iPadre bámult.
– Min dolgozik?
– Folyamatban van egy munka. Balszerencsét hoz, ha
megnézi, mivel foglalatoskodom.
– Kinek hoz balszerencsét?
– Jelen esetben mindkettőnknek.
– Mindkettőnknek?
– Rendezvényszervezésről van szó.
– Rendezvény? Kinek a rendezvénye?
Felkaptam a digitális tollat.
– Az öné.
Felvonta a szemöldökét.
– Ön szervezi az ünnepséget? Hogyhogy?
– Madame Rose az én cégemet bízta meg a
rendezvényszervezéssel.
– Vagy úgy…
Ismét az iPadre pillantott.
– Megnézhetem?
– Nem szívesen mutatom meg a nyers vázlatot.
– Akkor sem, ha rólam szól?
– Tényleg nagyon kezdetleges.
Megnyomtam a gombot, és gyorsan beírtam a jelszót.
– Egy hét múlva lesz a bál. Nem hiszem, hogy van idő nyers
vázlatokat készíteni. – Hosszasan végigmért. – Amúgy nem
aznap lesz a randevúja?
– De igen.
– A rendezvény előtt vagy utána?
– Velem jön az illető.
 – Akkor ez munkarandi.
– Olyasmi. – Nekikezdtem a vázlatkészítésnek. – Bár lehet,
hogy ez nem túl szerencsés – tettem hozzá.
Vállat vont.
– Mondhatjuk. Nem sok randim volt életem során, ezért nem
hiszem, hogy én vagyok a legjobb tanácsadó.
– Nem volt sok randija? – Mélyen a szemébe néztem.
– Nem.
Úgy tűnt, mint aki halál komolyan mondja, de a szeme
ragyogott, amikor rám nézett.
– Olyan nehéz ezt elhinni?
– Az.
– Önnek sok randija volt?
– Nem tudom, mi számít soknak.
– Nekem összesen öt volt eddig. Az nem túl sok.
– Öt? – Majdnem elröhögtem magam. – Szerintem a felét sem
vallotta be.
– Halál komolyan mondom. Miért nem hisz nekem?
– Mert ön Elias herceg, Franciaország jövőbeli királya, az
egyik legkapósabb fiatalember a földkerekségen. Azt mondják,
jóképű és vonzó, ezért nehéz elképzelni, hogy csak öt randija
volt.
– Az mondják? És ön mit mond?
– Én is úgy gondolom, hogy jóképű.
– De nem vonzó? – Igyekezett leplezni a mosolyát.
– Úgy értem…, számomra nem. De mások számára biztosan –
az ajkamba haraptam.
– Az ön számára nem?
 A homlokát ráncolta, mintha azon gondolkodna, hányszor és
hogyan gabalyodtunk egymásba. – Azt hiszem, nem igazán
voltam önnel kedves.
– Nem igazán, de mindegy.
– Egyáltalán nem az.
– Ön mondta, nem én.
– Elnézést kérek. Sok minden jár a fejemben.
– Köszönöm. – Jólesett a bocsánatkérése, ezért halványan
elmosolyodtam, és felé fordítottam az iPadet. – Látja? Tényleg
nyers vázlat.
– Ez jó. – Kicsit oldalra hajtotta a fejét, hogy el tudja olvasni a
feliratot, aztán felszaladt a szemöldöke. – Akrobaták? Ha
ilyesmit terveznek az eljegyzésre, el nem tudom képzelni, mi
lehet egy esküvőn.
– Én sem – nevettem. – Tizenhetedik századi álarcosbál
hangulatát fogja idézni, mert önök, úri leszármazottak, mindig
álarcosbált rendeznek, és beöltöznek egy-egy tematika szerint.
– Mi, úri leszármazottak – ismételte, és elmosolyodott. –
Valóban.
– Nem hiszem el, hogy csak öt randija volt. – Ismét ránéztem.
Hihetetlen vonzó a pasas. Nem mintha a randik száma
tükrözné, hány nőt vitt ágyba, de akkor is. – Hány éves?
– Huszonnyolc.
– Akkor igyekezzen többet randizni, Elias herceg!
– Legyen ön az egyik randialanyom!
Pislogtam.
– Én?
– Miért olyan meglepő?
 – Miért akar pont velem randevúzni?
– Nem a külsőség számít.
– Hát persze.
Főképp, hogy nem vagyok olyan előkelő és nemes, mint
Ausztria hercegnője.
– Hiszi vagy sem, de ezt bóknak szántam.
– Rendben.
A könyvrakásra néztem, amit a nap végéig el kell rendeznem.
Miért foglalkoztat egyáltalán a randi gondolata? A herceggel
nyilván nem lehet észrevétlenül találkozni. Azt sem tudtam, mit
mondjak.
– Mit csinál szívesen egy randin? – kérdezte váratlanul.
– Nem hiszem, hogy randiznunk kéne.
– Miért nem?
– Nem terveztem pont egy herceggel találkozgatni. Azért
jöttem, hogy elkerüljem a reflektorfényt.
Alaposan végigmért.
– Miért volt reflektorfényben?
– Vajon miért kerülnek emberek a figyelem középpontjába?
Mert hülyeséget csinálnak. Nyilván nem akkor fognak rólam
tudósítani, amikor ételt osztok a hajléktalanoknak.
– Nem az apja uralja a sajtót?
– Nem. Apám nem uralja a sajtót, csak jóban van néhány
laptulajdonossal. De még ő sem tud kimenteni ebből a kínos
helyzetből. Az újságnak téma kellett, én pedig sajnos
szolgáltattam is.
– Utálom a média képviselőit. Ha apám kiáll az emberek elé,
és beszédet mond, csak azzal foglalkoznak, milyen
elviselhetetlen hangnemben kommunikál. Az mellékes, hogy
időnként jót is tesz.
Az ajkamba haraptam. A király tényleg kiállhatatlan és
lekezelő stílusban beszél, ezért sokan tartanak tőle, de ezt
nyilván nem mondhatom meg Elias hercegnek.
– Mikor randizott utoljára? – kérdezte váratlanul.
– Jó ideje – vágtam rá gyorsan. – Úgy értem, Pierre-t
leszámítva. Az igazi randi lett volna, ha ön nem zavar meg
minket.
– Csókkal végződött?
– Nem.
– Akkor nem volt igazi randi.
– Mondja a férfi, aki mindössze ötször randevúzott, és azt is
csak a látszat kedvéért.
– Mondja a férfi, aki megmutatja, milyen egy igazi randi.
– Hú! – Nyeltem egyet, és összeugrott a gyomrom. A fejemet
csóváltam. Nem kéne foglalkoznom vele. – Ez nem változtat a
tényen, hogy nem kéne együtt mutatkoznunk.
– Mert az apja ki nem állhat.
– Nem. Arról van szó, hogy jelen pillanatban nem szeretnék
nagyobb feltűnést kelteni, mint eddig. Ha önnel látnak, az önre
nézve is kínos. Azt gondolhatják, hogy az apja ellen dolgozik,
szembemegy az akaratával, vagy ilyesmi.
– Ki mondta, hogy nem így van?
Kikerekedett a szemem.
– Az…
– Tudom, mi az. Korábban szó szerint felakasztottak volna.
Mára viszont csak szóbeszéd, hogy kivégeztet valakit.
 – A közösségi médiában is efféle hír terjed.
Ragyogott a szeme. Annak ellenére, hogy a szája nem
mozdult, olyan volt, mintha mosolyogna. Én viszont halványan
elmosolyodtam, és éreztem, hogy nő bennem a kíváncsiság.
Végül feltettem a kérdést:
– Mit szeretne, hogy az apja másképp csináljon?
– A randin elárulom. Vacsorázhatnánk nálam az erkélyen.
Mesés onnan a panoráma.
– Rendben – mondtam némi gondolkodás után. – A randin.
– Fél nyolckor megfelel?
– Tökéletes.
Elmosolyodott.
– Akkor még látjuk egymást, Adeline.
 Tizenkettedik fejezet

Nem tudtam, mit vegyek fel a randira. Még szerencse, hogy

nincs akkora ruhatáram, mint Ausztria hercegnőjének, és
személyi tanácsadóm sincs, ezért alapból is kénytelen voltam
leegyszerűsíteni a dolgot. Fekete maxiruhát és aranyszínű,
levélmintás szandált választottam.
Hét óra huszonötkor kopogtak az ajtón. Szerencsére pont
akkor végeztem a sminkeléssel. Még egyszer, utoljára
megnéztem magam a tükörben. Úgy döntöttem, randiképes
vagyok, ezért elindultam az ajtó felé. Sejtettem, hogy Elias nem
Pierre-t küldi értem, ezért egy kicsit lassítottam. Mi van, ha
mégis ő vár? Nem lenne fura?
Ez csak egy randi.
Egy randi Eliasszal, és ahogy ő mondta, Pierre-rel nem is volt
igazi randevúm. Mert a herceg nem hagyta, hogy az legyen
belőle. Elhessegettem a gondolatot, kinyitottam az ajtót, és
pislogtam, amikor megláttam, hogy maga a herceg áll előttem.
Jóképű, mint mindig. Farmert, sima fekete pólót és fekete
papucsszandált viselt.
– Szép vagy.
– Köszönöm.
Még a lélegzetem is elállt. Eddig soha nem mondott ilyet, és
nem bókolt úgy, hogy annak is vehessem. Legalábbis az
ominózus éjszaka óta. Igyekeztem nem arra gondolni. Annak
már öt éve, úgyhogy ideje a jelennel foglalkozni. Egyetlen randi.
Kénytelen voltam tisztázni magamban, hogy ami annak idején
történt, nem ismétlődhet meg. A fickó nemsokára eljegyez
valakit, én pedig úgysem látom többet.
– Kész vagy?
– Azt hiszem – mosolyogtam, felkaptam a kulcsot, és
követtem. Miután bezártam az ajtót, felé fordultam. – Meglep,
hogy nem küldtél értem senkit.
– Akkor nem lenne randi. Szeretnék jó benyomást kelteni.
– Azt már megtetted. – Az ajkamba haraptam, és
félrefordítottam a fejem.
– Komolyan?
Szinte hallottam a hangján, hogy mosolyog. Nem akartam
megerősíteni, mégis azon gondolkodtam, vajon emlékszik-e
arra a bizonyos éjszakára, vagy arról beszél, amikor átmentem
hozzá Etienne-nel. Ahogy a házához értünk, hátralépett, és
előreengedett a lépcsőn.
– Mesélj arról a botrányról, amibe keveredtél!
Elvörösödtem.
– Ezek szerint utánanéztél.
– Naná!
Amikor felértünk az emeletre, az erkély láttán a torkomon
akadt minden szó. A hátsó ajtót és az oszlopot fényfüzér
díszítette, a hófehér abroszos asztal közepén szép, rózsaszín
rózsaszálak hevertek. A két szék és a teríték a partra nézett. Az
egyik szék mellett állt egy jeges vödör, benne pezsgővel. Az inas
fehér asztalkendővel a karján várakozott az ajtóban.
– Hú!
– Gyere!
Elias megfogta a kezem, és az asztalhoz vezetett. Csak akkor
engedte el, amikor kihúzta nekem a széket. Megköszöntem, és
helyet foglaltam, ő pedig leült mellém.
– Az összes randin ilyen kreatív vagy?
– Általában.
– Még a végén elhiszem.
– Komolyan mondom. Nem vagyok hazudós típus. Többnyire
– tette hozzá, és oldalra hajtotta a fejét.
– Jó tudni.
Az inas felszolgálta nekünk a pezsgőt, aztán töltött egy-egy
pohár vizet is, majd bement a házba.
– Igyunk az első randira! – Elias emelte a poharát, mire
követtem a példáját, és koccintottunk.
– Az első és egyetlen randira – helyesbítettem, és letettem a
pezsgőspoharat.
– Már koccintottál az első randira. Ami azt jelenti, hogy lesz
még.
Ő is letette a poharát.
– Ha nem tudnád, az eljegyzési ceremóniádat szervezem.
– Ez csak egy esemény a sok közül, amit anyám a
születésemtől fogva rendez. Mind egyforma.
– Vagyis mindig van egy rakás nő, aki abban a reményben
megy oda, hogy megakad rajta a szemed, és feleségül veszed?
– Pontosan.
– Ez… vicces.
 – Nem az – mosolygott. – Lefogadom, hogy a legtöbbjüknek
esze ágában nem lenne hozzám jönni, csak ezt maguknak sem
vallják be.
– Szerintem ez nem igaz.
– Annak ellenére sem, hogy tudod, seggfej vagyok?
Felemelte a poharát, és felvonta a szemöldökét.
– Annak ellenére sem. – Megvontam a vállam, és én is
emeltem poharam. – Herceg vagy. Minden nő arról álmodik,
hogy hercegné lesz.
– Te is?
– Korábban igen. – Kortyoltam egyet a pezsgőből. – De az már
rég volt. Azóta változtak a dolgok.
– Én vagyok az oka?
– Nem – nevettem. – Csak kinőttem a mesevilágból.
– Hm.
– Mi a helyzet Ausztria hercegnőjével? – kérdeztem hirtelen
ötlettől vezérelve.
– Mi lenne?
– Vele soha nem randiztál?
– De igen. A látszat kedvéért.
– A látszat kedvéért? – Lebiggyesztettem az ajkam. – Hány
olyan randid volt, amin nem a látszat kedvéért vettél részt?
– Egy.
– Egy? – kérdeztem döbbenten.
– Ezért szeretek nyaranta idejönni. Elmenekülhetek a
külsőségek és a formalitások elől. Itt végre nem figyelnek árgus
szemmel, és nem a királyság határozza minden lépésem.
– Szóval, itt került sor arra az egy szem randira?
 Magam sem tudom miért, de kezdett hatalmába keríteni a
féltékenység.
– Pontosan – válaszolta alig hallhatóan, de a szeme mindent
elárult.
– Érdekes.
Kortyoltam még egyet, aztán levettem róla a tekintetem, és a
tengert figyeltem.
– Addie!
Ismét ránéztem.
– Ez az a randi.
– Az egyetlen?
Bólintott.
– Hú! – A szívem egyre gyorsabban kalapált, bár nem tudom,
miért örültem ennyire.
– Mesélj a botrányról!
– Nincs mit mesélnem, hiszen magad is olvastál róla.
Még szerencse, hogy sötét volt, így talán nem látszott, milyen
kellemetlenül érzem magam.
– Láttad a felvételt?
– Mi a frászért néztem volna meg?
Gyorsan ránéztem.
– Kíváncsiságból. Ahogy mindenki más.
– Nem akarom látni, hogy más fickóval szerelmeskedsz. –
Megfeszült az állkapcsa. – Gondom lesz rá, hogy mindenki
megfeledkezzen a történtekről.
Keserűen elmosolyodtam.
– Sajnos már késő. De azért köszönöm.
– Szerintem alábecsülöd a hatalmamat.
 – Szerintem te becsülöd túl, és elfelejted, hogy a
huszonegyedik században vagyunk.
– Ha te mondod…
Felemelte a poharát, kicsit nyújtózott, aztán hátradőlt, és
kinyújtotta a lábát. Olyan volt, mint egy férfimodell.
– Ha ilyeneket mondasz, nem teszed magad szimpatikusabbá.
Én személy szerint ki nem állhatom, ha túl nagy hatalma van
egy embernek.
Én is felemeltem a poharam, kortyoltam egyet, közelebb
húzódtam Eliashoz, és keresztbe raktam a lábam.
– Ezért költöztél Londonba, ahol a királyi család csak dísznek
van.
– Sok jót tesznek.
Vállat vont, de a mosolya alapján úgy tűnt, mintha a nyelvét
harapdálná. Nagyon szexi volt. Amikor levette rólam a
tekintetét, és a tenger felé nézett, én bámultam őt.
– Mi a legjobb a hercegi létben? – kérdeztem egy kis szünet
után.
– A legjobb, vagy amit én a legjobban szeretek?
– Van különbség?
– Szeretek embereken segíteni. Szeretek olyan ügyek mellé
állni, amit sokan támogatnak – Rám nézett, és letette a poharát.
– Amúgy a hercegi lét legjobb része maga a hatalom.
– De te nem azt szereted legjobban.
– A hatalommal felelősség jár.
– Jól van, Pókember.
– Tényleg így van.
Nevetett, aztán ismét komolyra váltott.
 – Sokan, köztük az apád, nem örülnek hogy ilyen nagy
hatalma van a királynak. Nem szeretik, hogy a családom
hagyományosan gondolkodik. Azt akarják, hogy köztársaság
legyünk. Azt várják, hogy apám lemondjon a hatalmáról, amit
nem fog megtenni, ezért én sem tehetem. Azáltal, hogy
ragaszkodunk a hagyományokhoz és a királyság
intézményéhez, képesek vagyunk jobbá tenni az országot, még
ha te nem is így látod. A ranghoz és címhez viszont kötelesség
társul, így például, hogy meg kell házasodnom, mielőtt királlyá
koronáznak.
Vállat vont.
– Ezzel nem értek egyet, de mit tehetek, ha évszázadok óta ez
a hagyomány?
– A jövőbeli király. – Kicsit vártam, hogy reagáljon. Amikor
nem tette, ismét megszólaltam. – Te leszel a király. Ha trónra
lépsz, azon változtatsz, amin akarsz.
– Kockáztassam, hogy elveszítem a szövetségeseimet?
– Mihez kell neked szövetséges? Senkivel nem állunk hadban.
– Ma nem. De mi lesz holnap? Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő.
Nem azért nem támadnak meg minket, mert képtelenek rá,
hanem mert tisztelik a királyságot.
– Ezzel nem értek egyet.
Mielőtt a herceg bármit mondhatott volna, tálcával a kezében
megjelent az inas és segédje. Letették elénk a mennyei vacsorát,
és levették a tálca fedelét, hogy lássuk a finom tenger
gyümölcseit burgonyával. Amikor hozzáláttunk az evéshez,
elvitték a pezsgőt, majd kitöltötték nekünk a vörösbort. Mindent
egy szempillantás alatt, vérprofi módon csináltak. Miután jó
étvágyat kívántak, eltűntek, mint a kámfor. Még fel sem
ocsúdtam, amikor becsukódott mögöttük az ajtó, és Elias
megszólalt.
– Nem értesz egyet – ismételte, aztán az ölébe terített egy
szalvétát, és elrendezte az evőeszközt. Követtem a példáját. –
Ezt fejtsd ki bővebben!
– Manapság nem szokás csak úgy, egyik pillanatról a másikra
lerohanni és meghódítani egy másik országot.
– Pedig pontosan ez történik a Közel-Keleten.
– Na jó! De az más. Itt biztosan nem lesz ilyen.
– Miért nem?
– Mert nem, és kész.
– Mert biztonságban érezzük magunkat. Mert mindig
megvédett a királyság. A királyság intézménye szavatolja, hogy
ne legyen zűrzavar.
Evés közben egy kicsit elgondolkodtam azon, amit az előbb
mondott. Talán igaza van. Soha nem gondoltam bele, hogy más
országokban pont az lehet a probléma, hogy megszűnt, vagy
hanyatlásnak indult az annak idején bevett kormányzás.
Ugyanakkor tény, hogy a nagy változásokat mindig zűrzavar
előzi meg.
– „Semmi sem állandó, csak a változás maga.” – idéztem
Hérakleitoszt, majd letettem a kést és a villát, megtöröltem a
szám, és kortyoltam egyet a vörösborból. – Talán azért
sztrájkolnak az emberek, mert változást akarnak.
– Azután is sztrájkolnak, hogy elérik, amit akartak. Soha nem
leszünk elégedettek.
– Lehet, de ez nem feltétlenül baj. Ha az ember mindig
mindennel elégedett, és nem törekszik jobbra, akár meg is
halhat. Nem azért dolgozunk, hogy többet elérjünk? Hogy jobb
emberré váljunk?
– Pontosan mire gondolsz? Az élet értelmére? Az egy teljesen
más téma, és semmi köze ahhoz, hogy fennmaradjon-e a
monarchia vagy sem.
– Miért ne lenne hozzá köze? Te tudod a legjobban, hogy
igenis van kapcsolat a két dolog között. Te például azért vagy a
Földön, hogy Franciaország királya legyél és uralkodj. Azért
dolgozol, hogy a nép fejet hajtson előtted.
– Te soha nem hajtottál fejet. – Kortyolt egyet, aztán
hátradőlt. – Mit kezdjek veled?
– Fejeztess le! Nem tudom. Mit teszel az olyanokkal, akik nem
hajtanak fejet?
– Kár lenne téged lefejeztetni. Majd találok más módot a
kínzásra.
Megmarkoltam a poharat.
– Például? Nem gondoltam, hogy kínzásra jöttem.
– Tud az jó lenni.
Megnyalta a száját, aztán kortyolt még egyet. Csillogó
tekintetén éreztem, hogy elképzelte a kínzást.
– Milyen feltételekkel mehet hozzád valaki feleségül? –
kérdeztem gyorsan, mert emlékeztetnem kellett magam, hogy
bármi is kezd kialakulni köztünk, ideje visszatérnem a
valóságba.
Folytattuk a vacsorát. Miután jóllaktam, letettem az
evőeszközt, és vártam. Elias töltött bort, aztán megszólalt.
– Házassági feltételek – ismételte, mintha most tudatosulna
benne, hogy még nem válaszolt, ráadásul igen aktuális a téma. –
Nincs ilyen.
– Kell lennie. Úgy értem, mindenkinek vannak elvárásai és
feltételei, ha párválasztásról van szó. Ha pedig életre szól a
kapcsolat, még komolyabban felvetődik a kérdés.
– Neked mik az elvárásaid és a feltételeid?
– Az illető legyen kedves, jó humorú, okos, legyen képben a
világ dolgait illetően, naponta legalább egyszer bókoljon nekem,
legyen jó az ágyban, legyen szép mosolya, tisztelettel bánjon az
emberekkel, és ő is legyen tiszteletreméltó. Ne legyen zsugori.
Az rendben, hogy nem szórja a pénzt, és nem költekezik
feleslegesen, de a zsugoriságot gyűlölöm. Általában a magas,
sötét hajú, kemény vonásokkal rendelkező férfiak jönnek be, de
ez már csak hab a tortán. Mindennap érezni akarom, hogy
szeret és megbecsül. Ennyi.
– Ezt alaposan végiggondoltad.
Felvonta a szemöldökét. Egy kicsit még figyelt, aztán a tengert
bámulta, és kortyolt egyet.
– Menjünk le a partra! Ott lesz a randi második része.
Kacsintott, aztán felállt, megmarkolta a borosüveget, és várta,
hogy kövessem.
Nem tudtam, elijesztettem-e, de nem baj, úgysem lehet az
enyém. Talán jobb is, ha eltávolodunk egymástól. Ha erre
gondolok, kicsit szomorú, mégis felszabadultabb leszek.
Legalább nem mindig rajta jár az eszem. Egyértelmű, hogy nem
lehet a párom. Minél hamarabb elfogadom ezt a tényt, annál
jobb lesz mindenkinek.
Kézen fogva lesétáltunk a lépcsőn, aztán bele a homokba.
Éreztem, hogy elönt a forróság, és minden érzékem életre kel.
Hirtelen elém tárult egy hatalmas, letakart terület. Kis időbe
telt, mire rájöttem, mi az. Mintha a homok egy részét pléddel
fedték volna, körülötte pedig gyertyák égtek. A pléd mindkét
oldalán biztonságiak álltak.
– Te aztán mindenre gondolsz.
– Ez az első randim, nem emlékszel? – mosolygott, mire
elérzékenyültem.
Ahogy odaértünk, észrevettem, hogy a biztonságiak egyike
Pierre. Kicsit megijedtem, és amikor egymásra néztünk,
hatalmába kerített a bűntudat. Ő ezzel szemben nem zavartatta
magát, mi több, szélesen mosolygott, mintha tudta volna, hogy
ez lesz a vége. Ettől csak még inkább lelkifurdalásom lett. Elias
nem mondott semmit, csak bólintott feléjük, aztán elengedte a
kezem, amikor levettük a szandált, és leültünk a plüss plédre.
Olyan közel ültünk egymáshoz, hogy összeért az oldalunk. Elias
mindkettőnknek töltött bort. Már éppen eleget ittam ahhoz,
hogy érezzem a hatását. Kavarogtak a gondolataim, mégis
kezdtem egy kicsit ellazulni. Csodásan éreztem magam.
– Szerintem nem igazán gondolkodtál rajta – mondtam egy
kis idő után. – Mármint a házasságon. Hagyod, hogy az
édesanyád válasszon neked feleséget?
– Ha arra kerül a sor. – Közelebb hajolt. – Nem várom, hogy
megértsd. Szabad vagy, azt csinálsz, amit akarsz. Te választod
meg, kivel randizol, kik vesznek körül, és kihez mész feleségül.
Én úgy nőttem fel, hogy a lábam előtt hever a világ, de nem
választhatok szabadon. Megszabták, hogyan öltözzek, és kikkel
barátkozzam. Ha érdeklődtem egy nő iránt, a kapcsolatot is jóvá
kellett hagyatnom. – Jelentőségteljesen nézett rám, aztán
folytatta. – A húgom kivételével minden nő azért volt velem,
mert én leszek a király. Érzik a hatalmat és a befolyást. Lehet,
hogy jóképűnek találnak, de ami igazán vonzza őket, az a
hatalom.
– Szomorú – suttogtam. – Erre még soha nem gondoltam.
– Ahogy a többi ember sem. Csak egy kastélyt látnak, és azt
hiszik, makulátlan életünk van.
– Feladnád?
– Nem. – A fejét csóválta, és a tenger felé nézett. – Nem
tudom, mihez kezdenék, ha feladnám. Uralkodónak neveltek.
– Min változtatnál?
Mosolygott.
– Lassan kezdem magam úgy érezni, mint egy interjún.
– Az első randi olyan, mint egy interjú. Bár ezt nem kell
tudnod.
– Ez esetben több kérdést teszek fel.
– Csak azután, hogy megválaszoltad az enyémet.
Nevetett. Kicsit oldalba böktem.
– Gyerünk! Megígérted, hogy válaszolsz, és egy jó király
betartja az ígéretét!
– Egy jó király… – nevetett, aztán kortyolt egyet a borból. – Na
jó! Együttműködnék a kormányzattal, és lépéseket tennék abba
az irányba, hogy erős köztársasággá váljon az ország.
Tátva maradt a szám.
– Komolyan?
– Igen. Ez a szándékom.
– Ennek az apád nem igazán örülne.
 – Addigra meghal – egy kicsit elgondolkodott. – De tény, hogy
nem örülne.
– Ez szembemegy a hagyományokkal.
– A testvéreim és én nem igazán rajongunk a
hagyományokért. A húgom, Pilar jó eséllyel nem megy feleségül
az udvarlójához, akit a szüleim választottak neki, holott két éve
jegyben járnak. Inkább a testvérét látja a fickóban. Az öcsém,
Aramis mindent megtesz, hogy kitörjön. Szerintem azt hiszi,
hogy a cselekedetei belülről bomlasztják a királyságot. – Vállat
vont. – Nekem kell változást hoznom, hogy a gyerekeink és az ő
leszármazottaik ne szenvedjenek az őseink által ránk erőltetett
hagyományoktól. Van erőm, hogy megváltoztassam a
történelmet.
– Nem hiszem, hogy királyként meg kell változtatnod a
történelmet.
– Én sem. Viszont lehetnél te a királyné.
– Úgy értem, lehetnél átlagos ember. – Ismét oldalba böktem.
– Apám teljesen civil, és sokat változott.
– Ez igaz. Nem tudok azonosulni a hozzáállásával, de nem
vitatom, amit mondtál.
– Találkoztál vele?
– Apáddal? – kérdezte. Amikor bólintottam, letette a poharat,
és sóhajtott. – Egyszer. Kedves volt velem. Aztán egy
tévéinterjúban közölte, hogy egy olyan playboy, mint én, nem
királynak való.
– Jó ég! Sajnálom.
Lehunytam a szemem, és inkább a tengert néztem. Azt
kívántam, bárcsak magával sodorna.
 Képtelen voltam megvédeni apát. Az a fajta, aki annak idején
mosolyogva fogott kezet bármelyik barátommal, aztán legalább
húsz érvet felsorolva az illető képébe vágta, hogy miért nem
való hozzám.
El nem tudom képzelni, mi lenne, ha beállítanék a herceggel.
Nem mintha ez megtörténne. Ugyanis nem történhet meg.
– Nem vagy felelős apád tetteiért – szólalt meg Elias.
Kinyitottam a szemem, és megint ránéztem. Komoly volt az
arca. – Engem az apám tettei alapján ítélnek meg.
Hozzászoktam. Tudom, hogy képtelenség lenne őket meggyőzni,
viszont rájöttem, milyen különbözőek vagyunk, és nem én
felelek a cselekedeteiért.
– Szerintem nagyszerű király leszel, Elias herceg.
– Ez azt jelenti, hogy itt maradsz? – Kicsit közelebb húzódott.
Éreztem a leheletét.
– Nem hiszem – vágtam rá, de majd meghasadt a szívem.
– Miért nem? – Ezúttal olyan közel férkőzött hozzám, hogy
összeért az orrunk.
– Mert akkor mindennek tanúja leszek, ami a királyi léteddel
jár.
– Mint például?
– Mint például, hogy nőkkel randizol, aztán elveszel egy
hercegnőt, és gyereketek lesz.
– Az első randin minden kártyát kiterít az ember? – kérdezte
lágyan, miközben ajka az enyémhez ért.
– Nem. – Megborzongtam. – De mivel ez az egyetlen randink,
úgy döntöttem, kimondom, amit gondolok.
– Tedd azt! – Megpuszilta az ajkam. – Tetszik, hogy ilyen
őszinte vagy.
– Megcsókolsz végre? Túl nagy a kísértés.
Kuncogott, aztán az ajkamhoz tapasztotta a sajátját.
Lehunytam a szemem. Testem átvette az irányítást.
Átkulcsoltam Elias nyakát, ő pedig a derekamat. Lassan
felcsúsztatta az ujját a mellemhez. Alig tudtam lélegezni.
Folyamatosan járt az agyam. Eszembe jutott az első és egyetlen
éjszaka, amit a herceggel töltöttem, most mégis kizárólag
csókban gondolkodtam. Lüktetett a vér az ereimben, ahogy a
nyelvünk kergetőzni kezdett. Egyre jobban szorított. Körmöm a
lapockájába vájtam, és terpeszben ültem az ölébe. Egyáltalán
nem jellemző rám az ilyesmi, de nem érdekelt. Képtelen voltam
uralni a testem. Úgy éreztem, mintha súlytalanul lebegnék.
Teljesen felszabadultam. Elias egyre hevesebben csókolt. Csak
akkor vett vissza a tempóból, amikor levegőt vettünk, utána
folytattuk, ahol abbahagytuk, csak még szenvedélyesebben.
Annyira belefeledkeztünk, hogy nem hallottuk a felénk
közeledő lépteket. A torokköszörülésre viszont mindketten
felkaptuk a fejünket, és hátrahőköltünk. Meg sem mertem
mozdulni, miközben mindketten Pierre-re néztünk.
– Elnézést, hogy zavarok, de itt van Ausztria hercegnője.
– Itt? – kérdezte döbbenten Elias.
– Megkértük, hogy várjon az előtérben, nehogy véletlenül…
észrevegye önöket.
– Köszönöm, Pierre. Mindjárt megyek.
Elias gondterhelten sóhajtott, és a homlokát az enyémhez
érintette, miután Pierre távozott.
– Azt hiszem, vége a randinak.
 – Nem akarom – a szemembe nézett. – Nem kértem, hogy
idejöjjön.
– Semmi baj.
A fejemet csóváltam, és ahogy felkeltem az öléből,
mérhetetlen ürességet éreztem a szívemben. Leszálltam a
plédről, és felvettem a szandálomat. – Nem vártam, hogy egész
éjszakán át tartson.
– Esküszöm, nem tudtam, hogy megjelenik – ismételte,
mintha ez bármit is változtatna a tényen, hogy vége a randinak.
– Nem tartozol magyarázattal, Elias. Az első és egyetlen
randink csókkal végződött. Nekem ez tökéletesen megfelel –
mosolyogtam a kedvéért, de meg kellett magam erőltetni. –
Köszönöm ezt a csodás estét. Még biztosan találkozunk –
mondtam, mielőtt elindultam a házunk felé vezető úton.
Amikor a lépcső aljához értem, átnéztem a vállam fölött.
Láttam, hogy még mindig a pléden ül, és a térde közé hajtja a
fejét. Ez egyáltalán nem vallott rá, legalábbis az eddigi
viselkedése alapján. Egyetlen este is elég volt, hogy tudjam, a
jövőbeli király sokkal több, mint vonzó külső, mégsem
agyalhattam ezen tovább. El kell könyvelnem ezt az estét szép
emléknek. Azt mantráztam magamnak, hogy örüljek, amiért
sikerült randiznom Franciaország jövőbeli királyával, mielőtt
hatalomra kerül, megházasodik, és családot alapít.
 Tizenharmadik fejezet

Egész héten a rendezvényszervezéssel foglalatoskodtam, hiszen

mindjárt itt a hétvége, és kezdődik a ceremónia. Hétfőn és
kedden kocsival mentem Versailles-ba, aztán vissza. Végül úgy
döntöttem, abbahagyom az ingázást, és a hét további részét
inkább egy Versailles-hoz közeli szállodában töltöm. Nem volt
értelme hazamenni, mert egész nap kapcsolatban voltam a
szolgáltatókkal. A jelmezkölcsönzőtől a vendéglátósokon át
Madame Rose-ig mindenkivel beszéltem, és személyesen is
kellett találkoznunk. Anya és Joss ugyan segítettek, de várt rájuk
egy párizsi esküvő megszervezése, ezért a Versailles-i munka
java részét én végeztem. Emiatt kénytelen voltam engedélyt
kérni a nagybátyámtól, hogy néhány kamaszra bízhassam a
könyvesboltot, Mrs. Meyerst pedig megkértem, vigye el ő a
kosarat. A szombati randink óta nem hallottam Eliasról, bár
nem lep meg. Nincs meg neki a számom, és amúgy sem sűrűn
tartózkodtam itthon, ezért nem tudott volna elérni. Így a
legjobb. Szerencsére annyira lefoglalt a munka, hogy nem
igazán volt időm Eliasra gondolni, kivéve éjszaka, amikor az
ágyon fekve visszaidéztem a randink minden egyes pillanatát.
Először mosolyogtam. Aztán elszomorodtam, mert eszembe
jutott Ausztria hercegnője. Mondanom sem kell, rákerestem a
neten. Szép. Szőke, kék szemű, és kedves a mosolya.
Gyűlölöm.
Az én szempontomból kártékony nőszemély. Egyszer csak
betoppan a semmiből, és tönkreteszi a randevúmat a herceggel.
Pedig hálásnak kéne lennem. Ha továbbmegyünk, Eliasszal
töltöm az éjszakát, aztán jól megbánom, hogy engedtem a
kísértésnek. Egyetlen éjszakát töltöttem vele annak idején, és
azóta agyalok a történteken. Most végképp nem engedhetem
meg magamnak, hogy elkalandozzanak a gondolataim. Nem
zúghatok bele egy hercegbe, főképp nem olyanba, akiből
hamarosan király lesz. Ausztria hercegnője viszont jó eséllyel
pont egy ilyen férfira pályázik. Még szerencse, hogy én
szervezem az eljegyzési ünnepséget, így a vendéglátósoktól a
résztvevő hercegnőkig pontosan tudom, kik fognak megjelenni
szombat este. Azt is tudom, ki hogyan vonul be, és miként
üdvözli a herceget. Abban a helyiségben fognak várakozni, ahol
annak idején a királyi családhoz közelállók laktak, amikor ide
látogattak. Azóta felújították ezt a részt, és az efféle ceremóniák
helyszínéül szolgál. Amúgy huszonöt lakosztály található a
kastélyban. A hétvégén az enyém melletti lakosztályban fog
aludni Elias herceg és az öccse, Aramis. A húguk, Pilar hercegnő
az övékkel szemközti lakosztályt kapja, és ott lesz az
asszisztensem, Joss is.
Már épp lefeküdni készültem, amikor megcsörrent a
telefonom. Rögtön felvettem, ahogy megláttam Etienne arcát a
kijelzőn.
– Gondolom, elfoglalt vagy – mondta köszönés helyett.
– Sejtelmed sincs, mennyire. Mi a helyzet?
 – Az a helyzet, hogy egy trónörökös üldöz téged.
– Kicsoda? – Felpattantam, és éreztem, hogy majd kiugrik a
szívem. Nem hiszem, hogy Elias kérdezett felőlem.
– Szerintem tudod, ki az – A hangján hallottam, hogy
mosolyog, mint mindig, ha pasival cukkol.
– Mit mondott?
– Tudni akarta, hol vagy, és elkérte a telefonszámodat.
Mondtam, hogy nagyon elfoglalt vagy, és a beleegyezésed nélkül
nem adhatom meg a számod. Azt is hozzátettem, hogy nem
tartom jó ötletnek, szerintem inkább ne hívjon.
– Ezt mondtad? – kérdeztem halkan, és az ágyam melletti
kanapéra roskadtam. – Mit szólt?
– Rám vágta a telefont.
– Hú!
– Tényleg nem jó ötlet, Addie.
– Tudom.
– Megint lefeküdtél vele?
– Nem. – Az ajkamba haraptam. – Csak randiztunk, de korán
vége lett.
– Ugye vágod, hogy te szervezed neki az eljegyzést? Egy héten
belül kiderül, kit választ, úgyhogy pofára esel, ha
belehabarodsz. A múltkori botrány már így is fenekestül
felforgatta az életed, el is menekültél miatta. Szerinted mi
lenne, ha kiderülne, mit műveltél a herceggel?
– Az végképp tönkretenne. – Lehunytam a szemem. –
Kedvelem. Tudom, számtalan ok van, amiért nem kéne, de nem
tehetek róla. Tényleg nagyon kedvelem.
– Kedvelheted, ahogy akarod, de ez nem változtat a tényeken.
Soha nem vesz feleségül. Hagyományőrző. Tudom, seggfejnek
tűnök, de jobb, ha szembenézel a valósággal.
– Tudom – suttogtam, és kinyitottam a szemem. – Hülyeség
volt vele randizni.
– Mindenki odavan érte, aki csak egy percre is a közelébe
kerül. Hosszú ideje vagyok a haverja, és tudom, mekkora
szívtipró. Csakhogy nem szeretném, ha megbántaná a legjobb
barátomat. Ígérd meg, hogy távol tartod magad tőle!
– Neki szervezem az ünnepséget. Ezek után nehéz lenne távol
tartanom magam.
– Tudod, mire gondolok. Tedd oda magad, hozd ki a legjobbat
ebből az egészből, és ahogy vége, költözz vissza Londonba!
Nincs szükséged újabb botrányra.
– Rendben – mondtam, mert azt akartam, hogy
megnyugodjon.
Még legalább egy hétig itt maradok, hogy elrendezzem a
dolgokat a könyvesboltban. Mégsem hagyhatok itt csapot-papot
azok után, hogy átalakíttattam az egészet. Nem hagyom cserben
a bácsikámat. Amúgy tudom, hogy minél hamarabb vissza kell
térnem a saját otthonomba.
– Sajnos nem lehetek ott a ceremónián. Meg kell látogatnom
anyámat. Mira viszont odamegy, és mindent figyelemmel kísér.
Tudom, hogy csodás lesz, és alig várom, hogy halljak róla.
– Köszönöm. Még beszélünk.
– Jó éjszakát, Addie!
– Neked is.
Letettem, aztán töltőre raktam a telefont, és bebújtam az
ágyba.
 Dühített, hogy Etienne-nek igaza van. Ezek szerint elég rossz
a hírük, főleg Normandiában, ahol annak idején a nyarat
töltötték. Mindennap ittak, buliztak, és ágyba vitték a helyi
csajok nagy részét. Ezt eddig is hallottam, de Etienne szájából
egészen más. A pletyka hirtelen valósággá vált.
 Tizennegyedik fejezet

– Biztos, hogy nem fogod magad kellemetlenül érezni? –

kérdeztem Pierre-től vagy harmadszor, amióta megérkeztünk.
Kértem, hogy jöjjön velem, de arra számítottam, hogy nemet
mond, miután randiztam a herceggel.
– Miért érezném magam kellemetlenül? – Elmosolyodott. –
Mert egy másik férfival randevúztál, nekem pedig őrt kellett
állnom?
– Igen.
Éreztem, hogy úrrá lesz rajtam a bűntudat.
– Nem sértődtem meg. – Kicsit megszorította a karom,
miközben továbbra is mosolygott. – Azzal és ott randizol, akivel
és ahol akarsz.
– Úgy érzem, bocsánatkéréssel tartozom.
– Szó sincs róla.
Pierre leengedte a karját, és rám nézett.
– Ne kérj bocsánatot! Barátok vagyunk. Ezért jöttem veled ma
este. Segítek, amiben kell.
– Köszönöm.
Egy kicsit én is elmosolyodtam, és alaposan végigmértem. Úgy
nézett ki, mintha egyenesen XIV. Lajos király udvarából
szalasztották volna.
 – Már csak egy szép, fehér paróka hiányzik a fejedről –
állapítottam meg.
Nevetett, ezért megremegett az álarca.
– Szerencse, hogy nem kötelező kellék. Máskülönben nem
tudnám felvenni az álarcot.
– Igazad van. Fogalmam sincs, hogy fogom felvenni ettől a
hajkölteménytől. – Igazgatni kezdtem az álarcot, hogy lássa.
– Irigykedem, mert a tiéden tollak is vannak.
– Ha akarod, cserélhetünk.
– Inkább ne. – Szélesen mosolygott, és végigmért a
szerelésemen.
– Úgy nézek ki, mint egy tizenhetedik századi dáma. Nem
tudom, annak idején hogy voltak képesek efféle maskarában
levegőt venni.
Több mint egy órája volt rajtam a ruha, de ugyanolyan
kényelmetlennek éreztem, mint a próbán, amikor a hölgy
megszorította a fűzőt. Ennek az öltözéknek mindössze annyi
előnye volt, hogy kihangsúlyozta a vékony derekamat és a kerek
csípőmet, bár szerintem mindenkinek homokóra alakja lesz, ha
felveszi ezt a rettentően kényelmetlen ruhadarabot. Sokszor
próbáltam magam elképzelni XIV. Lajos korabeli úri öltözékben,
de tudom, hogy akkor sem viseltem volna ehhez hasonlót, ha a
tizenhetedik században élek. Egyrészt, mert valószínűleg cseléd
lettem volna, másrészt, mert biztos, hogy fellázadok a
kényelmetlen viselet ellen, és inkább úgy próbálnék öltözni,
mint a férfiak.
– Szerintem mindennél többre tartották a szépséget –
állapította meg Pierre. – Szóval, miben segítsek?
 – Biztos, hogy segíteni akarsz? Nyugodtan csatlakozz a
bulizókhoz. Van elég ember, úgyhogy én is jövök-megyek, és
nézem, hogy minden rendben halad-e. Szerintem a ceremónia
vége előtt egy órával már szabad leszek.
– Akkor jöjjek ide vissza, mondjuk, tízkor? Iszunk valamit?
– Jó ötlet – mosolyogtam. – Addig is érezd jól magad!
Miközben figyeltem, ahogy távozik, éreztem, hogy valaki
megáll mellettem. Amikor odafordultam, láttam, hogy anya áll
ott, hasonló ruhában, mint az enyém. Mindenki ilyesmit vett fel
az estélyre. Az enyém világoskék, elefántcsontszínű csipkeujjal
és szoknyával. A szoknyát párnával tömték ki, hogy
szélesebbnek és kerekebbnek látsszon a csípőm.
– Képtelenség ebben levegőt venni – állapította meg anyám.
– Üdv a klubban! Amúgy jól nézel ki.
Kifejezetten jól állt neki az arany- és elefántcsontszínű ruha.
– Köszönöm. Te is. – Körülnézett. – Hol van Joslyn?
– Azt hittem, veled.
– Nem.
– Hm… – Én is körbepillantottam. – Megnézem, rendben van-
e a színpad. Azt szeretném, hogy amint megérkeznek a
vendégek, elkezdődjön a műsor. Kérlek, ellenőrizd a dekorációt,
és nézd meg, hogy a pincérek folyamatosan töltik-e az italokat.
Kiléptem a sátorból, és a színpad felé vettem az irányt.
Hatalmasak itt a kertek. Két sátrunk volt, tele étellel és itallal.
Igyekeztünk úgy elosztani, hogy az emberek ne tömörüljenek
egy helyre, ha fogyasztani akarnak.
Szerencsére a lakosztályokhoz vezető utat erősen
kivilágították, és a kastély hátsó része is fényárban úszott.
Ennek ellenére akadtak sötétebb területek. Próbáltam
lekeríttetni ezeket a részeket, nehogy valaki megbotoljon. Arra
is ügyeltem, hogy senki ne tévedjen a kertet körülvevő, sötét
erdős részre. Még véletlenül sem akartam, hogy valakit baleset
érjen.
Hosszú idő óta ez volt az első olyan rendezvényünk, amin
magam is részt tudtam venni. Végre távol kerültem a londoni
pletykaáradattól, bár nem lepődnék meg, ha Thomas Evans
megjelenne a mai eseményen. Furcsa, de az exemmel való
találkozás gondolata közel sem okoz akkora gyomorgörcsöt,
mint a tudat, hogy ismét látom Elias herceget. Muszáj
megőriznem a hidegvérem, és nem szabad elfelejtenem a
rendezvény célját. Ez az egész nem más, mint a
menyasszonyjelöltek versengése a herceg kegyeiért. Ha minden
jól megy, rám úgy fognak emlékezni, mint a fiatal hölgyre, aki
megszervezte a jövőbeli király és királyné találkozóját. Így kell
lennie, hiába érzem magam egyre rosszabbul, ha belegondolok.
 Tizenötödik fejezet

– Mindjárt hányok.
Gyorsan a mellettem állóra néztem. Álarc volt rajta, ahogy
mindenkin, de az övét lila tollak díszítették, ezért rögtön
tudtam, hogy az illető csakis Elias herceg húga, Pilar hercegnő
lehet. Anya, Joss, Madame Rose és én megbeszéltük, hogy a
királyné, Elias herceg, Aramis herceg és Pilar hercegnő olyan
maszkot viseljenek, amin van egy kis lila, így meg tudjuk őket
különböztetni a többi résztvevőtől. A korona és a drága
ékszerek nyilván ugyanezt a célt szolgálnák, de nekünk
biztonsági szempontból így volt könnyebb. Ily módon
nyugodtan jöhetnek-mehetnek, ugyanis rajtunk kívül senki nem
fedi fel a kilétüket. Rémülten figyeltem, ahogy Pilar hercegnő
egyik kezét a szájára, másikat a hasára teszi. Pont az ételek
mellett álltunk. Ha itt fog hányni… Jó ég! Megragadtam a karját,
gyorsan kihúztam a sátorból, és a sövényhez kísértem.
Előrehajolt, és zihálni kezdett. Gyorsan cselekedtem.
Hátrafésültem és felfogtam a haját, miközben arra is ügyeltem,
hogy a fején maradjon az apró korona, ami biztos vagyonokat
ér.
– Köszönöm – suttogta, aztán levette az álarcot, és a
szoknyájához szorította. – Talán nem koszoltam össze magam.
 – Az étel okozta? Vagy az ital? – kérdeztem. Már csak ezért is
örültem, hogy nem mi felelünk az ételekért.
– Ittam. – Felegyenesedett, és köhögött. Elengedtem a haját,
mire közelebb jött. – Nagyon sajnálom.
– Igazán nem kell szabadkoznia. Előfordul az ilyesmi.
– Anyám meg fog ölni.
Egyik kezével eltakarta az arcát, visszavette az álarcot, aztán
megigazította a koronát. Még ilyen állapotban is szép volt.
Hosszú, sötét haja, mandulavágású szeme és enyhén kreol bőre
szemet gyönyörködtető. Tiszta anyja.
– Mindenki mondta, hogy egyek, de nem hallgattam rájuk.
Ahogy ideértünk, magával ragadott a zene, a táncosok és az
akrobaták. A buli hevében folyamatosan iszogattam. Nagyon
sajnálom.
– Ugyan már! Elkísérem a mosdóba, hogy kicsit megmossa az
arcát.
Elindultam, ő pedig jött utánam.
– Ezek után biztos, hogy nem engednek el nyáron a
barátaimmal. Pedig csak most az egyszer rúgtam ki a hámból,
és tessék. Mindez három pohár szeszes ital miatt.
– Üres gyomorral nem tanácsos alkoholt fogyasztani. Ezt a
leckét mindenkinek meg kell tanulnia.
Intettem a mosdó előtt álló biztonsági őrnek, aztán
kinyitottam az ajtót. Ahogy beléptünk, rögtön a kosarat
kerestem, amit minden mosdóba betetettem. Mindegyikben volt
rágó, hajgumi, szájvíz, hajkefe, fájdalomcsillapító és törlőkendő.
– Honnan tudja, hogy itt van? – kérdezte Pilar. A tükörből
ránéztem, és rájöttem, hogy még mindig rajtam van az álarc.
Levettem, és Pilar felé fordultam.
– Én szerveztem a ceremóniát.
– Á! Ön Adeline a Pirouette-től!
– Igen.
Olyan lelkesen mondta, hogy mosolyt csalt az arcomra.
– Akkor még kínosabb. – Lehunyta a szemét, és hátrahajtotta
a fejét. – Imádom a rendezvényeit.
– Higgye el, ez egyáltalán nem kínos. Hónapok óta most
először veszek részt olyan eseményen, amit a cégünk szervez.
– A botrány miatt? – Amikor bólintottam, együttérző
pillantást vetett rám. – Minden barátomnak volt már hasonló
botránya. A fivéreim pedig valóságos botrányhősök. Szerintem
az ön esete nem akkora ügy, mint hiszi.
– Mindenki ezt mondja, de ettől még nem lesz könnyebb.
Vállat vontam. Kivettem a szájvizet a kosárból, és odaadtam
neki. Fogta a mosdó szélén álló poharak egyikét, beleöntötte a
szájvizet, és öblögetni kezdett.
– Olyasmi is van a kosárban, ami segít, hogy az év
legrangosabb eseményén ne úgy nézzek ki, mint egy mosott
hulla?
– Semmi gond a külsejével. Amúgy is álarcot viselünk.
– Ez igaz. – Mosolygott, aztán kihúzta magát, és visszatette a
szájvizet a kosárba. – Ön tényleg mindenre gondol.
– Igyekszem.
– Ott voltam Danika esküvőjén. A harmadik zeneszám végére
úgy éreztem, leszakad a lábam, erre bemondták, hogy minden
hölgy talál lapos talpú cipőt az asztal alatt. Nem tudtam, ki az
ötletgazda, de áldottam az eszét. Később kiderült, hogy ön volt.
 – Így igaz. A buli végére nekem is mindig megfájdul a lábam,
viszont nem szívesen rúgom le a cipőm az asztal alatt. Innen
jött az ötlet.
– Zseniális. És Erika Max huszonegyedik születésnapja a
jachton! Istenem! Teljesen odavoltam érte. Aztán ott van Renee
eljegyzése. Mesés volt! Alig várom az esküvőjüket.
– Biztosan gyönyörű lesz. De sajnos nem engem kértek fel a
szervezésre – tettem hozzá szomorúan.
– A botrány miatt?
– Igen. Sok ügyfelet veszítettem. Na, mindegy. Az én hibám.
– Fogadok, hogy Thomasnak semmi kára nem származott az
esetből – vágta rá gondterhelten.
– Férfiaknak áll a világ.
– Veszem észre. – A ráncok egyre csak mélyültek a homlokán.
– Ez a rendezvény is bizonyítja. Elegem van. Az összes
barátnőm eljött, és teszi-veszi magát a tesóimnak, holott kislány
korukban bátyjuknak tekintették őket. Az egész olyan bizarr és
belterjes.
– Gyanítom, hogy tényleg van valami belterjes a
családjukban.
– Nagyon gáz – nevetett. – Anya egyébként sokszor mondja
ezt apámnak, mire ő teljesen kiakad.
– Az édesapja nem tudott eljönni?
– Velünk utazott, de nem vesz részt a ceremónián. Fáradt. –
Elkomorult arccal folytatta. – Nincs jól. Sokan azt akarják, hogy
hazudjak, és mondjam, hogy minden a legnagyobb rendben.
Csakhogy ez nem igaz, és amúgy is torkig vagyok már a
színleléssel.
 – Nem mondom el senkinek. – Visszatettem a kosarat a
helyére, és felvettem az álarcot. – Ön ma este csak egy ifjú hölgy,
aki bulizni akar. Biztos van legalább egy olyan barátnője, aki
nem az ön bátyjai után ácsingózik. – Elindultunk kifelé.
Ránéztem. – Mi a helyzet Joss-szal?
– Joss – nevetett. – Szerintem próbálja nem megölni Aramist.
Ki nem állhatja. Amilyen buta, nem veszi észre, hogy a bátyám
ősidők óta szerelmes bele.
– Aramis? Szerelmes? Jossba? – Még kimondani is furcsa volt,
nemhogy belegondolni. – Soha nem beszélt velem Aramisról.
– Mert tényleg ki nem állhatja. Jó barátnő.
Ha Pilar szemében az a jó barátnő, aki nem koslat a bátyjai
után, jobb ha nem mondok semmit Elias és az én viszonyomról.
Nem, mintha olyan sok mesélnivalóm lenne.
Visszamentünk a bálterembe, és örömmel láttam, hogy
mindenki a DJ-pult körül táncol. Kicsit viccesnek tűnt, hogy
tizenhetedik századi jelmezben huszonegyedik századi zenére
ropják, de a lényeg, hogy jól érzik magukat. Ha a néhai
uralkodók közül bárki feltámadna és megjelenne, biztosan azt
sem tudná, merre van arccal.
– Furcsa belegondolni, hogy valaki néhány hónap múlva
ebben a kertben fog hozzámenni a bátyámhoz.
– Néhány hónap múlva? – Igyekeztem nyugodt maradni,
mégis hallatszott a hangomon az ijedtséggel kevert meglepődés.
Pilar bólintott.
– Apánk azt szeretné, hogy addig köttessen meg a házasság,
amíg ő is él.
– Ez érthető.
 Az előbbiek hallatán majd megszakadt a szívem.
– A mi életünkben semmi nem érthető, de már megszoktuk.
A színpadra nézett, és a DJ-t, a tűznyelőket és a bulizókat
figyelte.
Örültem, hogy ilyen jól alakul minden. Láttam néhány
potenciális menyasszonyjelöltet, akik egy helyben ácsorogva
várakoztak, de alapból mindenki felszabadultan jött-ment, és
láthatóan jól érezte magát.
– Hol van a bátyja? Egész este nem láttam.
Pilar legyintett.
– Biztosan lófrál valahol. Eli utálja a bulikat.
– Ez viccesen hangzik azok után, hogy bulit buli után szervez.
– A látszat sokszor csal. – Rám mosolygott. – Köszönöm a
segítségét. Ha egyszer eljegyezési vagy esküvői ceremóniát
szeretnék, mindenképp önt fogom megbízni a szervezéssel.
– Állok rendelkezésére.
Elindult, aztán elvegyült a tömegben. A sátor felé vettem az
irányt, hogy megnézzem, ott is rendben mennek-e a dolgok.
Ahogy beléptem, meglepődve láttam, hogy majdnem üres. Csak
néhány ember állt a jégszobor körül. Odamentem az
asztalokhoz, hogy megnézzem, van-e elég étel. Miután láttam,
hogy nincs hiány, elindultam a másik sátor felé, hogy
ellenőrizzem az italokat. Ahogy kiléptem, belebotlottam egy
kőbe. Szerencsére nem estem el, de amikor tettem még egy
lépést, észrevettem, hogy elhagytam az egyik cipősarkam.
Gondterhelten sóhajtottam, lehunytam a szemem, és felnéztem
az égre. Mikor, ha nem most történik velem ilyesmi? Közel volt
a lakosztály, így könnyen cipőt válthatok, és gyorsan visszaérek.
Elindultam. Ahogy a bulizók látótávolságán kívülre kerültem,
rezegni kezdett a telefonom a szoknyám zsebében. Magamban
káromkodtam. Mintha anyám tudná, mikor kell keresni.
Gyorsan beleszóltam.
– Cipőt cserélek, és máris jövök.
– Jaj, kicsim! Mi történt? – Anya aggódása kicsit kizökkentett.
– Megbotlottam egy kőben. Tudod, ez mindig akkor történik,
amikor azt reméled, hogy életed legnagyobb rendezvénye gond
nélkül lezajlik.
Anya kicsit nevetett.
– Madam Rose keres. Be akar minket mutatni a királynénak.
Szólok neki, hogy nemsokára jössz.
– A királynénak? Miért?
– Szerintem meg akarja köszönni a rendezvényszervezést.
– Jó ég! Nem akarok vele találkozni.
– Ő a királyné, Adeline. Találkoznod kell vele.
– Na jó!
Szaporáztam a lépteimet, de felemás sarokkal nem volt
egyszerű.
– Hívlak, ha visszaértem.
Ahogy a lakosztályhoz értem, lassítottam. Egy pár bement az
egyik lakosztályba. Pontosabban nem egy egyszerű pár. Elias
herceg és valami nő. Bár lehet, hogy nem Elias volt, hanem az
öccse. Egyforma magasak, és a testalkatuk is megegyezik. Az
álarcuk ugyanolyan. Mégis, meggyőződésem volt, hogy Elias az.
Ő volt a nap embere. Tetőtől talpig aranyszínű öltözékben volt,
kivéve elefántcsontszínű ingét. Nem viselt parókát. Hátrafésült,
sötét haja még komolyabbnak mutatta. Mintha már most ő
lenne a király. Hevesen kalapált a szívem, ahogy láttam őt
eltűnni a nővel. Nem a saját lakosztályába ment. És nem is az
öccséébe. Gyanítom, hogy a nőé lesz.
Ismét gyorsítottam a lépteimen, és besurrantam a saját
lakosztályomba. Levettem a cipőm, odarohantam az asztalhoz,
és megnéztem a szobabeosztást. A kérdéses lakosztály Ausztria
hercegnőjéé. Nem tudom, miért zavart olyan nagyon. Minek
szerveztük ezt az egészet, ha Elias már úgyis tudja, kit választ?
Minek ez a felhajtás? Gyorsan emlékeztettem magam, hogy sok
pénzt kapok a szervezésért, de ez csak átmeneti megnyugvást
adott. Letöröltem az asztalt, és hagytam, hogy a lapok a földre
hulljanak.
Odaléptem a szekrényhez, hogy megnézzem, melyik cipőt
vegyem fel. A rajtam lévő tökéletesen illett a jelmezemhez. Még
szerencse, hogy ittlétem alatt bolondos képeket akartam
készíteni, ezért bepakoltam az általam csak Mary Poppins-
cipőként emlegetett darabot is. Évekkel ezelőtt egy jelmezbálon
viseltem, de nagyon megszerettem, ezért mindenhová
magammal viszem. Belebújtam a cipőbe, megigazítottam a
hajam, felfrissítettem a sminkem, és felvettem az álarcot. Ha
találkoznom kell a királynéval, mégiscsak ki kell néznem
valahogy. Kiléptem a lakosztályból. Éppen bezártam az ajtót,
amikor hallottam, hogy nyílik annak a bizonyos másiknak az
ajtaja. Először a nő lépett ki, akiről feltételeztem, hogy Ausztria
hercegnője. A haját és az álarcát igazgatta. Úgy tűnt, mint aki
lenyomott egy gyors menetet a herceggel. Kezdtem egyre
jobban gyűlölni ezt a nőt.
Néma csendben álltam, és vártam, hogy elmenjenek. A nő így
is tett. Elias viszont nem. Vártam. Még mindig vártam. Végül úgy
döntöttem, nem érdekel. Nem érdekel, ha észrevesz, az pedig
végképp nem, hogy tudja, láttam őket. Egyetlen egyszer
randiztunk, ami nem volt valami eget rengető. Még arra sem
emlékezett, hogy annak idején szeretkeztünk, holott bizonyos
szempontból megváltoztatta az életemet. Ezek után nem
érdemli meg, hogy egy kicsit is vágyjak rá. Ahogy elindultam
felé, megfordult. Köszönésképp bólintott, én pedig
továbbmentem. A jelmez nagy előnye, hogy nem tudhatja,
tényleg én vagyok-e a maskara alatt.
Átvágtam a lakosztályok között, amikor éreztem, hogy valaki
megragadja a karom, és visszahúz. Sikoltottam, és
megfordultam, hogy lássam, ki az. Kikerekedett a szemem,
amikor rájöttem, hogy Elias. Nem tudhatta biztosan, hogy én
vagyok az. Találomra fogdossa a nőket? Megrémültem. Talán
igen. Kirántottam a karom. Elengedett. Alig láttam a tekintetét a
sötétben, ráadásul félig álarc volt rajta.
– Kerestelek – mondta.
– Honnan tudod, hogy én vagyok?
– Tudom, melyik a lakosztályod. – Közelebb hajolt. Hátráltam,
de nekiütköztem a mögöttem lévő ajtónak. – Tudom, milyen a
hajad és a járásod. Megismerem a szád formáját. A randi óta
folyamatosan próbállak megtalálni.
– Elég! – kiáltottam remegő hangon. – Egyetlen randi volt. Se
több, de kevesebb.
– Nem igaz. – Még közelebb nyomakodott, végigsimított a
nyakamon, és oldalra hajtotta a fejem, mintha ellenőrizni
akarná a pulzusomat. – Hiába van körülöttem egy rakás ember,
én csakis rád gondolok.
– Amikor bejöttél egy másik nő szobájába, nyilván nem
rajtam járt az eszed.
– Ki mondta? – Végigsimított az arcomon, és az alsó ajkamon.
– Ki mondta, hogy nem miattad álltam meg, mielőtt bármi
történhetett volna?
Nagyot nyeltem.
– Megálltál?
– Számít ez neked? – Megnyalta a száját.
– Igen. Nem. Nem tudom – suttogtam. – Nem kéne…
– Mondd, Adeline! – Végigsimított az orra hegyével az
arcomon, majd megállt a fülemnél. Elállt a lélegzetem. – Miért
akarlak ennyire? Miért hagyom ott a buliat, és megyek utánad a
városba? Miért van az, hogy egyetlen randi után csak rád
gondolok, holott még nem is szeretkeztünk?
– Ez igaz?
– Megcsókolsz, ha igen? – Hátralépett, és mélyen a szemembe
nézett. – Hagynád, hogy a ruhád alá nyúljak?
– Talán.
Megnyaltam a szám szélét, felszegtem az állam, és reméltem,
hogy megcsókol.
– Talán?
A mellemhez ért, aztán simogatni kezdte. Először a jobb,
aztán a bal mellemet érintette, miután sikerült a melltartó alá
férkőznie.
– Hagynád, hogy levegyem a fűződ, és a számmal folytassam?
– Megteszed, vagy csak állsz, és beszélsz róla? –
Kidüllesztettem a mellkasom, és zihálni kezdtem a vágytól.
 – Mennyire lenne jó… – beszéd közben folyamatosan csókolta
a nyakam – elkezdeni valamit, amit nem tudunk befejezni?
– Ezt kérdezted Ausztria hercegnőjétől is, amikor bementél a
lakosztályába? – Félrelöktem, és elhúzódtam. – Ez így nem
megy. – Idegesen csóváltam a fejem, és levegő után kapkodtam.
– Volt egy randink. Ennyi. Még egyszer nem megy.
Megfordultam, és elindultam. Ezúttal nem jött utánam.
 Tizenhatodik fejezet

Azok után, amiket a királyi családról hallottam, azt

feltételeztem, hogy a királyné folyamatosan kekeckedni fog.
Álmomban nem gondoltam, hogy ilyen kedves, mosolygós
asszony. Miután térdet hajtottam, kezet fogtunk. Még a másik
kezével is megfogta a karom, mintha meg akarna ölelni.
– Igazán kitettek magukért – mondta. – Pontosan ilyennek
képzeltem a tizenhetedik századi Versailles-t.
– Azt leszámítva, hogy most már nincsenek
illemhelyproblémák.
– Azt leszámítva – helyeselt nevetve, és a válla fölött Jossra
nézett, aki pont mögötte állt. – Miért nem hozta őt magával a
vasárnapi fogadásra? – kérdezte tőle, aztán ismét felém fordult.
– Egyszer mindenképp el kell jönnie! Csak a család és a szűk
baráti kör van jelen. Szívesen vesszük, ha újak is csatlakoznak.
– Úgy van! Egyetértek anyával – helyeselt izgatottan, széles
mosollyal az arcán Pilar hercegnő. Ezúttal sokkal jobban nézett
ki, mint amikor mosdóba kísértem. – El kell jönnie!
– Nyugalom, Pilar! – csitította a királyné.
– Jól vagyok, anya! – Gyanítom, hogy a szemét forgatta az
álarc alatt, legalábbis a hangsúlyából erre következtettem. –
Eljön most vasárnap, Addie? Szólíthatom így?
 – Pilar! – dorgálta a királyné.
– Természetesen szólíthat Addie-nek – válaszoltam
mosolyogva.
– Akkor ezt megbeszéltük. Vasárnap találkozunk – jelentette
ki a királyné. – Ön is csatlakozik, Madame Perla?
– Örömmel tenném, de attól tartok, hogy a jelen
körülményeket figyelembe véve nem lenne helyénvaló –
válaszolta kicsit szemérmesen anya.
– Ugyan már! Hagyjuk a politikát a férfiakra! Foglalkozzanak
vele ők, mi pedig érezzük jól magunkat!
– Tényleg nem volna szerencsés. Ahogy Adeline-nak sem
kéne részt vennie. Rosszul venné ki magát.
– Senki nem tudja meg. Van fogalma róla, hány olyan ember
jön, akiről nem tud a sajtó?
– Mostanában sokan figyelik – tette hozzá anyám, utalva
ezzel a botrányomra. Már a gondolatra is könnybe lábadt a
szemem, úgyhogy hevesen pislogtam. Próbáltam magam
összeszedni, de inkább meg sem szólaltam. Megérteném, ha a
királyné mégsem akarna meghívni a botrány miatt.
– Mindenkit megfigyelnek. Ha a médiától tenném függővé, kit
hívok meg, gyakorlatilag senki nem látogathatna hozzánk.
– Ez érthető.
– Még találkozunk – mondtam mosolyogva.
– Ó! A tánc! – kiáltott fel a királyné. – Nézzük meg, minden
hölgy itt van-e!
– Máris intézkedem – szólt Joss. Ahogy elhaladt mellettem,
egy kicsit megszorította a kézfejem. Pilar hercegnő követte, így
csak anya és én maradtunk.
 – Nem kéne elmenned.
– Hallottad a királynét. Nem utasíthatom vissza a meghívást.
– Találj ki valamit, és utazz vissza Londonba!
– Nem fogom visszautasítani a királynő meghívását csak
azért, mert apa nem tudja, hol a határ, és mindig elveti a
sulykot – suttogtam ingerülten.
– Egyszer már kockára tetted apád karrierjét, és veszélybe
sodortad a jó hírét. Megint kínos helyzetbe akarod hozni? Ne
felejtsd el, hogy ő fizette a tanulmányaidat! Nélküle sehol nem
lennél. Holnap elhagyod a kastélyt, mielőtt bárki észrevenne.
Visszamész a házba, összepakolsz, és visszautazol Londonba. Az
ő szemükben egy senki vagy. Jópofiznak veled egy darabig,
aztán levegőnek néznek. Ezt ne feledd! – tette hozzá, aztán
elindult.
Berohantam a legközelebbi mosdóba. Egyedül akartam lenni.
A rendezvény nélkülem is zökkenőmentesen zajlik. Ez az
előnye, ha az ember jó munkaerőt kölcsönöz.
Gyorsan bementem az egyik vécébe, és magamra zártam az
ajtót. Mély levegőt vettem, és az ajtónak dőltem. Kinyílt a
bejárati ajtó, és hallottam, hogy két hölgy vihorászik, aztán
bemennek a mellettem lévő jobb és bal oldali mellékhelyiségbe.
– Őszintén szólva, nem tudom, miért akar bárki is
hozzámenni – mondta egyikük. – A barátnőm, Fergie lefeküdt
vele, de a fickó még csak ki sem nyalta neki.
– Ezt én is hallottam róla – mondta a másik. – Kár az
időpocsékolásért.
Mindketten lehúzták a vécét, és pont ugyanakkor nyitották az
ajtót. A mosdóhoz léptek.
 – Ettől függetlenül helyes – mondta egyikük.
– Szerintem Aramis jobb pasi. Olyan dögös.
– Elias mindig mérgesnek látszik.
– Aramist viszont bevállalnám.
Ezen mindketten nevettek, aztán elindultak. Öröm volt
hallani, hogy nem mindenki szerelmes Eliasba.
Végiggondoltam, amit mondtak, és eszembe jutott a herceggel
töltött első éjszakám. Tévedés, hogy mellőzi az orális részt.
Nálam is használta a nyelvét és az ajkát, úgyhogy nem igaz,
amit a hölgyek mondtak. Ahogy megrohantak az emlékek,
lehunytam a szemem. Régen történt, mégis erős bizsergést
éreztem, amikor elképzeltem ajkának érintését a bőrömön.
Majd kiugrott a szívem a gondolatra. Nemrég megcsókolt. Meg
is érintett volna, ha hagyom. Jól döntöttem, hogy véget vetettem
a dolognak. Kinyitottam a szemem, kiléptem a
mellékhelyiségből, megmostam és megszárítottam a kezem,
aztán elindultam.
Mire visszaértem a buli helyszínére, javában ment a tánc.
Elias és egy hölgy végigtáncoltak a báltermen. Lágy zene szólt,
és halványkék fényárban úszott a terem. Pont, ahogy Madame
Rose kérte.
Szép látványt nyújtottak. Amolyan királyhoz illőt. Ahogy
elnéztem őket, éreztem, hogy nő bennem a féltékenység. Pedig
soha nem voltam nagyravágyó. Az a fajta vagyok, aki elfogadja,
amit az élet kínál, és beletörődik a sorsába. Igyekeztem
megkönnyíteni a szüleim életét. A szexvideó volt az egyetlen
kilengésem, de az sajnos nagyobb port kavart, mint kellett
volna.
 Azt kívántam, bárcsak egyike lehetnék a
menyasszonyjelölteknek, mert ők legalább egy kicsit
táncolhatnak a herceggel. Tudtam, hogy nekem soha nem lesz
rá lehetőségem. Éreztem, hogy valaki megáll mellettem. Amikor
láttam, hogy Pierre az, elmosolyodtam.
– Jól szórakoztál? – kérdeztem, mire bólintott, és a táncot
nézte.
– Azért ez nem semmi.
– Mi?
– Ez – mutattam a táncosokra. – Látszik, hogy a vérükben
van.
– Gyanítom.
– Nem kellett volna randiznom vele. – Figyeltem, ahogy egy
másik nővel keringőzik. – Még anyám is azzal jön, hogy ne is
szóljak a herceghez. Majdnem mindenkinek megvan róla a
véleménye.
Folyamatosan mondtam a magamét, főleg mert Pierre
megértő hallgatóságnak bizonyult. Valakinek muszáj volt
kidühöngnöm magam, mielőtt felrobbanok.
– Szörnyű érzés, hogy olyan férfihoz vonzódom, aki
gyakorlatilag elérhetetlen számomra. Na, mindegy. Csak túlélem
valahogy. Az ember sok mindent túlél. – Vállat vontam, és
mosolyogtam. – Átöltözöm, aztán ihatunk valamit.

Elindultam, magam mögött hagyva a táncoló párt és a zenét.

Joss az egyetlen, akinek magyarázattal tartozom. Biztosan
lesznek kérdései. Amint átöltözöm valami kényelmesebb
ruhába, mindenre válaszolok. Ahogy beléptem a lakosztályba,
lerúgtam a cipőm, levettem az álarcom, végigsimítottam a
hajamon, kibontottam az ad hoc elkészített kontyomat, és
kerestem valami váltóruhát. Egyszer csak kopogást hallottam.
Ledobtam a kezemben lévő felsőt, és odamentem, hogy
kinyissam az ajtót.
– Pierre! – A homlokomat ráncoltam. – Azt hittem,
találkozunk a… – Torkomon akadt minden szó, amikor a fickó
megállt velem szemben, és letépte az álarcát. Pislogtam.
– Elias? Mit… mit keresel itt?
Ezek szerint valamikor öltözéket cseréltek. Akkor most Pierre
táncol a hölgyekkel? Úgy tesz, mintha ő lenne a herceg?
 Tizenhetedik fejezet

– Mit csi…
– Szerintem nem kéne kihagynunk a lehetőséget.
– De… korábban…
– Találkoztam Pierre-rel, és öltözéket cseréltünk.
– Miért?
– Mert nem akartam táncolni azokkal a nőkkel. – Közelebb
jött. – Mert az egyetlen nő, akire megállás nélkül gondolok, nem
akar látni, én viszont nem akarom ezt elfogadni. – Végigsimított
az arcomon. – Mert meg akarlak csókolni, érezni akarlak, és azt
tenni veled, amit engedsz.
– Nem jó ötlet. Egyikünkre nézve sem lesz jó vége. Főképp az
én szempontomból nem.
– És ez visszatart?
– Nem. De kéne valami szabály. Tisztáznunk kéne a
határokat.
– Nem vagyok a szabályok híve. A határokat sem szeretem.
– Egyetlen éjszaka. Most, és aztán soha többet.
– Nem.
– De igen!
Mélyen a szemébe néztem. Komor tekintettel viszonozta a
pillantásomat.
 – Nem vagyok hajlandó csak egyetlen éjszakát tölteni veled.
Azt nem élem túl.
– Pedig kénytelen leszel. Vagy elfogadod így, vagy isten veled!
Nem akarok beleszeretni egy olyan férfiba, akinek másik nőt
kell feleségül vennie.
– Na jó! Egyetlen éjszaka.
– Rendben.
Berúgta maga mögött az ajtót, aztán az ajkamhoz szorította a
sajátját. Egy pillanatra még a szavam is elállt, aztán gyorsan
hátraléptem. Kétkedve, mégis szenvedélyesen nézett rám. Ez a
bizonytalanság ösztönzött, hogy megszólaljak.
– Valamit mondanom kell.
– Most?
– Annak idején már aludtunk együtt.
– Tudom – suttogta, és mosolygott.
– Tudod? Azt hittem, nem emlékszel.
– Dehogynem. – Ismét közelebb hajolt, aztán végigcsúsztatta
az arcomon az ajkát, végül megállt a fülemnél. – Soha nem
felejtettelek el, Adeline – suttogta.
– Nem kell hízelegned. Így is, úgy is megtörténik köztünk a
dolog.
Elhúzódott.
– Olyannak látszom, aki ok nélkül mond kedveset és szépet a
másiknak?
– Nem. – Alaposan végigmértem. Tudtam, hogy nem tenne
ilyet. Ami persze nem jelenti, hogy ne kedveskedne érdekből, ha
a helyzet úgy kívánja.
– Te vagy az egyetlen, akit úgy vittem ágyba, hogy nem
tudtad, ki vagyok. Nem a nevem vagy a rangom miatt akartál
lefeküdni velem, hanem önszántadból. – Végigsimított az alsó
ajkamon. – Annyira kívántál, ahogy én téged. És nem tudom,
miért, de azóta még jobban vágyom rád.
Bevallom, ilyen szépet még soha nem mondtak nekem.
Átkulcsoltam a nyakát, ajkam az ajkához érintettem, és tudtam,
hogy nem érem be ennyivel. Képtelen vagyok megállni.
Túlságosan magával ragadott a vágy. Hiába tudtam, hogy csak
egyetlen éjszakát töltök vele, és a szívem szakad meg, ha vége
lesz, akkor is szükségem volt az érintésére és a teste
közelségére. Érezni akartam az ajkát, a kezét, és minden
porcikáját.
– Ellenállhatatlan vagy, Adeline – mondta, miközben
vetkőztetett. Addig rángatta a fűzőt, amíg meglazult, és leesett a
padlóra.
Folyamatosan csókolgatott, és folytatta a vetkőztetést. Közben
én is megszabadítottam a nyakkendőjétől, és elkezdtem
kigombolni az ingét. Miután mindketten anyaszült meztelenek
lettünk, csak álltunk, és néztük egymást. Fürdőnadrágban már
láttam. Meztelenül is láttam, de akkor sötét volt, ráadásul rég
volt az már. Az előttem álló férfi maga volt a megtestesült
tökély. Nem az a kigyúrt, kockahasú típus, de látszik, hogy
sportos és erőtől duzzadó. Az a fajta, aki simán uralhatná a
terepet, mégis gyengéd. Biztosra veszem, hogy a nyelvével és az
ujjával is képes lenne kínozni, ehhez képest úgy néz rám,
mintha én lennék a világ legérzékenyebb teremtménye. Inkább
a pillanatot mondanám annak. Attól féltem, ha túl hangosan
beszélünk vagy túl gyorsan érünk egymáshoz, egy
szempillantás alatt vége mindennek, azt pedig egyikünk sem
élné túl.
Hanyatt fektetett az ágyon, és fentről lefelé haladva
végigsimított az ajkával a testemen, egészen a combomig. Ott
csókolgatni és harapdálni kezdett, mire összerezzentem. Ahogy
a lábam közé ért, felsóhajtottam. Lassan végignyalt a csiklómon,
aztán még egyszer, végül folyamatosan nyalogatta és szívogatta.
Olyan intenzíven dolgozott a nyelvével, hogy tudtam, nem
bírom sokáig, hiába szeretné Elias, hogy hosszan tartson az
élvezet. Miközben a csiklómat szívogatta, feldugta az egyik
ujját, mire megremegett a lábam.
– Csodásabb vagy, mint képzeltem – Kicsit hátrébb húzódott,
és mélyen a szemembe nézett, én pedig ziháltam.
Egyetértettem vele, mert egészen más volt tényleg a lábam
között tudni ezt férfit, herceget, jövőbeli királyt, mint
képzeltem. Mintha a gondolataimban olvasna, folytatta a
csiklóm nyalogatását. Nem sokkal ezután már a nevét
ordítottam az élvezettől.
Amint a hatalmába kerített az orgazmus, úgy éreztem, forog
velem a világ. Lüktetett a mellkasom, ahogy Elias felfelé haladt,
miközben apró fognyomokat hagyott a bőrömön. Megállt a
mellemnél, majd hol a jobb, hol a bal bimbómat harapdálta és
szívogatta. Felgyorsult a szívverésem. Ahogy a lábam közé
csúsztatta a kezét, tudtam, hogy nemsokára ismét elélvezek.
Kicsit felültem, amikor láttam, hogy felhúzza az óvszert, és az
intim testtájam felé közelít a férfiasságával. Kérdő pillantást
vetett rám, mintha engedélyt várna a behatolásra. Válaszképp
megmarkoltam a vállát, felemeltem a csípőm, és a dereka közé
kulcsoltam a lábam, hogy könnyen fölém helyezkedjen.
Körmömet a vállába vájtam, és még a lélegzetemet is
visszafojtottam, ahogy fokozatosan belém hatolt. Megmarkolta
a fenekem, aztán egyre durvábban döfködött. Ez a rész már
egyáltalán nem volt gyengéd. Fájt, és égetett odalent. Mintha
nemcsak lelki, hanem fizikai értelemben is meg akarna jelölni.
Egy szinten volt a tekintetünk, ezért végig a szemembe tudott
nézni. Az ajkamba haraptam, hogy ne ordítsak, pedig
legszívesebben üvöltöttem volna, miután egyre mélyebbre
hatolt. Elias egyre erősebben markolta a fenekem, és még
szorosabban húzott maga felé, így még jobban ingerelve az
amúgy is érzékeny csiklómat.
– Nem lehet csak egyetlen éjszaka, Adeline – suttogta,
miközben folyamatosan döfködött.
– Muszáj, hogy az legyen.
Ahogy a testemet uralta, ahogy felizgatott… Képtelen voltam
uralkodni magamon. Hátrahajtottam a fejem, ismét a nevét
ordítottam, és éreztem, hogy elalél. Ordított valamit franciául,
mire ismét elélveztem.
 Tizennyolcadik fejezet

Megfogadtam anyám tanácsát, és ahogy hazaértem,

összepakoltam. Hiába próbáltam továbblépni, nem hagyott
nyugodni az előző éjszaka gondolata. Minden másodperccel
nőtt bennem a feszültség, mégsem menekültem. Amúgy sem
tudtam volna. Vissza kell utaznom Londonba, hogy
ellenőrizzem a lakást, és rendezzem a gondolataimat. Kéne
találnom magamban egy dobozt, ahová elraktározhatom és
lezárhatom az Eliasszal kapcsolatos emlékeimet. Minden
akaratom ellenére jobban vágytam erre a férfira mint kellene,
az előző éjszaka pedig rátett egy lapáttal.
Azzal a kifogással távoztam, hogy meg kell néznem, rendben
van-e a londoni lakás. Már jó ideje vagyok távol. Annak
ellenére, hogy a szomszédasszonyom, Mrs. Parsons a
távollétemben is gondoskodik a lakás tisztaságáról, a csekkjeim
biztosan halomban állnak, és a befizetés nem tűr halasztást.
Pakolás közben folyamatosan Eliasra gondoltam, és azon
morfondíroztam, mondjak-e neki valamit. Végül arra jutottam,
hogy felesleges. Még úgysem tért haza Versailles-ból.
Amennyire tudom, azzal a hercegnővel tölti a napot, akit
feleségül vesz. Amúgy is megegyeztünk, hogy csak egyetlen
éjszakát töltünk együtt, és azon túl vagyunk. A tegnapi éjszaka
visszaidézte a korábbi emlékeket. Utólag azt kívánom, bárcsak
ne egyeztem volna bele, de most már mindegy. Még akkor sem
lehetne köztünk semmi, ha mindketten folytatni akarnánk.
Ahogy anyám mondta, én csak egyszerű jöttment vagyok a
szemükben. Etienne pedig kijelentette, hogy nincs közös jövőm
Eliasszal. Okosabb lenne hallgatni rájuk, elvégre a legjobbat
akarják nekem. Elmegyek Londonba, utána visszajövök a
királyné vasárnapi fogadására, és addigra talán tényleg magam
mögött hagyom ezt az egészet.

Londonban semmi változás. Nem mintha másra számítottam

volna. Kivettem a zsebemből a kulcsot, és elindultam a ház felé.
Menet közben az út túloldalán lévő parkra néztem, és
elmosolyodtam, amikor hosszú idő után újra láttam az idős
házaspárt a padon.
Kensington kedvelt városrészében laktam, és apám egyik jó
barátjától béreltem a lakást. Apa akkor lakott itt, amikor
nagykövetként szolgált Londonban. Négy évig dolgozott ebben a
pozícióban, aztán visszament Párizsba, de a kapcsolatai
megmaradtak, ezért amikor úgy döntöttem, ideköltözöm,
szerencsémre ugyanabban a csodás házban lakhatok, amibe
kamaszként beleszerettem. Túl nagy nekem, de Joss beköltözött
az egyik hálószobába, így már kevésbé tűnik méretesnek a
lakás. Azután költöztem ide, hogy lediplomáztam. Megígértem
apának, hogy amint beindul az üzlet, fizetem a lakbért. Állom a
szavam és a költségeimet is. Joss Franciaországban maradt,
ezért tudtam, hogy teljesen egyedül leszek a lakásban. Már épp
elforgattam a kulcsot a zárban, amikor hallottam, hogy nyílik a
mellettem lévő lakás ajtaja. Rögtön észrevettem Mrs. Parsonst.
– Visszajött! – Tetőtől talpig végigmért. – Elgyötörtnek látszik.
– A vonaton aludtam – vágtam rá, bár ez nem magyarázat.
Valóban elgyötört voltam. Alig aludtam, ezért sötét karikák
éktelenkedtek a szemem alatt. Hajam kócos, mert nem volt
időm rendes frizurát készíteni. Nem vasaltam ki a len
kabátomat, és gyanítom, hogy a blúzomat sem gomboltam be
rendesen. Eddig soha nem látszottam elgyötörtnek.
Nyilvánosan legalábbis nem, ezért teljesen jogos Mrs. Parsons
aggodalma.
– Jöjjön! Igyon egy teát! – javasolta ellentmondást nem tűrő
hangon.
Próbáltam kifogást találni.
– Még ki kell pakolnom.
– Na jó! Hagyom, hogy elrendezze a dolgát, és visszatérjen a
régi kerékvágásba. Akkor holnap délben várom.
– Holnap délben.
Mosolyogtam, és vártam, hogy visszamenjen a lakásába,
mielőtt én is bemegyek a sajátomba.
Ahogy beléptem, lerúgtam a cipőm, aztán levettem a kabátot
és a sálat. Odaléptem a konyhapulton sorakozó levelekhez,
átnéztem őket, és gyorsan kiválogattam a számlákat és a
meghívókat. Jó néhány Jossnak érkezett, azokat külön kupacba
rendeztem. Felkaptam a számlákat és a meghívókat, aztán
elhúztam az összes függönyt, és hagytam, hogy besüssön a nap.
Úgy döntöttem, lent maradok, és csak később nézem meg a felső
szintet. Első, hogy befizetem a számlákat, aztán indítok egy
mosást, és lepihenek.
 A telefonom csörgése keltett. Félálomban utánanyúltam, és
láttam, hogy Mrs. Meyers keres.
– Minden rendben? – kérdeztem köszönés helyett.
– Nem. Semmi sincs rendben! Ez a férfi egyszerűen
kiállhatatlan, úgyhogy többet nem viszem ki a kosarat!
– Tessék? – Felültem az ágyon, és kinéztem. Sötét volt. Ezek
szerint majdnem egy egész napot átaludtam. – Mit mondott?
– Nem fogadja el a kosarat. Azt mondja, minden rossz. Pedig
minden utasítást követtem, amit öntől kaptam – jelentette ki
olyan szigorúan, hogy beleborzongtam.
– Nagyon sajnálom.
– Ne kérjen helyette bocsánatot! Csak szólni akartam, hogy
Lucy Waltersre bíztam az ügyet. Ő talán jobban elboldogul ezzel
az alakkal. Úgyis jól ismerik egymást.
– Jól ismerik egymást? Nem Lucy a pubtulajdonos lánya?
– Jól ismerik egymást – ismételte Mrs. Meyers. – Úgy értem,
volt már kapcsolatuk.
– Ó! – Összeszorult a szívem. – Vagy úgy.
– Megadom a számát Lucynek. Holnap keresni fogja önt.
Ezzel letette, mielőtt bármi ellenvetést tehettem volna.
Egyáltalán nem tartom jó ötletnek, hogy Lucy Walters Elias
közelébe kerüljön, főképp, ha már szexeltek. Egyrészt féltékeny
voltam, másrészt úgy gondoltam, ez alapból kínos lehet
mindenkinek.
Letettem a telefont, és felhívtam Etienne-t. Nem vette fel. Ezek
után felhívtam Josst. Ő harmadik csörgésre beleszólt.
– Hiányzom?
– Ahogy mindig. – Csak halványan mosolyogtam, mert erősen
munkált bennem a féltékenység. – Az a helyzet, hogy Elias
bunkó módon viselkedett Mrs. Meyersszel, aki ezek után tovább
delegálta a feladatot.
– A kosárkivitelt? – kérdezte. – Ezt a feladatot?
– Igen.
– Na és?
– Az illető, akire a feladatot testálta, nem más, mint Lucy
Walters, aki annak idején szexelt Eliasszal.
– Jó. És?
– Nem akarom, hogy ő vigye ki a kosarat.
Joss egy pillanatra elhallgatott.
– Mert kedveled a pasast?
– Igen. – Lehunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak
végleg törölhetnék minden, vele kapcsolatos érzelmet.
Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Semmi mást nem láttam
magam előtt, mint Lucy Walterst és Eliast az ágyban. Gyorsan
kinyitottam a szemem. – Nagyon kedvelem. Ha őszinte akarok
lenni, ez már több, mint kedvelés.
– Ez nem… – sóhajtott. – Addie! Ugye tudod, hogy nem lehet a
tiéd?
– Tudom. Mindenki ezt mondja.
Ismét lehunytam a szemem.
– Tudom, hogy nem. Nem vagyok hülye. De ha ő is tudja,
miért akar folyton becserkészni?
– Mert az a fajta férfi, aki nincs tekintettel a többiek
érzéseire. Hidd el, én tudom.
Kipattant a szemhéjam.
– Ti ketten…
 – Nem. Jaj, dehogy! Csak azért mondom, mert régóta
ismerem Pilart, ezért sok mindent tudok a hercegekről és a
kicsapongásaikról. Számukra te csak egy vagy a gyűjteményből.
Egy újabb húsdarab, akit ágyba lehet vinni.
– Nem hiszem, hogy csak erről van szó. Nem úgy bánik
velem.
– Nagyon kedves és elbűvölő tud lenni. Ért hozzá. De ez csak
a látszat.
Próbáltam feldolgozni az imént hallottakat.
– Akkor nem biztos, hogy jó ötlet az a vasárnapi fogadás.
– Szerintem gyere el!
– De ő is ott lesz, és jobb, ha nem találkozunk.
– Úgyis a házban lesz, mire visszaérsz. Hónapokon belül
szerepelni fog minden újság címlapján, amint megházasodik, és
királlyá koronázzák. Így is, úgy is látni fogod.
– Azért rosszabb élőben találkozni vele, mint egy újság
címlapján látni.
– Amúgy is elhozza a barátnőjét.
– Honnan tudod?
– Természetesen Pilartól.
– Hú!
– Elhozza a barátnőjét.
– Én nem vihetek senkit. A királyné csak engem hívott, nem
mondta, hogy vihetek kísérőt. Nem mintha lenne bárki. Nem
akarom megint szegény Pierre-t megkérni, mert az végképp
nagyon kínos lenne.
– Vidd Thomast!
– Evanst? Az exemet?
 – Igen. Tudod, akivel a szexvideót készítetted. Tartozik neked
egy szívességgel. Igencsak odatenne Eliasnak, ha együtt látna
titeket.
– Nem akarok játszmázni, Joss.
– Márpedig a szerelem játszma. A magad jól felfogott
érdekében játszanod kell.
– Miféle hülyeség ez?
– Nem hülyeség, Addie. A kékvérűek szeretnek játszmázni –
Kicsit halkabban folytatta. – Jut eszembe, kékvérűek: Pilar
szeretné, hogy én legyek a titkárnője.
– Tessék? Neked van munkád!
Kedveltem Pilart, de ez azért túlzás. Egy dolog, hogy
segítettem neki, de az már nem járja, hogy lenyúlja a legjobb
barátnőmet és munkatársamat.
– Mondtam neki, hogy átgondolom.
– Komolyan?
– Nem akartam kerek perec nemet mondani. Jó barátnőm,
ahogy te is. Sokat kéne utaznom, és olyan emberekkel
találkozhatnék, akikkel amúgy soha az életben.
– Megértem, hogy vonz a munka, Joslyn. Csak… Nem akarlak
elveszíteni.
– Sokaknak be tudnám ajánlani a Pirouette-et, így évekre
előre betáblázhatnád magad. Olyan rendezvényeket
szervezhetnél, amikről eddig csak álmodtál.
Elmosolyodtam.
– Akkor sem akarok megválni tőled.
– De azért belátod, hogy van előnye, nem?
– Persze.
 Nevettünk.
– Hozz magaddal valakit vasárnap!
– Még átgondolom.
– Majd szólj, mire jutottál!
Először nagyon nem tetszett az ötlet, de minél többet
gondoltam rá, hogy Elias visz valakit, annál inkább motivált,
hogy kísérővel érkezzem a fogadásra. Mégiscsak jobb férfival az
oldalamon megjelenni, mint egymagam érkezni, és nézni,
ahogy Elias egy másik nővel enyeleg. Kíváncsi lennék, mikor
választotta. Vajon őt fogja eljegyezni? Jobb, ha lélekben
felkészülök. Miután befejeztem a beszélgetést Joss-szal, írtam
Thomasnak. Mondjuk, az is megér egy misét, hogy az ember
haverságban marad az exével, főképp azután, hogy miatta
vagyok kénytelen rejtőzködni.
 Tizenkilencedik fejezet

Thomas megragadta a kezem, ahogy elindultunk a terem felé.

Kis híján arrébb ugrottam.
– Ha féltékennyé akarsz tenni valakit, együtt kell működnöd.
– Senkit nem akarok féltékennyé tenni – vágtam rá, de
hagytam, hogy fogja a kezem.
Amikor kinyílt a hatalmas dupla ajtó, gyorsan megmarkoltam
a kézfejét, mire kuncogni kezdett. Annak ellenére, hogy nemrég
szerveztem rendezvényt a Versailles-i kastélyban, és turistaként
is láttam néhányszor, valahogy mégsem jutott el a tudatomig,
hogy ez valódi, működő kastély. Királyi dinasztiák váltakoztak
benne, és vitathatatlan a történelmi jelentősége. Számomra még
mindig tündérmesébe illő. De valahányszor látom,
mesterkéltnek tűnik.
A Fontainebleau-i kastély teljesen más. Pazar ugyan, mégis
valóságosnak látszik. Talán azért, mert tudom, hogy ezt
használják legtöbbször. Annak idején itt töltötték a karácsonyi
ünnepeket, ráadásul itt nőtt fel a hercegnő és a hercegek. El
nem tudom képzelni, milyen lehetett gyerekként itt élni.
Kizártnak tartom, hogy itt valaha törött játékok hevertek, és a
márványpadlón gyerekek szaladgáltak. Az egész olyan
érinthetetlennek tűnt, akár a királyi család. Most jöttem rá,
hogy erre célzott anya, Etienne és Joss.
Ahogy az előtérben sétáltunk, végignéztem a falon sorakozó
arcképeken. Olyan érzésem támadt, mintha a múlt összes
királya és királynéja minket figyelne a magasból. Elvégre mi
vagyunk a pórnép. Ezek az uralkodók tényleg a hagyományok
megrögzött hívei.
– Ez őrület – suttogtam.
– Várj, amíg bejelentenek minket! – szólt Thomas.
– Beje…
Be sem fejeztem a mondatot, kinyílt előttünk az ajtó. A
túloldalon egy férfi állt, papírral a kezében. Ahogy láttam,
legalább harminc ember tartózkodott a teremben.
Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Pont azzal az
emberrel jöttem, akit a videóról ismernek. Láttak minket
meztelenül. Látták, ahogy tesszük a dolgunkat. Erősen
megmarkoltam Thomas kezét. Viszonozta. Másik tenyerét a
kézfejemre tette, ami olyannyira megnyugtatott, hogy büszkén
felszegtem az állam, és már nem akartam megfutamodni.
– Miss Adeline Sofia Isabella Bouchard és Sir Thomas Evans!
– jelentette be fennhangon a férfi.
– Sir? – suttogtam.
– Te sem tudhatsz mindenről – kuncogott Thomas.
Az emberek összegyűltek, és csak bámultak ránk. Én is
végigmértem őket, aztán észrevettem a királynét és Eliast.
Utóbbi arckifejezése kifürkészhetetlen volt, bár feszült az
állkapcsa, mintha mérges lenne. Rám? Nem. Én nem adtam rá
okot. Állt mellette egy magas, vékony, kedves mosolyú szőke
hölgy, apró tiarával a hajában: Ausztria hercegnője. Gyanítom,
hogy ő lesz Franciaország jövőbeli királynéja.
Tekintve, hogy kínos volt a felém áradó figyelem, közel sem
zavart annyira az előbbi gondolat, mint korábban. Főképp, hogy
nem láttam eljegyzési gyűrűt az ujján. Egyelőre. Thomas
körbevezetett, bemutatott néhány barátjának. Mosolyogtam, és
kezet fogtam mindenkivel, miközben próbáltam nem arra
gondolni, hogy ezek az emberek láttak minket meztelenül.
Persze mondaniuk sem kellett, mert az arckifejezésük mindent
elárult. Szerencsére, láthatóan ugyanolyan kínosnak tartották a
helyzetet, mint én, ezért mindenki gondosan kerülte a témát.
Ismét kinyílt az ajtó, és a férfi bejelentette a soron következő
párt.
– Miss Ambrosia Agnes és Mr. Benjamin Drake!
– A fenébe! – mondta Thomas.
– Úgy van! A fenébe! – helyeseltem. – Találkoztam vele az
egyik rendezvényen, de nem volt alkalmam teljes fényében
látni.
Benjamin Drake Franciaország egyik legjobb focistája.
Thomas és én nagy rajongói vagyunk. Azóta követem a
pályafutását, hogy elkezdett játszani a Les Bleus csapatban. Két
mezem is van a pasastól, a dedikáltat még Thomas vette nekem
karácsonyra.
– Jó hír, hogy nyugodtan flörtölhetsz Drake-kel. Remélem,
összejöttök, és meghívtok vacsorára.
Nevettem, és hátrahajtottam a fejem. Amikor kihúztam
magam, és észrevettem Eliast a terem túlvégében, a torkomon
akadt minden szó. Tudtam, hogy rossz ötlet volt idejönni. Nem
voltam a közelében, mégis úgy éreztem, mintha az én
derekamon tartaná a kezét, és nem a nőén, akivel megjelent.
Nem tudtam, mit tegyek. Mosolyogjak? Integessek? Vagy csak
egyszerűen nézzek félre? Egyikre sem voltam képes. Azt
kívántam, bárcsak tiszta szívemből tudnám gyűlölni, vagy
találnék rajta valami kivetnivalót. Arra nem számítottam, hogy
ilyen vágyakozó tekintettel fog rám nézni, ráadásul a szívem is
egyre hevesebben kalapált, ami szintén nem könnyítette meg a
dolgom. Alig kaptam levegőt.
– Vacsoraidő – szólt Thomas, és megfogta a kezem.
Hagytam, hogy vezessen. Ismét egy hatalmas ajtó előtt
találtuk magunkat, de továbbra is a hercegen járt az eszem.
Folyamatosan rá gondoltam. Az asztalon névtábla jelezte, kinek
hol a helye. Megkerestük a miénket, és leültünk. A mellettem
lévő terítékre néztem, és örültem, hogy Joslyn nevét láttam a
táblán, az övé mellett pedig Pilar hercegnőét. Még nem
találkoztam velük. Csak azt figyeltem, ahogy az inas az egyik
pohárba vizet, a másikba bort tölt. Minden méregdrágának
látszott, és nyilván az is volt. Amikor Thomas beszélgetni
kezdett a másik oldalán ülő férfival, alaposan végigmértem a
termet. A falak arany-  és vörös színben pompáztak, tökéletesen
összhangban a székkel, amin ültünk. Pompa és fényűzés
mindenütt. El nem tudom képzelni, hogy valaha tudnék így élni.
Szeretek kiöltözni, ettől függetlenül melegítőben, vagy
maxiruhában és szandálban érzem magam legjobban. Ahogy
elnéztem a kastélyt, az az érzésem támadt, hogy itt az ember
csak elegáns ruhában hagyhatja el a szobáját. Ez tényleg nem az
én világom. Ismét eszembe jutottak anyám szavai.
Emlékeztettem magam, hogy én csak az ő szórakoztatásukra
vagyok itt. Újabb földi halandó az istenek között, így még
hatalmasabbnak érezhetik magukat.
– Sikerült. Ügyes vagy – suttogta Joss, miközben helyet foglalt
mellettem.
– Szia! – mosolyogtam, és megkönnyebbültem, hogy végre itt
a barátnőm. Pilar leült Joss mellé, és ő is rámosolygott. – Jó újra
látni!
– Köszönöm, hogy eljött, és elnézést, hogy megvárakoztattuk
– suttogta felém Pilar. – Beakadt a cipzáram, ezért át kellett
öltöznöm.
– Ahogy elnézem, remekül választott. Tökéletesen áll a ruha –
mondtam, elnézve a fekete ruhát.
Rövid volt, mégis mértéktartó. A felsőrész váll- és
mellkasrészét csipke díszítette, a szoknya tüllből készült.
Mutatós, elegáns darab. Joss sötétbordó ruhát viselt, oldalán
megkötővel, ami gyönyörűen kiemelte a derekát. Örültem, hogy
nekem rövid, fekete, bebújós ruhát választott aranycipővel.
Máskülönben valami puccos, báli ruhát erőltettem volna
magamra, mondván, mégiscsak a királyné fogadására jöttem. A
legtöbben úgy öltöztek, mintha koktélpartira jöttek volna.
Senkin nem láttam méteres kalapot, bár én magam szívesen
felvettem volna egyet. Egy pillanatra felötlött bennem, hogy
anya mégiscsak rosszul ítélte meg a királyi családot. Lehet, hogy
ők is átlagemberek, csak több lehetőségük van. Talán nem azért
hívnak meg magunkfajta embereket, mert így akarják táplálni a
saját felsőbbrendűségüket, hanem épp ellenkezőleg: közénk
szeretnének tartozni. Jó eséllyel nem járok messze az igazságtól,
mert szinte mindenki másra vágyik, mint amije van. Ahogy
mondani szokás: a szomszéd kertje mindig zöldebb.
Lassan az összes vendég helyet foglalt. A velünk szemben
lévő székek viszont üresen álltak. Hevesen vert a szívem a
gondolatra, hogy ott ül majd Elias. Kopogott a szemem az
éhségtől, de tudtam, ha velem szemben ül, egy falat nem fog
lemenni a torkomon. Alapból összeugrott a gyomrom. Az ajtó
felé néztem. Elias az öccsével beszélgetve lépett be. Őket követte
Ausztria hercegnője, végül megérkezett a királyné.
Folyamatosan őt figyeltem. Rám nézett, szélesen mosolygott, és
integetett. Annak ellenére, hogy megdöbbentem, viszonoztam a
gesztust. Leült az asztalfő melletti székre, szabadon hagyva azt.
Aramis herceg Joss-szal szemben, Elias velem szemben,
Ausztria hercegnője pedig Thomasszal szemben foglalt helyet. A
tányéromra néztem. A közepén állt egy elefántcsontszínű,
összehajtott szalvéta.
– Láttad Benjamin Drake-et? – kérdezte suttogva Joss.
– Hogyne láttam volna! – Kikerekedett a szemem. –
Találkoztál vele?
– Még nem. Pilar majd bemutat neki.
– Eddig egyszer találkoztam vele – suttogta Pilar.
– De te hercegnő vagy. Az nem számít – jelentette ki Joss.
– Dehogynem. – Elpirult. – Én is a rajongója vagyok.
– Thomas megvette nekem a pasas dedikált felsőjét. Azt
hittem, meghalok – mondtam.
– Kértem a tesóimat, hogy szerezzenek nekem egyet, amikor
meccsre mennek, de mindketten elfelejtették.
– Gazfickók – suttogtam.
Pilar és Joss nevettek.
 – A focisták közül messze neki van a legjobb segge –
állapította meg Joss.
– Mondhatjuk – helyeseltem.
– Ez nem kérdés – tette hozzá Pilar.
– Miről folyik a társalgás? – érdeklődött a királyné. – Jobb lett
volna, ha odaülök, és csatlakozom a vidámsághoz.
Hirtelen mindhárman kihúztuk magunkat.
– Csak a ruhákról beszélünk – vágta rá Pilar vigyorogva.
Joss gyorsan a szája elé tette a szalvétát, nehogy hangosan
felröhögjön, én pedig az ajkamba haraptam. Amikor
észrevettem, hogy Elias halvány mosollyal az ajkán engem néz,
rögtön komolyra váltottam. Kis híján kiugrott a szívem.
Gyorsan elfordítottam a fejem, és az öccsére néztem, aki épp
egy másik fickóval beszélgetett. Még soha nem láttam ilyen
közelről Aramis herceget, de azt kell mondjam, ő is rendkívül
vonzó. A szeme olyan zöld, mint Eliasé, talán egy árnyalattal
világosabb. Tekintetén látszott, hogy laza, bulizós fajta. Ezzel a
mosollyal sok nőt ágyba csalhatott már. Amikor feltűnt neki,
hogy figyelem, gyorsan rámosolyogtam. Kicsit lebiggyesztette az
ajkát, majd elmosolyodott.
– Adeline, ugye?
Bólintottam, és vigyorogtam, mint egy idióta.
– Hol lakik, Adeline? – Felemelte a borospoharát, és kortyolt
egyet. Úgy nézett rám, mintha valami hátsó szándéka lenne.
– Londonban.
– Londonban. – Felvonta a szemöldökét. – Ilyen nagy utat tett
meg, hogy eljöjjön a fogadásra?
– Nem. Úgy értem, most a közelben vagyok. A szüleimnek
van néhány nyaralója Marbellán, ezért ma nem kellett sokat
utaznom.
– Akkor ön Bouchard.
– Igen.
– Louis Bouchard lánya?
– Igen. – Megnyaltam a szám szélét.
– Vagy úgy! – vigyorgott. – Az apjának érdekes gondolatai
vannak. Szívesen meghallgatnám az  ön véleményét is.
– Aramis! – szólt rá a Elias. Előrehajolt, és súgott valamit az
öccse fülébe. Nem tudom, mit mondhatott neki, de Aramis
egyre szélesebben vigyorgott, és amikor rám nézett, kuncogott.
– Majd később folytatjuk a beszélgetést, Adeline – jelentette
ki. – Mérget vehet rá.
– Állok elébe.
Továbbra is vigyorgott. Kénytelen voltam elfordítani a fejem.
Inkább a borra koncentráltam, és próbáltam nem felnézni.
Kezdett kínossá válni ez az egész.
Még szerencse, hogy nemsokára tálalták a vacsorát. Kacsa,
fürj, osztriga és rák került az asztalra, ami szó szerint királyi
lakoma. Az üres főhelyre tévedt a tekintetem. Tudtam, hogy a
király nagyon beteg, ezért nem vesz részt nyilvános vacsorákon.
De a saját otthonában sem? Thomas és Joslyn elkezdtek
valamiről beszélni, én pedig kettőjük között ülve hallgattam.
Amikor Joss az ételével foglalatoskodott, Thomas odahajolt.
– Tudtad, hogy eltűnt a felvétel? – kérdezte suttogva.
Felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem, ami súlyos hiba
volt. Eddig nem tűnt fel, hogy ilyen közel vagyok hozzá, most
viszont összekoccant a homlokunk.
 – Á! – A homlokomhoz kaptam.
– Mintha általános iskolában lennénk – kuncogott.
– Hogyhogy eltűnt?
– Letörölték. Megkértem egy barátomat a The Sunnál. Tudod,
Darrent, mert ő az egyetlen, aki le tudja szedni a weboldalról –
mondta, én pedig bólintottam.
– Azt mondta, szigorú titoktartási szabályaik vannak. Semmit
nem mondhatott azon kívül, hogy mindenkit figyelmeztettek,
szedjék le az anyagot az oldalakról.
– Mégis milyen csodaeszközzel sikerül elérni, hogy ez tényleg
így legyen? – kérdeztem a homlokomat ráncolva. – Úgy értem,
még az ügyvédeket is bevetettük, mégis alig történt valami.
– Megtették, amit lehet, Addie. Sok helyről lekerült a felvétel.
– Képzelem.
– Hogy válaszoljak a kérdésedre, nem tudom. Az egyetlen
ember, akinek mindenhová elér a keze… – hirtelen torkán
akadt a szó, aztán úgy nézett rám, mintha beugrott volna neki a
válasz. – A király.
 Huszadik fejezet

A király.
Lehetetlen. Mégis, hogyan intézkedne a halálos beteg király?
És ami még fontosabb: miért? Eliasra pillantottam, aki
gondtalanul kortyolgatta a teát. Rám nézett. Hát persze.
Mondta, hogy intézkedik. Ezek szerint megtette. Kértem, hogy
ne foglalkozzon a dologgal, mégis beavatkozott. Lehet, hogy
emiatt haragudnom kéne, de olyannyira megkönnyebbültem,
hogy képtelen voltam rá. Amilyen gyorsan nyilvánosságra
került a felvétel, olyan gyorsan el is tűnt. Vége. Most már senki
nem beszélhet róla. Nem pont ezért gyűlöli apám a monarchiát?
Nem ez ellen küzd? Ki nem állhatja, hogy a hatalmuknál fogva
elhallgattathatják a sajtót, ezzel gyakorlatilag véget vetve a
szólásszabadságnak. Őszintén szólva, ez nekem sem tetszik, de
jelen helyzetben inkább örülök. Tudom, ez szemforgatás, de
nem tehetek róla. Viszont fogalmam sincs, mit kezdjek Eliasszal.
Köszönjem meg? Hordjam le? Hagyjam az egészet a fenébe?
Felvonta a szemöldökét, mire észbe kaptam, és gyorsan másfelé
néztem, ugyanis ekkor tudatosult bennem, hogy folyamatosan
őt bámulom.
Felállt a királyné, és megkocogtatta a poharát. Pont, ahogy a
filmekben szokták. Néma csend támadt, és mindenki ránézett.
Szélesen mosolygott, a szeme mégis komoly maradt.
– Mint azt sokan tudják, számos dolog történt és történik a
családban, de inkább nem untatom önöket. A lényeg: emelem
poharam a fiamra, Eliasra, aki Ausztria hercegnőjét, Emilyt
választotta feleségének. Igyunk rájuk! Kívánok nekik nagyon
boldog házasságot! – emelte poharát, majd követték a többiek.
Mindenki ámult-bámult, majd következett az „Éljen a királyi
család!” felkiáltás. Kivétel nélkül mindenki, azaz én is
megismételtem a mondatot.
Anélkül tettem le a poharam, hogy egy kortyot is ittam volna
a pezsgőből. Ez állítólag balszerencsét hoz, de egyszerűen
képtelen voltam legyűrni a torkomon. Ezt vártam, felkészültem,
mégis más volt ilyen módon szembesülni vele. Amíg csak anya,
Joss és Etienne szájából hallottam, hogy Elias nem lehet az
enyém, valahogy nem érintett ilyen mélyen. Most viszont
végképp belém hasított a felismerés. Ahogy a hercegről Ausztria
hercegnőjére tévedt a tekintetem, és láttam, ahogy széles
mosollyal az arcán felmutatja a gyűrűjét, végképp ráébredtem,
hogy mindennek vége. Sok erőfeszítésembe került nyugodtan
ülve maradni. Még többe, hogy képes legyek Eliasra nézni. A
pillantásából úgy tűnt, mintha megszakadna a szíve, amiért egy
másik nőt kell feleségül vennie. Talán így is van. Mindegy. Ezzel
a húzással legalább sikerült véget vetnie a köztünk lévő se
veled, se nélküled játszmának. Ismét felvette a marionettbábu
szerepét, és a családja kedvére tehet.
Nem sokkal ezután mindannyian felálltunk, Elias pedig
elnézést kért, és bejelentette távozását. Adott egy puszit
Ausztria hercegnője, Emily arcára, aztán integetett, és elindult.
Tovább folytatódott a bájcsevegés. Joss és Pilar néhány idősebb
hölggyel beszélgetett, Thomas és én pedig egy befektetővel
társalogtunk. Éreztem, hogy valaki finoman megérinti a
könyököm. Megfordultam, és láttam, hogy a királyné.
– Nem volt alkalmam köszönni – mondta.
– Ugyan! – Megfordultam, egy kicsit térdet hajtottam, és
mosolyogtam. – Köszönöm a meghívást.
– Köszönöm, hogy elfogadta – mosolygott. – Elrabolhatom egy
pillanatra?
– Természetesen. – Hátranéztem, elnézést kértem a
társaságtól, aztán követtem a királynét.
Ahogy az ajtóhoz értünk, az előtte álló férfi kinyitotta, majd
becsukta mögöttünk. Azon gondolkodtam, volt-e valaha olyan,
hogy saját maguknak nyitottak ajtót.
A királyné megállt, és felém fordult.
– Azt akartam kérdezni, megszervezné-e az esküvőt. Jövő
hónapban lenne. Tudom, nagyon későn szólok, de bármennyit
hajlandó vagyok fizetni, és a rendelkezésére bocsátom a
személyzetet is, ha szükséges. Csak szeretném, ha nagyon jól
sikerülne.
Lépteket hallottam az előtérben, de ügyet sem vetettem rájuk.
Tudtam, hogy a személyzet valamelyik tagja, vagy egy másik őr,
aki szemmel tartja a vendégeket. A királyné még mindig engem
nézett, és válaszra várt, én viszont továbbra is próbáltam
feldolgozni az előző pár óra történéseit.
Miután a királyné megtette a bejelentést, igyekeztem úgy
felfogni, mintha ez az egész csak tréfa lenne. De most, hogy
engem kér fel esküvőszervezőnek, és gyakorlatilag bármennyit
hajlandó fizetni, csak állok, és nézek ki a fejemből. Fogalmam
sincs, mit feleljek. Nyilván igent kell mondanom. Ha anya itt
lenne, biztos, hogy kiugrana a bőréből örömében. Joss is
hasonlóképp tenne, ha nem éppen odabent bájcsevegne. Csakis
igent mondhatok a felkérésre.
– Anya! Be kell menned apához! – szólt Elias.
Odafordultam, ránéztem, és ahogy közeledett, gyorsan az
anyjára pillantottam, aki megállás nélkül engem figyelt. Sírni
lett volna kedvem. A semmiből tört rám az érzés, és semmi
mást nem akartam, mint alaposan kizokogni magam. Végül
bólintottam.
– Számíthat ránk.
– Nagyon köszönöm, kedvesem! – Megérintette a karom. –
Nem kell nagy felhajtás, csak legyen némi romantikája és
varázsa. – Halványan elmosolyodott. Esküszöm, olvasott a
gondolataimban. Kicsit megszorította a karom, és hozzátette: –
Ha megbocsát, most megyek. Érezze jól magát, és köszönöm,
hogy idefáradt.
Bólintottam, és igyekeztem visszatartani a könnyeimet. Alig
tudtam megszólalni. Amikor a királyné távozott, kettesben
maradtam Eliasszal. Képtelen voltam ránézni.
– Elvállaltad az esküvőm szervezését? – kérdezte. Már a
hangján is érződött a keserűség.
– Mégis, mit kellett volna tennem? Mondjak nemet a
felkérésre? – Letöröltem az arcom, és örültem, hogy nem
szemtől szemben állok vele, bár biztosan tudta, hogy sírok.
– Találhattál volna valami kifogást. Például, hogy aznapra
már van rendezvényed.
 – Nem mondta, melyik napról van szó – Ismét megtöröltem
az arcom, mély levegőt vettem, és Eliasra néztem. – Tudod,
mikor lesz?
– Két hét múlva.
– Két hét. Nagyszerű!
– Kérlek, ne csináld ezt! Ne szervezd meg! Ne gyere el!
– Miért ne? Hogy megspóroljam a szívfájdalmat? Azzal kicsit
elkéstél.
– Képtelen leszek végigcsinálni, ha ott vagy.
– Az eljegyzést is remekül végigcsináltad, méghozzá
akkortájt, amikor együtt aludtunk. Szerintem ez is menni fog.
Mindent a koronáért, nem igaz?
Ezzel sarkon fordultam, otthagytam Eliast, és visszasétáltam a
terembe. Egyenesen Thomas felé vettem az irányt, és közöltem
vele, hogy hazamegyek. Kicsit zavarodottan nézett rám, de
megértőnek bizonyult.
– Kikísérlek. Szerintem jobb, ha én is megyek. Holnap nehéz
napom lesz.
– Ahogy nekem is.
Még fel kell hívnom anyát és Josst, hogy megosszam velük a
hírt, miszerint a herceg esküvőjét is mi szervezzük.
 Huszonegyedik fejezet

– Nem mondom, hogy nem lepődtem meg – jelentette ki

Antonio bácsi. – Már csak az a kérdés, jó vagy rossz vége lesz-e.
Miután a nagybátyám hazatért az utazásból, rögtön a
könyvesbolt felé vettük az irányt. Egész úton idáig a kezemet
tördeltem, és majd elájultam az idegességtől. Közben arra
gondoltam, hogy legrosszabb esetben anyámat fogja hibáztatni,
ő pedig nincs itt, hogy vitába szálljon vele. Az ajkamba
haraptam, ahogy végigmérte a bejáratot, ami teljesen
megváltozott, mire a bácsikám visszatért.
– Tetszik?
– Ez… Szebb, mint új korában. Bemehetünk?
Nevettem.
– A te boltod.
Belekaroltam és elindultam, így nem volt más választása,
mint lépést tartani velem. Akkor engedtem el a karját, amikor
kinyitottam az ajtót, és előre engedtem.
– Addie! – sóhajtott, és felém fordult. – Mennyibe került
mindez?
– Emiatt ne aggódj! Tetszik, vagy sem?
– Még selejteztél is! – nevetett, aztán a felső szinti apró
helyiségre pillantott.
 – Szerintem ott egy kis kávézó is elférne. Vagy legalább egy
társalgó. Mindenesetre kéne valaki, aki felszolgál, vagy felügyeli
a helyet. Szerintem könnyedén találnál embert a feladatra.
– Először az kéne, hogy belépjen ide valaki.
– Úgy lesz. Csak jobban kéne reklámoznod a boltot.
Az ablakhoz léptem. Ide olyan útikönyveket, regényeket és
önéletrajzi köteteket raktam, amik megérettek a válogatásra.
Felkaptam az elsőt.
– Néhány hetenként azért cseréld le őket! Egy tucatnyit
adtunk el belőle a tengerparti olvasmányt keresőknek.
– Tengerparti olvasmány – ismételte Antonio. – Mit értenek
ezalatt? Valami könnyűt?
– Nem feltétlenül. Bármit, amit tengerparton lehet olvasni.
Sokan nyaralni jönnek, és veled ellentétben nem a jövő évi
vakációt tervezik, ezért nem útikönyvet szeretnének olvasgatni
a parton.
– Évek óta nem voltam nyaralni – mondta jelentőségteljesen.
– Most viszont egyik nyaralást tervezed a másik után.
– Ez igaz – nevetett. – Elkapott az utazásmánia.
– Helyes. Akkor vegyél fel valakit boltvezetőnek, és élvezd az
életet!
– Azt hiszem, így lesz – bólintott, és körülnézett. – Bár olyan
szép lett ez a bolt, hogy szívesen itt maradnék egész nap. – Rám
nézett, és mosolygott. – Köszönöm, Addie!
– Szívesen.
A fejét csóválta, de továbbra is mosolygott.
– Ugye ma még kiviszed a kosarat?
– Annyit viszek ki, amennyit mondasz, de ne feledd, hogy
nemsokára elutazom. Ideje visszatérnem a valóságba.
– Biztos, hogy itt az idő a visszatérésre, és abbahagyhatod a
rejtőzködést?
– Muszáj.
– Beszéltél apáddal?
– Nem.
Az ajkamba haraptam, és gyorsan másfelé néztem. Annak
ellenére, hogy soha nem álltunk egymáshoz közel, nagyon
bántott, ahogy apa egyetlen e-mailemre sem válaszolt.
– Majd megnyugszik. Mindannyian követünk el hibát.
– Csakhogy van, akié nagyobb nyilvánosságot kap, mint kéne.
– Na igen! – Összeszorította az ajkát. – Már épp eleget
rejtőzködtél. Nem várhatja, hogy életed végéig bujkálj, főképp a
te hivatásod mellett. Anyád mondta, hogy te szervezted a
herceg bálját Versailles-ban.
– Igen.
– Az komoly.
– Az volt. És amúgy is az.
– Mi a baj? – kérdezte a homlokát ráncolva.
– Semmi. Csak… – A fejemet csóváltam. – Sok minden jár a
fejemben.
– Tudd, hogy nagyon büszke vagyok rád. Apád is, bár soha ki
nem mondaná. – Antonio a vállamra tette a kezét. – Sok szülő
azért nem örül hangosan a gyereke sikerének, mert így akarja
keményebb munkára ösztönözni. Ezt még apám mondta a
halálos ágyán, és nagyon megmaradt az emlékezetemben. Azt is
hozzátette, hogy bánja. – Vállat vont. – Most már nyilván késő.
Közben apád és én változtunk, de ő nagyon sokban apánkra
hasonlít. Ez nem is volna baj, de látom, hogy pontosan
ugyanazokat a hibákat követi el veled kapcsolatban, amiket
apánk a mi gyerek- és fiatalkorunkban. Majd megbékél.
– Talán, amikor a halálos ágyán fekszik.
Gyorsan letöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából.
Apa soha nem ismerné el, hogy téved.
– Mindegy. Nincs szükségem apa elismerésére.
– Mindannyian ezzel áltatjuk magunkat. Aztán járhat
mindenki terápiára – tette hozzá nevetve.
– Vicces vagy. – Nyelvet öltöttem rá, de tudtam, hogy nem
viccel. – Na, mindegy. Örülök, hogy tetszik a bolt. Kicsit
aggódtam. A nagy újranyitásra vonatkozóan viszont nincs
tervem. Ezt inkább rád bízom.
– Tekintve, hogy nemsokára elmész.
– Visszatérek a társadalomba. Nem emlékszel?
– Azért a megnyitóra visszajöhetnél.
– Meglátjuk. – Elindultam az ajtó felé. – Megyek.
Összekészítem a kosarat. Szólj, ha bármi kérdésed van!

Azelőtt nyílt a ház ajtaja, hogy odaértem volna. Megálltam, és

ahogy ránéztem, majd kiugrott a szívem. A szokásosnál
korábban érkeztem, mert a tegnapi eljegyzés bejelentése után
reméltem, hogy elkerülöm a herceggel való találkozást.
Hülyeség, mert ahogy Joss is megmondta, még ha nem is ebben
a városban találkozunk, nemsokára minden újságban Eliast
fogom látni. Ha a keze nem is, de a híre garantáltan elér
Londonig. Bárhová megyek, nem menekülhetek előle, mert ha
más nem, a közös emlékek velem maradnak.
 – Szia! – köszönt, és a hajába túrt.
– Szia! – Felemeltem a kosarat, és reméltem, hogy kicsit
megnyugszom, de a kezem úgy remegett, hogy alig tudtam
megmozdítani.
Elias észrevette, de nem szólt semmit. Láttam, hogy ugrál az
ádámcsutkája, miközben a tornácra lép, és csökkenti a köztünk
lévő távolságot. A kosáron lévő kézfejem mögé tette a sajátját,
ujjával az enyémet érintve. Az egekbe szökött a pulzusom.
Elengedtem a kosarat, mintha tűzforró lenne. Gyorsan
megfordultam, és bár nem rohantam szélsebesen, egy percet
sem akartam tovább a közelében tartózkodni.
– Várj, Addie!
Megdermedtem. Lehunytam a szemem, sóhajtottam, aztán
kinyitottam a szemem, de továbbra is háttal álltam neki. Még
időre volt szükségem, hogy összeszedjem magam.
– Sajnálom.
– Tudod, mit gondolok? – Megfordultam, és ránéztem. A
mellkasához szorította a kosarat, és várta, hogy kifejtsem. –
Szerintem jobb, ha mától kezdve nem szólunk egymáshoz.
– Tessék? Miért?
Jelentőségteljes pillantást vetettem rá.
– Tudod, miért.
– Mit akarsz, mit tegyek? Maradjak bent?
– Ezt úgy kérded, mintha amúgy folyton kint tartózkodnál.
Na, mindegy. Holnaptól úgysem leszek itt.
– Hogyhogy? – Tett felém egy lépést, de továbbra is köztünk
volt a kosár. – Elmész?
– Még nem, de közben visszatért a nagybátyám. Biztosra
veszem, hogy jobban végzi majd ezt a munkát, mint én.
– Ezt nem teheted! Csak tőled veszem át a kosarat.
– Olyan vagy, mint egy gyerek.
– Nem érdekel!
– Sokszor elfelejtem, hogy körülötted forog a világ.
Legalábbis azt hiszed. Sebaj. Én a magam részéről végeztem.
Nem csinálom tovább.
– Kérlek, Adeline! – szólt kedvesen, esdeklő tekintettel. –
Kérlek! Mindennap csak erre várok.
– Nem látod, mennyire fáj ez nekem? És mindennek tetejébe
én szervezem az esküvődet. Ez már sok.
– Akkor ne tedd! Már mondtam, hogy ne szervezd meg az
esküvőt! Csinálja más!
– És hagyjam ki a lehetőséget? Ez nemcsak rólam szól, hanem
a cégemről is. Egy ilyen rendezvény maga az álom! – éreztem,
hogy egyre hangosabban beszélek. – Mellesleg anyám is
kinyírna, ha megtudná, hogy visszautasítottam a lehetőséget.
– Anyád miatt szervezed az esküvőt, és figyelmen kívül
hagysz mindent, ami kettőnk között történt.
– Igen. Már éppen elégszer bántottam meg a szüleimet. Nem
hagyom, hogy megint egy férfi diktáljon, és tőle függjön minden
lépésem.
– Én nem… – Sóhajtott, és megmarkolta a kosarat. – Nem
szólok bele az életedbe. Csak szeretném megspórolni a
szívfájdalmat.
– Kicsit későn kaptál észbe. – Próbáltam úrrá lenni az
érzéseimen. Hátat fordítottam, mert képtelen voltam a szemébe
nézni. – Kérlek, ne gyere utánam!
 Huszonkettedik fejezet

Furcsa hangra ébredtem. Lassan kinyitottam a szemem, és

végigmértem a sötét szobát. Az éjjeliszekrényemen lévő
ébresztőórára pillantottam, és láttam, hogy fél három múlt
három perccel. Megdörzsöltem a szemem, és megint hallottam
a hangot. A bejárat felől érkezett. Szívem a torkomban dobogott.
Arra gondoltam, hogy a nagybátyám, bár ő nem az a fajta, aki
szó nélkül beállít, főleg nem ilyenkor. Lerúgtam a takarót,
kikászálódtam az ágyból, és megmarkoltam az ajtónál lévő
rudat. Eddig azt sem tudtam, minek van itt. Talán dísznek.
Mindenesetre most jó szolgálatot tesz. Felkapcsoltam a villanyt
a nappaliban, mire a betolakodó eltakarta az arcát a fény elől.
– Mi a fenét keresel itt?
– Látni akartalak.
– Hogy tudtál bejönni?
– Ezzel – vágta rá, kezében lóbálva a kulcsomat. A
homlokomat ráncoltam, aztán eszembe jutott, hogy a buli után
nem adta vissza a kulcsot.
– Részeg vagy?
Még soha nem láttam Eliast ittasan.
– Egy kicsit. Talán. Nem tudom.
Megpróbálta az asztalra hajítani a kulcsot, de az a földre
esett.
– Te részeg vagy.
– Talán.
Sóhajtott, és megdörzsölte az arcát. Amikor leengedte a
karját, véreres szemmel nézett rám.
– Telefonált az anyám. Én… Nemrég voltam apámnál. Nem
sokkal azután, hogy ott jártam…, meghalt.
– Tessék? – Levegő után kapkodtam, és azon gondolkodtam,
mit kell tenni ebben a helyzetben. Mindössze annyi ugrott be
rögtön, hogy az előttem álló férfi már nem Elias herceg.
Mostantól kezdve Elias király, feltéve, ha megtartja ezt a nevet.
Mindenesetre térdet hajtottam.
– Ne! – mondta megtört hangon, mint aki a könnyeivel küzd.
Ránéztem. – Ne csináld!
Majd megszakadt a szívem. Végtelenül szomorúnak látszott.
Mint egy kisfiú, akit magára hagytak. Valamilyen értelemben
így is történt. Ügyet sem vetve a titulusára, megkerültem a
köztünk lévő kanapét. Szívem minden lépésre hevesebben vert.
Eliastól karnyújtásnyi távolságra megálltam, de annyi eszem
azért maradt, hogy ne érjek hozzá.
– Nagyon sajnálom, Eli – suttogtam.
Bólintott, és szemmel láthatóan kereste a szavakat. Minthogy
képtelen volt bármit is mondani, továbbra is csak bólogatott.
Nagyon rossz volt ilyen megtörtnek látni. Éreztem, hogy
kicsordul a könnyem. Nem magam miatt, hanem a királyné,
Elias, a testvérei és az ország miatt lettem végtelenül szomorú.
Sóhajtott, aztán végigsimított az arcom két oldalán.
Összerezzentem az érintésére, és zavarba jöttem, amikor
letörölte a könnyeimet.
– Nagyon érző vagy, Addie. Túlságosan is. Még azokat is
megsiratod, akiket gyűlölsz.
– Nem gyűlölöm. Nem ismertem. Téged viszont igen. És
együttérzek veled.
– Istenem! – Közelebb jött, és magához ölelt. Homlokom a
mellkasához ért. – Túl jó vagy, hogy igaz légy. Túl jó vagy
bárkihez. Főleg hozzám.
Hagytam, hogy a karjában tartson, és ahogy beszélt,
magamba szippantottam az illatát. Nem vagyok túl jó. Csak egy
fiatal nő, aki szeretné megtalálni a helyét a világban. Azt hittem,
rátalálok a boldogságra, ha megalapítom a cégem, megtalálom a
férfit, aki mellett jól érzem magam, és olyan rendezvényeket
szervezhetek, amelyekről eddig csak álmodtam. Mindezek csak
ideig-óráig tettek boldoggá. Most jöttem rá, hogy a boldogságot
megtalálni maga az életen át tartó küzdelem. Hiába vagyok jó,
nincs jövőm Eliasszal. Kénytelen vagyok beérni az efféle
pillanatokkal. Miután hosszú percekig voltam az ölelésében,
elhúzódtam, de továbbra is a vállán tartottam a kézfejem.
– Elmentél Versailles-ba, hogy leródd tiszteletedet?
Fejét csóválva pislogott.
– Ide jöttem. Csak itt tudok tisztán gondolkodni.
– Jó ég, Elias! Ha ilyeneket mondasz…
– Ez az igazság. Csakis az igazat mondom. Miután beszéltem
anyával és a testvéreimmel, csak téged akartalak látni. Egyedül
téged.
– Mikor kell menned?
– Holnap reggel.
 – Gyere! Pihenj egy kicsit! – Megfogtam a kezét, a
hálószobámba vezettem, és lekapcsoltam a villanyt.
Nem tudtam, miért engem akart először látni, és egyáltalán
miért jutottam eszébe. Nem tudtam, akar-e velem
szerelmeskedni, vagy csak egyszerűen mellettem akar feküdni.
Csak azt tudtam biztosan, hogy a mai nap után gyökeresen
megváltozik az élete, és egyre kisebb az esély, hogy láthatjuk
egymást. Már a gondolattól is majd megszakadt a szívem. Ahogy
becsuktam az ajtót, és az ágyamhoz vezettem, próbáltam nem
ezen agyalni.
Könnyedén levette a cipőjét, lehúzta a melegítőfelsőjét, és
félredobta. Odamentem a saját helyemre, és figyeltem, ahogy
elfoglalja az ágy másik oldalát. Vékony, rózsaszín sortot
viseltem, hozzáillő ujjatlan selyem felsővel. Eliason csak egy
szürke pamut melegítőnadrág és egy fekete izompóló maradt.
Ruhástul feküdt az ágyba. Félúton találkoztunk, és átöleltük
egymást.
– Minden rendben lesz – suttogtam, ahogy a nyakamhoz ért
az arca.
– Honnan tudod? – Csiklandozott a lehelete. Kicsit hátrébb
húzódtam, a szemébe néztem, bár alig láttam valamit a
sötétben.
– Nem tudom, de bízom benned.
– Hogyhogy? Azok után, ami történt…
– Mi után? – Kifésültem a haját a homlokából. – Tudtam, mit
vállalok. Ennek ellenére téged választottalak.
– Adeline! – Lehunyta a szemét, és sóhajtott. – Bármit
megadnék, hogy civil polgárrá váljak, és az enyém lehess.
 – Most is a tiéd vagyok.
– Azt akarom, hogy mindig így legyen. – Kinyitotta a szemét. –
Itt a baj. Nem akarok szörnyeteg lenni, és azt tenni, amit az
elődeim. Megfogadtam, hogy nem követem a példájukat, de
most már kezdem érteni őket. Tudom, miért volt mindegyiknek
szeretője. Iránta éreztek szerelmet és szenvedélyt, miközben
kénytelenek voltak más nőt feleségül venni.
Kis híján megállt a szívverésem. Jó néhány pletykát hallottam
az apjáról, és az előtte uralkodó királyokról. Sokféle
mendemonda keringett, de az mindig feltűnt, hogy a szerelem
szó soha nem hangzik el.
– IV. György király titokban házasodott – mondta, aztán a
lábam közé csúsztatta a sajátját, így végképp mindenünk
összeért. – Nyilvánosan pedig egy másik nőt vett feleségül.
Ismerem a történetet. Mindenki számára szomorúan végződött.
– Állítólag azzal a medállal temették el, amin a nő képe volt.
– Így igaz. Miután hosszú ideig élt nélküle. – A tekintetét
fürkésztem. Remélem, nem gondolja komolyan, hogy legyek a
szeretője. – Szükségem van rád, Adeline!
– Képtelen lennék rá – suttogtam, és igyekeztem elfojtani a
sírást. – Nem lehetek a szeretőd. Nem tudnám mosolyogva
nézni, ahogy egy másik nő szül tőled gyereket, holott én
szeretnék.
– A francba! – Lehunyta a szemét, és sóhajtott. Éreztem rajta
a whisky szagát. Amikor ismét rám nézett, végtelenül
szomorúnak látszott. Azt kívántam, bárcsak képes lennék
teljesíteni a kívánságát, de tudom, hogy nem működne. –
Sajnálom.
 – Ne kérj bocsánatot!
– Csak akkor érzem magam szabadnak, ha veled vagyok. –
Közelebb húzódott, ajka csak néhány centire volt az enyémtől. –
Csak akkor érzek bármit is, ha veled vagyok. Nem akarom, hogy
vége legyen. Je ne veux jamais que cela s’arrête.
Vallomásának hallatán majd megszakadt a szívem. Én sem
akartam, hogy vége legyen. Nem válaszoltam. Legalábbis
szavakkal nem. Hiába sajnáltam, nem akartam magam alávetni
az akaratának. Uralkodnom kellett az érzéseimen is. Annak
idején túlságosan engedtem a vágyaimnak, és meg is lett az
eredménye.
Ahelyett, hogy bármit mondtam volna, megcsókoltam.
Lágyan, mégis érzékien. A felsőm alá nyúlt, végigsimított a
mellemen, és egyre szenvedélyesebben csókolt. Gyengéd
érintése mindent elárult. Szavak nélkül is a tudtára adtam, hogy
pontosan ugyanúgy érzek, mint ő. Éppen ezért fog felemészteni
a bánat, amikor feleségül veszi azt a másik nőt. Ahogy
levetkőztünk, csókolóztunk, és újra felfedeztük egymás testét,
sírni kezdtem, mert tudtam, hogy ez az utolsó alkalom.
Mindketten tudtuk, hogy vége. Elias még az óvszert is lassabban
bontotta, miközben le nem vette rólam a szemét. Testem
minden porcikáját végigsimította, majd a lábam közé
helyezkedett, és olyan gyengéden hatolt belém, mint eddig soha.
Lassan, mintha ezzel is időt akarna nyerni. Hangosan ziháltunk.
Megmarkolta a hajam. Egyre mélyebben vájtam a vállába a
körmöm. Szeretem. Ehhez nem fér kétség. De pontosan ezért el
kell engednem.
 Huszonharmadik fejezet

Elment, mire felébredtem. Azt hittem, ott marad, bár akkor is

fájt volna a szívem. Bekapcsoltam a tévét, és megnéztem a
király halálával kapcsolatos híreket. A bemondók is alig tértek
magukhoz a történtek után. Az adást elnézve jöttem rá, hogy az
emberek java részét erősen foglalkoztatja a királyi család sorsa.
Talán azért nem tűnt fel eddig, mert nem sokat éltem itt,
ráadásul apám mindig kritizálta a monarchiát. Korábban azt
hittem, sokan várják Alexandre király halálát, így kezükbe
vehetik az ország irányítását. A hírekből viszont nem ezt
szűrtem le.
Megszólalt a telefonom. Felvettem, ahogy megláttam Etienne
arcképét a kijelzőn.
– Hallottad?
– Igen. Éppen híradót nézek.
– Próbáltam hívni Aramist, de nem veszi fel. Szerintem Eli
sincs már a házban.
– Nem hiszem. – Kibámultam az ablakon, bár semmit nem
láttam a helyemről. – Ma még ki sem tettem a lábam.
– Szerintem vége a kosárkihordásnak.
– Szerintem is – vágtam rá bambán.
Kapcsolták az egyik tudósítót, aki a kastély előtt állt, mellette
apám. A kabinet éppen tanácskozni készült. Nem kellett volna
meglepődnöm, hogy ott látom apát, mégis sokkhatásként ért.
– Monsieur Bouchard igen komolynak látszik – jelentette ki
Etienne.
– És öregnek.
– Tényleg sokat öregedett. Beszéltél vele?
– Nem.
– Ezek után furcsa lehet tévében látni.
– Várható volt.
– Addie! – sóhajtott.
– Ez van. – Vállat vontam, bár tudtam, hogy Etienne nem
látja.
Apát látva közel sem szomorodtam úgy el, mint hittem.
Inkább haragot éreztem. Ez az ember elvileg feltétel nélkül
szeret. Ehhez képest egyetlen botlás részemről, és máris úgy
tesz, mintha nem lenne lánya. Tudom, elfoglalt, de ez nem
menti fel az apai kötelezettségek alól.
– El kell mennem a temetésre – mondta Etienne egy kis idő
után. – Velem tartasz?
– Persze. Ha lesz lehetőségem, részvétet nyilvánítok a
családnak, bár gyanítom, kész őrültek háza lesz az egész.
– Valószínűleg. Ha bármit megtudok, szólok.
Miután letettük, feltekertem a hangerőt. Még mindig apámat
kérdezték, engem pedig kíváncsivá tett, amit mond. Vajon
sajnálatát fejezi ki, vagy ismét kárhoztatni kezdi a királyi
családot, ahogy mindig?
– Ezt még korai megmondani – válaszolta apám ahogy
általában, bármi legyen is a kérdés. – De reményeink szerint
nemsokára találkozunk a királlyal, és megtudjuk, mik a tervei.
– Gondolja, hogy nagyobb mozgásteret ad a kabinetnek, mint
annak idején az édesapja?
– A király nevében nem beszélhetek. Nem tudom, mi jár a
fejében. Csak remélni merem, hogy az ország érdekében sikerül
együttműködnünk, és közösen építenünk hazánk jövőjét. – A
kamerába integetett. – Köszönöm. Később beszélünk.
Egy pillanatra még mutatta a kamera, aztán visszakapcsoltak
a riporterhez. Arról beszéltek, mit jelent ez Franciaország
számára. Engem inkább az érdekelt, mit jelent Eliasnak. Nagyon
elkeseredettnek látszott. Szerettem volna segíteni, de tudtam,
hogy képtelenség. Holnap visszatérek Londonba, és mindent
magam mögött hagyok. Elias sem jön vissza. Sem holnap, sem
jövő nyáron, sem azután. Egyelőre véget értek számára a
pihenéssel teli nyarak. Szíven ütött, amikor ráébredtem, hogy
összesen egyszer bulizott, amúgy végig a házban volt. Azt
gondoltam, lustaságból és nemtörődömségből teszi mindezt, de
visszatekintve, talán nem véletlenül csinálta így.
 Huszonnegyedik fejezet

Még be sem léptünk a Saint-Denis-székesegyházba, mégis

tudtam, hogy ez a temetés egészen más lesz, mint amiken eddig
részt vettem.
Nem tudom, miért engem kért fel a királyné az esküvő
szervezésére, amikor látszik, hogy jól bejáratott rendszerük van
minden fontos esemény lebonyolítására. Etienne felé
fordultam, és megkérdeztem, mit gondol erről. Vállat vont.
– Szerintem a királyné azt szeretné, ha az esküvő inkább az
eljegyzési ceremóniára hasonlítana, és nem erre. – Az épület
felé biccentett. – Nagyon lehangoló.
– Ez egy temetés. Lehangolónak kell lennie.
– Attól függ, kinek a temetése.
– Esküvőnél sem mindegy, kié.
– Pontosan. – Etienne mosolygott. – Már csak ezért is nagy
kár, hogy Eliasra marad a tervezés egy része. Olyan lehangoló
lesz, amilyet még nem láttál.
– Ő nem lehangoló. Hihetetlen bulikat tartottak.
– Mármint Aramis. Elias mindig unatkozott. Nem emlékszel?
– vigyorgott.
Kicsit felnéztem, amikor a bejárathoz értünk. Etienne
kinyitotta a hatalmas, nehéz ajtót.
 Ahogy beléptünk, senki nem nézett hátra, ami szerencse, a
pap ugyanis már elkezdte a beszédet. Gyorsan leültünk a
bejárathoz közel  eső két üres helyre, és hallgattuk, ahogy a pap
életről és halálról prédikál. A hatalmas koporsóra néztem. A
tetején lévő piros drapériára helyezték a vörös-aranyszínű
koronát. Illett a hatalmas virágkölteményhez, ami a kápolnához
vezető utat övezte. Kicsit kihajoltam, hátha megpillantom Eliast,
de olyan sokan ültek előttünk és körülöttünk, hogy nem
találtam. Be kellett volna érnem annyival, hogy egy helyiségben
tartózkodunk, mégis összeszorult a szívem. Mostantól tényleg
így lesz? Már annak is örülnöm kell, hogy valahol a közelben
van, hiába nem látom? Nem kéne foglalkoznom vele. Még csak
nem is ebben az országban élek. Mégis ezen jár az eszem. Igenis
számít, merre van, mit csinál. Anyát felhívta a királyné egyik
asszisztense, miszerint az esküvőt elhalasztják, de nem tűztek ki
újabb dátumot, mi pedig nem firtatjuk, van éppen elég más
gondjuk is. Még Joss sem merte megkérdezni Pilart, ezért úgy
döntöttünk, majd jelzik, ha szükségük van a segítségünkre. Én
személy szerint abban reménykedem, hogy soha nem kerül sor
az esküvőre. Na és? Akkor talál egy másik hercegnőt, akit
feleségül vehet. Az lenne a legjobb, ha végképp elfelejteném,
mert pontosan tudom, hogy számomra elérhetetlen.
Örökkévalóságnak tűnt az istentisztelet. Amikor vége lett a
szertartásnak, mindenki felállt, a koporsó felé fordult, és fejet
hajtott, ezzel kifejezve tiszteletét. Végre megpillantottam Eliast,
ezért az egekbe szökött a pulzusom. Egy hete nem láttam.
Annak ellenére, hogy hiányzott, csak most jöttem rá, mennyire.
Legszívesebben fittyet hánytam volna a protokollra, és
odarohantam volna, hogy átöleljem. Ő a koporsó egyik oldalán,
míg Aramis a másikon lépdelt. Arckifejezésük rezzenéstelen
volt. Nem azt az Eliast láttam, aki egy hete megjelent a házban.
Ahogy haladt, rám nézett, és egy pillanatra tartotta a
szemkontaktust. Esküdni mertem volna, hogy
megkönnyebbülést láttam az arcán, bár alig változott a
tekintete. Mintha hálás lenne valamiért. Mindegy. Lényeg, hogy
észrevett.
– Hová viszik? – kérdeztem Etienne-t.
– Itt fogják eltemetni. Szerintem a koporsót átviszik egy
másik helyiségbe, és csak a családja jelenlétében kerül sor a
szív eltemetésére.
Pislogtam, és kérdő pillantást vetettem Etienne-re.
– A mire?
– A szívre. A szerveit… – Kis szünetet tartott, aztán a
homlokát ráncolta. – Nem tanultad a suliban?
– Connecticutban jártam iskolába. A függetlenségi háborúról
és Rosa Parkról tanultam.
Etienne sóhajtott.
– Én is tanultam róla. Jellemző az amerikaiakra, hogy csak a
saját történelmüket tanítják.
– Elárulod végre, mi a helyzet a király szívével?
– Minden királynak kiveszik a belső szerveit. A szívüket oda
temetik, ahová életükben elrendelik. Ez mindig egy számukra
fontos hely. Ezzel is egyfajta politikai nyomot hagynak maguk
után.
– A szívükkel? Miért nem állítanak nekik szobrot, vagy mit
tudom én?
 – Azt is megteszik, de ez más.
– Mindegyikkel ez történt?
– Nem mindegyikkel, de ő ezt választotta.
– Honnan tudod? – Ismét Etienne szemébe néztem.
Mosolygott, és valamit tartott a kezében.
– Benne van a brosúrában, ahogy minden más, amiről eddig
beszéltem. – Oldalra hajtotta a kezét. – Tényleg azt hitted, hogy
ennyire figyeltem töriórán?
– Annyira azért igen, hogy kiboríts ezzel az
információáradattal. – Kivettem a kezéből a brosúrát.

Ezután a kastélyhoz mentünk. Nem akartam, de Etienne

ragaszkodott hozzá. Tudtam, hogy Joslyn is ott lesz, így legalább
volt egy kis motivációm. Azt viszont nem gondoltam, hogy
Ausztria hercegnőjével is találkozom, pedig ott ragyogott, teljes
szépségében. Köszönt Etienne-nek, és mivel ott álltam mellette,
nekem is. Ez volt az első alkalom, hogy beszéltünk. Ahogy kezet
fogott Etienne-nel, láttam a gyűrűt az ujján. Minden erőmmel
azon voltam, hogy rezzenéstelen maradjak.
– Olyan gyorsan történt minden, hogy még nem sikerült
bemutatkoznom. Emily vagyok – mondta, miközben a kezét
nyújtotta felém.
– Adeline.
– Hallottam, hogy ön szervezi az esküvőt – mosolygott. Az
mondta, esküvőt, nem pedig, hogy esküvőnket.
– Szeretne részt venni a szervezésben? – kérdeztem.
– Nem tudom, részt vehetek-e, vagy részt kell-e vennem. A
királyné tudja, mit csinál. Biztosra veszem, hogy minden
rendben lesz.
– De ez a te esküvőd – szólt Etienne. – Nem lehetsz te a
földkerekség egyetlen nője, akit nem érdekel a saját esküvője!
– Pedig azt hiszem, így lesz. Még nem nagyon gondolkodtam
rajta. – Vállat vont, de továbbra is mosolygott. – Gondolom,
hatalmas lesz és fényűző, függetlenül attól, amit én magam
hozzáteszek. Még találkozunk!
– Valld be, kedvesnek találod! – mondta Etienne.
– Kedves, de akkor sem szeretem. Ehhez jogom van, ugye?
– Szia! – Joss közeledett felénk.
– Hol voltál? – kérdeztem, és ahogy Etienne-hez lépett,
oldalról átöleltem.
– Nem messze, Pilarral. Szegény nagyon szomorú.
– Tartják magukat. A királynét viszont még nem láttam.
– Ő is igyekszik nyugodt maradni, ahogy a többiek, de nagyon
bánatos.
– Talán egy kicsit kimutathatnák – suttogtam. – Nem ez lenne
a jó? Mármint az emberek szempontjából?
– Tudod, hogy nem olyanok. Csak annyit mutatnak, amennyit
feltétlenül muszáj, az pedig nem sok.
Vállat vont, aztán csavargatni kezdte a kisimult hajtincsemet.
– Hogy vagy? Úgy felgyorsultak az események, hogy még
otthon sem találkoztunk.
– Már csak azért sem, mert az időd nagy részét itt töltöd.
– Szerdán hazamentem, de nem voltál ott.
– Intéztük a dolgokat anyával. De a szerda csak egyetlen nap
a hétből.
– Pilar jelenlegi asszisztensével konzultáltam.
 – Vagy úgy.
Megfeszült az állkapcsom. Nem ott, és nem akkor akartam
megbeszélni, hogy elválnak útjaink, és a királyi család
alkalmazottja lesz.
– Beszéltél vele? – kérdezte kis idő múlva Joss.
Gyorsan felkaptam a fejem, és abban a pillanatban
észrevettem Eliast, aki engem nézett. Elvörösödtem, és
próbáltam másfelé pillantani.
– Nem. Ma nem. Bár részvétet kéne nyilvánítanom.
Mindenkinek – tettem hozzá gyorsan, nehogy azt higgyék, hogy
csak Eliasra gondoltam.
Etienne megfogta a kezem, és a család irányába vonszolt.
Nem tudtam, hogy ezzel csak engem akar-e tesztelni, vagy ő
maga is szeretne részvétet nyilvánítani. Mindenesetre szívesen
képen töröltem volna, amiért belekényszerít. Még órákra, de
inkább évekre lett volna szükségem, hogy felkészüljek egy
nyilvános találkozásra Eliasszal. Amíg csak ketten vagyunk,
minden a legnagyobb rendben, de a többi ember előtt egészen
más. Kezdjük például azzal, hogy amint odaértem hozzá és az
öccséhez, rögtön vaku villant a képembe. Először Aramisszal
fogtam kezet, részvétet nyilvánítottam, és semmi mást nem
hallottam, mint a fényképezőgépek kattogását. Amikor Eliashoz
léptem, ugyanezt tettem, csak épp ez egész testemet forróság
járta át. Tudtam, hogy ez meglátszik az arcomon. Ismét
fényképezőgép-kattogás. Próbáltam ügyet sem vetni rá, csak
Eliast figyeltem. Ajkát a fülemhez közelítette.
– Köszönöm, hogy eljöttél.
– Ez csak természetes.
 – Három nap múlva koronáznak. Részt veszel a ceremónián?
– Ha meghívnak. Amúgy nem terveztem.
Hátralépett, de továbbra is a kézfejemet szorította.
Egyértelműen ez volt eddig az este leghosszabb ideig tartó
kézfogása, amivel jó eséllyel bekerülök a hírekbe.
Apám őrjöngeni fog, és nem tudom, mivel magyarázzam a
történteket. Ezzel ismét olajat öntök a tűzre.
Abban a pillanatban kevésbé érdekelt, mint a leendő király.
Magamban átkoztam a hagyományt, és azt kívántam, bárcsak
örökre foghatnám Elias kezét.
– Gondolkodtál azon, amiről beszéltünk? – kérdezte.
Ekkor elengedtem a kezét, és keserűen elmosolyodtam.
– Tudod, hogy nem megy.
Éreztem, hogy valaki megérinti a vállam. Kis híján ugrottam
egyet, de szerencsére hamar rájöttem, hogy Etienne az.
Jelentőségteljes pillantást vetett rám, aztán a fejét csóválva
Eliasra nézett.
– Szerintem ideje lenne befejezni a társalgást. Kígyózik
mögöttetek a sor – mormolta.
– Mindig ez van – vágta rá Elias. – Csak egy régi barátommal
beszélgettem.
– Régi baráttal, aki pillanatokon belül a címlapra kerül, ha
nem hagyjátok abba a flörtölést.
– Nem flörtölünk – suttogtam dühösen.
Tényleg nem.
– Nos, a nők fele simán eldobja az alsóneműjét attól a
pillantástól, ahogy Elias rád néz, úgyhogy ideje búcsúzni.
Majd leesett az állam. Elias szája kicsit megmozdult, de csak
annyira, hogy tudjam, próbálja visszatartani a mosolygást. Az
ajkamba haraptam, nehogy én is elmosolyodjak. Ez kész
katasztrófa.
– Mennem kell – mondtam.
– Jó. Hazaviszlek, miután elköszöntél Pilartól és a királynétól
– jelentette ki Etienne.
Elias és én szomorúan néztünk egymásra. Tekintetéből áradt
a vágy, amivel hirtelen nem tudtam mit kezdeni. Gyorsan
továbbmentem.
 Huszonötödik fejezet

ELIAS

Ha azt mondom, az életem maga a káosz, finoman

fogalmaztam. Folyamatosan próbálom kitörölni Adeline-t az
emlékezetemből, mégis folyton rá gondolok. Nekem Emilyt kell
feleségül vennem, csakhogy Adeline szervezi a ceremóniát. Az
esküvő afféle elterelő hadművelet, hogy az emberek ne apám
halála miatt szomorkodjanak, inkább pozitívan tekintsenek a
jövőbe, és örüljenek a házasságunknak. Pierre ezért akarta,
hogy Emily és én nyilvánosan is megjelenjünk. Csakhogy én
Adeline miatt halogattam, és próbáltam más eseményeket az
esküvő elé helyezni.
Valahol azt reméltem, hogy időhúzással végleg elkerülhetem
a ceremóniát, és megszökhetek Addie-vel. Csakhogy közeledett
a nap, ami egyben a rabságomat is jelentette életem hátralévő
részére. Sokszor azt kívántam, bárcsak élne még az apám.
Nemcsak azért, hogy folytassa a munkát, hanem azért is, hogy
tanácsot kérjek tőle. Nem tudtam, ki máshoz fordulhatnék
párkapcsolat ügyben, ezért attól kértem segítséget, aki
legkevésbé ad bölcs tanácsot ilyen esetekben: Aramistól.
– Nyögd már ki! – mondta velem szemben ülve. Éppen
whiskyt kortyoltunk, méghozzá a világ legdrágább fajtáját.
Minden korty aranyat ér. Már egy ideje ücsörögtünk a pohár
fölött. Legalábbis elég hosszan ahhoz, hogy végre összeszedjem
a bátorságom, és megszólaljak.
– Azt hiszem, nem Emilybe vagyok szerelmes.
– Miért nem vagyok ezen meglepődve? – Aramis letette a
poharát, és felvonta a szemöldökét. – Ki a szerencsés hölgy?
– Adeline.
– Bouchard? – Hirtelen kihúzta magát. – Megőrültél?
– Nem tudom. Talán.
Sóhajtottam, lehettem a poharam, lehunytam a szemem, és
megdörzsöltem a kézfejemmel.
Sokszor én is azt gondolom, hogy őrült vagyok. Pont abba a
nőbe kellett belezúgnom, akit a hagyomány miatt nem vehetek
feleségül, ráadásul őt okolnák a monarchia hanyatlásáért, ha
nyilvánosságra hoznánk kettőnk dolgát. Ezért nem ellenkeztem,
amikor javasolta, hogy titokban randizzunk, és örültem, hogy ő
sem akarja világgá kürtölni, ami kettőnk között történt.
– Ugye tudod, hogy simán tönkretehet? – kérdezte Aramis. –
Ezt itt mind tönkreteheti – mutatott körbe.
– Nem ő a hibás. – Az öcsémre néztem. – Biztos, hogy nem
fajulna odáig a dolog.
Aramis jelentőségteljesen rám nézett.
– Ismerlek, Eli. Ha képes vagy bevallani magadnak és nekem,
már azon a ponton vagy, amikor nem tudsz megbirkózni a
helyzettel. Hogy őszinte legyek, nagyon megijesztesz, lévén,
sokak szerint te vagy a felelősségteljesen gondolkodó a
családban.
 Mély levegőt vettem.
– Nem állítom, hogy lesz valami a dologból.
– De azt sem, hogy nem. – Felvonta a szemöldökét. Hátradőlt
a széken, és felkapta a poharát. – Mit mond anya?
– Semmit nem tud az egészről.
Még a lélegzetem is elállt, amikor belegondoltam, milyen
csalódott lenne az anyám. Mindent feladott Spanyolországban,
hogy hozzámehessen apához. Ha megneszeli, hogy a saját fia
képtelen ugyanezt megtenni, lesz néhány keresetlen szava
hozzám.
– Mi a frászt tervezel? – kérdezte Aramis. – Szeretőt akarsz
tartani? Erről van szó?
– Nem akarja.
Kikerekedett a szeme.
– Megkérdezted?
– Tudni akartam, mi a véleménye.
– Te tényleg seggfej vagy. – A fejét csóválta. – Még én sem
mernék ilyet kérdezni. Egyik lánytól sem, akire szemet vetek.
– Tudom.
– Szereted ezt a nőt? Valahogy nem tudom elképzelni, hogy
szeretőnek kérjem fel a szerelmemet.
– Megtennéd, ha nem lenne más választásod! – kiáltottam,
mire visszhangzott az amúgy csendes helyiség.
Felemelte a szabad kezét, a másikkal pedig az ajkához emelte
a poharat.
– Nyugi. Csak a véleményemet mondtam.
Rég ittam a whiskyből, ezért észre sem vettem, hogy
időközben elolvadt benne a jégkocka.
 – Gondolod, megkérdeztem volna, ha tudnék más megoldást?
Nem akarom elveszíteni.
– Eli! – kezdte olyan komolyan, hogy önkéntelenül a szemébe
néztem. – Már elvesztetted.
– Honnan tudod?
– Pillanatokon belül királlyá koronáznak. Ha ez megtörténik,
már nincs visszaút. Szerintem az lesz a legjobb, ha elfelejted azt
a nőt.
Ezt magamtól is tudtam, mégis hideg zuhanyként ért, amit
mondott. Felemeltem a poharat, és fenékig kiürítettem. Minek
spóroljak vele, ha jelenleg ez az egyetlen örömöm?
 Huszonhatodik fejezet

ADELINE

– Mondtam, hogy mindenhol őt látod majd – jelentette ki

Joslyn.
Letettem az újságot, és ránéztem. Tekintetéből áradt a
kedvesség, a sajnálat, és mintha hozzátenné: szóltam előre.
Valóban megmondta, de a valóság rosszabb volt, mint
feltételeztem. Eliast más nővel látni fájdalmasabb volt, mint
eddig bármi az életem során. Ehhez képest semmiségnek tűnt a
létemet keserítő szexvideóbotrány, és az sem bántott ennyire,
hogy apám szinte levegőnek tekint. Őszintén mondom, ekkora
szívfájdalmat még soha nem éltem. Persze mondhatják, hogy
pont akkor jöttem rá, szerelmes vagyok Eliasba, amikor épp egy
másik nővel volt. Hirtelen minden világossá vált. Nem akartam,
hogy megkoronázzák. Azt akartam, hogy szembeforduljon a
hagyománnyal, és szökjön meg velem. Azt akartam, hogy
engem válasszon az uralkodói lét helyett.
A futószalagon sorakozó ételeket figyeltem, és fizettem a
kasszánál, miután becsomagolták őket.
– Így legalább továbbléphetsz. – Joslyn megmarkolta
bevásárlókocsit, és elindult kifelé.
 – Tudom, hogy igazad van, de most örülnék, ha befognád a
szád – mondtam, miközben elraktam a blokkot és a pénztárcát,
majd követtem Josst. – Nem léphetek csak úgy tovább. Ez nem
így működik. Lélekben még nem készültem fel. Szeretem Eliast.
Akarom. Ennyi.
– Bárcsak ne tennéd!
– Szerinted én nem szenvedek emiatt?
– Szerintem még mindig valami csodára vársz.
– Lehet. – Vállat vontam. – Csak azért, mert most Emily van
mellette, még nem jelenti, hogy… – nem fejeztem be a mondatot.
Ezt komolyan gondolom? Normális vagyon én? Joss várt, hogy
befejezzem, de én még mindig a gondolataimmal küszködtem.
Kinyitottam a kocsi csomagtartóját, és bepakoltam a szatyrokat.
Joss visszavitte a bevásárlókocsit, és pont akkor jött vissza,
amikor lecsuktam a csomagtartó tetejét. Miután mindketten
beszálltunk, és becsatoltuk magunkat, felém fordult.
– Te is pontosan tudod, hogy ha nyilvánossá tesznek egy
efféle kapcsolatot, azzal számodra mindennek vége. Sajnálom,
de ez van.
– Tudom. Csak… – Lehunytam a szemem, és a fejemet
csóváltam. – Gyűlölöm ezt az egészet.
– Beleszerettél. – Kezét az enyémre tette. – Érthető.
– Bárcsak ne tettem volna! – Kinyitottam a szemem, és
ránéztem.
– Idővel helyrejössz. – Keserűen mosolygott, és elhúzta a
kezét. – Sajnálom, hogy itt hagylak miattuk. Főképp most.
– Ugyan! Már megbeszéltük. Ez egy nagyszerű lehetőség.
Franciaország hercegnőjének személyi titkárnője. Rajtad kívül
ki mondhatja ezt el magáról? – mosolyogtam. – Neked lesz a
legcukibb levélpapírod.
Nevetett.
– Ha bárki másnak dolgoznék, azt mondanám, nincs ember,
aki lapon levelezik. Ők a kivételek.
– Mindenképp írj nekem egy ilyen levelet! – A mosoly
lehervadt az arcomról. Legszívesebben rögtön elsírtam volna
magam bánatomban. – Örülök a sikerednek, de nagyon fogsz
hiányozni.
A mondat felénél könny szökött a szemembe, és végigcsordult
az arcomon. Joss előrehajolt, és szorosan magához ölelt.
– Minden rendben lesz, Addie. Kiválóan működik a céged,
megvan a kapcsolatrendszered, és mindenki veled akar
dolgozni. Mellesleg Seth sem rossz parti – tette hozzá, utalva a
fickóra, akit Joss helyére vettünk fel múlt héten. Könnyek között
nevettem, aztán gyorsan letöröltem őket.
– Jóképű – szipogtam. – És homoszexuális. Ráadásul házas. –
Ezeket mondanom sem kellett volna, mert Joss is pontosan
tudta. – Jövő héten bemutatja a férjét – tettem hozzá.
– Majd mesélj! – mosolygott, kihúzta magát az ülésen, és
megfogta a kormányt. – Na, menjünk! Ideje összedobni az
ebédet.
Menet közben folyamatosan azon agyaltam, mi minden
változott az életemben. Joss ezen a hétvégén költözik, hogy új
karriert kezdjen Párizsban, Pilar hercegnő titkárnőjeként.
Döntenem kell, hogy választok egy másik szobatársat, vagy
elcserélem a lakást egy kisebbre. Szombaton esküvő, és Seth
máris elkezdi velem a munkát, amint Joss hivatalosan is távozik
a cégtől, bár megígérte, hogy segít a királyi esküvő
szervezésében. Már a ceremónia gondolatára sírni lett volna
kedvem, de nem tettem. Muszáj elengednem Eliast.
 Huszonhetedik fejezet

Egyre nehezebbnek tűnt a meghívó, miután harmadszor is

elolvastam, mi áll benne.
Letettem, és Jossra néztem.
– Szerintem neked címezték.
– Nekem is van. – Felemelte az elefántcsontszínű borítékot. –
Téged akartak meghívni, és nyilván nem véletlenül. Mégiscsak
te szervezed az esküvőt.
– Nem hiszem, hogy bírni fogom gyomorral.
Ismét a meghívóra néztem.
– Emily is ott lesz.
– A vasárnapi vacsorán is ott volt.
– De akkor még nem volt ennyire hivatalos ez az egész.
– Akkor jelentették be az eljegyzésüket. Az már éppen elég
hivatalos – vágta rá felvont szemöldökkel Joss. – Elvállaltad az
esküvőszervezést, Addie.
– Már a gondolattól is hányok. – Sóhajtottam, felkaptam a
telefonom, és írni kezdtem. – Kíváncsi vagyok, Etienne ott lesz-
e.
– Gondolom őt is meghívták.
– Szerinted a királyné mennyire borul ki, ha fogom magam,
és kihátrálok a szervezésből?
 Joss szemöldöke lassan a homlokát verdeste.
– Nagyon. De anyádnál nem jobban.
– Igazad van. – A fejemet csóváltam. – Ideje, hogy a
karrieremre koncentráljak. Mégsem hagyhatom, hogy az Elias
és köztem zajló nem tudom mi véget vessen neki.
– Egyetértek.
– Elmegyek a koronázásra. Bebizonyítom magamnak, hogy
képes vagyok helytállni.
– Helyes.
– Többet nem engedek a sármjának. Főképp nem
nyilvánosan.
– Nagyon helyes. – Joss felállt a velem szemben lévő
bárszékről. – Menjünk vásárolni! Mégiscsak egy koronázásra
leszünk hivatalosak.
 Huszonnyolcadik fejezet

ELIAS

– Olyan levegőtlen itt minden. – Az ingem gallérját igazgattam.

– Mert zárt térben vagy – vigyorgott Aramis, ahogy közeledett
felém.
– Jaj, de vicces!
– Ideges vagy?
– Szerinted?
Szívesen mondanám, hogy egész életemben erre készültem,
de hazugság lenne. Erre neveltek, mégis úgy tűnt, mintha apám
halhatatlannak képzelné magát, és a végtelenségig akarna
uralkodni minden és mindenki felett. Ezek után gyakorlatilag
elvesztem a szerepben. Azt tudtam, mit kell mondanom
koronázáskor. Tudtam, hogy szembe kell néznem a kabinettel,
és készültem beszéddel, de fogalmam sincs, mit várnak tőlem
pontosan. Szóval, azt kell mondjam, nem állok készen az
uralkodásra. Bár életemben nem találkoztam olyan
uralkodóval, aki mindenre felkészült volna.
– Ez lesz az első koronázási ceremónia, amit közvetít a tévé –
Aramis füttyentett –, II. Erzsébet koronázása óta. Csak hogy
érezd a törődést – tette hozzá kuncogva.
 – Mondtam már, hogy pöcsfej vagy? – sóhajtottam, aztán
folytattam a gallérom igazgatását, miközben Pierre-re néztem. –
Hányan lesznek?
– Jó pár millióan, világszerte – válaszolta hangosan nevetve.
Legszívesebben mindkettőjüket kinyírtam volna. Pierre
megköszörülte a torkát, és hozzátette: – A kastély területén
kétezer- négyszázharmincan lesznek. De biztosra veszem, hogy
egész Franciaország figyelemmel fogja kísérni a ceremóniát.
– Lehet, hogy a királyság bukásáért szurkolnak – mormoltam.
– Legalább tudod, mit várj – gúnyolódott Aramis.
Jelentőségteljes pillantást vetettem rá. Nevetséges ez az egész.
A tükörből láttam, hogy az öcsém mögöttem áll, és azt nézi,
milyen lenne királynak. Annyira hasonlítunk egymásra, hogy
senkinek nem tűnne fel, ha ő menne helyettem, és az ő fejére
kerülne a korona. Mintha kitalálta volna, mire gondolok, a fejét
csóválta, és vigyorgott.
– Soha nem lennék a helyedben. Sajnálom.
– Én is.
– Adeline kisasszony jelezte részvételét – szólt Pierre.
Aramis szeme kikerekedett a háttérben.
– Meghívtad?
– Anya hívta. Ő szervezi az esküvőt.
Az öcsém szája tátva maradt.
– Adeline? Ez nagyon gáz!
– Mondhatni – tette hozzá Pierre, és megköszörülte a torkát,
amikor ismét ránéztem. – Addie kedves, de nagyon kitartó. Amit
a fejébe vesz, véghez is viszi.
– Ez aztán a hagyományokhoz hű gondolkodás… Meghívod a
nőt, akibe szerelmes vagy, holott a koronázás vagy végleg
elválaszt tőle, vagy nem marad más lehetősége, mint hogy a
szeretőd legyen – közölte Aramis.
– Cseszd meg! Tudod, hogy nem ezt akarom! – Megfordultam,
és ránéztem. – Nem én kértem, hogy szervezze meg az esküvőt.
Az lenne a legjobb, ha nem kerülne a közelembe.
– Márpedig nemsokára itt lesz.
– De nem én kértem, hogy jöjjön.
– Csakhogy te vagy a király. Nem mondhatsz nemet az
anyádnak, ha betelik a pohár!
– Jó ég! Ne legyél már ilyen gyerekes! – Lehunytam a
szemem, és a hajamba túrtam. – Most komolyan, fel akarsz
húzni életem legfontosabb napján?
– Nem úgy tűnt, mintha olyan fontos lenne számodra ez a
nap.
– Több millióan fogják nézni a közvetítést. – Az ablak felé
mutattam. – Itt lesz egész Franciaország.
– Van itt még valami – szólt közbe Pierre.
– Mi?
– Az udvaron épp zajlik az asszonyok tüntetése. A
biztonságiak most próbálják kitessékelni őket.
– Asszonyok tüntetése? Hogyan jutottak be? Mi a gondjuk?
– Egy őr, akit elbocsátottak, beengedte őket. Ha jól értettem,
az infláció, és az élelmiszerárak emelkedése miatt tüntetnek.
– A fenébe! – sóhajtottam, és odaléptem az íróasztalhoz, amin
szanaszét hevertek a kabinethez írt beszédem lapjai.
A kabinet amúgy öt emberből áll, akik mind utálnak.
Legnagyobb szerencsétlenségükre még apám választotta őket,
mondván, szemmel akarja tartani az ellenséget. Nem sokat
tehettek, mert a döntés mindig apám kezében volt, a
véleményük viszont megvolt róla, és ezt nem sokszor rejtették
véka alá. Gyorsan elővettem a gazdaságról szóló dossziét, és
átlapoztam. Tény, hogy jelentősen emelkedtek az
üzemanyagárak, ugyanis saját gázolajunk nem lévén,
kénytelenek voltunk megállapodni Szaúd Arábiával. Egy
határozott mozdulattal becsuktam a dossziét. Az emberek élni
fognak a sztrájk jogával, nekem viszont kötve van a kezem.
Kénytelen leszek odautazni, és személyesen találkozni a
koronaherceggel, ha tényleg meg akarom oldani a problémát.
Az öcsémre és Pierre-re néztem.
– Innen a székesegyházba kell kocsikáznom, miközben az
emberek sztrájkolnak? Egyszer már megpróbáltak eltenni láb
alól. Miért ne kísérelnék meg újra?
– Nem hagyjuk, hogy bárki is kezet emeljen önre, felség –
szólt Pierre.
– Hagyja abba ezt a felség marhaságot, amikor csak hárman
vagyunk!
Megfordultam, ismét a tükörbe néztem, aztán gyorsan
kikötöttem a nyakkendőmet, és félrehajítottam.
– Másik nyakkendőt szeretne?
– Egyáltalán nem szeretnék nyakkendőt.
– Ezt viseli majd a koronázáskor – Pierre az ágy szélére
terített, csiricsáré összeállításra mutatott. – Utána szmokingot
az összejövetelre. Érdemes lenne az első garnitúrát magára
öltenie, a gallért pedig bízza rám.
– Utálom az összejöveteleket. – Levettem a szmokingot, az
ágyra hajítottam, és felkaptam a másik ruhát.
Mintha Lear király öltözéke lenne. Mindegy. Apám is ezt
viselte a beiktatáson, az ő apja is valami hasonlóban jelent meg,
és így tovább. Nem lehetek én az első, aki nemet mond erre a
viseletre. Nekem kell egyben tartanom a monarchiát. Nekem
kell megszilárdítani a hatalmat, és ügyelni, hogy apám halála
után is megmaradjon a királyi család tekintélye. Néhány dolgot
modernizálnék, de a mai nap másról szól. Ma azt teszem, amit
elvárnak tőlem. Holnap viszont találkozom a kabinet tagjaival,
és szeretnék velük szorosan együttműködni. Főképp, hogy
apámat ennek hiánya miatt kritizálták.

A lovashintózás nem igazán volt ínyemre. Annak idején,

gyerekkoromban kellett hintóba ülnöm, de örültem, hogy a
család nem gyakran választja ezt a megoldást. A tradíciók
ellenére lovaskocsi helyett inkább autóval megyünk
mindenhová, most viszont kénytelen vagyok a hagyománynak
megfelelően eljárni. Versailles-tól a Saint-Denis-székesegyházig
háromszor is meg kellett állnunk a hatalmas tömeg miatt. A
lovak mindháromszor akkorát ürítettek, hogy bűzlött a hintó.
Tudom, hogy a tömeg legszívesebben felkapott volna egy marék
lószart, és alaposan megdobált volna vele. Amennyire láttam,
nagyjából az emberek felének tetszett a felhajtás, a másik fele
viszont a földre köpött, amikor elhajtott előttük az aranyozott
kerekű hintó. Néhányan táblát tartottak a kezükben. Az egyiken
ez állt: „Szeretünk, Elias király!”, „Éljen a király!” Ez szép is lett
volna, ha nem követi „Le a királysággal!” felirat.
Tudtam, hogy eljön a pillanat, de arra nem számítottam, hogy
ilyen hamar. Folyamatosan a gazdaság miatt sztrájkolnak. Azt
akarják, hogy szenvedjenek az uralkodók. Mintha esélyt sem
adnának, hogy bebizonyítsam, jobb király leszek, mint apám.
Rögtön ítélkeznek, amihez persze joguk van. Én összesen
egyszer találkoztam a kabinet tagjaival, és apámmal ellentétben
hittem, hogy az embereknek joguk van előállni a
követeléseikkel, ha úgy érzik, igazságtalanság éri őket. Mielőtt a
hintó a székesegyház elkerített részére hajtott volna, még
szembejött velem a felirat: „Remélem, éhezel!”
Nem maga a szöveg ütött szíven, hanem a férfi látványa, aki a
kezében tartotta a táblát. Magas, zsíros hosszú hajú, csont és
bőr ember volt. El nem tudom képzelni, mikor evett utoljára. És
ha ez nem lett volna elég, egy ugyancsak csontsovány gyerek
állt mellette.
Pierre felé fordultam.
– Derítse ki, hol él a férfi és a családja!
– Rendben. – Pierre szólt a biztonságiaknak. Miután kiadta az
utasítást, felém fordult. – Inkább azt kéne kideríteni, hol él a
többi, hozzájuk hasonló. Ellátogathatna hozzájuk Emilyvel. Így
látni fogják, hogy változnak a dolgok.
Bólintottam.
– Ezt fogjuk tenni.
Jó ötletnek tűnt.
– Nem inkább azt fogják hinni, hogy ez csak szemfényvesztés,
afféle önreklámozás részedről? – kérdezte Aramis a hintó másik
végéből, miközben zsebre vágta a telefonját.
Jogos kérdés, csak nem tudok rá válaszolni. Pierre-re néztem.
Annyira máshol járt az agyam, hogy nem tudtam, milyennek
látnak az emberek. Adeline-ra gondoltam. A kedves, aranyos,
mégis tüzes Adeline-ra. Aki rávett, hogy megkérdőjelezzem a
dolgokat. Mert provokálni, hangot adott a királysággal
kapcsolatos kétségeinek, és nem érdekelte, mi lehet a
következménye. Eddig senki nem mert így beszélni velem. Még
az öcsém sem, pedig ő aztán igazán szókimondó. Adeline
gátlástalanul provokált. Határok nélkül.
– Térj vissza közénk, Eli! – csettintett Aramis. Pislogtam. – Mi
a fene volt ez?
– Csak eszembe jutott valami.
– Valaki – helyesbített Pierre rosszallóan.
– Tessék?
– Ma este találkoznak. Előre félek attól, amit tesz. Félek, hogy
holnap tisztára kell mosnom a szennyest, holott a nő nem azt
érdemli. Mármint, hogy titkolni kelljen a létezését. Ne hozza
ilyen pocsék helyzetbe, Eli!
– Nem fogom. Nem vagyok szörnyeteg – tettem hozzá a
homlokomat ráncolva.
– Ezt maguk a szörnyetegek is így gondolják – vágta rá az
öcsém, és nem tudtam vele vitatkozni. Minél többet voltam
Adeline közelében, annál inkább úgy éreztem, megérné rosszat
cselekedni. Érte megtenném.
 Huszonkilencedik fejezet

ADELINE

Izgatottan vártam, hogy elkezdődjön a ceremónia. A

megboldogult király koronázásán senki nem vehetett részt.
Abban sem voltam biztos, hogy megtörtént egyáltalán. Az
anyakirálynőt zárt ajtók mögött koronázták. Elias királlyá
koronázását viszont közvetíti a tévé. Mindenki számára
nyilvánossá tették az eseményt, így a magamfajta civilek is
kaptak meghívást. Akkora csend volt, hogy a légy zümmögését
is hallani lehetett. Amikor nyílt az ajtó, közelebb hajoltam.
Megszólalt a himnusz. Először az érsek lépett be, őt követte
néhány püspök. Egyikük a jogart, másikuk a hatalmas koronát,
a harmadik a kelyhet, a negyedik a bíborpalástot, az ötödik
pedig a párnára helyezett gyűrűt vitte. Mindenki állva maradt,
mintha attól tartanánk, lemaradunk valamiről. Még nem láttam
a királynét, sem Pilar hercegnőt, Aramis herceget, és Ausztria
hercegnőjét, Emilyt sem, viszont egy pillanatra feltűnt Elias,
ahogy az érsek után halad. Magasabbnak tűnt, mint egyébként.
Arany-vörös öltözéke még komolyabbá tette. A lélegzetem is
elállt, olyan vonzónak találtam.
Hirtelen két kézfej szorítását éreztem mindkét oldalamon.
Jobbra fordulva Etienne-t láttam, a balomon pedig Joslyn állt.
Én is megszorítottam a kezüket, és örültem, hogy ott vannak
mellettem. Aztán ismét Eliasra pillantottam. Ő nem nézett
senkire, csak felszegett állal, határozottan ment előre. Nem tűnt
idegesnek, bár gyanítom, az volt. Őt követte az öccse, Aramis,
mögötte a húga és az anyja. Emilyt továbbra sem láttam. Egy
pillanatra még örültem is. Így biztosan nem lesz esküvő a
koronázás után. Legalábbis most nem.
Miután kikerültek a látószögemből, leültünk. Akkora ez a
székesegyház, hogy szinte semmit nem láttunk a királyi
családból. A beszédet is alig hallottuk, de a kapott brosúra
segítségével követni tudtuk az eseményeket.
Amikor az érsek megkérdezte Eliast, hogy készen áll-e az
eskütételre, hallottuk, hogy határozott igennel felel.
Ezután ismét az érsek beszélt.
Feleskette Eliast a francia nép, Franciaország és az országhoz
tartozó egyéb területek vezetésére, figyelembe véve azok
törvényeit és szokásait.
Elias ezen kívül arra is megesküdött, hogy törvény által
ráruházott hatalmánál fogva igazságosan jár el.
Másra nem emlékszem. Nem tudom, milyen volt a kórus, nem
emlékszem, milyen volt az imádság. Elias felesküdött. A koronát
választotta. Tudtam, mégis meglepett, hogy ekkora űrt hagy
maga után a szívemben. Amikor vége lett a ceremóniának,
mindannyian elindultunk. Kifelé menet átnéztem a vállam
fölött, és észrevettem Eliast, aki felállt a helyéről, és követte a
püspököket a székesegyház túlsó felébe. Figyeltem őket, amíg el
nem tűntek. Amikor Elias anyja, húga és öccse felálltak, hirtelen
megpillantottam Emilyt is. Ezek szerint igencsak meghúzódott a
háttérben. Bár nem most tartják az esküvőt, mégis úgy éreztem,
menten megszakad a szívem.

Csendben tértünk vissza Versailles-ba, amiért nagyon hálás

voltam. Etienne és Joss megérezték, hogy csendre van
szükségem, máskülönben képtelen leszek feldolgozni a
történteket. Egyórányi autóútra voltunk, de tudtam, hogy nem
tart örökké a csend. Először Joslyn telefonja szólalt meg. Egy
pillanatra rám nézett, aztán felvette, és rögtön tudtam, hogy
Pilarral beszél, aki nyilván a személyi asszisztensét keresi.
Amikor Joss megnyugtatta, hogy úton van a kastély felé, Pilar
nem kérdezősködött tovább, ő viszont hatalmas sóhajtás
közepette rakta le a telefont.
– Nem sokkal mögöttünk vannak.
– Addie! – szólított meg Etienne. Ránéztem. A vezetőülésben
ült, csak én voltam hátul. – Jól vagy?
– Persze. Minden rendben.
Mosolyt erőltettem az arcomra. Etienne a homlokát ráncolta,
és fejcsóválva figyelte az utat.
– Szerintem szólj a királynénak, hogy nem szervezed meg az
esküvőt!
– Nem tehetem. – Lehunytam a szemem, és hátrahajtottam a
fejem az ülésen. – Anya megölne.
– Szülőkről jut eszembe: láttad apádat? – kérdezte Joss.
– Nem. – Kikerekedett a szemem. – Te igen?
– Láttam, amikor beléptünk.
– Hol ült? – Egyre gyorsabban vert a szívem.
 – Néhány sorral mögöttünk.
– Gondoltam, hogy eljön – mondta Etienne. – A kabinet tagjait
mindig meghívják az ilyesmire.
– Még egy dolog, amire semmi szükségem – mormoltam.
– Valamikor mégiscsak beszélned kéne vele – biztatott Joss
szelíden, és reménykedve nézett rám a visszapillantóból.
– Nem miattam nem beszélünk.
– Technikailag nem – jelentette ki Etienne. Előrehajoltam, és
a vállába csíptem. – Á! Mi a frászt művelsz?
– Tartsd meg magadnak a véleményed, hacsak nem segítő
szándékú.
– Segítő szándékban nincs hiány. Miattad vezetek másfél órát.
– Nem mintha amúgy nem jöttél volna – csattant fel Joss.
– Nem biztos, hogy itt lennék.
Joss és én felnevettünk.
– Pedig csak ez éltet.
– Jut eszembe: hol van Mira? – kérdezte felvont szemöldökkel
Joss. – Még csak nem is említetted.
– Szünetet tartunk.
Tátva maradt a szám.
– Szünetet? Szeretjük Mirát. Mi történt?
– Az élet közbeszólt. Egy hónapig Spanyolországban, utána
Rómában dolgozik, én pedig nem szeretem a távkapcsolatot –
vont vállat. – Talán így kell lennie.
– Ez akkor is nagyon gáz.
Pedig biztosra vettem, hogy idén megkéri Mira kezét.
Eszembe sem jutott, hogy szakít vele. Ha ők nem tudnak dűlőre
jutni, akkor senki.
 Már majdnem a kastélynál voltunk, amikor láttam, hogy a
biztonsági kapun áthaladva lassít előttünk a kocsisor. Balra
tőlünk tiltakozók álltak. Azon gondolkodtam, mit érezhet
miattuk Elias.
– Szerintem nem érdekli – mondta Etienne.
– Érdekelnie kell – vitatkozott Joss. – Majd megkérdezem
Pilart.
– Te mit gondolsz, Addie? – kérdezte Etienne. Joss rám nézett
a válla fölött.
– Honnan tudjam? Nem beszéltem vele.
– Nem? – kérdezte felvont szemöldökkel Etienne.
– Nem. Mondtam, hogy ne hívjon.
– Hm.
– Mikor? – Joss hátrafordult, amennyire az öltözék engedte. –
Miért? Ezt nem is mondtad!
– Egyik este. Kicsit beszéltünk a koronázásról, és megkértem,
ne hívjon többet, mert nem tudok a barátja lenni.
Etienne a fejét csóválta.
– Megmondtam. Hadd találjam ki: megkért, hogy legyél a
szeretője?
– Nem. – Keresztbe fontam a karom, és kibámultam a kocsi
ablakán. Nem. Legalábbis nem úgy. De technikailag mégis
megkért, nem?
– Igazi seggfej – Etienne a kormányra csapott, mire
összerezzentem.
– Mindegy. Soha nem egyeznék bele. Amúgy igazad van.
Seggfej, viszont kedves. Ha találgatnom kéne, azt mondanám,
hogy a felé áradó gyűlölet összetöri a szívét.
 – Őszintén remélem, hogy odafigyel a tiltakozókra, és jó
néhány dolgon változtat – jelentette ki Etienne.
– Persze. Mintha éhezne a családod – vágta rá szemét
forgatva Joss.
– Nem erről van szó, de jó néhány családot ismerek, amelyek
a megélhetésért küzdenek.
– Szerintem vesd fel neki, elvégre haverok vagytok! –
javasoltam.
– Lehet, hogy megteszem.
Szerencsére véget ért a beszélgetés, ugyanis a biztonsági
kapuhoz értünk. Az őrök átvizsgálták az autót, ellenőrizték a
személyazonosságunkat, és miután meggyőződtek róla, hogy a
meghívottak között vagyunk, továbbengedtek. Ahogy
haladtunk, rögtön bevillant a múltkori bál emléke. Az is
eszembe jutott, amikor hat év után először láttam Eliast.
Visszaemlékeztem a vallomására, és anyám figyelmeztetésére.
Amikor kinyitották nekem a kocsi ajtaját, megmarkoltam a
szoknyám szélét, és kiszálltam Etienne terepjárójából.
Ma este kerülöm Eliast. Mindig a terem túloldalán
tartózkodom, és rá sem nézek.
Ha Etienne és Joss igazat mond, és apám valóban tiszteletét
teszi, még véletlenül sem akarom, hogy bármit megneszeljen, és
bemószeroljon anyánál.
 Harmincadik fejezet

ELIAS

Nem tartott sokáig új tervet kieszelnem. Megbeszéltem Pierre-

rel és Aramisszal, aztán úgy döntöttem, beavatom anyát és
Pilart is, mielőtt megkezdődik a mulatság. Éppen átvettem a
Pierre által kikészített szmokingot, amikor kocogtatást
hallottam az ajtón. Anya nem várta meg, hogy reagáljak, rögtön
benyitott, és erőteljes, kopogó léptekkel közeledett felém.
Mögötte Emily, de ő kicsit halkabban lépdelt. Örültem volna, ha
legalább egy halvány lelkifurdalásom lenne a helyzet miatt, de
Emily nekem csak másodlagos szempont ebben a kérdésben.
Majd továbblép, és feleségül megy valami herceghez. Talán az
öcsém vagy a görög trónörökös, Aros lesz a kiválasztott.
Utóbbinak úgyis sürgősen meg kell házasodnia. Régóta ismerem
Emilyt, és a legjobbakat kívánom neki, de őszintén szólva, nem
érdekel, mi lesz vele a továbbiakban.
– Miről beszél ez a Pierre? – kérdezte anyám, miután megállt
tőlem egy lépésre. Emily csendben várakozott mögötte. –
Felbontod az eljegyzést, hogy udvarolhass egy civilnek?
– Jót tenne az imázsunknak – válaszoltam. Begomboltam a
mandzsettát, aztán Emilyre néztem. – Sajnálom, hogy így kellett
megtudnod. El akartam mondani, miután végeztem, de ezek
szerint a személyi titkárom úgy döntött, elébe megy a dolognak.
Mintha eddig hallgatózott volna, Pierre bejött, és rögtön
mentegetőzött.
– Felség! Az édesanyja kihallgatta a beszélgetésemet Aramis
herceggel.
– Nagyszerű – ismét Emilyre néztem. – Találsz nálam jobbat.
– De én téged akarlak. Tökéletesek lennénk együtt.
– Egy darabig. De ez csak a látszat. Nem tartana sokáig.
– Az a legfontosabb! – jelentette ki anyám. – A látszat
mindenek felett.
– Nem hiszem. – Felvontam a szemöldököm, és felkaptam a
nyakkendőt.
– Mégis, mi a terved? Miért ez a hirtelen… változás? –
kérdezte anya.
– Meg kell látogatom azokat az embereket. Mármint a
szegényeket. Éheznek. Mégis, hogy nézne ki, ha egy
arisztokratával tenném mindezt?
– Mindegy, mit mondanak – szólt Emily. – Ez viszont a
gyengeség jele.
– Attól függ, hogyan tálaljuk.
– Mégis, hol van ez a civil? – kérdezte anyám.
Csendben maradtam. Nem az a kérdés, hol találom, hanem
hogy hajlandó-e szóba állni velem. Nem kell tudnia a hátsó
szándékomról. Az most mellékes. Örültem, hogy ismét a
közelébe férkőzhetek.
– Már megtaláltuk – jelentette ki Pierre, mintha ő képviselné
az érdekeimet. – Tökéletes. Igazán nem kell aggódnia, felség.
 Fejet hajtott anyának, mintha ezzel jelezné, hogy a
beszélgetésnek vége. Anya tüzes pillantást vetett rá, aztán felém
fordult.
– Remélem tudod, mit csinálsz, Elias! A monarchia jövője
múlik rajtad.
Megfogta Emily kezét, és úgy vezette ki a lakosztályból, mint
egy kislányt.
Amikor becsukták maguk mögött az ajtót, megkönnyebbülten
sóhajtottam, és Pierre-re néztem.
– Ez jó volt.
– Valakinek mégiscsak meg kellett szólalnia – felém nyújtotta
a zakót. – Mit akar tenni?
– El kell hívnom ma este. Remélem, elfogadja.
– Az egész életét fel kell forgatnia ön miatt. Neki Londonban
a helye, és Emilyvel ellentétben saját céget vezet. Ha beadja a
derekát, szinte mindent kénytelen feladni az ön kedvéért.
– Tudom. – Nagyot sóhajtottam. Pontosan tudtam, hogy nagy
dolgot kérek.
Pierre az ajtó felé vette az irányt.
– Azért gyűjtök pár nevet arra az esetre, ha nemet mond.
– Ne! – kiáltottam, hogy visszhangzott a helyiség.
– Csak a biztonság kedvéért. – Megfordult, és rám nézett. –
Kell egy B terv.
– Nem akarok listát. Ha Addie nem hajlandó megtenni, majd
kitalálok valamit.
– Muszáj B tervnek lennie!
– Adjon pár napot, és kiötlök egy másik tervet!
Bólintott, aztán otthagyott. Egyedül maradtam a
lakosztályban. Soha nem szerettem Versailles-ban lenni, és el
sem tudtam képzelni, hogy egyszer a királyi lakosztályban
hajtom álomra a fejem. Apám imádta. Azt mondta, közelebb
érzi magát a gyökereihez, a Napkirályhoz, ráadásul a hely
szelleme mindig iránymutatást ad, így pontosan tudja, mikor
mit kell tennie. Engem inkább visszavet, mint inspirál ez a hely.
Felöltöztem, és kiléptem a lakosztályból. Pierre kint várt a
koronával és a palásttal. Felvettem mindkettőt, megnéztem
magam a tükörben, és láttam, hogy a tekintetemből árad a
szenvedés. Sokkal könnyebb lenne, ha Adeline-t magam mellett
tudhatnám. A zsigereimben éreztem a vágyat. Így indultam a
Tükörterembe, ahol kezdetét vette a mulatság.
 Harmincegyedik fejezet

ADELINE

Láttam, hogy Aramis herceg felém tart, és le nem veszi rólam a

szemét. Kiköpött olyan, mint a bátyja, ezért időbe telt, mire
sikerült rendeznem a légzésem.
– Adeline! – Ahogy odaért, fejet hajtott.
– Aramis herceg! – Én is fejet hajtottam, és azon
gondolkodtam, térdet is kell-e hajtanom. Kicsit elmosolyodott,
mintha a gondolataimban olvasna.
– Nem én vagyok a király.
– Jó tudni – mosolyogtam félénken. – Soha nem tudom, mit
tegyek ilyen helyzetben.
– Ettől csak érdekesebb lesz a dolog – kacsintott, aztán
elindult, és megállt a közelemben lévő oszlopnál.
Megfordultam, és a homlokomat ráncolva figyeltem. Ezt mégis
hogy értette? A reakciómra céloz Eliasszal és Emilyvel
kapcsolatban? Már a gondolatra is émelyegni kezdett a
gyomrom. Amikor épp azon gondolkodtam, hányjak-e vagy
sem, elhallgatott a jazz, és megszólalt a trombita. A terem
végében kinyílt az ajtó.
– Elias Francis, Franciaország királya! – jelentette be az
ajtóban álló férfi. – Éljen a király!
Mindenki megismételte a mondatot, engem is beleértve.
– Éljen a király!
Figyeltük, ahogy Elias belép. Majd kiugrott a szívem.
Hiányzott. Mindennap rá gondoltam, mióta elváltak útjaink.
Ahogy most viszontláttam, rögtön úrrá lett rajtam a vágyakozás.
Igyekeztem elnyomni és haraggal helyettesíteni ezt az érzést,
mert tudtam, hogy pillanatokon belül megjelenik Ausztria
hercegnője, Emily. Még így sem jártam sikerrel. A haraggal
kevert vágyakozás csak még jobban ráébresztett, mennyire
akarom ezt a férfit. A vendégek körbeálltak, és várták, hogy a
király üdvözölje őket. Figyeltem, ahogy a férfiak egytől egyig
fejet hajtanak, amikor Elias kezet fog velük, a nők pedig térdet
hajtanak, amikor a király kezet csókol. Mindenkit gyűlöltem, aki
kezet nyújt felé. Amikor mindössze hat-hét embernyire volt
tőlem, úgy döntöttem, inkább távozom. Tettem egy lépést hátra,
de valaki megállt mögöttem. Zavartan megfordultam, és ekkor
láttam, hogy Pierre rám mosolyog.
– Addig nem hagyhatod el a termet, amíg a király nem
üdvözöl – suttogta.
– Ó! – Kikerekedett a szemem. Mi van, ha fittyet hányok az
etikettre?
Amikor visszafordultam, minden bátorságomra szükségem
volt, hogy nyugton maradjak. Amikor Elias a tőlem három
embernyi távolságra álló férfit üdvözölte, felnézett, és
találkozott a tekintetünk. Bár folytatta a kézfogást és a
kézcsókot, végig engem figyelt. Mire hozzám ért, úgy éreztem,
mintha eggyé váltunk volna. Felemelte a kezem, én viszont
képtelen voltam a szemébe nézni, ezért a padlót bámulva
hajtottam térdet. Ahelyett, hogy elengedte volna a kézfejem,
ahogy mindenki mással tette, kicsit megszorította. Sikerült
ismét ránéznem. Az egekbe szökött a pulzusom, amikor
előrehajolt, és a fülembe súgta:
– Beszélnünk kell!
– Nem hiszem, hogy leállhatsz beszélgetni, amikor nem
köszöntöttél mindenkit.
– A király azt tesz, amit akar.
– Eli! – suttogtam.
– Hiányzol.
– Kérlek! Ne itt!
Szívem a torkomban dobogott.
Mégsem beszélhet velem így a nyilvánosság előtt, azt pedig
végképp nem várhatja, hogy halálosan nyugodt maradjak.
Mindenütt fényképészek álltak, és megállás nélkül villogott a
vaku.
Az újságírók ugrásra készen várták, hogy ballépésen kapják
Eliast. Félrehúzódtam, mosolyogva hátraléptem, és elengedtem
a kezét. Még egy kicsit nézett, aztán odament Pierre-hez, aki
ezúttal mellettem állt. Amikor elég távol került,
megkönnyebbülten sóhajtottam, de tartottam magam, mert
tudom, mire képes a média. Hiába gondolja az ember, hogy
nem őt figyelik, szinte biztos, hogy egy óvatlan pillanatban
lencsevégre kapják.
Amikor Elias mindenkit üdvözölt, és megköszönte a
részvételt, mindenki üdvrivalgásban tört ki.
– Lehet, hogy lefényképezték, amikor kezet csókolt és beszélt
hozzám – mondtam Pierre-nek.
– Biztosra veszem. – Kicsit más irányba nézett, és szélesen
mosolygott. – Ebben a pillanatban is minket fényképeznek,
úgyhogy mosolyogj vagy nevess!
– Holnap benne leszek az újságban – nevettem. Tettetett
nevetés volt, de szerencsére a hangot nem közvetíti a
fényképezőgép. – Mégis, mit gondolt?
– Mókás, hogy ezt kérded. Ha ennek az egésznek vége,
muszáj velem jönnöd.
Lefagyott az arcomról a mosoly.
– Hová?
– A királyi lakrészhez.
Kis híján leesett az állam.
– Minek?
Nem tudtam, hogy néz ki pontosan a királyi lakrész, de
gondolom, olyan, mintha több lakosztályt összenyitottak volna.
Tény, hogy Elias a koronázás napján nem szándékozott
körbevezetni, tekintve, hogy Emily is jelen volt. A táncparkettre
néztem. Majdnem teljesen üres volt, csak egy idősebb pár
táncolt. Mindenki más italt tartott a kezében, és csak figyelt.
Emily elkapta a pillantásomat. A sarokban állt, és Eliasszal
beszélgetett. Vagy vitatkozott. Mintha inkább ez utóbbi történt
volna. Elias nem tűnt boldognak. Gyorsan megint Pierre-re
néztem.
– Minek? Miért akar velem négyszemközt találkozni? Nem
beszélhetünk itt?
– Semmiképp nem javasolnám.
– Mióta javasolsz te nekem egyáltalán bármit? – Keresztbe
fontam a karom, egyik kezem az ajkamhoz emeltem, és rágni
kezdtem a körmöm.
– Ne mutasd, hogy ideges vagy!
Leengedtem a karom, és csak pislogtam.
– Már mondtam neki, hogy nem…, tudod.
– Nem akarsz a szeretője lenni. – Pierre komolyan bólintott. –
Örülök, hogy visszautasítottad az ajánlatot.
Egy pillanatra csak bámultam rá. Vajon azért örül, mert úgy
gondolja, lehet köztünk valami? Nem. Ennél jobban ismerem
Pierre-t. Túl hűséges Eliashoz, így a történtek után biztosan nem
szeretne tőlem semmit. Talán csak jót akar nekem.
– Mit kell megbeszélnünk? – kérdeztem sürgetően, mert már
kezdtem torkig lenni a várakozással.
Pierre válaszolni akart, de ahogy mögém pillantott, gyorsan
becsukta a száját, mosolyt erőltetett az arcára, és így szólt:
– Később találkozunk, Adeline.
Kérdőre akartam vonni, de ekkor hirtelen meghallottam
apám hangját a hátam mögül.
 Harminckettedik fejezet

– Nem gondoltam, hogy itt talállak – mondta.

Egy pillanatra megfagyott a vér az ereimben. Megfordultam,
és ránéztem. Apám előtt még kevésbé tudtam nyugodtságot
színlelni. Ez a férfi nevelt fel. Az első férfi, akit szerettem. De
ugyanez az ember gondolkodás nélkül hátat fordított nekem,
amikor elcsesztem. Most itt áll előttem, mégsem tudok rá tiszta
szívből haragudni. Látom, hogy karikás a szeme, fekete haja
egyre ritkább, és elöl majdnem teljesen kopasz. Majdnem nyolc
hónapja találkoztunk utoljára, mégis olyan, mintha tíz évet
öregedett volna.
– Apa!
Lesújtó pillantást vetett rám, aztán következett a
számonkérés.
– Ki hívott ide? Pilar meghívására érkeztél?
– Nem. Mármint, jóban vagyunk, de nem hiszem, hogy ilyen
eseményre joga van bárkit is meghívni.
– Hm. – Gyanakodva hunyorított. Hatalmas erőfeszítésembe
telt, hogy ne mutassak félelmet. – Akkor az anyakirályné. Anyád
mondta, hogy szerveztél nekik valami bált.
– Anyával együtt szerveztem. Mint azt te is tudod, a cég fele
az övé.
 – Legalább jól gazdálkodik a válás után kapott pénzzel –
jegyezte meg epésen, aztán zsebre tette a kezét.
– Igen – vágtam rá, aztán gyorsan félrenéztem.
– Ez a koronázás egy vicc.
– Akkor miért vagy itt? – kérdeztem csodálkozva.
– Meghívtak.
– Jó. De miért jöttél? Hogy ítélkezz a király felett, akinek még
esélye sem volt bizonyítani, hogy alkalmas a feladatra?
– Ha egy kicsit is olyan, mint az apja, pontosan tudjuk, mire
alkalmas.
– Gondolod, hogy olyan, mint az apja?
Apám vállat vont.
– Korai megmondani. Majd meglátjuk.
– Mindenütt sztrájkolnak. Az olyanok, mint te, inkább
trónfosztást követelnek, mint hogy adjanak egy esélyt az új
királynak.
– Te is olyan vagy. – Fejcsóválva biggyesztette le az ajkát.
– Milyen?
– Mint azok a nők, akik szerint adjunk neki esélyt, mert
jóképű és elbűvölő.
– Ez nem igaz.
– Az ördög beszél belőled.
Apa dühöngött, aztán felnézett, mert valaki közelített felénk.
Én is odanéztem, és legnagyobb meglepetésemre Elias volt az.
Olthatatlan vágyat éreztem, hogy megvédjem apám
ítélkezésétől.
– A lányom áldását már megkapta. Nem mintha ez bármit
jelentene a jövő szempontjából – jelentette ki apám.
 – El nem tudja képzelni, milyen sokat jelent ez nekem –
mondta Elias, miközben le nem vette rólam a szemét.
– Akkor ezek szerint már találkoztak.
– Igen, és ha nem bánja, ezennel felkérném Adeline-t egy
táncra.
– Táncra? Szó sincs róla!
– Nem hiszem, hogy Adeline visszautasítaná a királyát – Elias
felém nyújtotta a kezét. Egy pillanatra csak bámultam.
– A királyát – ismételte gúnyosan apám. – Mit akar? Egész
idáig a lányomat figyelte? Megkörnyékezte? Ezzel akar
visszavágni, amiért annak idején nem adtam róla információt?
Kikerekedett a szemem.
– Miféle információt? Mikor?
– Táncoljunk, Addie! – mondta határozottan Elias. – Mindent
megmagyarázok.
– Ne kerülj közel ehhez az emberhez, Adeline! Felismerem a
jó embereket, és tudom, hogy ő nem közéjük való.
– Tényleg? – Pislogtam. – Szoktál tükörbe nézni? Ha igen, mit
látsz?
– Vannak hibáim, de nem vagyok rossz ember. Ez a király
viszont… – Apa Eliasra mutatott. – Nem jó. Éppen eleget
hallottam róla és az öccséről. Kicsapongásaik során jó néhány
gyereket sikerült összehozniuk. Mondanom sem kell, mindet
otthagyták, mintha mi sem történt volna.
Majd megszakadt a szívem. Természetesen én is hallottam
egyet-mást, de nem gondoltam, hogy igazak a pletykák. Főleg,
miután találkoztam Eliasszal. És azután, hogy…
– Egyetlen tánc, Adeline! – Elias megköszörülte a torkát.
Nyeltem. Tudtam, hogy az emberek minket néznek, ezért
sürgősen táncolnom kell vele. Nem bántam, mert amúgy is
kérdezni akartam tőle.
– Nos, mégsem utasíthatom vissza a király felkérését. –
Térdet hajtottam, Elias tenyerébe helyeztem a kézfejem, aztán
egy utolsó pillantást vetettem apámra.
– Szia, apa! Vigyázz magadra! És alkalomadtán tisztítsd meg
azokat a tükröket!
Elias megszorította a kézfejem, ahogy a parkett felé kísért.
Amikor odaértünk, szembefordított, egyik kezét a derekamra
tette, a másikkal feltartotta a kezem. Összeért a mellkasunk, és
nem maradt más választásom, mint egyszerre mozogni vele.
Lehajtotta a fejét, orra az arcomhoz, aztán a fülemhez ért.
– Hiányzol, Addie. Őszintén mondom.
– Az emberek erről fognak beszélni – suttogtam, miközben
igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra. – Nem lesz jó vége. A
média nem lesz kegyes hozzánk.
– Nem érdekel. Téged igen?
– Engem igen. – Kicsit hátrahúzódtam, és a szemébe néztem.
– És jobban teszed, ha te is odafigyelsz.
– Ebben a pillanatban csakis egyetlen dologra szeretnék
figyelni, és az te vagy.
– Eli! – sóhajtottam, és a karjába omlottam. A mellkasához
szorítottam a homlokom, aztán gyorsan hátrébb léptem, mert
rájöttem, hogy túlzásba estünk. – Nem csinálhatjuk ezt a
nyilvánosság előtt.
– Én vagyok a király. Azt csinálok, amit akarok.
– Pont emiatt a hozzáállás miatt fognak utálni az emberek.
Komolyan mondom.
– És te nem akarod, hogy utáljanak. – Mosolygott, és továbbra
is a derekamon tartotta a kezét, a másikkal viszont végigsimított
az arcomon. – Neked van a legjobb szíved a világon.
– Miről beszélt apám? Mi az, hogy annak idején nem adott
rólam információt? – kérdeztem, hogy semleges terepre térjünk.
– Semmi az egész. – Leengedte a karját, ismét megfogta a
kezem, és a magasba emelte, miközben keringőztünk.
– Tudni akarom.
Elias sóhajtott.
– Rég volt az már.
– Akkor is.
Mélyen a szemembe nézett.
– Ígérd meg, hogy nem leszel mérges!
– Előre nem ígérhetek semmit. Amúgy miért lennék mérges?
– Én… nagyjából hat éve találkoztam egy nővel, pontosabban
lánnyal, és csodás éjszakánk volt együtt. Észvesztő. Hihetetlen.
Mint egy álom.
– Igazad van. Erről jobb, ha nem tudok.
Félrefordítottam a fejem, és lehervadt a mosoly az arcomról.
Egyszerűen képtelen voltam nyugodtan végighallgatni, hogy
másik nővel volt.
Újra végigsimított az arcomon.
– Te voltál az a lány. Kora reggel távoztál, de azt mondtad, a
mellettünk lévő ház a tiétek. Abban a pillanatban, hogy láttam,
nem vagy ott, próbáltam rád találni. Csakhogy addigra elutaztál
az Egyesült Államokba. Etienne kivitt a reptérre, de apád otthon
volt. Semmiféle információt nem volt hajlandó veled
kapcsolatban adni. Azt mondta, szégyenfolt vagyok, és a lánya
biztosan nem akarna olyan alakkal találkozni, mint én.
– Ezt mondta? – Megálltam, és leengedtem a karom.
– Amikor sok év után ismét találkoztunk, ezért nem
mondtam, hogy felismertelek. Azt sem adtam tudtodra, hogy
annak idején kerestelek.
– Miért akart rejtegetni előled?
– Mert playboy vagyok. Legalábbis ő annak lát az ott töltött
nyarak alapján.
– Erre gondolni sem akarok. Mi van a gyerekkel? Igaz, hogy
teherbe ejtettél egy nőt, és nem vállaltad az apaságot?
Ez elvileg csak pletyka, de most elbizonytalanodtam. Amikor
nem válaszolt rögtön, addig ficánkoltam a karjában, amíg
elengedett, és hagyta, hogy végképp hátralépjek.
– Beszélhetnénk erről a termen kívül?
Megfagyott a vér az ereimben, ahogy most először alaposan
körbenéztem. Láttam a fotósokat és az embereket, akik minket
figyeltek, és folyamatosan suttogtak. Úrrá lett rajtam a pánik.
Eszembe jutott a szexvideó, és arra gondoltam, felismertek.
Nem tudom, Eliasnak feltűnt-e a rémületem, de gyorsan
megmarkolta a kezem, és kivezetett a Tükörteremből, majd a
folyosón keresztül egy hatalmas helyiségbe kísért.
– Jól vagy? – kérdezte, amikor becsukta az ajtót, levette a
hatalmas palástot, és letette az ajtó melletti székre.
Figyeltem, ahogy leveszi a koronát, és azt is a székre helyezi.
Azon gondolkodtam, megteheti-e, hogy csak úgy leveszi, de
inkább nem kérdeztem rá. Mély levegőt vettem, és körülnéztem.
A helyiség hatalmas volt és fényűző. Biztos, hogy aki ide belép,
csak ámul-bámul. Ahogy körbementem, és csodálattal
szemléltem mindent, már azt is elfelejtettem, miért jöttünk ide
ahelyett, hogy a Tükörteremben táncolnánk. Aztán hirtelen
beugrott, ezért megálltam.
– Nem. Nem vagyok jól! – feleltem határozottan, aztán
megfordultam, hogy ránézzek. – Még nem válaszoltál a
kérdésemre.
– Mindig megválogattam, hogy kit viszek ágyba, és soha nem
voltak köztük helyiek. Csak te. – Végigsimított a haján. –
Bármire megesküszöm, Addie. Senkinek nem csináltam
gyereket.
– Akkor ez is csak szóbeszéd?
– Persze. Szerinted olyan ember vagyok, aki nem vállalná a
gyerekét, függetlenül a következményektől?
– Hiszek neked – sóhajtottam. – Ne haragudj! Kicsit sok volt
nekem ez az este.
– Az eddigieken kívül még mindig van mit feldolgoznod. –
Elias lassan odajött, így alig maradt köztünk távolság. –
Remélem, ezúttal nem hagysz itt.
– Tessék? – szívem egyre gyorsabban dobogott. Vajon az
esküvőről van szó? Vagy azért mondja, mert megkért, legyek a
szeretője? Régóta nem voltunk együtt, így még nehezebb lesz
nemet mondani, ha ismét felvetődik a kérdés.
– Felbontottam az eljegyzést Emilyvel.
– Tessék?
– Nem veszem feleségül. – Megfogta a kezem. – Veled akarok
lenni.
– De én nem úri körökből származom.
 – Én vagyok a király, Addie. Én diktálom a szabályokat. –
Kicsit elmosolyodott. – Megpróbáljuk?
– Én…
– Nem azt kérem, hogy gyere hozzám. Csak annyit, hogy
tegyünk egy próbát. Tudom, nagy kérés, ráadásul sok mindent
fel kéne adnod, ha igent mondanál. Vedd úgy, hogy most…
udvarolok neked. Ahogy annak idején, nyáron. – Végigsimított a
kézfejemen. – Mit szólsz?
– Ki vagyok én, hogy visszautasítsam a királyt? – suttogtam
mosolyogva.
Elias szeme felcsillant, és nevetett.
– Komolyan? Hajlandó vagy tenni egy próbát?
– Igen.
Egyre szélesebben mosolyogtam, és örültem, hogy ilyen
boldognak látom.
– Köszönöm!
Vigyorgott, megfogta az arcom, és megcsókolt.
– Mostantól itt alszol? – kérdeztem, miután egy kicsit
elhúzódtam, és megint körülnéztem.
– Nem. Még mindig a párizsi lakásomban.
Le nem vette rólam a szemét.
– Figyelj, Eli! – Megragadtam a zakóját, mire felvonta a
szemöldökét.
– Igen?
– Szerintem ideje lenne megmutatnod a hálólakosztályt.
Kitört belőle a nevetés, mire visszhangzott a helyiség. Azon
gondolkodtam, hány király léphette át ezt a küszöböt, és
nevethetett úgy, mint ő. Nem volt sok időm a merengésre, mert
Elias megfogta a kezem, és gyorsan kivezetett, érzésem szerint a
hálókhoz. Végtelen hosszúnak tűnt a folyosó, de pontosan
tudtam, mikor érünk a lakosztályhoz, mert kinyitotta az
elképesztően nagy, aranyszínű ajtót, és előre engedett.
Beléptem, és csak bontottuk a kézfogást.
– Szabad…, hozzá lehet nyúlni a berendezéshez?
Furcsálló pillantást vetett rám.
– Persze. Ez a hálószobám, ha itt akarnék aludni.
– És itt akarsz?
– Nem tudom, Addie. Azt kérted, mutassam meg a
hálólakosztályt.
– Úgy értem, ahol aludni fogsz – mosolyogtam. – Itt alszol ma
éjjel?
– És te?
– Nem hiszem – nevettem. – Etienne és Joss hazavisz.
– Hadd vigyelek inkább én haza! – Kezet csókolt. – Kincsem!
Melegség járta át a szívem. Át kellett volna adnom magam a
pillanatnak, de számtalan kérdés kavargott a fejemben, és nem
nyugodhattam, amíg választ nem kapok.
– Itt fogsz élni?
– Nem. – Leengedte a kezem, de összekulcsolta a kézfejünket,
és így tartotta, amíg körülnézett. – Elég gáz, nem?
– Gazdag.
– Gazdag – kuncogott, aztán elhallgatott, és a szemembe
nézett. – Te mit szeretnél?
– Leginkább azt, hogy alaposan megrakj XIV. Lajos ágyában.
– Úgy érted, az enyémben.
Megnyalta a száját, levette a zakóját, és félrehajította. Mielőtt
válaszolhattam volna, felkapott, én pedig ösztönösen a dereka
köré kulcsoltam a lábam. Lehajolt, megharapta az alsó ajkam,
aztán szenvedélyesen csókolni kezdett.
– Mondd ki, Addie!
– Mit?
Alig kaptam levegőt, holott még el sem kezdtük.
– Azt akarod, hogy megdugjon a király! Azt akarod, hogy a
nedves kis puncidba hatoljak.
– Istenem! – Hátrahajtott fejjel nyögdécseltem. A nyakamat
csókolgatta, aztán harapdálni kezdte, miközben ruhán keresztül
is éreztem a merevedését. – Kérlek!
– Mondd, Addie! – A nyakamba harapott. – Mondd ki!
– Azt akarom, hogy megdugjon a király! – kiáltottam remegő
hangon.
Odavitt az ágyhoz, majd ráfektetett. Kicsit sem volt
kényelmes, de ahogy Elias ismét megcsókolt, minden
kényelmetlenségről megfeledkeztem. Úgy csókolóztunk, mint a
kiéhezett tinik. Még a fogunk is összekoccant, ahogy
harapdáltuk egymás száját.
– Kérlek, Eli! – Kicsit elhúzódtam, és megfogtam az arcát. –
Kérlek! Nem tudok betelni veled.
– Mennyire hiányoztam? – Úgy nézett rám, mintha a
válaszon múlna az élete.
– Jobban, mint hinnéd.
– Helyes.
Elhúzódott, kigombolta a nadrágját, aztán lehúzta. Nem
vesztegette az időt. Felhúzta a szoknyámat, lehúzta a bugyimat,
és gyorsan félrehajította. Tudtam, hogy nem lesz hosszú menet,
inkább gyors és szenvedéllyel teli. Mindkettőnkön úrrá lett a
vágy, ezért nem bírtunk magunkkal.
– Ismételd meg, Addie! – A hüvelybemenetemhez szorította a
férfiasságát. – Mondd, hogy hiányoztam!
– Mindig hiányzol, ha nem vagy velem. – Végigsimítottam a
merevedésén, mire hátrahajtotta a fejét, és nyögdécselt. – Úgy
akarok veled lenni, hogy nem húzol… – Az ajkamba haraptam,
és elhallgattam, mire ismét rám nézett.
Vágytól csillogott a tekintete.
– Mondd! – utasított mély hangon. – Mondd, mit szeretnél,
Addie!
Ismét megsimogattam a hímtagját.
– Így szeretnék veled lenni.
Erősen az alsó ajkába harapott.
– Óvszer nélkül?
Bólintottam, bár azt is megértettem volna, ha nemet mond.
– Így még soha nem csináltam.
Amikor egy kicsit rászorítottam a hímtagjára, kikerekedett a
szeme.
– Bizalmi kérdés.
– Megértem, ha nem…
– Veled szívesen.
Előrehajolt, homlokát az enyémhez szorította, mire kénytelen
voltam leengedni a karom.
– Benned megbízom.
– Nem vagyok beteg – suttogtam.
– Tudom.
Megcsókolt, aztán erősen az ajkamhoz dörzsölte a sajátját, és
a számba dugta a nyelvét. Kicsit hátrébb húzódott, és széttolta a
lábam.
– Ismételd meg, mennyire hiányoztam!
– Nagyon hiányoztál – sikoltottam, amikor végigsimított a
belsőcombomon, és megállt a csiklómnál. – Nagyon.
Egy pillanatra a szemembe nézett, aztán lehunyta. Sóhajtott,
maga felé húzott, és belém hatolt. Mélyen, teljesen eltelítve.
Megemeltem a medencém, hogy még többet kapjak. Megfogta a
ruhám felső részét, és lehúzta, hogy szabaddá tegye a mellem.
Dörzsölni kezdte a bimbómat, miközben folyamatosan
döfködött. A másik kezével a csiklómat dörzsölte.
– Ez nagyon jó! – Hátrahajtotta a fejét, az ajkába harapott, és
megállás nélkül dolgozott az ujjával.
Közel jártam. Nagyon közel. Éreztem, hogy pillanatokon belül
orgazmusom lesz. Vágytól ittas pillantást vetett rám, elengedte a
bimbóm, aztán megfogta a tarkómat, hogy közelebb húzzon az
ajkához. Nyelvünk kergetőzött, miközben döfködött, a másik
kezével pedig továbbra is a csiklómat ingerelte. Csak ez kellett,
hogy a csúcsra jussak. Nem sokkal később ő is elélvezett.
Zihálva feküdtünk egymás mellett, és próbáltuk rendezni a
légzésünket. Tudom, hogy a történelem során nagyon sok király
élte szerelmi életét ebben a lakosztályban. Ez egyszerre volt
számomra felemelő és ijesztő.
 Harmincharmadik fejezet

ELIAS

– Látta ezt? – kérdezte Pierre, ahogy bejött az irodámba, és

elém rakott egy halom újságot.
A címlapra néztem. A Playboy Király.
Félretettem, és megnéztem a következőt. Királyi nőcsábász.
Folytatódik a tivornya. Veszélyben a királyság? És végül:
Megjelent a király első számú szeretője.
Az összes kép előző este készült Adeline-ról és rólam, aztán
volt néhány a temetésről, ahol Emily mellett állok, de még
onnan is látszik, hogy Adeline-t nézem. Letettem az összes lapot,
Pierre-re néztem, és felálltam.
– A fenébe!
– Gondolom, Adeline még alszik.
– Igen.
Sóhajtottam, és visszaültem.
Múlt éjjel a titkos kijáraton távoztunk, és megkértem a sofőrt,
vigyen minket a párizsi lakásomba. Adeline-nal bárhol képes
vagyok szeretkezni, azt viszont kétlem, hogy hosszú távon jól
éreznénk magunkat egy közel négyszáz éves kastélyban.
Kinyílt az iroda ajtaja, mire Pierre és én odafordultunk.
Adeline fehér köntösben, összefogott hajjal beviharzott,
miközben felém fordította a telefonja képernyőjét. Ismét
felálltam.
– Láttad ezt?
– Pierre most mutatta. – Megkerültem az asztalt, és
magamhoz öleltem Adeline-t. – Nagyon sajnálom, Addie. Épp
most akartuk megbeszélni, mitévők legyünk.
– Tudtam, hogy ez lesz a vége! – Elhúzódott, végigsimított az
arcán, és gondterhelten járkálni kezdett. – Mindenki szemében
én vagyok a gonosz. Engem okolnak amiatt, hogy felbontottad
az eljegyzésed. Ha viszont újra Emilyvel látnak, biztos, hogy a
szeretődként fogok elhíresülni.
– Többet nem jelenek meg Emilyvel.
Odamentem hozzá, megálltam előtte, így kénytelen volt
abbahagyni a járkálást, és a szemembe nézni.
– Mi ketten egy párt alkotunk. Valódi párt. Emily és én már
nem vagyunk együtt.
– A sajtó mégis úgy gondolja.
Láttam a szemén, hogy felmerült benne pár kérdés, amit nem
akar hangosan feltenni. Nem tudtam, miattam vagy Pierre
miatt, mindenesetre beszélni akartam vele.
– Informálnunk kell a közvéleményt – mondtam Pierre-nek. –
Hívjon megbízható riportereket és fotósokat, hogy
sajtótájékoztatót tarthassunk.
– Minden tiszteletem, de eddig soha nem hívtunk
riportereket, sem másokat a királyi család tagjainak lakhelyére
– jelentette ki Pierre. – Megcsinálhatjuk Versailles-ban vagy egy
másik kastélyban.
 – Itt akarom megcsinálni. Hosszú interjút akarok. Azt
akarom, hogy megbékéljen velem a sajtó és a nép.
Pierre és Adeline közé néztem.
– A tiltakozókhoz is el akarok látogatni Adeline-nal.
– Velem?
– Egy csapat vagyunk, nem emlékszel?
Lassan bólintott, és az alsó ajkába harapott. Elhomályosult a
tekintete, ezért kezdtem magam rosszul érezni. Vajon
legszívesebben kihátrálna, hogy megvédje magát a média
támadásaitól? Nem hibáztatnám. Éppen eleget kapott
Londonban.
– Megbocsát, Pierre? – kérdeztem, de továbbra is Adeline-t
figyeltem. Vártam, amíg a titkárom távozik, és becsukja maga
mögött az ajtót.
– Mondd! – szóltam Adeline-nak.
– Mi lesz a cégemmel? Jövő héten találkoznék pár
ügyfelemmel Londonban. Lesz rá lehetőségem?
– Persze. – Megérintettem a vállát, hogy megnyugtassam. –
Még ma interjút adok. Holnap meglátogatjuk azokat az
embereket. Pénteken nekem is Londonban van dolgom,
úgyhogy mehetünk együtt.
– Rendben.
– Itt maradsz? – Kicsit lehajtottam a fejem, hogy a
tekintetünk egy szinten legyen. Még mindig bizonytalannak
tűnt, ennek ellenére bólintott. Sóhajtottam, és finoman
megpusziltam az ajkát. – Örülök, hogy itt vagy.
– Jó itt lenni. Már látom, miért szereted jobban a lakásodat,
mint a Versailles-i kastélyt. Sokkal kevésbé fényűző. –
Mosolygott. – Nevezhetem átlagosnak?
– Persze. Hiszen az.
– Úgy értem, azt az őrületes ipari konyhát leszámítva. – Az
ajkába harapott, hogy visszatartsa a nevetést, amit az
arckifejezésem váltott ki belőle. Egyáltalán nem tartottam
különlegesnek a konyhát. – És leszámítva a két lakás méretű
fürdőszobát. Arról nem beszélve, hogy ez nem is lakás, hanem
egy háromszintes luxuslakosztály Párizs egyik legelőkelőbb
negyedében.
– Addie! – Oldalra hajtottam a fejem, miközben jót
szórakoztam az eszmefuttatásán. Még senki nem vágta így a
fejemhez, hol élek. – Nekem ez az átlagos.
– Ami neked átlagos, az másnak elérhetetlen.
– Számomra te vagy az elérhetetlen.
Ahogy az arcomhoz ért, ellágyultak a vonásai.
– Itt vagyok.
– Minden percet szeretnék… – Ahogy lehajtottam a fejem,
hogy megcsókoljam, és elkezdtem volna kioldani a köntösét,
nyílt az ajtó. Ijedten hátraléptem. Mi ütött az emberekbe, hogy
nem kopognak?
– Azt hiszem, sikerült választ kapnom a kérdésre – jelentette
ki anyám, miközben hol Adeline-ra, hol rám nézett.
– Mit keresel itt, anya?
– Meg akartam kérdezni, van-e a híreknek bármiféle
igazságtartalma – ezzel felemelte az újságot. – De ahogy látom,
van. Simán felrúgsz minden konvenciót egy civil miatt. Egy lány
miatt, aki jó eséllyel csak a rangod miatt van veled.
– Akkor gyere vissza, ha képes vagy ítélkezésmentesen,
alaptalan vádaskodás nélkül beszélni valakiről, akit nem is
ismersz!
Előreléptem, hogy megvédjem Adeline-t. Anyám a vállamra
tette a kezét.
– Jól van – suttogta.
– Nincs jól. Akkor gyere vissza, ha tanultál egy kis jó modort!
– Nem megyek sehová! – bejött, és leült az irodám
kanapéjára. Keresztbe tette a lábát, és átkulcsolta a térdét. –
Szerintem ti is foglaljatok helyet, és áruljátok el, mit
szándékoztok tenni ebben a káoszban!
Adeline felé fordultam, és próbáltam kifürkészni a
gondolatait.
Vállat vont, leült anyámmal szemben a kanapéra, és felvette
ugyanazt a testtartást. Mintha ő is tetőtől talpig Chanelt viselne,
és nem a húgom pamutsortját, fehér felsőjét és köntösét. Furcsa
látványt nyújtottak. Két nő, akik ugyanazt a címet birtokolják, a
hátterük viszont teljesen más. Követtem a példájukat, és én is
helyet foglaltam. Kezemet jelentőségteljesen Addie kikandikáló
térdére tettem. Nagyon szeretem és tisztelem anyát, de nem
félek tőle. Számtalan nevelőnő volt, akitől rettegtem, de
Adeline-ért még velük is harcba szállnék. Anya sóhajtott, aztán
Adeline-ra nézett.
– Nagyon sajnálom, hogy előítéletes voltam. Szeretném
elölről kezdeni, ha megengedi.
– Nagyra értékelem, hogy elnézést kér. Igen, jó lenne elölről
kezdeni – mondta Adeline határozottan, mégis lágy hangon.
– Bizonyára nagyon kedveli a fiamat – jelentette ki anya
ahelyett, hogy kérdezte volna.
 Adeline teste kicsit megfeszült. Gyorsan levette a tekintetét
anyámról, és rám pillantott.
– Igen.
Anya megköszörülte a torkát.
– Mégis megszervezte volna az esküvőjét egy másik nővel?
– Édesanyám megölt volna, ha visszautasítom a felkérést. Bár
a legújabb fejlemények miatt is dühös lesz rám. – Adeline az
alsó ajkába harapott, és gyorsan rám nézett. – Fel kell hívnom,
mielőtt elkészül az interjú.
– Adeline soha nem mondta, hogy ne vegyem feleségül
Emilyt. Javasoltam, hogy találkozzunk titokban, de erre nem
volt hajlandó.
– Mióta folyik ez az egész? – Anyám hol rám, hogy Adeline-ra
nézett.
– Régóta. – Adeline vállára tettem a kezem. – Nagyon régóta.
– Ennek véget kell vetni! – vágta rá anya. – A mi pozíciónkban
sok mindennel fel kell hagyni. Ilyen például az érintés –
szünetet tartott. – Kapsz egy listát, amin szerepel, mit nem
tehetsz meg királyként. Például nem hajthatsz előtte fejet. Apád
sem hajtott nekem fejet, pedig a hitvese voltam. Képzeld csak el,
mit szólnának az emberek, ha látnák, egy civil előtt hajtasz
fejet. Érzelmeket sem mutathatsz a nyilvánosság előtt.
– Miért? Mert akkor emberinek látszom?
– Mert gyengének látszol. Az emberek amúgy is azt hiszik,
hogy a farkad irányítja minden döntésedet.
Kicsit nyersen fejezte ki magát, de értem, mire céloz. Adeline
mély levegőt vett, aztán egy bólintás kíséretében kifújta.
– Igaza van. Pontosan ezt veti majd a szemedre apám, ha
mikrofon közelébe kerül.
– Még egy nyomós érv – vágta rá anyám. – Az apja tud erről?
– Nem.
Anya lassan elmosolyodott.
– Akkor jó. Kicsit letaglózza majd a hír. Elképzelem az arcát,
amikor bekapcsolja a tévét, és látja, hogy a lánya pont amellett
a férfi mellett ül, akit ő szívből utál, ráadásul arról beszélnek,
mit éreznek egymás iránt.
– Anya! – dorgáltam.
Adeline nevetett. Anya mosolygott.
– Szerintem remek ötlet. Bár nem hiszem, hogy Elias mellett
a helyem a mostani sajtótájékoztatón.
– Pedig ez az egyetlen mód, kedvesem. Mindent vagy semmit.
– Megpuhítani akarom, nem elijeszteni – mondtam anyának.
– Így is, úgy is lesz olyan pillanat, amikor megijed, Elias. Jó,
ha tudja, mit vállal és mit ad fel.
Anya Adeline-ra nézett.
– Mihez kezd a céggel, ha férjhez megy?
– Férjhez megyek? – Addie felpattant. – Még nem…, még
nem… – pislogott, és rám nézett. – Házasságról még nem volt
szó.
– Ez nem egy átlagos kapcsolat, Adeline. Itt nem várhat az
utolsó percig, hogy megbeszéljen egy ilyen sorsdöntő kérdést.
Mától kezdve minden döntését, de még a gondolatait is
egyeztetnie kell a személyzet valamely tagjával. Kis túlzással
még az illemhelyet is csak engedéllyel használhatja.
Adeline bólintott.
– Értem.
 – Nem hiszem, hogy érti, kedvesem – anya együttérzően
mosolygott. – Gyerekkoromtól fogva erre tanítottak, mégis sok
mindent nem értek. A fiamat is királynak neveltük, láthatóan
mégis nehezére esik betartani a szabályokat, pedig csak most
kezdi az uralkodást.
– A saját utunkat járjuk. – Megfogtam és megszorítottam
Addie kezét. – Mindent megoldunk.
– Isten segítsen benneteket! – anya felállt. – Luxemburgban
leszek, hacsak nincs rám szükség itthon.
– Köszönjük, boldogulunk – felálltam. – Kikísérlek.
– Örülök, hogy találkoztunk – mondta Adeline, és egy kicsit
térdet hajtott. – A körülményektől és a megjelenésemtől
eltekintve.
– Állat felszegni, kedvesem! – Anya kacsintott, aztán elindult.
Homlokon csókoltam Addie-t.
– Mindjárt jövök.
 Harmincnegyedik fejezet

ADELINE

Összeugrott a gyomrom, ahogy beszerelték a kamerát Elias

irodájába, és ellenőrizték az akusztikát. Pierre és Aramis között
álltam a sarokban. Egyikük jelenléte sem volt megnyugtató,
ugyanis legalább olyan feszültek voltak, mint én. Pierre
másodpercenként nézett a telefonjára, Aramis pedig ide-oda
helyezte a testsúlyát. Amúgy is edzéshez öltözött. Fehér póló
volt rajta, amely tökéletesen mutatta kidolgozott felsőtestét.
Ezek az uralkodók nagyon adnak a fittségre.
– Kicsit hosszúra nyúlik ez a dolog – jelentette ki Aramis.
– Van fontosabb dolga? – kérdezte Pierre, miközben zsebre
tette a telefonját.
– Nincs. De most már kurva ideges vagyok.
– Én is – jelentettem ki.
– Pedig ön miatt vagyunk itt – vágta rá felvont szemöldökkel.
– Nem kell a szemrehányás! Folyamatosan azt mondom
magamnak, hogy ez nélkülem is bekövetkezett volna.
– Hát persze – Aramis nevetett. – A bátyám álmában sem
gondolta volna, hogy ilyesmi megtörténik vele. Higgye el,
számára mindig a királyság volt az első.
 – Most is az – ráncoltam a homlokom. – Attól, hogy nem
kékvérűvel randizik, még ez neki a legfontosabb.
– Más mit megadna ugyanezért. Ahogy én is.
– Sajnálom, ha így érez.
Aramis felém fordult.
– Félreért. Örülök ennek az egésznek. A bátyám boldog. Még
soha nem láttam ilyennek.
– Ezt azért nem hiszem.
– Színészkedünk, Adeline. A hallgatóságnak játszunk.
Nevetünk, mosolygunk, és pózolunk a fényképészek és a
riporterek előtt. Az emberek el sem tudják képzelni, hogy amíg
ők anyagi, addig mi arisztokraták lelki értelemben szenvedünk.
Azt hiszik, a gazdagoknak semmi gondjuk, hiszen van pénzük.
Olyan gyakran halljuk ezt, hogy a végén magunk is elhisszük –
vállat vont. – Pedig mi is csak emberek vagyunk.
Egy kicsit csak figyeltem ezt a férfit, aki megszólalásig
hasonlított a bátyjára, és próbáltam felfogni, amit mond. Persze
nem csodálkozom. Csak olyan hihetetlen, hogy ezt így megosztja
velem.
Megérintettem az alkarját.
– Kedvelem.
Elvigyorodott.
– Helyes. Én is önt.
Elias felé fordultunk, aki az íróasztalánál ült.
Sötétkék öltönyt és fehér inget viselt. Úgy döntött, nem vesz
nyakkendőt, és az inggallérját is kigombolta. Sötét haját
hátrafésülte, már halványan látszott a borostája. Eszméletlen
jóképű volt.
 Az öccse, Pierre, és én majd megfeszültünk az idegességtől, ő
viszont nyugodtnak tűnt.
– Felkészült? – kérdezte az operatőr. Mögötte három riporter
állt, mindegyiknél jegyzetfüzet és toll. Látszott, hogy alig várják
a kezdést.
– Igen – mondta Elias.
Rám nézett, és kacsintott. Mosolyogtam, de nem tudtam,
őszintének tűnik-e, mert ahhoz túl ideges voltam.
– Akkor mehet! – szólt az operatőr.
Mindhárman visszafojtottuk a lélegzetünket, amikor Elias
beszélni kezdett.
– Jó estét! – kezdte franciául. – Bizonyára meglepi önöket a
döntés, miszerint előzetes bejelentés nélkül teszek
sajtónyilatkozatot, de máris a lényegre térek. Mint azt tudják,
apám nem rajongott a sajtónyilvánosságért. Most, hogy én
vagyok a király, szeretnék ebben is változást hozni.
Kis szünetet tartott.
– Ma reggel arra ébredtem, hogy a magánéletemet firtatja a
sajtó. Ez nem meglepő. Amióta az eszemet tudom, az enyémen
kívül az öcsém és a húgom élete is nyitott könyv. Találgatások,
ítélkezések céltáblái vagyunk. Nem zavar, mert hozzászoktunk.
Az viszont kifejezetten bosszant, amikor ártatlanokat is
belekevernek. Jelen esetben olyan hölgyről van szó, aki iránt
komoly érzéseket táplálok.
A riporterek rám néztek, aztán Eliasra. Látszott, hogy
összezavarodtak, mert nem tudják, mi lesz a vége.
– Felbontottam az eljegyzést Ausztria hercegnőjével,
Emilyvel. Nem azért, mert nem illett hozzám, hanem azért,
mert nem lett volna tisztességes vele és magammal szemben, ha
annak ellenére összeházasodunk, hogy nem tudom magam száz
százalékig elkötelezni a kapcsolatunk mellett. Amint látják, egy
másik hölggyel találkozgatok. Nem kékvérű arisztokrata, és
nem úri körökből származik. Szorgalmas, dolgos hölgy, akit
sokan civilnek vagy átlagosnak neveznek, holott nem átlagos
teremtésről van szó. Ahogy önök sem átlagosak.
A három riporter meglepődve sóhajtott. Hol rám, hol Eliasra
pillantottak, aztán szorgosan jegyzeteltek. Gombóc nőtt a
torkomban. Aramis megfogta a kezem, Pierre pedig közelebb
jött, mintha támogatni akarna.
– Felnyitotta a szemem. Olyan dologra ébresztett rá, ami
magamtól eszembe sem jut. Arra ösztökél, hogy jobb ember
legyek, és szembesít a hibáimmal, ha szükséges. Vele látogatok
el az olyanokhoz, akiket sújt a gazdasági válság, és az ő
segítségével igyekszem helyrehozni a rendszer hibáit – kicsit
elmosolyodott. – Bár sokan reménykednek, hogy lemondok a
trónról, nem teszem. Viszont nagyon bízom benne, hogy olyan
király leszek, akire büszke lehet a nép. – Bólintott. – Dieu te
bénisse! Isten áldja önöket!
– Ennyi! – kiáltott az operatőr, és leállította a felvételt. Már
kiment a helyiségből, amikor a három riporter odalépett. Pierre
otthagyott, és odament hozzájuk.
– Most feltehetik a kérdéseiket, de ne feledjék, hogy a
királynak nem kötelessége minden kérdésre válaszolni!
– Tőle is kérdezhetünk? – Egy riporternő felém mutatott a
tollal.
– Őt tilos kérdésekkel bombázni! – mondta Elias, és rám
nézett. – Hacsak nem gondolja másképp.
Eszembe jutott, mit mondott az anyja. Mindent vagy semmit.
Már beszéltem anyámmal, és mindent elmondtam, úgyhogy
nem fog kiakadni. Jó néhány percnyi sipákolás után úgy tűnt,
elfogadja a helyzetet, bár azon sem lepődnék meg, ha holnap
megjelenne Elias lakásán. Sóhajtottam. Valóban felkészültem én
erre?
A riporterre mosolyogtam.
– Még nem készültem fel. Bevallom, annak idején elég
csúnyán bántak velem a média képviselői. Remélem, itt
másképp lesz.
Ezt lejegyzetelték, aztán megszólalt a nő.
– Boldog? Tényleg teljesen átlagpolgár?
– Nem szívesen használom ezt a kifejezést, mert kicsit lenéző,
de igen. Egyszerű, mezei állampolgár vagyok, nincs nemesi
rangom. – Eliasra néztem, aki komoly pillantást vetett rám, de
láttam, hogy a szeme mosolyog. – Nagyon boldog vagyok.
– Mi a neve? – kérdezte a másik riporter.
– Adeline Bouchard.
– Az édesapja Louis Bouchard? A kabinet tagja?
– Igen.
– Így találkoztak a királlyal? – kérdezte a harmadik.
– Nem. Ennek semmi köze az édesapámhoz.
– Milyen érzés tudnia, hogy ön olyan emberrel létesít
kapcsolatot, akit az apja folyamatosan kritizál?
Továbbra is mosolyogtam.
– Nem vagyok apám szószólója. Erről inkább őt kérdezzék!
Egy másik riporter is kérdezni akart, de Pierre
félbeszakította.
– A továbbiakban legyenek szívesek csak a királyt kérdezni!
Adeline nem szeretett volna interjút adni, mégis számtalan
kérdésükre válaszolt. Meg kell várniuk, amíg készen áll egy
hivatalos interjúra.
Ezután békén hagytak, és Eliast bombázták a kérdéseikkel.
Aramis a lakásáról kezdett mesélni, ami ugyanabban az
épületben van, mint Eliasé. Nem tudom, csak a figyelmemet
akarta elterelni, vagy unalmában beszélt, de mindegy. Nagyra
értékeltem a gesztust. Amikor a riporterek elhagyták az irodát,
Pierre szólt, hogy a stílustanácsadó hoz nekem elegáns ruhákat
és hétköznapi öltözéket, mert még számtalan program vár ránk
a héten.
 Harmincötödik fejezet

– Mi a baj az öltözékemmel? – kérdeztem Pierre-t.

A stílustanácsadó gyönyörű estélyi ruhákat hozott, de egyik
sem hétköznapi viselet. Biztosan nem hordanám, ha olyan
embereket látogatnék, akik nélkülöznek.
– A királynék A vonalú szoknyát és visszafogott ruhát
viselnek. Még véletlenül sem tépett farmert.
– Nem vagyok királyné – vigyorogtam.
Pierre felvonta a szemöldökét.
– Még.
Lehervadt az arcomról a mosoly, és hirtelen összeugrott a
gyomrom. Még? Furcsa érzés fogott el. Szeretem Eliast. Nagyon.
De feladjam az eddigi életem egy ilyenért? Mégis, mit
csinálnék? Ülnék egész nap, és várnám, hogy hazaérjen a
munkamegbeszélésről? Már éppen eleget henyéltem a
nyaralónkban, és halálra untam magam. Inkább átalakítottam a
nagybátyám könyvesboltját.
Kimentem a szobából, és a konyha felé vettem az irányt, ahol
Sheriff, a szakács éppen az ebédet tálalta.
– Nem érted a lényeget. Mindenki téged fog nézni. Ott lesz
egy rakás riporter – mondta Pierre. – Nem viselhetsz olcsó
farmert és pólót.
 – Először is… – Megálltam, és felé fordultam. – Dizájner-
farmer van rajtam. Más téma, hogy történetesen lyukas, de ez
szándékos.
– Komolyan, fizettél egy lyukas gatyáért? Minek?
Nevettem.
– Bolond vagy. Komolyra fordítva: hadd csináljam úgy, ahogy
nekem jó! Ha akarod, lyuk nélküli farmert veszek fel.
– Nem tudom – Felemelte a jegyzetfüzetét. – Van egy listám,
ahol az A vonalú szoknya és térd alá érő ruha szerepel.
– Te… Na, hadd nézzem azt a listát! – Elvettem tőle a
jegyzetet, és a listára néztem. – Kontyba kell tűznöm a hajam?
Miért?
– Honnan a frászból tudjam? Még soha nem segítettem nőnek
öltözködésben.
– Már megint a barátnőmnél próbálkozik, Pierre?
Elmosolyodtam, ahogy meghallottam Elias hangját az
előtérből. Kiszaladtam, és figyeltem, ahogy feltűri az ingujját.
Amint odaértem, szájon csókolt.
– Hiányoztál.
– Te is nekem.
Miután abbahagytuk a csókolózást, kicsit hátrébb léptem, és
Pierre-re mutattam.
– Ez nem fog menni. Legközelebb őt is vidd magaddal!
Elias nevetett.
– Azt hittem, örülni fogsz a társaságnak. Mit művelt, Pierre?
– Semmit. Ez a nő reménytelen eset.
– Reménytelen? Azt akarja, hogy A vonalú szoknyát vegyek
fel, amikor ellátogatunk azokhoz az emberekhez.
 – Ő pedig abban akar menni, ami rajta van – szólt
jelentőségteljesen Pierre.
Elias végigmért.
– Mi a gond azzal, ami rajta van? Kifejezetten dögös.
– Hát persze – Pierre a fejét csóválta. – Nem állítom, hogy
nem az – feltette a kezét, és nevetett. – De azt sem mondhatom,
hogy az. A fenébe! Jobb, ha nem szólok egy szót sem.
– Azt mondtam, felveszek egy lyuk nélküli farmert, ha annak
jobban örül, de nem hiszem, hogy egy márkás ruhadarabot
értékelni fognak. Én utálnám az olyat, aki méregdrága ruhában
jelenik meg, amikor nekem kajára is alig telik.
– Addie-nek igaza van – Elias homlokon csókolt. – Talán jobb,
ha mindketten farmerban megyünk.
– A lista! – Pierre elvette tőlem a listát, és felmutatta.
– A fenébe is! Felejtsd már el azt a listát! – mondtam. –
Farmergatyában megyünk. Eli majd felvesz hozzá egy olyan
inget, ami most rajta van, és akkor félig hivatalos lesz.
– Attól még nem lesz félig hivatalos – jelentette ki Pierre. – A
farmer mindent hétköznapivá tesz.
– Figyelj, kapitány! Megígérem, hogy nem lesz gond a
farmerral.
– Hallgassunk Addie-re! – szólt Elias.
Pierre megcsóválta a fejét.
– Ezt ne hangoztassa a nyilvánosság előtt! Még a végén
megeszi reggelire.
Elias nevetett.
– Ugyan már!
– Viszont örülök, hogy mostanában ilyen remek a hangulata.
 Ezzel Pierre távozott, kezében a listával.
– Azért, mert kimondhatatlanul boldog vagyok. – Elias átölelt,
és maga felé húzott. Rámosolyogtam, és átkulcsoltam a csípőjét.
– Biztosan felkészültél a mai látogatásra?
– Igen. És te?
– Én is, mert velem tartasz. Bár őszintén szólva, félek, hogy
utálni fognak. A koronázás napján szörnyű ellenségesen
fogadtak.
– Ha ismernének, nem utálnának. – Megpusziltam a
mellkasát, és hátraléptem.
– Kapjuk össze magunkat!
 Harminchatodik fejezet

ELIAS

Adeline-nak igaza volt a farmerrel kapcsolatban. Ahogy az első

házhoz értünk, tudtam, a sors akarata, hogy idejöjjünk.
Viszonylag normális háznak tűnt. Nem omladozott a fal, és
amennyire tudom, van folyó meleg víz, de alapból nem
ilyenekhez szoktam. Addie-nek igaza volt, amikor szóvá tette,
milyen puccos helyen élek.
– Nem lehet – suttogta, amikor megálltam, és megpróbáltam
megfogni a kezét.
– Addie!
– Komolyan mondom, Eli. Még melletted sem mehetnék.
Alapos kiképzést kaptam, amíg dolgoztál. Menj előttem, és
követlek!
Jogos. Ez a hagyomány. Őszintén szólva eddig nem
foglalkoztam vele, mert nem volt rá szükség. Ez az etikett, ami
persze nem azt jelenti, hogy örülök neki. Mondhatni, gyűlölöm
az efféle berögződéseket. Megfordultam, és még egyszer az
ajtóra pillantottam. A biztonságiak mögött lépdeltem.
Nyomomban Addie, mögötte közvetlenül Pierre. Ahogy a
biztonságiak főnöke bekopogott, már nyílt is az ajtó.
Beengedték, hogy ellenőrizzen mindent. Amikor meggyőződött
róla, hogy biztonságban leszünk, intett, így mindenki
beléphetett. Már volt bent két biztonsági, de soha nem lehetünk
elég biztosak a dolgunkban. Ezt akkor tanultam meg, amikor
évekkel ezelőtt valaki megpróbált megölni. Nem azért, mert
személy szerint engem utált, pusztán, mert én is Dauphin
vagyok, ami alapból gyűlöletre ad okot. Az ajtóban álló
harmincas nő térdet hajtott, amikor meglátott.
– Köszönjük a látogatást. Kérem, fáradjanak be!
– Köszönjük, hogy beenged az otthonába – mondtam.
Kicsit felderült az arca. Meglepő, hogy egy ilyen apró gesztus
mekkora változást hoz a megítélésem szempontjából.
Azonnal megismertem a férjét. Nemigen lehet elfelejteni azt a
csontsovány ábrázatot, és azt, ahogy feltartja a gyűlöletes táblát.
Megborotválkozott, és fekete pólót viselt, valami logóval a
közepén. Rögtön rájöttem, hogy a királyi szénbánya jele. Ezek
szerint nekem dolgozik. Legalábbis technikailag. Meghajolt,
aztán kihúzta magát. Nyújtottam a kezem, mire viszonozta, így
kézfogással üdvözöltük egymást.
– Nem gondoltam, hogy tiszteletét teszi nálam a király –
mondta. Néhány foga hiányzott, amikor mosolygott. Én is
elmosolyodtam.
– Én sem gondoltam, hogy idejövök, de örülök, hogy itt
lehetek.
– Kérem, foglaljon helyet! – pillantott rám a felesége. Ahogy
az ajtó felé fordult, tudtam, hogy Addie is belépett, mert az
asszony egyre szélesebben mosolygott.
– Ön a civil.
 – Én vagyok – nevetett Addie. – Örülök, hogy találkozunk,
Madame Lefebre. Igazán takaros az otthonuk.
– Ugyan, kérem! – Monsieur Lefebre legyintett. – Azért ez
mégsem a Versailles-i kastély.
– Valóban nem. Ez sokkal barátságosabb. És otthonosabb –
kacsintott.
Lefebre-ék nevettek. Szívemet melegség járta át. Ha eddig
nem tudtam volna, mostanra biztos lennék benne, hogy
számomra Adeline a megfelelő társ. Mindannyian helyet
foglaltunk a nappaliban: kávéztunk, és közben megosztották
velem a félelmeiket. Elég pénzt hoztam, hogy hónapokig teljen
nekik élelemre. Köszönettel elfogadták, de leginkább azt
szerették volna, hogy megígérjem, ha kifogynak a pénzből,
maguk is képesek lesznek ennivalót venni. Ígéretet tettem, hogy
gondom lesz rá.
Hétvégén személyesen találkozom a koronaherceggel
Londonban. Megállapodtunk, hogy minden úgy lesz, ahogy
telefonon megbeszéltük.
Még négy házban jártunk, ahol ugyanúgy fogadtak minket,
mint Lefebre-ék. Kétségem sem volt afelől, hogy Adeline nélkül
egyik találkozó sem lett volna ilyen sikeres.
 Harminchetedik fejezet

ADELINE

– Ezen a címlapon jobban néztek ki – állapította meg Joslyn.

Kivett néhány napot, hogy Londonba jöjjön, és segítsen
összepakolni a lakást. Már lefoglaltam egy kisebbet az utca
másik oldalán, bár tudom, hiányozni fog a régi. Ezzel együtt
nem lett volna értelme egyedül maradni ebben a hodályban.
Főképp, hogy azt sem tudom, mikor jövök legközelebb.
Csengettek. Ahogy erősödött a hang, Joss és én abbahagytuk,
amit éppen csináltunk, és egymásra néztünk. Lassan felálltam,
és elindultam az ajtó felé, de mire odaértem, a ránk vigyázó
három biztonsági őr közül az egyik már kinyitotta.
– Látni akarom a lányomat! – mondta anyám az ajtó
túloldaláról.
Gondterhelten sóhajtottam.
– Mit keresel itt, anya?
– Inkább te mondd meg, mit keresel itt! – vágta rá, és a
kezében lévő újságot lobogtatta. Kicsit lehúztam a fejem,
nehogy rám üssön vele, mert amilyen idegállapotban volt,
simán kupán vágott volna.
– Az újságból kell megtudnom, hogy a városban vagy?
 – Nemrég jöttem – mentegetőztem. Anya körülnézett, és
dühös pillantást vetett rám. – Tegnap este érkeztem, és hívni
akartalak, miután befejeztem a pakolást. Még be kell mennem
az irodába, és ott is rendeznem kell az iratokat. Holnap Wesley-
ékkel találkozom.
– Hagyjuk ezt, Addie! – Anya a pultra hajította az újságot, és
beviharzott. – Te is itt vagy? – kérdezte, amikor meglátta Josst. –
Te sem voltál képes felhívni, Joslyn?
– Sajnálom. Holnap én is bemegyek az irodába Addie-vel.
Gondoltam, ott úgyis találkozunk.
– Süket duma. Csak magyarázkodtok itt nekem.
Anya a fejét csóválta, keresztülvágott a szobán, aztán fel-alá
járkált. Pont, mint én, amikor nem tudtam, mit kezdjek az
érzéseimmel. Csendben maradtam. Joss az ajkába harapott, és
anyát figyelte.
– Szóval, Franciaország királyával randizol.
– Már mondtam. – Feltartottam a kezem. – Ne kezdjük, anya!
Téged hívtalak először.
– Két órával az interjú előtt, amit a fél világ nézett, Adeline! –
Megállt, és felém fordult. – Mennyire komoly?
– Eléggé.
– Mit szólsz ehhez, Joslyn? Te igencsak rálátsz a királyi család
mindennapjaira. Mit gondolsz arról, hogy a lányom a királlyal
randizik? – Megcsóválta a fejét. – Számomra még kimondani is
bizarr.
– Kezdetben elleneztem, de úgy látom, a királynak tényleg
fontos Addie. És a lányod boldog. Úgyhogy részemről ejtem.
Anya a homlokát ráncolta.
 – Mit ejtesz? Miről beszélsz?
– Úgy értem, ejtem a témát. Ez olyan… Na, mindegy. A lényeg,
hogy szerintem jók együtt.
– Ő is itt van, vagy neked szól ez a biztonsági védelem?
– Mindkettő – válaszoltam. – A sajtó fokozott érdeklődést
mutat irántam, ezért óvatosnak kell lennünk, de amúgy Elias is
velem jött. Bármelyik percben itthon lehet.
– Itthon – anya nevetett. – Az is kérdés, hol van nektek az
itthon? Ide-oda fogtok ingázni? Nézd meg, milyen jól működött
apádnál és nálam! – Felvonta a szemöldökét. – Vagy feladod a
céged? Mi lesz a Pirouette-tel, ha királyné leszel? – sóhajtott, és
a szája elé kapta a kezét. – Királyné leszel?
A biztonságiak beszélgetni kezdtek az ajtónál. Elias megjelent
a küszöbön, majd egyenesen a nappali felé tartott. Ahogy
felmérte a helyzetet, kicsit megdermedt. Joss a földön ült,
dobozokkal körülvéve. Anya és én éppen vitatkoztunk.
– Szia! – köszöntöttem mosolyogva.
– Szia! – üdvözölt, kikötötte a nyakkendőjét, és közben
odabiccentett anyának. – Madame Bouchard!
Anya térdet hajtott.
– Elias király!
A hagyomány szerint nekem is így kellett volna köszönteni, de
tudtam, hogy Elias ki nem állhatja a zárt ajtók mögötti
felesleges udvariaskodást és feszengést. Gyorsan az eszembe
véstem, hogy csak idegenek előtt kell neki térdet hajtanom.
Odajött egyik kezében a nyakkendővel, a másikat a vállamra
tette, és lágyan megcsókolt.
– Hiányoztál – suttogta.
 Rámosolyogtam.
– Anya tudni szeretné, mi a helyzet köztünk.
– Nem. Azt akarom tudni, mennyire komoly, és mennyire
törik össze a lányom szíve, ha vége a kapcsolatnak.
– Nos, remélem, erre nem kerül sor – mondta Elias, és
megszorította a vállam. – Nem hiszem, hogy vége lesz a
kapcsolatnak.
– Akkor ő lesz a királyné? – kérdezte kikerekedett szemmel
anya.
Jelentőségteljes pillantást vetettem rá, remélve, hogy ezzel
sikerül elhallgattatnom.
– Szerintem kicsit korai erről beszélni.
Először Eliasszal négyszemközt kell beszélnem a dologról.
Akarok egyáltalán eljegyzést? Igen. Vele szeretném leélni az
életem hátralévő részét. Akkor is tündérmesébe illene a
kapcsolatunk, ha nem lenne király, de nem akarok elébe menni
a dolgoknak.
– Ezt még meg kell beszélnünk a lányával – jelentette ki Elias.
Nem néztem rá, de a hangján hallottam, hogy mosolyog. Végig
anyát figyeltem.
– Mit gondol arról, hogy feladja a rendezvényszervező cégét?
Mert azt nyilván fel kell adnia, nem igaz?
– Sajnos ez a helyzet – válaszolta Elias. – De bármikor segíthet
önnek, ha akar, és lesz ideje, bár annyi mindent tervezek
Franciaország szempontjából, hogy nemigen lesz szabad
kapacitása.
Rám mosolygott.
– A jövőben közel sem fog úgy unatkozni, mint most.
 – Most sem unatkozom! – vágtam rá.
– Átrendezted a szekrényemet, Addie, pedig van rá fizetett
személyzet.
– Na jó! Egy kicsit tényleg unom magam.
Elias kuncogott, és anyára nézett.
– Van még kérdése?
– Lesz hol aludnom, ha meglátogatom?
– Anya! – kiáltottam.
Elias vigyorgott.
– Számtalan helyiség közül választhat.
– Jó. Igyekszem elfogadni a helyzetet – jelentette ki anya. – De
ha legközelebb is a médiából értesülök róla, hogy a városban
vagy, komoly gondjaink lesznek.
– Többet nem fordul elő.
Anya felkapta a táskáját.
– Be kell mennem az irodába egy megbeszélésre. Akarod,
hogy intézzem a holnapit, hogy ne kelljen bejönnöd?
– Mindenképp bemegyek, mert jó pár dolgot össze kéne
szednem.
Elszorult a szívem. Képtelen voltam palástolni a
szomorúságom, mert már a gondolatra is sírni volt kedvem.
Elias maga felé húzott, és megpuszilta a fejem búbját, mintha
emlékeztetni akarna, miért csinálom ezt az egészet. Hálás
voltam a gesztusért.
– Még találkozunk – Anya odajött, megpuszilta az arcom, és
bizonytalanul megállt Elias előtt. Elias elengedett, és
megpuszilta anya arcát, aki elpirult, majd elköszönt Josstól, és
elindult.
 – Még soha nem láttam elpirulni – állapítottam meg.
– Ez hatalmas volt! – Joss nevetett, aztán hirtelen elhallgatott.
– Meg kellett volna hajolnom, amikor beléptél? Ha igen,
kénytelen leszel megbocsátani, a lábam ugyanis elzsibbadt, így
képtelen voltam felállni. Amúgy is fura lett volna.
Elias nevetett.
– Csak akkor kell, ha mások is vannak körülöttünk, nehogy a
végén azt higgyék, elpuhultam.
– Elpuhultál? – kérdeztem mosolyogva.
– A közeledben? Soha – kacsintott.
Ekkor én pirultam el.
 Harmincnyolcadik fejezet

ELIAS

– Hová megyünk? – Adeline olyan kíváncsian pillantott ki az

ablakon, mint egy kisgyermek. Ahogy elnéztem, eszembe jutott,
milyen jó lenne, ha kicsi Addie-k szaladgálnának körülöttem,
ugyanilyen arckifejezéssel.
– Szeretném, ha találkoznál egy számomra fontos személlyel.
– Kivel? – Megfordult az ülésen. – Nem vagyok fontos
emberhez öltözve.
– Hidd el, nem a ruhád fogja érdekelni!
– Biztos? Mert ha így jelenek meg anyád előtt, garantáltan
meglesz rólam a véleménye.
– Ez nem igaz – mosolyogtam, és megfogtam a kezét, amikor
az autó lelassított az apró ház előtt.
– Megérkeztünk.
Addie a homlokát ráncolta.
– Ó! Nem erre számítottam.
Kiszálltunk, és a biztonságiak odakísértek minket a
bejárathoz. Ezúttal nem hagytam, hogy Addie mögöttem jöjjön.
Fogtam a kezét, és egész úton egymás mellett haladtunk. Kinyílt
az ajtó, és megjelent a dadám. Széles mosollyal üdvözölt minket.
Rögtön tudtam, hogy érdemes volt elhoznom Addie-t,
leszámítva, hogy nem szóltam előre.
– No lám! – szólt Dada, miközben tartotta nekünk az ajtót.
– Adeline, ő a dadám. Ő pedig a barátnőm, Adeline –
mondtam, és elengedtem Adeline kezét, hogy megölelhessem
Dadát.
– Barátnő – ismételte Dada, és szorosan magához ölelt. –
Tudtam, hogy eljön ez a nap.
Addie felé fordult, aztán alaposan végigmérte, mielőtt
megölelte. – Már most kedvelem.
Bementünk. Dada főzött nekünk teát, aztán vagy ezer kérdést
tett fel Addie-nek.
– Nem azért hoztam, hogy interjút készíts vele – viccelődtem.
Adeline mosolygott.
– Semmi gond. Mennyi ideig volt Eli dadája?
– Születésétől kezdve tizenhét éves koráig – Dada felvonta a
szemöldökét. – Javarészt jó gyerek volt. Aramis viszont… – A
fejét csóválta. – Sokszor szegény Patty foglalkozott vele. Nem
volt könnyű dolga.
– Azt elhiszem – mondta Addie nevetve. – Ellátogat néha a
kastélyba?
– Nem igazán. Inkább ők jönnek, amikor eszükbe jut, hogy
létezem – kacsintott.
– Én mindig meglátogatlak! – méltatlankodtam. – Csak most
már sokkal elfoglaltabb vagyok.
– Tudom. Csak vicceltem. Hogy mennek a dolgok?
– Jól. Szerintem jól. Már találkoztam néhányszor a kabinet
tagjaival. Kettőjükben feltétel nélkül megbízom, úgyhogy
megosztottam velük az elképzelésemet. A többiekkel a hónap
végén szeretnék egyeztetni az ügyben.
– Miről van szó? – kérdezte Addie.
– A parlamentről.
Kikerekedett a szeme.
– Hú! Máris?
– Szerintem hosszú időbe telik, mire igazán működőképes
lesz, ezért jobb, ha minél korábban munkához látunk.
– És az emberek a parlamenti képviselőkre szavaznak majd?
– Igen.
– Akkor ezek szerint az angol mintát veszed alapul? –
vigyorgott.
– Ne mondd el senkinek!
– Lakat a számon.
– Persze sok mindenhez kell a jóváhagyásom, és lesz
beleszólásom a legfontosabb ügyekbe, de a jelenleginél sokkal
demokratikusabb lesz a rendszer.
– Apám el lesz ragadtatva – mormolta, de ő kevésbé tűnt
lelkesnek.
– Azt fogja hinni, hogy a lánya áll a döntésem hátterében.
– Nem érdekel. – Vállat vont, és Dadára pillantott. – Apám egy
baklövésem miatt nem áll szóba velem, és ez a mostani helyzet
csak olaj a tűzre.
– Sajnálom. Nehéz lehet.
– Tudja, furcsa, hogy ezt mondom, de nem az. Kicsit úgy
érzem…, szabadabb lettem. Nem borzasztó?
Kicsit lehajtotta a fejét.
– Nem borzasztó. Inkább emberi. – A térdére tettem a kezem,
mire rám mosolygott.
– Nagyon jól mutattok együtt – állapította meg Dada. – Biztos,
hogy a gyerekeitek is tüneményesek lesznek.
– Ne olyan gyorsan, Dada! – kuncogtam, de nem tudtam, mit
reagál Addie. Amikor láttam, hogy mosolyog, kicsit
megnyugodtam.
Az egész délutánt Dadánál töltöttük. Beszélgettünk, mint az
átlagemberek. Az ilyeneket apám világ életében lenézte, és
engem is fölényességre nevelt. Most viszont én is úgy érzem…,
szabadabb lettem.
 Harminckilencedik fejezet

ADELINE

Egy hónapja már hivatalosan is Párizsban élek. Ahogy Elias

ígérte, valóban nem unatkozom. Sokat ingázom London és
Párizs között, ami – ahogy anyám is megmondta – nem túl
szerencsés. Sokszor vagyok fáradt, és néhány hónap alatt éveket
fogok öregedni, mégis örömmel tölt el, hogy segíthetek Eliasnak.
Igyekszünk a lehetőségekhez mérten minél több időt együtt
tölteni. Őt nagyon leköti a parlament és egy sokkal
demokratikusabb kormányzat megalkotása, ezért alig alszik,
ráadásul gyakran előfordul, hogy ő jön hozzám Londonba.
Amikor az irodájában van vagy Versailles-ban tanácskozik,
Joslyn és Pilar a társaságom Franciaországban.
Csak tegnap érkeztem vissza, és rögtön a bántalmazott nők
menedékházába mentem, hogy teázzak az ott lakókkal. Én
képviseltem ugyanis a királyi családot.
Elias, Aramis, Pilar és én mindannyian felkarolunk egy-egy
fontos ügyet, és jótékonysági alapítványt hozunk létre. Eli ezt is
angol mintára tervezte, én pedig örömmel segítek neki a
kivitelezésben.
Ma vissza kell utaznom Londonba egy megbeszélésre, utána
Marbellára megyek, mert megígértem a nagybátyámnak, hogy
részt veszek a könyvesbolt megnyitóján. Kedden visszatérek
Párizsba, csütörtökön Londonba, és a rá következő vasárnap
ismét Párizsban leszek. Ez tényleg sok, de Elias kedvéért
vállalom a terhet.
Amikor végre találkoztunk, gyorsan megbeszéltünk mindent,
aztán áldoztunk a szerelem oltárán. Reggel felkeltünk, együtt
reggeliztünk, aztán mindenki ment a dolgára. A mai nap sem
lesz más. Most pakoltam össze az utazáshoz. Tekintve, hogy
Londonban és itt is megvan mindenem, tényleg nem kell sok
holmi. Már csak annyi dolgom van, hogy megvárjam, amíg Elias
befejezi a megbeszélést, utána kivisz a reptérre. Most a királyi
magángéppel megyek, amit csak a család és a személyzet
néhány tagja használhat. Nem így akartam, de még mindig
jobb, mintha folyamatosan követnének a riporterek, és a
közelgő eljegyzésünkről faggatnának.
A média és a közvélemény is folyamatosan azt találgatja,
mikor házasodunk, és mikor alapítunk családot.
Elmentem Elias irodája előtt, és láttam, hogy résnyire nyitva
maradt az ajtó. Lassítottam. Talán vége a megbeszélésnek.
Amikor hangokat hallottam, megálltam, és füleltem.
– Meg kell mondjam, jót tett a sajtókapcsolatoknak, hogy őt
választotta barátnőül – állapította meg a férfi.
– Hittem, hogy ez így lesz – mondta Elias.
– Mindezt egy civil miatt.
Nem láttam a férfit, de éreztem a csodálatot a hangján.
– A parlament megalakulásáig feltétlenül maga mellett kell
tartania!
 – Úgy lesz. Amúgy is számtalan feladatot lát el a királyi család
nevében.
– Az még jobbat tesz a megítélésüknek. Bámulatos!
– Tényleg az.
– Eddig nem értettem, miért bontotta fel az eljegyzést a
lányommal, de azt hiszem, most már világos. Az édesapja a
végtelenségig hagyományőrző volt, ezért elvesztette a
kapcsolatát a valósággal.
– Ahogy az emberek is elvesztették a monarchiába vetett
hitüket. Talán azért, mert apám mindenben ragaszkodott a
hagyományokhoz.
– Értem. A trón mindenekelőtt.
– Így van.
– Ha minden olajozottan működik, lehetséges, hogy visszatér
a lányomhoz? Talán adnia kéne egy kis csavart ennek a
szerelmi történetnek, így az emberek önre és nem a parlament
dolgaira figyelnek – tette hozzá a férfi nevetve.
– Talán. Soha nem tudhatjuk, mi lesz – mondta Elias.
Belesajdult a szívem, és gyorsan a falnak támaszkodtam.
Talán?
Csak azért csinálta ezt az egészet, hogy javítson a
megítélésén? Engem használt fel mint civilt. Ahogy ott álltam, és
próbáltam feldolgozni a hallottakat, kezdett összeállni a kép.
Lehetetlen. Vagy mégsem? Hirtelen eszembe jutott, amit Aramis
mondott. Színészkedünk, Adeline. A hallgatóságnak játszunk.
Vajon Elias csak megjátszotta az eljegyzés felbontását
Emilyvel? Lehet, hogy találkozgattak, amíg elutaztam? Kezdtem
magam rosszul érezni. A hasamra szorítottam a kezem, és
berohantam a vendégmosdóba. Bezárkóztam, lehajítottam a
táskám, és a mosdó szélébe kapaszkodtam. Ez valami tévedés.
Ez csak egy súlyos félreértés lehet. Lépteket hallottam, aztán
ajtónyitást, -csukódást. Amikor végeztem, felkaptam a táskát,
mély levegőt vettem, és visszamentem. Csukva volt az ajtó.
Benyitottam, de üres volt az iroda.
 Negyvenedik fejezet

– Adeline! – Pierre volt az. Megfordultam, és ránéztem.

Átnyújtott nekem egy összehajtott papírdarabot. – Téged
kerestünk. Eliasnak Versailles-ba kellett mennie. Ezt az üzenetet
hagyta, és azt mondta, hívott a mobilodon, de nem tudott elérni.
– Ó! Még nem kapcsoltam vissza – a táskám zsebébe raktam a
papírt, és igyekeztem elfelejteni az előbb hallott beszélgetést. –
Kiviszel a reptérre?
– Persze.
– Akkor menjünk! Nem akarok elkésni.
Ezzel szaporázni kezdtem a lépteimet.
– Jól vagy? – kérdezte Pierre a liftben. – Reszketsz.
– Csak… kicsit kavarognak a gondolataim… –
Félrefordítottam a fejem.
Ahogy kiszálltunk, Pierre-t hívták telefonon, és még útban a
reptér felé is beszélt. Elővettem a telefonom, bekapcsoltam, és
láttam, hogy üzenet érkezett Eliastól, Etienne-től és anyától is.
Anya. Ha elmondanám neki, csak az ő feltevését igazolnám,
ezért úgy döntöttem, nem avatom be. Addig nem vonok le
messzemenő következtetést, amíg nem beszélek Eliasszal.
Amikor Pierre végre abbahagyta a telefonálást, gondterhelten
sóhajtott. Nem néztem fel, de tudtam, hogy engem figyel.
 – Képes leszel ezt a végtelenségig csinálni? – kérdezte.
Beraktam a telefont a táskába, és ránéztem.
– Mármint az oda-vissza utazást?
– Nos, egy idő után kénytelen leszel véget vetni az
ingázásnak.
– Talán. Vagy nem. Egyelőre nem kérte meg a kezem.
Vállat vontam. Ahogy elhallgattam az Emily apjával folytatott
beszélgetését, valószínűleg nem is áll szándékában.
– Bolond lenne, ha nem tenné.
– Miért? Olyan jól mennek a dolgok?
– Még soha nem láttam ilyen boldognak.
– Szerinted ez miattam van, vagy azért, mert jó királynak érzi
magát? – kérdeztem, amikor leparkoltunk. Egy biztonságis
kinyitotta nekem az ajtót, de továbbra sem szálltam ki, csak
bámultam Pierre-t.
– Nem értem a kérdést.
– Te vagy a személyi titkára. A bizalmasa. Az ember, aki
mindent tud – megfogtam a táskám.
– Igen.
– Azért bontotta fel az eljegyzést Emilyvel, és kért, hogy
legyek a barátnője, mert ezáltal jobb megítélésben részesül?
– Adeline! – Pierre rémültnek látszott. Nem is volt szükség
más reakcióra. Rögtön tudtam, hogy teljesen jogos a félelemem.
– Szóval, igaz.
A fejemet csóváltam, és próbáltam visszatartani a
könnyeimet.
– Csak felhasznált.
– Nem. Ő szeret téged.
 – Valóban? – pislogtam, mire kicsordult a könnyem. – Ki
tudott még erről?
– Nincs miről tudni, Addie.
– Ki tudott még róla, Pierre?
– A királyné. Senki más.
– Hát persze. – Kényszeredetten felkacagtam, és kiszálltam a
kocsiból. – Istenem! Hogy lehettem ilyen ostoba?
– Várj! – Pierre utánam rohant. – Adeline! Nem mehetsz el
csak úgy. Még beszélni akar veled.
– Minek?
– Hogy megmagyarázza.
– Mit? – kiáltottam.
– Várj! – Pierre megnyomott egy gombot a telefonján. – Eli!
Igen, tudom, de… – szünetet tartott. – Tudom. – Ismét szünet. –
Adeline beszélni szeretne veled.
Újabb szünetet tartott, aztán a homlokát ráncolva a
telefonjára nézett. Amikor felpillantott, tudtam, hogy Elias
letette.
– Hú! – Újra megcsóváltam a fejem.
– A pápával folytat megbeszélést. Olyankor nem…
– Akkor fel sem kellett volna vennie. Azt mondtad, beszélni
akarok vele, erre letette.
– A pápával beszél, Adeline.
– Persze. Remélem, lesz elég ideje, hogy Elias meggyónja neki
a bűneit. – A gép felé vettem az irányt. – Csak hogy tudd, azért
vagyok hajlandó felszállni erre a gépre, mert nem akarok
fizetni a repülőjegyért. Fizesse csak a királyi család az
alkalmazottak repülőútját!
 Pierre nem jött velem, de volt a gépen egy biztonsági őr,
méghozzá egy Mayra nevű nő. Korábban már láttam. Köszönés
nélkül leültem az utolsó helyre, és zokogni kezdtem.
 Negyvenegyedik fejezet

ELIAS

– Hogy hagyhattad felszállni a gépre? – A Tükörteremben

járkáltam, és idegességemben megdörzsöltem az orrnyergem.
– Mégis, mit kellett volna tennem?
– Nem tudom. Megállítani, és idehozni, hogy beszéljek vele.
Leengedtem a karom, és elindultam Pierre felé.
– Mit mondott? Hogy nézett?
– Szomorú és csalódott volt.
– Jó ég! – sóhajtottam.
– Miért nem mondod el neki az elejétől? – kérdezte az öcsém,
aki az ablaknál állt, és a kertet bámulta. – Szó sincs arról, hogy
kihasználtad volna. Legalábbis nem nagyon. Szereted, és vele
akartál lenni. Két legyet ütöttél egy csapásra.
Igaza van. Csak őszintének kéne lennem hozzá. El kell
mondanom, miért ez az időzítés, és biztosítani, hogy bármi
történjék, őt választom.
– Londonba kell mennem. – A tükörhöz szorítottam a
homlokom, lehunytam a szemem, és sóhajtottam.
– A héten még rengeteg találkozója lesz. Negyedóra múlva
megbeszélést tart a kabinet tagjaival – jelentette ki Pierre.
 Kihúztam magam, és megfordultam, így a hátam került a
tükörhöz.
– Többek között Adeline apjával – tette hozzá Aramis.
– Igen, tisztában vagyok vele, hogy a nyomorult apjával fogok
megbeszélést folytatni, Aramis. Kösz, hogy emlékeztetsz.
– Hívd fel Addie-t! – tanácsolta.
– Nem hiszem, hogy az segít – ellenkezett Pierre.
Ránéztem. Nem ijedt meg, de nem is vártam. Kicsit sem
vagyok erre büszke, de sokszor úgy beszéltem vele, ahogy a
kutyával sem, és úgy bántam vele, mint egy kapcaronggyal,
mégsem futamodott meg. Pontosan ezt szeretem benne. Ezzel
tűnt ki a többiek közül, és ezért lett belőle egyszerű biztonsági
őrből személyi titkár. Most viszont legszívesebben kinyírnám.
Egyáltalán nem lett volna szabad elengednie Adeline-t. Nem lett
volna szabad válaszolnia a kérdéseire, mert csak félreértés a
vége. Utóbbit hangosan is kimondtam.
Az öcsém elnevette magát.
– Már ne haragudj, de mit lehet azon félreérteni, hogy
felbontod az eljegyzést Emilyvel, és randizni kezdesz Adeline-
nal, hogy jobb színben tűnj fel a nép előtt?
Jelentőségteljes pillantást vetettem rá, de ő sem ijedt meg.
Legalábbis nem nagyon. Viszont volt annyi esze, hogy távozzon,
és ne szólaljon meg újra.
– Igaza van – mondta Pierre. – Mégis, mi mást gondolhatna
azon kívül, hogy csak eszköz volt az ön számára?
– Miért mondja ezt? Miért gondolja ezt Adeline? Ismer.
Tényleg ismer. Tudnia kell, hogy soha nem tennék vele ilyet.
– Mindig voltak önnel szemben fenntartásai.
 – Velem szemben? Pedig soha nem adtam rá okot.
– Az apja ki nem állhatja, és az anyja sem bízik önben. A
barátai, akik ismerik a királyi családot, ugyancsak
figyelmeztették, legyen önnel óvatos. Ezek után hogy ne
lennének fenntartásai?
– A barátai szeretnek. Az anyja is kedvel. Adeline amúgy is
maga dönt, nincs szüksége tanácsadókra.
– Emlékszik, mit mondott az interjú során? Azt állította, hogy
egy hölgy kedvéért hagyta el Emilyt.
– Igen. Hogy egy ideje komoly érzéseket táplálok egy hölgy
iránt.
– Soha nem használta a szerelem szót. Annyit mondott, hogy
egy ideje mással találkozgat.
– Valóban.
– Leírtam az egészet – lobogtatta az átkozott jegyzetfüzetet,
amivel mindig járkál. – Azt mondta… – lapozott, és felolvasta. –
Amint látják, egy másik hölggyel találkozgatok. Nem kékvérű
arisztokrata, és nem úri körökből származik. Szorgalmas, dolgos
hölgy, akit sokan civilnek vagy átlagosnak neveznek, holott nem
átlagos teremtésről van szó. Ahogy önök sem átlagosak.
– Ezt is leírta? – Odamentem hozzá, kivettem a kezéből a
jegyzetfüzetet, és olvasni kezdtem.
– Arra gondoltam, jó lesz jegyzetelni, amit mond, így ha lesz
még ilyen adás, nem kell ismételgetnie magát.
Pierre rám nézett.
– Mit gondol?
– Azt, hogy nem íródeák.
Kicsit kénytelen voltam elgondolkodni.
 – Ön szerint azért, mert így beszéltem róla…, azt hiszi, hogy
csak eszköz volt számomra? Ő maga mondta, hogy tetszik neki a
beszéd.
– Mégis, mit mondhatott volna, felség?
– Utálom!
– Egyetértek. Ezt kellett volna mondania, de ahhoz túlzottan
szerelmes önbe.
– Úgy értem, önt utálom, amiért nekem szegezi ezt az egészet.
– A mellkasára vágtam a jegyzetfüzettel. – Találkozom a kabinet
tagjaival, és utána Londonba megyek. Nem érdekel, milyen
program lett volna még.

Nagy erőfeszítésembe telt belépni az irodába, ahol a

kerekasztalnál ülve várt rám a kabinet négy tagja. Ha valakit
nem akartam látni, az éppen Adeline apja. A koronázási
ünnepség estéje óta nem találkoztam vele, de az sem végződött
jól. Nem mintha rejtőzködnék a fickó elől. Épp ellenkezőleg. Ő
az, aki nem jelent meg az utóbbi két megbeszélésen. A
szóbeszéd szerint újabb zavargásokat szervez. Ha tényleg így
van, elébe kell mennem a dolognak. Elég volt a sok
tiltakozásból. Már akkor alább kellett volna hagyjon a
forrongás, amikor Adeline és én meglátogattuk azokat a
családokat, amelyeket leginkább sújt a gazdasági válság.
Más se hiányzik, mint egy alattomos kabinettag. Úgy
döntöttem, ideje móresre tanítani. Eddig az együttműködő
királyt látták bennem. Ma viszont megtapasztalják, milyen a
könyörtelen.
Ahogy beléptem, mind a négyen felálltak, és fejet hajtottak.
Odamentem az asztalfőhöz.
– Uraim! – Leültem, mire követték a példám.
– Ez új – jelentette ki Monsieur Gaston. Ő egyike volt annak a
két embernek, akikkel leginkább szót értettem. Királyságpárti,
ha szabad ilyet mondanom.
– Untam, hogy mindig lenéznek rám, amikor beszélnek
velem.
– Pedig úgy jobban szolgálná a célt – vetette oda Monsieur
Bouchard.
– Érdekes felvetés az ön részéről. Főképp, hogy még mindig
nem tudom, ön miként szolgálja a kabinet célját. – Mindannyian
kihúzták magukat, és kikerekedett szemmel bámultak. Jól
kezdődik. – Elárulná, miért nem vett részt az utóbbi két
megbeszélésen?
– Egy válás közepén vagyok. Gondoltam, tudja, tekintve, hogy
ön a lányom állítólagos barátja, bár azt kell mondjam,
egyetértek azokkal a cikkírókkal, akik szerint ez az egész csak
játszma.
– Ezek ugyanolyan híresztelések, mint az, hogy ön
városszerte zavargásokat szervez.
Cinikus mosoly jelent meg az arcán.
– Ezek nem híresztelések. Az emberek nem örülnek, hogy
nincs beleszólásuk az ország működésébe.
– Az embereknek eddig sem volt beleszólásuk, úgyhogy…
ebből anarchia lenne, ami katasztrófához vezet. Isten ments,
hogy ez bekövetkezzen!
Gyorsan felálltam, mire a szék nyikorgott a fapadlón. –
Mellesleg, ha részt vett volna az előző két megbeszélésen, tudna
a parlamentről, ami terveink szerint az emberek szavazatai
alapján fog megalakulni.
– Parlament? Az emberek szavazatai alapján?
– Ahogy mondtam.
– A lányom ötlete volt?
– És ha igen? Akkor mit mondana? Hogy töketlen vagyok,
gyengekezű, és valójában nem is én uralkodom, hanem valaki a
háttérből irányít? – ordítottam.
A fejét csóválta, és láthatóan próbálta feldolgozni a
hallottakat.
– Szerintem a parlament kiváló ötlet – szólalt meg Monsieur
Gaston.
– Egyetértek – jelentette ki Monsieur Caron.
– Én is – helyeselt Monsieur Berger.
Monsieur Bouchard csendben maradt.
– Volna egy kérdésem – kezdte Monsieur Gaston. – Velünk mi
lesz? Tagjai leszünk a parlamentnek, és ránk is szavazhatnak az
emberek?
– Ezt meg kell beszélnünk. Szükségem lenne tanácsadókra.
Ami az első parlamentet illeti, olyan emberek is kellenek, akik
házról házra járnak, és tájékoztatják a lakosságot, aztán
kezdődhet a kampány. Minden városból kellenek képviselők.
Férfiak és nők egyaránt. Nem akarom, hogy bármely társadalmi
csoport úgy érezze, nem képviselik.
– Megtartja ezt a kabinetet? – kérdezte Monsieur Bouchard. –
Nem hibáztatom, ha meg akar szabadulni tőlünk… vagy
személy szerint tőlem.
– Tudja, mit nem értek? – Visszaültem, és behúztam a széket.
– Ha ennyire utál minket, és elítéli a monarchia minden
formáját, mi több, simán végignézné, ahogy ránk támadnak a
saját városunkban, miért tagja még a kabinetnek? Apám
uralkodása alatt simán otthagyhatta volna. Vagy akkor, amikor
kiderült, trónra lépek. Most is elmehetne, és visszatérhetne az
újságíráshoz. Mégis itt van. Miért?
Hosszú percekig nem szólt semmit.
– Soha nem szerettem az apját, mint vezetőt. Ki nem
állhattam az először támadunk, aztán kérdezünk mentalitást.
Gyűlöltem, hogy fittyet hány az emberek szenvedésére, és nem
enged semmiféle kérésnek. – Kis szünetet tartott, aztán
folytatta. – Beszélt önről, és említette, hogy olyannak nevelte,
amilyen ő maga. Azt hiszem, ezért nem akartam önnek esélyt
adni. Nem gondoltam, hogy változtatni akar. Őszintén szólva,
álmomban sem gondoltam, hogy szóba kerül az alkotmányos
monarchia.
– Pedig ez a helyzet. – Felemeltem a poharat, és kortyoltam
egyet a vízből.
– Ez a helyzet – ismételte Monsieur Bouchard, és halványan
elmosolyodott. – Nem hittem, hogy megélem ezt a napot.
– Mikorra dől el, hogy a tanácsadói testület tagjai leszünk-e? –
kérdezte Monsieur Gaston.
– Mikor tudatja velünk? – csatlakozott hozzá Monsieur Caron.
– Mindannyian tagjai lesznek a testületnek, ha elfogadják a
felkérést. – Felálltam, ezúttal nyugodtan, bár minél hamarabb
Londonba akartam érni. – Jövő héten két megbeszélésünk lesz.
Várom az ötleteiket!
Ahogy kiléptem az irodából, Pierre felém nyújtotta a
mobilomat. Ránéztem. Adeline nem hívott, és nem is írt.
Összeugrott a gyomrom. Ennyire elcsesztem? Kinyílt az ajtó,
mire Pierre azonnal elém állt.
– Felség! – Ahogy megfordultam, Monsieur Bouchard fejet
hajtott. – Szeretnék bocsánatot kérni. Nem kellett volna ilyen
előítéletesnek lennem. Mától kezdve mindent megteszek, hogy
támogassam önt és a királyságot.
– Nagyra értékelem – bólintottam, és elindultam. Még meg
kell küzdenem a másik Bouchard-ral, és valami azt súgja,
keményebb csatára kell számítanom, mint az apjával.
 Negyvenkettedik fejezet

Már nem volt ott, amikor a lakásához értem. A mindentudó

szomszéd mondta Pierre-nek, hogy sietve távozott. Amíg Pierre
Mayrát hívta, hogy megkérdezze, hol vannak, megkértem a
sofőrt, vigyen a rendezvényszervező cég irodájához. Odafelé
úton megnéztem az internetet. Gondoltam, a lesifotós előre
tudja, ki hol jelenik meg, és talán most is így lesz. Az utolsó kép
Adeline-ról tegnap készült, amikor megérkezett.
Nem tudtam vele találkozni, mert miután befejeztem a
megbeszélést a kabinettel, jött néhány hívatlan vendég, ezért
órákat vesztettem. Ma végre volt egy kis lélegzetvételnyi időm,
ezért úgy döntöttem, rögtön útnak indulok. Az egyórányi
repülőút alatt csak nőtt az aggodalmam. Végig azon agyaltam,
mit kéne mondanom, de nem jutottam messzire.
– Tegnap este Etienne-nel találkozott – mondta Pierre. –
Legalább biztonságban volt.
– Hogyhogy legalább? – Megragadtam a telefonját, és a
kijelzőre néztem. A pletykalap címoldalán Adeline és Etienne
fényképe. Mintha egy étteremben ülnének. A kép alatti szöveg:
A jövendőbeli királyné, vagy minden a múlté? Adeline Bouchard-t
gyermekkori barátjával, Etienne Bellerose befektetővel látták a
városban. Végleg visszatért, vagy csak csomagolni jött?
 Visszaadtam Pierre-nek a telefont, és sóhajtottam. Igaza volt.
Legalább biztonságban van, bár a fényképen még csak nem is
mosolyog. Nem tetteti magát boldognak. Azon tűnődtem, mit
gondolhat rólam Etienne. Neki alapból voltak fenntartásai
amiatt, hogy a barátjával randizom. Mindegy. A legfontosabb
számomra úgyis az, amit Adeline gondol. Tartok tőle, hogy jelen
pillanatban nem sok jóra számíthatok.
 Negyvenharmadik fejezet

ADELINE

Azért jó, hogy Mayra a testőröm, mert ugyan minden

lépésünket jelenti őfelségének, de mindezt két órával később,
mint ahogy ott jártunk. Ezek után azt csinálok, amit akarok,
például berúghatok egy marbellai pubban.
A londoni megbeszélésről menetrend szerinti járattal utaztam
Marbellára. Mint kiderült, szerencsére nem követtek minket
lesifotósok. Éppen odaértem a nagybátyám könyvesbolt-
megnyitójára, és most a testőrömmel iszogatok. Ez a világ
legunalmasabb tevékenysége.
– Mondok én neked valamit. A férfiak mind agyatlanok. –
Letettem a poharat. – Úgy értem, van agyuk, de elvesztették a
józan eszüket.
– Nem úgy gondolkodnak, mint a nők – mondta Mayra. Vizet
ivott, hiába töltöttem neki két pohár bort. A végén azt is én
ittam meg, mert nem akartam veszni hagyni.
– Nem is gondolkodnak. – Kortyoltam még egyet. – Csak… azt
hittem, ez más lesz. Már készen álltam, hogy mindent feladjak.
Mindent. A londoni életem, a céget és a barátaimat.
Mayra adott egy szalvétát. Értetlenül néztem rá, aztán
rájöttem, hogy sírok. Megtöröltem az arcom, és keserves
zokogásban törtem ki.
– Idióta.
– Az – mondta egyetértően.
– Nem hiszem el, hogy kihasznált.
– Lehet, hogy nem tudjuk a teljes igazságot.
– Dehogynem! – Lecsaptam a szalvétát az asztalra. –
Megkérdeztem Pierre-t, úgyhogy beigazolódott a gyanúm.
– Na jó! De az látszik, hogy a király érzéseket táplál irántad.
– Persze. Inkább csak dugni akar – mély levegőt vettem,
aztán rám tört a csuklás. – Utálok csuklani.
– Ez egy intő jel, hogy sokat ittál. Vagy túl gyorsan.
– Tudod, mitől múlik el a csuklás? – felemeltem a
borospoharat, és egy kortyra megittam a maradékot. Aztán
megint csuklottam. – Elvileg segít. – Az üres pohárra meredtem.
– Nem mintha királyné akartam volna lenni. Egy pillanatra
elképzeltem, mégis hihetetlennek tűnt, hogy én leszek
Franciaország királynéja, aki előtt mindenki hajbókol.
Mayra hirtelen felállt, és térdet hajtott. Elnevettem magam.
– Ülj le! Nem vagyok királyné.
– Még nem.
Kihúztam magam, és a vállam fölött átnézve megpillantottam
Eliast. Nem lehet ő. Csakhogy Pierre mögötte állt, és abban
biztos voltam, hogy őt nem képzelem ide csak úgy.
Körülnéztem, és láttam, hogy mindenki fejet vagy térdet hajt.
Ezek után nem volt kérdés, hogy tényleg ő az.
Felálltam a bárszékről, és kicsit megszédültem. Elias megfogta
a karom. Térdet hajtottam, de nem olyan mélyen, mint Mayra.
És nem is olyan kecsesen. Ilyen állapotban nem voltam képes
többre. Amikor felegyenesedtem, a karjába zárt.
– Ne hajts nekem térdet! – suttogta.
– Nem a királyom vagy?
– Nem a világom vagy?
Kicsit hátraléptem, és a szemébe néztem. Hirtelen eszembe
jutott, amit Emily apjával beszélt. Nem tudtam, képen töröljem-
e, vagy csak simán otthagyjam. Alapból meglepett, hogy itt
találom, mert még ha le is nyomozta, merre járok, nem
feltételeztem, hogy utánam jön. Inkább utánam küldi Pierre-t,
vagy folyamatosan hívogat, ahogy eddig. De arra tényleg nem
számítottam, hogy ő is megjelenik a színen. Az isten szerelmére,
mégiscsak ő a király! A hagyomány szerint nem hagyja el a
trónt, hacsak nincs valami életbe vágóan fontos dolga, de akkor
is inkább más intézkedik helyette, nem ő személyesen. Olyan
csendes volt a pub, hogy még a légy zümmögését is hallani
lehetett. Elias továbbra is engem nézett, és várt, ahogy jó
királyhoz illik. Nem reagáltam, mert egy kicsit örültem, hogy
kínosan érzi magát. Másnak nem tűnt fel, de én elég jól
ismerem, ezért tudtam, hogy feszült. Megnyaltam a szám szélét,
és megszólaltam.
– Nem kell a körítés. Ha azt akarod, hogy tegyek úgy, mintha
a barátnőd lennék, szólj! Megteszem neked ezt a szívességet.
– Nem szívességet akarok tőled, Adeline. Veled akarok lenni,
ahogy te is szívesen voltál velem. Persze megértem, ha most
faképnél hagynál, de ne várd, hogy beletörődjek, és ne küzdjek
azért, ami az enyém.
– Talán pont ez a baj. Lehet, nem vagyok a tiéd.
 A szeme villámot szórt.
– Ne mondd ezt! Mondhatsz bármit, csak ezt ne!
– Nem vagyok trófea, Elias!
– Számomra kincs vagy. – Közelebb lépett. – Te vagy a fődíj.
Nem érdemellek meg, de mindent megteszek, hogy elnyerjelek.
– Elias! – A fejemet csóváltam, és igyekeztem visszatartani a
könnyeim. Hihetetlen egy pasas.
– Hiányzol, Adeline!
Sóhajtott, és már olyan közel volt, hogy éreztem a leheletét.
Ha előrehajolok, simán megcsókolhatom, de nem akarom. Még
nem.
– Hiányzol, ha nem vagy mellettem, és nem akarom, hogy
távol éljünk egymástól. Azt akarom, hogy az enyém legyél.
Média ide vagy oda. Rang ide vagy oda. Trón ide vagy oda.
Téged akarlak, Adeline Sofia Isabella Bouchard. Te vagy a
királyném.
– Mi lesz Emilyvel? – kérdeztem, még mindig a könnyeimmel
küzdve. – Visszamész hozzá, ha ez nem működik?
– Hát erről van szó! – A homlokát ráncolta, aztán az
enyémhez szorította. – Adeline! Kihallgattad az apjával
folytatott beszélgetést?
Bólintottam, és megeredt a könnyem. Gyorsan letöröltem.
– Óvatlan voltam. Csak le akartam csillapítani, mielőtt
felkorbácsolódnak a kedélyek. Én soha… – Hátrahúzódott, és
megsimogatta az arcom. – Nem akartam, hogy halld, és főképp
nem akartalak megbántani. Sajnálom.
– Kedves, hogy ezt mondod – suttogtam.
– Ezt nem csak úgy mondom. – Mindkét kezét az arcomra
tette, és a hüvelykujjával letörölte a könnyeim. – Szeretlek!
Szerelmes vagyok beléd. Rajtad kívül senkit nem akarok.
Kis híján megállt a szívverésem.
– Szeretsz?
– Igen, te bolond! Gondolod, hogy kockára tenném a
királyságot egy nő miatt, akibe nem vagyok fülig szerelmes?
– Azt hittem, csak az imázsodat akartad javítani a
segítségemmel – elmosolyodtam.
Úgy tűnik, tényleg szeret.
– Kétélű fegyver. – Oldalra hajtotta a fejét. – Akár meg is
utálhattak volna, amiért szembe megyek a hagyománnyal.
– Szeretsz. – Még mindig ezen pörögtem. – Egy civilt. Egy
átlag polgárt.
– Semmi átlagos nincs benned, Adeline.
Ajkát az enyémhez tapasztotta, és megcsókolt.
– Nyilvánosan fejezi ki az érzelmeit, uram. Az emberek
fényképezik! – figyelmeztette Pierre.
– Szarok a konvencióra! – jelentette ki Elias, és újra
megcsókolt. Átöleltem a nyakát, és szenvedélyesen viszonoztam
a csókot.

Lüktetett a fejem. Amikor felültem, és rájöttem, hogy a tegnap

este viselt fehérnemű van rajtam, nyöszörögtem. Hol vagyok? A
szemközti falra szerelt, hatalmas tévére meredtem. A szürke
szoba illata… Jó ég!
– Gondolom, pocsékul érzed magad – szólalt meg Elias a
szoba túlvégéből.
– Jóságos ég! – sóhajtottam, és a szívemhez kaptam. – Halálra
rémisztettél!
– Ne mondd, hogy nem emlékszel a tegnap éjszakára!
Megnéztem, hol van. Épp a felsőjét vette fel. Azt kívántam,
bárcsak inkább vetkőzne. Odajött, a nyirkos hajába túrt, aztán
leült elém, mire besüppedt a matrac.
– Mindenre emlékszem, csak azt nem tudom, hogyan és
mikor jöttünk haza.
– Pedig vicces volt. Ahogy ideértünk, levetkőztél, és
követelted, hogy szexeljünk.
– Tessék? Pierre és Mayra előtt?
– Igen. És a négy új biztonsági előtt, akiket magunkkal
hoztunk.
– Jó ég! – A párnára hajtottam a fejem, és eltakartam az
arcom. – Nagyon ciki.
– Láttak már rosszabbat.
– Ezt meg hogy érted? – Leengedtem a karom, és szúrós
pillantást vetettem rá.
– Úgy értem, láttak már ennél vállalhatatlanabb
megnyilvánulást, viszont gyanítom, hogy olyan szép testet, mint
a tiéd, még nem.
– Fogd be! Nem hiszem el, hogy képes voltam ilyesmire.
– Most hagylak zuhanyozni és felöltözni. Még sok mindent
meg kell beszélnünk.
Felállt, és lehajolt, hogy megpuszilja a fejem búbját, aztán
kiment.
Tettem, amit mondott. Lezuhanyoztam, felvettem az ágy
végébe készített szép, diszkrét, virágos ruhát, aztán kimentem a
szobából. Örültem, hogy végre emberhez méltóan nézek ki. Már
csak a biztonságiak maradtak a nappaliban. Mayra az ajtó felé
mutatott, amely az erkélyre nyílt. Követtem a jelzést, és ott
találtam Eliast az asztalnál, ahogy az első randin. Pierre az
erkély sarkában állt, és a tengert figyelte. Kellemes, napos idő
volt.
– Gondolom, Pierre választotta – mutattam a ruhámra.
– Gondoltam, a tegnapi után szerettél volna kicsit jobban
felöltözni – szólalt meg Pierre. Majd leesett az állam, miközben
éreztem, hogy kínomban elvörösödöm. – Csak viccelek – tette
hozzá nevetve.
– Nem viccel – mondta Elias, aki újságot olvasott, aztán
pajzán mosollyal az arcán rám nézett.
– Le kell cserélnünk a személyi titkárodat – jelentettem ki,
aztán leültem Elias mellé.
Pierre még hangosabban nevetett.
– Máris hozom a pezsgőt és a narancslevet.
– Pezsgőt? Jó ég! – Elfintorodtam.
– Nem mindenki rúgott be a vörösbortól tegnap este –
mondta Elias jelentőségteljesen.
– Nem mindenki volt búbánatos a kamu barátja miatt tegnap
este – vágtam vissza, és felvontam a szemöldököm.
Elias összehajtotta az újságot, letette, és megfogta a kezem.
– Igazi barát. A mi kapcsolatunk minden tekintetben igazi.
– Miről akartál beszélni? – kérdeztem, miután percekig
néztem sötétzöld szemébe.
– A jövőnkről. – Elengedte a kezem. – Tudnom kell, hajlandó
vagy-e hátrahagyni a londoni életedet és a céget. Miattam.
Értem.
 Egy kicsit elgondolkodtam. Eddig örömmel feladtam volna
érte mindent. Most, hogy csak néhány napot töltöttem nélküle,
és láttam, milyen rossz így, még inkább kész vagyok meghozni
ezt az áldozatot. Feszültnek tűnt, amíg a válaszomra várt.
Bólintottam.
– Hajlandó vagyok rá.
– Jó.
Felállt, mire csikordult a szék. Minden előzetes figyelmeztetés
nélkül letérdelt elém, kivett a zsebéből egy apró, fekete dobozt,
és kinyitotta. Életemben nem láttam ilyen szép eljegyzési
gyűrűt.
Majd kiugrott a szívem. Sóhajtottam, és a számhoz kaptam a
kezem.
– Ez évszázadokon keresztül a családi ékszergyűjtemény
része volt. Ugyanilyen kő van a koronán, amit a francia királyok
viseltek, és az enyémen is van belőle. Gondoltam, ideje, hogy a
királynénak is legyen ilyen köve – mosolygott. – Amikor először
találkoztunk pont ezen az erkélyen, nem tudtad, ki vagyok. Csak
annyit tudtál, hogy kedvelsz. Amikor ágyba bújtál velem,
hatalmas ajándékot adtál. Neked nem a rangom számított.
Ráébresztettél, hogy több vagyok, mint aminek az emberek
tartanak. Te nem a titulust, hanem az embert láttad bennem.
Őszinte kíváncsisággal fordultál felém. A legjobb dolog, ami
történt, hogy újra rád találtam. Az uralkodásom végén – mert
egyszer biztos, hogy eljön az a nap –, ugyanúgy hiszem majd,
hogy jól döntöttem, amikor téged választottalak. – Sóhajtott, és
folytatta. – Nem akarok úgy meghalni, mint IV. György. Nem
akarom, hogy csak emlékkép maradj számomra. Mindennap
jobb emberré teszel. Ha velem vagy, gyorsabban kalapál a
szívem. Kérlek, fogadj el, Adeline! Maradj velem!
Az egész lánykérés alatt zokogtam. Próbáltam igent mondani,
de képtelen voltam, ezért folyamatosan bólogattam.
– Igen? – Felállt, és nevetett. Én is felálltam, és átöleltem.
Felkapott, és megpörgetett. – Igen?
– Igen! Igen! Ezerszer is igen!
Amikor letett, megtöröltem az arcom, és megcsókoltam.
– Szeretlek, Elias király, hiába mész időnként az agyamra.
– Szeretlek, Adeline királyné, bár sokszor az őrületbe
kergetsz. Talán pont ezért szeretlek annyira – tette hozzá
vigyorogva.
Én is nevettem, amikor felhúzta a gyűrűt az ujjamra. Mesés
látványt nyújtott. Hatalmas, sötétkék kő volt a közepén, apró
gyémántokkal körbevéve.
– Tökéletes.
– Amilyennek lennie kell. – Homlokon csókolt, aztán nevetve
ordította: – Összeházasodunk!
– Összeházasodunk – ismételtem olyan széles mosollyal, hogy
belesajdult az arcizmom.
 Negyvennegyedik fejezet

KÉT HÓNAPPAL KÉSŐBB

ELIAS

Képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást, amikor a kamera elé

ültem, de ahogy elkezdődött a visszaszámlálás, sikerült
rezzenéstelen arcot vágnom.
– Jó napot! Örömmel jelentem, hogy Franciaország
alkotmányos monarchiává alakítása jó úton halad. A régiók
jelöltjei mindenben együttműködnek és támogatnak, így
minden valószínűség szerint már év vége előtt megvalósul a
tervezet. Királyként remélem, hogy sikerül olyan kormányt
alkotni, amelynek tagjain keresztül minden állampolgár
hallathatja a hangját. Szeretném, ha zavartalanul történne meg
az átalakulás, és nem akadályozná semmiféle zavargás,
tiltakozás vagy megmozdulás. Hiszem, hogy ez a változás békét
hoz a mindennapokban. Most pedig – kis szünetet tartottam,
mély levegőt vettem, és elmosolyodtam –, következzen a hír,
amit, gondolom, még nagyobb izgalommal várnak. Egy újabb
bejelentenivaló. Megkértem Adeline Bouchard kezét, és hozzám
jön feleségül. – Újabb szünetet tartottam, és nevettem, amikor a
teremben lévő hét riporter örömujjongásban tört ki. – Ennek
már két hónapja, de szerettük volna titokban tartani, mielőtt
megtudja a világ. Remélem, megértik, és nem veszik tőlünk
rossz néven. Mára nincs több hírem. Hagyom, hogy a riporterek
kérdezzenek, de adásban maradunk, amire eddig soha nem volt
példa. Kérem, nézzék el, ha nem olyan lesz az élő adás, mint
várták!
A kamerába mosolyogtam, aztán az első riporter felé
fordultam. Anya letépi ezért a fejem, de Pierre-rel és Adeline-
nal megbeszéltem, ők pedig azt mondták, ez egy jó lehetőség,
hogy elnyerjem a közvélemény bizalmát. Adeline, az anyja,
anyám, az öcsém, Pilar, Joslyn, Etienne és Pierre mind ott volt
az interjún. Adeline még nem engedte vissza az apját az életébe,
de dolgozik az ügyön. Az apja bocsánatot kért tőle az utóbbi
hónapokért, és most már nemcsak munkaügyben látogat ide.
– Adeline-nak is tehetünk fel kérdéseket? – Ezzel szépen
kizökkentett a riporter.
– Ezért nem túl szerencsés az élő adás – nevettem. – Adeline-
tól tilos kérdezni, hacsak másképp nem gondolja.
– Szívesen válaszolok néhány kérdésükre – szólalt meg
Adeline.
Felé fordultam. Térdig érő, sötétkék ruhát viselt, ami
tökéletesen illett a gyűrűjéhez. Haját kontyba tűzte. Gyönyörű
volt, de alig vártam, hogy összekócoljam a haját és letépjem a
ruháját. Ahogy odajött, Pierre letett egy széket az enyém mellé.
Adeline helyet foglalt, rám mosolygott, aztán a riporterekre
nézett.
– Előre szólok, hogy nem képeztek ki ilyesmire, ezért lehet,
hogy nem én leszek a legjobb interjúalany. De azért
megpróbálom.
Az összes riporter halkan nevetett.
– Könnyű kérdéseket teszünk fel – szólalt meg az egyik nő.
– Rendben – Adeline kihúzta magát. – Felkészültem.
– Mikor találkozott a királlyal?
– Na, ez hosszú történet – válaszolta elvörösödve. – Egy
buliban találkoztunk közvetlenül azelőtt, hogy megkezdtem
főiskolai tanulmányaimat az Egyesült Államokban. Rögtön egy
hullámhosszon voltunk, de csak tavaly nyáron láttuk egymást
újra.
– Szerelem volt első látásra? – kérdezte egy másik.
– Számomra igen – válaszoltam, és Adeline térdére tettem a
kezem.
– Azért mondja, mert nemrég leöntötte narancslével a
kedvenc blúzomat – vágta rá Adeline, és kacsintott.
Mindenki nevetett.
– Versailles-ban fognak élni?
– Dehogy! Ez a végtelen tér és pompa számomra egy
rémálom!
– A történelemről nem beszélve – tette hozzá a riporter.
– Így igaz. Már a gondolat is ijesztő, hogy a megboldogult
királyok szelleme kísért, és figyelnek, miközben fürdöm – fűzte
tovább a gondolatmenetet Adeline.
Újabb nevetés.
– Tudom, csak szellemek, de akkor is meg kéne tőlük
szabadulni.
Még hangosabb nevetés.
Zökkenőmentesen zajlott az interjú. Amikor már éppen elég
kérdésre válaszoltam, Pierre szólt a riportereknek, hogy lassan
lejár az idő.
– Adeline is csatlakozik majd önhöz, amikor interjút ad? –
kérdezte reménykedve az egyik riporter.
– Talán. – Mosolyogva Adeline-ra néztem. – Könnyű
beleszeretni, nem igaz?
– Ahogy beléd is – válaszolt Adeline, és rám mosolygott.
Miután az operatőr szólt, hogy vége, előrehajoltam, és
megcsókoltam Adeline-t. Esküszöm, hallottam anyám sóhajtását
a terem túlvégéből, de nem érdekelt. Elegem van a
hagyományokból.
 Utószó

Ilyen még nem volt a történelemben. Ő lesz az első királyné, aki

főiskolát végzett. Az első, akinek nem arisztokrata vér
csörgedezik az ereiben. Ma megismerhetjük a…

Kikapcsoltam a tévét, és a kanapéra hajítottam a távirányítót.

Már így is catafatokban vannak az idegeim, nem kell, hogy az
újságírók emlékeztessenek, ki vagyok, és miben vagyok más,
mint az elődeim. Bár a média képviselői eddig kedvesek voltak
velem, fogalmam sincs, mire számítsak az emberek részéről.
Megkordult a gyomrom. A varrónő, aki éppen a menyasszonyi
ruhámat igazgatta, hirtelen rám nézett.
– Biztosan nem kér valamit enni, felség?
– Biztos.
Nem akartam szólni, hogy még nem vagyok felség, mert
néhány óra múlva az leszek. Nem tudom, képes leszek-e valaha
megszokni. Az anyakirályné szerint igen, bár neki is időbe telt.
Pilar szerint pillanatok alatt megszokom, Aramis azt mondta,
nem tudja, mi lenne vele rang nélkül. Én ebben is különbözöm,
mert cím és rang nélkül is tudom, ki vagyok. Sokat beszéltem
Eliasszal a rám nehezedő teherről és a ranggal járó
felelősségről, de szerintem ő sem érzi át a helyzetem. Nem
tudja, mennyire készültem fel a királynészerepre, bár az utóbbi
nyolc hónapban folyamatos oktatásban részesítenek ezen a
téren.
Nem a megjelenés vagy a királyné léttel járó munka tűnik a
legfurcsábbnak. Inkább az, ahogy az emberek bánnak velem.
Mintha fontosabb lennék, mint bármelyikük. Ez utóbbihoz nem
tudom, képes leszek-e hozzászokni. Az anyakirályné azt
mondja, ne ölelgessem az embereket, és ne guggoljak le, ha
gyereket akarok üdvözölni. Ezzel szemben anya mindig
emlékeztet, hogy én is ugyanolyan földi halandó vagyok, mint a
többi ember.
A tükörben alaposan végigmértem elefántcsontszínű, ujján és
dekoltázsán csipkés ruhámat. Hajam kontyba tűzték, és egy
tiarával díszítették, a fátylam legalább öt méter hosszan húzom
magam után. A sminkem természetes. A sminkes szerint
túlságosan is, de nem bánom, mert így vagyok önmagam. Bár a
ruhám és a tiarám majdnem olyan, amilyet az elődeim viseltek,
a mosolyom biztosan különbözik. Én ugyanis tényleg életem
szerelméhez, álmaim férfijához megyek feleségül, így a
házasságkötésünk nem csak színjáték.
Amikor kinyílt az ajtó, és megjelent az anyakirályné Pilarral,
anya pedig mögöttük, a varrónő elengedte a fátylam, és hagyta,
hogy szembeforduljak velük.
– Gyönyörű vagy! – mondta anya, és a szeme megtelt
könnyel.
– Mint egy angyal! – suttogta Pilar.
– Mint egy királyné – mosolygott az anyakirályné.
– Mindjárt megríkattok. – A mellkasomra szorítottam a
kezem, és nagyokat pislogtam.
Gyorsan odajöttek és körülálltak, amikor a fotós felkapta a
fényképezőgépet, és lőtt néhány képet. Aztán kitessékeltek
minket, mert igen sűrű volt a menetrend. Még a mosdóba is
csak meghatározott időnként mehettem. Két hétig megállás
nélkül gyakoroltunk. Ruhapróba, fényképpróba, ételkóstolás,
szünetek. Mindennek megvan a maga ideje.
Tekintve, hogy a tévé közvetíti a ceremóniát, nem volt más
választásunk, mint követni a menetrendet. Apám a kastély előtt
várta, hogy a hintóhoz érjek.
Ha azt mondom, sűrű volt ez a nyolc hónap, még finoman
fejezem ki magam.
Még nem sikerült teljesen megbocsátani apának, hogy hátat
fordított, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, de látom rajta
az igyekezetet. Sokszor látogat ide csak azért, hogy találkozzon
velünk. Már nem kritizálja nyilvánosan a királyságot, inkább
négyszemközt mondja meg Eliasnak, ha valamivel nem ért
egyet.
Anyával sem vitázik többet a válás utáni vagyonmegosztáson.
Kifizette neki, amiben korábban megállapodtak. Ebédre is
meghívta, és együtt örült vele, amikor a Pirouette-et az egyik
legjobb rendezvényszervező céggé nyilvánították Londonban és
Franciaországban.
Ahogy apa elindult felém, mosolyogtam.
– Elragadó vagy! – mondta könnybe lábadt szemmel.
– Köszönöm, hogy megteszed értem.
– Ami számodra fontos, az számomra is – kezet csókolt, és
segített beszállni a hintóba.
 Út közben igyekeztem rendezni a légzésem. Nemsokára
odaérünk, és ha igaz, amit apa a kapcsolatai révén hallott,
nagyjából kétmillió ember figyeli az utcákon, ahogy a
székesegyház felé tartok. Megszorítottam apa kezét.
– Minden rendben lesz. Menni fog – mosolygott. – Másfelől
viszont megy majd a találgatás, amikor meglátják, hogy itt
vagyok veled.
– Jóságos ég! Nem kellett volna, hogy megkérjelek.
– Remélem, viccelsz.
– Nem is tudom – nevettem, mire megcsóválta a fejét.
Amikor kinyílt a vaskapu, és áthajtottunk, ijedtemben alig
kaptam levegőt. Az emberek ujjongtak, tapsoltak, és néhányan
fütyültek. Elengedtem apa kezét, és integettem. Mire a Notre
Dame-hoz értünk, fájt a karom a sok integetéstől.
– Talán ezért nem tartják fel a karjukat, amikor integetnek –
mondtam apának. – Nagyon fárasztó.
– Kik nem tartják fel a karjukat?
– A hercegnők és a királynék. Tudod, ha nyilvánosan
megjelennek valahol, az oldalukhoz szorítják a könyöküket,
amikor integetnek. Legalábbis azt hiszem.
– Mintha ideges lennél.
– Tessék? Dehogy! Miért mondod?
– Az utóbbi huszonöt percben folyamatosan beszélsz, ami
egy dolog. De integetni? Most komolyan? – nevetett. – Nincs
okod aggodalomra. Mindenki szeret téged.
– És ha nem vagyok alkalmas a feladatra?
– Tavaly számos megjelenésed volt. Téged erre teremtettek.
Az emberek miattad hagytak fel a sztrájkkal. Én is miattad
hagytam fel a sztrájkkal.
Felvonta a szemöldökét.
– Egy örök elégedetlentől ez szép teljesítmény.
Nevettem és bólogattam. Igaza van. Még ha nem is vagyok
alkalmas a feladatra, mindent megteszek, hogy ez változzon.
Eliasért. Eliasszal. Amikor kiszálltunk a hintóból, megfogtam
apa kezét, és integettem a felállított kordon mögött állóknak.
Összeugrott a gyomrom, ahogy az ajtóhoz értünk, és még
inkább, amikor kinyitották nekünk. Még hallottam Delalande
szimfóniáját, de abban a pillanatban, hogy nyílt az ajtó,
felhangzott a nászinduló. Mindenki felállt, ahogy beléptem, de
én csakis Eliast néztem Úgy éreztem, mintha fényévekre lenne
tőlem. Fején aranykoronát, öltönye fölött hosszú, bíborszín
palástot viselt. Ma én is koronával a fejemen távozom, amit az
érsektől kapok, miután Elias és én kimondjuk a boldogító igent.
Cipőm sarka hatalmasat koppant a márványpadlón. Menet
közben rámosolyogtam néhány vendégre – Etienne-re és a
szüleire, Jossra és a szüleire, Aramisra és a szüleim néhány
barátjára. Aztán észrevettem, hogy Pilar pont Benjamin Drake
mellett áll. Alaposan megnéztem őket. Amikor végre odaértünk,
apa átengedte a kezem Eliasnak, suttogott valamit a fülébe, és
vállon veregette. Elias rám mosolygott. Ilyen boldognak még
nem láttam. Ennyi pont elég volt, hogy minden eddigi félelmem
tovaszálljon. Annyira átadtam magam a pillanatnak, hogy
teljesen megszűnt körülöttem a világ, holott több millióan
figyelik a közvetítést.
– Gyönyörű vagy! – suttogta Elias, amikor a pap beszélni
kezdett.
 Nem volt szabad saját fogadalmat írni. Mindent az előre
megírt forgatókönyv szerint kellett csinálni, és úgy döntöttünk,
ezzel nem megyünk szembe. Mindennap elmondhatjuk
egymásnak a saját fogadalmunkat, nem muszáj ezt a nagy
nyilvánosság előtt megtenni. Sok szempontból nem mondható
hagyományosnak a házasságunk, de néhány dolog tekintetében
jobb a kijelölt úton haladni. Mellesleg ki vagyok én, hogy
bármiféle szabályt felrúgjak, amikor egy ilyen csodás férfival
élhetek nap mint nap? Amikor eljött a csókváltás ideje, egymás
felé fordultunk, és szélesen mosolyogtunk. Elias megfogta az
arcom, és ahogy közelebb hajolt, így szólt:
– Nagyon szeretlek!
Ezután csókolóztunk.
A ceremónia után megkérték a média képviselőit, hogy a
koronázásomon már ne vegyenek részt. Elias koronázási
ceremóniája és a házasságkötésünk volt az első, amit
közvetíthetett a tévé. A koronázásom viszont zárt ajtók mögött
zajlott, ahogy korábban az anyakirályné esetében. Csak a
papság és a vendégek lehettek tanúi. A királynékat annak idején
a férjükkel együtt vagy teljesen egyedül koronázták a Sainte-
Chapelle-ben vagy a Saint-Denis-székesegyházban, ugyancsak
zárt ajtók mögött. Elias úgy intézte, hogy engem az esküvőnk
napján koronázzanak.
Az ő ceremóniájával ellentétben az enyém csak néhány
percig tartott. A protokoll szerint haladtak. Miután áldoztam, a
tiarámat koronára cserélték. Izzadt a tenyerem, amikor
megesküdtem, hogy hűséges leszek a királyomhoz és
Franciaországhoz. Kétségkívül kissé elavultnak tűnik a
rendszer, de a maga nemében tiszteletreméltóan
hagyományőrző.
Az érsek leemelte a tiarát a fejemről, így a fátyol is lekerült.
Amikor kihozták a koronát, önkéntelenül felsóhajtottam. Eliasé
hatalmas aranykorona volt, gyémánttal és smaragddal
körbevéve, tetején kereszttel. Az enyém hasonló, de arany
madarak és gyémánt levelek díszítették. Kisebb volt, mint a
férjemé, mégis jóval díszesebbnek látszott. Ennek is kereszt volt
a tetején, gyémántokkal körbevéve. Lehajtottam a fejem, és
koronázás közben az érsekre néztem, aki megáldott.
– Vive la reine! – mondta mosolyogva.
Visszamosolyogtam, és könnyek szöktek a szemembe.
Gyorsan letöröltem őket, és szembefordultam a férjemmel.
Megfogta a kezem, kivezetett a székesegyházból, miközben a
vendégek gratuláltak. Ahogy kinyílt az ajtó, a biztonságiak
elfoglalták helyüket, mi pedig kiléptünk. Elias továbbra is
erősen fogta a kezem. Szabad kezével integetett, én pedig
követtem a példáját, és nevettem, ahogy az emberek
örömujjongásban törtek ki.
Számtalanszor elpróbáltuk, mégis más volt élőben.
Folyamatosan vett a kamera, és rengetegen voltak körülöttünk.
Már nem tudtam megjátszani, hogy csak a férjem és én
vagyunk. Ez tényleg a külvilágnak szólt. Elias elengedte a
kezem, és felém fordult. Mosolyogtam, de kicsit zavarba is
jöttem. Ezt ugyanis nem próbáltuk el. Úgy volt, hogy megcsókol,
és odamegyünk a hintóhoz. Ehelyett a rengeteg néző szeme
láttára meghajolt előttem, és elég hallhatóan így szólt:
– Éljen a királyné!
 Próbáltam visszatartani a könnyeim, és emlékeztettem
magam, hogy a hagyomány szerint a királyi család tagjai nem
mutathatnak érzelmeket a nyilvánosság előtt, de hiába. Győztek
az érzelmeim, és megáradtak a könnyeim. Elias szélesen
vigyorgott, aztán kihúzta magát, megsimogatta az arcom, és
letörölte őket.
– Isten óvja a királynét! Mindig mellettem állj, sose mögöttem
sétálj! – mondta, és ajkát finoman az enyémhez érintette.
– Isten óvja a királyt! – vágtam rá gyorsan, mielőtt a világ
szeme láttára ismét csókot váltunk.
 1

Gimnázium utolsó éve, október

Sunshine, Mississippi

A legtöbb történet az elején kezdődik. De nem ez. Ez a végén 

kezdődik. Vagy legalábbis ott, amit én a végének hittem: az
életem, az álmaim és a jövőm végének. Két szó miatt gondoltam,
hogy mindennek vége.
– Pozitív lett.
Két szó. Két rövid kék vonal.
A gyomrom görcsbe rándult, a térdem elgyengült. A zöld
Sunshine Gimnáziumos pulóverem a testemhez simult, a
hónaljamnál sötét izzadságfolt virított, aminek semmi köze nem
volt a mississippi napsütéshez. Kivettem a pálcikát Jenny
kezéből és megrázogattam, remélve, hogy a kék vonal eltűnik.
De nem tűnt el.
– Arohadtéletbe!
A vitakészségem már tizenhét évesen is erős volt. Ellenérvet
hozok fel, egy lehetséges magyarázatot. Egy észszerű indokot.
– Talán nem jól csináltad. Vagy lehet, hogy rossz? Vennünk
kellene egy másikat.
 Jenny szipogott, babakék szemében könnyek csillogtak.
– Stanton, az elmúlt egy hétben minden reggel rosszul
voltam, és két hónapja nem jött meg a menstruációm. A teszt
pozitív – törli meg az arcát, majd felszegi az állát. – Nem lopok
még egy tesztet Mr. Hawkin üzletéből, hogy kiderüljön, amit
már úgyis tudunk.
Ha egy kisvárosban élsz – főleg egy déli kisvárosban –,
mindenki ismer mindenkit. Ismerik a nagypapádat, az
anyukádat, a vadóc bátyádat és az édes kis húgodat. Mindent
tudnak a nagybátyádról, akit a szövetségi börtönben tartanak
fogva, és az unokatestvéredről, aki sosem jött igazán helyre a
szerencsétlen traktorbalesetet követően. A kisvárosokban kész
borzalom óvszert vásárolni, túl nehéz fogamzásgátló tablettát
szerezni, és lehetetlenség terhességi tesztet venni.
Hacsak nem akarod, hogy a szüleid még azelőtt megtudják,
hogy a csajod rápisilt volna a pálcikára.
Jenny remegő karjával átfogta a derekát. Betojtam, úgy
rettegtem, bár tudom, ez semmi ahhoz képest, amit ő érzett. És
miattam. Én tettem ezt. A türelmetlenségem, az izgalmam.
Kibaszott hülyeség.
Az emberek mondhatnak, amit akarnak a feminizmusról és
az egyenlőségről, nekem semmi bajom vele. De én úgy nőttem
fel, hogy a férfi a védelmező. Az ő dolga vállalni a felelősséget.
Az ő dolga elsüllyedni a hajóval együtt. Vagyis az, hogy a csajom
„bajban” van, egyedül az én hibám.
– Hé, gyere! – húztam a mellkasomra a kis testét, miközben
szorosan öleltem. – Nem lesz baj. Minden rendbe fog jönni.
A sírástól rázkódott a válla.
 – Sajnálom, Stanton.
Jenny Monroe-val az első osztályban találkoztam. Egy
varangyot tettem a hátizsákjába, mert a bátyám azt mondta,
nem merem megtenni. Bosszúból két hónapig lövöldözte a
tarkómat köpőcsővel. Harmadikban azt hittem, szerelmes
vagyok belé, hatodikra már biztos voltam benne. Gyönyörű
volt, és vicces, és ügyesebben dobta az amerikai focilabdát,
mint bármelyik lány, és a legtöbb fiú, akit ismertem.
Nyolcadikban szakítottunk, amikor Tara-Mae Forrest
felajánlotta, hogy fogjam meg a cicijét.
Megtettem.
Még azon a nyáron újra összejöttünk, amikor a vásárban
nyertem neki egy macit.
Jenny több egy első csóknál, és egy első mindennél. Jenny a
legjobb barátom. Ahogy én az övé.
Hátradőltem, hogy bele tudjak nézni a szemébe.
Megérintettem az arcát és végigsimítottam selymes, szőke
haján.
– Nincs miért sajnálkoznod. Nem egyedül tetted –
grimaszoltam a szemöldökömet mozgatva. – Én is ott voltam,
emlékszel?
Ettől elnevette magát. Ujjaival letörölte a könnyeit.
– Igen, jó kis este volt.
Megpusziltam az arcát.
– Az bizony!
Nem ez volt az első alkalmunk – sem a tizedik –, de ez volt az
egyik legjobb. Az az éjszaka, amit sosem felejtesz el: telihold és
flaneltakaró. Csak pár méterre attól a helytől, ahol épp most
vagyunk, a folyó mellett, egy hatos csomag sörrel, miközben
zene szól a pick-upom lehúzott ablakán keresztül. Gyengéd
csókok, buja suttogások, izzadt testek és egymást markoló
kezek. Úgy egymásba gabalyodva, hogy azt sem tudtam, hol
fejeződöm be én, és hol kezdődik ő. Olyan intenzív élvezet, hogy
azt akartam, örökké tartson, és hangosan imádkoztam, hogy így
is legyen.
Emlékezetes alkalom marad, még akkor is, ha nem lesz
babánk, aki évek múlva is emlékeztet majd rá.
Gyerek.
Basszus! Ahogy egyre inkább ráébredek a valóságra, a
gyomrom kezd görcsbe állni.
Jenny gondolatolvasóként kérdezi meg.
– Most mit fogunk tenni?
Apám mindig azt mondogatta, hogy nem szégyen megijedni.
Természetes reakció, ha fontos dolog miatt félsz. A gyávák
elfutnak. A férfiak beleállnak.
És én nem vagyok gyáva.
Nagyot nyeltem, amivel együtt minden törekvésem,
reményem és tervem is elnyelte a város. A folyóra pillantottam,
a vízen csillogó napfényt figyeltem, és meghoztam az egyetlen
lehetséges döntést.
– Összeházasodunk. Először a szüleimnél fogunk lakni. Én a
farmon fogok dolgozni, este pedig iskolába járok. Spórolni
fogunk. Kicsit később majd elmehetsz nővérnek tanulni. Aztán
szerzünk egy saját házat. Vigyázni fogok rátok. – Kezemet az
egyelőre lapos hasára tettem. – Mindkettőtökre.
Nem úgy reagált, ahogy elképzeltem.
 Jenny tágra nyílt szemmel, a fejét rázva ellépett tőlem.
– Micsoda? Nem! Úgy volt, hogy az érettségi után elmész New
Yorkba!
– Tudom.
– Lemondtál az Ole Miss amerikai fociösztöndíjáról, hogy a
Columbiára menj. Az a Borostyán Ligába tartozik.
Nemet intettem a fejemmel. És hazudtam.
– Jenn, ez most egyáltalán nem számít.
Ebben a városban egyetlen srác sincs, aki ne adta volna oda a
fél karját, hogy az Ole Missen focizhasson. Engem kivéve. Én
mindig is többet akartam: nagyobbat, fényesebbet, távolabbit.
Jenny folyóparton sétálgat, papucsos lába felveri a homokot.
Nyári ruhája fellibben, ahogy az ujját rám szegezve hirtelen
felém fordul.
– Elmész, erről nincs vita! Pont, ahogy terveztük. Semmi nem
változik.
Bár nem érdemli meg, a hangomból sértődöttség sugárzik.
– Te meg miről beszélsz? Minden megváltozott! Nem lehet,
hogy havonta egyszer meglátogatsz a kicsivel. A kollégiumi
szobába pedig nem vihetünk kisbabát.
Lemondó sóhajjal válaszol.
– Tudom.
Most én lépek hátrébb.
– Azt szeretnéd, hogy hagyjalak itt? Már így is elég kemény
időszak lesz, de most… nem sétálok el, amikor terhes vagy.
Szerinted én ilyen férfi vagyok?
Megragadja a kezemet és olyan beszédet tart, ami az
edzőmnek is javára válna.
 – Olyan férfi vagy, aki elmegy a Columbia Egyetemre, és
dicsérettel lediplomázik. Egy férfi, aki elég pénzt tud majd
keresni. Nem elsétálsz, hanem azt teszed, ami a legjobb nekünk.
A családunknak, a jövőnknek.
– Nem megyek sehova.
– Ó, de igen, elmész.
– És mi lesz a te jövőddel?
– A szüleimnél fogok lakni, ők segítenek majd a kisbabával.
Gyakorlatilag az ikreket is ők nevelik.
Jenny idősebb nővére, Ruby, egy ikerpár büszke anyukája, a
harmadik kicsi pedig úton van. Úgy vonzza a lúzereket, mint
tehéntrágya a legyeket. Munkanélküli, alkoholista, lusta: nem
tud betelni velük.
– A szüleink segítségével még nővériskolába is el tudok
menni – fonja hosszú karját a nyakam köré.
Istenem, annyira gyönyörű!
– Nem akarlak elhagyni – mormolom.
De a csajom már döntött.
– Elmész, amikor pedig tudsz, hazajössz. Azzal már kibírjuk a
következő alkalomig.
Megcsókolom az ajkát. Puha, duzzadt és cseresznyeízű.
– Szeretlek. Soha senki mást nem fogok úgy szeretni, mint
téged.
A fiatalok szerelme erős. Az első szerelem hatalmas. De amit
nem tudsz, amikor fiatal vagy – amit nem tudhatsz –, hogy
valójában milyen hosszú az élet. És az egyetlen biztos dolog
benne a halálon és az adófizetésen kívül, a változás.
Jenny és én egy csomó változással nézünk szembe.
 Megfogja a kezem és az autóhoz sétálunk. Kinyitom neki az
ajtót, amikor megszólal.
– Kinek mondjuk el előbb? A te szüleidnek vagy az
enyémeknek?
Hatalmas sóhaj tör ki belőlem.
– A tieidnek. Tudjuk le előbb az őrülteket.
Nem sértődik meg.
– Reménykedjünk benne, hogy Nana sosem találja meg a
vadászpuskába való töltényeket.

Hét hónappal később

– Ááááá!
Ez nem lehet normális. Dr. Higgens azt mondja, hogy az, de
nem hiszem el.
– Jaaaaaaaj!
Egy farmon nőttem fel. Mindenfajta szülést láttam már,
tehenekét, lovakét, bárányokét. De egyiknek sem volt ilyen
hangja.
– Uhhhh!
Ez? Ez olyan, mint valami horrorfilm. Mint a Fűrész.
Vérfürdő.
– Ahhhhhhh!
Ha egy nőnek ezen kell keresztülmennie, ha meg akarja
szülni a kisbabáját, miért akarnak egyáltalán szexelni?
– Áúúúúúúúúúúúú!
 Azt hiszem, én nem kockáztatok, nem szexelek többé. A
maszturbálás már sokkal jobban tetszik, mint tegnap.
Jenny olyan hangosan üvölt, hogy cseng a fülem. Én attól
üvöltök, hogy a keze egyre szorosabban markolja az amúgy is
remegő kezemet. A levegő izzadságtól és pániktól nehéz. De dr.
Higgens csak üldögél a székén és a szemüvegét igazgatja. Majd a
térdére támaszkodva bekukucskál Jenny széttárt, kikötözött két
lába közé úgy, ahogy hálaadáskor az anyuka kukucskál a
sütőbe, hogy megnézze, kész-e a pulyka.
Jenny zihálva omlik vissza a párnájára, miközben azt
motyogja:
– Haldoklom, Stanton! Ígérd meg, hogy vigyázol a kicsire,
amikor én már nem leszek. Ne hagyd, hogyha felnő, olyan
idióta legyen, mint a bátyád, vagy egy ribanc, mint a nővérem.
Izzadságtól sötétszőke tincseit kisimítom a homlokából.
– Hát, nem is tudom. Az idióták viccesek, és a ribiknek is van
jó oldaluk.
– Ne bánj velem ilyen lekezelően! Mindjárt végem!
A kimerültségtől és a félelemtől ráförmedek.
– Ide figyelj! A pokolba is, nincs olyan, hogy egyedül hagysz
engem ezzel! Nem fogsz meghalni! – Ezután dr. Higgenshez
fordulok. – Lehet tenni valamit? Nem kaphatna
fájdalomcsillapítót?
És én?
Nem nagyon szoktam szívni, de ebben a pillanatban a
lelkemet is eladtam volna egy füves cigiért.
Higgens a fejét rázza.
– Semmi jó nem származna belőle. Az összehúzódások túl
gyorsan jönnek. Türelmetlen egy emberke van itt.
Gyorsan? Gyorsan? Ha az öt óra gyors, nem is akarom tudni,
milyen a lassú.
Mi az ördögöt művelünk mi?
Nem így kellene haladnia az életünknek. Középhátvéd
vagyok. A kicseszett ballagáson én mondom a záróbeszédet. Én
vagyok az okos srác. Jenny a bálkirálynő és a vezető
cheerleader.
Legalábbis az volt, míg a terhes hasa nem látszott a mezében.
Jövő hónapban a bálba akartunk menni. Érettségi bulikon és
tábortüzeken kellene, hogy járjon az eszünk, dugni a kocsim
hátsó ülésén, és annyi időt eltölteni a haverjainkkal, amennyit
csak lehet, mielőtt egyetemre mennénk. Ehelyett nekünk
gyerekünk lesz.
Egy igazi. Nem az a keménytojásszerű, amit egy hétig kell
hurcibálnod a suliban. Amúgy én eltörtem az enyémet.
– Hányni fogok.
– Ne! – üvöltötte rekedten Jenny, mint egy kerge marha. –
Tilos hánynod, amikor épp ketté akarok szakadni! Nyeld vissza!
És ha ezt túlélem, és még egyszer hozzám akarsz érni, levágom
a farkadat és begyömöszölöm a faaprítóba! Hallasz engem?
Egy férfinak ezt elég egyszer hallania.
– Persze.
Néhány órája már rájöttem, hogy jobb, ha mindennel
egyetértek, amit mond.
Persze, persze, persze.
Lynn, a vidám nővérke megtörli Jenny homlokát.
– Nem, most nem vagdosunk le semmit. Amint itt lesz a
kisbabád, el is feledkezel minden kellemetlenségről. A
gyerekeket mindenki imááááádja, hiszen ők Isten áldásai.
Lynn boldogsága túl szép, hogy igaz legyen. Fogadok, hogy
minden fájdalomcsillapítót bevett, ezért sem maradt már
nekünk.
Újabb összehúzódás érkezik. Jenny a fogát csikorgatva nyom
és nyög.
– Már kint van a baba feje – szólal meg Higgins, és
megpaskolja Jenny térdét. – A következőnél egy nagy nyomás,
és meg is vagyunk.
Felállok, átpillantok Jenny lába felett, és azonnal meglátom a
baba feje búbját, ahogy a világon a legkedvesebb helyemen
szuszakolja át magát. Bizarr és gusztustalan látvány, mégis…
valahogy hihetetlen érzés.
Jenny sápadtan és kimerülten hanyatlik vissza. A zokogásától
a torkom is elszorul.
– Nem megy. Azt hittem, meg tudom csinálni, de nem. Kérem,
fejezzük be. Annyira fáradt vagyok!
Az anyukája szeretett volna bent lenni a szülőszobában, sokat
vitatkoztak ezen. De Jenny azt akarta, hogy csak mi legyünk
bent. Ő és én, együtt.
Óvatosan megemelem Jenn vállát és a két lábam közé véve
beülök mögé az ágyba. Karomat a hasa köré fonom,
mellkasommal a hátát támasztom, feje a kulcscsontomon
nyugszik. Számmal végigsimítom a halántékát, az arcát,
összefüggéstelen szavakat suttogok neki, ugyanúgy, ahogy egy
nyugtalan lóval tenném.
– Sss, ne sírj, édesem. Nagyon jól csinálod. Mindjárt
megvagyunk. Csak még egy nyomás. Tudom, hogy fáradt vagy,
és sajnálom, hogy fáj. Még egy utolsó erőfeszítés, és pihenhetsz
is. Itt vagyok veled, együtt megcsináljuk.
Fáradtan felém fordul.
– Csak még egy?
Rámosolygok.
– Te vagy a legkeményebb csaj, akit ismerek. Mindig is az
voltál – kacsintok. – Megcsinálod!
Néhány mély lélegzetet vesz, hogy összeszedje magát.
– Rendben! – fújja ki a levegőt. – Rendben – egyenesedik ki,
majd a behajlított térde felé dől. Ujjai a kezem után kutatnak,
amikor a következő tolófájás érkezik. A szoba hosszú
másodperceken keresztül megtelik erőteljes, torokból jövő
morgással, majd… éles gyereksírás hasít a levegőbe. Egy baba
sírása.
A mi babánké.
Jenny hirtelen megkönnyebbülve zihál és liheg. Dr. Higgens
feltartja izgő-mozgó, gyűrött arcú gyerekünket, majd közli
velünk:
– Kislány!
A szemem elhomályosul, Jenny elmosolyodik.
Könnycseppekkel barázdált arccal felém fordul:
– Kislányunk van, Stanton.
– Szent szar!
Egyszerre nevettünk, sírtunk és öleltük egymást. Pár perccel
később a boldog Lynn nővér egy rózsaszín kis csomagot tesz
Jenny karjába.
– Ó, istenem, tökéletes! – sóhajtja Jenny. Megilletődött
hallgatásom aggodalommal töltheti el, mert megkérdezi: – Nem
vagy csalódott, hogy nem fiú?
– Nem! A fiúk semmire nem jók! Csak a baj van velük. Ő… ő
minden, amire vágytam.
Nem voltam felkészülve. Nem tudtam, hogy milyen érzés lesz.
Aprócska orr, két tökéletes ajak, hosszú szempillák, szőke
hajacska, és a keze, amiről már most meg tudom állapítani,
hogy az én kezem miniatűr másolata. A világom egy pillanat
alatt a feje tetejére állt, és én a lányom rabja lettem. Ettől a
pillanattól fogva nincs olyan, amit ne tennék meg ennek a kis
teremtménynek a kedvéért.
Ujjbeggyel megsimogattam puha kis pofiját, és bár a férfiak
nem szoktak gügyögni, én mégis megtettem.
– Szia, kicsi lány!
– Találtak már neki nevet? – kérdezte Lynn nővér.
Jenny mosolygós tekintete előbb engem talált meg, utána
fordult Lynn nővérhez.
– Presley. Presley Evelynn Shaw.
Jenny nagyija után lett Evelynn. Rájöttünk, hogy jó ideig
eltarthat, mire megtalálja azokat a töltényeket. Pedig különösen
keményen kereste azóta, hogy megmondtuk neki, hogy Jennyvel
nem házasodunk össze. Egyelőre.
Lynn nővér hamarosan elviszi a babát, addig rendbe hozzák
Jennt. Lemászom az ágyról, hogy dr. Higgens végezhesse a
dolgát. Majd megszólal.
– Miért nem megy ki és újságolja el a jó hírt a családjának,
fiam? Egész éjjel odakint vártak.
Jennyre nézek, aki beleegyezésül bólint egyet. Felemelem a
kezét és csókot adok rá.
– Szeretlek.
Elvigyorodik, fáradtan, de örömtelin.
– Én is szeretlek.
Végigsétálok a folyosón, át a biztonsági ajtókon a váróteremig,
ahol tucatnyi, hozzánk közel álló ember áll várakozó,
türelmetlen arccal.
Mielőtt szóhoz jutnék, a kisöcsém, Marshall – nem az idióta –
megszólal:
– Na? Mi lett?
Leguggolok, hogy szemmagasságban legyek vele és
elmosolyodom:
– Hát… kislány.

•••

Két nappal később bekötöttem a gyerekülést a pick-upomba –

négyszer is leellenőriztem, hogy biztos jól tettem be –, majd
hazahoztam Jennyt és Presley-t.
Haza, a szülei házába.
Majd két hónappal később otthagytam őket. Ezerkétszáz
mérföldet utaztam a Columbia Egyetemre, New Yorkba.
Table of Contents
Címoldal
Copyright
A múlt
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Utószó
Könyvajánló
Kiadói utószó
Kiadói reklám